Lelkipásztor:

Chiciudean Miklós


Telefon:

06-30-6019-253


E-mail:

chmiklos1@yahoo.com


Vasárnapi istentiszteleteink Budapesten


Délelőtt:10:00


Délután:17:30


Címünk:

Budapest, Sarkantyú utca 2.
(az Örs vezér tere szomszédságában)



Vidéki összejöveteleink


Debrecen
Hunyadi János utca 14.

Bibliaóra csütörtökön 18:00-tól
Istentisztelet vasárnap 17:30-tól


Milejszeg
Petőfi utca 68.

Minden második kedden*
18:30-tól


* Részletes információ a lelkipásztortól kérhető.


A keresztyén jellem fő vonásai



1. Az alázat (1)



„Öltsétek magatokra az alázatosságot, mert Isten a kevélyeknek ellenáll, az alázatosaknak pedig kegyelmet ad” (1Péter 5,5).



   Mennyire meglepő buzdítás ez a magabiztos önteltség mostani idején! Mégis ezen a ponton kell elkezdenünk a keresztyén jellem fő vonásainak áttekintését. Péter apostol azt mondja: „öltsétek magatokra”, amivel egy munkaruha felöltésére utal, mint mikor valaki valamilyen kétkezi – régebben szolgák által végzett – munkához lát neki. Öltsétek magatokra a munkaruhát, vagy valamilyen védőruhát és készüljetek fel a munkára. Az alázat egyértelműen egy erény, amelyet megfontoltan és tudatosan kell ápolni. Péternek ez a szakasza megfelel Pálnak az Efézus 6-ban szereplő keresztyén fegyvertárával.

   Amikor öltözékről beszél, Péter nem egyszerűen egy kabátra vagy kalapra gondol, hanem teljes védelmet nyújtó ruhafélére, mert mindenkit támad a gőg különböző formája – értelmi, lelki, természeti. Főleg a képességeink és teljesítményeink kapcsán jelentkezik. Az alázat az egyetlen öltözék, amely megvédhet a gőg számos nyílvesszőjétől. Helyes ítéleteket hozunk a különböző helyzetekben? Ha igen, akkor valószínűleg büszkévé válunk erre a képességünkre, és hamarosan saját túlbecsült emberi ítélőképességünket fogjuk gyakorolni a lelki dolgok esetében is az Ige elveinek alkalmazása helyett. Kálvin János megjegyezte: „mindenki királynak képzeli magát ott belül.” Pontosan ez a gond a gőggel. Belénk furakodik és a tudatos ellenállás elmaradása esetén, hamarosan utálatosak és visszataszítók leszünk Megváltónk és Urunk szemében.

   A gőgöt a kerti gyomhoz is hasonlítják, amelyet csak folytonos kapálással és gyomlálással lehet féken tartani. Több mint ötven éve annak, hogy feleségemmel együtt megszüntettünk egy közfalat a lakásunkban – két kisebb helyiségből egy nagyobb nappalit képezve. Téglafalról volt szó. Mindent letakartunk a házban, hogy védjük a portól, de a téglaport nem lehet teljesen megakadályozni a terjedésben, úgyhogy hetekig szállt a port. Ilyen a gőg is. Mihelyt „kitör”, utat talál magának tudatos lényünk minden zegzugába.

   Olyan, mint a számítógépeket támadó vírus, ami miatt szükség van valamilyen védőrendszerre. Ezt ráadásul folyamatosan frissíteni kell a biztonság megőrzéséért. Ha nem vesszük észre, hogy a gőg szüntelen támad, és azzal ámítjuk magunkat, hogy elég csupán időnként megvizsgálni a „gőg-állapotunkat”, akkor biztosan erősen fertőzött áldozatokká válunk.

   Spurgeon azt mondta, hogyha a halál az utolsó legyőzendő ellenség, akkor az utolsóelőtti a gőg. Persze képletesen beszélt, mégis mennyire befurakodó, beszennyező, makacs és romboló a gőg!

   Amikor gőgös állapotban az emberek készségesen magukról beszélnek, ha szavaik nem is nagyhangúan kérkedők és öntetszelgők, mégis önmagukat reklámozzák, akár élő szóban vagy (manapság) a szociális hálókon. A gőg áthatja még a keresztyén élet összes oldalát is, ha nem öltjük fel imádságos lelkülettel az alázat öltönyét. De tudjuk-e, hol található ez a ruhadarab vagy mit keresünk? Biztosan megtehetjük ezt az Úr segítségével, különben nem kaptunk volna rá parancsot.

   Bocsássátok meg az illusztráció egyszerűségét, de ki kell nyitnunk a lelki élet ruhatárát, és amint szemünk kutatja, hol csüngnek az „alázat ruhái”, ki kell választanunk, mi illik a mostani helyzetünkre.


1. Gondolj többet másokra, mint magadra.


   Először, az alázat – az értelmi szerénység – kevesebbet gondol önmagára és többet másokra (Filippi 2,4). Az alázatos lélek kevesebb jelentőséget tulajdonít önmagának. Hogyan öltsük magunkra az alázatot? Amikor azon kapjuk magunkat, hogy túl sokat jár az eszünk önmagunk és dolgaink körül – legyen szó jólétünket és kényelmünket érintő dolgokról, kedvteléseinkről és élvezeteinkről, karrierünkről vagy otthonunkról, vagy éppen sajnáljuk önmagunkat – imádkozzunk sürgősen segítségért, hogy lekapcsolhassuk ezt az egész gondolatmenetet, és értelmünket mások körülményeire és szükségeire irányíthassuk. Imádság és eltökéltség által, beszüntetve az önmagunk körül forgó gondolkozásunkat, és tudatosan átirányítva értelmünket másokra, öltjük magunkra az alázat ruháját.


2. Ápolj szolgáló lelkületet


   Másodszor, az alázat – az értelem szerénysége – nyitott és készséges arra, hogy megtegyen bármit az Úrért. Sosem vonakodik bármelyik feladat elvégzésétől, mert azt méltóságon alulinak vagy értelmetlennek tartja. Ha valami Krisztus ügyének előnyére van, vagy éppen egy baj enyhítésére, az alázat mindig hajlandó megtenni azt. Emlékszem, egyszer hallottam egy fiatalemberről, aki teológiai doktori címe megszerzése után rövidesen segédlelkipásztor lett. Néhány hét után levelet írt a gyülekezet vezetőinek felsorolva az összes dolgot, amelyet méltóságon alulinak tartott, mint például a székek elrendezését a fiatalok összejövetele előtt.

   Az alázat szolgának tartja önmagát, először az Úrénak, utána másokénak. Az Újszövetség mintája a keresztyén életről a rabszolga, aki állandóan gazdája kívánságait lesi. Pontosan ez a mi ideális magatartásunk is. Semmi sem túl sok Krisztus rabszolgájának. Vállaljuk-e a szolgálatot a vasárnapi iskolában, a gyermekek tanítását vagy összegyűjtését, teremrendezést és majd -visszarendezést? Vagy terhesnek tartjuk, mert szeretnénk pihenni, vagy olvasni, vagy társalogni? Minden, ami vagyunk és amink van, hadd álljon Urunk rendelkezésére, mert az alázat szolgálattal jár. Semmi, ami szükséges tennivaló Krisztusért, nem kellene túl terhesnek vagy méltóságon alulinak lennie, és az alázat ruhájának felöltése azt jelenti, hogy emlékeztetjük önmagunkat erre naponta.


3. Vegyük észre gyengeségeinket


   Harmadszor, az alázatos lélek mindig kész meglátni saját hibáit és gyengeségeit igyekezve, hogy javítson ezeken. Készségesen hajlik az önvizsgálatra és önelemzésre, és eltökélt a tanulásra. Az alázat értékeli a kritikát és kész odafigyelni a helytálló megjegyzésekre még az ellenszenves, túlzó kritikákban is, mert legfőbb szándéka az Úrnak való megfelelés és ügyének előmozdítása. Hajlandó változni a körülmények vagy emberek hatására, főleg férj vagy feleség, sőt még gyermekek által is. Az ingerlékeny, szúrós magyarázkodás a gőg tünete, miközben a megértés alázatra vall.

   Az alázat felöltése magában foglalja a gondolatban, szóval és tettel elkövetett hibák és bűnök gyakori áttekintését, akár elkövetésről, akár mulasztásról legyen szó. Ezzel szemben a gőg átsiklik az önvizsgálaton, csupán időnként és felületesen gyakorolja azt, miközben a szív Isten előtti átvilágítása naponkénti bűnbánattal, előmozdítja a hiteles és tartós alázatot.


4. Ne várj elismerést


   Negyedszer, az alázat hajlandó elismerés, hála és dicséret nélkül működni, akármennyire tisztességtelennek tűnik is ez. Mihelyt megfogan az értelemben az a gondolat: „soha senki nem köszöni meg, amit csinálok; nem részesültem semmilyen elismerésben vagy méltatásban”, az alázat félresöpri ezt a gondolatot. Minden szolgálatot az Úrtól jövő kiváltságnak tartja. A valódi alázat nem sértődik meg. Mózes volt a legszelídebb ember, aki vezetői munkájáért kevés látható dicséretet kapott az izráelitáktól, ami megédesíthette vagy semlegesíthette volna a nép szüntelen oktalanságát. Megváltónk szinte folyamatos ellenségeskedést és hálátlanságot kellett elszenvedjen, hasonlóképpen Pál is. Szerették őket néhányan, de annál többen ellenkeztek velük és támadták őket. Az alázat nem vezet nyilvántartást a hálátlanságról és elutasítja a felette való töprengést. Következésképpen ne veszítsük el a kiváltság tudatát, hogy szolgálhassuk az Urat és másokat amíg ránk virrad a meg nem érdemelt jutalom nagy napja.


5. Kerüld a viszálykodó és a kritizálós lelkületet


   Ötödször, az alázat soha sem udvariatlan, hűvös, nyers vagy barátságtalan másokkal szemben, és nem rendelkezik kritizáló, bíráló lelkülettel. A gőg fizet rosszal a rosszért, mert nem képes elviselni a sértést vagy leszólást. A gőg az, amely bírálgat és mindenben talál hibát kivéve önmagában. Az alázat felöltése annyi, mint elszántan elhatározni, hogy türelmesen fogok reagálni mindenre nem felejtve el, hogy Urunkat és Üdvözítőnket képviseljük minden helyzetben.

   A mások azonnali kritizálásának szokása különlegesen veszélyes ostobaság. Az ördög tudja, hogyha elültetheti bennünk a bíráló lelkületet, ez jobban fogja fokozni gőgünket, mint a hízelgés, gazdagság vagy hatalom. Természetesen a helyes lelkülettel gyakorolt bírálatra szükség van a gyülekezet tanítása és gyakorlata tisztaságának megőrzésére. De az ösztönös negatív lelkület természeténél fogva fölényeskedő, arrogáns, megvető és torzító. Az alázat érdekében szükséges kigyomlálnunk magunkból bármilyen megrögzült szőrszálhasogató hajlamot, beleértve a kifinomult formáit is, mint például a mások személyét és viselkedését nevetségessé tevő humort. Az alázat felöltözése annyi, mint elsajátítani egy pozitív, barátságos, segítőkész, másokat biztató lelkületet, amikor csak lehetséges, sose öltve magunkra a másokra lenéző lelki bíró szerepét.




2. Az alázat (2)



„Öltsétek magatokra az alázatosságot, mert Isten a kevélyeknek ellenáll, az alázatosaknak pedig kegyelmet ad” (1Péter 5,5).



6. Légy nyitott az emberek felé


   Hatodszor, az alázat sosem tartózkodó, zárkózott, hanem nyitott mások felé (Jakab 3,17). Mindig alkalmazkodik másokhoz és nem viszonyul mereven, kedvetlenül, együttműködést elutasító módon, hogy elvegye kedvüket a társalkodástól vagy a közösségápolástól. Leáll beszélgetni úgy a fiatalabb, mint az idősebb hívőkkel, és kedvesen kezel minden fajta és nemzetiségű személyt. A Jakab 2-ben nyomatékosan javasolt lelkülettel és kedélyállapottal rendelkezik, mint a gyülekezet, amely a szegényt is – a gazdagokhoz hasonlóan – szívesen fogadja és tiszteli.

   Az alázat több a nyitottságnál: egyben jó hallgató, aki készségesen és türelmesen meghallgat másokat, nézőpontjaikat, gondolataikat, reményeiket, fájdalmaikat és bajaikat. Készségesen végig hallgatja egy személy problémáját mielőtt válaszolna neki. Ezzel szemben a gőg elhamarkodott és türelmetlen. Mindig arra gondol, hogy fontosabb dolga is akad annál, mint másokat meghallgatni, és amikor azt képzeli, hogy tudja mások problémáinak megoldását, szavukba vág és máris közli véleményét, mielőtt teljesen előadták volna azokat.

   Az alázat tiszteli a többieket, főleg a hívő testvéreit tudva, hogy segítséggel tartozik nekik. Eszébe jut, hogy mennyire adós a másoktól kapott segítség miatt.


7. Ne panaszkodj


   Hetedszer, az alázat nem panaszkodik jelenlegi osztályrészére az életben (Isten gondviselése), hanem engedelmeskedik a parancsnak: „elégedjetek meg azzal, amitek van, mert ő mondta: Nem hagylak el, sem el nem távozom tőled” (Zsidók 13,5).

   Az alázat nem felejti el, hogy a hívő kegyelemmel, élettel, lelki értelemmel, Istennel való közösséggel, vezettetéssel, segítséggel, mennyországgal és minden elképzelhető áldással rendelkezik, úgyhogy minden, Isten által rendelt nehéz helyzetet ezen a világon bőven ellensúlyoznak az áldások. Ez nem jelenti azt, hogy nem szabad földi sorsunk fejlesztésére vagy egy rossz helyzet megváltoztatására törekednünk. De a változást nem szabad a fölény és fényűzés büszke hajszolásaként keresni. És ha a nehéz körülményeket nem lehet pillanatnyilag megváltoztatni, az alázat annak közepette is hajlandó dicsőíteni Istent és benne bízni. Az alázat – nyilván – imádkozik enyhülésért, de amíg az megérkezik, bízik az Úrban és aláveti magát neki. Az alázat emlékezik a 2Korinthus 12,7-10-re. Az alázat ruhájának felöltése annyi, mint őrizkedni a szükségtelen luxustól a vagyontárgyakban vagy ruházatban, kerülni a divatmárkák kultuszát, és ésszerű életvitelt kialakítani. (Semmi sem lobbantja lángra úgy a gőgöt, mint a luxustárgyak és a drága holmik.) Az alázat felöltése úgy valósulhat meg, ha elfojtjuk a zúgolódást és a földi osztályrészünk fölötti panaszkodást.


8. Az ismeret elmélyítése


   Nyolcadszor, az alázat mindig igyekszik jobban megismerni az Igét. Nagyon reálisan látja, hogy mennyire keveset ismer már Isten mélységes dolgaiból, és sóvárog Isten lényének és útjainak nagyobb megértésére és értékelésére. Szeretné jobban tudni, Isten hogyan bánik az emberekkel, mit tartogat számukra, milyen ígéretei vannak és hogyan oldhatók meg a problémák az Ige helyes használata által. Az alázat keresi az Ige napi feddéseit vagy bátorításait, a Krisztust bemutató igehelyeket, valamint a kötelességekre és kiváltságokra való emlékeztetőket. Érzékeli saját szükségeit és tart az egyéni áhítatok elmulasztásának következményeitől, miközben örül az élet végéig tartó tanulási vezérfonalnak. Az alázat feltekint az ismeret óriási halmazára és a szentségre való ösztönzőkre és érzi ezeknek szükségét. Az alázat elkötelezi magát a gyülekezet nyilvános szolgálata érdekében az összes összejövetel mellett és csak elkerülhetetlen esetben hiányzik megértve, hogy a lelki tudás nem csupán halmozódó jellegű, hanem egyfajta elhasználódó energia, amelyet folyamatosan pótolni kell az Ige tanulmányozása által. A gőg nem kedveli ezt az elvet, mert szeret önelégülten gondolni önmagára, mint aki eléggé jó lelki állapotban van jelenlegi tudásának köszönhetően.


9. Hálás minden dologért


   Kilencedszer, az igazi alázat folyamatosan hálás Istennek. Hányszor érkezünk meg gépkocsinkkal biztonságban és belépünk otthonunk ajtaján úgy, hogy elfelejtünk hálát adni Istennek? A gőg persze nem gondol erre, mert szerinte az egész az ügyes vezetési képességnek köszönhető, de az alázat tudja, hogy az Úr kegyelme miatt nem ért pusztító baleset, és hálát ad a megtartó kegyelemért.

   Az alázat minden utat az Úrra bíz, valójában minden napot az Úrra bíz. Ha ez értelmetlennek tűnik, akkor a gőg megfertőzött minket. Csak a gőg érzi terhesnek és túlzásnak, hogy mindenben az Úrtól függjön, de az alázatnak ez természetes.


10. Az ábrándozás kerülése


   Az alázat tizedik jellegzetessége, hogy nem kezd ábrándozásokba vagy fantáziálgatásokba, amelyekben önmagát egy képzeletbeli színpadon valamilyen sztárnak tekinti. Nem fogalmaz meg önmagában valamilyen öndicsőítő szöveget. Sok komoly hívő tanúskodhatna arról, hogy ilyen fajta merengésekbe sodródott, amikor éppen buszon utazott, vagy sétált, vagy fizikai munkát végzett és agya szabadon szárnyalhatott. Olyankor az értelem élvezettel alkotja meg saját „filmjét”, amelyben elképzel valamilyen helyzetet, ahol az én a főhős.

   Ez köztudottan sok fiatal időtöltése, de az alázat nem lelkesedik a személyes, belső képzelgés dicsőítéséért. Tűnhet ártatlan dolognak, de ritkán van benne alázat. Az alázat nem érzi jól magát ilyesmiben és távol marad. Az önmagasztaló ábrándozások vagy fantáziálgatások táplálják a gőgöt és meggátolják az alázatot. Az alázat ruhájának felöltése együtt jár az önmagasztalás elutasításával és gondolataink jobb ellenőrzésével a Filippi 4,8 értelmében, kikerülve a hiábavaló képzelgés csapdáját.


11. Tekints sokat Krisztusra


   Az alázatról utoljára említett jellegzetesség valójában az első és a legnagyobb. Az alázat nagyra tartja Krisztust, csodálattal és elismeréssel tekint rá. Mikor munkásságát és tulajdonságait magasztalják az istentiszteleten, az alázat valóban álmélkodik rajta és dicséri őt. A Szentírás egyéni olvasásakor, az alázat elidőzik Krisztus minden egyes látványánál, reflektál és tisztelettel adózik neki. Egyetlen megpillantásán sem siklik át könnyedén vagy tartja magától értetődőnek, merthogy ő alapozza meg és formálja értékeinket és ízlésünket. Szeretnénk hozzá hasonlítani és képére átalakulni. Pál a 2Korinthus 3,18-ban fogalmazta meg ezt az elvet: „Mi pedig az Úr dicsőségét mindnyájan fedetlen arccal szemléljük, és az Úr Lelke dicsőségről dicsőségre ugyanarra a képre formál át minket.” Krisztust mindenek fölött tisztelni és őt utánozni – ez az alázat felöltése. Miközben isteni tekintély és erő áradt az Úrból földi szolgálata idején, emberi természetén keresztül a figyelemre méltó és bámulatos szerénység sugárzott, ami kedvességében és nyitottságában, a szegénység elfogadásában, panasz nélküli türelmében, fáradhatatlan szolgáló lelkületében nyilvánult meg. Soha ne szalasszuk el, hogy Megváltónk legyen legfőbb mintaképünk.


3. Az alázat (3)



„Mindnyájan egymás iránt öltsétek magatokra az alázatosságot, mert Isten a kevélyeknek ellenáll, az alázatosaknak pedig kegyelmet ad. Alázzátok meg tehát magatokat Isten hatalmas keze alatt, hogy felmagasztaljon titeket annak idején. Minden gondotokat őrá vessétek, mert neki gondja van rátok.”
1Péter 5,5-7



1. Mi motivál alázatra


   Visszatérve Péter apostol szavaihoz, erőteljes motivációt kapunk az alázat keresésére: „mert Isten a kevélyeknek ellenáll, az alázatosaknak pedig kegyelmet ad.” Ezek lökést adó szavak, és ha megnézzük a kontextust, világossá válik, hogy Isten ellenáll nemcsak a megtéretlen kevélynek, hanem javító szándékkal a megtért kevélynek is. Isten szembeszáll velünk, ha megengedjük, hogy a kevélység, mint gyom elfojtsa az alázatot. Az „ellenáll” szó az eredetiben azt jelenti, hogy Isten szembeszáll. Katonai parancsnokhoz hasonlóan, seregeit a gőgös ellen küldi. A szó egy előre törő ellenségre utal, amely a bölcsen védekező tábornok által felvonultatott katonák áthatolhatatlan védzárába rohan. Isten ezt műveli velünk kevélység esetén, és ha megpróbálunk kitörni balra vagy jobbra más utat keresve kevélységünknek, Isten kész szembeszállni és körül zárni, hogy ne mozdulhassunk.

   Kevélységünk ellenünk mozgósítja Istent, ami aztán megálljt parancsol nekünk, úgyhogy lelki életünk minden területe fenyegető veszélynek lesz kitéve. Például nem taníthat többé, mikor az Igét tanulmányozzuk, nem ad kielégítő bepillantásokat Igéjéből és nem közöl velünk vigaszt vagy gyönyört. Megvonhatja vezetését és majdnem biztosan nem leszünk használható eszközök. Hogyan is használhatna minket Isten képviselőiként, miközben gőgöt rejtegetünk magunkban, amit Ő utál? Eljuthatunk minden kegyelmi lelkiajándékunk megbénulásához. Mivel megtűrtük a kevélységet, az Úr átadhat bennünket egyéb nagy bűneinknek, akármi is legyen az. Lehet, hogy képtelenek leszünk uralkodni magunkon, úgyhogy indulatba jövünk és büszkén és mogorván reagálunk mások ingerlésére. Lehet, hogy korábban megőriztük önuralmunkat, imádság által erősödve, de ha a gőg a kegyelem megszűnését idézi elő, akkor sok bukás következik. Jobb, ha megalázzuk magunkat, különben nagyon csúfos vége lesz.

   Némi betekintést kapunk abba, Isten hogyan „áll ellen” népének a Zsidók 12 egyik igeversében (amelyet a Példabeszédekből idéz): „Fiam, ne vesd meg az Úr fenyítését, és ne csüggedj el, ha megfedd téged.” Arra int, hogy ne vessük meg az Úr enyhébb fenyítéseit vagy büntetéseit, mert ellenkező esetben szigorúbb, megpróbáló feddés következik.

   Gondolhatunk Britannia súlyos árvizeire, amelyekre nemrég sor került. Ezek rejtélyes dolgok és nem értelmezhetjük azokat túlzott magabiztossággal, hiszen az ilyen árvizek az Úrtól kapott figyelmeztetésnek tűnnek a Jelenések könyvében leírtakhoz hasonlóan, a társadalmunkban tapasztalható sok gonoszság és hitetlenség miatt. Noha sokakat lesújtott, mégis mennyire gyöngéd fenyítés volt az, ha belegondolunk, hogy nem történt életvesztesség. Sajnos a lelki figyelmeztetésnek még csak a lehetőségét is megvetéssel utasította el megkeményedett társadalmunk. Mi következik ezután? Ha országunk mindenestül elutasítja a tanulságok levonását, amelyek ilyen bajokból születnek, vagy nem ismeri el, hogy van egy Teremtőnk, akinek számadással tartozunk, mikor fog érkezni a következő fenyítés és milyen formában? Az enyhébb feddések – ha figyelmen kívül hagyják – kötelezően sokkal nagyobbakat vonnak maguk után. Milyen hamar? Nem tudjuk megmondani, mert Isten a maga titkos akaratában eldönti meddig vár hosszútűrésében. Aztán amikor eljön a büntetés, sokkal keményebb lesz a korábbi figyelmeztetésnél. Egyéni életünkre vonatkoztatva ezt, ha Isten lépéseket tesz kevélységünk megfékezésére, figyelmen kívül hagyjuk Őt és megvárjuk a sokkal keményebb fenyítéseket?


2. Csodás kegyelem


   Most Péter szavainak egy teljesen pozitív és nagyon meglepő részét nézzük meg: „Isten a kevélyeknek ellenáll, az alázatosaknak pedig kegyelmet ad.” Egyedül Isten segítségével fejlődhetünk az alázatban, és mégis megjutalmaz minket a haladásért. Az Úr annyira kegyelmes, hogy az alázatban való növekedés legkisebb mértéke is újabb kegyelmet von maga után. Ez egy csodálatos elv, amely hasonlít ahhoz, hogy a pénz még több pénzt szül. Az alázat szüli az alázatot. Ő „kegyelmet ad az alázatosnak.”

   Ha biztosítunk valamennyi alázatot ima által és „felöltözzük” a ruhát vagy a mércéket, Isten további segítséget nyújt lelki életünkben – több erőt ad a bűn felett, több megválaszolt imát, több áldott beavatkozást életünkbe, több szabadítást, több segítséget, nagyobb hasznavehetőséget, nagyobb bölcsességet és tisztánlátást, több belátást, több szeretetet, több gyöngédséget, több jóakaratot, több hitet és nagyobb béketűrést és türelmet. Tényleg többet ad Isten ezekből a kegyelmi gyümölcsökből? Igen, ha esedezünk és munkálkodunk az alázatért, mert Igéje azt mondja, hogy kegyelmet ad az alázatosnak. Ellenáll a gőgnek, de megnöveli a kegyelem folyamát, amely az alázatos szívű felé árad.

   „Alázzátok meg tehát magatokat Isten hatalmas keze alatt”, mondja Péter. Az alázat ellenkezik a megromlott emberi szív minden ösztönével. Egy belső hang azt mondja bennünk, hogy nem lehet alázatosan élni, mert állandóan érvényesíteni kell önmagunk jogait, törődni önmagunkkal, harcolni az érvényesülésért és megtartani az önértékelést. Azonban Péter szerint meglátjuk az alázat megvalósíthatóságát és győzelmét, ha önmagunkat Isten hatalmas kezébe helyezzük és elhisszük, hogy semmi sem túl nehéz számára, és bármilyen helyzetben bízhatunk segítségében. Ha arra hív minket, hogy mély vizeken menjünk át, meglátjuk majd tökéletes gondviselését. Sosem kell feladnunk az alázatot önérvényesítő, fellengzős lelkületet öltve magunkra, hogy átvergődjünk az élet megpróbáltatásain.


3. A megígért felmagasztalás


   Az apostol ezután megtoldja egy rendkívüli ígérettel. Legyünk alázatosak – „hogy felmagasztaljon titeket annak idején.” Gondolhatunk arra, hogy ez leginkább életünk végére vonatkozik, mintha Péter azt mondaná: „Tarts ki akármilyen nehéz legyen, mert az életutad végén felmagasztal majd.” De az „annak idején” jelentése: a számodra kijelölt időben, ami elérkezhet hamarosan életedben, és nemcsak a legvégén. A megfelelő időben, tökéletes akarata szerint, Isten felmagasztal majd minket és megáld hasznavehetőséggel és örömmel, ha megalázzuk magunkat hatalmas keze alatt.

   Végül (még mindig az alázatról), Péter azt mondja: „Minden gondotokat őrá vessétek, mert neki gondja van rátok.” Ez pontosan azt jelenti, amit mond, de van benne több is. A „vetni” szó előfordul máshol is az Újtestamentumban, a Lukács 19,35-ben, ahol azt olvassuk, hogy ruhákat „vetettek” a szamárcsikóra, amelyen az Úr bevonult Jeruzsálembe a nép hozsannázása közepette. Az eredeti szó jelentése „ráhajítani”, mintha értelmünk egy erőteljes mozdulatával tennénk. Ez jelzi, hogy az emberek önként, szívesen és határozottan bocsátották köntösüket az Úr szolgálatára és megtisztelésére. Érte tették, helyeslően és imádatként.

   Itt Péter intésében a vetni szó nem azt jelenti, hogy kimerülten Krisztus lábához eresztjük terheinket megoldásra várva, noha ezt fontos megtennünk, hanem készségesen rábízzuk azokat szolgálatként. Mondhatjuk magunkban: „Minden terhemet érte végzett szolgálatnak tekintem, amitől bízhatok benne, próbára tehetem őt, bizonyságot tehetek neki és közeledhetek hozzá. Egyértelműen hozzá viszem azokat és tőle kérek segítséget, ugyanakkor odaadom neki azokat, felajánlom neki az Ő szolgálatára bizonyságtevésem részeként, és nekem győznöm kell azokban általa. Az emberek el kell, hogy mondhassák rólam: „Mindazokban a próbákban szerette az Urat és benne bízott. Megőrizte nyugalmát és alázatát”.” Bárcsak megtennénk ezt, és az evangélium kegyelme ragyogna belőlünk minden helyzetben és akkor az embereket annál inkább megérintené, meghatná és lenyűgözné az evangélium. Amint az emberek felsőruháikat a szamárcsikóra helyezték Krisztusért, mi átadjuk neki összes megpróbáltatásunkat iránta való szolgálatból. És mert Péter az alázat kontextusában fogalmazza meg ezt a buzdítást, arra következtethetünk, hogy a próbák az Úrnak való szolgálatként történő értelmezése alázattal ajándékoz meg minket.

   John Wesley megtérése előtt elment misszionáriusnak Georgia államba és fájdalmasan sikertelen volt. Modora és viselkedésmódja nyilván arisztokrata jellegű volt, és mint aki nagyon tudatában van ennek, gyakran dölyfösen bánt a „pornéppel”. Kioktató tekintetes úrként viselkedett, de a kudarc nagyon megalázta. Visszatérve Britanniába elkezdett alázatosan fohászkodni az Úrhoz és csak ezután válhatott az 1739-ben elindult rendkívüli Nagy Ébredés egy vezető eszközévé. A maga idejében aztán lefordította egy német himnusz találó szavait:


   Küldd le nekünk hasonlóságodat onnan fentről,
   És hadd legyen az az én ékességem;
   Öltöztess engem bölcsességbe, türelembe, szeretetbe,
   Sok alázattal és tisztasággal:
   Amelyek sokkal jobbak az aranynál és gyöngyöknél,
   És ragyogóbb a hajnalcsillagnál.



   George Whitefield, abban az ébredésben az Úr által legjobban használt prédikátor, szintén az alázat ajándéka által készült fel betöltendő szerepére. Az Úr felhasználta a körülményeket és eseményeket, hogy roppant alázatossá tegye, úgyhogy általa a Szentlélek rengeteg embert vezetett bűnbánatra, mikor az embereket kérlelte.

   Ugyanez volt a helyzet korábban Luther Mártonnal. Általában azt hisszük Lutherről, hogy erős, bátor, magabiztos egyén volt, főleg mikor kifüggesztette a 95 tételt a Wittenbergi vártemplom ajtajára, elindítva ezzel a csodás Reformációt. De Luther nagyon alázatos lett az Úr előtt. Nagyon jól tudta, hogy attól kezdve többé nem futhat be nagy karriert az egyházban, semmi kilátás nem marad többé a Wittembergi Egyetem tanári állásának való betöltésére, nem lesz többé elismerés, előléptetés, hanem valószínűleg üldöztetés és halál. A lelkiismeretének való engedelmességért meghiúsul összes korábbi törekvése és igénye, és lenézik majd mint számkivetett papot és lázadót, de az Úrnak pontosan ilyen személyre volt szüksége, hogy egyre nagyobb kegyelemmel halmozza el a rendkívüli hasznavehetőség érdekében.

   Bárcsak mindnyájan alázatosabbak lennénk bensőnkben. Ez nem jelenti azt, hogy színleljük az alázatosságot vagy alázatosnak nézzünk ki külső megnyilvánulásunkban, hanem szívükben és értelmünkben, valamint kapcsolatainkban kell az alázat uralkodjon. Micsoda kegyelemben lenne akkor részünk. Természetesen imádkozzunk és fáradozzunk ezért, állandóan résen a kevélység és önteltség minden hajlama ellen.

   „Mindnyájan egymás iránt öltsétek magatokra az alázatosságot, mert Isten a kevélyeknek ellenáll, az alázatosaknak pedig kegyelmet ad. Alázzátok meg tehát magatokat Isten hatalmas keze alatt, hogy felmagasztaljon titeket annak idején. Minden gondotokat őrá vessétek, mert neki gondja van rátok.”




Törekvés jó értelemben vett telhetetlenségre (1)



„Kapzsiság még szóba se jöjjön köztetek, amint az a szentekhez méltó”
Efézus 5,3



   Meglepően hangzik, de tény, hogy Ádám és Éva „kapzsinak” teremttettek. Kezdettől fogva vágyakoztak kielégítést nyújtó dolgokra, de jó értelemben. Olyan embereknek teremtettek, akikre várakozás és kívánság jellemző: tisztaságban megfoganó, élvezhető érzések, amikor az emberi természet még a legkiválóbb volt. Természetesen megteremtésünk célja az Úr kifürkészése volt. Azért teremttettünk, hogy egy örökkévalóságon át szívjuk magunkba Isten csodálatos lényének és útjainak egyre növekvő felismeréseit újabb és újabb megértésekkel és meglátásokkal. Azért alkotott minket az Úr, hogy egy örökkévalóságon át kutassuk keze-munkáját. Az Édenkert számtalan felfedezésre váró élveznivalótól hemzsegett. Ősszüleink várakozással teljes szívvel járkáltak a kertben. Aztán következett a borzasztó bűn és a kegyvesztettség Isten színe előtt. Az emberi szív sötét és gonosz lett, de a dolgok iránti szeretet és vágyódás továbbra is mélyen szívébe van vésődve. A kezdeti szent kívánságok a földi dolgokra szegeződtek. Azóta, mivel Isten dolgai nem elégítenek ki, kiszolgáltatottak vagyunk az érzéki vágyaknak. Isaac Watts rímes verspárja fején találja a szöget:

      Az ember lelke mérhetetlen vágyakkal van tele,

      És olthatatlan tűzként égnek ott benne.

   Reményeim szerint ez a fejezet nem lesz a kapzsiság elleni dörgedelem, ujjal mutogatás, hogy az olvasó nyomorultul érezze magát. Inkább az Úr rokonszenvét akarja tükrözni kiemelve a bűnös kapzsiság személyünkre kiható ártalmát és utána a jó értelemben vett kívánás hasznosságát. Nem tudunk szabadulni a romlott kapzsiságtól, ha nem helyettesítjük nemes vágyakkal és kívánságokkal. A fejezet elején idézett igevers – Efézus 5,3 – rámutat egyrészt a kapzsiság súlyosságára, másrészt az elkerülhetőségére. Biztosan bátorítóan hat ránk, hogy legyőzhető bűnről van szó, mégpedig olyan mértékben, hogy még szóba se jöjjön közöttünk. Nem kellene említésre kerüljön és van rá lehetőség, de csak ha a „mérhetetlen vágyakkal” telített egyén nemes és lelki javakra szegezi figyelmét.

   Nem akarjuk azt a benyomást kelteni, hogy e világon semmit sem lehet értékelni. Van sok, sok dolog, amelyet élvezésre kaptunk. Jogszerűen kívánhatunk, szerezhetünk, birtokolhatunk és élvezhetünk rengeteg földi jót. Akkor beszélünk hibás kívánásról, mikor mértéktelen vagy önző módon akarunk anyagi javakat, amint a következő, különböző bibliai szavakból levezetett meghatározás mutatja.

   Nagyon érdekes felfigyelni különböző, a kapzsiságot jelölő ószövetségi kifejezések szó szerinti értelmére. Egyikük értelme egyszerűen óhajtani, kívánni, akarni valamit. Alapértelme a tekintetnek egy dologra való összpontosítása és arról való álmodozás. Egy másik szó inkább a kapzsisággal együtt járó élvezetre utal. Az első szó a kívánság erejét emeli ki, míg a második feltételezi a kívánt tárgy megszerzését és utána kedvünket leljük benne, csodáljuk azt és rendkívüli élvezetet találunk annak birtoklásában (főleg, ha mások nem rendelkeznek azzal). Nézegetjük élvezetünk tárgyát és közben dagad az önérzetünk és az elégedettségünk.

   Egy másik ószövetségi szó „nyereségvággyal” vagy „a több szeretete” kifejezéssel fordítható. Egyesek esetében ez életük hajtóereje. Mindig akad valami új, amit meg akarnak szerezni. Az egy-helyben-állás nem elégíti őket és így új törekvések állandóan hevítik nyughatatlan értelmüket. A többnek szeretője végül azt érzi, hogy ő megérdemli a többet és méltó rá. Ez tiszta mohóság, újabb és újabb dolgokat szerezni egyszerűen a birtoklás kedvéért. E szó az érzéki vágytól hajtott embernek mutatja be a kapzsit.

   Egy utolsó és ritkán előforduló szó az abszolút biztonságra való vágyódást hangsúlyozza. Olyan emberekre utal, akik felül akarnak emelkedni az élet bizonytalanságain és azon vannak, hogy olyan mértékben gondoskodjanak magukról, hogy sose kelljen aggódniuk. Az Ószövetségben egyes vezetők igyekeztek bebiztosítani magukat minden meghódítás vagy egyéb kockázat ellen. Az egyszerű emberek is erre törekednek. Itt nem a jövőről való észszerű és jogszerű gondoskodásról van szó, hanem nyűgös sóvárgásról a bevehetetlenségre vagy zavartalanságra.

   Az újszövetségi görög szavak meglepően hasonlóak. Van azonban egy, amely különböző és ez hozzá tesz valamit a kapzsiságról alkotott képünkhöz. Annyit jelent, mint nyújtózkodni. Arra az erőfeszítésre utal, mikor valaki a kívánt dolog megszerzéséért kinyújtja a kezét. Azt emeli ki, hogy a kapzsiság nagyon költséges szenvedély, amely lefoglalja az értelmet és kiszorítja az Isten dolgaival, a bizonyságtevéssel és még a szentségre való igyekezettel való törődést. Az elkövető érzelmi energiájának java földi célok elérésére vagy megvalósítására összpontosul. Ez számára az első. Egy másik újszövetségi szó értelme gondolatainkat valamire irányítani. Megint másik értelme többet kívánni. Aztán egy másik a pénzsóvárgás és minden olyasminek kívánása, ami pénzen megszerezhető. Ezek a szavak együtt átfogó képet nyújtanak a kapzsiságról. Magukban foglalják a gondolkozási elemet a kezdeti kívánással és a növekvő vágyódással. Rámutatnak a javak megszerzésének költségére és a kielégítés táplálására, kárörvendezéssel és jóízű élvezéssel. Még az abszolút biztonság iránti szenvedélyt is magában foglalják. „Őrizkedjetek minden kapzsiságtól”, mondja az Úr a bolond gazdagról szóló példázatban. Tartani kell tőle. Íme néhány ok, hogy miért.

   Először, a kapzsiság erősen árt a hívőnek, mert érzéki, testi és földi. Teljes egészében a bűnesethez köthető és testi. Amikor a kapzsiság eluralkodik rajtunk már csak a földi javakra vagy nyereségekre összpontosítunk. A kapzsiság a megtéretlenek szenvedélye, aminek nincs helye Isten mennyországában. Azt mondja Pál: „Mert azt jól tudjátok, hogy egyetlen … kapzsinak, aki bálványimádó, sincs öröksége a Krisztus és Isten országában.” Miközben sérti Istent, legyőzi a hívő lelki érzékenységét elvonva őt a lelki dolgoktól vissza a földiekhez.

   Másodszor, a kapzsiság árt a hívőknek, mert az egy imádat. Az Efézus 5,5 szerint a kapzsiság egyfajta bálványimádás. Olyan istentiszteleti aktusról van szó, amelyben világi források révén keresünk enyhülést, vigaszt, önkielégítést, élvezetet és érzelmi felhangolódást az isteni javak helyett. Ez egyenlő odaszánásunk átváltásával Istentől a földi dolgokhoz. A Zsidókhoz írt levél szerzője mondja: „Ne legyetek pénzsóvárak, elégedjetek meg azzal, amitek van, mert ő mondta: Nem hagylak el, sem el nem távozom tőled.” Félreérthetetlen „vagy-vagy” rejlik ebben a versben, mintha az Úr azt mondaná: „ha kapzsi vagy, nem keresheted a bennem található gyönyöröket. Bálványimádást követtél el. E világ szentélyénél való imádást választottad, az igazi szentély helyett.” Lukács 16-ban az Úr azt mondja: „Egy szolga sem szolgálhat két úrnak”. Választanod kell Isten és a mammon között.

   Harmadszor, a kapzsiság kétségtelenül tompítja és érzésteleníti összes lelki célkitűzésünket, ízlésünket és értékünket. Minél kapzsibbak vagyunk, annál kevésbé kívánjuk és élvezzük a lelki áldásokat. Ha megtöltjük szívünket földi dolgokkal, a kapzsiság miatt elhanyagoljuk az egyéni áhítatainkat és csökken az imádkozási buzgalom és elköteleződés. Ha addig végeztünk valamilyen szolgálatot az Úrnak, akkor elkezdünk levágni belőle. Kevésbé gondosan és szeretettel készítjük el a leckéket és a szemléltető eszközöket, vagy bármi egyebet, amit végzünk. A Zsoltár 119,36-ban mondja a zsoltáros: „Hajlítsd szívemet intelmeidhez és ne a telhetetlenségre!” Vagy az egyik vagy a másik létezhet. Vagy lelki fejlődésre vágyunk vagy anyagi nyereségre. A kettő együtt nem megy. Pál apostol ugyanazt hangsúlyozza a Kolossé 3,2-ben: „Az odafennvalókkal törődjetek, ne a földiekkel.”

   Negyedszer, a kapzsiság megszakítja az Istennel való közösségünket. Azt mondja Isten az Ézsaiás 57,17-ben: „Mert a telhetetlenség vétkéért haragudtam meg, … elrejtőztem”. Ha kapzsi vagyok, akár csak egy pillanatra is, Isten elrejtőzik előlem. Nem ragyog rám arca. Oda lesz az üdvbizonyosságom. Nem tölti ki áldásait rám többé olyan csodálatosan.

   Ötödször, azért kell tartani a kapzsiságtól, mert végül teljesen elborítja a hívőt. A Példabeszédek 21 egy emberről beszél, akit szegénysége ellenére „egész nap csak kívánsága gyötri”. Más szóval kívánságának megszállottja lesz. Valószínűleg a leghíresebb igeszakasz, amely tartalmazza a kapzsiság vagy telhetetlenség szót, az 1Timóteus 6,10: „Mert minden rossznak gyökere a pénz szeretete, amely után sóvárogva némelyek eltévelyedtek a hittől, és sok gyötrelmet szereznek maguknak.” Pál olyan keresztyénekről beszél, akik addig játszadoztak a kapzsisággal, hogy erőteljesen meghátrálták és megtagadták a hitet. Persze, ha valóban rendelkeztek üdvösséggel, Isten megfenyíti és helyreállítja őket, de ez rengeteg fájdalommal jár. A telhetetlenség annyira magával tud ragadni, hogy annak visszaszorítása meghaladja erőnket.

   Hatodszor, óvakodni kell a kapzsiságtól, mert valószínűleg ez a leglopakodóbb bűn. Amikor Pál példát akar mondani arról, miért van szükség a törvényre a bűn kimutatása érdekében, akkor a kapzsiságot választja. „A kívánságról sem tudtam volna, ha a törvény nem mondaná: Ne kívánd” (Róma 7,7). A kapzsiság annyira csalárd és fokozatos a hatásában, hogy a törvény kell ráébresszen. Noha tudatosan irányítjuk értelmünket a földi dolgokra, kívánságunk hólabdaként dagad, és nem vesszük észre, hová tartunk. Olyan bűnről van itt szó, amelyet csak határozott önvizsgálattal lehet leleplezni. Mire törekszem? Miről ábrándozom? Mi táplálja kívánságaimat?

   Hetedszer, a kapzsiság kerülendő, mert annyira fertőző bűn. Bűnünk nagyon könnyen megront másokat, sőt gyermekeinket is. Ezért (egyéb bűnökkel együtt) parancsolja Pál, hogy ne ápoljunk kapcsolatot telhetetlen személlyel. „Ne tartsatok kapcsolatot azzal, akit testvérnek neveznek, de parázna vagy kapzsi… Az ilyennel még együtt se egyetek.” Olyan bűn ez, amely maga után vonja a gyülekezetből való kizárást részben azért, mert annyira fertőző.

   Nyolcadszor, ki kell szaggatnunk szívünkből a kapzsiságot, mert alkalmatlanná tesz a vezetői tisztségekre Krisztus egyházában. Amikor Mózes utasítást kapott arra nézve, hogyan válasszon vezetőket annak idején, megmondatott neki, hogy olyan férfiakat kell választania, akik „gyűlölik a haszonlesést” (2Mózes 18,21). Ennek ellenére vannak gyülekezetek, akik nagy lábon élő férfiakat neveznek ki vezetőknek abban a hiszemben, hogy ez az eredményesség és tehetség jele. A gyülekezeti tisztviselő egyik lényegbevágó tulajdonsága az 1Timóteus 3,3 szerint az, hogy „nem pénzsóvár”. Pál az mondja az efézusi gyülekezet véneinek: „Senkinek az ezüstjét, aranyát vagy ruháját nem kívántam.” A kapzsiság megszomorítja a Szentlelket és tönkreteszi a keresztyén szolgálatot. Fontos azt kerülni.

   Kilencedszer, kerüljük a kapzsiságot, mert táplálja az önmagunkra való támaszkodást, azt a lelkületet, amely nem hajlandó elfogadni Isten gondviselését. A Habakuk 2,9-ben azt olvassuk: „Jaj annak, aki házába bűnösen szerez javakat, hogy magasra rakhassa fészkét, és megmeneküljön a gonosz hatalmából!” (A gonosz itt csapásokat jelent.) Már említettük ezt a fajta kapzsiságot. Olyan személyre vall, aki annyira szereti pénzét és földi javait, hogy be kell biztosítania magát az értékvesztés ellen. Bele se akar gondolni abba, hogy valami netán csődbe viszi, ami miatt túl megy az észszerű gondoskodáson. Nem tud megnyugodni Isten kezében és bízni benne.

   Összefoglalásul, a kapzsiság vagy a telhetetlenség önmagunkat kielégítő dolgok utáni sóvárgás. Annyi, mint kedvünket lelni azokban és azoktól várni a kielégülést; a dolgok birtoklásában gyökerező büszkeség; mindig többet akarni; az élő Isten szeretete és szolgálata elé helyezett dolog utáni vágyakozás; teljes öngondoskodásra és biztonságra való törekvés. Ezek a szörnynek különböző fejei; a kívánt dolog (vagy dolgok) lehet anyagi tárgy, gazdagság, élvezetek, elismerések, dicséret, hódolók, befolyás vagy hatalom.




Törekvés jó értelemben vett telhetetlenségre (2)



„Kapzsiság még szóba se jöjjön köztetek, amint az a szentekhez méltó”
Efézus 5,3



   Hogyan kerülhetjük el a kapzsiságot? Íme, néhány közvetlen tanács. Ne ábrándozz földi javak birtoklásáról. Ne foglalkozz velük túl sokat. Ha mérlegelned kell lehetőségeidet egy döntés kapcsán, fegyelmezd gondolataidat. Sose engedd meg, hogy az anyagi javak vásárlásával kapcsolatos döntések elvonják figyelmedet reggel, délben és este, állandóan azon rágódva, mert akkor a beinduló telhetetlenségi folyamat elrabolja szívedet. Ne érvelj olyan dolgok mellett, amelyekről tudod, hogy nincs igazából szükséged rájuk. És ne keress kifogást az apró dolgok kívánására csak azért, mert azok apróságok, különben meggyengülsz és a kapzsisági folyamat majd nagyobb dolgokat fog követelni.

   A helytelen vágyakozás elkerülésének legjobb módja a jó értelemben vett telhetetlenségben való elmerülés. Irányítsuk odaszánásunkat és kívánságunkat jobb dolgokra, azaz neveljük magunkat a helyes vágyakozásra.

   Például vágyakozzunk megmentett lelkek után és arra, hogy legyünk használhatók az Úr kezében. Mondjuk Pállal együtt: „Testvéreim, szívemből kívánom és könyörgök értük Istenhez, hogy üdvözüljenek” (Róma 10,1). Erősebben kell kívánunk rokonaink és munkatársaink megtérését, gyakran feltéve magunkban a kérdést: „mit tehetek értük, mivel járulhatok hozzá, kivel beszélhetnék, hogy elérjek embereket?” Válasszunk ki néhány személyt, akiért különleges felelősséget vállalok rendszeresen imádkozva értük, mert ez az a vágyakozás, mit Isten szeret és megjutalmaz.

   Aztán vágyakozzunk szentségre, hiszen a Zsidók 12,14 megparancsolja, hogy „törekedjetek … a megszentelődésre.” A jó értelemben vett vágyakozás késztessen a nemesebb keresztyén jellem kívánására az előttünk álló héten, hogy legyünk jobb, mélyebb, erősebb és nagyobb önuralmat gyakorló személyek.

   A jó értelemben vett vágyakozás másik pozitív és felbecsülhetetlen tárgya Krisztus szeretetének nagyobb mértékű birtoklása. Mutassunk nagyobb krisztusi szeretetet mások iránt. Pál buzdít bennünket a Filippi 2,4-ben: „Ne keresse senki a maga hasznát, hanem mindenki legyen tekintettel a másikra is.” Bárcsak megtanulnánk vágyakozni a mások lelki előmenetelére, egészségére, jólétére és boldogságára! Annyira sok embernek ismerjük a szükségeit, de segítünk nekik bármilyen módon? Amikor értelmünk leragad valaminél önmagunk számára, valószínűleg még valami a mi lakásunkba, a mi életünk javára, meg kell térnünk és imádkoznunk segítségért, hogy kikapcsoljuk azokat a gondolatokat és kívánjunk jót másoknak, kiváltképpen azoknak, akik hozzátartozóink a hitben.

   Egy újabb jogos vágy a mások építését szolgáló képesség és lehetőség. Ugye Pál mondja: „Ezért ti is … a gyülekezet építését keressétek” (A „keresni” szó erőteljes vágyakozásra utal.) Ez bizonyos korabeli lelki ajándékok adományozásának kontextusában hangzott el, de az elv minden idők összes hívő emberére vonatkozik. Pál int, hogy csak azt mondjuk, „ami jó, alkalomhoz illő és építő, hogy áldásos legyen a hallgatóknak” (Efézus 4,29). Tegyük fel a kérdést, milyen a beszédünk, és valóban hozzájárulunk a gyülekezet épüléséhez és megerősödéséhez. Mennyire nemes vágyakozás, mikor ezt kívánjuk!

   Minden evilági élmény és felfedezés kívánságánál magasztosabb, mikor az Urat akarjuk próbára tenni, hogy jobban megtapasztaljuk őt hétköznapjainkban. A napi kérés és meghallgattatás keresztyén zarándoklásunk során dicsőségesen bele van foglalva az olyan igeszakaszokba, mint az Efézus 6,18: „Minden alkalommal minden imádsággal és könyörgéssel imádkozzatok a Lélek által.” Megváltónk pedig a következőket mondja: „Kérjetek és adatik nektek, keressetek, és találtok, zörgessetek, és megnyittatik nektek. Mert aki kér, mind kap, és aki keres, talál, és a zörgetőnek megnyittatik” (Máté 7,7-8). Jakab pedig figyelmeztet: „nincs semmitek, mert nem kéritek.” Ebben rejlik üdvbizonyosságunk és hálánk legnagyobb része, és nyilván a pozitív, építő kapzsiság méltó célja.

   Aztán kívánhatjuk a bölcsesség ajándékát, amelyet Pál minden hívő számára ajánl a Filippi 1,8-9-ben: „mennyire vágyakozom mindnyájatok után … hogy a ti szeretetetek egyre jobban bővölködjék ismeretben és teljes megértésben.” Ezt először magunknak kell kívánunk, azután másoknak, főleg a fiatal keresztyéneknek. Némelyek törékenyek, ezért hadd kívánjuk erősen az ő biztonságukat és azt, hogy az Úr adjon nekik mély lelki belátást ezekben a veszélyes időkben.

   Nyilvánvalóan jó a Mennybe vágyni. Egy figyelemreméltó igeszakaszban Pál azt mondja: „Mert ez a kettő szorongat: kívánok [roppant erősen vágyom] elköltözni és Krisztussal lenni, mert ez sokkal jobb (Filippi 1,23). Ennek a kívánságnak szenvedélyesebbé kell válnia a kegyelemben való növekedéssel együtt. Mindennél jobban kell vágynunk a Mennybe; ellenkező esetben megbántjuk az Urat. Azt mondja Pál: „azoknak pedig, amelyek előttem vannak, nekifeszülve célegyenest futok Isten felülről való elhívásának jutalmáért, amely Krisztus Jézusban van” (Filippi 3,13-14). Jövő dolgokat kívánt, és mi is hasonlóképpen fokozva várakozásunkat és vágyakozásunkat.

   Aztán egyik legnemesebb vágy vagy kapzsi kívánság a másokkal való békesség. „Keresse a békességet és kövesse” (1Péter 3,11), mondja Péter apostol, kívánságot kifejező igét használva. A hívők kívánják a békességet, mivel a legfőbb Béketeremtő képét hordozzák. Ha feszültség van köztünk és egy másik hívő testvérünk között, legyen kívánságunk az összhang helyreállítása. Sose tápláljunk sérelmeket vagy megbántódásokat. Hadd kívánjuk a hídépítés ajándékát a békesség terjesztésére. Nem elég csupán elméletben kívánni a békesség állapotát, hanem erősen vágyni utána.

   A jó értelemben vett kapzsisághoz hozzá kell tartozzon a közösség utáni vágy. Azt olvassuk Epafroditoszról, hogy „nagyon vágyott mindnyájatok után”. Természetesen a közösség utáni érthető vágy túl megy a barátság élvezeténél. Magában foglalja Isten dolgainak megosztását; a lelki megerősítésben és szolgálatban való részesedés kívánása ez.

   Minden dolog fölött a legkívánatosabb az Üdvözítőnknek és Urunknak való tetszeni-akarás kell, hogy legyen. Pál panaszkodott, hogy „mindenki a maga hasznát keresi, nem a Jézus Krisztusét” (Filippi 2,21). A rossz telhetetlenség kiiktatásának legfőbb módja mindenek felett azt kívánni, ami Jézus Urunkat érdekli. Ha az Ő ügye körül forognának állandóan a gondolataink megszabadulnánk annyi testi, földi vágytól. Hadd legyünk azok az emberek, akik az evangélium sikeréért epekednek, akik örömmel olvasnak róla, hallanak róla és beszélnek róla.

   Végül fontos, hogy fegyelmezzük gondolatainkat, amikor földi dolgokról van szó, azután pedig irányítsuk gondolatainkat a vágyakozás romlott formáitól a helyesre. Tűzzünk ki magunknak új célokat a kívánság területén és akkor a rossz kívánságok megnyomorító kísértéseit leverhetjük és háttérbe szoríthatjuk. Várakozásokkal és kívánságokkal teli lények vagyunk, de ezeket irányítsuk krisztusi célokra, amelyekből mérhetetlen gyönyörűséget és kielégülést nyerünk Isten kegyelmes céljának megfelelően.




A zarándok-mentalitás elsajátítása (1)



„Hitben haltak meg mindezek, nem nyerve meg az ígéreteket, hanem csak távolról látva és üdvözölve azokat, és vallást tettek arról, hogy idegenek és vándorok a földön” (Zsidók 11,13).


  A Biblia tele van zarándoklásokkal. A Zsidókhoz írt levél tizenegyedik része említi többek között Ábelt, Énokot, Nóét, Ábrahámot, Izsákot és Jákóbot, akikről azt írja, hogy „idegenek és vándorok a földön”.
  Az „idegenek” szó szerint külföldieket jelent, más kultúrához és nyelvhez tartozó embereket. A „vándorok” vagy „zarándokok” a külföldön tartózkodók saját népüktől távol. A Bibliában a zarándok szó utazásra utal – utazás haza – amint azt a Zsidók 11,14-ben látjuk. Azokra vonatkozik, akik „hazát keresnek”. A bibliai zarándokok más országban laknak, a helybeliek mellett, de nem integrálódnak teljesen. Ők csak „mellettiek”, akik hamarosan haza mennek. Tehetnek nagy dolgokat az ország javára, amelyben ideiglenesen tartózkodnak (Józsefhez hasonlóan), de sosem szűnnek meg zarándoknak lenni.
  Ők nem kivándorlók, akik egy másik országban való letelepedés mellett döntenek, mert ott akarnak karriert befutni vagy mert egyszerűen jobban szeretik saját országuknál. A legtöbb kivándorló azért tartózkodik ott ahol, mert ezt akarta, de a Bibliában említett vándort vagy zarándokot nem hevíti a vágy, hogy ott éljen ahol éppen van, csupán az Úr szolgálatáért, a lelkek megmentéséért és családja iránti szeretetből teszi. A zarándok elsődleges érdekei nem a jelenlegi országához fűződnek. A zarándoklás mentalitása roppant fontos a keresztyénnek, mert eligazítja őt az élet különböző helyzeteiben. E felfogás nélkül beszippant minket e bukott világ élete és kultúrája, és feleslegesen érzékenyen reagálunk e világi élet összes problémájára és megpróbáltatásaira.
  A zarándok-mentalitás rendkívül lényeges manapság, amikor az evangéliumi hívők egyre növekvő számban pártolják a „kulturálisan progresszív” vagy „kulturálisan releváns” hozzáállást, arra bíztatva, hogy merüljünk el mélyebben a világban. Már maga a „zarándok” szó egy figyelmeztetés, ami emlékeztet kötelességünkre, hogy legyünk megkülönböztetettek és Krisztus számára félre tettek.
  Bunyan János leghíresebb könyve, A Zarándok Útja, erőteljesen dolgozza fel a zarándoklás témáját. Aztán emlékezzünk arra, amint Jákób „zarándoklásom éveiről” beszélt, valamint Dávidra, aki azt mondta: „Jövevény vagyok nálad és zsellér, mint minden ősöm” (Zsoltár 39,13). Király volt saját népe felett, mégis magát jövevénynek és ideiglenesen ott tartózkodó lakosnak tartotta. Péter apostol hasonló módon „szórványban élő jövevényeknek” nevezte a hívőket. Igaz ez a kifejezés ránk nézve is?
  A Zsidók 11-ben szereplő hithősök „hitben haltak meg … nem nyerve meg az ígéreteket [földi életük során], hanem csak távolról látva és üdvözölve azokat.” Az örök hazának ígérete lett életük ihletője és motorja. Életvitelükkel jelezték, hogy idegenek és zarándokok a földön. Életük arról árulkodott: „mi nem tartozunk ide. Külföldiek és ideiglenesen tartózkodók vagyunk, sátorokban élünk és valami sokkal jobbra várunk.”
  A mai új tanítás azt mondja, hogy szeressük itten, tegyük ugyanazt, amit a világiak tesznek, énekeljük énekeiket, játsszuk ugyanazt a zenét, nézzük filmjeiket és színdarabjaikat, táncoljuk táncaikat és viseljük legmerésszebb divatruháikat egyéb megalkuvásokkal együtt, amelyek elborzasztották volna az elmúlt kétezer év hívőit.
  Néha látunk híradásokat a tévében gazdag országokban élő emberekről, akik viharkárokat szenvedtek házaikra és vagyontárgyaikra nézve (nem az emberéletet is követelő súlyos katasztrófákra gondolunk). Azok többségének kétségtelenül van biztosítása és túlélik, új otthont és vagyontárgyakat kapnak, mégis annyira lesújtottaknak és vigasztalhatatlanoknak festenek, mintha összedőlt volna az egész világuk. Megértjük a megrázkódtatást és a felfordulást, és az értékes javaik elvesztése fölött érzett csalódást, de oly gyakran reakcióik inkább a balesetben elhunytak gyászolásához hasonlít. Nyilvánvalóan az elveszített tárgyak túl sokat jelentettek a szenvedőknek. Ami történt velük, a lehető legsúlyosabb csapásnak tűnik nekik. A múltban a bibliahű zarándokok sosem gondolkoztak ekképpen. E világ sosem volt a hazájuk. A földi veszteségek és csalódások sosem jelentették számukra a világ végét, mivel értelmük és szívük nem kötődött teljesen a földi dolgokhoz. Bizonyos értelemben könnyedén utaztak az életen át, és nekünk is így kell tennünk.
  Három zarándoklási ünnep volt az Ószövetségben, amikor az emberek Jeruzsálembe mentek. Volt a húsvét, amelyen az egyiptomi szabadulásra emlékeztek. Pünkösdkor a búzaaratás végét ülték meg. A sátoros ünnep pedig a mezőgazdasági munkaév végét jelölte, amikor felidézték a pusztai vándorlást. Ezek az ünnepek mind zarándoklással jártak, ami emlékeztette az embereket, hogy az egész élet egy zarándoklat. Utazás közben énekelték a zarándokzsoltárokat vagy a grádicsok énekeit (Zsoltár 120-134), főleg a városba vezető utolsó kaptatón. A zarándoklás témája előkelő helyet foglalt el a naptárjukban.
  Felkészültünk a zarándoklásra, vagy beteljesedést és megvalósulást ettől az idegen országtól remélünk? Idegenekként ragadjunk meg minden lehetőséget arra, hogy tegyük e világot jobbá, kedvesebbé, igazságosabb és élhetőbb hellyé, de ez nem a mi hazánk, ahol sok világi ember neheztel ránk vagy eléggé rideg velünk szemben. Eretnekség azt gondolni, hogy Krisztus célja a világ szociális megreformálása. A könyörület és segélyezés jó tettei bizonyságtevésünknek részét képezik, de a világról szóló bibliai felfogás az, hogy ez egy bukott és ítéletre fenntartott világ, amelyből Krisztus kihívja és összegyűjti népét kegyelemből.
  Mi többé nem gondolkozunk úgy, mint a világiak és nem osztozunk ugyanazokban a törekvésekben ugyanazokat a dolgokat élvezve. Elkerülhetetlenül gyanakvással kezelnek, félreértenek, sőt gyűlölnek. Noha sok ember viszonyulhat hozzánk tisztelettel és értékelően, ezeknél sokkal többen lesznek, akik elutasítanak valamilyen mértékben. Minden hívő tapasztal időnként valamilyen formájú üldöztetést és sokak számára nagyon keserű. Ha nem értjük ezt, akkor nagyon fájdalmasan fog minket is érinteni. Igyekezzünk beleadni, amit csak lehet, legyünk segítőkészek és udvariasak, mégis oly gyakran rosszul alkalmazkodóknak fogunk bizonyulni, ami ezt a világot illeti.
  Ha tudjuk, mit jelent Krisztus zarándokainak lenni, akkor megértjük ezt, boldogságunkat és békességünket egyedül tőle fogjuk várni. Számítani fogunk arra, hogy a világ rágalommal és igazságtalanul viszonyul hozzánk. És nemcsak a világ ellenszenves velünk szemben, hanem az ördög is. Gyakran ránk támad útközben, – hazánktól távol – kísértésekkel, csüggedéssel és az Urunkkal való kapcsolat felöli kétségekkel tüzelve ránk. De az Úr gondoskodott sok segítségről és áldásról zarándoklásunkban, hogy ellensúlyozza ezeket a dolgokat.


Hat előnyös dolog Krisztustól


  Bármilyenek is a zarándoklás megpróbáltatásai, szembe kell állítanunk velük az elsöprő előnyöket, amelynek legjobbjait az Üdvözítő felsorolt a főpapi imájában a János 17-ben. Mi vagyunk a felvilágosultak (8.v.), akik Istenhez tartoznak (10.v.), biztosan megőrzött emberek (11.v.), akik sosem fognak elveszni (12.v.), akiknek van részük örömben is (13.v.), akik isteni megbízással járják be a világot (18.v.), akik megszenteltetnek (19.v.), akiknek küldetése sikerrel fog végződni (20.v.), akiket az Úr igazolni fog (23.v.) és végül meglátják az Úr dicsőségét (24.v.).


1. A közösség előnye

Az előny a Zsidók 11,13-ból sugárzik szét: „Hitben haltak meg mindezek, nem nyerve meg az ígéreteket, hanem csak távolról látva és üdvözölve azokat.” Különösen figyelmet érdemel a „mindezek” szó emlékeztetve minket a hívők megszámlálhatatlan sokaságára. Nem vagyunk egyedül; vannak még sokan mások.
  Annyira értékes és fontos a hívőknek, hogy összegyűljenek az Úr napján és a hétköznapi összejöveteleken az Ige hallgatására, a közösség gyakorlására, hogy kölcsönösen megörvendeztessék és megvigasztalják egymást. Szomorú, mikor keresztyének nem ismernek többeket a saját gyülekezetükből, hiszen az egyik legnagyobb vigasztalás a zarándok életében, hogy sokan alkotjuk ezt a családot.
  Világszerte milliószámra van Krisztusnak népe. Természetesen nem ismerhetjük mindegyiket, de gondolhatunk másokra, még a legelszigeteltebb helyeken élőkre is. Számtalanul sokan szeretik Krisztust és igéjét, és élnek zarándokokként átutazóban e gonosz világon. Óriási azok társasága, akik eljutottak oda, hogy átlássanak e világon, akik találkoztak Krisztussal és most vele járnak. Nem néhány zarándokról van szó, hanem a legnagyobb nemzetről vagy hasonló gondolkozású személyek nemzetségéről a földön.


2. A tapasztalat előnye

Egy másik előny, amely megragadja figyelmünket a Zsidók 11,13-ban, hogy zarándoklásunk nagyon jól igazolt utazás. A kifejezés – „hitben haltak meg mindezek” – átfog az első generációs hívőktől a huszonegyedik századig mindenkit. Üdvözült emberek milliói járták ezt az utat előttünk és próbára tették az Urat. A Szentírásban megtaláljuk részletesen e nagy tervet. Szerepel benne azok története, akik próbára tették az Urat és megtapasztalták csodálatos szabadításait. Igazolást nyertek és áldásban részesültek, útjukat győzelemmel és boldogsággal fejezték be. Hozzájuk hasonlóan végezte a hívők sokasága az évszázadok során. Annyira megható olvasni a hitemberek életrajzait beleértve a híres prédikátorokét, akik a történelmet ékesítették! A biztatások és a tanulságok megszámlálhatatlanok. Ez az út nagyon be van járatva és sokan igazolták. Egyáltalán nem vagyunk úttörők.


3. A biztonság előnye

Ezzel összekapcsolva látjuk a Zsidók 11,13-ban a szentek állhatatosságának tanát, hiszen mindegyik zarándok „hitben halt meg”. Isten ereje megőrizte őket mindvégig, saját gyarlóságaik és hiányosságaik ellenére. Ha valamilyen balga csapdába estek saját bűnösségük miatt, az Úr megszabadította őket abból, ha fenyítés árán is, és visszaadta nekik az üdvösség teljes örömét. Isten ismeri a zarándokút minden kanyargós részét és őrködik népe minden lépése felett. Senki ember és semmilyen földi vagy pokoli erő nem ragadhatja ki őket a kezéből.
  A hívők sosem felejtik el, hogy úton vannak egy olyan helyre, ahol nincs többé halál, bűn, fájdalom vagy szenvedés, és már most rendelkeznek örökségük „zálogával”, az „előleggel”: új természettel, új felfogással, valamint lelki képességekkel és örömökkel.


4. A Lélek áldása

Létezik-e nagyobb kiváltság és erőforrás, mint az isteni vendégként bennünk tartózkodó Szentlélek? A Jakab 4,5 azt mondja, hogy a Szentlélek féltékenyen vágyódik a hívők után, hogy megőrizze őket a világtól Krisztus közelségében.
  A Lélek szólaltatja meg a hívő lelkiismeretét, hogy figyelmeztesse a bűnre. Ő van hatással a szívre, amikor imádságos lelkülettel olvassák a Szentírást elmélyítve felfogásukat. És időnként annyira hatást gyakorol rájuk, hogy különleges lelki emelkedettséget tapasztalnak, mert a Lélek annyira világosan megérteti velük az olvasottakat. Miközben a hívők ellenállnak a bűnnek és megöldöklik azt, a Lélek megerősíti és sikerre vezeti őket. Miközben jobb viselkedésre törekszenek, maga a Lélek segít nekik a szeretet, öröm, békesség és a Lélek gyümölcse összes többi elemének megvalósítására. A „Lélekben járni” annyi, mint isteni erőt birtokolni és a megszentelődés útján elért konkrét haladásnak örülni.




A zarándok-mentalitás elsajátítása (2)



„Hitben haltak meg mindezek, nem nyerve meg az ígéreteket, hanem csak távolról látva és üdvözölve azokat, és vallást tettek arról, hogy idegenek és vándorok a földön” (Zsidók 11,13).



5. A gondviselés előnye

  Zarándoklásunk egy újabb felbecsülhetetlen előnye az a bizonyosság, hogy az Úr figyelemmel kíséri utunkat, lelki javunkra fordítva minden helyzetet. Úgy szővi össze életünk szálait, hogy azok velünk kapcsolatos céljait szolgálják. A Róma 8,28 biztosít minket, hogy „akik Istent szeretik, minden javukra van, mint akik az ő végzése szerint elhívottak.” Ézsaiás 41,10 kijelenti: „Ne félj, mert veled vagyok… sőt megsegítlek.”
  Egy hitetlen személy munkát vállal külföldön és kiderül, hogy semmi sem alakul úgy, amint remélte, hanem az egész kalandorakció borzasztó hiba volt. Valószínűleg magában ilyesmiket mondogat: „Belekeveredtem ebbe a slamasztikába, ezt főztem magamnak, most meg kell ennem. Aláírtam több évre a munkaszerződést; csupa nyomorúság lesz az egész, csak magamat okolhatom az egészért.” Azonban a hívő zarándoklása sosem hasonlít igazán ehhez, mivel elmondhatja: „az Úr hívott el a lelki életpályámra és ha el is kalandozom olykor, ő helyre igazít, lelki és örök javamra fordítja, és átvezet a különböző helyzeteken.” Micsoda különbség ez! Nem kisebb személy hívott minket, mint az élő Isten a világ Üdvözítője által. Ha elhívott, akkor meg is tart. Azt mondjuk: „Biztosan végig vezet az úton, mivel elhívott. Tudom,

    „Aki elvezetett az úton idáig
    Végig vezet a mennyei hazáig.”

  „Aki elkezdte bennetek a jó munkát, elvégzi a Krisztus Jézus napjáig” (Filippi 1,6). Ez Krisztus munkája, aki nem vall kudarcot. Kijelentette magát nekünk azáltal, hogy meghalt bűneinkért a Golgotán, mi pedig lábához estünk bűnbánattal és hittel válaszolva hívására. Ezen az úton vándorok vagyunk, de „elhívott” emberek is, és az Úr gondviselése kísér ösvényünkön.


6. A különleges áldások előnye

  Van még egy figyelemre méltó aspektusa a zarándokutunk áldásainak, amit annyira élénken fejez ki a Zsoltár 36,8-9: „Ó, Istenem, milyen drága a te kegyelmed! Szárnyad árnyékába menekülnek az emberek fiai. Dúslakodnak házad bőséges javaiban, gyönyörűséged folyóvizéből itatod meg őket.” A keresztyén élet nem egy határtalan sivatagon keresztül történő bolyongás, ahol az üdítő víznek semmi nyoma. Ez a világ kétségtelenül olyan, mint egy sivatag a hívőknek, de több oázis található, amely felüdít és megvidámít. Valójában minden napra jut egy oázis az élet során, amikor az Úrral és igéjével töltünk időt. Néha meg adódnak időszakok, amikor különleges boldogságot, nyugalmat, áldást és használhatóságot tapasztalunk. Aztán ott van a lelki családunk tagjaival fennálló közösségnek gazdag oázisa, amelyet csupán öntelt távolságtartás vagy kritizáló lelkület és pletykálkodás által veszíthetünk el. Aztán számtalanszor keresztezi utunkat „az öröm oázisa” egy-egy meghallgatott ima, Isten erejének friss meglátása által. Az Úr nem hagyja népét nagyfokú bátorítások, vigasztalások és gondviselésének jelei nélkül utazásuk során.


Tennivalók és tilalmak a zarándoklásban


  Hadd vegyünk sorra most néhány tennivalót és tilalmat a zarándokok számára, amelyek nagyon számítanak az utazáskor. Ezeket egyenesen az olvasókhoz intézzük, amelyek közül az első egy figyelmeztetés: vigyázz, ne telepedj meg sehol. Zarándok vagy, ne telepedj le sehol! Nem lelki dolgokról beszélünk itt, hanem földiekről. Ne eressz gyökereket és ne válj függővé a földi dolgoktól, hogy túlságosan beléjük szeressél. Ellenkezőleg, ha valamit túlságosan kedvelsz, szabadulj meg tőle, ne csináld azt a dolgot, mert csapdába fog ejteni.
  Nem estünk bele korábban ilyesmibe mindnyájan? Valami nagyon fontossá vált nekünk, mint például a házunk vagy egy túlságosan sokra tartott vagyontárgy, vagy egy szabadidős tevékenység, vagy egy ruhadarab, és annyira sokat kezdett jelenteni nekünk, hogy teljesen lenyűgözött és magára vonta figyelmünket. Teljesen odaszántuk magunkat annak és ragaszkodtunk hozzá, ami ellenkezik a zarándoklás lelkületével. Lehet, hogy ráébredtünk erre. Nem volt erkölcstelen, rossz vagy rettenetes dolog, de nagyon lefoglalt, és Isten megítélő, kényszerítő kegyelme által el tudtunk szakadni attól és eltávolítani azt. Eszünkbe jutott, hogy zarándokok vagyunk, akik készen kell álljanak az akadálytalan tovább vonulásra, az Úrnak és ügyének odaszántan. Mivel elhívásunk zarándoklásra szól – átvonulásra – nem merészelünk letelepedni megengedve, hogy bekerítsenek, csapdába ejtsenek és visszatartsanak a földi dolgok.
  A zarándokélet másik szabálya: jusson eszedbe, hogy életed mindegyik szakasza átmeneti. Fiatal vagy? Nos, nem leszel mindig fiatal. Az idő kereke forog és magad mögött hagyod az ifjúságot. Fiatalságát a komoly zarándok a következő szakaszra való felkészülésre használja nem tapadva hozzá a jelenlegihez. A fiataloknak gondolniuk kell a házasságra. Istentelen korunkban ezt ma már nem tartják kötelezőnek, de a hívő számára az, hacsak az Úr nem dönt másképpen. Nyilván nem akarjuk, hogy bárki is flörtölős életvitelt folytasson, hanem legyen imádkozó és hajlandóságot mutató szíve.
  A hitetlenek között, ha megkérdezik a fiatalokat, hogy mit akarnak csinálni az életben, válaszul általában olyasmit mondanak, hogy amit különösen is élveznek, mintha az élvezet képezné pályaválasztásuk alapját. De az üdvösségre jutott zarándokok inkább aszerint választanak pályát, hogy mi hasznos és mi teszi képessé őket Isten országa szolgálatára és – lehetőség szerint – mindenki javát keresni. Amint mondtuk, fiatalkorban a zarándok készül élete következő szakaszára utánozva olyan úttörő misszionáriusok példáját, mint Hudson Taylor, aki fiatalkorában visszafogottan táplálkozott és megvont önmagától sok észszerű dolgot, hogy edzése által szívósan végezhesse majd kínai szolgálatát.
  Aztán egy létfontosságú tilalom az összes kor zarándokainak: sose mondj le lelki prioritásaidról vagy fecséreld el az időt. Korábban ismertem egy keresztyén férfit, aki felépített az udvarában egy gyönyörű és összetett modellező vasútpályát, amelyet sok ráfordítással tervezett és épített éveken át. A mozdony, a vagonok és a sínek elég nagyok voltak ahhoz, hogy gyermekeket szállítsanak. Az összkép egyszerűen bámulatos volt. De mivel igazolhatja egy keresztyén ember a sok ráfordított órát, ha nem éveket, amelyeket egy óriási játékra fordított. Sose pazaroljuk el az Úr idejét! Gondolkozom, hogy vajon John Wesley mit reagált volna ebben a helyzetben. Olvasunk arról, hogy amikor látogatóba ment valahova, ahol ezüst tárgyak díszelegtek, bátran eltulajdonította azokat árvaháza számára. A zarándokok nem tölthetik idejüket bálványokkal. Ne kívánjanak ilyesmit szívükben, hanem legyen gyakorlatias hozzáállásuk az élet anyagi dolgaihoz.
  Az időt azonban nemcsak a házukkal, lakásukkal való túlzott foglalkozás által lehet elfecsérelni, hanem néha elhúzódó semmittevéssel. Lehet, hogy betegek voltunk vagy sűrű időszak volt a munkahelyen, az iskolában, ami azt eredményezte, hogy nem tudtuk elvégezni az Úrért vállalt megszokott szolgálatunkat, de az az időszak már rég elmúlt és még mindig nem állítottuk helyre korábbi szolgálati és gyülekezetlátogatási ritmusunkat. Nos, az idő rövid, mi pedig zarándokok vagyunk. Azért vagyunk itt, hogy tegyük életünket hasznossá az Úrnak, ami miatt igyekezzünk helyreállítani az odaszánt tevékenykedést és a hétköznapi összejövetelek látogatását ellenállva a világ, a test és az ördög összes ajánlatának. Thomas Hornblower Gill gyönyörű himnuszának van egy megítélő versszaka:

    Nem szeretném Uram repdeső buzgóssággal
    A világ megbízásait teljesíteni,
    Hogy közben döcögve haladjak a mennyei úton
    Ólomsúlyú lábakkal, csak lassan.

  Az énekíró azokra gondolt, akik megvárják életük későbbi időszakát, hogy rászánják magukat az Úr szolgálatára, mikor életerejük és képességük már a múlté.
  Aztán a zarándokok nem tesznek kerülőutakat. Ismertem egyszer egy férfit, amúgy komoly keresztyént, aki sokkal nagyobb házat vásárolt magának, mint amekkorára szüksége lett volna. Gyönyörű ház volt tucatnyi szobával. Teljesen megkötözte szívét és meggátolta a sáfárságban, felemésztette minden tartalékát és gyakorlatilag felőrölte életét. Nem engedhetünk meg magunknak ilyesmit az élet egyetlen területén sem. Nem vállalhatunk el annyi dolgot, hogy aztán azok uraljanak minket és teljesen tönkre tegyék keresztyén használhatóságunkat.
  Egy másik tilalom a panaszt és a zúgolódást érinti. Ez volt az az átok, ami miatt Izráel fiai körbe-körbe jártak és olyan sokáig tartotta távol őket hőn áhított célállomásuktól. William Cowper tökéletesen megfogalmazta a hitetlenség ellenszerét:

    Ha az így elfutott időnek csak a felét is
    A Menny felé intézet könyörgések töltenék ki,
    Sokkal gyakrabban énekelnénk örömmel:
    „Jöjjetek és lássátok, amit az Úr velem tett.”

  Egy újabb tilalom a hívők közötti ellenszenv. Ez közvetlen engedetlenség Krisztus új parancsa ellen, hogy tanítványai szeressék egymást. Vannak gyakorló hívők, akik ellenszenvet ápolnak mások iránt, fájdalmat okoznak, megszomorítják a Lelket, akár éveken át, ha nem kezelik a dolgot. Hallunk új szolgálati helyre kerülő pásztoroktól olyat, hogy több nemzedéken át görgetett megoldatlan ellenségeskedéssel találkoztak. Micsoda tragédia! Nyilván az igazi zarándokok nem engedhetik meg, hogy ilyen dolgok tönkre tegyék életüket vagy gyülekezetüket.
  Azt is szokás elmondani, hogy a zarándokok megfelelő ruhában szoktak utazni, tegyük ezt hát mi is. Ruházatukkal és külső megjelenésükkel a hívők eltérnek a világi emberektől, akik szeretik a test szerinti életet annak legalávalóbb dolgaival. Az igaz hívők nem követnek kacér öltözködési divatot, és sokatmondó „lázadó” frizurákat. Az elvilágiasodott és elklubosodó gyülekezetek(Ezek az Egyesült Államokban megjelent gyülekezeti divatok, melyeknek fő jellegzetessége az elklubosodás és a világi életstílus követése a hitetlenek állítólagos megnyerése érdekében) pártolják a világi divatot. Néhány középkorú pásztoruk abszurd módon úgy jár-kel, mint a serdülőkorú bandázó vagánygyerekek. Úgy tűnik, hogy minden igyekezetükkel kerülni akarják a „jövevények és idegenek” mintát.
  Isten megáldja népét megfontoltsággal és értelemmel, ha zarándokokként élünk, de ezek a javak, a többi áldással együtt, a zarándok életvitel feltételéhez vannak kötve. Ez az üzenete a Zsidókhoz írt levél híres tizenegyedik részének, a hit és a zarándoklat krónikájának.
  A zarándoklelkület gazdag lelki megtapasztalásokat eredményez és hasznos eszközökké formál. Erőteljesen megnövekszik az Istenbe vetett bizalmunk, mert annyiszor tapasztaljuk gondviselését. Fejlődünk szentségben kegyelme és ereje által. Egyre tisztábban látjuk magunk előtt a mennyet. Nem merészelünk késlekedni és sóvárgóan tekinteni a földi dolgokra vagy hírnév után kívánkozni a jelenvaló világban. Gondoljunk gyakran az út céljára és küldetésére, az utazás végére minden esetben feltéve a kérdést: „hogyan befolyásolja ez a dolog a zarándoklásomat?”
  Nagyon szomorú, hogy a keresztyének között elindult ez a mozgalom, amelyre utaltunk már, hogy tegyék félre a zarándok hozzáállást. Az ún. emergens és misszionáló gyülekezetek - legalábbis a többségük – pártolják ezt és mindenféle különleges dologgal állnak elő. Azt akarják, hogy a hívők adják fel a hagyományos gyülekezeti létformát (egyesek még a prédikálás beszüntetését is követelik), és istentiszteleti összejöveteleik legyenek teljesen kötetlenek. Azt gondolják, olyanoknak kell lennünk, mint a világiak, hogy megnyerjük őket Istennek. El kell látogatni a moziba, nézzük meg együtt filmjeiket, hogy legyen közös témánk velük. Azt mondják, hogy tegyük ugyanazokat a dolgokat, mint ők, együtt táncolva velük, együtt látogatva a klubokat és kocsmákat, merthogy az ilyen kapcsolattartás lényeges. Vegyüljünk, vegyüljünk, vegyüljünk közéjük és éljünk a világiakhoz hasonlóan. Nem pontosan így fogalmaznak, de erre megy ki a dolog. Hasonlítsunk jobban a világiakhoz tevékenységeikben és élvezeteikben. Minél inkább tesszük ezt, szerintük annál inkább képesek leszünk befolyásolni őket.
  Ezt a gondolkozási és viselkedési vonalat a teológiailag liberális, az evangéliumot tagadó gyülekezetek kezdték el és a misszionáló gyülekezetek magukévá tették. De ez a felfogás pontosan az ellenkezője annak, amit a bibliahű keresztyének hittek évszázadokon keresztül, és ellentéte az Isten igéjének. Manapság akármelyik nagy-britanniai evangéliumi bibliaiskolába jelentkeznénk, az új felfogás szerint oktatják a „gyülekezet-szervezést”. Annyira hihetetlennek tűnnek egyes dolgok, amelyeket hallunk, annyira bibliaellenesek, annyira tévesek, hogy egyszerűen felkarnak minket. Sose felejtsük el, hogy Üdvözítőnk kihívott minket a világból. Nyilván rokonszenvet kell tanúsítanunk az elveszett lelkek iránt, és fáradozzunk megmentésükön, de ezt sohasem valósíthatjuk meg a Szentírás zarándok-mentalitásának feladásával, ami Isten Szentlelkének megszomorítását jelentené.
  Az apostol azt mondja: „célegyenest futok Isten felülről való elhívásának jutalmáért, amely Krisztus Jézusban van” (Filippi 3,14). Célegyenest futunk zarándokokként, a bukott és ítélet alatt levő világtól megkülönböztetett népként, mivel az Úr kihívott minket belőle és lelkeket akarunk megnyerni a Lélek ereje által. Feladatunk kihívni őket, nem bent tartani őket. Ez az egyetlen elfogadott hozzáállás a keresztyén élethez és keresztyén szolgálathoz: zarándokként élni.




Erő a megszentelődéshez (1)


valamint a filek, a zene és a szabadidő a keresztyén életben

„Hogy megismerjem őt és feltámadásának erejét és az ő szenvedéseiben való részesedést, hasonlóvá lévén az ő halálához” (Filippi 3,10).


  Az apostol azt írja: „hogy megismerjem őt”, de nem pont ugyanúgy érti azt, mint néhány igeverssel korábban, ahol minden dolgot kárnak tartott Krisztus megismerésének gazdagságáért. Most Krisztus erejének és segítségének megismerésére utal a folyamatosan zajló keresztyén életben. Ez kiviláglik abból, amit azután mond. A téma most már a szentségre való törekvés. Pál témája Krisztus megismerése a „feltámadás ereje” által.
  Ezt könnyen félre lehet érteni és azt gondolni, hogy Pál a jövőbeni feltámadási napra gondol. Némelyek szerint mártíromságra vágyott, és szerintük erről beszélt, mikor a Krisztus szenvedéseiben való részesedést említi. De Pál egyértelműen a feltámadási erő megismeréséről beszél, ami valós megtapasztalás az életében. Más szóval saját életének folyamatos megváltozására utal a nagyobb istenfélelem végett. Ezt a folyamatot erkölcsi és lelki feltámadásnak nevezi. Nos, hadd elemezzük tovább ezeket a jelentős szavakat: „hogy megismerjem őt”, azaz megismerjem őt a megszentelő erejében: „feltámadásának erejét”.


Az új élet

  Ugyanaz az erő, amely által Krisztus szétszaggatta a halál köteleit, működik népében fokozatos megszentelődése érdekében. A megtéréskor kezdett el működni, mikor a feltámadási erő megvilágosította az értelmet, úgyhogy felfogtuk az üdvözítő igazságokat, amelyekre korábban nem adtunk semmit.
  Lehet, hogy egy bizonyságtevő hívő személytől hallottad: „mindenki bűnös” és nem tudtad elfogadni ezt. Megborzadva mondtad: „ez badarság; nagyon sok jó ember van.” Nem tudtad elfogadni, hogy mindenki híjával van Isten dicsőségének, és természeténél fogva romlott, bűnös és erkölcstelen. Meghökkentett az a gondolat, hogy senki sem méltó, hogy megálljon Isten előtt és mindenki ítélete alatt van. De akkor a feltámadási erő, az életadó erő által megnyílt a szemed és látásod megváltozott. Akkor azt mondtad: „miért nem láttam ezt már korábban? Most már látom ezt a romlottságot magamban. És látom azt az egész emberiségben. Olyan világ ez, amely nem képes féken tartani gyűlöletét, zsarolását, elnyomását és háborúit. Látom a bűnt a gazdasági és a privát életben. Látom azt magamban is, mint korábban soha.” A feltámadási erő hatással volt értelmemre és így új belátást nyertem.
  Ezzel egyidőben a feltámadási erő jelentős mértékben megváltoztatta jellemedet, új természetet nyertél, úgyhogy a korábban feletted uralkodó dolgoknak már nincs olyan ereje rajtad. Még mindig bűnös voltál, de a bűn ellenségeddé vált, gyűlölted és kívántál szabadulni tőle. Új ízlések, értékek és törekvések fogantak meg benned. Mindez Krisztus életadó ereje által.
  Azt kívánom, hogy a feltámadási erő működjön továbbra is minden hívő személy életében, hogy amikor időrabló és istentelen tévéműsorokkal vagy bármilyen más nem építő, haszontalan, sőt bűnös időtöltési lehetőséggel szembesülünk, megújult akaratunk (döntéshozó, meghatározó, akarati képességünk) jobb dolgok felé irányítsa értelmünket.


Zene és élmények

  Gondoljunk egy pillanatra különböző szabadidős tevékenységeinkre és vágyainkra. Mi mindent tehetünk ezen a világon? Sok földi érdeklődési kör, elfoglaltság és kikapcsolódás van, amelyek megengedettek a hívőknek, noha nem közvetlenül lelki dolgok. Bizonyos értelemben Isten bőven adott mindnyájuknak élvezhető dolgokat. Például meglátogathatunk gyönyörű helyeket. Ha eléggé életerősek vagyunk, akkor végezhetünk testi mozgást igénylő tevékenységeket és sportolhatunk. Aztán meglátogathatunk történelmi látnivalókat vagy olvashatunk történelmi irodalmat. Vagy éppen különböző dolgok, gépek működése és az emberi felfedezések remekművei érdekelhetnek, megfigyelve és tanulmányozva azokat.
  Szerethetjük a jó zenét, sőt bizonyos mértékig még a gazdagító regényeket is élvezhetjük, de mindezekről meg kell győződnünk, hogy egészségesek. Nem akarjuk megtiltani a fiataloknak az élményt nyújtó dolgokat és látványos szerepléseket. Sok olyan dolog létezik, amivel jogosan foglalkozhatunk és lefoglalhat minket. De bármit teszünk, az Úr szabályai szerint tegyük és vizsgáljuk meg. Ugyanakkor még a jogszerű dolgokat is mértékkel tegyük, különben átveszik Krisztus és a szolgálat helyét és megakadályozzák a lelki feltámadás életünkben való kibontakozását és elferdítik hajlamainkat.
  A legrosszabb fajta modern szórakoztató zene ma már mindenütt jelenvaló, állandóan beférkőzve életünkbe. A múltban a keresztyének elutasították a népi zenét a világ részének tartották és a régi élet kellékének. Aztán az 1950-es közepétől berobbant a popzene, ami erkölcsi tartalmában sokkal rosszabb volt a korábbiaknál, egyértelmű, összehangolt lázadást indított Isten törvényei ellen és az ellenkező viselkedési normákat pártolta. A népszerű szórakoztató zene világa egyre erőteljesebb támadást indított a tekintély, rend és illem ellen. A zabolátlan szexuális élvezetek, önzés és önkielégítés mellett rántott kardot.
  Ez a kultúra erőteljes és veszélyes üzenetet hordoz ellenkezve mindennel, ami szent és nemes. Meglepő módon – kibontakozása során – sok keresztyén szakított tartózkodó álláspontjával és megadta magát varázslatos ritmusának és szövegvilágának. De ez egy „propaganda” kultúra volt, amit szándékosan azzal a céllal hoztak létre, hogy elszakítsa a társadalmat Istentől és ellene való lázadásra bujtogassa. A keresztyének nem egyezhetnek ki azzal, amit elődeik elutasítottak.
  A szórakoztató világ zenéjének használata és elsajátítása elképesztő fejlemény volt és kétségtelenül engedetlenséget jelent a Szentírás parancsai és elvei iránt. Helytelen ennek a zenének alkalmazása az istentiszteleteken és hasonlóan hibás a személyes kikapcsolódásra és élvezésre. Egyesek elmondták nekem, hogy hívő létükre hallgatnak rock- és popzenét. Mások elismerték, hogy megtérésükkor lelkiismeretfurdalásuk volt emiatt, de utólag elfojtották azt és elnyomták azokat a gondolataikat.
  Kedves barátaim, ezek világi dolgok. Ez a levegőbeli hatalmasságok fejedelmének terméke, amely elárasztja a társadalmat a köztudottan istentelen és lázadó szórakoztatóipar kábítószeres csoportjai által. Azért hozták létre, hogy rabul ejtsék az embereket. Erőteljes ritmusa és felajzó jellege miatt érzelmileg manipulálják és megfogják az embereket. Ha megadtuk magunkat ennek a gyülekezetünkben vagy egyéni életünkben, létfontosságú, hogy az Úr elé álljuk mélységes megbánással és megtéréssel. Kezdjünk különbséget tenni a dolgok között és utasítsuk el. A modern világi zene szembemegy minden elvvel és renddel, nem beszélve a tiszteletről és kétségtelenül meggátolja a feltámadási erő megismerését életünkben.
  Emlékszem, hogy néhány évvel ezelőtt olvastam egy cikket egy fiatal keresztyén férfi tollából, aki mélyen belemerült a szórakoztató zenébe. Amikor elment az összejövetelekre, minden száraznak és unalmasnak tűnt számára. Már nem felelt meg ízlésének. Leírta, hogy a régi himnuszok üresek és semmitmondók lettek, és semmi sem tudta fellelkesíteni. Nyilván a magánéletét uraló dolgok megváltoztatták és eltorzították lelki ízlését és fogékonyságát. Lelke most már az élvezést kereste, a zene-drog érzelmi hatását és nem az Igazság áldásait. Később ez a férfi egy sor karizmatikus rockzenés gyülekezet alapítója lett. A világi szórakoztató zene rabul ejtette lelkét.




Erő a megszentelődéshez (2)



„Hogy megismerjem őt és feltámadásának erejét és az ő szenvedéseiben való részesedést, hasonlóvá lévén az ő halálához” (Filippi 3,10).


  Kétségtelenül sok dolgot használhatunk és élvezhetünk a jelenvaló világban. De vannak dolgok, amelyek nagyon szennyessé váltak a mai züllöttség miatt. Ilyen a filmek világa. Nem sok film akad, amelyet hívő ember szívesen megnézne. Mindig fel kell tennünk a kérdést: tiszta-e? Egészséges-e? Építő-e? Velem tart-e az Úr Jézus ebben? Ott ülhet-e mellettem?
  Fel kell tennünk kérdéseket, megítélni és mérlegelni a dolgot lelkiismeretesen, különben megszakítjuk az „erkölcsi feltámadás” folyamatát életünkben és megszégyenítjük az Urat. Csak akkor nézzünk meg vagy hallgassunk meg valamit, ha az tiszta és egészséges, és még akkor is korlátozzuk kedvteléseinket. Vannak keresztyén folyóiratok és bloggok, amelyek szemlézik és ajánlják a szórakoztató filmeket és videokat, de sokszor gúnnyal illetik a hiteles keresztyén életet és a szentségre való törekvést. Megnézhetünk egyesmást a tévében, de mindig alkalmazzuk az említett mércéket.
  Ez elvezet minket a következő kérdéshez: bekapcsoljuk-e a tévét az Úr napján, hogy megnézzünk egyebet is a híreknél? Nyilván sose tegyünk ilyet! Az az Úr napja, kedves keresztyén barátaim! Ez az Úrnak szentelt nap, az istentisztelet és szolgálat napja. Fontoljátok meg Pál szavait: „hogy megismerjem Őt”. Ezek különösen vonatkoznak az Úr napjára, az odaszánás, elmélkedés és közösség, és a bizonyságtevés napjára. Nem „ismerhetjük meg őt” miközben engedjük, hogy a szórakoztató média elárasszon minket.
  Igeversünk így szól: „hogy megismerjem őt és feltámadásának erejét, és az ő szenvedéseiben való részesedést”. Mit jelent megismerni a szenvedéseiben való részesedést? Hasonlóképpen, mit jelent „hasonlóvá lévén az ő halálához”?
  Megfigyeltük, hogy egyes tanítók elképzelése szerint Pál mártíromságra törekedett Krisztusért, de valószínűleg nem ezt jelentik e szavak. A téma még mindig a feltámadási erő megismerése, amely megváltoztat és formál minket. Emlékszünk, hogy Üdvözítőnk szenvedett és meghalt a Golgotán örök üdvösségünk megvásárlása végett, de azért is, hogy szentül éljünk a jelenben. A szenvedéseiben való részesedés azt jelenti, hogy életmódommal igyekszem méltóvá és hatékonnyá tenni szenvedéseit életemben. Nyilván hatékonyak lesznek örök lelkem megvásárlására, de motiválnak-e az igazságosságra a földi életemben?
  Hadd szemléltessem ezt a következő módon. A diáknak ki kell fizetnie például a tandíjat az egyetemre való jelentkezésekor. Tegyük fel, hogy valaki szűkösen élt és spórolt, hogy segíthessen neked az egyetemre való jelentkezésben és oda adja neked a pénzt, amit te elszórakozol. Döbbenetes! Valaki nagy áldozatot hozott, és te elszórakoztad! Krisztus nemcsak azért szenvedett, hogy üdvösséget biztosítson, hanem azért is, hogy a szentségre való törekvés pályájára állítson. Eltékozoljuk az áldást és elhanyagoljuk az erkölcsi feltámadást? Szenvedéseiben részesedni annyi, mint tiszteletére élni.
  Kissé megváltoztatva az illusztrációt, valaki megvásárolja ingatlanunkat, de nemcsak előleget ad, hanem kifizeti a teljes árat, mi pedig elszórakozzuk. Hihetetlen! Az illusztráció gyenge, de arra utal, mintha Krisztus szenvedett és meghalt a megigazulásunkért, én pedig elfecsérelem a hasznot. Meg sem próbálok megigazult életet élni elkülönülve e világ fertőzött és romlott kultúrájától. Bekapcsolom a tévét és megnézek bármit, beleértve botrányos dolgokat, még az Úr napján is. Krisztus szenvedett és meghalt értem nemcsak üdvösségem biztosításáért, hanem hogy megszabadítson a trágárság, szenny, anyagi bálványimádás és egyéb, őt sértő dologban való állandó részvételtől.
  Lehet, hogy valaki olyan filmeket néz, amelyek teljesen helytelenek egy hívőre nézve, ami megfertőzi és meggyengíti őt. Aztán egész nap engedi a világnak, hogy tömje fejébe a rockzenét. Elkezd függeni a hangulata tőle. Valójában uralja és fogságában tartja. Látszólag nem tud meglenni nélküle. Az ilyen hívő nem gyakorol közösséget az Úr szenvedéseivel. Nem alkalmazkodik azok céljához. Krisztus meghalt, hogy belőlem egy sokkal jobb személyt faragjon, ezért – az ő segítségével – igyekszem ellenállni a bűnnek. Ez a szenvedéseiben való részesedés. Ő meghozta az áldozatot, hogy én ilyen életet élhessek. Amiért ő meghalt, azért fogok élni. Ezt jelenti „hasonlóvá lévén az ő halálához.” Az apostol hasonlóan érvel az egész Róma 6-ban, amikor az Üdvözítő halálát és feltámadását jelenlegi megszentelődésünkre vonatkoztatja.
  A Filippi 3,11 és az azt követő igeversek igazolják, hogy Pál az életünkben zajló jelenlegi megszentelődésről beszél és az azzal járó törekvésről és erőfeszítésekről. „Ha valamiképpen eljuthatnék a halottak közül való feltámadásra.” Egyértelmű, hogy nem jövő feltámadására utal, mert arról sohasem beszél bizonytalan hangnemben. Arról így beszélne: „tudom, hogy eljutok a halottak közüli feltámadásra.” Meggyőződéssel hirdetné, hogy Krisztus sosem hagyja el őt és nem feledkezik meg róla.
  De a tizenegyedik versben a hívő jelenéről beszél, a fokozatos, erkölcsi feltámadásról, amelyet meghiúsíthatunk és meggátolhatunk. Ezért a nyelvezete bizonytalanabb: „ha valamiképpen eljuthatnék a halottak közül való feltámadásra.” Biztosan azt kellene mondanunk, hozzá hasonlóan: „az előttem álló hét napjaiban jobban fogok ügyelni, megfontoltabb leszek, és gondosabban fogom mérlegelni a teendőket. Szeretném elutasítani a bűnös, haszontalan dolgokat, amelyek megrontják lelki érzékszerveimet, elrabolják időmet és megrontanak.”
  „Nem mintha már elértem volna”, mondja tovább Pál, amivel ismét igazolja, hogy a jelenlegi erkölcsi feltámadásunkról beszélt. Figyeljük meg, hogy ez egy folyamat. Még nem érte el egészen, még nem teljes, de azt mondja: „igyekszem.” Pál mintha a következőket mondaná: „Uram meghalt értem, és megragadott engem szeretetének karjaival. Megváltoztatott engem és én is szeretném megragadni őt, közelebb jutni hozzá, hogy megismerjem jobban őt, és jobban alkalmazkodjak szent mércéihez. Tehát igyekszem, nekifeszülök.”
  Nem kerülheti el figyelmünket az erőfeszítésre, törődésre, igyekezetre, lelkiismeretes keresztyén életre utaló nyelvezet. Igaz ez ránk nézve is? Annyira fontos ez a törekvés, hogy Pál ismétli önmagát (13-14): „Testvéreim, én magamról nem gondolom, hogy már elértem volna, de egyet cselekszem: azokat, amelyek mögöttem vannak [a régi élet bűnös élvezeteivel és szórakozásaival és haszontalan dolgaival], elfelejtve, azoknak pedig, amelyek előttem vannak, nekifeszülve célegyenest futok, Isten felülről való elhívásának jutalmáért, amely Krisztus Jézusban van.”
  Mi kire hasonlítunk? Hanyagok vagyunk lelki életünkben? Ábrándozva töltjük napjainkat, vagy megfeszítjük magunkat és igyekszünk? Szoktuk-e mérlegelni a dolgokat: erkölcsös-e? Krisztusnak szól ez? Vagy a világot támogatom ezzel? Mámorító? (emlékezzünk Pál szavaira: „ne váljak semminek a rabjává.”) Felelőtlenül vagy felelősségteljesen élek? Hadd mondjuk el: eldöntöttem, hogy lelkiismeretesen fogok élni Uram tiszteletére. Kívánom életemben a feltámadás folyamatát. Szeretném jobban megismerni erejét. Szeretnék többet imádkozni és hasznosabb eszköz lenni a közbenjárás szolgálatában.
  Sok dolog megengedett számunkra és élhetünk földi dolgokkal, de szükségünk van lelki erőre, hogy szüntelenül mérlegeljük és mértékkel használjuk azokat. Krisztus rendelkezésünkre áll segítségével. Hatalmas ereje a miénk. Gondoljunk a feltámadásakor kifejtett erőre, mikor lelke egyesült testével, és elszakította a halál kötelékét újra életet lehelve saját testébe és feltámadva a halálból. Az az erő elérhető számunkra az élő Krisztustól, hogy megújítsa értelmünket, akaratunkat, lelki hajlamainkat, kívánságainkat, minden részünket. Ez után kell sóvárognunk és ezért esedezzünk.




Vágyódás a keresztyén szolgálatra (1)



„Mert mi Isten munkatársai vagyunk” (1Korinthus 3,9).


  Az Újtestamentum által használt kifejezések sora a Krisztus ügyét képviselők jellemzésére óriási kihívást jelent és magasra állítja a mércét mindazoknak, akik szeretik az Urat. Legyen szó az apostoltisztségéről vagy a hírnök szerepéről, akár a nagykövet vagy földművelő vagy az építő munkájáról, a kifejezések hemzsegnek a számunkra iránymutató célkitűzésektől. És vajon kit ne gondolkoztatna el az atléta, katona, sáfár, sőt a rabszolga lelki megfelelőinek szerepe? Mindezek a kifejezések kizökkentenek önelégültségünkből és bemutatják azokat a tulajdonságokat, amelyekre törekednünk kellene Krisztusért végzett szolgálatunkban. Valójában az Úr szolgálatának kívánsága a keresztyén jellem egyik vonása.
  Mondhatnád, hogy ez a téma pásztoroknak, evangélistáknak, véneknek és diakónusoknak szól, de a hívők egyetemes papságában mindenki nagy részt kapott ezekben a feladatokban, és mindenkinek tudnia kellene, hogy milyen szerepre és munkára utal mindegyik kifejezés. Egyrészt, hogyan vonhatók felelősségre a lelkipásztorok és a többi elöljáró, ha a tagoknak csupán felszínes elképzelésük van a számukra kijelölt feladatokról és tulajdonságokról, másrészt hogyan ismerhetik meg a gyülekezet tagjai saját igaz elhivatásukat, ha nem értik ezeket, a keresztyén szolgálatot bemutató szóképeket?


1. Az apostol

  Az apostol az első kifejezés, amelyet megvizsgálunk. Jelentése üzenethozó, szó szerint: valaki, akit elküldtek. Az Újtestamentumban különleges tisztségben levő személyekre utal, pontosabban az Úr által kijelölt tizenkettőre, beleértve Júdás helyettesítőjét és természetesen Pál apostolt, aki „torzszülöttnek” minősítette önmagát. Ezek a férfiak nemcsak üzenethozók voltak, hiszen rendkívüli és sajátos tekintéllyel rendelkeztek. Azonban a kifejezés időnként a közönséges evangélistát vagy gyülekezet-plántálót jelöli. Ebben a szűkebb értelemben apostolnak van nevezve Barnabás, Silás és Timóteus. Ők a megtéretlenekhez küldettek, a gyülekezetből a világba, minden igehirdető és keresztyén munkás prototípusai, akik elhívattak Isten üzenetének hirdetésére a lehető legszélesebb körben. Az apostol kifejezés használata a kívülállókra, az elveszett lelkekre irányítja figyelmünket.
  Furcsa módon, jelenleg sok evangéliumi prédikátor nem gyakorolja a kifejezetten evangélizáló, meggyőzni akaró prédikálást, hanem „elejtenek” egy-egy szót a megtéretlenek számára, az amúgy hívőknek szánt hitmélyítő prédikációikban. Némely másik prédikátor, aki hisz a kifejezetten evangélizáló prédikációkban, csupán időnként prédikál evangélizálóan. Mindegyik gyakorlat borzasztóan tragikus, mert elvész az újtestamentumi missziós gyülekezeti lelkület és sok áldás elvész. Az apostol kifejezés emlékeztet minket, hogy küldöttek vagyunk egy elveszett világhoz, és ennek legelsőnek kell lennie gondolkozásunkban, mikor az Igét hirdetjük.
  Néha az emberek tiltakoznak, hogy a megtéretlenek elérését nem lehet az imaház falain belüli prédikálással elintézni, és részben igazuk van. Nyilvánvalóan fontos, hogy az egyéni bizonyságtevés és beszélgetések, de az evangélium hirdetése egy épületben az evangélizálás központi eleme lett már a korai egyház első napjaiban. Legelején az evangélizáló prédikálás szabadtéri volt, de ahol csak lehetőség nyílt, az épületekben is zajlott. Például Efézusban Pál prédikálásának java részét „egy bizonyos Tirannosz iskolájában” végezte. Tehát a prédikálás beltéri lett, és kétségtelenül a hívők vitték oda az embereket. Egy épület falain belül a prédikálást szabadabban, zavaró tényezők nélkül lehet végezni.
  Az 1Korinthus 14,23-24 bemutat nekünk egy ilyen nyilvános összejövetelt. Mielőtt Isten visszavonta volna a nyelvekenszólás ajándékát, többször előfordult az ajándék rendzavaró használata a korinthusi gyülekezetben, és az apostol figyelmeztetett, hogy ha jönnek majd emberek kívülről, azt gondolják majd, hogy a keresztyének őrjöngenek. Megfigyelhetjük tehát, hogy kívülállók jöttek az Ige meghallgatására. Hasonlóképpen a Jakab 2 is betekintést ad a nyilvános összejövetelekbe, amelyeket megtéretlen emberek is látogattak. Jakab figyelmezteti a gyülekezeteket, hogy ne ültessék a gazdagot a legjobb székbe, miközben a szegényt a padlóra ültették.
  Érdekes megfigyelni, hogy a szabadtéri nagy ébredések milyen hamar beköltöztek az épületekbe. London déli részén, Kennington Common-ban (és egyéb helyeken) 1739-ben óriási tömegek hallgatták George Whitefieldet, de nagyon hamar épületeket emeltek, ahol a prédikátorok biztonságban voltak a feléjük repített téglák és a lármázás elől. Egy óriási tabernákulumot építettek Whitefield számára London központjában. Ugyanaz történt a Wesley fivérekkel is. De akár szabadtéren akár imaházakban munkálkodtak, a prédikátor eredeti hivatása az volt, hogy elsősorban „apostol” legyen, azaz Isten küldötte az elveszett világhoz. Vajon manapság ez a lelkipásztorok és az összes többi hívő ember prioritása?


2. A hírnök

  Egy másik jelentős figyelemre méltó kifejezés a hírnök. Majdnem mindig, amikor a hirdetni vagy hirdető (prédikáló) szavakkal találkozunk az Újtestamentumban, a görög eredeti „hírnököt” jelent. Azt mondja Pál apostol, hogy „ezért rendelt el engem hírnöknek” (1Timóteus 2,7). A világi hírnök gyakran egy városi rikkancs volt, aki fontos híreket és információkat közölt a nyilvánossággal a városi vezetés megbízásából. Minden állami törvényt, parancsot, határozatot és hírt átadtak egy ilyen hírnöknek, aki aztán kiállt a terekre, kieresztette hangját, hogy a lehető legtöbb ember hallja. A hírnök kifejezés jelentése párhuzamos az apostoléval.
  Manapság az emberek panaszkodnak, hogy az útzárási és egyéb hasonló híreket kis példányszámú helyi újságokban közlik. Ezzel szemben a múltban a hírnök munkája az volt, hogy a lehető legtöbb polgárt tájékoztasson. A kifejezés meggyőző erejű illusztráció a keresztyén igehirdetőkkel és a teljes gyülekezeti tagsággal közölt megbízatásról. Kétségtelenül a prédikátoroknak hirdetniük szükséges az Ige összes igazságát, de nem felejtve el, hogy megbízatásuk része a lehető legtöbb embernek hirdetni az üdvözítő Igét. Amint korábban megjegyeztük, számos bibliahű gyülekezetben gyakorlatilag nincs semmilyen evangéliumhirdetés. Az evangélium hirdetése a legfőbb feladatunk.


3. A követ

  A 2Korinthus 5,20-ban találunk egy másik kifejezést: „Krisztusért járva tehát követségben, mintha Isten kérne általunk: Krisztusért kérünk, béküljetek meg Istennel.” A nagykövet az eredeti görögben egy idősebb személyt, egy vént, presbitert jelent, de itt a király képviselőjét jelenti egy idegen országban. Az Efézus 6-ban Pál azt mondja magáról, hogy „követségben járok láncok között”. Még a börtönben is legnagyobb gondja azt volt, hogy szóljon akihez csak lehet, végezze a lélekmentést, és az Úr még ott is adott neki váratlan alkalmakat, és prédikálhatott fogolyként is királyok és helytartók előtt.
  Egy nagykövet ismeri királyának politikáját és azt képviseli a külföldi hatóságok előtt, bemutatva pontosan királyának nézeteit. Nem talál ki valamilyen saját üzenetet, sem nem igazítja azt másokhoz. Nincs hatalma és feljogosítása, hogy kitaláljon valamilyen politikát királya számára, hanem csupán pontosan képviselni őt a kapott utasítások szerint. Munkáját illemtudóan végzi, mégis meggyőző erővel. Gyakran megorrolnak rá, sőt ócsárolják, de neki hűségesnek kell maradnia. A szakértők azt mondják, hogy az ókori nagykövetek mindig képviselték saját kultúrájukat. A tanulság számunkra az, hogy ne vegyük át a világi kultúrát, ne éljünk, mint a világiak. Mi Isten szentségének és irgalmának képviselői vagyunk egy idegen országban és szent tisztséget kell betöltenünk.
  A hívők nemcsak saját gyülekezeti közösségükkel törődnek, hanem az üdvösség és a keresztyén értékek nagykövetei az elveszett világ felé, akik számadással tartoznak Istennek azért, hogy milyen mértékben teljesítették. A követ szó erőteljes és iránymutató kifejezés, amely feddésként hat az újítások és a világhoz való alkalmazkodás felé elcsúszó mai gyülekezeteknek. Az Isten által közölt üdvös Ige hűséges hirdetésére hív minket.




Vágyódás a keresztyén szolgálatra (2)



„Mert mi Isten munkatársai vagyunk” (1Korinthus 3,9).



1. A sáfár

  Egy feltűnő kifejezést találunk az 1Korinthus 4,1-ben: „Úgy tekintsenek ránk az emberek, mint Krisztus szolgáira és Isten titkainak sáfáraira.” A sáfár jelentős felelősséget viselt vállain a bibliai időkben. Ő igazgatta a birtokot, felelős volt az adásvételért, és a fizetések kiosztásáért. Ráadásul gazdája jótékonyságra szánt javainak gondnoka és kiosztója is volt. A kifejezés szerepel az 1Korinthus 9,16-17-ben is, ahol Pál az evangélium hirdetéséről beszél:
    „Mert ha az evangéliumot hirdetem, azzal nincs mit dicsekednem, mert belső kényszer hajt. Jaj ugyanis nekem, ha az evangéliumot nem hirdetem! Mert ha önként teszem ezt, jutalmam van, ha pedig nem önszántamból, akkor sáfársággal bíztak meg”.
  Máshol Pál az igehirdetőket a kegyelem titkai sáfárainak nevezi. A sáfár, kincstárnok lévén, megbízható kellett, hogy legyen, mivel számlákat rendezett, valamint az alkalmazottakkal és a napszámosokkal foglalkozott. Ő rendezte az összes karbantartása munkát és fizetett a gabonáért és a magért. Amint említettük, ő osztotta szét a segélyeket, mivel a nagybírtokosok gyakran gondoskodtak a szegényekről és nincstelenekről. A sáfári munkának erről a jellegéről van szó, mikor a „sáfár” kifejezést használja az Ige az evangélium terjesztésére. A megbízhatatlan sáfár elmulaszthatja az alamizsnák kiosztását, vagy akár bezsebelheti. A prédikátor felelős Isten előtt az evangélium kiszolgálásáért, hogy a legtöbb szükségben levő emberhez eljusson. Gyakran kell feltennie magában a kérdést: mit fog mondani önmaga érdekében, mikor számot kell majd adjon sáfárságáról, de minden hívő személy is felelősnek kell érezze magát. Mit tettünk a roppant nagy gazdagsággal, az evangélium kincsével, amelyért felelősséggel bíztak meg? Ez a legfőbb tevékenységünk, hogy legyünk Isten üdvözítő javainak a sáfárai és kiosztói.


2. A földművelő

  A következő figyelemreméltó kifejezés az 1Korinthus 3,6-9-ben bemutatott földművelő, ahol Pál azt mondja: „Én plántáltam, Apollós öntözött, de Isten adta a növekedést…” A 2Timóteus 2,6 ugyanazt az illusztrációt használja, ahol Pál földművelő vagy gazdálkodó szerepében lát minket. Végeznünk kell a plántálás és metszés munkáját, de természetesen a Szentlélek erejének tulajdonítható minden siker. Mennyire találó illusztráció ez, mivel a földművelő ki van szolgáltatva az időjárásnak, a talajviszonyoknak, a saját hatalmán kívül eső erőknek a termést illetően, ahogyan mi is függünk a Szentlélektől, mégis munkálkodnunk kell.
  Némelyeknek nagyon ábrándozó képük van az evangélium munkájáról azt gondolva, hogy egyetlen feladatuk imádkozni az ébredésért Istenhez, és Ő mindent elvégez értük. De Pál azt mondja, hogy földművelők vagyunk. És noha egyedül Isten adhat növekedést, mégis szántanunk és vetnünk kell. Kemény és húzós munka, amit nem lehet figyelmen kívül hagyni. A szúrós gazt előbb el kell távolítani, után vetni és csak a végén lehet betakarítani. A gépesítés időszaka előtt mindez kimerítő, kemény, fárasztó feladat volt. Aztán voltak állandó feladatok. A földművelő nem mehetett szabadságra egy évre, és nem hagyhatott ki létfontosságú szakaszokat, mint például a búzavetést. Hasonlóképpen az evangéliumért végzett szolgáltunkban mi sem hagyhatunk ki egyetlen szakaszt sem. Szükséges elvégeznünk az emberek elérésére irányuló munka minden részét.
  Továbbá, ez türelmet igénylő munka, amelyet nem lehet siettetni. Megvan az ideje a vetésnek és megvan az ideje az aratásnak. Nem lehet módosítani a naptárt, sem összesűríteni. Átéltük a tömegevangélizálás múló szeszélyét, amikor az emberek a hosszabb időközökként megtartott, „roham” evangélizálásra összpontosítottak. Ez arról szólt, hogy összegyűjtik emberek ezreit egy stadionba, szerepeltetnek egy lenyűgöző kórust és egyéb attrakciókat (manapság kortárs zeneegyütteseket beleértve), és alkalmaznak egy dinamikus szónokot, aki képes a tömeg érzéseire hatni. A cél üdvösségre juttatni sokakat néhány hetes kampány alatt. Ugye sokkal kényelmesebbnek tűnik ez, mint folyamatos beszélgetésekben, látogatásokban és evangéliumhirdetésben részt venni a helyi gyülekezet keretén belül. De az evangélizálást nem lehet olyan keretek közé préselni, amelyek megfeleljenek kényelmünknek. Az idő bebizonyította, hogy a jelenben szervezett tömegevangélizálás messze elmarad öndicsérő állításaitól. A valóságban általában rövidéletű és nem igazi „gyümölcsöket” juttatott gyülekezeteinkbe.
  A földművelés mindent felülmúló célja bizonyos és gazdag terméshozam elérése, sőt növelése, tartós fáradozással. A lelkipásztor, az igehirdető nem összpontosíthat csupán a nyáj táplálására és a Szentírás kifejtésére, mivel a földművelő kifejezés azt jelzi, hogy a gyülekezettel együtt a termés betakarításában is részt vesz.


3. Az építőmester

  A keresztyén szolgálatra utaló másik, szintén figyelemreméltó kifejezés az 1Korinthus 3,10-ben szerepel. Ez a bölcs építőmester kifejezés. A görög eredeti az épületet tervező építészre utal, de természetesen a keresztyén szónok nem maga találja ki vagy alkotja meg az evangéliumot, „mert más alapot senki sem vethet a meglevőn kívül, amely Jézus Krisztus.” Mindazonáltal bölcsen, Isten üzenetével és elveivel összhangban kell megnyerni és felépíteni.
  Pál leírja a különböző jellegű építkezéseket. Egyrészt erre az alapra lehet építeni „aranyat, ezüstöt, drágaköveket”, ami a bűneik felől meggyőzött, valódi hívőket jelent, akik valóban bűnbánatot tartottak és az Úrhoz jöttek. Másrészt, némelyek „fát, szénát, pozdorját” építenek – ami a hamis megtértekre utal, akik elhamarkodottan döntöttek és jöttek Krisztushoz őszinte bűnbánat, hit és régi életük feladása nélkül. Ez utóbbi esetben, nem beszélhetünk hiteles gyülekezetről, hanem legjobb esetben keverékről, sőt valószínűleg teljesen fából, szénából és pozdorjából összetett csoportról. Pál folytatja: „mindenkinek a munkája nyilvánvalóvá lesz, mert az a nap megmutatja, mivelhogy tűzben jelenik meg.” Az utolsó napon kiderül majd, hogy sok gyülekezet olyan „megtértből” tevődött össze, akik felszínes üzenet gyümölcsei voltak, ami által az emberek nem nyertek örök üdvösséget.
  Az apostol elemzése megdöbbentő és elgondolkodtató tényt közöl, mert azt vesszük észre, hogy a hamis gyülekezetet építő igehirdető akár igaz hívő is lehetett. „Ha valakinek munkája, amelyet ráépített, megmarad, jutalmat kap.” Azonban, „ha valakinek a munkája megég, kárt vall. Ő maga azonban megmenekül, de úgy, mint aki tűzön ment át.” A balga építőmester megmenekül, noha az általa épített gyülekezet megég. Nincs ennél erőteljesebb figyelmeztetés, hogy törődjünk állandóan a megtérés evangéliumának hirdetésével és imádkozzunk, hogy az emberek valódi megtérésen menjenek keresztül. Nem kell túl hamar siettetni őket a bemerítéssel és a tagsággal.
  Sokat lehet tanulni az építőmester illusztrációjából. Isten tervét és helyes sorrendet kell követni, kezdve az alappal, majd a felfelé építéssel. Minden bizonyságtétel és evangélizálás bűnbánó megtéréssel kezdődik. Amikor a gyülekezetek hamis megtérőkkel telnek meg, hamarosan repedések jelentkeznek és hanyatló irányzatok árasztják el. Lelkesen átveszik a világi szórakoztató jellegű zenét, világias öltözetet és viselkedést és elvetik az egyház és a világ közötti történelmi különbséget. Először a prédikátoroknak és elöljáróknak kell bölcs építőmestereknek lenniük, és az összes gyülekezeti tag velük együtt kell tartson és mögöttük álljon e megfontoltságot és gondoskodást igénylő feladatban. Ez a keresztyén jellem egyik fémjelzője.


4. A futó (atléta)

  A keresztyén munkások tevékenységét bemutató, de a többiektől jelentősen eltérő kifejezés az 1Korinthus 9,24-ben fordul elő. „Nem tudjátok, hogy akik versenypályán futnak, mindnyájan futnak ugyan, de csak egy nyer jutalmat?” Krisztus szolgái lelki értelemben vett atléták kell, hogy legyenek. A futókhoz hasonlóan legyenek elszántak a folyamatos maximális erőkifejtésre. Vissza kell fogni a földi vágyakat, és felkészülni mindenféle erőkifejtésre. Pál folytatja: „Ők azért, hogy elhervadó koszorút nyerjenek, mi pedig azért, hogy hervadhatatlant. Én pedig nem céltalanul futok, és nem úgy viaskodom [az illusztráció az ökölvívóra vagy birkózóra vált], mint aki levegőt vagdos, hanem megsanyargatom a testemet, és szolgává teszem, hogy amíg másoknak prédikálok, én magam nehogy alkalmatlanná legyek.” (Az alkalmatlan szó nem lelkileg elveszettet jelent, hanem Istentől a szolgálatból kiutasítottat, mivel a munkát nem szent élettel végezte.)
  Pál „önmegtartóztatásról” beszél az evangélium hirdetése érdekében. A kontextus az evangélium hirdetése (16-23 versek) és miközben kétségtelenül a szentségre gondol, a lélekmentés munkája szülte a „versenyfutó” analógiáját. A keresztyén szolgáló élet roppant ráfordítást és erőfeszítést igényel. Pál maga elé képzel egy ellenfelet, egy másik futót vagy birkózót. A fizikai értelemben vett atléták csupán fiatalon küzdenek és törik magukat, és nagyon hamar, nagyjából húszas éveik közepén már nem versenyképesek és megszűnnek edzeni kényelmesebb életet folytatva. Azonban Isten szolgája, Krisztus hirdetője élete végéig atléta marad. Ellenfele az ördög, aki eltökélt szolgálata meghiúsítására vagy megakadályozására. Eltökéltnek kell maradnia, mint akit elszomorít a veszítés vagy a lemaradás.
  Az atléta áldozatot hoz és vállalja a fájdalmat, igyekszik a folyamatos javulásra. Tesszük ezt mi is az Úr szolgálatában? A prédikálásban, a tanításban, a vasárnapi iskolai munkában, a személyes bizonyságtevésben szoktuk-e gyakran mondani: „lehettem volna jobb is”? Folyamatosan át kell tekintenünk és elemeznünk munkánkat. A világi vállalatok a folyamatos fejlődés politikáját követik, de mi ennél sokkal fontosabb célt követünk, éspedig a lelkek megmentését.
  Hisszük, hogy a munka az Úré, és csak a Lélek által üdvözülhetnek az emberek, de azt is hisszük, hogy Isten emberi eszközöket használ, ami miatt nekünk is teljes buzgósággal kell működnünk, az atlétákra jellemző nagyfokú odaszánással.


5. A rabszolga

  A keresztyén munkásokkal kapcsolatosan használt egyik leggyakoribb kifejezés első látásra a legkevésbé nemes, ugyanis a rabszolgáról van szó. Pál úgy jellemzi önmagát, hogy „Jézus Krisztus szolgája, elhívott apostol”. Ahol az apostol által használt szolga kifejezéssel találkozunk, ott a rabszolgáról van szó. Önmagát Krisztus rabszolgájának nevezi, és minden keresztyén munkás az Úr készséges szolgálója. Így kell tekintenünk önmagunkra. Rabszolgáiként sosem vagyunk szolgálaton kívül és nem hivatkozhatunk jogokra.
  Egészen mostanáig, feladatainak lelki jellege miatt, az állam nem tartotta a lelkipásztort gyülekezete alkalmazottjának. Ez azt jelenti, hogy nem állt jogában a munkavállalók jogaival foglalkozó bírósághoz fordulni, hogy panaszkodjon a gyülekezetnek vele szemben tanúsított bánásmódjára. De egy, több lelkészt képviselő szakszervezet síkra szállt megváltoztatásáért. Pál azonban örömnek tartja, hogy Krisztus jogok nélküli rabszolgája legyen, aki örömmel követi Urának parancsait. Ez kellene legyen mindannyiunk hozzáállása.
  Oda megyünk, ahol az Úr kijelölte helyünket. Bármire hív el, végrehajtjuk. Krisztus (és egyháza) tulajdonai vagyunk, örömmel mondunk le saját vágyaink kielégítéséről és személyes világi törekvéseinkről. Alá vagyunk vetve elhívásának és irányításának.
  Ha prédikátorok vagyunk, nem követeljük magunknak a különböző feladatok közötti választás jogát azt mondva, például: „Az én elhívásom arra szól, hogy igemagyarázó legyek, és nem evangélista.” Krisztus arra hívott, hogy tanuljunk meg mindenné lenni és ne követeljük magunknak a válogatás jogát. A „rabszolga” valószínűleg Pál kedvenc kifejezése volt önmaga és Krisztus többi szolgáinak jellemzésére az evangélium dicsőséges munkájában. Ez a kifejezés kifejezi minden hívő ember elhívatását Krisztusban. Fel kell tennünk a kérdést: valóban az engem megváltó Úr készséges rabszolgája vagyok?


6. A katona (a harcos)

  A keresztyén munkás kilencedik és utolsó általunk vizsgált kifejezése a 2Timóteus 2,3-4-ben található. „Vállald velem együtt a szenvedést, mint Jézus Krisztus jó vitéze. Egy harcos sem elegyedik bele az élet dolgaiba, hogy megnyerje annak tetszését, aki őt harcosává fogadta.” Mikor a bevetésre indított katona a harcmezőre ért – a vér, a gyötrelem és halál helyére – reszketett a félelemtől. Mi, akik lelki harcmezőn tartózkodunk, nem állhatunk hozzá könnyelműen. Ez a legkomolyabb munka a világon.
  A katona vállalja a veszélyt és tudja, hogy bármikor meghalhat az ügyért, amit elfogad. Akkor mennyivel inkább kellene a keresztyéneknek vállalni a kényelmetlenséget vagy kedvezőtlen helyzeteket. A harcmezőn tartózkodó katona elfogadja a korlátozásokat, egyforma bánásmódot és a hátrányokat. Hasonlóképpen jár el a keresztyén munkás is. Megélhetési forrásai sokszor korlátozottak, munkáját sokszor előírják neki, sértések, bántások és akadályok érik, de mindent jó lelkülettel és hűséges imádkozással kell viselni. A győzelem nagyon fontos a földi katonáknak és nem opcionális. Nem úgy megy a harcba, hogy reméli talán valamit nyer vele, hanem tudja, hogy vagy győz vagy megalázzák, és ezért töri magát. A mi hivatásunk a hit hirdetése és megvédése, valamint a lélekmentés.
  A kényelem és bőség idején halnak meg a gyülekezetek a katonai konfliktusokra, a lelkekért és az Igazságért folytatott nemes harcra jellemző lelkület hiánya miatt. Gyakran még a lelkipásztorok, az igehirdetők is kényelembe helyezik magukat kevés reményt hagyva a sorvadó gyülekezeteknek.

  ***

  Mindenki, aki azt gondolja, hogy Isten az evangélium hirdetésére indítja őt, el kellene gondolkozzon ezeken a kifejezéseken és imádkozzon, hogy Isten világosítsa meg szívét a célok, törekvések és hozzáállás tekintetében. Azonban minden hívő ember el kellene gondolkozzon ezeken a kifejezéseken, mivel mindnyájan elhívattunk az elveszett lelkek elérésére, hiszen mindenki bizonyos mértékig „elküldött” vagyis apostol.
  Mint hírnökök az irgalom üzenetét kell vinnünk egy lázadó világhoz. Nagykövetekként a mennyei Királyt képviseljük és meg kell őriznünk a környező istentelen kultúrával szembeni különbözőségünket és elkülönülésünket. Sáfárokként számadással tartozunk, hogyan osztjuk szét Isten javait. Földművelőkként semmilyen szinten sem hanyagolhatjuk el a szántás és magvetés fáradságos munkáját minden egyéb földművelő folyamattal együtt, míglen begyűjthetjük a termést. Építőkként lelkiismeretesen kell követnünk Isten mestertervét (amit olyan gyakran figyelmen kívül hagynak újításokkal és cseles módszerekkkel), Krisztusra, az alapra építve. Futókként teljes erőbedobással, felkészüléssel igyekszünk, és ha kell, áldozatvállalással is. Rabszolgákként le kell mondanunk önmagunk fontosságáról és semmilyen megterhelést ne tartsunk túlzásnak a legnagyobb dicséret elnyerésére: „Jól van, jó és hű szolgám.” Katonákként úgy kell szolgálnunk, mint akik a lelkek mentését élet-halál küzdelemnek látjuk.
  Ha ezek a törekvéseink, akkor az Úr erőteljes segítséget fog nyújtani és támogatni, hiszen Ő helyezte el ezeket a figyelemreméltó kifejezéseket Igéjében.




Kölcsönös keresztyén segítségnyújtás (1)



„Én magam is meg vagyok győződve testvéreim, hogy teljesek vagytok minden jósággal, bővölködtök minden ismeretben, és képesek vagytok egymást is inteni.” (Róma 15,14).


  Az elmúlt negyven év során ellepte a keresztyéneket egy óriási lelkigondozási őrület, amelyet a világi pszichológiából kölcsönöztek. Ennek nézeteit nagyrészt harcias ateisták rakták össze, akiknek felfogása az emberi személyiségről és erkölcsről teljesen ellenkeznek a bibliai tanítással. Megdöbbentő, hogy az evangéliumi teológiai iskolák milyen lelkesen vették át a rendszereiket. A nagyobb gyülekezetek sokszor lelkigondozókat alkalmaznak a keresztyének „gyógyítására”, akiknek valójában bibliai segítségnyújtásra és tanácsolásra, és nem pszichológiai terápiára van szükségük. Az ún. bibliai lelkigondozási mozgalom feladta a hívők tanácsolására és megszentelődésére vonatkozóan a Biblia teljes elégségének hitelvét. De nekünk egyedül az ihletett Igéhez kell ragaszkodnunk és megtartanunk a hagyományos szentírási módszereket, amikor személyes problémákban tanácsot adunk, akár depressziós vagy viselkedési problémáról legyen szó.
  Természetesen elismerjük, hogy a nagyon súlyos és fájdalmas depresszió vagy az irracionális és összefüggéstelen viselkedés esetében, a probléma a „normális” élet gondjain kívülre esik. A szenvedő személy beteg és szüksége van orvosi segítségre. Azonban a „lelkigondozási mozgalom” katasztrófája, hogy minden hívőt úgy kezel, mintha pszichés beteg lenne, ami humanista ostobaság. Egy száz fős keresztyén társaságban alapból csak három vagy négy személy szenved olyan szintű depressziótól vagy egyéb mentális betegségtől, hogy orvosi segítségre lenne szükség. Ha valaki tényleg beteg mentálisan, vagy esetleg önmagának és másoknak jelentős ártalmat okozhat, akkor sajnos beteg és szüksége van megfelelő segítségre.
  Nem ilyen jellegű segítségnyújtásról értekezünk itt. Amikor „depressziót” említünk, olyan jellegűre utalunk, amelyet a legtöbb ember átél időnként és együtt jár bánattal, búsulással, aggodalommal, nyugtalansággal, szorongással, reményvesztettséggel, alkalmatlansági érzéssel, sőt bizonyos fokú pánikkal, ami mind a „normális” élettapasztalaton belül van. A múltban az élet megpróbáltatásait sosem tartották olyan betegségnek, ami pszichológiai terápiát igényelne. A keresztyének hitték, hogy az Úr azért adta az Ige gazdagságát, hogy képesítse népét a hozzá történő közeledésre, a megerősödésre és vigasztalásra.
  Mit tesz a mai „keresztyén” lelkigondozás? Amint arra Dr. Martin Bobgan rámutat különböző könyveiben, amelyben a „keresztyén” pszeudo-pszichológia eljárásait elemzi, az inkább a problémákra mintsem az emberekre összpontosít. A Biblia pontosan az ellenkezőjét teszi. Ha házasságon belüli nehézségekről van szó, a Biblia nem kéri tőlünk, hogy töltsünk ki egy kérdőívet ecsetelve érzéseinket, hajlamainkat és összetűzéseinket, majd egy lelkigondozóval átnézni minden egyes problémát. A Biblia közvetlenül foglalkozik jellemünkkel, megújítva minket, nagyobb szentségre juttatva és bemutatva, hogyan éljünk a Lélek ereje által, hogy aztán kedvesen és megértéssel viszonyuljunk egymáshoz a másik személyt helyezve előrébb és jobb emberekké válva. A Biblia szerint, ha megszentelődünk, eltűnnek a házassági problémák. Miközben a lelkigondozási könyvek végtelenül a tünetekkel foglalkoznak, addig a Biblia megváltoztatja az embert.
  A keresztyén lelkigondozási mozgalom mára egy óriási iparrá nőtte ki magát és az általa kiadott könyvek száma elképesztő. Hívőkként gyakorlatilag el kell utasítanunk az összest, még ha sok szerző evangéliumi felekezetű is, mert megadták magukat a bibliaellenes ateista pszichológiának.
  Most rátérünk a pozitív oldalra, azaz hogyan vegyen részt minden keresztyén – szükség szerint – a kölcsönös intés vagy kölcsönös személyes segítségnyújtás szolgálatában. Az erre utaló igeszakaszok rövid áttekintésével kezdjük. Majd megnézzük a bibliai buzdításokat a helyes hozzáállást és megközelítést illetően. Utána pedig megvizsgálunk hét nagy célkitűzést vagy irányt ez értékes szolgálattal kapcsolatosan.


A kölcsönös intés feladata


  - Róma 15,14 – „elhelyezni az értelemben” – barátságos, szívélyes buzdítás egy feladat teljesítésére. Elsősorban nem feddés, hanem figyelmeztetés és bátorítás.
  - Kolossé 3,16 – „egymást” - ha valaki hiányzik az összejövetelekről, telhetetlenségbe esett, imádságos szívvel segíteni a helyreállásban.
  - Zsidók 3,12-13 – segíteni meglátni esetleges lelki gyengülést, hanyatlást megfelelő lelkülettel.
  - Zsidók 10,23-24 – kölcsönösség
  - Róma 15,14 (újra) – megfelelő lelkület: kedvesség és tapintat. Előbb önvizsgálat, bibliai ismeret (nem emberi bölcsesség), hogy ne tegyük tönkre a kapcsolatokat és a közösséget (veszélyes szolgálat).
Néhány tanács
    - Lk 6,37.41 – nem felsőbbrendű érzéssel és kritizálós lelkülettel, hanem alázattal, önvizsgálattal (Gal 6,1). Nekünk is vannak hibáink és elbukunk, és szükségünk lesz mások intésére. A megintett személy érzi, hogyha van alázat bennünk vagy nem. Tehát ne magasról intsünk.
    - Lk 6,45 – az intés jöjjön a Bibliából és saját tapasztalatunkból. „Félek, hogy beleesel abba, amiben én is voltam…”
    - Lk 17,1-2 – nem érzéketlen, durva, sértő, támadó kérdőrevonással, hanem megfontoltan, korrekten (nem elfogultan) és higgadtan, nem elhamarkodott következtetésekkel, ítéletekkel. Nem irritáltan, bosszúból, keserűséggel, hanem tisztelettel és testvéreknek tartva egymást.
    - Lk 17,3-4 – a motiváció a lényeg: őszinte vágy az előmenetelre, az Úr dicsőségére, nem a magunk felsőbbrendűségének kielégítésére. Igazi együttérzéssel. vö. Róma 12,15.
    - Róma 15,4 és Kol 3,16: én elfogadom-e mások intését és segítségét? Ha nem, akkor én sem inthetek. Hamar kiderül, ha nincs alázat bennünk az intés elfogadására: ingerlékeny, sértődékeny, szúrós, büszke vagy érzékeny/önérzetes vagyok.
    - Kolossé 3,14 – A szeretet köteléke az intés legjobb alapja. Akkor intsek, ha valamennyire barátja vagyok, kapcsolatban vagyok vele. Ha nagyjából ismeretlen, akkor hagyjak mást, aki közelebb áll hozzá.
    - 1Péter 5,2-3 – mielőtt intenék, példa voltam-e az illető számára? Ha magam is hibázok ugyanabban, akkor ne intsek (vö. 1Tim 4,16). Aki maga is igyekszik megszentelődni, tiszta életet élni – egyénileg, családban, gyülekezetben – az intsen.
Ezután következik a személyes, lelki segítségnyújtásnak a hét célkitűzése. A cél az egész ember megváltozása, és nem csupán a viselkedéséé. Ezek szerint éltek a régi hívők már a Reformáció óta: a puritánok, a nagy ébredések hívői, a 19. század gyülekezetei, stb, egyészen az 1970-es évekig, mikor berobbant a világi pszichológia az evangéliumi gyülekezetekbe.
    1. A cél a megszentelődés
    2. A bizalom építése
    3. Az istenimádat és elmélkedés elmélyítése
    4. A Szentírás, mint az ismeret és boldogság forrása
    5. Áldozatvállalás és szolgálat
    6. A mások felé forduló, törődő életstílus fejlesztése
    7. Barátkozás és egymás felvidítása




Kölcsönös keresztyén segítségnyújtás (2)



„Én magam is meg vagyok győződve testvéreim, hogy teljesek vagytok minden jósággal, bővölködtök minden ismeretben, és képesek vagytok egymást is inteni.” (Róma 15,14).


  Ezután következik a személyes, lelki segítségnyújtásnak a hét célkitűzése. A cél az egész ember megváltozása, és nem csupán a viselkedéséé. Ezek szerint éltek a régi hívők már a Reformáció óta: a puritánok, a nagy ébredések hívői, a 19. század gyülekezetei, stb, egyészen az 1970-es évekig, mikor berobbant a világi pszichológia az evangéliumi gyülekezetekbe.


1. A cél a megszentelődés

  Jellemünk fejlődésével növekszünk a megszentelődésben. A „teljesek vagytok minden jósággal” feltétele a kölcsönös intésnek, de egyben célja is. Például házassági problémák esetén az segít, ha az 1Korinthus 7 és 13-ban és az Efézus 4 és 5-ben szereplő krisztusi receptet alkalmazzuk. Ugyanúgy figyeljünk az 1Péter 3,1-7-re, ahol a házastársak kölcsönös tiszteletadásra, gondoskodásra és szeretetre vannak felszólítva. Legyenek kedvesek egymás iránt kölcsönösen értékelve egymást. De ezek mind a jellemből fakadnak.
  A problémák akkor oldódnak meg, ha az emberek megváltoznak. A „szeretet himnusza” a legtartalmasabb vezérfonal, ami valaha a témában írtak, hiszen ezt Isten ihlette. Amikor szentségre és igaz istenfélelemre törekszünk problémáink is megoldódnak.


2. A bizalom építése

  A lelki segítségnyújtás második célja az Úrba vetett bizalom erősítése a Róma 15,13 szerint: „A reménység Istene pedig töltsön be titeket minden örömmel és békességgel a hitben, hogy bővölködjetek a reménységben a Szentlélek ereje által.” Ha valakit bánat fog el, bajok veszik körül és aggodalmaskodik, bízzon az Úrban bármi áron. Minden gondot vessen az Úrra és kérjen imában erőt tőle. Segítsünk egymásnak, hogy ne essünk önsajnálkozásba, panaszkodásba áldozatnak tekintve magunkat. Ő megpróbál és megfenyít néha, de célja hitünk megerősödése és a benne való örvendezés.
  Mindig bíztassuk egymást arra, hogy bízzunk az Úrban, mert akkor sosem elcsüggedni (lásd 2Korinthus 4,8-9). Ha hitben járunk, semmilyen helyzet nem rombolja le jó lelki állapotunkat.


3. Az istenimádat és elmélkedés elmélyítése

  A harmadik cél az őszinte istendicsőítés és elmélkedés elősegítése a Róma 15,6 szerint: „hogy egy szívvel, egy szájjal dicsőítsétek Istent, a mi Urunk Jézus Krisztusnak Atyját.” Sok lelki baj enyhül, mikor őszintén dicsérem Istent és hálát adok Neki. Így emelkedik fel a lélek a csüggedésből.
  Elmélkedem az Úr ígéretein és áldásain, ami eloszlatja bánatomat és félelmemet, de az önzést és az elvilágiasodást. Legyőzi a bukott világra jellemző énközpontúságot, bűn-központú gondolkozást és érzelgőséget. A régi énekek szövegei különösen is gyógyító hatásúak.


4. A Szentírás, mint az ismeret és boldogság forrása

  Fontossági sorrendben ez valójában az első: a Biblia tanulmányozása (vö. Róma 15,14 – „bővölködtök minden ismeretben”). A Biblia minden vigasztalás forrása (Róma 15,4). Minden nap tanulmányozzuk a Szentírást.
  Ha hajlamos vagy a szomorkodásra és aggodalomra, tanulmányozd Isten igéjét, amelyből valódi öröm és boldogság árad. Minél mélyebben tanulmányozod, annál inkább feltárul előtted gazdagsága és megerősíti értelmedet és szívedet.
  Ha leterhelnek az élet gondjai, elegünk az emberekből, magunkat is lelkileg ridegnek érezzük, kételyek mardosnak üdvösségünk és a Mennyország kapcsán, egy bűnünk vagy problémánk állandóan visszatér, akkor könnyen meglehet, hogy az Ige tanulmányozásának elhanyagolása miatt van. Mutassuk meg egymásnak, hogyan lesz az Ige az ismeret, erő, boldogság és beljesedés forrása Isten szolgálatában.


5. Áldozatvállalás és szolgálat

  A hívő lelki egészségéhez hozzátartozik a szolgálat. Ezért részesültünk üdvösségben. A Róma 15,16 szerint minden általunk megtérő ember olyan, mint egy Istennek bemutatott áldozat (vö. Róma 12,1).
  Azért lettünk hívők, hogy feláldozzuk magunkat az Úr szolgálatában teljesen a rendelkezésére bocsátva önmagunkat. Az ötödik cél tehát erre bíztatni egymást. A gyülekezeti szolgálat odaszánást igényel szemben a modern keresztyén életvitellel, ahol legtöbben csak a vasárnap délelőtti istentiszteletre mennek el és esetleg koncertekre vagy közös étkezésekre. Amúgy kényelmes, önelkényeztető életvitelt folytatnak, ahol a család, a ház, az autó, az iskolai végzettség az igazán fontos.
  Valójában a keresztyén szolgálat adja az igazi beteljesedést a meghallgatott imákkal, bizonyságtevésekkel és gyümölcsökkel együtt. Míg a szolgálattal vagyunk elfoglalva, saját problémáink eltörpülnek. Ha valóban szívünkön hordozzuk az evangélizálást és a többi szolgálatot, minden egyéb dolog a helyére kerül életünkben. Ezt tanította Urunk is a Máté 6,31-33-ban.


6. A mások felé forduló, törődő életstílus fejlesztése

  Erre a hatodik célra buzdít minket a Róma 15,1-3. Richard Baxter szerint a depresszió elleni legjobb orvosság valamit tenni másokért. Sokaknak van szükség bátorításra környezetünkben, akikért imádkozhatunk, akiknek segíthetünk, akikkel barátkozhatunk az elveszett lelkekért való törődésen kívül. Kérjünk az Úrtól egy szerető, megértő, odafigyelő szívet és utána segítsünk mások szükségleteit kielégíteni. Akkor félretehetjük saját gondjainkat és fájdalmainkat (lásd Galata 6,9-10.
  Közben a modern lelkigondozási könyvek mind rólunk szólnak és a mi szükségeinkről. A Biblia másokra irányítja figyelmünket.


7. Barátkozás és egymás felüdítése

  Ezt a cél a Róma 15,32-ben találjuk. Kötelességünk egymás felüdítése, megvidámítása. Bátorítsuk és lelkesítsük egymást, hogy ne a rossz hangulatunkat és levertségünket sugározzuk szét, nem beszélve panaszainkról és nyomorúságainkról. Tudjunk nevetni és örvendezni. Sugározzunk vidámságot és melegséget.
  Vidámítsuk egymás őszinte barátsággal, Isten dolgaival és kapott áldásokkal. Ha kell említenünk negatív dolgokat, akkor említsünk mellé pozitívakat is, hogy az Úrban való örömünk legyen a domináns. Legyünk barátságosak és a kapott jóságért gyakoroljuk mi is a jóságot.




A pletykaság legyőzése (1)



„Ne terjessz rágalmakat néped között” (3Mózes 19,16).



„Aki rágalmakat terjeszt, az bolond” (Példabeszédek 10,18).



„Szájával rontja meg a képmutató a felebarátját” (Példabeszédek 11,9).


  Meghatározás szerint a pletyka bolond beszéd vagy megrögzött híresztelés, beleértve az alaptalan szóbeszéd terjesztését. Nem mindig ellenszenves vagy rosszindulatú, de ez a fejezet a mások háta mögött panaszkodó pletykaságra összpontosít, amikor kiteregetik valaki (vélt vagy valós) hibáit és rombolják jó hírnevét azok előtt, akik készek hallgatni. A 2Korinthus 12,20-ban említett „rágalmazásról” és „pletykálkodásról” van szó.
  Vannak annyira megrögzött pletykálkodók, hogy már nem tudják fékezni magukat, mint az alkoholisták vagy drogfüggők. Amikor keresztyénekről van szó, nagyon sajnálatos és beteges állapotban vannak, mert a lelki dolgok és a pletykaság kizárják egymást. Az ilyenek meghátráltak a hitben.
  Hogyan juthat ilyen állapotban valaki hívő létére? Valószínűleg nem kezelte bűnként és nem állt ellene. Az indulatos emberekhez hasonlóan, az ilyennek meggyengült az önuralkodási képessége és lelkileg elerőtlenedett. Ezért saját maga felelős.
  Mások bíráinak tartják magukat, miközben ők maguk gyengék. Az önuralom az egyik legnemesebb emberi erény. A megrögzött pletykálkodókon csak az Úr Lelke segíthet, ezért őszinte bűnbánattal jöjjenek Istenhez. Az Úr népe azzal segíthet, hogy nem hajlandó meghallgatni a pletykát.
  A megtérő pletykálkodók kell lássák magukról – az alkoholistákhoz hasonlóan – hogy hajlamosak a pletykaság bűnébe beleesni, ami miatt különös gonddal kell szájukra ügyelniük. Amikor jön a kényszer, hogy másokat kritizáljanak, imádkozzanak segítségért és gondolataikat fordítsák hasznos dolgokra. Készek kell legyenek harcolni e hajlam ellen, a harc közben megerősödnek. Ha nem, visszaesnek bűnükbe és kihívják magukra az Úr fenyítését.
  Az alkalmi pletykálkodás folyamatossá válhat. Ez a nagy veszély. Könnyen kezelhetetlenné válik. De mi kísérti az embereket, a hívőket is a pletykálkodásra.


A pletykálkodás tíz oka

„Tartóztasd meg nyelvedet a gonosztól és ajkadat a csalárd beszédtől.” Zsoltár 34,14
  1. A Sátán felbujtó a pletykálkodásra. Hamisan állította be Istent az Édenkertben, hogy rávegye Évát és Ádámot a vétkezésre. Az ördög a rosszindulatú pletyka atyja. Azóta állandóan újra elköveti vétkét együttműködő emberek segítségével.
  2. A pletykálkodást motiválja az irigység, a féltékenység és a gőg. Tényleg mások rossz magatartása fáj, vagy inkább az, hogy a pletyka tárgya többre vitte az életben, jobban áll és népszerűbb, elfogadottabb?
  3. A pletykálkodást motiválhatja az általános elégedetlenség a sorsunkkal vagy a személyes kudarcok. Az Istentől való segítségkérés helyett másokra való keserves panaszkodás alakulhat ki. Az ördög nagyon lesi, hogy kiben és mikor van elégedetlenség, mert rögtön fel tudja használni őket híresztelési kampányok elindítására.
  4. A pletykát elindíthatja a neheztelés, a megsértődés. Valamikor lehet, hogy jogosan megintettek, és nem tudom lenyelni, még mindig nyomja a szívemet. A sértődöttnek édes a bosszú és a pletyka vagy híresztelés kitűnő eszköznek tűnik.
  5. A pletykálkodást gyakran motiválhatja az a vágy, hogy meghallgassanak. Egyesek úgy gondolják, hogy ezzel vonhatják magukra a figyelmet, mert valami érdekeset tudnak mondani másokról. A kíváncsiság pedig arra készteti az embereket, hogy odafigyeljenek az ilyen híresztelésekre.
  6. A pletykálkodókat néha motiválja, hogy egyszerűen nincs jobb, amit mondhatnak. Üres az agyuk és a szívük. Ezért csak az időjárásról vagy másokról tudnak beszélni.
  7. Sokszor az emberek pletykálkodókká válnak, mert világiasak hajlamaikban és felfogásukban. A pletykálkodás valójában a világ szakmája. Például a tévésorozatok, filmek, ahol állandóan az emberek életét és viselkedését követik nyomon, kitűnő táptalaj a pletykaság fejlesztésére.
  8. Gyakran az önigazultság tesz pletykálkodóvá. Például az Úr példázatában szereplő farizeus önmagának imádkozott és közben befeketítette a vámost. Mások rágalmazásával a pletykálkodó a többiek fölé emeli önmagát. Ezzel önelégültté is válik.
  9. Időnként a pletykálkodókat a puszta bosszúszomj és rosszindulat hajtja. Egyszerűen csak szabadjára engedik természetüket és ok nélkül is kritizálnak másokat. Ez lett a természetük. Pedig az Úr azt mondja, hogy szeressük egymást mint gyermekei. Nem törődnek azzal, hogy kellemetlen a jellemük és a magatartásuk és netán ebben is meg kellene szentelődni.
  10. A pletykálkodók növekednek bűnükben azáltal, hogy elhagyták a rendszeres önvizsgálatot és megbánást. Ha a nap végén nem éreznek lelkiismeretfurdalást, szégyent, akkor gátlástalanul folytatják a pletykálkodást. Az önelégültség révén egy idő után nem látják a pletykaság súlyosságát és az ördög meggyőzi őket, hogy helyes dolog mások rossz viselkedését szóvá tenni. A rendszeres önvizsgálat nemcsak a pletykaság bűnére világít rá, hanem a többi bűnt is felszínre hozza. A pletykálkodás gőgös tevékenység és a napi önvizsgálat és megbánás megszünteti a gőgöt.




A pletykaság legyőzése (2)



„Ne terjessz rágalmakat néped között” (3Mózes 19,16).



„Aki rágalmakat terjeszt, az bolond” (Példabeszédek 10,18).



„Szájával rontja meg a képmutató a felebarátját” (Példabeszédek 11,9).



HAT VÉGZETES KÖVETKEZMÉNY



1. Ellenkezik Istennek a beszéddel kapcsolatos mércéivel

  A rosszindulatú pletykálkodás szavai olyanok, mint az édes és keserű vizet árasztó forrás. Az Úr követelményei a keresztyén beszéddel kapcsolatosan a következők:
    - Jakab 3,17
    - Titusz 2,8
    - 2Korinthus 12,20-21
  Az Úr ismételten elítéli a szóban és tettben kifejeződő rosszindulatot (Efézus 4,31; Kolossé 3,8; Titusz 3,3; 1Péter 2,1). Mindig el kell utasítani a rágalmazást (1Timóteus 3,11). Helyettesítsük jósággal, irgalomnal és megbocsátással (Efézus 4,32).
  Isten elutasította pletykálkodást a Tízparancsolatban (2Mózes 20,16) és későbbi tanításokban (vö. 3Mózes 19,16). A pletykálkodó szándékosan vét az Úr szabályai ellen.


2. Ellenkezik a Lélek munkájával

  A pletykálkodás ellenkezik a Léleknek a Galata 5,22-23-ban bemutatott gyümölcseivel.
  Ellentétes a szeretettel, mert barátságtalanság, sőt ellenszenves.
  Ellentétes az örömmel, mert lerombolja az áldozat és gyakran a gyülekezet boldogságát, panaszkodó, sértődékeny hangulatot gerjesztve.
  Ellentétes a békességgel (és egységgel), mert gyanakvást, kritizáló lelkületet és megosztottságot gerjeszt.
  Ellentétes a hosszútűréssel, mert beleköt minden vélt rossz viselkedésbe és gerjeszti a haragot és türelmetlenséget egymással.
  Ellentétes a szívességgel, mivel acsarkodó és bántó.
  Ellentétes a jósággal, ami nagylelkűséget és önzetlenséget jelent. A pletykálkodó nem tanúsít elnézést, nem biztosít lehetőséget a dolog tisztázására, nem segít a megkritizált személynek a helyreállásban, lerombolja az áldozat hírnevét és jellemét.
  Ellentétes a kölcsönös hűséggel. A hátból támadó személy nem érez semmi hűséget a másik iránt.
  Ellentétes a szelídséggel és alázattal, mert a pletykálkodó nem gondolja, hogy meg kell győződnie a tényekről és saját bűnössége sem tartja őt vissza. Önmagát tökéletesnek gondolja. A Filippi 2,3 szerint az alázatos személy másokat különbnek tart önmagánál.
  Ellentétes a mértékletességgel vagy önuralommal, mert a pletykálkodó nem tudja visszafogni magát, saját szavait, noha viselkedése nyilván gonosz, ártalmas, gyáva és borzasztóan káros.
  A pletykálkodás lehetetlenné teszi a megszentelődést, a kritizált személyek javulását. Micsoda bűn ez, amely meggátolja a Lélek munkáját a hívők és a gyülekezet életében! Ki akar mégis pletykálkodni?


3. Ellenkezik az egész gyülekezettel

  A pletykálkodás nem csak a kritizált személyt rombolja, hanem tönkre teszi a testvéri szeretetet és egységet az egész gyülekezetben. Valóban lángra lobbantja az egész közösséget.
  A pletykálkodás dupla bűn. Vétkezik, aki pletykálkodik, és az is, aki hallgatja és tovább adja. Szívük megkeményedett a kritizált személy iránt. Végül az egész gyülekezetet eláraszthatja ez a lelkület.
  „A gonosz ember viszályt szít, a pletykálkodó pedig elválasztja a barátokat is.” (Példabeszédek 16,28).


4. Ellenkezik az igazsággal

  A pletykálkodás minden értelemben szembe megy az igazsággal. Először a bibliai igazsággal, mert eltereli a hívő figyelmét az Igéről a „botrányokra”. Ahol működik a pletykálkodás, ott az emberek elveszítik az Isten igéje iránti szomjuságukat (1Kor 3,3). Milyen szomorú helyzet, mikor a keresztyének már csak azért mennek az imaházba, hogy megtudja a legfrissebb híreket és pletykákat.
  A pletykálkodás szembe megy az igazsággal abban az értelemben is, hogy gyakran alaptalan és tisztességtelen. Az illető nem veszi a fáradtságot, hogy ellenőrizze a hallottakat, hanem tényként adja tovább, sőt még rosszabb fényben, még jobban eltúlozva terjeszti. Ráadásul a kritizált személy háta mögött teszi ezt. Ha rajta kapják, akkor pedig rögtön eltakarja a tettét egy széles mosollyal. Tehát színészkedik, hazudik. De Isten mindent lát.


5. Ellenkezik a renddel

  A pletykálkodás nem követi az Úr által lefektetett rendet a gyülekezetben előforduló rossz magatartással kapcsolatosan. Az Úr azt mondja, hogy előbb az érintett személlyel kell beszélni, ráadásul megfelelő lelkülettel (szelídséggel). A gyülekezetben előforduló súlyosabb kihágásokkal pedig az elöljárók foglalkoznak. Aztán van olyan súlyos vétség is, amely az egész gyülekezet elé kerül és végső esetben – kérlelések és figyelmeztetések után – akár kizáráshoz vezetnek.
  De pletykálkodó nem ad semmit erre a rendre. Ez gőgös és engedetlen viselkedés, ami bűn és egyben lehetetlenné teheti a kritizált személy helyreállását.


6. Ellenkezik az evangéliummal

  Végül a pletykálkodás az evangéliummal is ellenkezik, mert csökkenti az emberekben az elveszett lelkek iránti együttérzést és buzgóságot, megszomorítja a Szentlelket, úgyhogy gátolja a lélekmentés munkáját (vö. Jakab 3,14-16). Látva, hogy micsoda rombolást képes végezni, tartózkodjunk határozottan a pletykálkodástól.


Helyes-e a pletykálkodók leleplezése?

  Spurgeon kitűnő tanácsa a pletykálkodás visszaszorítására az volt, hogy kérte a pletykálkodókat, adják írásban mondanivalójukat. Rendszerint visszariadnak ettől.
  Amennyiben súlyos pletyka terjed a gyülekezetben és károsítja a közösséget, és valamilyen oknál fogva nem tudjuk meginteni a pletykálkodót (tőlünk nem fogadja az intést), akkor Isten és a gyülekezet előtti kötelességünk leleplezni a pletykálkodót. A korinthusi gyülekezetben felmerülő problémákról Klóé tájékoztatta Pált, aki írt erről a gyülekezetnek. Ez megfelel Krisztus szabályának, miszerint, ha egyedül nem boldogulunk, akkor szólni kell a gyülekezetnek (Máté 18,17).
  Ilyenkor nincs helye az elkövetővel szemben tanúsított megértésnek. Ha szólunk az elöljáróknak, az nem árulás, hiszen Sátán további károkat okoz a gyülekezetben, ha hagyjuk a pletykálkodót tovább működni (vö. 1Péter 2,1; Efézus 4,31; 1Korinthus 6,10).
  A pletykálkodás ellentéte, a keresztyén jellem egyik legfőbb vonása, amit a gyülekezet családi szövetsége is csodálatosan kifejez:
  „Ígérjük, hogy elhordozzuk egymás gyengeségeit, kudarcait és fogyatékosságait türelemmel, sok gyöngédséggel, nem teregetve ki azokat a gyülekezeten kívül, sem azon belül, csakis Krisztus szabálya szerint, az evangélium által erre vonatkozóan megszabott sorrendben.”




Közelség Istenhez (1)



„Uram, te megvizsgáltál és ismersz engem.” (Zsoltár 139,1).


  Több nagy témáról szól ez a zsoltár: Isten mindentudásáról, mindenütt történő jelenlétéről, és korlátlan hatalmáról, szeretetéről, gondviseléséről és még az örökkévalóságról is. Mégis legfőbb témánk ebben a fejezetben Isten közelsége, amin Dávid is elmélkedett és ami bátorító jele a lelki életnek.
  Akik Krisztushoz jöttek és hitüket engesztelő halálába vetették, azoknak Isten közelsége valóság, ha nem is érzik ezt érzékszerveiken keresztül. Ha a bizonyosság érzése nincs is jelen vagy elmaradnak áldásának konkrét jelei, Isten jelenlétéről mégis megbizonyosodhatunk a Szentírás mindazon kijelentései által, amely népéhez való közelségét hangoztatják. Az Írás és a tapasztalataink is meggyőznek Isten bennünk és felénk gyakorolt nagyságos tetteiről.
  Isten jelenlétét nem lehet érezhető érintés vagy valamilyen testi érzékelés által érezni, mert hit által ismerjük Őt. De létezik egy belső bizonyosság, amelyet Isten ad, hogy tudjuk: Ő a mi Istenünk, hogy Igéje igaz, és aki benne bízik, az az Övé, noha ez a meggyőződés nem töretlen megtapasztalás. Néha felhők takarják el a Mennyet és az érző rendszerünk nem működik. Olyankor Isten igéjébe és ígéreteibe vetett hittel járunk. Ha mégis visszatekintünk, észrevesszük az Úr bennünk való munkálkodásának töretlen fonalát. Amikor csökken a bizonyosság, elmélkedés által nyerjük vissza békességünket, amihez Dávidnak e zsoltára is bőséges anyagot kínál.


1. vers – „Uram, te megvizsgáltál és ismersz engem.”

  Ez a vers egy ima. Istennek nincs szüksége alapos vizsgálódásra, hogy megismerjen minket. De a vers jelzi, hogy Isten állandóan tud mindent rólunk: múltat, jelent, jövőt.
  Ismeri viselkedésünket és bűneinket. Isten fenséges, mi pedig felelősek vagyunk előtte. Mennyi mindent megbocsátott nekünk! Mekkora az irgalma és jósága irántunk. Sok bűnünk ellenére, mennyi szeretetet kapunk tőle.
  Aztán ismeri félelmeinket, szükségeinket és mindenben gondot visel. Ha kell fenyít, vigasztal, erősít, megszabadít. Bölcsessége szerint bánik velünk és hallgatja meg imáinkat.
  Ő ismer, azaz személyes kapcsolatban van gyermekével, mivel szereti és elhatározta, hogy sosem hagyja el vagy feledkezik meg róla.


2. vers – „Tudod, he leülök vagy ha fölkelek.”

  Mennyei Atyánk ismeri összes szükségünket, tetteinket és szavainkat – a munkahelyen, a gyülekezetben vagy otthon. Tudja, ha kettős életet élünk szebbik oldalunkat mutatva a nyilvánosság előtt, otthon pedig bántóan viselkedve. Isten látja, ha képmutatók vagyunk. Hasonlóképpen azt is, ha lelki életünk két arcú: az istentiszteleten tanúsított magatartást és a titkos, belső imaéletünket. Egyforma buzgóság és gyakorlati odaszánás jellemzi mindkettőt?
  A vers második fele – „messziről is érted gondolataimat” – azokra az időkre vonatkozik, mikor nem érezzük erősen Isten jelenlétét. Lehet, hogy a földi tevékenységek és gondok miatt nem érezzük Isten jelenlétének bizonyosságát. Nehézkessé válik az imádkozás, mert olyan távolinak tűnik személye. Ilyenkor egyedül értelmünkkel kell imádkoznunk, mivel szívünk és érzéseink nem tartanak velünk. Ez a vers biztosít arról, hogy az ilyen imádkozás Isten számára teljesen elfogadott. Sőt, sok múltbeli lelkipásztor szerint Isten az ilyen imát jobban értékeli, mert egyedül a hitre támaszkodik. Dicsérhetjük, hálát mondhatunk, imádhatjuk Őt egyedül értelmünkkel, hiszen Ő mindig ugyanaz, ha mi nem is, és gyakran helyreállítja bizonyosságunkat ezután.


3. vers – „Ügyelsz járásomra és fekvésemre, minden utamat jól ismered.”

  Az „ügyelni” szó a gabona rostálásának szava. Azaz, ahogyan a pelyva és a por amolyan felhőt alkotva körözik a megrostált gabona fölött, úgy Isten jelenléte is állandóan körbevesz. Ha éppen letértünk az engedelmesség útjáról, Ő tudja, hogyan állítson helyre, akár fenyítés vagy intés által.
  A vers második fele valószínűleg arra utal, hogy kimerülés vagy önmagunkban való csalódás idején is Isten körbevesz. De arra is, hogy minden helyzetben tekintsünk Rá, ami erőteljes serkentés a megszentelődésre és az óvatosságra. Az a tudat, hogy Isten tekintete rajtunk csüng, valóban a keresztyén jellem egyik fő vonása.


4. vers – „Amikor még nyelvemen sincs a szó, immár egészen érted azt, Uram!”

  Isten nemcsak azt tudja, amit mondunk, hanem a ki nem mondott szavakat is, amelyeket mondtunk volna, csak félénkségből nem ejtettünk ki. Látja reagálásainkat, indulatos válaszainkat, kifogásainkat, nem őszinte szavainkat.
  A pozitív oldalon Isten ismer minden helyes, igaz, jóindulatú szót, amelyet elmondtunk és meg fog áldani érte. Minden építő, bátorító, vigasztaló szóért és segítségért lesz majd jutalom (Máté 5,43-48).


5. vers – „Elöl és hátul körülzártál engem, és fölöttem tartod kezedet.”

  Ez a körbezárás arról biztosít, hogy Isten nem engedi, hogy önmagunkat pusztulásba sodorjuk. Dávid többször is viselkedett úgy élete során – paráznaság Betsabéval, engedékenység Absolon iránt –, hogy veszélyesen letért az Úr iránti engedelmesség útjáról. De szeretetében az Úr nem engedte, hogy elkárhozzon bűne miatt. Dávid tudta, hogy az Úr közbelép nem engedve el végleg a kezét.
  Hasonlóképpen Istenünk minket sem enged túl messzire menni a rossz irányba megelőző, fenyítő, megjobbító, helyreállító, megerősítő, megszilárdító kezével. Sőt személyes vezetést nyújt nekünk, megmutatja akaratát életünkre nézve, ha őszintén rendelkezésére állunk és imádkozunk bölcsességért. Isten közelsége hozzánk magában foglalja szuverén céljainak kimunkálását életünkben.


6. vers – „Csodálatos előttem e tudás, magasságos, nem érthetem.”

  A „csodálatos” jelentése túl nehéz, hogy felfogjam. Isten eljárásmódja népével annyira magasságos és tekervényes, hogy nem lehet teljesen megérteni. Egyes eseményeknek megértjük célját, másokét csak idővel. Majd egy napon megértünk mindent. De a jelenben sokszor nem értjük, hogy Isten miért éppen arra vezet, amerre. Túl magasságos, hogy megértsük.
  Bármilyen kicsinyek legyünk Atyánk szemében, aki királyok Királya és uraknak Ura, Ő mégis személyesen irányítja életünk ügyeit, dolgait. Általában jó az, hogy életünk nem nyitott könyv előttünk. Visszariadnánk, ha látnánk Isten tervét a jövőnkről. Jó tehát, hogy nem látunk és értünk mindent, bár így is sokat megértünk azokból a gondviselésekből, felkészítésekből, amelyeknek célját aztán megérteti az Úr életünk kibontakoztatása során és számos megválaszolt imán keresztül. Csodálatos módon így megértjük, hogy valójában a Szentháromság szívében és az Ő örök célja szerint zajlik életünk.




Közelség Istenhez (2)



„Uram, te megvizsgáltál és ismersz engem.” (Zsoltár 139,1).



7. vers – „Hová menjek lelked elől, arcod elől hová fussak?”

  A zsoltáros valószínűleg olyan helyzetre gondol, mikor Isten fenyítésben részesíti, ami keservesen hat reá (vö. Zsid 12,11) és inkább menekülne előle. De ez lehetetlen, mert életünk mindig Isten tekintete előtt és gondviselése szerint zajlik. Az Ő terve velünk valósul meg a végén. De a bocsánat és megújító kegyelem mindig egy imányira van távol tőlünk és akkor a mennyei cél újra előttünk lebeg.


8. vers – „Ha a mennybe mennék föl, ott vagy, ha a Seolban vetnék ágyat, ott is jelen vagy.”

  Ez vers utal arra, hogy Isten ereje és befolyása határtalan. Bárhova mennénk is, Isten jelen van. Azonban többre utal Dávid. Nyilván arra is, hogy amikor meghal, a Mennybe megy, ahol Isten királyi széke van és betölt mindeneket. Ellenben a megtéretlen ember, akinek teste a sírba száll (a héberben a „holtak hazája”), a pokolra száll, ahol Isten ítélete vár rá és életének valójában nincs vége. Isten jelen van a kárhozat helyén is.
  De a vers utalhat a tudatosan meghátráló személyre, akinek jelképesen pokoli élete lesz, mikor visszatér a világba. Isten ott is utoléri őt és fenyítést alkalmaz jóságában, hogy visszatérjen.


9-10. vers – „Ha a hajnal szárnyára kelnék, hogy a tenger túlsó partján időzzek, ott is a te kezed vezetne és a te jobbod fogna engem.”

  A zsoltáros keletről és nyugatról beszél itt. A „hajnal szárnya” keletet fejezi ki. Tehát, ha a leghosszabb útra vállalkozna – keletről nyugatra –, Isten jobb keze vezeti és tartja őt. Isten jobb keze tulajdonra és legfelsőbb irányításra utal. Tehát biztonságban vagyunk, mert Ő vezet, irányít.
  Távol az otthontól vagy amikor váratlan, soha nem látott próba ér, az Úr jelen van. Ő a támaszunk, erőnk és legközelebbi barátunk. Ha háborús helyzet támadna és besoroznának, ha teljesen idegen környezetbe kerülünk, Ő jelen van. Ha gyász vagy magány borul ránk, akkor is közel van. Ez Isten népének tapasztalata mindenhol és mindenkor a világon. Az Úr tartja bennünk a lelket és megerősít a megválaszolt imák által.


11. vers – „Ha azt mondanám: „A sötétség biztosan elborit, és éjszakává lesz körülöttem a világosság…”

  Ez az ígéret kiterjeszti Isten megkönnyebbülést hozó segítségét a legsötétebb időszakokra, azaz legsúlyosabb próbákra. Például Dávid a Saul előli menekülés időszakára gondolhatott, amikor emberileg teljesen elcsüggedt. Amikor Hakila halmánál csodásan megszabadult Saul kezéből, hirtelen csüggedés és elkeseredés szakadt rá és azt mondta magában, hogy egy nap bizonnyal elpusztul Saul keze által. Végül mégis az éjszaka nappallá változott és ez történik biztosan velünk is, ha bízunk Urunkban és Hozzá kiáltunk, amikor ránk szakad a csüggedés, kilátástalanság vagy akár az üdvösségünk felől kételkedünk.


12. vers – „A sötétség nem borítana el előled, és fénylene az éjszaka, mint a nappal, a sötétség olyan lenne, mint a világosság.”

  Ez a vers nemcsak azt tanítja, hogy Isten átlát a sötéten és azonnal világossággá tudná azt változtatni. A „sötét” itt a rejtőzködő lelki ellenségre utal, aki igyekszik elrejteni aljas tevékenykedését Isten elől. De az Úr látja, hogy miben mesterkedik a gonosz. Ismeri az ördög minden tervét és az emberek minden ellenszenves cselszövését vagy rágalmazását, amivel bántani vagy lejáratni akarják a hívőket. Az Úr kész meghiúsítani, megakadályozni vagy korlátozni azokat. Ő dönti el, hogy miből mennyi érhet minket.


13-16. vers – „Bizony te alkottad veséimet, te formáltál engem anyám méhében. Magasztallak, hogy oly megrendítően csodálatos lettem. Csodálatosak a te cselekedeteid, és jól tudja ezt lelkem.

  Formám nem volt elrejtve előtted, amikor titokban formálódtam és alakultam, mintegy a föld mélyében. Szemed látta alaktalan testemet, és könyvedben ezek mind le voltak írva, és a napok is, amelyeket rendeltél számomra, holott még egy sem volt meg közülük.”

  A vesék a legbensőbb érzéseinkre vagy vágyainkra utalnak. Isten keze különleges módon ki van terjesztve azok fölé, akik övéi a Krisztusban. Istenünk pontosan meghatározta, hogy milyen génjeink, tulajdonságaink, képességeink és tehetségeink lesznek. Ez a formáltatásunk nem a nyilvánosság előtt zajlott, hanem titokban, mintegy a föld mélyében. Isten előre meghatározta azonosságunkat, kik leszünk, mivé válunk – férfiak és nők –, egyedi vonásainkat.
  Megtérésünk előtt nem gondoltunk ezekre. Nem adtunk hálát Neki megkülönböztető tulajdonságainkért és nem éreztük adósnak magunkat iránta. Nem gondoltuk végig, mennyire összetett, bonyolult teremtések vagyunk, amiért megtérésünk után igazán dicsérhetjük Atyánkat.
  Ezekben a versekben Isten predesztináló szeretetével találkozunk, de a velünk azonosuló és a gyermekeivel törődő Istennel is.


17. vers – „Milyen kedvesek nekem a te gondolataid, Istenem! Mily nagy azok száma!”

  Isten rólunk alkotott gondolatai értékesek, mint az arany. Mindig valami jelentős és örök dolgot valósítanak meg a javunkra, az Ő szolgálatára és tiszteletére. Isten minden gondolata ezer egyéb alárendelt gondolatra ágazik szét és mindegyik mélységes és tartalmas.
  Azok száma nemcsak a rengeteg gondolatra utal, hanem arra is, micsoda összhang van Isten irántunk ápolt gondolatai között. Összefüggenek, az események és minket érő befolyások számtalan szálát egy gyönyörű szőttessé alakítja, hogy dicsőséget szerezzen Önmagának, minket pedig felemeljen és hálára indítson, amikor azon elmélkedünk. Dávid is ezért elmélkedett ezen!


18. vers – „Számlálgatom őket, de több a homokszemeknél. Felébredek, és mégis veled vagyok.”

  Ez a vers zárja a gondolatmenetet kijelentve, hogy Isten tettei, mint például megválaszolt imáink, áldásai és segítségei, amelyeket nem is kértünk, naponkénti szabadításai többek annál, hogynem felsorolhatnánk. Ezért naponta adjunk hálát ezekért. Ha elmulasztjuk, akkor valószínűleg utána elfelejtünk hálát mondani Neki ezekért. Ne legyünk hátralékban a dicsérettel és hálával. Isten gondolatai számosak és fönségesek, hálánk pedig olyan szegényes. Ezért addig adjunk hálát, míg ezek emléke frissen jelen van értelmünkben.
  Minél többet adunk hálát és dicsérjük Istenünket, annál jobban erősödik bennünk közelségének tudata. Nincs szükség különleges élményekre, bizsergésekre vagy furcsa, érzékelhető megtapasztalásokra, amikor annyi minden felemelhet és megbizonyosíthat az Ő igéjéből.




Lelki örvendezés (1)



„Az örvendező szív megvidámítja az arcot, de a szív bánata összetöri a lelket.” (Példabeszédek 15,13)



Bevezetés

  A keresztyén jellem egy másik fő vonása egy állandó boldog állapot az Úrban, amely meg tud maradni a bánat, csalódás, lehangoltság és betegség idején is. „Örüljetek az Úrban mindenkor” – mondja Pál apostol. A Példabeszédekben találunk több kijelentést a lelki boldogság fenntartásáról, melynek célja az üdvösséggel járó gazdagságra történő határozott emlékeztetés és azzal kapcsolatos hálaadás.
  Mielőtt figyelmünket a fő igeversre összpontosítanánk, hadd nézzünk meg három másik igeverset a 14. részből.
  A Példabeszédek 14,10 azt mondja: „A szív ismeri a maga keserűségét, és örömében idegen nem részes.” Eszerint minden személy esetében egyedül szíve érzi át a fájdalmat és senki sem képes annyira osztani azt, hogy enyhítse. A két kijelentés összefügg, tehát sem az örömben sem a keserűségben nem tudunk igazán osztozni. Ez negatívnak tűnhet, de valójában felkészít a lelki öröm biblikus megértésére és annak visszanyerésére, ha elveszítettük. Nagyon elterjedt az a felfogás, hogy mély együttérzéssel feloldhatók mások lelki bánatai.
  A valódi bibliai lelkigondozás megközelítése nem az: „hadd próbáljam meg átvállalni a terhedet”, hanem: „íme, ezt szükséges tenned ahhoz, hogy az Úr segítségében részesülj.” Azután elmagyarázza a bibliai eljárást a nehézségek és fájdalmak kezelésére bíztatva, hogy elmélkedjünk Krisztus munkáján és céljain. Elmélkedésre buzdít és nem arra, hogy az emberi együttérzésben bízzunk, ami nyilván egy bizonyos pontig segítségünkre van.
  A másik a Példabeszédek 14,13: „Nevetés közben is fájhat a szív, és szomorúságra fordulhat az öröm is.” A „kisebb” bánat, amit mindenki tapasztal időnként, elillanhat nevetés közben, de egyértelmű, hogy a nevetés nem gyógyítja hosszú távon a szív szomorúságát vagy bánatát. Ettől többre van szükségünk.
  A harmadik igevers a Példabeszédek 14,30: „A szelíd szív (az eredetiben „egészséges”) a test élete, az irigység pedig a csontok rothadása.” Más szóval a leterhelt szív nem könnyebbül meg mások gazdagsága, vagyontárgyai, befolyása és hírneve után áhítozva. A kívánság miatti gyötrődés csak súlyosbítja a helyzetet. Az egészséges szívnek ellentéte az elégedetlen szív, amely irigységre hajlamos. Ez további belső fájdalmat okoz, ami tönkreteszi a lelki hűséget, elevenséget és erőt. Amikor szívünk megnyugszik és elégedett, akkor lesz elevenség és erő a hangulatunkban és állapotunkban.
  E három igevers tehát három elvet tartalmaz: 1) ne gondoljuk, a szív nyomasztó állapota megszűnik, ha megosztom másokkal (bár némileg segít), 2) a nevetés vagy valamilyen szórakoztató dolog megoldja a problémát, 3) ellenben kerüljem az irigységet és legyen egészséges szívem.


1. A boldogság kötelessége

  A Példabeszédek 15,13 azt mondja: „Az örvendező szív megvidámítja az arcot”. Az örvendező szív az ember teljes hangulatára vonatkozik. „De a szív bánata összetöri a lelket.” Az ilyen személy elveszíti a lelki dolgok iránti étvágyát és eltűnik az üdvbizonyossága. Tehát ez ige szerint örvendező szívvel kell rendelkezzünk. Ez nem a világ szerinti pozitív gondolkozás, amely azt mondja, hogy tanulj meg boldog lenni, nézd az élet habos oldalát. A világi gondolkozás szerint az önbizalmat és az önelégültséget kell fokozni és hinni kell a saját erőnkben és képességeinkben céljaink teljesülése érdekében.
  A Biblia arra int, hogy vegyük le tekintetünket önmagunkról és a világi dolgokról és elmélkedjünk Jézus Krisztuson – Ő elégséges nekünk – és a lelki áldásokon, amelyeket egy ilyen Üdvözítő szeretete és munkája által nyertünk. Ez a vers valójában azt mondja, hogy a kapott üdvösség és a lelki dolgok alapján kötelességem boldognak lenni.”
  Ha folyamatosan megtűrök elkeserítő és lehangoló dolgokat, lelkem összetörik bennem. Az Ige felszólít, hogy örüljünk az Úrban mindenkor. Hogyan? Elmélkedünk Isten csodálatos, bámulatos szeretetén népe iránt. Aztán az értünk érdemtelenekért fizetett kibeszélhetetlen megváltási áron, a hívők üdvösségének biztonságán, megtérési megtapasztalásunkon, az Úr kegyelmességén, amellyel új életet kaptunk.
  Továbbá elmélkedünk Isten irántunk való jóságának minden bizonyítékán, amelyet zarándoklásunk alatt tapasztaltunk, számtalan beavatkozásán életünkben, próbákból való kimentéseken, meghallgatott imákra.
  Gondolunk az Úr végtelen erejére, amellyel átsegített annyi nehézségen. Aztán elmélkedünk megtámadhatatlan ígéretein, a jövőről és az eljövendő dicsőségről, Krisztuson és fenséges erényein, az ismereten, amelyet kaptunk mióta hívőkké lettünk, mikor még semmit sem tudtunk. Nehéz időkben ezekért adunk hálát és dicsérjük Urunkat, és szívünk máris megerősödik és hangulatunk változik.
  Gondolkozzunk ezekeb és olvassunk ezekről minden nap dicsérve Istent teljes lényünkkel és megígérve neki, hogy elfogadjuk gondviselő kezéből a nehéz időket is, bármit hozzanak azok. Így nem törünk le a nehéz időkben sem.
  Mi van akkor, ha annyira mélységes szomorúság szakad ránk, hogy az előbbiek nem segítenek? Akkor is az Igének receptje ugyanaz és türelemmel elmélkedjek, gondolkodjak tovább az Úr tettein és személyén, míg csak egyszer enyhülni kezd a bánat. Ugyanakkor ne súlyosbítsuk szomorúságunkat azzal, hogy állandóan rá gondolunk panaszkodva és siránkozva. Az elmélkedés és a dicséret, ha nem is oldják meg azonnal bánatot, mégis kordában tartják, hogy meg tudjuk őrizni keresztyén megelégedésünket, békességünket és bizalmunkat Ézsaiás 50,10-re támaszkodva: „Ki féli közületeket az Urat? Ki hallgat szolgája szavára? Aki sötétségben jár, és nincs fényessége, mind bízzon az Úr nevében, és támaszkodjon Istenére!”


2. A megelőző orvosság fontossága

  A 14. vers: „Az eszes ember szíve keresi a tudást, a tudatlanok szája azonban bolondságot legel.” Mivel ez a vers két „vidám” vers között szerepel, mondanivalója ezekkel függ össze. Valójában arra int, mivel foglalkozzunk a vidámabb, örömtelibb időkben, megelőző orvosságként, készülve a nehéz időkre.
  A vers azt üzeni, ha bölcs vagy, keresed a tudást, azaz tisztánlátást. Egyik gond, hogy csak akkor hallgatunk az ilyen tanácsokra, mikor már bajban vagyunk. Tehát olvassuk többet a Szentírást, és egyéb lelki könyveket. Bővítsük hitvallásunk ismereteit, olvassunk több egyháztörténelmet és a hitbeli győzelmekről beszámoló életrajzokat. Így felkészülten érnek a nehézségek. De a bolond túl sokszor csak hétköznapi dolgokkal van elfoglalva és nincs szilárdsága a próbák idején.




Lelki örvendezés (2)



„Az örvendező szív megvidámítja az arcot, de a szív bánata összetöri a lelket.” (Példabeszédek 15,13)



3. Egy boldog alapállapot kimunkálása

  Példabeszédek 15,15: „A szegénynek minden napja nyomorúságos, a vidám szívűnek pedig szüntelen lakodalma van.” Alapvető és lényeges elv: mindkét kijelentés valami folyamatosról beszél. Boldogság vagy boldogtalanság valójában folytonos állapotok.
  A legtöbben nem így gondolják, hanem néha „fent”, néha „lent” vannak, vagyis az érzelmi, hangulati állapot állandóan ingadozik. Azonban az Ige szerint a domináns, eluralkodó állapot folyamatos. Vagy állandó szomorúság, lehangoltság (időszakos jókedvvel) vagy általános boldogság és elégedettség uralkodik bennünk.
  Vegyük komolyan ezt a dolgot, és ha általában szomorkás, boldogtalan, negatív beállítottságúak vagyunk, igyekezzünk átállni Isten segítségével. Akkor csak időnként leszünk lehangoltak és szomorúak. Ezt úgy lehet elérni, hogy állandóan látjuk a Krisztusban szeretetének, személyének és munkájának gazdagságát életünkben.


4. Az Úré legyen az első hely

  A Példabeszédek 15,16 megfogalmaz egy szabályt, amely lényeges a vidám szívhez, hogy ti. az Úr kell legyen az első és legfőbb kívánságunk. „Jobb a kevés az Úr félelmével, mint a tömérdek kincs háborúsággal (zűrzavarral).” A lényeg, hogy ne helyezd földi szándékaidat és a haszonkeresést az Úr iránti szeretet elé akkor sem, ha azok teljesen jogosak. A szükséges dolgokért való fáradozás se csökkentse az Úr iránti szeretetet. Becsüld az Urat és értékeld Őt teljes lelkesedéssel, őrizd meg a vele töltött csendességeket, tanulj Tőle, szolgáld Őt, mert Ő életed középpontja és célja.
  Mihelyt az Úr háttérbe szorul prioritásaink és kedvenc dolgaink között, a földi és személyes kívánságok rögtön elvonják figyelmünket és zűrzavart fogunk aratni. A lelki boldogság az igevers első szaván múlik: „jobb”. Sokkal jobb nagyra becsülni Krisztust kevés anyagi mellett, mint nagy gazdagsággal rendelkezni, de kicsiny Üdvözítő mellett. Korlátozzuk időnket józan keretek közé, amelyet vásárlással, internetezéssel, szórakozással töltünk.


5. A közösség segítségnyújtásra van beállítva

  A Példabeszédek 15,17 hasonló üzenet fogalmaz meg, mint az előző igevers, azonban hozzátesz egy megkülönböztetett aspektust: „Jobb egy tál főzelék ott, ahol szeretet van, mint a hizlalt ökör ott, ahol gyűlölet van.” Tehát inkább egyszerű ételt fogyasztani szerényebb társaságban, ahol valódi közösség van, mint kiadósan lakmározni olyanokkal, akiket nem köt össze semmi, netán elszánt riválisok. Jobb az Úr családjának egyszerű közösségét élvezni, mint a gazdag világiakét, ahol nincs kölcsönös megértés és nem köt össze a krisztusi új természet.
  A mi érdeklődésünk nagyon eltér a világiakétól. Ha az Úr vezeti életünket, megelégszünk kevéssel is e világban. Ha magasabb körökbe is kerül egy hívő ember, nem ezt értékeli legjobban élete során. A Krisztussal való közösség után a legfontosabb az Úr népével való közösség. A 16. vers tanítása szerint az első az Úrral való közösség, de azután a legfontosabb áldás a hívő testvérek közötti rokonság és szeretet. Mindkét igevers alapvető szabályokat fogalmaznak meg a boldogságról és a hívőknek kétségtelenül szükségük van a lelki család vigasztalására, bátorítására és kölcsönös intéseire.


6. Az önuralom elengedhetetlen a boldogsághoz

  A Példabeszédek 15,18 utal egy lényeges tulajdonságra az Istennel és egymással való közösségben. „A haragos (aki nem tudja fékezni érzéseit és azonnal, valamint indulatosan reagál a dolgokra) ember viszályt szít, a hosszútűrő pedig lecsöndesíti a háborgást.” A másokkal való kapcsolatunk igazán azon múlik, mennyire tudunk uralkodni önmagunkon. Ez nemcsak az indulatos, ingerült magatartásra vonatkozik, hanem a mosoly mögé bujtatott, de izzó megbántásokra is. Ez az ige vitákra és ellenszenvre utal, de a bensőnkben dúló harcra is. Van, amikor a harag nem tör ki szavakban, mégis emészt belül és tönkre teszi az Úrral való közösséget és saját boldogságunkat is.
  Milyenek vagyunk? Túl érzékenyek és ellenszenvesek? Hamar el kezdünk kritizálni másokat? Ha valaki megbánt, tudok-e megállni egy kis időre és gondolkodni fékezve érzéseimet és a bántást okozó személy jó oldalait is látni, hogy enyhítsek érzéseimen? Vagy gondolataink rögtön elborulnak a bántás miatt és engedjük, hogy a harag és megvetés azonnal fellángoljon bennünk?
  Még az a tragikus, szomorú és veszélyes helyzet is előfordul, mikor a hívők az Úrra haragszanak („perelnek az Úrral”). Ez olyankor történik, mikor annyira elégedetlenek vagyunk helyzetünkkel, hogy gyakorlatilag zúgolódunk az Úr ellen, aki tökéletes bölcsességével és szeretetével rendezi életünket és körülményeinket. Keresztyénekként sose merészeljünk egyenesen az Úrnak odaszólni: „nem voltál korrekt velem; nem voltál jóindulatú hozzám; megfeledkeztél rólam, stb.”
  Gyakoroljunk önuralmat helyzetünk kapcsán is és hajoljunk meg az Úr gondviselése előtt, különben elveszítjük áldásait és lelki boldogságunkat is. Szüntessük meg panaszkodó gondolatainkat és térjünk vissza a 13. vershez arra gondolva, mit jelent nekünk Krisztus és mit tett értünk. Ha helyesen állunk hozzá bajainkhoz, a végén lelki javunkra válnak.
  Tehát ne haragudjunk meg és ne induljunk fel könnyen mások iránt, vagy önmagunkban vagy az Úr iránt. Tartsuk féken arroganciánkat, haragunkat, indulatainkat mert ez létfontosságú az Istennel való kapcsolatban és a lelki boldogsághoz.
  Akinek problémája van ezen a területen, tudja meg, hogy az imádság az egyetlen, de igen hatékony eszköz ennek kezelésére. Csupán komoly imádkozás által szabadulhatunk meg sikeresen a bosszúság, harag, indulat és ellenszenv problémájától.




Lelki örvendezés (3)



„Az örvendező szív megvidámítja az arcot, de a szív bánata összetöri a lelket.” (Példabeszédek 15,13)



7. A restség tönkre teszi a boldogságot

  A Példabeszédek 15,19 szintén látszólag nem a lelki boldogságról beszél, pedig mégiscsak. „A rest útja olyan, mint a tövises sövény, az igazak útja pedig el van egyengetve.” Tövises ösvényen járni fájdalmas dolog. A restség fáradtságossá és nyomorúságossá teszi a lelki életet. Az elv az, hogy a boldogság és restség kölcsönösen kizárják egymást a lelki életben. Ha elmaradnak az egyéni áhítatok, a szentségre való törekvés, a bizonyságtevés és az Úrnak való szolgálat, elveszítjük a szívderítő üdvbizonyosságot és az áldott beteljesedést.
  Az „igaz” itt a szorgalmas személyre alkalmazandó, aki lelkesen megtartja egyéni áhítatait és eleget tesz lelki kötelességeinek. Lelkiismeretesen kiveszi részét a gyülekezet szolgálataiban. Az egyengetett út jelentése egyértelmű, és a jól járható útra utal.
  Gondolkozzunk el: vajon elmaradoznak az egyéni áhítataim, sosem gyakorlom az önvizsgálatot, nem öldöklöm meg a bűnt? Csupán néhány igeverset olvasok naponta anélkül, hogy elgondolkodnék felettük? Megszokott és rövid imákat mondok? Elhanyagolom a hétköznapi összejöveteleket vagy ritkán teszem oda magam a gyülekezet különböző szolgálataihoz? Ebben az esetben az Úr eltávolodik tőlünk és életutunkat elborítják a tövisek, megjelennek a zavaró próbák és meggátolják hitbeli fejlődésünket.


8. Az Istennek való tetszés tudatos keresése boldogsághoz vezet

  A Példabeszédek 15,20 kibővíti a restség vagy szorgalom gondolatát és hozzá tesz egy új elemet a boldogsághoz. „A bölcs fiú örömöt szerez apjának, a bolond ember pedig megveti az anyját.” A kép egy tanyát ábrázol, ahol az egyik fiú megörvendezteti apját, mert tanulékony és jól dolgozik. A másik fiú ennek ellentéte. Munkakerülő és hasznavehetetlen. Valószínűleg apja korholja ezért őt, így bosszúságát anyján tölti ki.
  Ez Isten iránti magatartásunkat ábrázolja. Keressük-e tudatosan, hogy Isten tetszésére legyünk. Terveink és vágyaink az Ő dicsőségére és szolgálatára vannak? Akár öröm, akár bánat tör ránk, tekintsük feladatunknak és örömünknek az Istennek való tetszeni akarást. Ezt sugallja a bölcsesség. Enélkül ritkán hallgatunk Istenre, alig alkalmazzuk Igéjét életünkben, amitől aztán nem látjuk áldásait életünkben és elégedetlenekké válunk. Innen már csak egy lépés a rosszkedv és a panaszkodás. Erre figyelmeztet ez a példázat. A bölcs hívő tudatosan igyekszik tetszeni mennyei Atyjának, de a bolond nem törődik ezzel és végül elégedetlen lesz.


9. A lelki boldogság mélységet kíván

  Egy újabb tényező a lelki boldogsághoz a Példabeszédek 15,21-ből kerül elő: „Az esztelen a bolondságnak örül, de az értelmes ember egyenes úton jár.” A bolondság itt értelmetlen, lényegtelen, csip-csup, nevetségesen haszontalan dolgokra utal. Az „esztelen” itt „szívtelent” jelent. Vagyis az ilyen örül a bolondságnak. Fordítva is igaz: aki a jelentéktelen és értelmetlen dolgokat szereti, bölcsesség nélkülivé válik.
  Isten gyermekeiként új életünk és gondolkodásunk van. Azonban az értelmetlen, sekélyes és ostoba dolgok szeretésével elveszítjük a lelki mélységet és erőt. Minél többet növekszünk a hívő életben, annál jobban csodálkozunk a világiak olcsó, sekélyes kedvtelésein. Azonban vannak keresztyének is, akik vég nélkül küldik egymásnak az üzeneteket, képeket, emozsikat sekélyes kommunikációt folytatva. Jó a humoros beszélgetés és tréfálkozás, de ha csak ennyit tudunk, akkor leépülünk, feladjuk az Istentől kapott értelmet és elszokunk a komoly dolgoktól és témáktól. Ne a bugyuta, youtube-os kabaré, vicces helyzetek, beszólások váljanak egyetlen örömforrásunkká.
  A példabeszéd második fele a bolondság ellentétére utal kijelentve, hogy a komoly és mélyenszántó dolgok lényegesek a boldogsághoz, mert csak így vagyunk hűek új életünkhöz, miközben az apró-cseprő dolgok feletti szüntelen csevegés és kacarászás leépíti lelki igényességünket és életünket. Beszélgetéseink lehetnek humorosak és könnyedék, de főleg méltóságteljesek, építőek és hasznosak legyenek. Lelki boldogságunk nagyon függ ettől a ponttól.


10. A tanulékonyság is hozzájárul a boldogsághoz

  A Példabeszédek 15,22 más szövegkörnyezetben is előfordul, de itt a lelki boldogság a téma. „Meghiúsulnak a tervek, ha nincs tanácsadás, de van előrehaladás, ha sok a tanácsadó.” A 20. versben az apa bölcsességre tanítja fiát, a 21. versben pedig a bolondságról, ill. az értelmet szerető férfiakról volt szó. A 22. versben úgy tűnik, hogy a fiúk már felnőttek, és már nem apai oktatásban részesülnek. Ezért a felnőttesebb szó fordul elő, éspedig a tanácsolás. Felnőttként is szükség van a tanításra, amit az Ige itt tanácsadásnak nevez.
  Az érett hívő ember már nem vasárnapi iskolás, de az Ige tanácsaira továbbra is szüksége van. Ezek nélkül az ördög könnyebben csapdába ejt és életünk sok rossz fordulatot vesz. A „sok tanácsadó” nem feltétlenül sok emberre utal, hanem az Ige rengeteg elbeszélésére, elveire, intéseire. Ha gondosan tanulmányozzuk a Bibliát és hallgatunk rá, stabil és hasznos lelki életet folytathatunk. Ez pedig jelentős megelégedéshez vezet. Ezért van az, hogy Isten igéjének folyamatos tanulmányozása és alkalmazása életünk minden helyzetére és szakaszára valójában fokozza lelki boldogságunkat.




Lelki örvendezés (4)



„Az örvendező szív megvidámítja az arcot, de a szív bánata összetöri a lelket.” (Példabeszédek 15,13)



11. A segítő közreműködés boldogságot jelent

  A Példabeszédek 15,23 hozzátesz egy roppant jelentős tényezőt a lelki megelégedéshez emlékeztetve a másoknak nyújtott segítségből fakadó örömre. „Örül az ember, ha felelni tud.” A „felelni” szó nemcsak szóban történő reagálásra utal, hanem bármilyen helyzetre adott válaszra. Például egy, a szakterületén tapasztalt embertől tanácsot kér egy bajba jutott vállalat. Ez az ember pontosan látva a problémát helyes megoldást javasol. Ez a férfi örül, hogy segíthetett a bajbajutottakon. A kétségbeesett helyzetre valódi megoldást tudott javasolni. Ez örömet szerez. A vers második fele megerősíti ezt az értelmezést, mert „a helyén mondott szó, ó, mely igen jó!”
  Aki jártas és egyre növekszik az Úr dolgaiban, valóban képes másoknak segíteni és ezzel fokozni saját örömét. Aki annyiszor megtapasztalta az Úr beavatkozásait és bizonyságot tett az evangéliumról és látott embereket megtérni, kedvesen és alázatosan képes segíteni hívő testvéreinek a lelki botlásaikban és biztatóan hatni rájuk.


12. A mennyországra való emlékezés serkenti a boldogságot

  A Példabeszédek 15,24 arról tájékoztat, hogy a lelki boldogsághoz szükséges az örök dicsőség világos látása. „Az élet útja fölfelé vezet az értelmes ember számára, hogy elkerülje a Seolt [vagy a sírt], amely lent van.” Gondoljunk gyakran és néha részletesen életünk végcéljára. Emlékezzünk, hogy Isten megmentett, hogy tudatosan haladjunk a dicsőséges ország felé. Ilyenkor hamarabb eltörpülnek problémáink és újból a maga valóságában látjuk bajainkat és problémáinkat. A célállomás és a földi zarándoklás erős tudata megóv e világ csapdáitól. Többé nem tekintünk rá úgy, mintha „saját helyünk” lenne, hanem felerősödik bennünk az elhívás és a jövőben kiváltság tudata, ami fenntartja örömünket. A felfelé tekintés felülemel a puszta földi létnél, amely jellemző azokra, akiknek sorsa csupán a sírig terjed.


13. A lelki biztonság megpecsételi lelki boldogságunkat

  Ebben a tanulmányban utolsó versünk a Példabeszédek 15,25: „A kevélyek házát lerombolja az Úr, az özvegy határát azonban megerősíti.” Valaki mondhatná: „szép és jó mindez, amit a lelki örvendezésről, boldogságról tanultunk, de az én életem nehéz és helyzetem nagyon bonyolult. Olyan dolgokkal küzdök, amelyeket ti nem tudtok megérteni és állandóan nyomasztanak.”
  Először is jusson eszünkbe, hogy a keresztyének mindig nehézségekkel küzdöttek. Például Spurgeon idején a gyermekeiket egyedül nevelő anyák voltak a legnagyobb nyomorúságban. Mindig voltak a keresztyének között fájdalmasan szegények, nagyon betegesek vagy komolyan üldözöttek. Számos hívő ember el tudná mondani, hogy „nehéz a terhem és sok a csalódásom, hogyan lehetnék boldog?” De pontosan ezzel a helyzettel foglalkozik ez a példabeszéd.
  A vers egy jólismert tényt közöl, hogy alátámassza a második mondat igazságát. Az Úr leszámol majd a kevélyekkel, akik megvetették Őt és annyira elégedettek voltak önmagukkal. De az Úr gondol az özvegyasszonyra. A kép a magára maradt özvegyasszonyt ábrázolja, akinek kevés földjét apránként elveszik a gátlástalan szomszédok, akikkel szemben védtelen. Minden lehetséges módon kihasználják és megfosztják. De az Úr azt mondja, hogy Ő szemmel tartja gyermekét, még a legtehetetlenebb özvegyasszonyt is. Súlyos gondjaink között jusson eszünkbe, hogy a mi Urunk mindenható. Elvette bűneinket a Golgotán, nekünk tulajdonított igazságával örökre biztossá tette üdvösségünket. Van lelki világosságunk és életünk, annyi áldás és határtalan segítség a részéről. Dicsőséges Istenünk közel van hozzánk és megtart minket, minden nap, állandóan féltékenyen szeret és őrködik felettünk.
  Ha problémáink akkorák is lennének, hogy állandó szorongásban tartanak, gondoljunk mindig arra, hogy Urunk különleges segítője a gyengéknek és bajbajutottaknak. Olvassuk gyakran és imádságos szívvel a Róma 8,18-39-et. Lelki örömünk és boldogságunk Isten értékes ígéreteire épülő biztonságunk révén valóságos és erős.




A Lélek szerinti járás (1)



„Azért azt mondom: Lélek szerint járjatok, és a test kívánságát ne vigyétek véghez!” (Galata 5,16)



„És én kérni fogom az Atyát, és más Vigasztalót ad majd nektek, hogy veletek maradjon mindörökké.” (János 14,16).


  A keresztyén élethez roppant fontos a Lélekben való járás témája. Ebben a fejezetben Krisztus ígéreteit tanulmányozzuk, amelyeket a későbbi apostoloknak adott.


1. A Lélek, mint Vigasztaló

  Az eredeti szó jelentheti azt is, hogy „segítő”, „pártfogó”, de a kontextus alapján mégis a legjobb a „vigasztaló”. A 14. fejezet bevezető szavai: „Ne nyugtalankodjék a szívetek, higgyetek Istenben, és higgyetek énbennem.” A fejezet vége felé pedig újra olvashatjuk: „Ne nyugtalankodjék a szívetek, s ne féljen!” (27.v.).
  A Szentlélek vigasztaló és bizonyosságot nyújtó munkájáról van tehát szó. Krisztus jelenléte vigasztaló, megerősítő volt a tanítványok számára. A Szentlélek a „másik” vigasztaló, aki átveszi Krisztus szerepét az Ő távollétében, hogy az Úr népe mellett legyen egészen annak visszajöveteléig, mint tanácsadó, vezető, oltalmazó, tanító és ihlető.
  A Lélek a vigasztalónk, mikor az ellenség csüggedéssel, kételyekkel, vádakkal és egyéb módon támad. Imádkozunk, krisztusi elhívásunkra gondolunk, és közben a Szentlélek kimondhatatlan erővel szívünkre helyezi Krisztus szeretetét, kiemelve minket a csüggedésből. Amikor pedig veszteség ér vagy betegség, keserves csalódás súlyt le ránk, Istenhez imádkozunk és a Lélek erőt ad az átvészelésére. Ő a Vigasztalónk, amikor látszólag terméketlen időszak szakad ránk és nem látunk lelki gyümölcsöket, előmenetelt, melynek következtében borúlátás környékez. Imádkozunk és hamarosan a Lélek megláttatja velünk, hogy Isten munkálkodik számunkra addig észrevétlen módon. A Szentlélek sok tekintetben a bőkezű, mindenható, kifogyhatatlan Vigasztalónk.
  Az a Vigasztaló, aki megőrizte és felüdítette az apostolokat a nehézségeikben és üldöztetéseikben, valamint Luthert, Whitefieldet, Spurgeont és a többi szolgáját az évszázadok során, az Isten minden gyermekének Vigasztalója.


2. Az igazság Lelke

  Az Úr Jézus háromszor is az „igazság Lelkének” nevezi a Szentlelket, aki egyébként osztozik a Szentháromság minden tulajdonságában. Akkor miért pont az igazságot hangsúlyozza az Úr? Először azért, mert az igazságot mozdítja elő, ami az igaz egyházat illeti. Az ótestamentumi Izráel vegyes közösség volt, hívők és hitetlenek keveréke. Az újtestamentumi egyház azonban újjászületett egyének közössége, amely törekszik, amennyire ez emberileg lehetséges, hogy a tagság mindig hívőkből álljon és a gyülekezet tiszta legyen. Az egyház többé nem szentek és bűnösök keveréke, egy hívő kisebbség és egy névlegesen keresztyén többség, amely nem ragaszkodik igazán Istenhez. A Szentlélek ügyel arra, hogy hívő és megszentelt gyülekezetek legyenek. Ő az „igaz”-ság Lelke először is, és ez a keresztyén élet és jellem fémjelzése is.
  Másodszor a Szentlélek az igazság Lelke, mert kijelenti az igazságot, Isten igéjét. Az apostolok és titkáraik a Lélek ihletésére írták meg az Újtestamentumot. Így az egész Bibliának egy szerzője van, a Szentlélek. Ezért kell a Szentírást a saját szabályai szerint értelmezni, az egyik igeszakaszt összevetve a másikkal (1Korinthus 2,13) imádkozva a Lélek megvilágosításáért. Manapság a bibliahű gyülekezetek között is sok olyan található, melynek tanításai nincsenek összhangban a Szentírással és egymással.
  Harmadszor, Ő az igazság Lelke, mert célja az, hogy megértsük az igazságot és elmélyüljünk benne. Például a keresztyén lelkigondozási mozgalom összeelegyíti az ateista pszichológiát a keresztyén igazsággal. De a Szentlélek nem áldja meg a világosság és a sötétség keveredését, mert Ő az igazság Lelke. A puritánok írásaiból látjuk, hogy a vigasztalás igazi eszközei a bibliai tanok, doktrínák. Vigasztalást akkor merítünk, amikor elhisszük a Biblia tanait és ígéreteit. Ma sokan a világ tudományától kölcsönöznek, de a Lélek a saját igazságát áldja meg.


3. A közösség Lelke

  Az Úr a következőt is mondta a Szentlélekről: „… de ti ismeritek, mert nálatok lakik, és bennetek lesz. Nem hagylak titeket árván, eljövök hozzátok” (János 14,17-18). Az Úr Jézus a Lélek által jött később és ma is a tanítványaihoz. Ezt erősíti meg a János 16,7: „de én az igazságot mondom nektek: Jobb nektek, hogy én elmenjek, mert ha el nem megyek, nem jön el hozzátok a Vigasztaló, ha pedig elmegyek, elküldöm azt hozzátok.”
  A Szentlélek csak a megváltási munka befejezése után jöhetett el, mikor a tanítványok már nem látásban, hanem hitben kellett, hogy járjanak. Felmerül a kérdés, hogyan lehet jobb a láthatatlan Szentlélekkel lenni, mint a látható Krisztussal? Nyilván azért, mert a földön levő Krisztus testileg korlátozva volt sok tekintetben, főleg helyileg. Kevesen érinthették vagy hallhatták hangját egyszerre. Ezért jobb, hogy eljött a Szentlélek, akinek nincs teste, hanem képes mindnyájunkban lakni és mindenkivel közvetlenül törődni.
  Azt teszi velünk, amit Krisztus tett tanítványaival, mikor a földön járt. A Lélek által tapasztaljuk Isten közelségét, Ő felrázza lelkiismeretünket, mikor ránk törnek a kísértések és erőt, vigasztalást nyújt, mikor segítségül hívjuk. A Lélek kölcsönzi nekünk azt a kimondhatatlan érzést, hogy Isten figyel és hallja imáinkat. Ki tudja megmagyarázni a csendes bizonyosságnak, a meghallgatás, a „családhoz” való tartozás, az imát követő békesség és gyakori megkönnyebbülés érzését? A Lélek által ízleljük az isteni szeretetet, a gondviselést, az Úr törődését. A Lélek veszi el a bűntudatot, áraszt el szeretettel az Ige és Krisztus iránt, hogy hálára és dicséretre fakadjunk. Krisztus szeretetét (János 13,1) közvetíti nekünk. E szeretet megtapasztalása és élvezése alakítja és táplálja a megkülönböztetett keresztyén jellemet.




A Lélek szerinti járás (2)



„A Vigasztaló pedig a Szentlélek, akit az én nevemben küld az Atya, az majd mindenre megtanít titeket, és eszetekbe juttatja mindazokat, amiket mondtam nektek.” (János 14,26).



4. A szentség Lelke

  Isten Lelke szent. Az Ő szentsége nagyon hangsúlyos. Vajon gondolunk-e eleget arra, hogy jelenlétének célja bennünk a szentség és a tisztaság fejlesztése? Csodálatos, amint a Lélek elmélyíti őszinteségünket és hitelességünket, és hogy élvezzük közösségét, erejét, közelségét és indíttatásait, de Ő egyben a szentség Lelke.
  Ő az, aki megtisztított minket bűneinktől, mikor Krisztus megváltói munkáját alkalmazta ránk nézve. Mondhatni, hogy Ő tisztította meg lelki házunkat, bensőnket. De az óemberi maradék okoz még lelki szennyet, amelyet ki kell takarítanunk életünkből a Szentlélek segítségével. Ő állandó jelleggel bennünk lakik és őrködik tisztaságunk felett. Éppen ezért arra késztet, hogy mihelyt valami lelki szennyre bukkanunk, ne legyünk restek kivetni azt. Ne hagyjunk meg lelkünkben bűnöket, amelyeket nem vallottunk meg és nem rendeztünk, és egyéb hibákat. Hagyjuk, hogy ezek beszennyezzenek? Lelki házunk tele van nem odaillő dolgokkal, mint például titkos bűnökkel? Nem törődünk azzal, hogy kitakarítsuk az ilyeneket?
  Igyekezzünk lelkiismeretesen a megszentelődésre! Mikor a Szentlélek riasztja lelkiismeretünket azzal kapcsolatosan, amit készülünk mondani vagy tenni, hallgassunk rá és vigyázzunk. Ha ezt kellemetlennek tartjuk figyelmen kívül hagyva lelkiismeret hangját, eltávolítjuk magunktól a Szentlelket megszomorítva Őt.
  A Szentlélek bennünk történő lakozása csodálatos kiváltságokkal jár: vigasztalással, megerősítéssel, megvilágosodással és tanítással, de szentséggel is. Ezeket nem lehet elválasztani egymástól. Ezért kell roppant komolyan venni a naponkénti önvizsgálatot, bűnbánatot és önmagunk újbóli elkötelezését mellette.
  A Szentlélek bennünk lakozásának kiváltságával felelősség is jár. Vajon engedjük-e észrevétlenül visszatérni régi bűneinket? Lelkiismeretesen törekszünk-e tisztességesen élni? Együttműködünk-e a Szentlélekkel? A keresztyén jellem fő vonásai közé tartozik a Lélek megszentelő munkájára pozitívan válaszolni.


5. A megvilágosodás Lelke

  A János 14,26-ból megértjük, hogy a Lélek előbb az apostoloknak adott világos emlékezést Krisztus tanításaira. Közülük többen a Szentírás emberi szerzői lettek feljegyezve a krisztusi tanításokat az evangéliumokban. Ezáltal teljessé lett a Szentírás és nincs szükség újabb kinyilatkoztatásra.
  Az Úrnak ez ígérete nemcsak az apostolokra vonatkozott, hanem minden idő keresztyénjeire is, akik hittel olvassák a Szentírást. Amikor a Szentlélek segítségét kérve olvassuk a Bibliát, segítséget kapunk az üzenet megértésére, hogy formálja magatartásunkat és gondolkozásunkat. Legyen bennünk néhány kérdés, amellyel olvassuk az Igét. Például:
    - „milyen képet kapok itt az Üdvözítőmről?”,
    - „milyen utasítást vagy feladatot közöl?”
    - „van-e benne feddés számomra?”
    - „tartalmaz-e üzenet a gyülekezetről?”
    - „felfedezek-e benne konkrét hitelvet?”
    - „tartalmaz-e vigasztalást vagy ígéretet a mai napra?”

  Ha így tanulmányozzuk az Igét, a Szentlélek megnyitja értelmünket menetközben.
 Aztán, az információáradat korszakában a Szentlélek eszünkbe juttatja a különböző igeverseket, mikor szükségünk van rájuk, például egy bizonyságtevés során. Csak bízzunk benne és imádkozzunk segítségéért.


6. A bizonyságtevés Lelke

  Így olvassuk a János 15,26-ban: „Amikor pedig eljön majd a Vigasztaló, akit én küldök nektek az Atyától, az igazság Lelke, aki az Atyától származik, ő majd bizonyságot tesz rólam.” A Szentlélek világosítja meg a szíveket és győzi meg őket az igazságról, hogy megértsék és higgyenek abban. A Szentlélektől jön minden erő a bizonyságtevésben és evangélizálásban, mivel Ő a bizonyságtevés Lelke. A következő igeversben így olvassuk: „De ti is bizonyságot tesztek, mert kezdettől fogva velem voltatok” (27. vers).
  Az evangélizáló prédikátor vágya, hogy a Szentlélek használja őt a Krisztusról szóló bizonyságtevésben. Éppen ezért ügyeljen arra, hogy Krisztust prédikálja, világosan hirdesse a Golgotán elvégzett munkát. A Szentlélek csak azt az evangélizáló prédikációt áldja meg, amely Krisztust és a Golgotát állítja előtérbe.
  Így van ez a hétköznapi életben is. A Szentlélek késztet a bizonyságtevésre, erőt kölcsönözve hozzá. De néha kitérünk előle, mikor bizonyságtevésre ösztönöz, inkább csendben maradva, mintsem kihasználva az alkalmat. Az 1Thesszalonika 5,19 mondja: „A Lelket ki ne oltsátok!” Haszontalanok leszünk és sok áldást veszítünk el, ha elfojtjuk a Lélek egyik legfontosabb munkáját bennünk, a késztetést.
  A János 16,13-ban az Úr emlékeztet egy roppant fontos dologra a Szentlélekkel kapcsolatosan: „Mert nem magától szól…” Eszerint a Szentlélek csendesen a háttérben marad, visszafogja dicsőségének megnyilvánulását, nem magasztalja fel önmagát, hanem mindig Krisztust. A pünkösdizmus egyik legnagyobb hibája, hogy nem érti a Szentléleknek ezt a háttérben maradását. Minden áron Őt akarják „bemutatni”. Természetesen tanítanunk kell a Szentlélekről szóló tant, hiszen egyedül Ő végezheti el Isten munkáját bennünk és általunk, mi pedig teljesen tőle függünk. Éppen ezért nem Őt állítjuk előtérbe, hanem Krisztust. És minél inkább felmagasztaljuk az Urat a világban, annál nagyobb lesz a Lélek áldása rajtunk.
  Végezetül lássuk be, mennyire szükségünk van a Szentlélekre, az Ő vigasztalására, igazságára, közösségére, megvilágosítására, szentségére, akivel együtt kell működnünk. Ő késztet és biztat a szentségre, a bizonyságtevésre, rá támaszkodunk szolgálatunkban. Ő serkenti lelkiismeretünket és késztet a jó cselekvésére. Értékeljük és becsüljük minden működését bennünk! Vele és általa vagyunk teljesen az Úréi a lelki jellem vonásait tükrözve.