Lelkipásztor:

Chiciudean Miklós


Telefon:

06-30-6019-253


E-mail:

chmiklos1@yahoo.com


Vasárnapi istentiszteleteink Budapesten


Délelőtt:10:00


Délután:17:30


Címünk:

Budapest, Sarkantyú utca 2.
(az Örs vezér tere szomszédságában)



Vidéki összejöveteleink


Debrecen
Hunyadi János utca 14.

Bibliaóra csütörtökön 18:00-tól
Istentisztelet vasárnap 17:30-tól


Milejszeg
Petőfi utca 68.

Minden második kedden*
18:30-tól


* Részletes információ a lelkipásztortól kérhető.


A keresztyén jellem fő vonásai



1. Az alázat (1)



„Öltsétek magatokra az alázatosságot, mert Isten a kevélyeknek ellenáll, az alázatosaknak pedig kegyelmet ad” (1Péter 5,5).



   Mennyire meglepő buzdítás ez a magabiztos önteltség mostani idején! Mégis ezen a ponton kell elkezdenünk a keresztyén jellem fő vonásainak áttekintését. Péter apostol azt mondja: „öltsétek magatokra”, amivel egy munkaruha felöltésére utal, mint mikor valaki valamilyen kétkezi – régebben szolgák által végzett – munkához lát neki. Öltsétek magatokra a munkaruhát, vagy valamilyen védőruhát és készüljetek fel a munkára. Az alázat egyértelműen egy erény, amelyet megfontoltan és tudatosan kell ápolni. Péternek ez a szakasza megfelel Pálnak az Efézus 6-ban szereplő keresztyén fegyvertárával.

   Amikor öltözékről beszél, Péter nem egyszerűen egy kabátra vagy kalapra gondol, hanem teljes védelmet nyújtó ruhafélére, mert mindenkit támad a gőg különböző formája – értelmi, lelki, természeti. Főleg a képességeink és teljesítményeink kapcsán jelentkezik. Az alázat az egyetlen öltözék, amely megvédhet a gőg számos nyílvesszőjétől. Helyes ítéleteket hozunk a különböző helyzetekben? Ha igen, akkor valószínűleg büszkévé válunk erre a képességünkre, és hamarosan saját túlbecsült emberi ítélőképességünket fogjuk gyakorolni a lelki dolgok esetében is az Ige elveinek alkalmazása helyett. Kálvin János megjegyezte: „mindenki királynak képzeli magát ott belül.” Pontosan ez a gond a gőggel. Belénk furakodik és a tudatos ellenállás elmaradása esetén, hamarosan utálatosak és visszataszítók leszünk Megváltónk és Urunk szemében.

   A gőgöt a kerti gyomhoz is hasonlítják, amelyet csak folytonos kapálással és gyomlálással lehet féken tartani. Több mint ötven éve annak, hogy feleségemmel együtt megszüntettünk egy közfalat a lakásunkban – két kisebb helyiségből egy nagyobb nappalit képezve. Téglafalról volt szó. Mindent letakartunk a házban, hogy védjük a portól, de a téglaport nem lehet teljesen megakadályozni a terjedésben, úgyhogy hetekig szállt a port. Ilyen a gőg is. Mihelyt „kitör”, utat talál magának tudatos lényünk minden zegzugába.

   Olyan, mint a számítógépeket támadó vírus, ami miatt szükség van valamilyen védőrendszerre. Ezt ráadásul folyamatosan frissíteni kell a biztonság megőrzéséért. Ha nem vesszük észre, hogy a gőg szüntelen támad, és azzal ámítjuk magunkat, hogy elég csupán időnként megvizsgálni a „gőg-állapotunkat”, akkor biztosan erősen fertőzött áldozatokká válunk.

   Spurgeon azt mondta, hogyha a halál az utolsó legyőzendő ellenség, akkor az utolsóelőtti a gőg. Persze képletesen beszélt, mégis mennyire befurakodó, beszennyező, makacs és romboló a gőg!

   Amikor gőgös állapotban az emberek készségesen magukról beszélnek, ha szavaik nem is nagyhangúan kérkedők és öntetszelgők, mégis önmagukat reklámozzák, akár élő szóban vagy (manapság) a szociális hálókon. A gőg áthatja még a keresztyén élet összes oldalát is, ha nem öltjük fel imádságos lelkülettel az alázat öltönyét. De tudjuk-e, hol található ez a ruhadarab vagy mit keresünk? Biztosan megtehetjük ezt az Úr segítségével, különben nem kaptunk volna rá parancsot.

   Bocsássátok meg az illusztráció egyszerűségét, de ki kell nyitnunk a lelki élet ruhatárát, és amint szemünk kutatja, hol csüngnek az „alázat ruhái”, ki kell választanunk, mi illik a mostani helyzetünkre.


1. Gondolj többet másokra, mint magadra.


   Először, az alázat – az értelmi szerénység – kevesebbet gondol önmagára és többet másokra (Filippi 2,4). Az alázatos lélek kevesebb jelentőséget tulajdonít önmagának. Hogyan öltsük magunkra az alázatot? Amikor azon kapjuk magunkat, hogy túl sokat jár az eszünk önmagunk és dolgaink körül – legyen szó jólétünket és kényelmünket érintő dolgokról, kedvteléseinkről és élvezeteinkről, karrierünkről vagy otthonunkról, vagy éppen sajnáljuk önmagunkat – imádkozzunk sürgősen segítségért, hogy lekapcsolhassuk ezt az egész gondolatmenetet, és értelmünket mások körülményeire és szükségeire irányíthassuk. Imádság és eltökéltség által, beszüntetve az önmagunk körül forgó gondolkozásunkat, és tudatosan átirányítva értelmünket másokra, öltjük magunkra az alázat ruháját.


2. Ápolj szolgáló lelkületet


   Másodszor, az alázat – az értelem szerénysége – nyitott és készséges arra, hogy megtegyen bármit az Úrért. Sosem vonakodik bármelyik feladat elvégzésétől, mert azt méltóságon alulinak vagy értelmetlennek tartja. Ha valami Krisztus ügyének előnyére van, vagy éppen egy baj enyhítésére, az alázat mindig hajlandó megtenni azt. Emlékszem, egyszer hallottam egy fiatalemberről, aki teológiai doktori címe megszerzése után rövidesen segédlelkipásztor lett. Néhány hét után levelet írt a gyülekezet vezetőinek felsorolva az összes dolgot, amelyet méltóságon alulinak tartott, mint például a székek elrendezését a fiatalok összejövetele előtt.

   Az alázat szolgának tartja önmagát, először az Úrénak, utána másokénak. Az Újszövetség mintája a keresztyén életről a rabszolga, aki állandóan gazdája kívánságait lesi. Pontosan ez a mi ideális magatartásunk is. Semmi sem túl sok Krisztus rabszolgájának. Vállaljuk-e a szolgálatot a vasárnapi iskolában, a gyermekek tanítását vagy összegyűjtését, teremrendezést és majd -visszarendezést? Vagy terhesnek tartjuk, mert szeretnénk pihenni, vagy olvasni, vagy társalogni? Minden, ami vagyunk és amink van, hadd álljon Urunk rendelkezésére, mert az alázat szolgálattal jár. Semmi, ami szükséges tennivaló Krisztusért, nem kellene túl terhesnek vagy méltóságon alulinak lennie, és az alázat ruhájának felöltése azt jelenti, hogy emlékeztetjük önmagunkat erre naponta.


3. Vegyük észre gyengeségeinket


   Harmadszor, az alázatos lélek mindig kész meglátni saját hibáit és gyengeségeit igyekezve, hogy javítson ezeken. Készségesen hajlik az önvizsgálatra és önelemzésre, és eltökélt a tanulásra. Az alázat értékeli a kritikát és kész odafigyelni a helytálló megjegyzésekre még az ellenszenves, túlzó kritikákban is, mert legfőbb szándéka az Úrnak való megfelelés és ügyének előmozdítása. Hajlandó változni a körülmények vagy emberek hatására, főleg férj vagy feleség, sőt még gyermekek által is. Az ingerlékeny, szúrós magyarázkodás a gőg tünete, miközben a megértés alázatra vall.

   Az alázat felöltése magában foglalja a gondolatban, szóval és tettel elkövetett hibák és bűnök gyakori áttekintését, akár elkövetésről, akár mulasztásról legyen szó. Ezzel szemben a gőg átsiklik az önvizsgálaton, csupán időnként és felületesen gyakorolja azt, miközben a szív Isten előtti átvilágítása naponkénti bűnbánattal, előmozdítja a hiteles és tartós alázatot.


4. Ne várj elismerést


   Negyedszer, az alázat hajlandó elismerés, hála és dicséret nélkül működni, akármennyire tisztességtelennek tűnik is ez. Mihelyt megfogan az értelemben az a gondolat: „soha senki nem köszöni meg, amit csinálok; nem részesültem semmilyen elismerésben vagy méltatásban”, az alázat félresöpri ezt a gondolatot. Minden szolgálatot az Úrtól jövő kiváltságnak tartja. A valódi alázat nem sértődik meg. Mózes volt a legszelídebb ember, aki vezetői munkájáért kevés látható dicséretet kapott az izráelitáktól, ami megédesíthette vagy semlegesíthette volna a nép szüntelen oktalanságát. Megváltónk szinte folyamatos ellenségeskedést és hálátlanságot kellett elszenvedjen, hasonlóképpen Pál is. Szerették őket néhányan, de annál többen ellenkeztek velük és támadták őket. Az alázat nem vezet nyilvántartást a hálátlanságról és elutasítja a felette való töprengést. Következésképpen ne veszítsük el a kiváltság tudatát, hogy szolgálhassuk az Urat és másokat amíg ránk virrad a meg nem érdemelt jutalom nagy napja.


5. Kerüld a viszálykodó és a kritizálós lelkületet


   Ötödször, az alázat soha sem udvariatlan, hűvös, nyers vagy barátságtalan másokkal szemben, és nem rendelkezik kritizáló, bíráló lelkülettel. A gőg fizet rosszal a rosszért, mert nem képes elviselni a sértést vagy leszólást. A gőg az, amely bírálgat és mindenben talál hibát kivéve önmagában. Az alázat felöltése annyi, mint elszántan elhatározni, hogy türelmesen fogok reagálni mindenre nem felejtve el, hogy Urunkat és Üdvözítőnket képviseljük minden helyzetben.

   A mások azonnali kritizálásának szokása különlegesen veszélyes ostobaság. Az ördög tudja, hogyha elültetheti bennünk a bíráló lelkületet, ez jobban fogja fokozni gőgünket, mint a hízelgés, gazdagság vagy hatalom. Természetesen a helyes lelkülettel gyakorolt bírálatra szükség van a gyülekezet tanítása és gyakorlata tisztaságának megőrzésére. De az ösztönös negatív lelkület természeténél fogva fölényeskedő, arrogáns, megvető és torzító. Az alázat érdekében szükséges kigyomlálnunk magunkból bármilyen megrögzült szőrszálhasogató hajlamot, beleértve a kifinomult formáit is, mint például a mások személyét és viselkedését nevetségessé tevő humort. Az alázat felöltözése annyi, mint elsajátítani egy pozitív, barátságos, segítőkész, másokat biztató lelkületet, amikor csak lehetséges, sose öltve magunkra a másokra lenéző lelki bíró szerepét.




2. Az alázat (2)



„Öltsétek magatokra az alázatosságot, mert Isten a kevélyeknek ellenáll, az alázatosaknak pedig kegyelmet ad” (1Péter 5,5).



6. Légy nyitott az emberek felé


   Hatodszor, az alázat sosem tartózkodó, zárkózott, hanem nyitott mások felé (Jakab 3,17). Mindig alkalmazkodik másokhoz és nem viszonyul mereven, kedvetlenül, együttműködést elutasító módon, hogy elvegye kedvüket a társalkodástól vagy a közösségápolástól. Leáll beszélgetni úgy a fiatalabb, mint az idősebb hívőkkel, és kedvesen kezel minden fajta és nemzetiségű személyt. A Jakab 2-ben nyomatékosan javasolt lelkülettel és kedélyállapottal rendelkezik, mint a gyülekezet, amely a szegényt is – a gazdagokhoz hasonlóan – szívesen fogadja és tiszteli.

   Az alázat több a nyitottságnál: egyben jó hallgató, aki készségesen és türelmesen meghallgat másokat, nézőpontjaikat, gondolataikat, reményeiket, fájdalmaikat és bajaikat. Készségesen végig hallgatja egy személy problémáját mielőtt válaszolna neki. Ezzel szemben a gőg elhamarkodott és türelmetlen. Mindig arra gondol, hogy fontosabb dolga is akad annál, mint másokat meghallgatni, és amikor azt képzeli, hogy tudja mások problémáinak megoldását, szavukba vág és máris közli véleményét, mielőtt teljesen előadták volna azokat.

   Az alázat tiszteli a többieket, főleg a hívő testvéreit tudva, hogy segítséggel tartozik nekik. Eszébe jut, hogy mennyire adós a másoktól kapott segítség miatt.


7. Ne panaszkodj


   Hetedszer, az alázat nem panaszkodik jelenlegi osztályrészére az életben (Isten gondviselése), hanem engedelmeskedik a parancsnak: „elégedjetek meg azzal, amitek van, mert ő mondta: Nem hagylak el, sem el nem távozom tőled” (Zsidók 13,5).

   Az alázat nem felejti el, hogy a hívő kegyelemmel, élettel, lelki értelemmel, Istennel való közösséggel, vezettetéssel, segítséggel, mennyországgal és minden elképzelhető áldással rendelkezik, úgyhogy minden, Isten által rendelt nehéz helyzetet ezen a világon bőven ellensúlyoznak az áldások. Ez nem jelenti azt, hogy nem szabad földi sorsunk fejlesztésére vagy egy rossz helyzet megváltoztatására törekednünk. De a változást nem szabad a fölény és fényűzés büszke hajszolásaként keresni. És ha a nehéz körülményeket nem lehet pillanatnyilag megváltoztatni, az alázat annak közepette is hajlandó dicsőíteni Istent és benne bízni. Az alázat – nyilván – imádkozik enyhülésért, de amíg az megérkezik, bízik az Úrban és aláveti magát neki. Az alázat emlékezik a 2Korinthus 12,7-10-re. Az alázat ruhájának felöltése annyi, mint őrizkedni a szükségtelen luxustól a vagyontárgyakban vagy ruházatban, kerülni a divatmárkák kultuszát, és ésszerű életvitelt kialakítani. (Semmi sem lobbantja lángra úgy a gőgöt, mint a luxustárgyak és a drága holmik.) Az alázat felöltése úgy valósulhat meg, ha elfojtjuk a zúgolódást és a földi osztályrészünk fölötti panaszkodást.


8. Az ismeret elmélyítése


   Nyolcadszor, az alázat mindig igyekszik jobban megismerni az Igét. Nagyon reálisan látja, hogy mennyire keveset ismer már Isten mélységes dolgaiból, és sóvárog Isten lényének és útjainak nagyobb megértésére és értékelésére. Szeretné jobban tudni, Isten hogyan bánik az emberekkel, mit tartogat számukra, milyen ígéretei vannak és hogyan oldhatók meg a problémák az Ige helyes használata által. Az alázat keresi az Ige napi feddéseit vagy bátorításait, a Krisztust bemutató igehelyeket, valamint a kötelességekre és kiváltságokra való emlékeztetőket. Érzékeli saját szükségeit és tart az egyéni áhítatok elmulasztásának következményeitől, miközben örül az élet végéig tartó tanulási vezérfonalnak. Az alázat feltekint az ismeret óriási halmazára és a szentségre való ösztönzőkre és érzi ezeknek szükségét. Az alázat elkötelezi magát a gyülekezet nyilvános szolgálata érdekében az összes összejövetel mellett és csak elkerülhetetlen esetben hiányzik megértve, hogy a lelki tudás nem csupán halmozódó jellegű, hanem egyfajta elhasználódó energia, amelyet folyamatosan pótolni kell az Ige tanulmányozása által. A gőg nem kedveli ezt az elvet, mert szeret önelégülten gondolni önmagára, mint aki eléggé jó lelki állapotban van jelenlegi tudásának köszönhetően.


9. Hálás minden dologért


   Kilencedszer, az igazi alázat folyamatosan hálás Istennek. Hányszor érkezünk meg gépkocsinkkal biztonságban és belépünk otthonunk ajtaján úgy, hogy elfelejtünk hálát adni Istennek? A gőg persze nem gondol erre, mert szerinte az egész az ügyes vezetési képességnek köszönhető, de az alázat tudja, hogy az Úr kegyelme miatt nem ért pusztító baleset, és hálát ad a megtartó kegyelemért.

   Az alázat minden utat az Úrra bíz, valójában minden napot az Úrra bíz. Ha ez értelmetlennek tűnik, akkor a gőg megfertőzött minket. Csak a gőg érzi terhesnek és túlzásnak, hogy mindenben az Úrtól függjön, de az alázatnak ez természetes.


10. Az ábrándozás kerülése


   Az alázat tizedik jellegzetessége, hogy nem kezd ábrándozásokba vagy fantáziálgatásokba, amelyekben önmagát egy képzeletbeli színpadon valamilyen sztárnak tekinti. Nem fogalmaz meg önmagában valamilyen öndicsőítő szöveget. Sok komoly hívő tanúskodhatna arról, hogy ilyen fajta merengésekbe sodródott, amikor éppen buszon utazott, vagy sétált, vagy fizikai munkát végzett és agya szabadon szárnyalhatott. Olyankor az értelem élvezettel alkotja meg saját „filmjét”, amelyben elképzel valamilyen helyzetet, ahol az én a főhős.

   Ez köztudottan sok fiatal időtöltése, de az alázat nem lelkesedik a személyes, belső képzelgés dicsőítéséért. Tűnhet ártatlan dolognak, de ritkán van benne alázat. Az alázat nem érzi jól magát ilyesmiben és távol marad. Az önmagasztaló ábrándozások vagy fantáziálgatások táplálják a gőgöt és meggátolják az alázatot. Az alázat ruhájának felöltése együtt jár az önmagasztalás elutasításával és gondolataink jobb ellenőrzésével a Filippi 4,8 értelmében, kikerülve a hiábavaló képzelgés csapdáját.


11. Tekints sokat Krisztusra


   Az alázatról utoljára említett jellegzetesség valójában az első és a legnagyobb. Az alázat nagyra tartja Krisztust, csodálattal és elismeréssel tekint rá. Mikor munkásságát és tulajdonságait magasztalják az istentiszteleten, az alázat valóban álmélkodik rajta és dicséri őt. A Szentírás egyéni olvasásakor, az alázat elidőzik Krisztus minden egyes látványánál, reflektál és tisztelettel adózik neki. Egyetlen megpillantásán sem siklik át könnyedén vagy tartja magától értetődőnek, merthogy ő alapozza meg és formálja értékeinket és ízlésünket. Szeretnénk hozzá hasonlítani és képére átalakulni. Pál a 2Korinthus 3,18-ban fogalmazta meg ezt az elvet: „Mi pedig az Úr dicsőségét mindnyájan fedetlen arccal szemléljük, és az Úr Lelke dicsőségről dicsőségre ugyanarra a képre formál át minket.” Krisztust mindenek fölött tisztelni és őt utánozni – ez az alázat felöltése. Miközben isteni tekintély és erő áradt az Úrból földi szolgálata idején, emberi természetén keresztül a figyelemre méltó és bámulatos szerénység sugárzott, ami kedvességében és nyitottságában, a szegénység elfogadásában, panasz nélküli türelmében, fáradhatatlan szolgáló lelkületében nyilvánult meg. Soha ne szalasszuk el, hogy Megváltónk legyen legfőbb mintaképünk.


3. Az alázat (3)



„Mindnyájan egymás iránt öltsétek magatokra az alázatosságot, mert Isten a kevélyeknek ellenáll, az alázatosaknak pedig kegyelmet ad. Alázzátok meg tehát magatokat Isten hatalmas keze alatt, hogy felmagasztaljon titeket annak idején. Minden gondotokat őrá vessétek, mert neki gondja van rátok.”
1Péter 5,5-7



1. Mi motivál alázatra


   Visszatérve Péter apostol szavaihoz, erőteljes motivációt kapunk az alázat keresésére: „mert Isten a kevélyeknek ellenáll, az alázatosaknak pedig kegyelmet ad.” Ezek lökést adó szavak, és ha megnézzük a kontextust, világossá válik, hogy Isten ellenáll nemcsak a megtéretlen kevélynek, hanem javító szándékkal a megtért kevélynek is. Isten szembeszáll velünk, ha megengedjük, hogy a kevélység, mint gyom elfojtsa az alázatot. Az „ellenáll” szó az eredetiben azt jelenti, hogy Isten szembeszáll. Katonai parancsnokhoz hasonlóan, seregeit a gőgös ellen küldi. A szó egy előre törő ellenségre utal, amely a bölcsen védekező tábornok által felvonultatott katonák áthatolhatatlan védzárába rohan. Isten ezt műveli velünk kevélység esetén, és ha megpróbálunk kitörni balra vagy jobbra más utat keresve kevélységünknek, Isten kész szembeszállni és körül zárni, hogy ne mozdulhassunk.

   Kevélységünk ellenünk mozgósítja Istent, ami aztán megálljt parancsol nekünk, úgyhogy lelki életünk minden területe fenyegető veszélynek lesz kitéve. Például nem taníthat többé, mikor az Igét tanulmányozzuk, nem ad kielégítő bepillantásokat Igéjéből és nem közöl velünk vigaszt vagy gyönyört. Megvonhatja vezetését és majdnem biztosan nem leszünk használható eszközök. Hogyan is használhatna minket Isten képviselőiként, miközben gőgöt rejtegetünk magunkban, amit Ő utál? Eljuthatunk minden kegyelmi lelkiajándékunk megbénulásához. Mivel megtűrtük a kevélységet, az Úr átadhat bennünket egyéb nagy bűneinknek, akármi is legyen az. Lehet, hogy képtelenek leszünk uralkodni magunkon, úgyhogy indulatba jövünk és büszkén és mogorván reagálunk mások ingerlésére. Lehet, hogy korábban megőriztük önuralmunkat, imádság által erősödve, de ha a gőg a kegyelem megszűnését idézi elő, akkor sok bukás következik. Jobb, ha megalázzuk magunkat, különben nagyon csúfos vége lesz.

   Némi betekintést kapunk abba, Isten hogyan „áll ellen” népének a Zsidók 12 egyik igeversében (amelyet a Példabeszédekből idéz): „Fiam, ne vesd meg az Úr fenyítését, és ne csüggedj el, ha megfedd téged.” Arra int, hogy ne vessük meg az Úr enyhébb fenyítéseit vagy büntetéseit, mert ellenkező esetben szigorúbb, megpróbáló feddés következik.

   Gondolhatunk Britannia súlyos árvizeire, amelyekre nemrég sor került. Ezek rejtélyes dolgok és nem értelmezhetjük azokat túlzott magabiztossággal, hiszen az ilyen árvizek az Úrtól kapott figyelmeztetésnek tűnnek a Jelenések könyvében leírtakhoz hasonlóan, a társadalmunkban tapasztalható sok gonoszság és hitetlenség miatt. Noha sokakat lesújtott, mégis mennyire gyöngéd fenyítés volt az, ha belegondolunk, hogy nem történt életvesztesség. Sajnos a lelki figyelmeztetésnek még csak a lehetőségét is megvetéssel utasította el megkeményedett társadalmunk. Mi következik ezután? Ha országunk mindenestül elutasítja a tanulságok levonását, amelyek ilyen bajokból születnek, vagy nem ismeri el, hogy van egy Teremtőnk, akinek számadással tartozunk, mikor fog érkezni a következő fenyítés és milyen formában? Az enyhébb feddések – ha figyelmen kívül hagyják – kötelezően sokkal nagyobbakat vonnak maguk után. Milyen hamar? Nem tudjuk megmondani, mert Isten a maga titkos akaratában eldönti meddig vár hosszútűrésében. Aztán amikor eljön a büntetés, sokkal keményebb lesz a korábbi figyelmeztetésnél. Egyéni életünkre vonatkoztatva ezt, ha Isten lépéseket tesz kevélységünk megfékezésére, figyelmen kívül hagyjuk Őt és megvárjuk a sokkal keményebb fenyítéseket?


2. Csodás kegyelem


   Most Péter szavainak egy teljesen pozitív és nagyon meglepő részét nézzük meg: „Isten a kevélyeknek ellenáll, az alázatosaknak pedig kegyelmet ad.” Egyedül Isten segítségével fejlődhetünk az alázatban, és mégis megjutalmaz minket a haladásért. Az Úr annyira kegyelmes, hogy az alázatban való növekedés legkisebb mértéke is újabb kegyelmet von maga után. Ez egy csodálatos elv, amely hasonlít ahhoz, hogy a pénz még több pénzt szül. Az alázat szüli az alázatot. Ő „kegyelmet ad az alázatosnak.”

   Ha biztosítunk valamennyi alázatot ima által és „felöltözzük” a ruhát vagy a mércéket, Isten további segítséget nyújt lelki életünkben – több erőt ad a bűn felett, több megválaszolt imát, több áldott beavatkozást életünkbe, több szabadítást, több segítséget, nagyobb hasznavehetőséget, nagyobb bölcsességet és tisztánlátást, több belátást, több szeretetet, több gyöngédséget, több jóakaratot, több hitet és nagyobb béketűrést és türelmet. Tényleg többet ad Isten ezekből a kegyelmi gyümölcsökből? Igen, ha esedezünk és munkálkodunk az alázatért, mert Igéje azt mondja, hogy kegyelmet ad az alázatosnak. Ellenáll a gőgnek, de megnöveli a kegyelem folyamát, amely az alázatos szívű felé árad.

   „Alázzátok meg tehát magatokat Isten hatalmas keze alatt”, mondja Péter. Az alázat ellenkezik a megromlott emberi szív minden ösztönével. Egy belső hang azt mondja bennünk, hogy nem lehet alázatosan élni, mert állandóan érvényesíteni kell önmagunk jogait, törődni önmagunkkal, harcolni az érvényesülésért és megtartani az önértékelést. Azonban Péter szerint meglátjuk az alázat megvalósíthatóságát és győzelmét, ha önmagunkat Isten hatalmas kezébe helyezzük és elhisszük, hogy semmi sem túl nehéz számára, és bármilyen helyzetben bízhatunk segítségében. Ha arra hív minket, hogy mély vizeken menjünk át, meglátjuk majd tökéletes gondviselését. Sosem kell feladnunk az alázatot önérvényesítő, fellengzős lelkületet öltve magunkra, hogy átvergődjünk az élet megpróbáltatásain.


3. A megígért felmagasztalás


   Az apostol ezután megtoldja egy rendkívüli ígérettel. Legyünk alázatosak – „hogy felmagasztaljon titeket annak idején.” Gondolhatunk arra, hogy ez leginkább életünk végére vonatkozik, mintha Péter azt mondaná: „Tarts ki akármilyen nehéz legyen, mert az életutad végén felmagasztal majd.” De az „annak idején” jelentése: a számodra kijelölt időben, ami elérkezhet hamarosan életedben, és nemcsak a legvégén. A megfelelő időben, tökéletes akarata szerint, Isten felmagasztal majd minket és megáld hasznavehetőséggel és örömmel, ha megalázzuk magunkat hatalmas keze alatt.

   Végül (még mindig az alázatról), Péter azt mondja: „Minden gondotokat őrá vessétek, mert neki gondja van rátok.” Ez pontosan azt jelenti, amit mond, de van benne több is. A „vetni” szó előfordul máshol is az Újtestamentumban, a Lukács 19,35-ben, ahol azt olvassuk, hogy ruhákat „vetettek” a szamárcsikóra, amelyen az Úr bevonult Jeruzsálembe a nép hozsannázása közepette. Az eredeti szó jelentése „ráhajítani”, mintha értelmünk egy erőteljes mozdulatával tennénk. Ez jelzi, hogy az emberek önként, szívesen és határozottan bocsátották köntösüket az Úr szolgálatára és megtisztelésére. Érte tették, helyeslően és imádatként.

   Itt Péter intésében a vetni szó nem azt jelenti, hogy kimerülten Krisztus lábához eresztjük terheinket megoldásra várva, noha ezt fontos megtennünk, hanem készségesen rábízzuk azokat szolgálatként. Mondhatjuk magunkban: „Minden terhemet érte végzett szolgálatnak tekintem, amitől bízhatok benne, próbára tehetem őt, bizonyságot tehetek neki és közeledhetek hozzá. Egyértelműen hozzá viszem azokat és tőle kérek segítséget, ugyanakkor odaadom neki azokat, felajánlom neki az Ő szolgálatára bizonyságtevésem részeként, és nekem győznöm kell azokban általa. Az emberek el kell, hogy mondhassák rólam: „Mindazokban a próbákban szerette az Urat és benne bízott. Megőrizte nyugalmát és alázatát”.” Bárcsak megtennénk ezt, és az evangélium kegyelme ragyogna belőlünk minden helyzetben és akkor az embereket annál inkább megérintené, meghatná és lenyűgözné az evangélium. Amint az emberek felsőruháikat a szamárcsikóra helyezték Krisztusért, mi átadjuk neki összes megpróbáltatásunkat iránta való szolgálatból. És mert Péter az alázat kontextusában fogalmazza meg ezt a buzdítást, arra következtethetünk, hogy a próbák az Úrnak való szolgálatként történő értelmezése alázattal ajándékoz meg minket.

   John Wesley megtérése előtt elment misszionáriusnak Georgia államba és fájdalmasan sikertelen volt. Modora és viselkedésmódja nyilván arisztokrata jellegű volt, és mint aki nagyon tudatában van ennek, gyakran dölyfösen bánt a „pornéppel”. Kioktató tekintetes úrként viselkedett, de a kudarc nagyon megalázta. Visszatérve Britanniába elkezdett alázatosan fohászkodni az Úrhoz és csak ezután válhatott az 1739-ben elindult rendkívüli Nagy Ébredés egy vezető eszközévé. A maga idejében aztán lefordította egy német himnusz találó szavait:


   Küldd le nekünk hasonlóságodat onnan fentről,
   És hadd legyen az az én ékességem;
   Öltöztess engem bölcsességbe, türelembe, szeretetbe,
   Sok alázattal és tisztasággal:
   Amelyek sokkal jobbak az aranynál és gyöngyöknél,
   És ragyogóbb a hajnalcsillagnál.



   George Whitefield, abban az ébredésben az Úr által legjobban használt prédikátor, szintén az alázat ajándéka által készült fel betöltendő szerepére. Az Úr felhasználta a körülményeket és eseményeket, hogy roppant alázatossá tegye, úgyhogy általa a Szentlélek rengeteg embert vezetett bűnbánatra, mikor az embereket kérlelte.

   Ugyanez volt a helyzet korábban Luther Mártonnal. Általában azt hisszük Lutherről, hogy erős, bátor, magabiztos egyén volt, főleg mikor kifüggesztette a 95 tételt a Wittenbergi vártemplom ajtajára, elindítva ezzel a csodás Reformációt. De Luther nagyon alázatos lett az Úr előtt. Nagyon jól tudta, hogy attól kezdve többé nem futhat be nagy karriert az egyházban, semmi kilátás nem marad többé a Wittembergi Egyetem tanári állásának való betöltésére, nem lesz többé elismerés, előléptetés, hanem valószínűleg üldöztetés és halál. A lelkiismeretének való engedelmességért meghiúsul összes korábbi törekvése és igénye, és lenézik majd mint számkivetett papot és lázadót, de az Úrnak pontosan ilyen személyre volt szüksége, hogy egyre nagyobb kegyelemmel halmozza el a rendkívüli hasznavehetőség érdekében.

   Bárcsak mindnyájan alázatosabbak lennénk bensőnkben. Ez nem jelenti azt, hogy színleljük az alázatosságot vagy alázatosnak nézzünk ki külső megnyilvánulásunkban, hanem szívükben és értelmünkben, valamint kapcsolatainkban kell az alázat uralkodjon. Micsoda kegyelemben lenne akkor részünk. Természetesen imádkozzunk és fáradozzunk ezért, állandóan résen a kevélység és önteltség minden hajlama ellen.

   „Mindnyájan egymás iránt öltsétek magatokra az alázatosságot, mert Isten a kevélyeknek ellenáll, az alázatosaknak pedig kegyelmet ad. Alázzátok meg tehát magatokat Isten hatalmas keze alatt, hogy felmagasztaljon titeket annak idején. Minden gondotokat őrá vessétek, mert neki gondja van rátok.”




Törekvés jó értelemben vett telhetetlenségre (1)



„Kapzsiság még szóba se jöjjön köztetek, amint az a szentekhez méltó”
Efézus 5,3



   Meglepően hangzik, de tény, hogy Ádám és Éva „kapzsinak” teremttettek. Kezdettől fogva vágyakoztak kielégítést nyújtó dolgokra, de jó értelemben. Olyan embereknek teremtettek, akikre várakozás és kívánság jellemző: tisztaságban megfoganó, élvezhető érzések, amikor az emberi természet még a legkiválóbb volt. Természetesen megteremtésünk célja az Úr kifürkészése volt. Azért teremttettünk, hogy egy örökkévalóságon át szívjuk magunkba Isten csodálatos lényének és útjainak egyre növekvő felismeréseit újabb és újabb megértésekkel és meglátásokkal. Azért alkotott minket az Úr, hogy egy örökkévalóságon át kutassuk keze-munkáját. Az Édenkert számtalan felfedezésre váró élveznivalótól hemzsegett. Ősszüleink várakozással teljes szívvel járkáltak a kertben. Aztán következett a borzasztó bűn és a kegyvesztettség Isten színe előtt. Az emberi szív sötét és gonosz lett, de a dolgok iránti szeretet és vágyódás továbbra is mélyen szívébe van vésődve. A kezdeti szent kívánságok a földi dolgokra szegeződtek. Azóta, mivel Isten dolgai nem elégítenek ki, kiszolgáltatottak vagyunk az érzéki vágyaknak. Isaac Watts rímes verspárja fején találja a szöget:

      Az ember lelke mérhetetlen vágyakkal van tele,

      És olthatatlan tűzként égnek ott benne.

   Reményeim szerint ez a fejezet nem lesz a kapzsiság elleni dörgedelem, ujjal mutogatás, hogy az olvasó nyomorultul érezze magát. Inkább az Úr rokonszenvét akarja tükrözni kiemelve a bűnös kapzsiság személyünkre kiható ártalmát és utána a jó értelemben vett kívánás hasznosságát. Nem tudunk szabadulni a romlott kapzsiságtól, ha nem helyettesítjük nemes vágyakkal és kívánságokkal. A fejezet elején idézett igevers – Efézus 5,3 – rámutat egyrészt a kapzsiság súlyosságára, másrészt az elkerülhetőségére. Biztosan bátorítóan hat ránk, hogy legyőzhető bűnről van szó, mégpedig olyan mértékben, hogy még szóba se jöjjön közöttünk. Nem kellene említésre kerüljön és van rá lehetőség, de csak ha a „mérhetetlen vágyakkal” telített egyén nemes és lelki javakra szegezi figyelmét.

   Nem akarjuk azt a benyomást kelteni, hogy e világon semmit sem lehet értékelni. Van sok, sok dolog, amelyet élvezésre kaptunk. Jogszerűen kívánhatunk, szerezhetünk, birtokolhatunk és élvezhetünk rengeteg földi jót. Akkor beszélünk hibás kívánásról, mikor mértéktelen vagy önző módon akarunk anyagi javakat, amint a következő, különböző bibliai szavakból levezetett meghatározás mutatja.

   Nagyon érdekes felfigyelni különböző, a kapzsiságot jelölő ószövetségi kifejezések szó szerinti értelmére. Egyikük értelme egyszerűen óhajtani, kívánni, akarni valamit. Alapértelme a tekintetnek egy dologra való összpontosítása és arról való álmodozás. Egy másik szó inkább a kapzsisággal együtt járó élvezetre utal. Az első szó a kívánság erejét emeli ki, míg a második feltételezi a kívánt tárgy megszerzését és utána kedvünket leljük benne, csodáljuk azt és rendkívüli élvezetet találunk annak birtoklásában (főleg, ha mások nem rendelkeznek azzal). Nézegetjük élvezetünk tárgyát és közben dagad az önérzetünk és az elégedettségünk.

   Egy másik ószövetségi szó „nyereségvággyal” vagy „a több szeretete” kifejezéssel fordítható. Egyesek esetében ez életük hajtóereje. Mindig akad valami új, amit meg akarnak szerezni. Az egy-helyben-állás nem elégíti őket és így új törekvések állandóan hevítik nyughatatlan értelmüket. A többnek szeretője végül azt érzi, hogy ő megérdemli a többet és méltó rá. Ez tiszta mohóság, újabb és újabb dolgokat szerezni egyszerűen a birtoklás kedvéért. E szó az érzéki vágytól hajtott embernek mutatja be a kapzsit.

   Egy utolsó és ritkán előforduló szó az abszolút biztonságra való vágyódást hangsúlyozza. Olyan emberekre utal, akik felül akarnak emelkedni az élet bizonytalanságain és azon vannak, hogy olyan mértékben gondoskodjanak magukról, hogy sose kelljen aggódniuk. Az Ószövetségben egyes vezetők igyekeztek bebiztosítani magukat minden meghódítás vagy egyéb kockázat ellen. Az egyszerű emberek is erre törekednek. Itt nem a jövőről való észszerű és jogszerű gondoskodásról van szó, hanem nyűgös sóvárgásról a bevehetetlenségre vagy zavartalanságra.

   Az újszövetségi görög szavak meglepően hasonlóak. Van azonban egy, amely különböző és ez hozzá tesz valamit a kapzsiságról alkotott képünkhöz. Annyit jelent, mint nyújtózkodni. Arra az erőfeszítésre utal, mikor valaki a kívánt dolog megszerzéséért kinyújtja a kezét. Azt emeli ki, hogy a kapzsiság nagyon költséges szenvedély, amely lefoglalja az értelmet és kiszorítja az Isten dolgaival, a bizonyságtevéssel és még a szentségre való igyekezettel való törődést. Az elkövető érzelmi energiájának java földi célok elérésére vagy megvalósítására összpontosul. Ez számára az első. Egy másik újszövetségi szó értelme gondolatainkat valamire irányítani. Megint másik értelme többet kívánni. Aztán egy másik a pénzsóvárgás és minden olyasminek kívánása, ami pénzen megszerezhető. Ezek a szavak együtt átfogó képet nyújtanak a kapzsiságról. Magukban foglalják a gondolkozási elemet a kezdeti kívánással és a növekvő vágyódással. Rámutatnak a javak megszerzésének költségére és a kielégítés táplálására, kárörvendezéssel és jóízű élvezéssel. Még az abszolút biztonság iránti szenvedélyt is magában foglalják. „Őrizkedjetek minden kapzsiságtól”, mondja az Úr a bolond gazdagról szóló példázatban. Tartani kell tőle. Íme néhány ok, hogy miért.

   Először, a kapzsiság erősen árt a hívőnek, mert érzéki, testi és földi. Teljes egészében a bűnesethez köthető és testi. Amikor a kapzsiság eluralkodik rajtunk már csak a földi javakra vagy nyereségekre összpontosítunk. A kapzsiság a megtéretlenek szenvedélye, aminek nincs helye Isten mennyországában. Azt mondja Pál: „Mert azt jól tudjátok, hogy egyetlen … kapzsinak, aki bálványimádó, sincs öröksége a Krisztus és Isten országában.” Miközben sérti Istent, legyőzi a hívő lelki érzékenységét elvonva őt a lelki dolgoktól vissza a földiekhez.

   Másodszor, a kapzsiság árt a hívőknek, mert az egy imádat. Az Efézus 5,5 szerint a kapzsiság egyfajta bálványimádás. Olyan istentiszteleti aktusról van szó, amelyben világi források révén keresünk enyhülést, vigaszt, önkielégítést, élvezetet és érzelmi felhangolódást az isteni javak helyett. Ez egyenlő odaszánásunk átváltásával Istentől a földi dolgokhoz. A Zsidókhoz írt levél szerzője mondja: „Ne legyetek pénzsóvárak, elégedjetek meg azzal, amitek van, mert ő mondta: Nem hagylak el, sem el nem távozom tőled.” Félreérthetetlen „vagy-vagy” rejlik ebben a versben, mintha az Úr azt mondaná: „ha kapzsi vagy, nem keresheted a bennem található gyönyöröket. Bálványimádást követtél el. E világ szentélyénél való imádást választottad, az igazi szentély helyett.” Lukács 16-ban az Úr azt mondja: „Egy szolga sem szolgálhat két úrnak”. Választanod kell Isten és a mammon között.

   Harmadszor, a kapzsiság kétségtelenül tompítja és érzésteleníti összes lelki célkitűzésünket, ízlésünket és értékünket. Minél kapzsibbak vagyunk, annál kevésbé kívánjuk és élvezzük a lelki áldásokat. Ha megtöltjük szívünket földi dolgokkal, a kapzsiság miatt elhanyagoljuk az egyéni áhítatainkat és csökken az imádkozási buzgalom és elköteleződés. Ha addig végeztünk valamilyen szolgálatot az Úrnak, akkor elkezdünk levágni belőle. Kevésbé gondosan és szeretettel készítjük el a leckéket és a szemléltető eszközöket, vagy bármi egyebet, amit végzünk. A Zsoltár 119,36-ban mondja a zsoltáros: „Hajlítsd szívemet intelmeidhez és ne a telhetetlenségre!” Vagy az egyik vagy a másik létezhet. Vagy lelki fejlődésre vágyunk vagy anyagi nyereségre. A kettő együtt nem megy. Pál apostol ugyanazt hangsúlyozza a Kolossé 3,2-ben: „Az odafennvalókkal törődjetek, ne a földiekkel.”

   Negyedszer, a kapzsiság megszakítja az Istennel való közösségünket. Azt mondja Isten az Ézsaiás 57,17-ben: „Mert a telhetetlenség vétkéért haragudtam meg, … elrejtőztem”. Ha kapzsi vagyok, akár csak egy pillanatra is, Isten elrejtőzik előlem. Nem ragyog rám arca. Oda lesz az üdvbizonyosságom. Nem tölti ki áldásait rám többé olyan csodálatosan.

   Ötödször, azért kell tartani a kapzsiságtól, mert végül teljesen elborítja a hívőt. A Példabeszédek 21 egy emberről beszél, akit szegénysége ellenére „egész nap csak kívánsága gyötri”. Más szóval kívánságának megszállottja lesz. Valószínűleg a leghíresebb igeszakasz, amely tartalmazza a kapzsiság vagy telhetetlenség szót, az 1Timóteus 6,10: „Mert minden rossznak gyökere a pénz szeretete, amely után sóvárogva némelyek eltévelyedtek a hittől, és sok gyötrelmet szereznek maguknak.” Pál olyan keresztyénekről beszél, akik addig játszadoztak a kapzsisággal, hogy erőteljesen meghátrálták és megtagadták a hitet. Persze, ha valóban rendelkeztek üdvösséggel, Isten megfenyíti és helyreállítja őket, de ez rengeteg fájdalommal jár. A telhetetlenség annyira magával tud ragadni, hogy annak visszaszorítása meghaladja erőnket.

   Hatodszor, óvakodni kell a kapzsiságtól, mert valószínűleg ez a leglopakodóbb bűn. Amikor Pál példát akar mondani arról, miért van szükség a törvényre a bűn kimutatása érdekében, akkor a kapzsiságot választja. „A kívánságról sem tudtam volna, ha a törvény nem mondaná: Ne kívánd” (Róma 7,7). A kapzsiság annyira csalárd és fokozatos a hatásában, hogy a törvény kell ráébresszen. Noha tudatosan irányítjuk értelmünket a földi dolgokra, kívánságunk hólabdaként dagad, és nem vesszük észre, hová tartunk. Olyan bűnről van itt szó, amelyet csak határozott önvizsgálattal lehet leleplezni. Mire törekszem? Miről ábrándozom? Mi táplálja kívánságaimat?

   Hetedszer, a kapzsiság kerülendő, mert annyira fertőző bűn. Bűnünk nagyon könnyen megront másokat, sőt gyermekeinket is. Ezért (egyéb bűnökkel együtt) parancsolja Pál, hogy ne ápoljunk kapcsolatot telhetetlen személlyel. „Ne tartsatok kapcsolatot azzal, akit testvérnek neveznek, de parázna vagy kapzsi… Az ilyennel még együtt se egyetek.” Olyan bűn ez, amely maga után vonja a gyülekezetből való kizárást részben azért, mert annyira fertőző.

   Nyolcadszor, ki kell szaggatnunk szívünkből a kapzsiságot, mert alkalmatlanná tesz a vezetői tisztségekre Krisztus egyházában. Amikor Mózes utasítást kapott arra nézve, hogyan válasszon vezetőket annak idején, megmondatott neki, hogy olyan férfiakat kell választania, akik „gyűlölik a haszonlesést” (2Mózes 18,21). Ennek ellenére vannak gyülekezetek, akik nagy lábon élő férfiakat neveznek ki vezetőknek abban a hiszemben, hogy ez az eredményesség és tehetség jele. A gyülekezeti tisztviselő egyik lényegbevágó tulajdonsága az 1Timóteus 3,3 szerint az, hogy „nem pénzsóvár”. Pál az mondja az efézusi gyülekezet véneinek: „Senkinek az ezüstjét, aranyát vagy ruháját nem kívántam.” A kapzsiság megszomorítja a Szentlelket és tönkreteszi a keresztyén szolgálatot. Fontos azt kerülni.

   Kilencedszer, kerüljük a kapzsiságot, mert táplálja az önmagunkra való támaszkodást, azt a lelkületet, amely nem hajlandó elfogadni Isten gondviselését. A Habakuk 2,9-ben azt olvassuk: „Jaj annak, aki házába bűnösen szerez javakat, hogy magasra rakhassa fészkét, és megmeneküljön a gonosz hatalmából!” (A gonosz itt csapásokat jelent.) Már említettük ezt a fajta kapzsiságot. Olyan személyre vall, aki annyira szereti pénzét és földi javait, hogy be kell biztosítania magát az értékvesztés ellen. Bele se akar gondolni abba, hogy valami netán csődbe viszi, ami miatt túl megy az észszerű gondoskodáson. Nem tud megnyugodni Isten kezében és bízni benne.

   Összefoglalásul, a kapzsiság vagy a telhetetlenség önmagunkat kielégítő dolgok utáni sóvárgás. Annyi, mint kedvünket lelni azokban és azoktól várni a kielégülést; a dolgok birtoklásában gyökerező büszkeség; mindig többet akarni; az élő Isten szeretete és szolgálata elé helyezett dolog utáni vágyakozás; teljes öngondoskodásra és biztonságra való törekvés. Ezek a szörnynek különböző fejei; a kívánt dolog (vagy dolgok) lehet anyagi tárgy, gazdagság, élvezetek, elismerések, dicséret, hódolók, befolyás vagy hatalom.




Törekvés jó értelemben vett telhetetlenségre (2)



„Kapzsiság még szóba se jöjjön köztetek, amint az a szentekhez méltó”
Efézus 5,3



   Hogyan kerülhetjük el a kapzsiságot? Íme, néhány közvetlen tanács. Ne ábrándozz földi javak birtoklásáról. Ne foglalkozz velük túl sokat. Ha mérlegelned kell lehetőségeidet egy döntés kapcsán, fegyelmezd gondolataidat. Sose engedd meg, hogy az anyagi javak vásárlásával kapcsolatos döntések elvonják figyelmedet reggel, délben és este, állandóan azon rágódva, mert akkor a beinduló telhetetlenségi folyamat elrabolja szívedet. Ne érvelj olyan dolgok mellett, amelyekről tudod, hogy nincs igazából szükséged rájuk. És ne keress kifogást az apró dolgok kívánására csak azért, mert azok apróságok, különben meggyengülsz és a kapzsisági folyamat majd nagyobb dolgokat fog követelni.

   A helytelen vágyakozás elkerülésének legjobb módja a jó értelemben vett telhetetlenségben való elmerülés. Irányítsuk odaszánásunkat és kívánságunkat jobb dolgokra, azaz neveljük magunkat a helyes vágyakozásra.

   Például vágyakozzunk megmentett lelkek után és arra, hogy legyünk használhatók az Úr kezében. Mondjuk Pállal együtt: „Testvéreim, szívemből kívánom és könyörgök értük Istenhez, hogy üdvözüljenek” (Róma 10,1). Erősebben kell kívánunk rokonaink és munkatársaink megtérését, gyakran feltéve magunkban a kérdést: „mit tehetek értük, mivel járulhatok hozzá, kivel beszélhetnék, hogy elérjek embereket?” Válasszunk ki néhány személyt, akiért különleges felelősséget vállalok rendszeresen imádkozva értük, mert ez az a vágyakozás, mit Isten szeret és megjutalmaz.

   Aztán vágyakozzunk szentségre, hiszen a Zsidók 12,14 megparancsolja, hogy „törekedjetek … a megszentelődésre.” A jó értelemben vett vágyakozás késztessen a nemesebb keresztyén jellem kívánására az előttünk álló héten, hogy legyünk jobb, mélyebb, erősebb és nagyobb önuralmat gyakorló személyek.

   A jó értelemben vett vágyakozás másik pozitív és felbecsülhetetlen tárgya Krisztus szeretetének nagyobb mértékű birtoklása. Mutassunk nagyobb krisztusi szeretetet mások iránt. Pál buzdít bennünket a Filippi 2,4-ben: „Ne keresse senki a maga hasznát, hanem mindenki legyen tekintettel a másikra is.” Bárcsak megtanulnánk vágyakozni a mások lelki előmenetelére, egészségére, jólétére és boldogságára! Annyira sok embernek ismerjük a szükségeit, de segítünk nekik bármilyen módon? Amikor értelmünk leragad valaminél önmagunk számára, valószínűleg még valami a mi lakásunkba, a mi életünk javára, meg kell térnünk és imádkoznunk segítségért, hogy kikapcsoljuk azokat a gondolatokat és kívánjunk jót másoknak, kiváltképpen azoknak, akik hozzátartozóink a hitben.

   Egy újabb jogos vágy a mások építését szolgáló képesség és lehetőség. Ugye Pál mondja: „Ezért ti is … a gyülekezet építését keressétek” (A „keresni” szó erőteljes vágyakozásra utal.) Ez bizonyos korabeli lelki ajándékok adományozásának kontextusában hangzott el, de az elv minden idők összes hívő emberére vonatkozik. Pál int, hogy csak azt mondjuk, „ami jó, alkalomhoz illő és építő, hogy áldásos legyen a hallgatóknak” (Efézus 4,29). Tegyük fel a kérdést, milyen a beszédünk, és valóban hozzájárulunk a gyülekezet épüléséhez és megerősödéséhez. Mennyire nemes vágyakozás, mikor ezt kívánjuk!

   Minden evilági élmény és felfedezés kívánságánál magasztosabb, mikor az Urat akarjuk próbára tenni, hogy jobban megtapasztaljuk őt hétköznapjainkban. A napi kérés és meghallgattatás keresztyén zarándoklásunk során dicsőségesen bele van foglalva az olyan igeszakaszokba, mint az Efézus 6,18: „Minden alkalommal minden imádsággal és könyörgéssel imádkozzatok a Lélek által.” Megváltónk pedig a következőket mondja: „Kérjetek és adatik nektek, keressetek, és találtok, zörgessetek, és megnyittatik nektek. Mert aki kér, mind kap, és aki keres, talál, és a zörgetőnek megnyittatik” (Máté 7,7-8). Jakab pedig figyelmeztet: „nincs semmitek, mert nem kéritek.” Ebben rejlik üdvbizonyosságunk és hálánk legnagyobb része, és nyilván a pozitív, építő kapzsiság méltó célja.

   Aztán kívánhatjuk a bölcsesség ajándékát, amelyet Pál minden hívő számára ajánl a Filippi 1,8-9-ben: „mennyire vágyakozom mindnyájatok után … hogy a ti szeretetetek egyre jobban bővölködjék ismeretben és teljes megértésben.” Ezt először magunknak kell kívánunk, azután másoknak, főleg a fiatal keresztyéneknek. Némelyek törékenyek, ezért hadd kívánjuk erősen az ő biztonságukat és azt, hogy az Úr adjon nekik mély lelki belátást ezekben a veszélyes időkben.

   Nyilvánvalóan jó a Mennybe vágyni. Egy figyelemreméltó igeszakaszban Pál azt mondja: „Mert ez a kettő szorongat: kívánok [roppant erősen vágyom] elköltözni és Krisztussal lenni, mert ez sokkal jobb (Filippi 1,23). Ennek a kívánságnak szenvedélyesebbé kell válnia a kegyelemben való növekedéssel együtt. Mindennél jobban kell vágynunk a Mennybe; ellenkező esetben megbántjuk az Urat. Azt mondja Pál: „azoknak pedig, amelyek előttem vannak, nekifeszülve célegyenest futok Isten felülről való elhívásának jutalmáért, amely Krisztus Jézusban van” (Filippi 3,13-14). Jövő dolgokat kívánt, és mi is hasonlóképpen fokozva várakozásunkat és vágyakozásunkat.

   Aztán egyik legnemesebb vágy vagy kapzsi kívánság a másokkal való békesség. „Keresse a békességet és kövesse” (1Péter 3,11), mondja Péter apostol, kívánságot kifejező igét használva. A hívők kívánják a békességet, mivel a legfőbb Béketeremtő képét hordozzák. Ha feszültség van köztünk és egy másik hívő testvérünk között, legyen kívánságunk az összhang helyreállítása. Sose tápláljunk sérelmeket vagy megbántódásokat. Hadd kívánjuk a hídépítés ajándékát a békesség terjesztésére. Nem elég csupán elméletben kívánni a békesség állapotát, hanem erősen vágyni utána.

   A jó értelemben vett kapzsisághoz hozzá kell tartozzon a közösség utáni vágy. Azt olvassuk Epafroditoszról, hogy „nagyon vágyott mindnyájatok után”. Természetesen a közösség utáni érthető vágy túl megy a barátság élvezeténél. Magában foglalja Isten dolgainak megosztását; a lelki megerősítésben és szolgálatban való részesedés kívánása ez.

   Minden dolog fölött a legkívánatosabb az Üdvözítőnknek és Urunknak való tetszeni-akarás kell, hogy legyen. Pál panaszkodott, hogy „mindenki a maga hasznát keresi, nem a Jézus Krisztusét” (Filippi 2,21). A rossz telhetetlenség kiiktatásának legfőbb módja mindenek felett azt kívánni, ami Jézus Urunkat érdekli. Ha az Ő ügye körül forognának állandóan a gondolataink megszabadulnánk annyi testi, földi vágytól. Hadd legyünk azok az emberek, akik az evangélium sikeréért epekednek, akik örömmel olvasnak róla, hallanak róla és beszélnek róla.

   Végül fontos, hogy fegyelmezzük gondolatainkat, amikor földi dolgokról van szó, azután pedig irányítsuk gondolatainkat a vágyakozás romlott formáitól a helyesre. Tűzzünk ki magunknak új célokat a kívánság területén és akkor a rossz kívánságok megnyomorító kísértéseit leverhetjük és háttérbe szoríthatjuk. Várakozásokkal és kívánságokkal teli lények vagyunk, de ezeket irányítsuk krisztusi célokra, amelyekből mérhetetlen gyönyörűséget és kielégülést nyerünk Isten kegyelmes céljának megfelelően.