Lelkipásztor:

Chiciudean Miklós


Telefon:

06-30-6019-253


E-mail:

chmiklos1@yahoo.com


Vasárnapi istentiszteleteink Budapesten


Délelőtt:10:00


Délután:17:30


Címünk:

Budapest, Sarkantyú utca 2.
(az Örs vezér tere szomszédságában)



Vidéki összejöveteleink


Debrecen
Hunyadi János utca 14.

Bibliaóra csütörtökön 18:00-tól
Istentisztelet vasárnap 17:30-tól


Milejszeg
Petőfi utca 68.

Minden második kedden*
18:30-tól


* Részletes információ a lelkipásztortól kérhető.


A keresztyén jellem fő vonásai



1. Az alázat (1)



„Öltsétek magatokra az alázatosságot, mert Isten a kevélyeknek ellenáll, az alázatosaknak pedig kegyelmet ad” (1Péter 5,5).



   Mennyire meglepő buzdítás ez a magabiztos önteltség mostani idején! Mégis ezen a ponton kell elkezdenünk a keresztyén jellem fő vonásainak áttekintését. Péter apostol azt mondja: „öltsétek magatokra”, amivel egy munkaruha felöltésére utal, mint mikor valaki valamilyen kétkezi – régebben szolgák által végzett – munkához lát neki. Öltsétek magatokra a munkaruhát, vagy valamilyen védőruhát és készüljetek fel a munkára. Az alázat egyértelműen egy erény, amelyet megfontoltan és tudatosan kell ápolni. Péternek ez a szakasza megfelel Pálnak az Efézus 6-ban szereplő keresztyén fegyvertárával.

   Amikor öltözékről beszél, Péter nem egyszerűen egy kabátra vagy kalapra gondol, hanem teljes védelmet nyújtó ruhafélére, mert mindenkit támad a gőg különböző formája – értelmi, lelki, természeti. Főleg a képességeink és teljesítményeink kapcsán jelentkezik. Az alázat az egyetlen öltözék, amely megvédhet a gőg számos nyílvesszőjétől. Helyes ítéleteket hozunk a különböző helyzetekben? Ha igen, akkor valószínűleg büszkévé válunk erre a képességünkre, és hamarosan saját túlbecsült emberi ítélőképességünket fogjuk gyakorolni a lelki dolgok esetében is az Ige elveinek alkalmazása helyett. Kálvin János megjegyezte: „mindenki királynak képzeli magát ott belül.” Pontosan ez a gond a gőggel. Belénk furakodik és a tudatos ellenállás elmaradása esetén, hamarosan utálatosak és visszataszítók leszünk Megváltónk és Urunk szemében.

   A gőgöt a kerti gyomhoz is hasonlítják, amelyet csak folytonos kapálással és gyomlálással lehet féken tartani. Több mint ötven éve annak, hogy feleségemmel együtt megszüntettünk egy közfalat a lakásunkban – két kisebb helyiségből egy nagyobb nappalit képezve. Téglafalról volt szó. Mindent letakartunk a házban, hogy védjük a portól, de a téglaport nem lehet teljesen megakadályozni a terjedésben, úgyhogy hetekig szállt a port. Ilyen a gőg is. Mihelyt „kitör”, utat talál magának tudatos lényünk minden zegzugába.

   Olyan, mint a számítógépeket támadó vírus, ami miatt szükség van valamilyen védőrendszerre. Ezt ráadásul folyamatosan frissíteni kell a biztonság megőrzéséért. Ha nem vesszük észre, hogy a gőg szüntelen támad, és azzal ámítjuk magunkat, hogy elég csupán időnként megvizsgálni a „gőg-állapotunkat”, akkor biztosan erősen fertőzött áldozatokká válunk.

   Spurgeon azt mondta, hogyha a halál az utolsó legyőzendő ellenség, akkor az utolsóelőtti a gőg. Persze képletesen beszélt, mégis mennyire befurakodó, beszennyező, makacs és romboló a gőg!

   Amikor gőgös állapotban az emberek készségesen magukról beszélnek, ha szavaik nem is nagyhangúan kérkedők és öntetszelgők, mégis önmagukat reklámozzák, akár élő szóban vagy (manapság) a szociális hálókon. A gőg áthatja még a keresztyén élet összes oldalát is, ha nem öltjük fel imádságos lelkülettel az alázat öltönyét. De tudjuk-e, hol található ez a ruhadarab vagy mit keresünk? Biztosan megtehetjük ezt az Úr segítségével, különben nem kaptunk volna rá parancsot.

   Bocsássátok meg az illusztráció egyszerűségét, de ki kell nyitnunk a lelki élet ruhatárát, és amint szemünk kutatja, hol csüngnek az „alázat ruhái”, ki kell választanunk, mi illik a mostani helyzetünkre.


1. Gondolj többet másokra, mint magadra.


   Először, az alázat – az értelmi szerénység – kevesebbet gondol önmagára és többet másokra (Filippi 2,4). Az alázatos lélek kevesebb jelentőséget tulajdonít önmagának. Hogyan öltsük magunkra az alázatot? Amikor azon kapjuk magunkat, hogy túl sokat jár az eszünk önmagunk és dolgaink körül – legyen szó jólétünket és kényelmünket érintő dolgokról, kedvteléseinkről és élvezeteinkről, karrierünkről vagy otthonunkról, vagy éppen sajnáljuk önmagunkat – imádkozzunk sürgősen segítségért, hogy lekapcsolhassuk ezt az egész gondolatmenetet, és értelmünket mások körülményeire és szükségeire irányíthassuk. Imádság és eltökéltség által, beszüntetve az önmagunk körül forgó gondolkozásunkat, és tudatosan átirányítva értelmünket másokra, öltjük magunkra az alázat ruháját.


2. Ápolj szolgáló lelkületet


   Másodszor, az alázat – az értelem szerénysége – nyitott és készséges arra, hogy megtegyen bármit az Úrért. Sosem vonakodik bármelyik feladat elvégzésétől, mert azt méltóságon alulinak vagy értelmetlennek tartja. Ha valami Krisztus ügyének előnyére van, vagy éppen egy baj enyhítésére, az alázat mindig hajlandó megtenni azt. Emlékszem, egyszer hallottam egy fiatalemberről, aki teológiai doktori címe megszerzése után rövidesen segédlelkipásztor lett. Néhány hét után levelet írt a gyülekezet vezetőinek felsorolva az összes dolgot, amelyet méltóságon alulinak tartott, mint például a székek elrendezését a fiatalok összejövetele előtt.

   Az alázat szolgának tartja önmagát, először az Úrénak, utána másokénak. Az Újszövetség mintája a keresztyén életről a rabszolga, aki állandóan gazdája kívánságait lesi. Pontosan ez a mi ideális magatartásunk is. Semmi sem túl sok Krisztus rabszolgájának. Vállaljuk-e a szolgálatot a vasárnapi iskolában, a gyermekek tanítását vagy összegyűjtését, teremrendezést és majd -visszarendezést? Vagy terhesnek tartjuk, mert szeretnénk pihenni, vagy olvasni, vagy társalogni? Minden, ami vagyunk és amink van, hadd álljon Urunk rendelkezésére, mert az alázat szolgálattal jár. Semmi, ami szükséges tennivaló Krisztusért, nem kellene túl terhesnek vagy méltóságon alulinak lennie, és az alázat ruhájának felöltése azt jelenti, hogy emlékeztetjük önmagunkat erre naponta.


3. Vegyük észre gyengeségeinket


   Harmadszor, az alázatos lélek mindig kész meglátni saját hibáit és gyengeségeit igyekezve, hogy javítson ezeken. Készségesen hajlik az önvizsgálatra és önelemzésre, és eltökélt a tanulásra. Az alázat értékeli a kritikát és kész odafigyelni a helytálló megjegyzésekre még az ellenszenves, túlzó kritikákban is, mert legfőbb szándéka az Úrnak való megfelelés és ügyének előmozdítása. Hajlandó változni a körülmények vagy emberek hatására, főleg férj vagy feleség, sőt még gyermekek által is. Az ingerlékeny, szúrós magyarázkodás a gőg tünete, miközben a megértés alázatra vall.

   Az alázat felöltése magában foglalja a gondolatban, szóval és tettel elkövetett hibák és bűnök gyakori áttekintését, akár elkövetésről, akár mulasztásról legyen szó. Ezzel szemben a gőg átsiklik az önvizsgálaton, csupán időnként és felületesen gyakorolja azt, miközben a szív Isten előtti átvilágítása naponkénti bűnbánattal, előmozdítja a hiteles és tartós alázatot.


4. Ne várj elismerést


   Negyedszer, az alázat hajlandó elismerés, hála és dicséret nélkül működni, akármennyire tisztességtelennek tűnik is ez. Mihelyt megfogan az értelemben az a gondolat: „soha senki nem köszöni meg, amit csinálok; nem részesültem semmilyen elismerésben vagy méltatásban”, az alázat félresöpri ezt a gondolatot. Minden szolgálatot az Úrtól jövő kiváltságnak tartja. A valódi alázat nem sértődik meg. Mózes volt a legszelídebb ember, aki vezetői munkájáért kevés látható dicséretet kapott az izráelitáktól, ami megédesíthette vagy semlegesíthette volna a nép szüntelen oktalanságát. Megváltónk szinte folyamatos ellenségeskedést és hálátlanságot kellett elszenvedjen, hasonlóképpen Pál is. Szerették őket néhányan, de annál többen ellenkeztek velük és támadták őket. Az alázat nem vezet nyilvántartást a hálátlanságról és elutasítja a felette való töprengést. Következésképpen ne veszítsük el a kiváltság tudatát, hogy szolgálhassuk az Urat és másokat amíg ránk virrad a meg nem érdemelt jutalom nagy napja.


5. Kerüld a viszálykodó és a kritizálós lelkületet


   Ötödször, az alázat soha sem udvariatlan, hűvös, nyers vagy barátságtalan másokkal szemben, és nem rendelkezik kritizáló, bíráló lelkülettel. A gőg fizet rosszal a rosszért, mert nem képes elviselni a sértést vagy leszólást. A gőg az, amely bírálgat és mindenben talál hibát kivéve önmagában. Az alázat felöltése annyi, mint elszántan elhatározni, hogy türelmesen fogok reagálni mindenre nem felejtve el, hogy Urunkat és Üdvözítőnket képviseljük minden helyzetben.

   A mások azonnali kritizálásának szokása különlegesen veszélyes ostobaság. Az ördög tudja, hogyha elültetheti bennünk a bíráló lelkületet, ez jobban fogja fokozni gőgünket, mint a hízelgés, gazdagság vagy hatalom. Természetesen a helyes lelkülettel gyakorolt bírálatra szükség van a gyülekezet tanítása és gyakorlata tisztaságának megőrzésére. De az ösztönös negatív lelkület természeténél fogva fölényeskedő, arrogáns, megvető és torzító. Az alázat érdekében szükséges kigyomlálnunk magunkból bármilyen megrögzült szőrszálhasogató hajlamot, beleértve a kifinomult formáit is, mint például a mások személyét és viselkedését nevetségessé tevő humort. Az alázat felöltözése annyi, mint elsajátítani egy pozitív, barátságos, segítőkész, másokat biztató lelkületet, amikor csak lehetséges, sose öltve magunkra a másokra lenéző lelki bíró szerepét.




2. Az alázat (2)



„Öltsétek magatokra az alázatosságot, mert Isten a kevélyeknek ellenáll, az alázatosaknak pedig kegyelmet ad” (1Péter 5,5).



6. Légy nyitott az emberek felé


   Hatodszor, az alázat sosem tartózkodó, zárkózott, hanem nyitott mások felé (Jakab 3,17). Mindig alkalmazkodik másokhoz és nem viszonyul mereven, kedvetlenül, együttműködést elutasító módon, hogy elvegye kedvüket a társalkodástól vagy a közösségápolástól. Leáll beszélgetni úgy a fiatalabb, mint az idősebb hívőkkel, és kedvesen kezel minden fajta és nemzetiségű személyt. A Jakab 2-ben nyomatékosan javasolt lelkülettel és kedélyállapottal rendelkezik, mint a gyülekezet, amely a szegényt is – a gazdagokhoz hasonlóan – szívesen fogadja és tiszteli.

   Az alázat több a nyitottságnál: egyben jó hallgató, aki készségesen és türelmesen meghallgat másokat, nézőpontjaikat, gondolataikat, reményeiket, fájdalmaikat és bajaikat. Készségesen végig hallgatja egy személy problémáját mielőtt válaszolna neki. Ezzel szemben a gőg elhamarkodott és türelmetlen. Mindig arra gondol, hogy fontosabb dolga is akad annál, mint másokat meghallgatni, és amikor azt képzeli, hogy tudja mások problémáinak megoldását, szavukba vág és máris közli véleményét, mielőtt teljesen előadták volna azokat.

   Az alázat tiszteli a többieket, főleg a hívő testvéreit tudva, hogy segítséggel tartozik nekik. Eszébe jut, hogy mennyire adós a másoktól kapott segítség miatt.


7. Ne panaszkodj


   Hetedszer, az alázat nem panaszkodik jelenlegi osztályrészére az életben (Isten gondviselése), hanem engedelmeskedik a parancsnak: „elégedjetek meg azzal, amitek van, mert ő mondta: Nem hagylak el, sem el nem távozom tőled” (Zsidók 13,5).

   Az alázat nem felejti el, hogy a hívő kegyelemmel, élettel, lelki értelemmel, Istennel való közösséggel, vezettetéssel, segítséggel, mennyországgal és minden elképzelhető áldással rendelkezik, úgyhogy minden, Isten által rendelt nehéz helyzetet ezen a világon bőven ellensúlyoznak az áldások. Ez nem jelenti azt, hogy nem szabad földi sorsunk fejlesztésére vagy egy rossz helyzet megváltoztatására törekednünk. De a változást nem szabad a fölény és fényűzés büszke hajszolásaként keresni. És ha a nehéz körülményeket nem lehet pillanatnyilag megváltoztatni, az alázat annak közepette is hajlandó dicsőíteni Istent és benne bízni. Az alázat – nyilván – imádkozik enyhülésért, de amíg az megérkezik, bízik az Úrban és aláveti magát neki. Az alázat emlékezik a 2Korinthus 12,7-10-re. Az alázat ruhájának felöltése annyi, mint őrizkedni a szükségtelen luxustól a vagyontárgyakban vagy ruházatban, kerülni a divatmárkák kultuszát, és ésszerű életvitelt kialakítani. (Semmi sem lobbantja lángra úgy a gőgöt, mint a luxustárgyak és a drága holmik.) Az alázat felöltése úgy valósulhat meg, ha elfojtjuk a zúgolódást és a földi osztályrészünk fölötti panaszkodást.


8. Az ismeret elmélyítése


   Nyolcadszor, az alázat mindig igyekszik jobban megismerni az Igét. Nagyon reálisan látja, hogy mennyire keveset ismer már Isten mélységes dolgaiból, és sóvárog Isten lényének és útjainak nagyobb megértésére és értékelésére. Szeretné jobban tudni, Isten hogyan bánik az emberekkel, mit tartogat számukra, milyen ígéretei vannak és hogyan oldhatók meg a problémák az Ige helyes használata által. Az alázat keresi az Ige napi feddéseit vagy bátorításait, a Krisztust bemutató igehelyeket, valamint a kötelességekre és kiváltságokra való emlékeztetőket. Érzékeli saját szükségeit és tart az egyéni áhítatok elmulasztásának következményeitől, miközben örül az élet végéig tartó tanulási vezérfonalnak. Az alázat feltekint az ismeret óriási halmazára és a szentségre való ösztönzőkre és érzi ezeknek szükségét. Az alázat elkötelezi magát a gyülekezet nyilvános szolgálata érdekében az összes összejövetel mellett és csak elkerülhetetlen esetben hiányzik megértve, hogy a lelki tudás nem csupán halmozódó jellegű, hanem egyfajta elhasználódó energia, amelyet folyamatosan pótolni kell az Ige tanulmányozása által. A gőg nem kedveli ezt az elvet, mert szeret önelégülten gondolni önmagára, mint aki eléggé jó lelki állapotban van jelenlegi tudásának köszönhetően.


9. Hálás minden dologért


   Kilencedszer, az igazi alázat folyamatosan hálás Istennek. Hányszor érkezünk meg gépkocsinkkal biztonságban és belépünk otthonunk ajtaján úgy, hogy elfelejtünk hálát adni Istennek? A gőg persze nem gondol erre, mert szerinte az egész az ügyes vezetési képességnek köszönhető, de az alázat tudja, hogy az Úr kegyelme miatt nem ért pusztító baleset, és hálát ad a megtartó kegyelemért.

   Az alázat minden utat az Úrra bíz, valójában minden napot az Úrra bíz. Ha ez értelmetlennek tűnik, akkor a gőg megfertőzött minket. Csak a gőg érzi terhesnek és túlzásnak, hogy mindenben az Úrtól függjön, de az alázatnak ez természetes.


10. Az ábrándozás kerülése


   Az alázat tizedik jellegzetessége, hogy nem kezd ábrándozásokba vagy fantáziálgatásokba, amelyekben önmagát egy képzeletbeli színpadon valamilyen sztárnak tekinti. Nem fogalmaz meg önmagában valamilyen öndicsőítő szöveget. Sok komoly hívő tanúskodhatna arról, hogy ilyen fajta merengésekbe sodródott, amikor éppen buszon utazott, vagy sétált, vagy fizikai munkát végzett és agya szabadon szárnyalhatott. Olyankor az értelem élvezettel alkotja meg saját „filmjét”, amelyben elképzel valamilyen helyzetet, ahol az én a főhős.

   Ez köztudottan sok fiatal időtöltése, de az alázat nem lelkesedik a személyes, belső képzelgés dicsőítéséért. Tűnhet ártatlan dolognak, de ritkán van benne alázat. Az alázat nem érzi jól magát ilyesmiben és távol marad. Az önmagasztaló ábrándozások vagy fantáziálgatások táplálják a gőgöt és meggátolják az alázatot. Az alázat ruhájának felöltése együtt jár az önmagasztalás elutasításával és gondolataink jobb ellenőrzésével a Filippi 4,8 értelmében, kikerülve a hiábavaló képzelgés csapdáját.


11. Tekints sokat Krisztusra


   Az alázatról utoljára említett jellegzetesség valójában az első és a legnagyobb. Az alázat nagyra tartja Krisztust, csodálattal és elismeréssel tekint rá. Mikor munkásságát és tulajdonságait magasztalják az istentiszteleten, az alázat valóban álmélkodik rajta és dicséri őt. A Szentírás egyéni olvasásakor, az alázat elidőzik Krisztus minden egyes látványánál, reflektál és tisztelettel adózik neki. Egyetlen megpillantásán sem siklik át könnyedén vagy tartja magától értetődőnek, merthogy ő alapozza meg és formálja értékeinket és ízlésünket. Szeretnénk hozzá hasonlítani és képére átalakulni. Pál a 2Korinthus 3,18-ban fogalmazta meg ezt az elvet: „Mi pedig az Úr dicsőségét mindnyájan fedetlen arccal szemléljük, és az Úr Lelke dicsőségről dicsőségre ugyanarra a képre formál át minket.” Krisztust mindenek fölött tisztelni és őt utánozni – ez az alázat felöltése. Miközben isteni tekintély és erő áradt az Úrból földi szolgálata idején, emberi természetén keresztül a figyelemre méltó és bámulatos szerénység sugárzott, ami kedvességében és nyitottságában, a szegénység elfogadásában, panasz nélküli türelmében, fáradhatatlan szolgáló lelkületében nyilvánult meg. Soha ne szalasszuk el, hogy Megváltónk legyen legfőbb mintaképünk.


Az alázat (3)



„Mindnyájan egymás iránt öltsétek magatokra az alázatosságot, mert Isten a kevélyeknek ellenáll, az alázatosaknak pedig kegyelmet ad. Alázzátok meg tehát magatokat Isten hatalmas keze alatt, hogy felmagasztaljon titeket annak idején. Minden gondotokat őrá vessétek, mert neki gondja van rátok.”
1Péter 5,5-7



1. Mi motivál alázatra


   Visszatérve Péter apostol szavaihoz, erőteljes motivációt kapunk az alázat keresésére: „mert Isten a kevélyeknek ellenáll, az alázatosaknak pedig kegyelmet ad.” Ezek lökést adó szavak, és ha megnézzük a kontextust, világossá válik, hogy Isten ellenáll nemcsak a megtéretlen kevélynek, hanem javító szándékkal a megtért kevélynek is. Isten szembeszáll velünk, ha megengedjük, hogy a kevélység, mint gyom elfojtsa az alázatot. Az „ellenáll” szó az eredetiben azt jelenti, hogy Isten szembeszáll. Katonai parancsnokhoz hasonlóan, seregeit a gőgös ellen küldi. A szó egy előre törő ellenségre utal, amely a bölcsen védekező tábornok által felvonultatott katonák áthatolhatatlan védzárába rohan. Isten ezt műveli velünk kevélység esetén, és ha megpróbálunk kitörni balra vagy jobbra más utat keresve kevélységünknek, Isten kész szembeszállni és körül zárni, hogy ne mozdulhassunk.

   Kevélységünk ellenünk mozgósítja Istent, ami aztán megálljt parancsol nekünk, úgyhogy lelki életünk minden területe fenyegető veszélynek lesz kitéve. Például nem taníthat többé, mikor az Igét tanulmányozzuk, nem ad kielégítő bepillantásokat Igéjéből és nem közöl velünk vigaszt vagy gyönyört. Megvonhatja vezetését és majdnem biztosan nem leszünk használható eszközök. Hogyan is használhatna minket Isten képviselőiként, miközben gőgöt rejtegetünk magunkban, amit Ő utál? Eljuthatunk minden kegyelmi lelkiajándékunk megbénulásához. Mivel megtűrtük a kevélységet, az Úr átadhat bennünket egyéb nagy bűneinknek, akármi is legyen az. Lehet, hogy képtelenek leszünk uralkodni magunkon, úgyhogy indulatba jövünk és büszkén és mogorván reagálunk mások ingerlésére. Lehet, hogy korábban megőriztük önuralmunkat, imádság által erősödve, de ha a gőg a kegyelem megszűnését idézi elő, akkor sok bukás következik. Jobb, ha megalázzuk magunkat, különben nagyon csúfos vége lesz.

   Némi betekintést kapunk abba, Isten hogyan „áll ellen” népének a Zsidók 12 egyik igeversében (amelyet a Példabeszédekből idéz): „Fiam, ne vesd meg az Úr fenyítését, és ne csüggedj el, ha megfedd téged.” Arra int, hogy ne vessük meg az Úr enyhébb fenyítéseit vagy büntetéseit, mert ellenkező esetben szigorúbb, megpróbáló feddés következik.

   Gondolhatunk Britannia súlyos árvizeire, amelyekre nemrég sor került. Ezek rejtélyes dolgok és nem értelmezhetjük azokat túlzott magabiztossággal, hiszen az ilyen árvizek az Úrtól kapott figyelmeztetésnek tűnnek a Jelenések könyvében leírtakhoz hasonlóan, a társadalmunkban tapasztalható sok gonoszság és hitetlenség miatt. Noha sokakat lesújtott, mégis mennyire gyöngéd fenyítés volt az, ha belegondolunk, hogy nem történt életvesztesség. Sajnos a lelki figyelmeztetésnek még csak a lehetőségét is megvetéssel utasította el megkeményedett társadalmunk. Mi következik ezután? Ha országunk mindenestül elutasítja a tanulságok levonását, amelyek ilyen bajokból születnek, vagy nem ismeri el, hogy van egy Teremtőnk, akinek számadással tartozunk, mikor fog érkezni a következő fenyítés és milyen formában? Az enyhébb feddések – ha figyelmen kívül hagyják – kötelezően sokkal nagyobbakat vonnak maguk után. Milyen hamar? Nem tudjuk megmondani, mert Isten a maga titkos akaratában eldönti meddig vár hosszútűrésében. Aztán amikor eljön a büntetés, sokkal keményebb lesz a korábbi figyelmeztetésnél. Egyéni életünkre vonatkoztatva ezt, ha Isten lépéseket tesz kevélységünk megfékezésére, figyelmen kívül hagyjuk Őt és megvárjuk a sokkal keményebb fenyítéseket?


2. Csodás kegyelem


   Most Péter szavainak egy teljesen pozitív és nagyon meglepő részét nézzük meg: „Isten a kevélyeknek ellenáll, az alázatosaknak pedig kegyelmet ad.” Egyedül Isten segítségével fejlődhetünk az alázatban, és mégis megjutalmaz minket a haladásért. Az Úr annyira kegyelmes, hogy az alázatban való növekedés legkisebb mértéke is újabb kegyelmet von maga után. Ez egy csodálatos elv, amely hasonlít ahhoz, hogy a pénz még több pénzt szül. Az alázat szüli az alázatot. Ő „kegyelmet ad az alázatosnak.”

   Ha biztosítunk valamennyi alázatot ima által és „felöltözzük” a ruhát vagy a mércéket, Isten további segítséget nyújt lelki életünkben – több erőt ad a bűn felett, több megválaszolt imát, több áldott beavatkozást életünkbe, több szabadítást, több segítséget, nagyobb hasznavehetőséget, nagyobb bölcsességet és tisztánlátást, több belátást, több szeretetet, több gyöngédséget, több jóakaratot, több hitet és nagyobb béketűrést és türelmet. Tényleg többet ad Isten ezekből a kegyelmi gyümölcsökből? Igen, ha esedezünk és munkálkodunk az alázatért, mert Igéje azt mondja, hogy kegyelmet ad az alázatosnak. Ellenáll a gőgnek, de megnöveli a kegyelem folyamát, amely az alázatos szívű felé árad.

   „Alázzátok meg tehát magatokat Isten hatalmas keze alatt”, mondja Péter. Az alázat ellenkezik a megromlott emberi szív minden ösztönével. Egy belső hang azt mondja bennünk, hogy nem lehet alázatosan élni, mert állandóan érvényesíteni kell önmagunk jogait, törődni önmagunkkal, harcolni az érvényesülésért és megtartani az önértékelést. Azonban Péter szerint meglátjuk az alázat megvalósíthatóságát és győzelmét, ha önmagunkat Isten hatalmas kezébe helyezzük és elhisszük, hogy semmi sem túl nehéz számára, és bármilyen helyzetben bízhatunk segítségében. Ha arra hív minket, hogy mély vizeken menjünk át, meglátjuk majd tökéletes gondviselését. Sosem kell feladnunk az alázatot önérvényesítő, fellengzős lelkületet öltve magunkra, hogy átvergődjünk az élet megpróbáltatásain.


3. A megígért felmagasztalás


   Az apostol ezután megtoldja egy rendkívüli ígérettel. Legyünk alázatosak – „hogy felmagasztaljon titeket annak idején.” Gondolhatunk arra, hogy ez leginkább életünk végére vonatkozik, mintha Péter azt mondaná: „Tarts ki akármilyen nehéz legyen, mert az életutad végén felmagasztal majd.” De az „annak idején” jelentése: a számodra kijelölt időben, ami elérkezhet hamarosan életedben, és nemcsak a legvégén. A megfelelő időben, tökéletes akarata szerint, Isten felmagasztal majd minket és megáld hasznavehetőséggel és örömmel, ha megalázzuk magunkat hatalmas keze alatt.

   Végül (még mindig az alázatról), Péter azt mondja: „Minden gondotokat őrá vessétek, mert neki gondja van rátok.” Ez pontosan azt jelenti, amit mond, de van benne több is. A „vetni” szó előfordul máshol is az Újtestamentumban, a Lukács 19,35-ben, ahol azt olvassuk, hogy ruhákat „vetettek” a szamárcsikóra, amelyen az Úr bevonult Jeruzsálembe a nép hozsannázása közepette. Az eredeti szó jelentése „ráhajítani”, mintha értelmünk egy erőteljes mozdulatával tennénk. Ez jelzi, hogy az emberek önként, szívesen és határozottan bocsátották köntösüket az Úr szolgálatára és megtisztelésére. Érte tették, helyeslően és imádatként.

   Itt Péter intésében a vetni szó nem azt jelenti, hogy kimerülten Krisztus lábához eresztjük terheinket megoldásra várva, noha ezt fontos megtennünk, hanem készségesen rábízzuk azokat szolgálatként. Mondhatjuk magunkban: „Minden terhemet érte végzett szolgálatnak tekintem, amitől bízhatok benne, próbára tehetem őt, bizonyságot tehetek neki és közeledhetek hozzá. Egyértelműen hozzá viszem azokat és tőle kérek segítséget, ugyanakkor odaadom neki azokat, felajánlom neki az Ő szolgálatára bizonyságtevésem részeként, és nekem győznöm kell azokban általa. Az emberek el kell, hogy mondhassák rólam: „Mindazokban a próbákban szerette az Urat és benne bízott. Megőrizte nyugalmát és alázatát”.” Bárcsak megtennénk ezt, és az evangélium kegyelme ragyogna belőlünk minden helyzetben és akkor az embereket annál inkább megérintené, meghatná és lenyűgözné az evangélium. Amint az emberek felsőruháikat a szamárcsikóra helyezték Krisztusért, mi átadjuk neki összes megpróbáltatásunkat iránta való szolgálatból. És mert Péter az alázat kontextusában fogalmazza meg ezt a buzdítást, arra következtethetünk, hogy a próbák az Úrnak való szolgálatként történő értelmezése alázattal ajándékoz meg minket.

   John Wesley megtérése előtt elment misszionáriusnak Georgia államba és fájdalmasan sikertelen volt. Modora és viselkedésmódja nyilván arisztokrata jellegű volt, és mint aki nagyon tudatában van ennek, gyakran dölyfösen bánt a „pornéppel”. Kioktató tekintetes úrként viselkedett, de a kudarc nagyon megalázta. Visszatérve Britanniába elkezdett alázatosan fohászkodni az Úrhoz és csak ezután válhatott az 1739-ben elindult rendkívüli Nagy Ébredés egy vezető eszközévé. A maga idejében aztán lefordította egy német himnusz találó szavait:


   Küldd le nekünk hasonlóságodat onnan fentről,
   És hadd legyen az az én ékességem;
   Öltöztess engem bölcsességbe, türelembe, szeretetbe,
   Sok alázattal és tisztasággal:
   Amelyek sokkal jobbak az aranynál és gyöngyöknél,
   És ragyogóbb a hajnalcsillagnál.



   George Whitefield, abban az ébredésben az Úr által legjobban használt prédikátor, szintén az alázat ajándéka által készült fel betöltendő szerepére. Az Úr felhasználta a körülményeket és eseményeket, hogy roppant alázatossá tegye, úgyhogy általa a Szentlélek rengeteg embert vezetett bűnbánatra, mikor az embereket kérlelte.

   Ugyanez volt a helyzet korábban Luther Mártonnal. Általában azt hisszük Lutherről, hogy erős, bátor, magabiztos egyén volt, főleg mikor kifüggesztette a 95 tételt a Wittenbergi vártemplom ajtajára, elindítva ezzel a csodás Reformációt. De Luther nagyon alázatos lett az Úr előtt. Nagyon jól tudta, hogy attól kezdve többé nem futhat be nagy karriert az egyházban, semmi kilátás nem marad többé a Wittembergi Egyetem tanári állásának való betöltésére, nem lesz többé elismerés, előléptetés, hanem valószínűleg üldöztetés és halál. A lelkiismeretének való engedelmességért meghiúsul összes korábbi törekvése és igénye, és lenézik majd mint számkivetett papot és lázadót, de az Úrnak pontosan ilyen személyre volt szüksége, hogy egyre nagyobb kegyelemmel halmozza el a rendkívüli hasznavehetőség érdekében.

   Bárcsak mindnyájan alázatosabbak lennénk bensőnkben. Ez nem jelenti azt, hogy színleljük az alázatosságot vagy alázatosnak nézzünk ki külső megnyilvánulásunkban, hanem szívükben és értelmünkben, valamint kapcsolatainkban kell az alázat uralkodjon. Micsoda kegyelemben lenne akkor részünk. Természetesen imádkozzunk és fáradozzunk ezért, állandóan résen a kevélység és önteltség minden hajlama ellen.

   „Mindnyájan egymás iránt öltsétek magatokra az alázatosságot, mert Isten a kevélyeknek ellenáll, az alázatosaknak pedig kegyelmet ad. Alázzátok meg tehát magatokat Isten hatalmas keze alatt, hogy felmagasztaljon titeket annak idején. Minden gondotokat őrá vessétek, mert neki gondja van rátok.”