menu button menu button

A Charles Haddon Spurgeon által szerkesztett „Harmatgyöngyök és Aranysugarak” című áhítatos könyv gazdag igei üzeneteket és mély mondanivalókat tartalmaz, mely minden Istent kereső és az Ő közelébe vágyó embernek értékes lehet.
„…Napjainkban, mikor olyan kevés nyugalomhoz jutunk, mert nagy a hajsza, a lótás-futás, nem valami könnyű a családdal áhítatra sorakozni; sem a hajnali órákban, még kevésbé a csendes esték idején. Ám mégis, mennyire szükséges az, hogy a benső ember el ne satnyuljon, és éhen ne haljon. Ezen akar segíteni e könyv, mely a Szentírás egyik másik részéből ad rövid szemléltetést, s így a szív gondolatait az Örökkévalóra irányítja.
Ahogy a gyengéd reggeli harmat felüdíti a száraz pázsitot, úgy kellene a reggeli órákban az Úr szavának a szíveket felüdíteni; tehát erre akar szolgálni a „Harmatgyöngyök és Aranysugarak”. Ha pedig valaki, akkor olvassa, amikor a nyugovóra térő nap a felhőket bearanyozza, akkor is hasznos rá nézve és azok részére, akik hallgatják, hogy az igazság napja jól bemélyedjen a család minden tagjának szívébe…” (A kiadó előszava)

Október 7.

„Miért nyomorítod meg a te szolgádat?” (4 Mózes 11,11)

Mennyei Atyánk gyakran küld ránk nyomorúságot, hogy hitünket megpróbálja. Ha valamire való hitünk van, akkor kiállja a próbát. A salak fél a tűztől, az arany nem. A hamis drágakő akármilyen szépen van csiszolva, iszonyodik a próbát megejtő gyémánt érintésétől, de a nemes rubin nem. Szegényes hit az, mely csak akkor bízik Istenben, mikor a barátok hűek, ha a test majd kicsattan az egészségtől, az üzlet virágzik és gazdag nyereséget hoz. Az a valódi hit, mely az Úr iránt való hűségben akkor is kitart, ha barátai elhagyják, ha a test gyenge és sorvad, ha a kedély nyomott, és ha Atyánk arcának világossága elrejtőzik előle. Az a hit, mely a legnagyobb veszélyből is azt kiálthatja: „Íme, meg fog engem ölni, azt én nem várhatom meg. Mégis megvallom Előtte az én útjaimat; Ő lesz az én üdvöm”. Ez egy mennyben született hit. Az Úr megnyomorítja az Ő szolgáit, az Ő megdicsőítése végett, mert az övéinek erényei által igen meg fog dicsőülni, mert azok az Ő kezének munkái. Mivelhogy a háborúság békességes tűrést nemz, a békességes tűrés pedig megkísértést, a megkísértés pedig reménységet, így az Úr tiszteltetik a felvirágzó erények által. Soha sem hallanánk a hárfa fenséges hangját, ha húrjai érintetlen maradnának. Soha sem kóstolnánk meg a szőlőfürt szívet vidámító nedvét, ha nem lenne kinyomkodva a présben. Sohasem éreznénk a fahéj pompás zamatát, ha nem lenne összezúzva és porrá törve. A tűz melegét sem éreznénk, ha nem égne hamuvá a fa. A nagy Művezető bölcsessége és hatalma meg fog nyilvánulni azokban a háborúságokban, amelyeken engedi átmenni kegyelmének edényeit. A jelenlegi szomorúságnak is megvan az a célja, hogy a jövendő örömöt emelje. Tudnánk-e a mennyben oly rendkívül boldogok lenni, ha nem tapasztalnánk magunkon a bűn átkát és e föld szenvedéseit? Nem kedvesebb-e a harc után a béke? Nem édesebb-e a nyugalom a nehéz és fáradtságos munka után? Nem emeli-e a dicsőültek boldogságát a lefolyt nyomorúságra való emlékezet? Még nagyon sok értékes felelet van e mai kérdésre. Forgassuk azt szívünkben.

Október 8.

„Evezz a mélyre, és vessétek ki hálóitokat fogásra.” (Lukács 5,4)

Ez az elbeszélés az ember részéről való közreműködés szükségességét tanítja. A halfogás csodálatos volt. De sem a halász, sem annak hajója és hálója nem maradt amellett tétlen, hanem mindannak közre kellett működni, hogy halhoz jussanak. Így van ez a lelkek megmentésénél is. Isten sokféle eszköz által működik, s míg a kegyelem újszövetsége érvényben marad, Istennek tetszeni fog, hogy az evangélium bolond prédikálása (1 Korintus 1, 21) által tartsa meg a hívőket. Ha Isten a teremtmény közreműködéséről korlátlanul és függetlenül végzi csodáit, kétségtelen, hogy megdicsőültek azok által, de Ő maga bevette az üdvintézkedés tervébe az emberi együttműködést, mint azon eszközt, mely által a legtöbbször megdicsőíttetik ezen a földön. Az eszközöknek magukban véve nincs semmi érdemük és jelentőségük. „Mester, ez egész éjjel fárasztottuk magunkat és semmit sem fogtunk.” Mi okozta a fáradozás sikertelenségét? Talán olyan halászok voltak, kik nem teljesítették hűen hivatásukat? De igen, gyakorlott kezeik voltak. Értették foglalkozásukat. A szorgalom hiányzott belőlük? Nem, dolgoztak. Nem voltak elég kitartóak? De igen, hisz egész éjjel dolgoztak. Vagy nem volt hal a tengerben? Dehogy nem, mert mihelyt ott volt a Mester, seregenként tódultak a hálóba. Mi volt hát a baj? Az, hogy az eszközökben magukban véve nincs erő, ha Jézus nincs jelen. „Nélküle semmit sem cselekedhetünk.” De Krisztussal mindent tehetünk. Krisztus jelenléte biztosítja az eredményt. Jézus Péter hajóján volt és akarata csodálatos befolyása folytán a hálóba vonta a halakat. Ha az Úr Jézus az Ő gyülekezetében felmagasztaltatik, akkor annak ereje és hatalma az Ő jelenlétében van. Királyi dicsének hangzik körükből és mindenfelé jelt adnak magukról. „Ha felemeltetem e földről, mindeneket magamhoz vonzok.” Ha napi munkánkra megyünk, halásszon mindegyikünk emberi lelkeket a maga helyén. Nézzünk felfelé hitben és tekintsünk magunk köré komoly kívánsággal. Dolgozzunk, míg eljön az éj. Az, ki a háló kivetését parancsolja, Ő meg is tölti azt halakkal.

Január 22.

„Emberfia! Mennyivel különb a szőlőtőke fája a többi fánál, és a szőlővessző, ha az erdő fái közé kerül?” (Ezékiel 15,2)

Ezen szavak az Isten gyermekei megalázására szolgálnak; őket Isten szőlőjének nevezik, de mivel különbek ők természet szerint másoknál? Isten jósága folytán váltak termékennyé, mert jó talajba plántálta őket; a szentség kőfalán nevelte őket az Úr; s gyümölcseiket az Ő dicsőségére hozzák, de mit érnének Istenünk nélkül? Mit érnének a Szentlélek állandó befolyása nélkül, aki a termékenysége adományozza nekik? Ó, hívő ember, tanuld meg itt minden büszkeségedet levetni, mert be kell ismerned, hogy arra semmi okod sincs. Bárki is légy, nincs semmid, amivel kérkedhetnél. Minél több mindened van, annál inkább adós vagy Istennek; és nincs miért büszkének lenni arra, ami téged adóssá tesz. Nézz vissza múltodra, figyeld meg mi voltál. Gondold meg, mi volnál most az isteni kegyelem nélkül. És gondolj arra, hogy mi vagy még most is. Nem bánt-e a lelkiismereted? Nem áll-e lelked előtt ezerféle tévelygésed és nem mondja-e, hogy nem vagy méltó fiának hívattatni? És ha mégis valamit csinált belőled, nem arra mutat-e az, hogy kegyelme változtatott meg téged? Te, akinek nagy hited van, még nagy bűnös volnál, ha Isten meg nem térített volna. Te, aki az igazságért buzgólkodsz, éppen úgy harcolnál a tévelygések mellett is, ha a kegyelem át nem hatott volna. Azért ne légy gőgös, még habár nagy jónak és a kegyelem bőséges gazdagságának birtokában vagy is, még azon esetben sem mondhatod magadénak bűneiden és nyomorodon kívül a legcsekélyebbet is. Ó, mily sajátságos önámítás, hogy te, ki mindent ajándékba kaptál, azt gondolod, hogy felfuvalkodhatsz, szegény koldus, aki Megváltód jóságából élsz, olyan vagy, akinek élete kialszik, ha Jézusból új életerőt nem kapsz – és mégis gőgös vagy! Ó, te balga szív!

„Ti vesszők, Hozzá vagytok kötve!
Mélyen Belé nőttetek?
Sebeibe vagytok temetve?
Benne boldogok lettetek?
Kössön Hozzá a hit s szeretet!
El ne vegye senki e kincset!”

Január 23.

„Segítséget nyújtottam egy hősnek, kiemeltem a nép közül egy kiválasztottat.” (Zsoltárok 89,20)

Miért kellett Krisztusnak a nép közül választottnak lenni? Szólj, szívem; a szív gondolatai a legjobb gondolatok. Nem azért történt-e ez, hogy ezáltal testvérünkké lehessen a vérkötelék folytán? Ah, milyen csodás rokonság van Krisztus és a hívők között! Aki hisz, az mondhatja: „Nekem van egy testvérem a mennyben, jóllehet és szegény vagyok, de testvérem gazdag és király; vajon elviselhetné, hogy én szükséget szenvedjek, holott Ő trónon ül? Nem! Ő szeret engem; Ő az én testvérem”. Hívő lélek, viseld e dicső gondolatokat, mint valami gyémánt ékszert, a te emlékezeted nyakán; húzd fel, mint egy aranygyűrűt emlékezeted ujjára és használd azt, mint királyi pecsétet, mivel kérvényedet pecsételed le, hogy a meghallgattatás bizonyos legyen. Ő olyan testvér, ki a nyomorban is hű marad testvéréhez, fogadd el Őt, mint olyant.

„Ki Jézussal megy, biztonságban halad,
Szenvedések között is épen marad.
Kit e testvér véd, azt nem éri vész,
Isten oltalma számára mindig kész”.

Krisztusnak azért kellett a község közül választottnak lenni, hogy megismerje erőtlenségeinket és meg tudjon szánni minket. „Megkísértetett mindenekben hasonlóképen, a bűntől megválva”. Minden szükségünkben velünk érez. Kísértést, fájdalmat, kellemetlenséget, gyengeséget, kimerülést, a szegénységet Ő ismeri, mert mindazokat átélte. Gondolj erre kedves keresztyén és szolgáljon vigasztalásodra. Bármilyen rögös és fárasztó is az utad, meg van az szentelve Megváltód lábnyomaival; ha mindjárt a halál árnyékának völgyében járnál is vagy a büszke Jordán árjában, még ott is megtalálnád lábnyomát. Bárhova menjünk, mindenütt járt előttünk, minden teher, amit hordoznunk kell, egykor Immánuel vállait nyomta. Útja keményebb volt, igája nehezebb, miért ne tűrnék hát én, ha Ő így szenvedett? Legyen bátorságod, a király lábai vérrel jelezték meg az utat és a tövises ösvényt örökre megszentelték.

Január 24.

„Mert ő ment meg téged a madarász csapdájától” (Zsoltárok 91,3)

Isten kétféle értelemben menti meg az övéit a madarász csapdájától. A csapdától és a csapdából. Megszabadítja a csapdától, mert nem engedi, hogy belejussanak; azonban, ha már belekerültek, megszabadítja őket belőle. Némelyeknek az első ígéret becsesebb, másoknak pedig a második bír nagyobb értékkel. „Mert ő ment meg téged a madarász csapdájától”. Hogyan? Gyakran a nyomorúság azon eszköz, amellyel Isten megszabadít bennünket. Isten tudja, hogy esésünk mihamarabb romlásba dönt, azért bocsátja ránk kegyelmesen nevelő vesszejét. Kérdezzük: „Uram, miért teszed ezt?” De nem tudjuk, hogy nyomorúságainknak egy nagyobb veszélytől kellett megóvni bennünket. Sokan megszabadultak már a fájdalom és kereszt által az örök veszedelemtől; azok riasztották el a madarakat a csapdából. Más esetben meg azáltal őrzi Isten az övéit a madarász csapdájától, hogy lelki erőt ad nekik, melynek következtében, ha a gonosz kísérti őket, ezt mondhatják: „Mi módon művelném e nagy gonoszságot, vétkezve az én Istenem ellen?” Ó, de mily üdvös dolog az, hogy – ha a hívő valamely vigyázatlan pillanatban a hálóba kerül – Isten őt megszabadítja belőle! Ó, könnyelmű, rettegj, de ne csüggedj el. Ha el is tévedtél, halld, amit Megváltód mond: „Térjetek vissza hűtlen fiak és kegyelmes leszek hozzátok”. De te azt mondod, hogy nem térhetsz vissza, mert meg vagy fogva a hálóban. Akkor hallgasd meg ezt az ígéretet: „Mert ő ment meg téged a madarász csapdájától”. Megszabadít mindazon gonosztól, amelybe jutottál és ha nem szűnsz meg tévelygésed fölött gyászolni és bánkódni, akkor nem hagy el Az, aki téged szeretett. Dicsőséggel vesz körül, örömöt és boldogságot ad olyannyira, hogy megrontott tetemed is örülni fog. A paradicsom madarai közül egy sem fog elveszni a madarász csapdájában.

„Jézus, életforrás, Te segíts győzni!
Lásd, sok veszély s nyomor vesz körül!
Erőm gyenge, én nem bírok küzdeni,
Ellenem fenyeget kegyetlenül!
Ha nem állsz mellettem folyton segítve,
Úgy a harc részemre el van veszítve!”

Január 25.

„Az Úr hűségét magasztalom, az Úr tetteit dicsérem: mindazt, amit az Úr tett értünk” (Ézsaiás 63,7)

Avagy te nem tehetnéd ezt? Talán nem nyerted kegyelmének bizonyítékát? Bármennyire meghomályosodott utad e szempillantásban, mégsem vagy képes elfelejteni azon boldog órát, amikor az Úr Jézus eléd jött és ezt mondta: „Jöjj hozzám”. Nem emlékszel azon elragadó élvezetre, amely akkor hatott át, amikor az Úr béklyóidat feltörte és láncaidat elszaggatta és megvigasztalt: „Jövök, hogy köteleidet eloldozzam, és téged szabaddá tegyelek!” Vagy ha az első szeretetet elfelejtetted, akkor életutad mentén létezni fog még valahol egy becses távolságjelző oszlop, amelyet a moha még nem nőtt be egészen, amelyen olvashatod irántad való szeretetének és kegyelmének boldog emlékét. Nem sírtál még soha úgy fájdalmaid között, mint most, s nem segített ki téged abból? Nem voltál még soha szükségben, amelyből kimentett volna? Amidőn kellemetlenségek közé jutottál, nem mentett meg abból? Kelj fel és menj le tapasztalataid Nílus folyamához, szedj össze néhány gyékényszálat, és fonj abból kosarat, fektesd bele hited kis fiacskáját, hadd úszkáljon ezen a vízen. Ne feledd el, amit Isten érted tett, forgasd jótéteményeinek emléklapjait és tekints vissza az elmúlt napokra. Emlékszel a Jordán mellett levő országban egy kis hegyre? Nem közeledett az Úr soha még feléd a Hermónnál? Felemeled a szemeidet a hegyekre, ahonnan a segítség jön? Még soha sem kaptál segítséget a szükség idején? De igen, egész bizonyosan. Azért térj vissza egy kissé azon kegyelemhez, melyet tegnap élveztél, s hogyha most minden homályba borult, gyújtsd meg a múlt lámpásait, azok megvilágítják az éjt és te bízni fogsz az Úrban, mígnem a nap feljön és elmúlik az éj. „Emlékezzél meg Uram, a te irgalmasságodról és kegyelmességedről, mely öröktől fogva van”.

„Óh, szenvedők menedéke!
Tőled vajon ki ne nyerne
Áldást, segélyt, nyugtot, üdvöt,
Hozzád, ha bűnbánólag jött.”

Január 26.

„Mennyei Atyátok” (Máté 6,26)

Isten gyermekei, kétféleképen gyermekek. Először: Isten gyermeke a teremtés által, másodszor: Isten gyermekeivé lettek a Krisztusban lett váltság által. Azért jogunk van Hozzá, így imádkozni: „Mi Atyánk, ki vagy a mennyekben”. Atya! Milyen szépen hangzik ez! Ebben méltóság rejlik: „Ha én Atya vagyok, hol az én tisztességem?” Fiai vagytok, hol van engedelmességetek? Ebben szeretet is rejlik, egybekötve méltósággal; méltóság, mely nem kelt ellenszenvet; az elvárt engedelmesség örömmel lesz teljesítve. Azon engedelmesség, melyet Isten gyermekei Istennel szemben gyakorolnak, szeretetből eredjen. Ne úgy járjatok Isten házába, mint valami rabszolga, ki kényszerből veti alá magát a munkának, hanem azért haladjatok parancsainak útján, mert az Atyátok útja. Adjátok tagjaitokat az igazság szolgálatába, mert az igazság Atyátok akarat, s az Ő akarata legyen gyermekeinek is akarata. Atya! Ebben királyi tekintély rejlik, de oly gyöngéden burkolva a szeretetbe, hogy a király ábrázatja a koronát elfeledteti, királyi pálcája pedig ezüst kegyelem pálcájává válik; ez a kormánypálca a valóságban, nem vasvessző, mert annak szerető kezében, aki azt tartja, alig vehető észre. Atya! Ebben tisztesség és szeretet van. Milyen nagy is egy atyának szeretete gyermekeihez! Amire képtelen a barátság vagy rokonság, amire nem vállalkozik a jóakarat, azt gyakorolja az atyai szív és kéz fiaival szemben. Ők az Ő húsa és vére, meg is áldja őket, hogy ők az Ő gyermekei, azt Tőle telhetőleg érezteti is velük. Ha a földi Atya ilyen fáradhatatlan szeretettel és gondoskodással őrködik gyermekei felett, mennyivel inkább a mi mennyei Atyánk? Abba, kedves Atya! Aki ezt mondhatja, fenségesebb dicséneket énekel, mint valamennyi kerub és szeráf. Az egész menny e szóban van: Atya! Mindazt magában rejti, amit kívánhatok; minden szükségem kielégíttetik, minden kívánságom betölttetik, csak kérnem kell azt. Mindent birtoklok most és örökké, ha csak dadogni is tudom: Atyám!

„Dicsőségedből nézz le rám,
Nézz gyermekedre ó, Atyám,
Kit neked adott szent Fiad,
Hallgasd meg hő imáimat.”

Január 27.

„Mi pedig valamennyien az ő teljességéből kaptunk kegyelmet kegyelemre.” (János 1,16)

Ezek a szavak azt bizonyítják, hogy a Krisztusban teljesség van. A valóságos Istenség teljessége, mert „Ő benne lakozik az Istenségnek teljessége valóságosan.” A tökéletes ember teljesége, mert benne az Istenség testi alakot öltött és kinyilvánította magát. Az Ő vérének engesztelő erejének teljessége, mert „az Ő fiának, az Úr Jézus Krisztusnak vére tisztít meg minden bűneinktől.” Élete megigazító igazságának teljessége, mert „semmi kárhoztatásuk nincsen immár azoknak, kik a Jézus Krisztusban vannak.” Esedezésében isteni erő teljessége van, mert „meg is tarthatja mindenestől fogva azokat, akik Ő általa járulnak Istenhez, mert mindenkor él, hogy esedezzék Ő értük.” Halálában a diadal teljessége van, mert „halála által legyőzte azt, akinél a halálnak birodalma van, tudniillik az ördögöt.” Halálából való feltámadásában megvan a hatás teljessége, mert azáltal „újonnan szült minket az élő reménységre.” Mennybemenetelében a győzelem teljességét látjuk, mert „felmelvén a magasságba, megszabadított a rabságtól és ajándékokat adott az embernek.” Igen, Nála megtalálható minden áldás teljessége a megbocsátás, az újjászületés, a megszentelődés, a megőrzés kegyelmének teljessége és a bevégzés teljessége. Teljesség mindenkorra és minden időre; vigasz teljessége a nyomorúságban; kegyelem vezérletének teljessége a boldogságban; minden isteni erőnek, bölcsességnek, hatalomnak és szeretetnek teljessége; átláthatatlan és kimeríthetetlen teljesség. „Mert tetszett az Atyának, hogy minden teljesség Ő benne lakozzék.” Ah, milyen teljességnek kell annak lenni, amelyből mindnyájan merítenek! Valóban teljesség van ott, ahol a folyam folyik, a forrás buzog éppen olyan frissen, gazdagon és teljesen, mint valaha. Jöjj hívő lélek és elégítsd ki itt minden vágyadat; kérj nagyot és nagyot fogsz kapni; kérj sokat, mert az Ő „teljessége” kimeríthetetlen és fel van halmozva benne minden; itt megnyeri minden szűkölködő azt, amire szüksége van: Jézusban, ki Immánuel, azaz „Mi velünk Isten”.

„Te vagy szívem kívánsága;
Add, hogy szerelmednek lángja
Szívem folyton hevítse.”

Január 28.

„Hogy minden embert tökéletessé tegyünk a Krisztusban.” (Kolossé 1,28)

Nem érzed-e bensődben, hogy benned nincs tökéletesség? Nem bizonyítja ezt mindennap? Minden könny, mely szemedből kicsordul, azt sírja: „tökéletlen”; szíved minden sóhaja ezt kiálltja „tökéletlen”; az elcsüggedés minden hangja, mely ajkadról elröppen, azzal vádol: „tökéletlen”. Gyakran szívedbe pillantottál anélkül, hogy legalább egy szempillantásig is észlelhettél volna magadban valami tökéletességet. De tökéletlenséged nyomasztó érzése közepette vigaszt találsz itt magad számára: „Krisztusban tökéletes vagy”. Isten szemei előtt „tökéletes vagy Jézusban”; már most „kedvessé lettél a Szerelmesben”. De létezik még más tökéletesség, mely még csak előttünk lebeg, mely Isten minden gyermekének meg lett ígérve. Nem felséges-e az, ha arra az időre pillantunk, amikor a bűn minden szennye elvétetik a hívőkről és a trón körül fognak állni makulátlanul és szeplő nélkül? Akkor Krisztus gyülekezete olyan tiszta lesz, hogy maga a Mindentudó szeme sem talál bennük hibát, vagy tisztátalanságot, olyan szentekké és dicsőkké lesznek, hogy bátran énekelhetjük róluk:

„Az üdvözültek
Megszentelve
Dicsőn fénylenek
Ott szentségben.
Annak élnek, aki őket megmentette
És Szentlelkét velük közölte.”

Majd akkor fogjuk megismerni, megkóstolni és elnyerni ezen, bár nagy jelentőségű, de rövid szavak boldogságát: „tökéletesek a Krisztusban”! Csak akkor fogjuk teljesen felfogni az Úr Jézusban való üdvösség magasságát és mélységét. Nem repdes szíved az örömtől, ha erre gondolsz? Bármily fekete vagy, egykor dicsőn fogsz tündökölni, bármily tisztátalan vagy, egykor tisztán fogsz előállni. Ó, milyen csodálatos megváltás ez! Krisztus elővesz egy férget és angyallá változtatja azt; Krisztus vesz egy fekete és formátlan gyöngyöt és saját tiszta és szennytelen képmásává alakítja, olyan hasonlíthatatlan szépségben, hogy egy szeráfnak is méltó társává lehet. Ó lelkem, állj meg itt és álmélkodj a Krisztusban való tökéletesség e boldogító igazsága fölött!

Január 29.

„Mivel nem a láthatókra nézünk” (2 Korintus 4,18)

Nagyon jó, ha keresztyéni vándorlásunk alatt főképpen előre nézünk. Előttünk van a korona és felfelé vezet a célhoz. Hitünk kell, hogy előre legyen irányítva a jövő felé, ez növeli reményünket, örömünket, vígasztal és fejleszti szeretetünket. Ha a jövőbe tekintünk, látjuk, hogy a bűn ki van irtva, a bűn és halál teste legyőzve, a lélek megdicsőülve és arra méltatva, hogy a világosságban a szentek örökségében részt vegyen. Sőt még sokkal távolabb hatol pillantásunk. A hívő megvilágosodott szemei látják, hogyan halad át a halál völgyén, átlépve a sötét áradatot és hogyan éri el azt a fénylő magaslatot, ahol a mennyei város van. A zarándok látja, amint ő maga bemegy a gyöngykapun, ahol ő olyan örömmel lesz fogadva, mint valami hős, ahol Krisztus kezéből elveszi a koronát Megváltója kezét fogja, élvezi a mennyei dicsőséget, Krisztus királyi székébe ülhet, amiképpen Krisztus is diadalmaskodott és ült az Ő Atyjának királyi székébe. A jövőre vonatkozó ilyen gondolatok képesek a múlt homályát és a jelen hajnalodását megvilágítani. A mennyei öröm nagymértékben nyújt kárpótlást a földi aggodalmakért. El, hitvány félelem! A világ csak egy arasznyi széles s így hamar átjutsz rajta. Távozzál, csüggedő kétely! A halál csak egy keskeny folyosó, melyen hamar túl leszel. Időm milyen rövid, az örökkévalóság milyen hosszú! A halál oly rövid – a hallhatatlanság végtelen! Úgy érzem, mintha már kóstolnám Eskol szőlőfürtjét és felüdítettem volna magamat annál a forrásnál, amely odaát fakad. Az út olyan rövid, nemsokára ott vagyok!

„Ti, kik Jézust szeretitek,
Kitől üdvötök nyertétek,
Mit még fül nem hallhatott.
És ily dicső boldogságot
Halandó szem még nem látott,
Még eszébe sem jutott.
Vígan várva, örüljetek,
Megnyeritek,
A szép hazát,
Mennyekbe fönt a koronát!”

Január 30.

„Majd ha lépések neszét hallod a szederfák teteje felől, akkor törj rájuk” (2 Sámuel 5,24)

Krisztus gyülekezete tagjainak az imára késznek kellene lenniük és mindenkor azt óhajtaniuk, hogy Istennek kenete nyugodjék meg lelkükön, hogy Krisztus országa jöjjön el és „akarata legyen meg úgy e földön, mint a mennyben”. Van azonban olyan idő, amikor úgy látszik, mintha Isten az Ő Sionát kiváltképpen meg akarná áldani. Ez olyan idő részükre, mint mikor „a szederfák teteje felől hallható nesz”. Ilyenkor még egyszer olyan buzgónak és hűnek kellene lenni az imában és komolyabban kellene küzdeni a kegyelem trónja előtt, mint máskor. Gyors és határozott tettre indítson az bennünket. Az idő halad, azért férfias bátorsággal küzdjünk át a hullámokon a zátonyon keresztül a part felé. Bárcsak részesülnénk egy pünkösdi áldásban és pünkösdi munkálkodásban! Kedves keresztyén, van idő, amikor „lépések neszét hallod a szederfák teteje felől”. Ezáltal rendkívüli erőt nyersz az imához. Isten szent Szelleme örömöt és békét ad neked. Az ige nyitott könyv előtted, az ígéreteket magadnak elsajátíthatod. Isten arcának világosságában jársz, szabadabb meneteled van a kegyelem trónjához és bensőbb társaságod van Krisztussal, mint máskor. Figyeld meg a rendkívüli meglátogatásoknak olyan idejét, mikor „lépések neszét hallod a szederfák teteje felől”. Az erősítésedre szolgáljon. Ilyenkor itt az ideje, hogy egyik-másik rossz szokásodat levetkőzzed, mert Isten s a Szentlélek gyengeségednek segítségére jön. Feszítsd ki vitorládat, de gondold meg:

„A horgonyt felszedheted,
Vitorlád feszítheted,
De csak úgy fogsz célt érni,
Hogyha szél fog lengeni.”

Mindazáltal legyen rá gondod, hogy vitorlád fel legyen vonva. Ne hagyd a kedvező szelet hiába fújni elővigyázat és készenlét hiánya miatt. Keresd Isten segítségét, hogy hívebben teljesíthesd kötelességeidet; ha hited erősödik, azután hívebb légy az imában, mivel szabad menetelt nyertél a kegyelem trónjához, hogy eljárásodban több szentség nyilvánuljon, mivel Krisztussal szorosabb közösségben élsz.

Január 31.

„Az Úr a mi igazságunk!” (Jeremiás 23,6)

Az nyújtja a keresztyéneknek mindenkor a legnagyobb vigaszt és békességet, a legteljesebb nyugalmat és biztonságot, ha Krisztus tökéletese igazságára gondolnak. Milyen gyakran szomorúak és vigasz nélküliek az Úrnak szentjei! Persze ennek nem kellene úgy lenni. Hanem azt gondolom, hogy ez nem is volna úgy, ha a Krisztusban való igazságot folyton szemeik előtt tartanák. Némelyek folyton a bűn okozta romlásról, a szív gonoszságáról és a testies érzelem veleszületett alattomosságáról beszélnek. Az mind igaz; de miért nem mennek valamivel tovább, hogy eszükbe jutna, hogy „tökéletesek vagyunk az Úr Jézus Krisztusban!” Nem csoda, hogy az, ki folytonosan a saját nyomorára tekint nyomott és lehangolt kedélyű, de bizonyos, hogy ha arra gondolunk, hogy Krisztus a mi igazságunkká lett, akkor bátrak és vidámak lehetünk. Az isteni kegyelem előre látja a sok küzdelmet, a sátán támadásait és a nyomorúságokat, melyekkel találkoznom kell, mielőtt a mennybe jutok, de nem engedi, hogy fogyatkozásom legyen valamiben, mert Krisztus mindent megtett értem. A kereszten ezt mondta: „Elvégeztetett minden!” S ha elvégeztetett minden, akkor tökéletes vagyok. Általa is örvendhetek kimondhatatlan és dicsőséges örömmel, „mert nincsen nékem igazságom, mely a törvényből való volna, hanem, mely a Krisztusban való hit által van, azaz: Istentől való igazságom hit által.” Soha sem voltak szentebb emberek azoknál, mint akik a Krisztusban való igazság tanát szíveikbe fogadták. Ha a hívő megvallja: „Én teljesen Krisztusra támaszkodom, Reá építem üdvömet: méltatlanságom dacára hiszem, hogy Krisztusban üdvözülök;” – akkor a háládatosság érzése élénken nyilvánul e gondolatokban: „Ne éljek én Krisztusért? – Ne szeressem Őt és ne szolgáljak Neki, holott tudom, hogy érdeme folytán fogok üdvözülni?” „a Krisztusnak szerelme szorongat minket,” „hogy akik élnek, ezután ne éljenek maguknak, hanem annak, aki érettük meghalt és feltámadott.” Ha üdvöt nyerünk a nekünk tulajdonított igazság által, akkor ezen ajándékozott igazságot nagyra kell becsülnünk. Magasztaltassál Urunk, Te a mi igazságunk vagy!

Február 1.

„Énekelni fogok az ÚR útjairól” (Zsoltárok 138,5)

A keresztyének énekelni kezdenek az Úrnak utjai felől, mivel a kereszt tövénél megszabadultak nehéz terhüktől. Az angyalok éneke sem hangzik olyan kedvesen, mint az elragadtatás első dicséneke, mely Isten gyermeke lelkének mélyéből fakad akkor, amikor békét talál. Tudjátok mit ír erről Bunyan „Zarándok útja” című művében: „Midőn a szegény zarándok megszabadult terhétől, a kereszt tövénél ujjongott, ugrándozott örömében és énekelve folytatta útját tovább:

Oh, áldott szent kereszt
Üdvösség kútfeje,
Oh, ember! Érettem
Szégyennel illetve!”

Hívő lélek, emlékszel arra az órára, amikor láncaid lehulltak? Emlékszel még ara a helyre, ahol az Úr Jézus feléd közeledett és azt mondta: „Öröktől fogva szerettelek téged, eltörlöm a te hamisságodat, mint a felhőt és a te bűneidet, mint a ködöt. Bűneidről soha meg nem emlékezem.” Ó, milyen boldog idő, amikor az Úr Jézus elveszi a bűnadósságot. Mikor az Úr első ízben megbocsátotta bűneimet, annyira fokozódott örömöm, hogy ugráltam és táncoltam. Mikor hazafelé mentem abból a házból, ahol szabadulásom felől bizonyossá lettem, arra éreztem magamat kötelezve, hogy megmentésem történetét az utca kövezetének is hirdessem. Szívem annyira telve volt örömmel, hogy minden lehulló hópehelynek szerettem volna beszélni Jézus csodálatos szeretetéről, aki egyik leggonoszabb ellenfelének eltörölte bűneit. De nem csak a keresztyéni élet kezdetén van sok okuk a hívőknek énekelni, amíg e földön zarándokolnak, folyton találnak okot arra, hogy az Úrnak utjai felől énekeljenek. Az Úr állandó hűsége felől szerzett tapasztalataik az alábbi nyilatkozatra kényszerítik őket: „Áldom az Urat minden időben, mindenkor az Ő dicsérete az én számban van.” Azon légy testvérem, hogy még ma magasztald az Urat!

„Míg e földön zarándokolunk,
Folyton téged magasztalunk”

Február 2.

„Vér kiontása nélkül nincs bűnbocsánat.” (Zsidók 9,22)

Ez a változhatatlan igazság hangja. Az ótestamentumi rendszer idején a bűn sohasem engesztelhetett ki vérontás nélkül. Ez áll még ma is: Engesztelés nélkül nincs bűnbocsánat. Azért világos, hogy Krisztuson kívül nincs reménység számomra, mert nem létezik más vérontás, melyet bűneinkért való engesztelésnek lehet nevezni. Hiszek Benne? Befecskendeztetett szívem az engesztelő áldozat vérével? Abban minden ember egy nézeten van, tudni illik, hogy Jézusra szüksége van. Lehetünk bár jószívűek, tiszta erkölcsűek, szeretetre méltók vagy áldozatra készek, mindazáltal e szabály alól mégsem képezhetünk kivételt. A bűn nem távozik csekélyebb hatalom elől, melyet Isten állított a kegyelem zsámolyául. Milyen nagy kegyelem, hogy a megbocsátás ezen egyetlen útja előttünk nyitva van? Keressünk mást? A külső keresztyénséggel megelégedő emberek, nem bírják felfogni a fölött való örömünket, hogy Krisztusért minden bűnünk megbocsáttatott, cselekedeteik, imáik és istentiszteletük vajmi kevés vigaszt nyújt nekik, így nem lehet valami nagy reményük, mert az egyetlen üdvöt elszalasztják, és vér nélkül keresnek bocsánatot. Szállj magadba lelkem és figyeld meg, hogy Isten igazsága a bűnt büntetés nélkül nem hagyhatja; lásd ez a büntetés teljesen az Úr Jézusra nehezedett; borulj le alázatos örömmel és csókolgasd annak drága lábait, ki saját vérével szerezte meg ezen engesztelést. A felébredt lelkiismeret hiába keres menedéket és vigaszt érzésekben és okoskodásokban; ezt megszoktuk a törvény szolgaságának Egyiptomában. A bűnnel terhelt lelkiismeret számára egyetlen enyhülés a kereszten szenvedő Megváltóra való pillantásban található. „Vérben van az élet”, ezt mondja a lévitai törvény, ragaszkodjunk mi is azon bizonyossághoz, hogy az a hitnek, az örömnek és minden más kegyelemnek élete.

„Hittel szent vérére pillantva
Szívem bátorsághoz jutott;
A gazdag kegyelem forrása
A vér, mely értem ontatott!”

Február 3.

„Ezért, testvéreim, adósok vagyunk” (Róma 8,23)

Istennek mindnyájan adósok vagyunk, mint az Ő teremtményei; tartozunk szolgálni Neki, testünkkel, lelkünkkel és minden erőnkkel. Törvényének áthágása következtében adósai vagyunk az Ő igazságának, mégpedig oly nagy összeggel, melynek megfizetésére képtelenek vagyunk. A keresztyénről azonban el lehet mondani, hogy Isten igazságának semmivel sem tartozik, mert Krisztus az övéinek adóssággát teljesen kifizette, de aztán annál többel adós a hívő keresztyén az isteni szeretetnek. Adós vagyok az isteni kegyelemnek és a megbocsátásnak, de nem tartozom többé az Ő igazságának, mert nem számítja fel nekem többé azon tartozást, amely már kifizettetett. Krisztus mondta: „Elvégeztetett minden!” és ezzel bizonyítja, hogy népének összes adóssága egyszer s mindenkorra töröltetett. Krisztus tökéletesen eleget tett az isteni igazságnak; a számla kiegyenlítetett, a kézírás a keresztre függesztetett, a nyugta aláíratott és így nem tartozunk többé az isteni igazságnak. De éppen azért, mert ilyen értelemben nem tartozunk többé Istennek, tízszerte nagyobb mértékben vagyunk adósok Neki. Kedves keresztyén fontold meg ezt egy pillanatig. Mennyit köszönhetsz te Isten korlátlan jóságának! Mennyivel tartozol nagy szeretetének, mert Fiát érted halálra adta. Gondold meg, mire kötelez téged megbocsátó kegyelme, mert bár tízezerszeresen meggyaláztad, mégis szeret téged oly bensőséggel, mint valaha. Figyeld meg azt is, hogy mennyit köszönhetsz hatalmának, felkeltett téged a bűn halálából, megőrizte lelki életedet, megtartott a romlástól és számtalan tomboló ellenség között átvezetett a biztos ösvényre. Gondolj arra is, mit köszönhetsz változhatatlan hűségének. Ezerszer is ingadoztál, de Ő változatlanul ugyan az maradt. Isten minden tulajdonságával szemben annyira el vagy adósodva, amennyire csak lehetséges. Istennek köszönheted saját létedet és mindenedet, azért add át magad Neki teljes élő áldozatul, ez az okos istentisztelet.

Február 4.

„Isten szeretete” (Róma 8,39)

Hívő lélek, nézz vissza összes élményeidre és tekintsd át ezt az utat, melyen vezetett téged az Úr a pusztán keresztül. Emlékezz meg arról, hogyan táplált és ruházott napról napra, eltűrte valamennyi illetlenséged, elnézte vágyódásod az Egyiptom húsos fazekai után és zúgolódásodat, hogyan nyitotta meg a kősziklát, hogy téged megitasson és táplált mennyei mannával. Gondolj arra, hogy kegyelmét nyomorúságaidban hatalmasan bebizonyította, hogy vére kiengesztelés lett összes bűnödért, hogy az Ő vesszeje és botja vígasztalt téged. Ha tekinteted így az Úr szeretetére irányítottad a múltra nézve, akkor hiteddel figyeld meg szeretetét a jövőre nézve is. Tudd meg, hogy Krisztus szövetsége és vére még sokkal többet foglal magában, mint amennyit a múltban láthatsz. Aki téged szeretett és kibékített nem szűnik meg soha szeretni és megbocsátani. Ő az Alfa és az Omega is Ő akar lenni. Ő az első, de egyszersmind az utolsó is. Azért légy nyugodt: ha majd egykor a sötét völgyben fogsz járni, ne félj a veszélytől, mert ott is veled van. Ha majd a Jordán hideg árjában kell állnod, nem kell félned és aggódnod, mert a halál nem választhat el téged az Ő szeretetétől, és ha bemész az örökkévalóság láthatatlan világába, nem kell remegned. „Mert meg vagyok győződve, hogy sem halál, sem élet, sem angyalok, sem fejedelmek, sem jelenvalók, sem eljövendők, sem hatalmak, sem magasság, sem mélység, sem semmiféle más teremtmény nem választhat el minket az Isten szeretetétől, amely megjelent Jézus Krisztusban, a mi Urunkban”. Nos, kedves lélek, nem hevíti ez fel szeretetedet? Becsesebbé teszi ez előtted Jézust? Nem lobbantja lángra-e szívedet a szeretet légkörének végtelen űrjén való átrepülés és nem kényszerít téged, hogy a te Uradba Istenedbe legyen minden élvezeted? Valóban, ha „Isten szereteté”-ről elmélkedünk és beszélünk, szívünk lángra gerjed és vágyódunk Őt jobban szeretni.

„Hozzád szeretet köti szívemet
Mit halál és sír nem törhet,
Az idő meg nem gyöngíthet;
Hozzád leszek hű,
Istenem mindig!”

Február 5.

„Az Atya elküldte a Fiát a világ üdvözítőjéül.” (1 János 4,14)

Kedves gondolat az, hogy az Úr Jézus Krisztus az Ő Atyjának akarata, kívánsága, tanácsa beleegyezése folytán jött e világba. Az Atya küldte Őt, az emberiség megváltása végett. Könnyen elfelejtjük, hogy a három egy Isten személyei között való különbség dacára, a dicsőségre nézve nincs különbség közöttük. Sok esetben megtörténik, hogy megváltásunk vagy legalább az abban megnyilatkozott szeretet mélységére való tekintettel, több dicsőséget tulajdonítunk az Úr Jézusnak, mint az Atyának. Ez nagy tévedés. Hogyan történt az Úr Jézus földre jövetele? Nem az Atya küldte-e Őt? Ha beszéde hatalmas és kedves volt, avagy nem az Atya tette-e ajkait olyan megnyerővé, hogy az újszövetség ékesen szóló hirdetője lenne? Aki az Atyát, a Fiút és a Szentlelket úgy ismeri meg, amint ismernie kell, az egyik részére sem ismer el előnyt irántuk a szeretetben; látja őket Betlehemben, a Gecsemánéban és a Golgotán, egyenlőképen közreműködni a Megváltás munkájában. Keresztyén ember, bizalmadat teljesen és kizárólagosan az ember Jézus Krisztusba helyezted? Reménységed csupán Ő belé vetetted? Egyesültél vele? Akkor hidd el, hogy a mennynek Istenével egyesültél. Amint az ember Jézus Krisztus testvéreddé lett és vele a legbensőbb közösségben élsz, úgy az által az örök Istennel is összeköttetésben vagy és a Jehova a te Atyád és barátod. Belemerültél már valaha a Jehova szívében lévő szeretet mélységébe, melynél fogva elküldte fiát a kegyelem nagy művének keresztülvitelére? Ha nem, úgy ma vedd azt megfigyelés alá. Az Atya küldte Őt! Forgasd ezt szívedbe. Gondolkodjál a felett, hogyan teszi Jézus Atyja akaratát. Nézd a haldokló Megváltó sebiben az Atya szeretetét. Jézusra vonatkozó gondolataitokat hozzátok kapcsolatba az örök és dicsőséges Istennel, mert „az Úr akarta Őt megrontani és betegség alá vetni.”

Február 6.

„Imádkozzatok mindenkor” (Efézus 6,18)

Milyen sok imánk szállt fel azóta, hogy imádkozni kezdtünk! Első imánkban önmagunkért imádkoztunk, kegyelemért és bűneink eltörléséért esedeztünk Istenhez. Meghallgattattunk. Miután bűneinket eltörölte, mint valami felhőt, azután más kérelmeinkkel jöttünk Hozzá. Imádkoztunk a megszentelés, az Isteni vezérlet és megőrzés kegyelméért. Szorongatva éreztük magunkat a hit újabb bizonyosságáért, az ígéretek teljes elsajátításáért, a kísértések óráiban való szabadításért, hivatásunkban való megszilárdításért és a nyomorúságok idején szükséges segítségért. Szükségesnek éreztük, folyton kopogtatni Istennél, szívünk mindenféle kérelmeivel, mint valamely elzavarhatatlan koldus, kinek szükségei sohasem érnek véget. Valljátok meg Istennek gyermekei: ti sohasem lettetek volna képesek lelketek számára máshonnan nyerni valamit. Az a kenyér, amellyel lelketek táplálkozott, mennyből jött alá. Az a víz, amelyet az ivott, az élő kősziklából fakadt, ez a kőszikla a mi Urunk Jézus Krisztus. Lelketek önmagától sohasem vált volna gazdaggá. Ti Isten jóságának naponkénti vendégei vagytok, éppen azért és a szellemi és kegyelmi áldásokért esdő imáitok átláthatatlan sorozata emelkedett a menny felé. Szükségeitek számtalanok voltak, éppen azért a kegyelmi ajándékok is végtelenül megnövekedtek; amilyen sokféle volt kérelmetek, épp olyan számtalan a meghallgattatás. Tehát nincs-e okod megvallani: „Áldott legyen az Úr, ki meghallgatja az én könyörgésemnek szavát!” Mert ahányszor imádkoztál, annyiszor meg is hallgattattál Istentől. Meghallgatott a nyomorúság idején, megerősített és melletted állt akkor is, mikor megszégyenítetted csüggedéseid és kételyeid által a kegyelem trónja előtt. Gondold meg ezt, hadd teljen meg a szíved Isten iránti hálával, aki kegyelmesen meghallgatta a te szegény, gyönge könyörgésedet. „Áldjad én lelkem az Urat és el ne felejtkezzél semmi jótéteményéről.”

Február 7.

„Keljetek föl, menjetek innen” (Mikeás 2,10)

Folyton közelebb jön az az óra, amikor hozzánk is eljön, mint mindenkihez az a hit: „Kelj fel, menj ki a te házadból, melyben laktál, a városból, hol ügyed után jártál, családod és barátaid köréből. Kelj fel, lépj utolsó utadra.” Mit tudunk mi ezen utazásról? Mit tudunk arról a helyről, ahova mennünk kell? Olvastunk már felőle egyet-mást és a Szentlélek is kinyilatkoztat róla némely dolgot, de mégis milyen keveset tudunk az eljövendő országról! Annyit tudunk, hogy határánál egy fekete, rohanó folyam hömpölyög tova „melynek neve: halál”. Isten ezen akar átvezetni és megígérte, hogy velünk lesz. De mi lesz a halál után? Milyen csodálatos világ fog majd ámuló tekintetünk elé tárulni? A dicsőségnek milyen szemlélése tűnik fel szemeink előtt? Onnan még soha senki sem jött vissza, hogy nekünk hírt hozott volna. De tudunk mégis eleget a mennyei országról, s éppen azért örömmel és vigaszsággal várjuk a hazahívást. A halál árnyékának völgyén át sötét az ösvény, mindazáltal nem félünk rálépni, mert tudjuk, hogy Isten e sötét völgyön is velünk van. Azért nem kell félnünk a veszélytől. Búcsút kell vennünk mindentől, ami nekünk idelent kedves és becses volt, de az nem baj, mert az atyai házban Atyánk honába megyünk, ott van Jézus. Ez a királyi „város, melynek fundamentuma van, melynek mestere és teremtője az Isten.” Ez lesz az utolsó bevonulás, hogy örökké annál legyünk, akit szerettünk az Ő népével együtt: az élő Isten színe előtt. Kedves keresztyén, gondolj gyakran a mennyre, mert az von tégedet felfelé és elfelejteti veled az út fáradalmait. E siralom völgye csak út a jobb hazába. A fájdalmak eme világa csak küszöbe a boldogság világának.

Február 8.

„Akit nevezz el Jézusnak” (Máté 1,21)

Ha valaki előttünk kedves és drága, akkor minden rá vonatkozó dolog fontossá lesz nekünk. Így az Úr Jézus Krisztus is minden igaz hívő előtt olyan fontos, hogy minden vele kapcsolatos dolog rendkívül becses neki. „Minden öltözeted mirha, aloé és kásia illatúak”, így énekelt Dávid, mintha a megváltónak még a ruhája is oly becsessé vált volna szent személye által, hogy azt szeretnie kellene. Igaz az, hogy minden hely, melyet szent lábai tapostak, minden szó, mely nemes ajkáról elszállt, minden gondolat, melyet a szeretet szavai kifejeztek, kimondhatatlan értékkel bírnak előttünk. Sőt ez érvényes Krisztus nevére is, mindez igen kellemesen érinti a hívők füleit. Ha Ő a gyülekezet Urának, vőlegényének, barátjának neveztetik, vagy ha úgy említtetik, mint Bárány, aki a világ fundamentumának megvetése előtt a mészárszékbe lett szánva úgy, mint király, próféta vagy pap. Mesterünk nevei: Messiás, Immánuel, csodálatos, tanácsos, erős, hatalmas, hős – mind-mind olyan, mint a csepegő méz, melynek minden cseppje drága. Ha valami kedvesebb lehet minden névnél, úgy az nem lehet más, mint Jézus szívének csengése. Jézus? Ez az a név, mely a mennyei hárfákat kellemesen átlengi. Jézus! Ő az, aki örömeinket betölti. Ha egy név becsesebb minden név fölött, akkor az csakis ez a név lehet. Ez be van szőve énekeink szövegébe és dallamába. Sok énekünk ezzel a névvel kezdődik és az éneklésre méltók között alig akad csak egy is, melyben elő ne fordulna. Ez örömünk summája. Ez az a kellemes hang, melyet a mennyei harangok hallatnak. Szentelt ének egy szóban, tartalmában nézve tenger, rövidségét tekintve azonban csak egy csepp; hasonlíthatatlan két szótagú egyházi ének; az örökkévalóság öt betűből álló himnusza.

Február 9.

„Ekkor Dávid megkérdezte az Urat” (2 Sámuel 5,23)

Mikor Dávid az Urat megkérdezte, éppen akkor a filiszteusok ellen harcolt, és döntő győzelmet aratott. Nagy sereggel vonultak fel a filiszteusok, de Dávid Isten segítségével szétverte őket. Figyeljük meg jól, hogy mikor a filiszteusok másodszor is eljöttek, Dávid nem ütközött meg velük, míg meg nem kérdezte az Urat. Mivel első ízben győzött, mondhatta volna, mint hasonló esetben sokan mondani szokták: „Most újból fog sikerülni; bízhatom abban, hogy az előbbi győzelem után ismét megverem őket. Miért tartanám fel magamat azzal, hogy az Urat kérdezném meg előbb?” Dávid nem úgy tett. Már egy csatát megnyert az Úr hatalma által, de nem merészkedett a másik megnyerését is biztosra venni hasonló eljárás nélkül. Tehát megkérdezte: „Felmenjek-e újból a filiszteusok ellen?” Várt addig, míg Istentől megkapta a választ. Tanuld meg Dávidtól, hogy semmihez se kezdj Isten nélkül. Kedves keresztyén, ha kötelességeid ösvényét akarod megismerni, úgy Istent fogadd el vezetőnek; ha hajódat a sötét hullámok felett kormányozni akarod, akkor bízd a Mindenható kezére a kormányt. Sok szirtet fogsz elkerülni, ha Atyádnak engeded át a vezetést; sok zátonyt és örvényt veszély nélkül mellőzhetsz, ha engedelmességgel alá adod magad az Ő korlátlan akaratának és igéjének. „Ha a keresztyén saját szerencséjének kovácsa akar lenni, bizonyosan az ujjára fog koppintani,” azt mondták a régi puritánok; és ebben nagy igazság van. Bízzuk magunkat Isten vezetésére. Ha a gondviselés késik, várj te is, míg megérkezik. Aki a gondviselést meg akarja előzni, az majd örülni fog, ha az ismét visszatérhet és utána futhat. „Én vezetlek téged és megmutatom neked az utat, melyen járj,” így hangzott Isten ígérete az Ő népéhez. Azért hozzuk minden szükségünket Ő hozzá és mondjuk ezt: „Mit akarsz Uram, hogy cselekedjem?” Ne menj ki ma imakamrádból addig, amíg meg nem kérdezed az Urat.

„Minden enged hatalmának,
Szent az Ő akarata;
Segíteni készül annak Ő,
Kinek Benne bizalma van.”

Február 10.

„Tudok bővölködni is” (Filippi 4,12)

Azok közül, akik tudnak „megalázkodni”, még sokan nem tanulták meg azt, hogy tudjanak „bővölködni” is. Ha egy torony csúcsára vezettetnének, fejük szédülni kezdene és a leesés veszélye fenyegetné őket. A keresztyén sokkal gyakrabban meggyalázza hitét a szerencse -, mint a szerencsétlenség idején! A szerencse veszélyt hoz. A nyomor keresztje sokkal könnyebb megpróbáltatás a keresztyén számára, mint a jólét tisztító tüze. Ó, hányszor idézte elő már éppen Isten kegyelmének nyilvánítása és jótéteménye sokaknál a lélek üdvének elhanyagolását és a lelki jókban való szegénységet! De annak nem kell okvetlenül úgy lenni, mert az apostol azt mondja, hogy tud bővölködni is. Sokat kapott, de tudta azokat használni is. Rendkívüli kegyelem folytán vált képessé végtelen szerencse elhordozására. Ha vitorlái duzzadtak, megrakta hajóját nehéz teherrel és így szerencsésen hajózott tovább. Emberfeletti művészet kell ahhoz, hogy valaki a földi jókkal csordultig megtelt poharat nyugodtan és biztonsággal hordhassa kezében. Pál apostol értette ezt a művészetet, mert ezt mondja: „Tudok szűkölködni és tudok bővölködni is, egészen be vagyok avatva mindenbe, jóllakásba és éhezésbe, a bővölködésbe és a nélkülözésbe egyaránt”. Isteni tanítás folytán tanulhatja meg valaki, hogy tudjon bővölködni; mert Izráel fia bővölködtek egykor, de még a hús fogaik között volt, már magukra vonták Isten haragját. Sokan imádkoznak azért, hogy szívük vágyai kielégítésének lehetősége nekik megadassanak. A kenyérbőség gyakran vérbőséget okoz, ami lelki elbizakodottságot hoz magával. Ha az Úrtól sok kegyelmi jót élvezünk, akkor sok esetben nem jól állunk az isteni kegyelemben és kevésbé vagyunk hálásak a velünk közölt jótéteményekért. Bővölködünk és elfelejtkezünk Istenről; betelve a földiekkel, megelégszünk azokkal a mennyeiek nélkül is. Higgyétek el, nehezebb dolog bővölködni tudni, mint éhezni tudni, mert az emberi szív törekvése és gondolata szerfölött gonosz, a gőgre és Istenről való elfelejtkezésre igen nagy hajlama van. Imáitokban el ne felejtkezzetek Istent kérni, tanítson meg titeket, hogy tudjatok „bővölködni”.

Kegyelmed sok adománya
Alázza meg szívünket.

Február 11.

„Fel is ismerték őket, hogy Jézussal voltak” (Apcsel 4,13)

Minden keresztyénnek Jézus találó képmásának kellene lenni. Bizonyára olvastátok már Jézus életét jeles és fenséges módon írt könyvekből, de a legjobb „Jézus élete” Krisztusnak az az eleven életleírása, amely az ő gyermekeinek beszédében és tetteiben nyilvánul meg. Ha azok volnánk, akiknek vallomásunk szerint lenni kellene, akkor Krisztus hasonmásai volnánk. Igen, annyira hasonlítanánk hozzá, hogy a világnak nem kellene minket óra hosszáig egymás mellé állítva összehasonlíttatni és azután azt mondani: „Van kettőjük között valami hasonlóság”, hanem az első pillanatra e szavakban törnének ki: „Ez Jézussal volt; tőle tanult; hasonló Hozzá; a názáreti szent ember lényét magának elsajátította és ki is fejezi azt szeretetben és életében”. A keresztyénnek hasonlítani kell Krisztushoz a bátorságban. Ne szégyelljétek soha, hogy istenfélők vagytok, vallásotok nem becstelenít meg titeket; csak arra legyen gondotok, hogy Jézusra szégyent ne hozzatok. Küzdjetek, mint Jézus, vitézül Istenetekért. Legyetek hozzá hasonlók a szeretetben; gondolkozzatok, beszéljetek és tegyetek gyermekiesen, így azt mondhatják rólatok az emberek: „Ez is Jézussal volt”. Hasonlítsatok Jézushoz a szentségben. Buzgólkodott Ő az Ő Uráért? Tegyetek ti is úgy! Mindig tegyetek valami jót. Ne pazaroljátok el drága időtöket. Jézus telve volt önmegtagadással és nem kereste a maga hasznát. Tegyetek ti is úgy! Buzgó volt a könyörgésben? Imádkozzatok ti is minden szükség idején! Kész volt Atyja akaratának engedelmeskedni? Ti is legyetek engedelmesek! Türelmes volt Ő? Tanuljatok Tőle tűrni! S ami még a többieket illeti, a legszebb vonás Jézus alakján az: bocsássatok meg ti is az ellenségeiteknek, amint Ő megbocsátott és legyenek mindenkor szemeitek előtt Mestereteknek e magasztos szavai: „Atyám, bocsáss meg nekik, mert csak úgy remélhetnek megbocsátást”. Gyűjtsetek eleven szenet ellenségeitek fejére, irántuk való jóindulatotokkal. Jót a gonoszért – ezt jegyezzétek meg magatoknak – isteni eljárás. Éljetek úgy mindig és mindenhol, hogy mindenkinek azt kelljen felőletek mondani: „Ez is Jézussal volt”.

„Jézus vezérem, csak Te légy velem.”

Február 12.

„Mert amilyen bőséggel részünk van a Krisztus szenvedéseiben, Krisztus által olyan bőséges a mi vigasztalásunk is.” (2 Korintus 1,5)

Itt egy üdvös dologról van szó. A gondviselés Ura mérleget tart: az egyik tányérba teszi az Ő gyermekeinek megpróbáltatását, a másikba pedig a kegyelmi bért. Ha a megpróbáltatás tányérja majdnem üres, akkor a vigasztalás tányérjában is kevés súly van. Ha pedig a nyomorúság tányérja egészen megtelelt, akkor a vigasztalás tányérja is megtelik. Mikor a fekete felhők leginkább tornyosulnak, a nap fénye annál ragyogóbban tűnik fel. Mikor az éj beáll, a vihar közeleg, akkor az égi kormányos annál fáradhatatlanabbul áll a kormánynál. Ez valami dicső dolog, hogy a legnehezebb próbáltatások idején, a vigasztaló Szentlélek a legmagasabb fokú felüdülést nyújtja. Ez azért van, mert a nyomor utat készít a vigasznak. Nagy szívek csak a megpróbáltatásokban fejlődnek. A szenvedés ásója elkészíti az enyhe vigasz helyét. Isten szívünkbe jön, azt megtöltve találja; ekkor megzavarja kényelmünket, amennyiben megüresíti azt, mert úgy több hely jut a kegyelem számára. Minél levertebb az ember, annál több vigaszt nyer, mert készségesebben fogadja azt. A nyomorúságok között való egykori örömünknek másik oka az, hogy akkor a legtöbbet foglalkozunk Istennel. Ha a csűr tele van, akkor élhet az ember Isten nélkül; ha az erszény az aranytól duzzad, azt gondoljuk, hogy sok ima nélkül is jó dolgunk van. De csak hadd fogyjon el vagyonunk, akkor aztán tudakozódunk Isten felől. Ha ellopták a bálványokat, kénytelenek vagyunk a Jehovát tisztelni. „Nincs erősebb kiáltás, mint a hegyek közül való segélykiáltás; nincs annál bensőbb ima, mint amely a mély gyász és küzdelem idején fakad a szív mélyéből”. Azok hoznak Istenhez és boldogabbakká leszünk, mert Isten közelléte üdvösség. Jöjj megszomorodott lélek, ne aggódj nehéz nyomorod miatt, mert az a gazdag kegyelem hírnöke.

„Ki sokat sírtál eddig,
Ne maradj töprengő!
Mert Jézus megjelenik
S hoz békét – Ő, csak Ő.”

Február 13.

„Lássátok meg, milyen nagy szeretetet tanúsított irántunk az Atya: Isten gyermekeinek neveznek minket, és azok is vagyunk. Azért nem ismer minket a világ, mert nem ismerte meg őt. Szeretteim, most Isten gyermekei vagyunk.” (1 János 3,1-2)

Lássátok, milyen szeretetet adott nekünk az Atya! Gondoljatok arra, mik voltunk és mi minden fordul elő nálunk még most is, ha a bűn minket izgat és hatalmat akar rajtunk venni. Azért csodáljátok azt, hogy Isten nektek megkegyelmezett! „Isten fiainak” hívattattunk. Milyen benső rokonság van a fiúságban és milyen magasztos kiváltsággal jár az! Milyen gondviselést és gyöngédséget élvez a fiú az Ő Atyjánál és milyen szeretettel van az Atya az Ő fiához! Mi mindazt, sőt még többet nyerünk a Jézus Krisztusban. Első szülött szenvedő testvérünk ideig tartó megaláztatása és gyalázata dicsőségünkre szolgál. „Azért nem ismer minket e világ, mert nem ismeri Őt”. Mi szívesen leszünk lenézettek, vele együtt az Ő megalázkodásában, hogy aztán majd vele fel legyünk magasztalva. „Szerelmeseim, most Isten fiai vagyunk”. Ezt könnyű elolvasni, de nem olyan könnyű érezni. Milyen a te szíved ma? Talán az aggodalom sötét éjében botorkálsz? A romlás terjed szívedben, a kegyelem pedig már csak pislog lelkedben, mint az összetiport szikra? Hited kezd elfogyni? Ne félj, mert belső életed forrása úgysem a te tapasztalataidból és érzelmeidből fakad. Csupán a Krisztusban vetett bizodalom táplálhat téged. Habár minden ellenünk tör, - a legmélyebb gyász közepette, úgy a völgyben, mint a hegyen – mégis csak „Isten fiai vagyunk”. „Ó”, mondod, „nézd, hogyan vagyok öltözve! Erény nem ékesít engem. Igazságom sem ragyog szép pompában.” De azért, csak olvasd a következőket: „Még nem tudjuk, hogy mik leszünk; de tudjuk, hogy mikor Ő megjelenik, hasonlatosak leszünk Őhozzá.” A Szentlélek meg fogja világosítani elménket és Istennek ereje megdicsőíti testünket; s akkor „meglátjuk Őt, ahogy van.”

„Istenfiak, ott örökösök,
Mint Jézus tulajdonai.
Ó segíts e kincset megnyerni!”

Február 14.

„Ellátását állandó ellátásként a királytól kapta, napi szükséglete szerint, egész életében.” (2 Királyok 25,30)

Jóákin nem kapott egész hónapra elegendő készletet a király palotájából, hanem naponként juttatták kezéhez a szükségeseket. Ez találó képe az Isten népe boldog állapotának. Egy napra való készlet az, amire az embernek tényleg szüksége van. A holnapi napról nem kell gondoskodnunk. A holnap még a jövőben van, tehát terhei még el vannak rejtve. Azt a szomjúságot, amelyet majd a forró nyáron fogunk szenvedni, nem kell már tavasszal eloltani, mert még nem is érezzük. Ha minden nap megvan az, amire szükségünk van, akkor sose fogunk hiányt érezni. Minden napra elég annyi, amennyit fel tudunk használni. Nem tudunk úgysem többet enni, inni és elkölteni, mint amennyit a naponkénti táplálkozás és ruházat megkíván. A fölösleg a megőrzés gondjait és a tolvajtól való védekezés szükségességét hozza magával. A vándornak egy bot támasz gyanánt szolgál, de egy egész csomó bot már terhére válna. A megelégedés nemcsak hogy felér egy lakomával, hanem annál is több mint amennyit a legnagyobb tékozló elkölthet. A mindennapi szükséglet az, amit kívánhatunk és elvárhatunk. Aki többet kíván, az hálátlan. Hogy ha Atyánk nem bocsát többet rendelkezésünkre, elégedjünk meg ezekkel a naponként nyújtott adományaival. Jóákinnak sem volt jobb dolga, mint nekünk. Mi is kapunk egy bizonyos részt, amely mindenkor megadatik nekünk a királytól. Olyan kegyelmi adományt, amely soha meg nem szűnik. Ez nagy okot szolgáltat a hálára. Kedves keresztyén olvasó, a lelkiekben is csak egy napra való táplálékra van szükséged. Nem kell neked fölösleges erő. Napról napra a felülről jövő segítségre vagy utalva. Milyen üdvös bizonyosság az, hogy naponként megvan a te részed. Folyton újabb erőt merítesz Isten igéjéből, prédikációból, a csendes imaórák áldásaiból és az Úrba vetett bizalomból. Szíved összes szükségleteit megnyered Megváltódtól. Üdítsd fel tehát magadat naponkénti részedből. Ne éhezz, míg számodra Isten jóságának mindennapi kenyere a kegyelem asztalán készen vár.

Február 15.

„Övé a dicsőség most és az örökkévalóságban!” (2 Péter 3,18)

A mennyet Jézus szakadatlan dicsérete és magasztalása tölti be. Örökkévalóság! Éveid örök folyama bármilyen gyorsan halad tova, mégis ez hangzik örökké: „Neki legyen dicsőség, magasztalás és hálaadás”. Vagy nem „örökkévaló pap Ő a Melkisédek rendje szerint?”. „Neki legyen dicsőség”. Nem örökkévaló király-e? Örök Atya, királyoknak Királya és uraknak Ura. „Neki legyen dicsőség, az örökkévaló időben”. Dicsérete soha sem ér véget. Ami vérrel lett megvásárolva, méltó, hogy addig tartson, amíg a halhatatlanság tart. A kereszt dicsősége soha sem fog megszűnni. A sír és a feltámadás ragyogása soha sem fog elhalványulni. Ó Jézus, legyen neked dicséret örökké. Ameddig a halhatatlan szellemek élnek, amíg az Atya trónja áll, örökké, örökké legyen neked dicsőség. Hívő lélek, te olyan idő előtt állsz, amelyben a szentek közösségében odafenn minden dicsőséget egyedül Jézusnak fogsz tulajdonítani. De vajon dicsőíted-e Őt már most is? Az apostol szava így mondja: „Övé a dicsőség most és az örökkévalóságban”. Akarsz-e ma így könyörögni: „Uram segíts, hogy téged dicsőíthesselek. Mivel szegény vagyok, adj erőt, hogy megelégedés által tiszteljelek meg. Beteg vagyok, azért türelmem által vágylak téged segítséged folytán magasztalni. Talentumokat kaptam tőled, ó add, hogy azokat neked szentelve, áldjalak téged. Engedd, hogy szabadidőmet szolgálatodra használjam fel. Érző szívet adtál Uram, ó add, hogy szeretettől égjen és semmi mást ne érezzen, mint az irántad való szeretet szorongatását. Gondolkodó értelmemet irányítsd csak magadra. Mivel nem hiába helyeztél e világba, mutasd meg nekem, mit kell tennem és segíts meg életfeladatom betöltésében. Nem sokat tehetek, de mint a szegény özvegy, ki két fillérét – minden megélhetését – tette az Isten ládájába, én pedig egész életemet és örök létemet adom neked. Egészen tied vagyok, fogadj el engemet és add, hogy megdicsőítselek téged beszédemben, tetteimben és mindazokkal, amiket kaptam”.

„Vedd e szegény hálaimát,
Melyet néped Hozzád bocsát”.

Február 16.

„Mert én megtanultam, hogy körülményeim között elégedett legyek.” (Filippi 4,11)

E szavak azt igazolják, hogy a megelégedés nem természetes tulajdonsága az embernek. A gyom gyorsan nő. A fösvénység, a rosszindulat és az elégedetlenség olyan hamar növekednek az ember szívében, mint a bogáncs és a tövis a szántóföldön. Csalánt és ebszőlőt nem kell vetni, maguktól fejlődnek, mert az a talaj természetében van. Így az elégedetlenséget sem szükséges tanulni az embernek, azt eléggé érti minden oktatás nélkül is. A föld értékes plántáit azonban ápolni kell. Ha búzát akarunk aratni, akkor szántani és vetni kell. Ha virágokban akarunk gyönyörködni, szükségünk van kertre és a kertészet gondos munkájára. Mivel a megelégedés mennyei virág, ápolást kíván. Csak gondolkozás árán jutunk hozzá, mert az nem növekszik magától bennünk. Egyedül az új természet szülheti azt, de még ekkor is nagyon gondosnak és óvatosnak kell lennünk, ha az Istentől nekünk adott kegyelmet meg akarjuk őrizni és ápolni. Pál apostol mondja: „Én megtanultam, hogy … meg kell elégednem” ezzel azt fejezi ki, hogy volt idő, amikor még ezt nem tudta. Nem kevés fáradtságba kerül e nagy igazság titkaiba behatolni. Bizonyára többször azt gondolta, hogy már megtanulta, de mégis hiányosan tudta. Végre, amikor már oda jutott, hogy azt mondhatta: „Mert én megtanultam, hogy amikben vagyok, azokkal meg kell elégednem”, akkor már öreg, ezüst fürtös aggastyán volt, aki a sír szájánál állt, mint szegény fogoly Rómában, Néró börtönében. Mi is könnyedén elviselhetnénk azokat a szenvedéseket, amelyeket Pál elhordozott és megoszthatnánk vele a hideg börtönt, ha valahogyan arra a magaslatra jutnánk, amelyre ő jutott. Ne képzeljétek be magatoknak, hogy ti megelégedettek tudtok lenni tanulás nélkül is, vagy, hogy meg tudjátok ezt tanulni oktatás nélkül is. A megelégedés nem magától értendő művészet, hanem tudomány, amelyet időről időre lehet csak elsajátítani. Ezt eléggé tapasztalhatjuk. Kedves testvér fojtsd vissza zúgolódásodat, ha még olyan természetesnek látszik is az. Törekedj szorgalmas tanuló lenni a megelégedés iskolájában. Mindenekfölött pedig ez legyen állandó imád: „Add, hogy megelégedjek kegyelmeddel!”

Február 17.

„Izsák a Lahajrói-kútnál lakott.” (1 Mózes 25,11)

Hágár itt egykor megmentést nyert; Izmáel ivott abból a forrásból, melyet Isten, az Élő és Látó oly kegyelmesen mutatott neki: de az csak olyan alkalmi dolog volt, mint a világ fiainál, ezek is keresik Istent a nyomor idején, midőn segítségre van szükségük. Kiálltnak hozzá a veszélyben, de elfelejtkeznek róla, mihelyt ismét jó van dolguk. Izsák ott lakott, ahol a Látó és Élő forrását segítsége maradandó kútfejének tekintette. Az ember életének egyik leglényegesebb része az ő lakása és azzal kapcsolatosan: életmódja; ezek a legigazabb bizonyságai lelki állapotának. Talán a Hágár által itt tapasztalt segítség befolyásolta Izsák mély tiszteletét és az tette előtte e helyet tiszteletre méltóvá. Már titokteljes neve is kedvessé tette neki azt. Mivel esténként gyakran időzött elgondolkozva ennél a forrásnál, már egészen otthon érezte itt magát. Rebekával itt találkozott először, mi szintén becsessé tette előtte ezt a helyet; de kiváltképpen az élő Istennel itt tapasztalt közössége hozta arra az elhatározásra, hogy lakóhelyül válassza megának ezt a szent helyet. Mi óhajtjuk megtanulni azt, hogyan kell az élő Isten előtt járni, kérni fogjuk a Szentlelket, hogy úgy ma, mindenkor érezhessük: „Isten lát engem”. Az Úr legyen nekünk örömmel, vígasszal és bizonysággal telt kútfőnk, mely az örökéletbe ömlik. A teremtmény vedre kimerül és törékeny, de a Teremtő kútforrása sohasem apad ki. Boldog, ki az élő forrás mellett lakik és gazdag, meg nem szűnő üdülést és szabadulást élvez. Az Úr az igazi segítő, az Ő neve: csodálatos, tanácsos, erős hős, örök Atya, békefejedelem. Szívünk gyakran felüdült már Nála, Általa megtalálta lelkünk dicső vőlegényét, Jézus Krisztust. Ő benne élünk, mozgunk és vagyunk, vele óhajtunk a legbensőbb közösségben maradni. Dicsőség Ura, ne hagyj soha minket eltávozni Tőled, hadd lakjunk az Élőnek forrásánál!

„Forrás, melyből élet fakad;
Kútfő, mely nekünk üdvöt ad,
Neved dicső és kedves.”

Február 18.

„Add tudtomra, miért perelsz velem?” (Jób 10,2)

Súlyosan megpróbált lélek, az Úr talán azért perel veled, hogy tehetséged annál fényesebben jöjjön napfényre. Vannak olyan isteni erényeid, melyek csak is a meglátogatások idején lesznek láthatókká. Nem tudod, hogy hited a nyár melegében soha sem lesz olyan nagyszerű, mint a tél viharában? Szereteted gyakran hasonlít azokhoz a szentjánosbogarakhoz, amelyek alig-alig fénylenek, de a mindent befedező sötétségben szépen világítanak. Reményed csillaga nem látható a szerencse nap fényében, majd csak a balsors éjében lehet azt felfedezni. A kísértés gyakran az a sötét alak, amelybe gyermekeinek ékességül kegyelmi tehetségeinek drágakövét rakja Isten, hogy azok annál fényesebben tündököljenek. Némi kevés halasztás után, már térdre borulsz és imádkozol: „Uram, félek, hogy hitem hiányos, győzz meg róla, hogy hívő vagyok.” Ugye, nem is gondoltál rá, hogy ez alapjában véve nyomorúságért való ima? Hogyan lehetsz hited felől bizonyossá, míg hited meg nem próbáltatott? Ó hidd el, az Úr gyakran nehéz időket bocsát ránk azért, hogy tehetségeink nyilvánosságra kerüljenek és tudatára ébredjünk annak, hogy miket kaptunk. De nem csak a kegyelmi adományok megnyilatkozása, hanem a kegyelemben való tényleges növekedésünk is az isteni meglátogatások gyümölcse. Isten, hogy jobb keresztyénekké tegyen bennünket, - gyakran elveszi örömünket és nyugalmunkat. A hit harcosait nem neveli a nyugalom és bőség pompás sátorában, hanem kint a mezőn – gyors menetek és fáradalmak gyakorlata által – edzi meg őket. Folyókon kell átúszniuk és vizeken átgázolni, hegyeket megmászni és több mérföldet vándorolni, szenvedésük és gondjaik terhe alatt meggörnyedve. Nézd kedves keresztyén, nem érdemes e mindezen nyomorúságokat elszenvedni, ha az Úr ezek által a keresztyéni erényeket hozza felszínre? Nem az e az oka, hogy veled perel?

„Rózsát úgy szakíthat kezem,
Ha várok csendességben;
Istennel nem ellenkezem,
Tövist tűrök szívesen.
Kincset itt csak az talál,
Ki a harcban hűen megáll!”

Február 19.

„Így szól az én Uram, az Úr: Még azt is kérheti tőlem Izráel háza, hogy ezt tegyem velük” (Ezékiel 36,37)

Az ima megelőzi a kegyelmet. Ha a Szentírást vizsgálod, meggyőződhetsz erről, hogy ez a világ valami nagyobb kegyelemben alig részesült anélkül, hogy az Úr segítségül hívása ne hirdette volna azt előre. Saját tapasztalataitok is megerősítik azt. Isten kérés nélkül is megajándékoz némelykor titeket kegyelmével, de mindannak dacára a kitartó és komoly ima mindenkor megelőzi Isten nagy kegyelmének megnyilvánulását. Mielőtt a kereszten elfolyt vérben kegyelmet és megbocsátást találtatok volna, milyen sokat esedeztetek Istenhez és milyen komolyan tusakodtatok Vele, hogy kételyeiteket oszlassa el és lelkiismeretetek vádolásaitól mentsen fel. Imáitoknak és könyörgéseteknek nyugalmatok lett az eredménye. Ha valamikor nagy és üdvös felüdülést nyertetek, azt úgy kellett tekintenetek, mint imáitok meghallgattatását. Mikor nagy nyomorúságaitokból erős kézzel ki lettetek ragadva és nehéz küzdelmeitekből hatalmas karral Isten kimentett titeket, ugyebár ezt kellett mondanotok: „Mikor az Urat kerestem, válaszolt nekem és megszabadított engem minden félelmemből.” Az ima mindenkor az áldás művének előszava. Megelőz minden jótéteményt, mint az Isten jóságának árnyéka. Ha Isten kegyelmének napfénye felragyog szükségeink fölött, akkor Ő már az imának árnyékát messze előre veti a sík területen. Vagy más hasonlattal élve: ha Isten kegyelmének hatalma emelkedik előttünk, az Ő arcának fénye amögött ragyogva, az imának árnyékát veti lelkünkre. Azért bízzunk abban, hogy ha komolyan és buzgón imádkozunk, akkor a mi könyörgésünk Isten kegyelmének verőfénye! Emiatt ima és kegyelem olyan szoros összefüggésben vannak egymással, hogy az imának nagy értékét méltán fontolóra vehetjük. Ha az áldás csak úgy áradna ima nélkül számunkra, akkor azt gondolhatnánk, hogy abban nincs semmi különös. De az ima a kegyelmi adományokat drágábbá teszi a gyémántnál. Dicső dolgok azok, amikért imádkozunk, de nem ismernénk fel azok értékét, ha nem kellene azokért komolyan küzdeni imában.

„Imádkozz lélek, ne légy rest!
Jézus meghallgat örömest.”

Február 20.

„De Isten, a megalázottak vigasztalója, megvigasztalt minket” (2Korintus 7,6)

Ki vígasztal úgy, mint Ő? Menj csak el egy szegény szomorú és levert keresztyénhez, beszélj vele Isten dicső ígéreteiről, súgd fülébe a vigasztalás igéit; az ilyen hasonló a süket kígyóhoz, mely nem hallja a varázsló hangját és a legbölcsebb mágus sem tud rá hatni. Ürömmel és epével van átitatva, tehát ha teljes erődből vigasztalod is, mégsem érsz el vele többet, mint legfeljebb a megadásnak jelét adja egy-két szóban, de nem csalhatsz ki belőle örömöt, halleluját vagy víg éneket. De Isten bár meglátogatja az Ő gyermekét, mégis ha arcát felé fordítja, akkor a megszomorodottnak szemei reményteljesen tündökölnek, és ezt énekli:

„Sebeidbe bocsátkozom,
Halálodba mélyedek,
Hogyha gyásszal találkozom
És a pokol fenyeget:
Fájdalmadra tekintve,
Szívem fel van üdítve.”

Te nem vigasztalhattad meg, de az Úr igen. Ő a minden „vigasztalásnak Istene.” Nincs többé balzsam Gileádban, de Istennél van a valódi balzsam. Itt nem olyan orvosról van szó, aki teremtetett, hanem a mennynek és földnek Teremtője „az Úr a te Orvosod.” Oly fenséges, hogy a Jehovának egyetlen kedves szava hálaadással és dicsérettel tölti be a keresztyéneket. Az Úr szava olyan, mint az aranypénz; a keresztyén az aranyműves, ki az ígéretek kalapácsával heteken keresztül feldolgozza azt. Azért te szegény keresztyén szív, nem kell elcsüggedned. Menj a Vigasztalóhoz és kérd, hogy vigasztaljon meg. Te egy kiszáradt, üres kút vagy. Hallottátok már, hogy ha a szivattyúkút nem ad vizet, akkor előbb vizet kell bele önteni, úgy azután ismét bőven kapunk abból vizet. Így tehát kedves keresztyén, ha kiszáradtál, menj Istenhez és kérd, hogy az Ő örömét öntse szívedbe és akkor örömöd forrása neked újból szolgáltatja vizét. Ne menj e földi barátodhoz, mert azokban Jób ártalmas vigasztalóira akadsz, hanem menj előbb és mindenekelőtt „Istenhez, ki megvigasztalja a nyomorultakat”, úgy mihamar vallani fogod: „Sok keserűségem volt az én szívemben, de a Te vigasztalásaid megvidámították az én lelkemet”.

Február 21.

„Mert Ő mondta” (Zsidók 13,5)

Ha ezt az igét hitünkkel teljesen fel tudjuk fogni, akkor egy olyan fegyver van a kezünkben, amellyel mindent legyőzhetünk. Melyik kétely volna az, amelyet ne ütne agyon ez a kétélű fegyver? Melyik félelem létezhetne, melynek nem kellene lesújtania, ha az isteni kegyelem szövetségének nyila azt halálosan megsebzi? Az élet kellemetlenségei, a halál borzalma, a belső kelés, a külső tátongó sebek, a felülről való meglátogatások és a földi kísértésék, mindenesetre kell, hogy könnyű megpróbáltatásnak tűnjenek fel, ha az igének e bástyája mögött rejtőzködhetünk: „Mert Ő mondta”. A nyugalom idején ez ad élvezetet és boldogságot, a küzdelmek között pedig erősítésünkre szolgál. Ez az ige: „Mert Ő mondta”, legyen mindennapi boldogságunk kútfeje. Ez indíthat minket az Írás kutatásának rendkívüli ismeretére. Az Isten igéjében talán találsz egy olyan ígéretet, amely mintha éppen csak a te számodra adatott volna, de ha nem tudsz felőle, akkor hiábavaló az a te részedre. Olyan vagy, mint a fogoly a tömlöcben, lehetséges, hogy szalmazsákod alatt egy kulcs van elrejtve, mellyel az ajtót kinyithatnád és megszabadulhatnál, de ha nem keresed meg, fogoly maradsz, holott egészen könnyen megszabadulhatnál. A Szentírás nagy gyógyszertárában biztosan van valami hatásos szer, de mégis beteg maradsz, míg az igazság igéjét át nem kutatod, és meg nem keresed, amit „Ő mondott”. Nem akarsz emlékezetedbe magadnak az isteni ígéretekből gazdag készletet gyűjteni, mikor bibliádat olvasod? Nagy férfiak szavait megfigyeled, a híres költők verseit kívülről tudod; miért nem akarnál az Isten igéjében mély és alapos ismerettel rendelkezni, hogy annak folytán képes légy minden pillanatban elővenni azt, amely alkalmas a nehézség legyőzésére és a kétely eloszlatására? „Mert Ő mondta”, lásd, ez minden bölcsességnek forrása, minden vigasztalásnak kútfeje; így tehát hadd lakozzon benned bőségesen az ige, mint „az örök életre lobogó víznek feje.” Így aztán egészségesen, erősen és vidáman fogsz növekedni az Isteni életben:

„Úr Jézusunk segíts, hogy mi
Tudjunk szavadra figyelni!”

Február 22.

„De mozdulatlan marad íja, feszülnek izmos kezei Jákób erősségének kezétől, onnan, Izráel pásztorától, kősziklájától.” (1 Mózes 49,24)

Az az erő, melyet Isten az ő kedvenc gyermekeinek ajándékoz, tényleg erő, nem valami benső tartalom nélküli, dicsekvő, látszólagos hatalom. Nem valami színdarab, melyről beszélnek az emberek, de végre az egész füstbe megy – ez valódi isteni erő. Miért tudott József a kísértésnek ellenállni? Mert Isten megsegítette. Isten hatalma nélkül semmit sem tudunk tenni. Minden igazi erő a „Jákób erős Istenétől” jön. Figyeld meg, milyen üdvös és bizalmas módon ad Isten erőt Józsefnek: „De mozdulatlan marad íja, feszülnek izmos kezei Jákób erősségének kezétől, onnan, Izráel pásztorától, kősziklájától”. Világos képben tárul elénk, hogyan fogja Isten az Ő kezeivel Józsefnek kezeit és helyezi karjait József karjaiba. Ahogy tanítja az atya az ő fiát, úgy oktatja az Úr az őt félőket. Körül öleli őket. Ó leereszkedés csodája! Az örökkévaló, mindenható, hatalmas Isten leszáll trónjáról, megfogja gyermekeinek kezét és megragadja karjaival Józsefnek karját, hogy megerősítse! Ez az erő egyszer és mindenkorra szövetségből származik, tehát szövetséges hatalom, mert a „Jákób erős Istenének” tulajdoníttatik. Ahol Isten igéjében Jákób Istenéről olvasunk, ott a Jákóbbal kötött szövetségre kell gondolnunk. Mi keresztyének örömmel beszélünk és elmélkedünk Isten szövetségéről. Minden erő, minden tehetség, minden kegyelem, minden áldás, minden öröm, minden vigasz, egy szóval: mindaz, amink van, a szövetség által létesült ősforrástól folyik. Minden kegyelmi adomány Istentől jön, mint a fény és melegség a naptól. Nem szállt még fel egyetlen angyal sem másképp, de le sem jött csak azon a létrán, amelyet Jákób látott, melynek felső végén a szövetség Istene, Jehova állt. Kedves keresztyén, ha netalán a lövészek fellázadnak ellened, üldöznek, bántalmaznak, ezek dacára kézíved mégis erős marad, kezeidnek karjai megerősödnek, a Jákób erős Istenének keze által. Azért légy vidám, a dicsőséget egyedül a Jákób Istenének tulajdonítsd!

„Uram maradj folytonos
Szent erőddel velem,
Ne válasszon tőled – most
De soha semmi sem!”

Február 23.

„El nem hagylak téged.” (Zsidók 13,5)

Az összes ígéret közül egyetlen egy sincs, amely csupán egyesekre nézve lenne érvényes. Amit valamikor Isten valamely szentjének mondott, az érvényes valamennyinek. Ha egyeseknek forrást nyit, az mindenki felüdítésére szolgáljon. Ha Ő gabonakiosztás céljából megnyit egy éléskamrát, nagyon lehetséges, hogy erre egyetlen egy éhező ad alkalmat, hogy a magtár ajtói megnyíljanak; de azért valamennyi szent jöhet és megelégedhet. Az egyre megy, ha az ígéret Ábrahámnak vagy Mózesnek adatott, mert az Isten neked is adta, kedves hívő lélek, hiszen te is a szövetség magvához tartozol. Nincs magasztos áldás, mely ne volna magasztos neked is, nincs olyan kegyelem, mely fel ne ölelne téged. Emeld fel csak szemeidet délre, északra, keletre és nyugatra, mert az mind a tied. Mássz fel a Pizga tetejére és tekintsd meg az ígéretek legszélső határát is, mert ez az egész terület a te tulajdonod. Az élet vizének minden folyamából szabadon ihatsz, egyikből sem tilos merítened. Tej és méz folyik ebben az országban, tehát edd a mézet és idd a tejet, mert mindegyik a tied. Légy merész a hitben, mert azt mondta az Úr: „Nem hagylak el téged, sem el nem távozom tőled.” Ebben az ígéretben Isten mindent az övéinek ad: „Nem hagylak el téged.” Az erre vonatkozó igényed Isten egyetlen tulajdonságánál sem szűnik meg. Erős és hatalmas Ő? Megmutatja erejét és hatalmát mindazoknak, akik Ő benne bíznak. Ő a szeretet? Ennélfogva nyájassággal és szelídséggel gyakorolja velünk kegyelmét. Az Istenség lényében egyesült valamennyi tulajdonság, mindegyike a maga teljességének összességében üdvünkre fog szolgálni. Tehát mindent egybefoglalva, nem létezik olyasmi, amit kívánsz – amire szükséged van – ami kell neked most vagy az örökkévalóságban – az életben vagy a halálban – ebben az életben vagy az elkövetkezendőben, ma vagy a feltámadás reggelén vagy a mennyben, amit magába ne foglalna ez az ige: „Nem hagylak el téged, sem el nem távozom tőled.”

„Áldjad az Urat, ki mindent legjobban intézett,
Aki sasszárnyakon téged biztonságban vezérelt;
Ki megmentett, mert ez Neki úgy tetszett
És kegyelmében rád nézett.”

Február 24.

„Áldást adok nekik hegyem körül, esőt adok idejében: áldásos esők lesznek.” (Ezékiel 34,26)

Ez korlátlan kegyelem: „Esőt adok idejében”. Nem korlátlan ez az isteni kegyelem? Ki mondhatja Istenen kívül: „Esőt adok nektek?” Egyetlen egy hang tud csak a felhőkkel beszélni és megparancsolni nekik, hogy esőt adjanak. Ki küld esőt a földre? Ki szórja a harmatcseppeket a zöld fűre? „Nem én-e, ki Úr vagyok?” Éppen így az Isten kegyelme: ajándék, s nem az emberek hozták azt létre. Ez egyszersmind szükséges kegyelem is. Mi lenne a talajjal eső nélkül? Zúzhatjátok a göröngyöket, elvethetitek magvaitokat, de mit érhettek el eső nélkül? Az isteni áldás is éppen olyan múlhatatlanul szükséges ahhoz. Hiába munkálkodtok, ha Isten nem küld termékenyítő esőt és üdvöt. Továbbá ez gazdag kegyelem. „Esőt adok nektek.” Nem az van mondva: „cseppeket adok”, hanem „esőt”. Így van ez a kegyelemmel is. Ha Isten áldást ad, azt a legtöbb esetben olyan mértékben teszi, hogy nincs elegendő hely annak elhelyezésére. Gazdag kegyelem! Igen, szükségünk van gazdagabb kegyelemre, hogy alázatosak maradjunk, az imában buzgóbbak és bensőbbek legyünk és mind jobban megszentelődjünk. Gazdag kegyelem, mely által komolyabbakká leszünk, meg leszünk őrizve egész életen át és egykor a mennybe jutunk. Mi elbágyadunk a kegyelem megelégítő esője nélkül. Ez idejében való kegyelem is. „Esőt adok idejében.” Nem alkalmas idő neked a mai reggel? Nem a szárazság ideje-e ez? Ó, akkor itt az eső alkalmas ideje. A mély keserűség és a fekete felhők a kegyelem esőjének alkalmas idejét jelzik. „A te öregséged legyen olyan, mint a te ifjúságod.” Sokféle áldásról is szó van. „Áldott esők lesznek.” Ez a szó többes számban van mondva. Isten mindenféle áldások folyamát fogja küldeni. Isten valamennyi áldása egymásba kapaszkodik, mint a szemek az aranyláncban. Mikor a megtérés kegyelmét ajándékozza, akkor a vigasztalás kegyelmét is megadja ahhoz. „Áldott esőket” fog küldeni. Emelkedjél és nézz felfelé, oh, te kiaszott növény, nyisd meg leveleidet és virágkelyheidet a mennyei áradat előtt.

Február 25.

„Az eljövendő harag” (Máté 3,7)

Nagyon kellemes olyan vidéken átutazni, ahol kevéssel azelőtt nagy esőzés volt. A rét zöld füve nagyszerű élvezetet nyújt és a leveleken visszamaradt vízcseppek oly szépen csillognak a napfényben, mint a legtisztább gyémánt. Ilyen élvezetben fog részesülni a keresztyén, olyan országon halad át, hol Megváltójának feje fölött vonult el a vihar, s ha még néha néhány gondcsepp esik, az a kegyelem felhőjéből hull alá, s az Úr Jézus azon biztatás által üdíti fel, hogy azok nem fognak neki kárt okozni. Hanem milyen rettenetes a vihar közeledésének biztos tudata. Előre érezhető a nyomasztó levegőnek hősége. A borzalmas orkán rettegéssel tölti meg az ember érzelmeit. A madarak hasztalan küzdenek a szél viharos ereje ellen, a barmok dühös horkolással fejezik ki ijedelmüket. Az ég éjjeli öltözetével fedi be ábrázatját, hiába fürkészi a szem a napot, az ég békességét! A nap nem látszik, az ég kárpitja sötét és haragos! Még egy kevés félelmetes várakozás és kitör az orkán mindent összezúzó dühvel, különösen a forró égöv némely országában. Néhány pillanat kínzó bizonytalansága és azután süvít a szél féktelen tombolással, fákat tép ki gyökerestől a földből, sziklákat sodor le szilárd helyükről és az emberek lakásait szétdúlja és elpusztítja. Lásd bűnös, ilyen a te állapotod. Még nem esett egy forró csepp sem, de a tűzfolyam már készül. Még nem süvít körülötted dühöngő szél, de Isten már gyűjti a rettenetes tűzlövegeket. Még visszaszorítja a vízáradatot a kegyelem, de nemsokára felnyílik a zsilip. Az örök villámcsapások még tárházukban pihennek, de íme, a vihar kezd kitörni és mily rettenetes lesz az a pillanat, mikor Isten meg fog jelenni bosszút állni haragos öltözetben! Hol, hol, oh, hol rejted el magad bűnös, hova menekülsz színe elől? Ó, bár a kegyelem keze téged Krisztushoz vezetne, Ő szabadon ajánlkozik neked az evangéliumban; nyitott oldala üdvödnek forrása és sziklája. Jól tudod, milyen szükséged van Jézusra. Higgy benne, ragaszkodj hozzá, úgy elhárul a harag minden időre!

Február 26.

„Az Úrtól jön a szabadítás.” (Zsoltárok 3,9)

A szabadítás, üdv és boldogság isteni mű. Egyedül Ő elevenítheti meg „a bűnben és vétekben meghalt” lelkeket, Ő tarthatja meg azokat a szellemi életben. Ő az Alfa és az Omega, a kezdet és a vég. „Az Úrtól jön a szabadítás.” Ha kitartó vagyok az imában, akkor Isten az imának lelkét adta nekem, ha kegyelmi adományokat nyertem, azok Isten adományai, ha őszintén élek és az Istennek tetsző életben hálaadást tanúsítok, ez azért van, mert Ő kezemet fogja és vezet. Magam megőrzése végett a legcsekélyebbre sem volnék képes, ha Isten azt előbb nem munkálná bennem. Minden jó, amivel csak rendelkezem, egyedül Istentől származik. Amiben vétkezem, azt én teszem, de amit helyesen cselekszem, azt teljesen és mindenkor Istentől ered. Ha egy szellemi ellenséget legyőztem, az Úr ereje erősítette meg karjaimat. Szent életet élek az emberek előtt? Nem én, hanem Krisztus él bennem. Meg vagyok szentelve? Nem magam tisztítottam meg magamat, hanem a Szentlélek Isten szentelt meg engem. Elszoktam a világtól? Isten fenyítéke és nevelése által jött az is létre. Növekedem az ismeretben? A nagy Mester oktat engem. Valamennyi kincsem a mennyei művészet készítménye. Istennél teljes kielégítést találok szükségeimet illetőleg, magamban azonban nem találok egyebet bűnnél és nyomornál. „Az Úr az én menedékem, segítségem és oltalmam.” Az igéből táplálkozom? Az ige sem szolgálna üdülésemre, ha az Úr nem készítette volna azt nekem tápszerül és nem táplálna vele. Azzal a mannával élek, amely mennyből jött? Ez a manna nem más, mint a testté lett Megváltó, Jézus Krisztus, akinek testét eszem és iszom. Folyton újabb erőt nyerek. Mi adja ezt az erősséget? Az én segítségem a magasságból jön: Jézus nélkül semmit sem tehetek. Ahogyan a szőlővessző nem teremhet gyümölcsöt, csak akkor, ha a tőkében marad, ugyan úgy én sem, csak ha Őbenne maradok. Amit Jónás a tenger mélyén tapasztalt, ami a kísértések éjjelén Dávid reménye és csillaga volt, azt tanulom meg ma belső szobámban: „Az Úrtól jön a szabadítás.”

Február 27.

„Ha az Urat tartod oltalmadnak, a Felségest hajlékodnak” (Zsoltárok 91,9)

Izráel népe a pusztában folytonos változásoknak volt kitéve. Ha a tűzoszlop megállt, felütötték sátraikat, de már másnap, még napfelkelte előtt megszólalt a trombita, a szövetség ládáját előre vitték és a tüzes felhőoszlop jelezte az utat a hegység szorosain és ereszkedőin vagy pedig a puszta száraz homoksivatagjain. Alig jutottak egy kis pihenőhöz, máris felhangzott újból a felszólítás: „Keljetek fel, ez a föld nem nyugodalmatok helye, menjetek tovább Kánaán felé!” Soha sem maradt sokáig egy helyen. A források és a pálmafák sem tarthatták őket vissza. Mindazonáltal volt maradandó hazájuk az ő Istenükben, a felhőoszlopa volt hajlékuk és annak éjjeli lángja az ő tűzhelyük. Pihenés és nyugalom nélkül kellett helyről-helyre vándorolniuk folytonos változatosság között, soha sem volt idejük magukat kényelmesen berendezni, hogy azt mondhatták volna: „Mert biztosítva vagyunk, itt fogunk maradni. Mint a folyam úgy haladunk tova”, mondja Mózes, „de te, Uram Isten, oltalmunk vagy minden időben”. A keresztyén ember Istennél nem ismer változást. Ő lehet ma gazdag és holnap szegény, lehet ma beteg, de holnap már egészséges; ma öröme és vigaszsága lehet, holnap azonban már félelem és szomorúság veheti körül; Istenhez való viszonyában azonban nem létezik változás. Az Úr szeretett engem tegnap, tehát szeret ma is. Változhatatlan pihenőhelyem a magasságos Isten. Reményeim bár meghiúsulnak, várakozásaimban csalódom, az öröm bár elhervad, a gyilkoló ragya valamennyi virágomat tönkre teszi; azonban abból mégsem veszett el semmi, amit Istennél birtoklok. Ő az én biztos menhelyem, ahová bármikor menekülhetek. Zarándok vagyok e földön, de Istenben el vagyok rejtve és nála biztonságban lakom. Bujdosó vándor vagyok e világon, mindazáltal Istenben biztos menedékem van.

„Az Úr az én menedékem,
S e világban vigaszom!
Üdv és boldogság a részem,
Ha magam Neki adom!

Február 28.

„Tőle kapok reménységet.” (Zsoltárok 62,6)

A hívő részére előny, hogy így nyilatkozhat. Ha a világtól iparkodik valamit megnyerni, az bizonyára nagyon szegényes reménység. De ha Istenre tekint, és Ő tőle várja szükségeinek kielégítését, legyen testi vagy lelki áldás, amit óhajt „reménye” nem hiábavaló és nem haszontalan. Bármikor felmutathatja váltóját a hit pénztáránál és kívánhatja követelésének kiegyenlítését Isten nyájasságának és jóságának kincseiből. Tudom, hogy többet érek Istennel, mintha a világ pénzkirályainak bármelyike lenne a bankárom. Az én uram soha sem hagyja ígéreteit teljesítés nélkül, ha ígéreteit trónjához hozzuk, bármikor elfogadja azokat; nem küldi vissza meghallgatás nélkül. Azért nyugodtan várok ajtajánál, mert az Ő szabad kegyelmének keze mindenkor kinyitja azt. Ebben az órában ismételten megkísérlem azt Nála. Nekünk olyan „reményünk” van, amely messzebb terjed ennél az életnél. Nemsokára meghalunk, de akkor is „Tőle kapok reménységet”. Nem reméljük e, hogyha a halálos ágyunkon fekszünk, Ő elküldi angyalát, aki minket keblébe visz? Hisszük, hogyha az ütőerünk elgyengül és szívünk alig dobog, egy égi követ mellettünk állva szeretetteljes pillantást vet ránk és azt fogja mondani: „Testvérlélek, gyere velem!” Amikor a menny kapujához közeledünk, hisszük, hogy ezt az üdvös hívást fogjuk hallani: „Gyertek el, én Atyámnak áldottai, birtokoljátok az országot, amely nektek készíttetett e világ kezdete előtt”. Reményünk az, hogy aranyhárfát és fonnyadhatatlan koronát kapunk, hisszük, hogy nemsokára a trón előtt leszünk a megdicsőültek seregében. Nézünk a jövőbe és epedve várjuk azt az időt, amikor hasonlatosak leszünk a dicsőség Urához, mert „meglátjuk Őt úgy, ahogy van”. Ha ez a te „reményed” is ó én lelkem, akkor élj Istennek minden vágyaddal és akaratoddal, dicsőítsd meg Azt, aki téged meghallgat, aki kegyelmesen elválasztott, kibékített és elhívott; akinek kegyelmére építheted a jövő dicsőség minden „reményét”.

„Teljes szívvel, értelemmel,
A menny felé törekedjél!”

Február 29.

„Örök szeretettel szerettelek” (Jeremiás 31,3)

A törvény mennykőcsapásainak és az ítélet rettenetességeinek egyedüli célja az, hogy Krisztushoz vezessenek, de a végső győzelem Isten nyájasságának és szeretetének munkája. A tékozló fiú a szükségtől szorongattatva tért vissza az atyai házhoz. Atyja távolról meglátta és eléje sietett, s mikor a fiú néhány lépésre volt az otthontól, az atyai csók már ott égett arcán és a fogadtatás kellemes hangja visszhangzott fülében.

„A törvény a szívet még ridegebbé teszi,
De meglágyul, ha Jézus szerelmét érzi.”

Az Úr egyik éjjelen az ajtóhoz jött és döngette azt a törvény acél ökleivel. Az ajtó ingott és mozgott, de a bent lévő ahelyett, hogy kinyitotta volna, holmit holmira halmozott, ami csak kezébe került, mindent az ajtóhoz rakott és azt eltorlaszolva, ezt mondta: „Nem eresztem be ezt az embert!” A Mester elment, de majd újból eljött és most másodízben saját gyöngéd kezeivel kopogtatott. Azon sebekkel kopogott, melyeket a szegek téptek kezein; olyan szelíden, olyan gyöngéden kopogott! Ez alkalommal nem dübögött az ajtó, hanem – érdekes – kinyílott és ott volt térdre borulva az egykor olyan nagyon ellenkező házigazda. Szíve örömtől dobogott, hogy ilyen vendéget fogadhat. „Gyere be, gyere be, olyan kedvesen kopogtattál, hogy szívem repdes, miközben eléd lépek. Nem bírom elviselni azt a gondolatot, hogy átfúrt kezeid vérnyoma ajtómon ott maradjon s, hogy Te ismét eltávozz hajléktalanul, mert „fejedet megáztatta a harmat és hajfürtjeid nedvesek”. Itt fekszem, tied vagyok, szereteted megnyerte szívemet”. Ez így van mindenkor. Az igazság győz. Amit Mózes a kőtáblákkal soha nem érhetett el, azt elérte Krisztus az Ő átfúrt kezeivel. Lássátok, ez a ti elhívásotok. Bár saját tapasztalataitokból megismernétek, hogyan akar Ő magához vonzani titeket! Lelkem, mondhatod-e: Ő vont engem, én pedig követem és örvendek isteni hangjának? Ha igen, akkor Ő ezután is vonjon engem maga után, míg végre majd ott ülhetek a Bárány menyegzőjén!

Március 1.

„Támadj föl, északi szél, jöjj elő, déli szél, fújj rá kertemre, áradjon illata!” (Énekek éneke 4,16)

Bármi egyéb tűrhetőbb az élettelen közönyösség nyugalmánál. Helyesen és bölcsen tesz a lélek, ha a nyomorúság északi szelét óhajtja, amely egyedül arra szolgáljon, hogy az által a kegyelmi erények kellemes illata elő legyen idézve. Ne rémüljünk meg a tél legfagyasztóbb szelétől sem, amikor az a kegyelem ültetvényein átvonul, hanem azt kell mondanunk: „Az Úr nem volt a forgószélben.” Ebben a versben a menyasszony nem rendeli e magát alázatosan alá az ő barátja feddésének? Csupán kegyelméért esedezik. Csalárd nyugalma és halálos merevsége szerfölött megdöbbentette, ennél fogva belsőleg vágyakozik meglátogattatások után, hogy azok által szorgalmas ténykedésre legyen serkentve. De egyszer s mindenkor óhajtja a vigasztalás enyhe déli szelét, az isteni szeretet kedves mosolyát és a Megváltó jelenlétében élvezhető örömöt. Ezáltal gyakran hatalmasan fel lettünk rázva a szunnyadozásból. Sóvárog az egyik vagy a másik, sőt mindkettő után; az már neki mindegy, bármelyiket kapja, csakhogy képes legyen kertjének kellemes illatával barátját megörvendeztetni. Azt el nem viselheti, hogy tétlenül henyéljen. Milyen kedves gondolat, hogy az Úr Jézus a bennünk lévő kegyelem szegényes virágaiban élvezetet talál. Lehetséges ez? Ó, ez elképzelhetetlenül szép, ha megvalósul. Igen, nekünk szabad a nyomor által való megpróbáltatások, sőt még a halál után is vágyódnunk, ha az Immánuel szívének felvidítására szolgál. Szívünk hadd zúzassék porrá, ha annak szétroncsolása megváltónkat dicsőíti meg. A használatlan kegyelmi ajándékok hasonlók a virág kelyhében szunnyadó illathoz. A mi Urunk és nagy Mesterünk bölcsessége kormányozza a legkülönbözőbb és legellentétesebb erőket, hogy azok együtt működjenek egy kívánt cél elérésére. A nyomorúság és vigasztalás által csalogatja ki a hit, szeretet, remény, türelem, önmegtagadás, öröm és a kert más fenséges virágainak kellemes illatát. Bár saját benső tapasztalataink alapján ismernénk ennek jelentőségét!

Március 2.

„Ezért egész Izráelnek a filiszteusokhoz kellett eljárnia, hogy megélesíttessék ekevasukat, kapájukat, fejszéjüket és ásójukat.” (1 Sámuel 13,20)

A gonoszságok filiszteusaival nagy harcba keveredtünk. Minden rendelkezésünkre álló fegyvernemet kéznél kell tartanunk. Prédikálás, tanítás, ima és minden fegyver kéznél legyen; mindent el kell követni, mindent működésbe kell hozni. Ilyenkor az Úr munkájában jelentéktelennek látszó talentumok is betölthetik feladatukat. A filiszteusokkal való harcban kapa, fejsze és kasza mind használható. Durva eszköz durva sebet üt, de az ütközetnél nem számít a szépség és a csinosság, hanem csak a hatás és hogy az ellenség le legyen győzve. Minden szabad pillanat úgy az alkalmas, mint az alkalmatlan időben, a természetes és nevelés útján fejlődött tehetségek, a képességek mindegyike, minden kedvező és kedvezőtlen alkalom drága és kihasználandó, mert ellenségünk sok van, erőnk pedig gyenge. Eszközeink legtöbbjének szüksége van az élesítésre. Szükségünk van éles felfogási tehetségre, belátásra, okosságra, akaraterőre, ügyességre, egy szóval az Úr munkájához való teljes felszerelésre. Egészséges tiszta értelem, mely magát mindenben rögtön feltalálja, nagyon ritka dolog a keresztyén vállalatoknál. Ha akarunk, erre nézve tanulhatunk valamit ellenfeleinktől és fegyvereinket a filiszteusoknál élesíthetnénk. Élesíttessük meg most buzgóságunkat. Látjátok a hamis és istentelen tanítók mozgalmát, mind a tengert, mind a földet elkerülik, hogy hitsorsokat nyerjenek. Vajon magukhoz ragadják az üdv után való vágyat? Figyeljétek meg, a sötétség fejedelme milyen kitartó céljának elérésében. Vállalkozásaiban odaadó, terveiben merész, cseleiben fortélyos és mindenben akaraterős! A gonosz lelkek átkozott lázadásukban teljesen egyek, mintha „egy ember” lennének, mialatt mi, akik az Úr Jézusban hittünk, szétforgácsoljuk erőnket, nem vagyunk egyek az Úr szolgálatában, alig teszünk olykor valamit egy akarattal. Bár tanulnánk meg a sátán pokoli buzgóságából, hogy mint irgalmas samaritánusok szertejárva keresnénk, ki részére szolgálhatnánk áldásként.

Március 3.

„Megpróbáltalak a nyomorúság kohójában.” (Ézsaiás 48,10)

Nehéz megpróbáltatásokban részesült lélek, vigasztald magad e gondolattal. Isten mondja: „Megpróbáltalak a nyomorúság kohójában.” Nem úgy csepegnek-e alá ezek az igék, mint valami csendes eső, mely a lángok dühét enyhíti? Ez egy olyan védőöltözék, melyet a tűz nem ejthet martalékául. Nyomorúságok jöhetnek, de én mégis Isten választottja vagyok. Szegénység, nehéz lépteiddel átlépheted küszöbömet, de Isten már itt van házamban és elválasztott engem. A betegség belopózhat hozzám, de íme, a gyógyír már készen van: az Úr elválasztott engem. Érjen engem bármi e siralom völgyében, tudom, hogy Ő elválasztott engem. Kedves gyermeke a hitnek, ha még ennél jobb és nagyobb vigaszra van szükséged, akkor, oh, gondolj arra, hogy az embernek fia is ott van veled a kemencében. Csendes kamrádban melletted van alaki, akit nem látsz, de szeretsz; ki gyakran imádkozik érted nyomorúságod idején, amikor nem is gondolod és teszi párnádat igazi felüdülés helyévé. Nagy szegénységben nyomorogsz, de a te magányos, elhagyatott sátradban az életnek, dicsőségnek ura szorgalmasan jár ki és be. Örömmel látogat el ebbe a megvetett lakásba. Barátod közvetlen közeledben van. Nem láthatod, de érzed meleg kézszorítását. Nem hallod hangját? Íme, éppen a halál árnyékának völgyében így szól hozzád: „Ne félj, mert én veled vagyok; meg ne rettenj, mert én vagyok a te Istened!” Gondolj Caesar szép mondására: „Ne félj, mert Caesart és szerencséjét viszed!” Igen, ne félj kedves keresztyén, mert Jézus van veled. Nyomorúságaid, nehéz megpróbáltatásaid között az Ő jelenléte vigasz és védelem számodra. Sohasem hagyja el azokat, akiket sajátjává választott. „A nyomorúság kemencéjében” sínylődő választottak részére a legmagasztosabb ígéret: „Ne félj, mert veled vagyok”. Akarsz-e te is szilárdan Krisztushoz ragaszkodni és énekelni:

„Tűzön, vízen keresztül,
Jézus, mindig Te légy,
Aki előttem mégy.”

Március 4.

„Elég neked az én kegyelmem.” (2 Korintus 12,9)

Az isteni kegyelem vigasz teljes ígéreteit feleannyira sem értendők, ha Isten szentjei közül egy sem volna szegény és szenvedő. Ha valahol egy vándorral találkozunk, akinek nincs hová lehajtani a fejét és mégis azt mondhatja: „Az Úrra bízom magam”. Ha látunk kenyér, víz mellett éhező szegényt, ki Istenében boldognak és szerencsésnek érzi magát, ha egy bánatában majdnem összeroskadó, mélyen sújtott özvegyet ismerünk, ki hitében mégis szilárd az Ő erősségében és Megváltójában lelve támaszát, - oh – a tiszteletnek milyen fényvilágát veti az evangéliumra! Isten kegyelme a hívők szenvedésében és szegénységében nyilvánítja és dicsőíti meg magát. Bármiféle nehéz teher nyomása alatt emelik is fel fejüket az Úrnak szentjei, mert abban a meggyőződésben élnek, hogy mindazon dolguknak javukra kell szolgálni, hogy végre a látszólagos nagy bajokból rájuk nézve valóságos áldás fog származni; Ha Isten hamarosan elküldi részükre a szabadulást vagy nyomorúságok között edzi meg őket, amíg Neki tetszik őket meghagyni abban. A szenteknek e türelme isteni kegyelem hatalmáról tanúskodik. Világítótorony áll a tengerben; az éj csendes, tehát most nem tudom még, vajon ez az épület erős és szilárd-e; majd csak mikor a vihar és hullámok körülcsapkodják, tudom tapasztalatból megállapítani annak szilárdságát. Így van ez a lelki műveknél is, ha tomboló hullámok nem ostromolnák meg gyakran, nem volna alkalmunk kitapasztalni valódiságát és erősségét; ha a szél nem száguldana át rajta, nem tudhatnánk meg, hogy az milyen erős és állhatatos. Istennek mesterművei azok az emberek, akik a nehézségek közepette erősen és szilárdan állnak. Aki óhajtja Istent megdicsőíteni, az számítson a megpróbáltatásokra. Ha valaki sok megpróbáltatáson nem megy keresztül, nem állhat az Úr elé. Örüljetek azon, ha életutatok telve van a szenvedés töviseivel, mivel annál fényesebben látjátok Isten kegyelmének mindenkori elégséges voltát. Vajon nem hagy-e el és nem távozik-e el tőletek? Ezt még csak ne is álmodjátok, iszonyodjatok az ilyen gondolattól. Isten, aki eddig elég volt nektek, méltó bizalmatokra mindvégig. Ki eddig segített, az képes mindent dicső véghez juttatni.

Március 5.

„Akkor ne is aludjunk, mint a többiek.” (1Thesszalonika 5,6)

Többféle eszköz szolgálhat arra nézve, hogy a keresztyént a vigyázatban vagy éberségben elősegítse. Azonban mindenekfelett szeretném őket komolyan inteni, hogy egymással beszéljenek és dicsekedjenek az Úrnak útjai felől. Mikor Keresztyén és reményteljes együtt a mennyei város felé vándoroltak, így szóltak egymáshoz: „Ne hagyj itt elaludnunk, folytassunk élénk beszélgetést.” Keresztyén ezt mondta: „Kedves testvér, hol kezdjük el?” Reményteljes azt felelte: „Ott, ahol Isten kezdte velünk.”

Mily szép, hogyha a keresztyének egymással,
Testvéri egységben állnak;
Bennük isteni szeretet ég szent lánggal,
Arról szó és tett tanúskodnak!
Magas fokra emelkedik az örömáradat,
Zöldül, díszes minden, mert süt a napsugár.

Keresztyének, kik külön és magányosan vándorolnak, nagyon könnyen elfáradnak és elálmosodnak. Csatlakozzatok keresztyén társasághoz, hogy az által ébren tartassatok és felfrissülve, felvidulva, gyorsabb léptekkel haladhassatok a menny felé vezető úton. Egymással való kellemes beszélgetésetek alkalmával, mikor Isten útjairól tárgyaltok, vigyázzatok arra, hogy beszédetek tartalma az Úr Jézus legyen. Hitszemeiteket folyton Ő rá irányítsátok; szíveteket Ő töltse meg; ajkatok csak azt beszélje, ami Ő hozzá illik. Barátom, maradj csak a kereszt tövénél, nem leszel álmos! Arra törekedj, hogy maradandó és mély benyomást nyerj arról a magasztos dicső helyről, ahova zarándokolsz. Nem fogsz az úton elálmosodni, ha folyton arra gondolsz, hogy a menny felé utazol. Nem fogsz késlekedni, ha meggondolod, hogy a pokol tátong mögötted és az ördög üldöz téged. Képes-e aludni a gyilkos, mikor a vérbosszuló a sarkában van, a menedékváros pedig előtte? Keresztyén, képes vagy-e aludni, mikor a gyöngykapuk előtted nyitva állnak, az angyalok énekükkel fogadnak és az arany korona, mely homlokodat fogja díszíteni, készen van? Ó, nem. Szentek! Közösségben vigyázzatok és imádkozzatok mindenkor; vidámítsátok egymást, hogy kísértésbe ne essetek.

Március 6.

„Szükség néktek újonnan születnetek.” (János 3,7)

Az újjászületés az üdvösség alapjához tartozó dolog. Arra kell tehát törekednünk, hogy tényleg és valóságosan „újjászülessünk”. Sokan beképzelik maguknak, hogy újjászülettek, holott az nem igaz. Mondom nektek, hogy a keresztyén név még nem felel meg a valódi keresztyén lényének. Nincs annak semmi értéke, ha valaki keresztyén országban, keresztyén szülőktől származott és a keresztyén hit vallójának tekintik, hogy ha más valami nem járul ahhoz, a Szentlélek ereje által való „újjászületés”. Az újjászületés titokteljes, emberi nyelven nem lehet azt kimondani. „A szél ahová akar fújni, fúj és annak zúgását hallod, de nem tudod honnan jön és hova megy: így van mindenki, aki Szentlélektől születik”. Minden esetre olyan változás, amely felismerhető és érezhető. Felismerhető a szent életben és érezhető benső kegyelmi tapasztalatok folytán. Ez a nagy mű természetfeletti dolog. Ezt a működést az ember önmagában és önmagától nem hajthatja végre. Új és felülről származó ténykedés jön létre az emberben, mely dolgozik a lelken, megújítja a szívet és megindítja az egész embert. Nem nevemnek megváltozása, hanem lényemnek megújulása ez, annyira, hogy már nem az az ember vagyok, aki különben voltam, hanem új ember az Úr Jézus Krisztusban. A hullát megmosni és felöltöztetni egészen más, mint azt megeleveníteni. Az elsőt az ember megteheti, az utóbbira Isten képes egyedül. Tehát, ha „Istentől születtél”, vallomásod így hangzik: „Ó, Úr Jézus, örök Atya, Te szültél újjá engem, ha Szellemed nem lehelte volna belém az új, szent és lelki életnek leheletét, mindez ideig „halva” maradtam volna „a bűnben és vétekben”. Mennyei életem csupán Tőled származik. Neked köszönöm azt. Az én életem elrejtetett Krisztussal az Istennél. Élek többé nem én, hanem él bennem a Krisztus.” Az úr segítsen teljes bizonyossághoz ebben a dologban, mert az újjá nem születés megmentetlen, ki nem békített, Isten és reménység nélkül való állapot.

Március 7.

„Higgyetek Istenben!” (Márk 11,22)

A hit az a láb, mellyel a lélek a parancsolatok útján lépdel. A szeretet élénkebb járásra ösztönözhet, azonban a hit az, amely a lelket hordozza. A hit az az olaj, amely által a szent áhítatosság és komoly jámborság kerekei könnyebben forognak. A kocsi kerekei hit nélkül kiesnek és mi csak nagy nehezen vonszolódunk tovább. Hit által mindent tehetek, de hit nélkül nincs kedvem, sem erőm az Úr szolgálatában valamit végezni. Ha azt az embert keresed, aki a legjobban szolgál az Istennek, akkor azt az embert kutasd fel, akinek a legtöbb hite van. Kevés hit is üdvözítheti az embert, de a kicsiny nem képes Isten ügyében nagy dolgokra. Kishitű nem lett volna képes „Apolliont” legyőzni, azt csak Keresztyén tehette. Kishitű nem ölhette meg „Kétségbeesés óriást”, „Bátorszívű” karjára volt szükség e szörnyeteg legyőzéséhez. A kicsiny hit is eljut a mennybe, minden kétség nélkül, de gyakran dióhéjban kell menekülnie, és majdnem minden ékességét elveszíti. Kishitű mester szól: „Ez göröngyös út, tele van szúrós tövissel és veszéllyel, félek rátenni lábaimat”. Az erős hitű hős azonban megemlékezik az ígéretről: „Vas és érc a te sarúid, erős és hatalmas leszel, míg élsz”, - és bátorságot vesz. A kicsiny hit kételkedve áll és szaporítja könnyeivel a víz áradatát, az erős hit pedig énekel: „Mikor vízen mégy át, én veled vagyok, az ár nem borít el téged” és azonnal átlépked a mélység habjain. Akarsz vidám és boldog lenni? Vágysz örvendezni jámborságod felett? Ha szeretettel és élvezettel teljes isteni félelmet óhajtasz, nem pedig olyat, amely a bánat komor szürkeségében vész el, akkor „legyen bizodalmad Istenben”. Ha szereted a homályt és tetszik neked a nyomor és a sínylődés, elégedj meg kevés hittel. Ha pedig a napfényt kedveled és örömmel hangoztatod a boldogság énekét, ápold szorgalmasan legjobb és legszükségesebb adományt: „az erős hitet”.

„A hit mindenható,
Ereje nagy, végtelen,
Istent dicséri szüntelen.”

Március 8.

„Sok nyomorúságon át kell bemennünk az Isten országába.” (Apostolok cselekedetei 14,22)

Isten gyermekeinek sok nehézséggel kell megküzdeni. Amikor Isten az övéit kiválasztotta, nem az volt a szándéka, hogy azok soha se legyenek nyomorúságokkal meglátogatva. A nyomorúság kemencéjében választattak el, s ez az elválasztás nem azért történt, hogy földi örömöt és békességet nyerjenek. A halálos ágytól és a halandó test szenvedéseitől való megszabadulásra vonatkozólag nem nyertek ígéretet, de mikor az Úr kiváltságaikról szóló levelüket megírta, egyben azt is elrendelte, hogy az okvetlen bekövetkező áldások mellől a fenyítékeknek sem szabad hiányozni. A megpróbáltatások örökségünkhöz tartoznak. Isten szent elhatározásában nekünk szánta ezt és Krisztus az Ő utolsó akaratában megerősíti azt. Amilyen bizonyos, hogy a csillagokat kezei alkották és pályájukat Ő megszabta, épp olyan bizonyos, hogy próbáltatásaink Tőle jönnek. Azok idejét, helyét, nagyságát és az azok által ránk gyakorolt hatást megállapította. Értelmes emberek soha nem gondolnak arra, hogy a nyomorúság el fogja őket kerülni. Ha azt tennék mégis, tévednek, mert elődeik közül egy sem lett megkímélve attól. Gondoljatok Jób türelmére, emlékezzetek Ábrahámra, aki megpróbáltatott és a sok nyomorúság között nyilvánult hite folytán „a hívők atyjává”. Figyeljétek meg az ősatyák, próféták, apostolok és vértanúk életét: azt fedezitek fel, hogy a kegyelem edényei közül egy sem lett megkímélve a nyomorúságok kemencéjében való megtisztítástól. Régtől fogva elrendeltetett, hogy a nyomor keresztje ott álljon a kegyelem edényein, mint királyi címer, amely őket, mint a király dicsőségének edényeit ékesítse. Jól lehet az Isten gyermekeinek útja a nyomorúság, mindannak dacára vigasztalja őket az a tudat, hogy Mesterük megelőzte őket ezen az úton. Jelenléte és irgalmassága felüdíti, kegyelme hordozza, példája pedig tanítja őket tűrni. Ha pedig megnyerik örökség gyanánt azt az „országot”, akkor többet kapnak, mint csupán kárpótlást azon „nyomorúságok” helyett, amelyeken át kellett menniük, hogy dicsőségbe juthassanak.

„A mennyország örömébe,
Nyomor útján juthatunk be.”

Március 9.

„Ő mindenestől fogva kívánatos… ez az én barátom” (Énekek éneke 5,16)

Az Úr Jézus kimondhatatlan szeretetreméltósága és szépsége mindenkit meggyőz. Ami nem annyira csodálkozásra, mint inkább szeretetre irányul. Ő több mint szép és fenséges. Ő kedves, kívánatos. Ó igen, az Isten népe a legteljesebben igazolhatja e drága igék használatának helyességét, mivel ez a nép Jézus legforróbb szeretetének tárgya, annak a szeretetnek, amely az Ő benső lényének nagyságán és elbűvölő tökéletességén alapszik. Jézus tanítványa, nézz Urad ajkára és mondd: „Nem kedves az Ő ajka?” „Nem gerjed a mi szívünk, ha velünk beszél az úton?”. Immánuelem imádói, tekintsetek az Ő fejére, amely a legfinomabb arany s mondjátok, nem becsesek e nektek az Ő gondolatai? Nem olvad át tiszteletetek szeretetbeli boldogságba, ha alázatban leborultok alakja előtt, kinek alakja olyan, mint a Libánon és mint a kiválogatott cédrus? Nem bűvöl-e testének minden tagja és nem illatozik-e egész lénye nemes kenetének jó illatától? Hiányzik-e fenséges testének valamelyik tagjáról a szépség? Létezne olyan része szent Személyének, amely mágnesként ne hatna ránk? Van-e egyetlen mozzanata, melynek kelleme ne fűzné szorosabban szívünket hozzá? Szeretetünk nem csak szerető szívére nyom pecsétet, hanem mindenható karjára is. Nincs Benne olyan rész, amely minket iránta való szeretettel be ne töltene. Buzgó szerelmünk kedves kenetével egész alakját megkenjük. Egész életét szeretnénk magunkban kifejezni, egész lelkét kívánnánk lelkünkben kiábrázolni. Minden más lényben találunk valami hibát; Ő egészen tökéletes, benne minden teljesen megvan. A legkiválóbb szentek ruháján is van szenny és homlokán ránc, de Ő merő kedvesség, csupa kedvesség! A földi teremtmények valamennyi napjának megvan a maga foltja; e szép világnak is vannak pusztái és vadonjai. A legszeretetreméltóbb lényt szerethetjük igazán, de íme, Jézus Krisztus tiszta arany, homály nélküli világosság, árny nélküli fény, felhő nélkül való dicsőség, „mindenestől fogva kívánatos: ez az én barátom”. „Ó, hogy szeresselek, hőn és igazán!”

Március 10.

„Míg jó dolgom volt, azt gondoltam: Nem tántorodom meg soha.” (Zsoltárok 30,7)

Moáb nyugodtan hevert cserepében, mert soha sem öntetett ki egyik edényből a másikba. Adj valamely embernek gazdagságot, hadd jöjjenek járművei mindig bőségesen megrakodva haza; hagyd a szelet és habokat úgy tombolni, mintha azok szolgái volnának, hogy hajóját a nagy világtenger feneketlen mélysége fölött tovavigye. Szántóföldje hadd hozzon dús termést, vetései szépen fejlődjenek a kedvező időjárás mellett; szakadatlanul vágyai szerint sikerüljön minden. A nép előtt tekintélynek örvendjen, legyen virágzó egészsége, acélidegzettel és tündöklő szemekkel élje világát boldogan, legyen vidám és kedélyes, áradjon belőle a tréfa, folytonosan öröméneket énekeljen. Hagyd, hogy csillogjanak szemei újabb gyönyörök miatt, mindez nem hoz jót, mert a jóllét ezen állapotának természetes következménye minden embernél, legyen bár a legjobb keresztyén is, ki valaha lélegzett a földön, az elbizakodottság. Sőt Dávid is azt mondta: „Soha meg nem változik az én állapotom,” már pedig mi sem vagyunk jobbak Dávidnál, sőt fél annyira sem. Kedves testvér, óvatos légy utad egyengetett helyein; hálát adhatsz Istennek, ha olyan helyre találsz; de akkor se légy kevésbé hálás, ha kemény és göröngyös úton kell haladnod. Ha Isten minket folyton a jólét bölcsőjében ringatna, ha mindig a szerencse ölében ülnénk, ha folyton a földi élvezetek térdein lennénk is ringatva, házunk alabástrom oszlopain sohasem látnánk foltot, egünket nem homályosítaná felhő, életünk borába soha nem vegyülne egy csepp üröm sem, akkor megkábulnánk a jóllét teljességétől és elhitetnénk magunkat azt gondolva, milyen jól „állunk!” Igaz, valóban állnánk, de ingatag, keskeny és veszélyes hegyormon, minden pillanatban a legnagyobb veszélyben forognánk, mint az árbocfa tetején a hajóskosárban ülő ember. Azért hálával tartozunk Istennek a megpróbáltatásokért és köszönettel fogadjuk a szerencse változatosságát, magasztaljuk nevét a vagyon és földi javak elvesztése esetén is, mivelhogy tapasztaljuk, ha így nem fenyítene Isten bennünket, könnyen biztonságba helyezkednénk és közönyösek lennénk. E változatlan földön a boldogság kemény tűzpróba.

Március 11.

„Ellenben a bűn, hogy meglássék bűn mivolta, a jó által hoz rám halált.” (Róma 7,13)

A legcsekélyebb bűnös gondolattól is őrizkedj. Megtérésünk idején a lelkiismeret oly gyöngéd, hogy a legkisebb bűntől is iszonnyal fordulunk el. De a zajos világ durva kezei alatt az új élet első gyümölcsének gyöngéd illata mihamar elenyészik. Az ifjú istenfélelem érzékeny plántája később burjánzó fűvé válik, mely mindenfelől enged, jobbra-balra hajlik és magán mindenféle sérelmet elvisel. Fájdalom, ez nagyon igaz. A keresztyén lassan-lassan úgy eltompulhat, hogy az a bűn, mely valamikor neki aggodalmat és rémületet okozott, többé a legkevésbé sem nyugtalanítja. Az ember lassanként megbarátkozik a bűnnel. Az ágyúdörgéstől megsüketült fül a hárfa szelíd hangját nem veszi többé észre. Eleinte a kicsiny bűn is fájdalmat okoz, később azt mondjuk: „Ó, ez ugyebár csekélység?” Azután jön egy nagyobb, azután ismét jön másik, míg végre oda jutunk, hogy a bűnt egyáltalán csak kis hibának tekintjük. Végül pedig jön ez a kárhozatos kijelentés: „Mi nem estünk bele nyilvános bűnökbe”. Így gyengül el a bűn iránti iszony, fátyolt vetünk a bűnre és enyhe neveket adunk neki. Keresztyén, vigyázz, ne vedd könnyen a bűnt! Vigyázz, mert végül romlásba visz! A bűn csekélység? Nem halálos méreg az? Mit tudsz te annak öldöklő erejéről? A bűn csekélység? Avagy nem rókafiak-e azok, melyek a szőlőhegyet pusztítják? Nem építenek-e sziklát a tenger mélységéből a láthatatlan korallállatkák, melyeken nagy hajók törnek össze? Kis csapások nem döntik-e le a legnagyobb tölgyeket? Nem koptatja-e el a folyton csepegő víz a legkeményebb követ is? A bűn csekély dolog? A Megváltó fejét tövissel koronázta és oldalát átfúrta! Szenvedést, halálfélelmet, keserűséget és fájdalmat szerzett Neki. Ha az örökkévalóság mérlegében mérnétek meg a legkisebb bűnöket is, akkor futnátok tőle, mint a kígyótól és a gonosznak a legcsekélyebb látszatát is kerülnétek és utálnátok. Minden bűnt tekintsetek úgy, mint amik a Megváltót a keresztre szegezték, akkor ismeritek fel a bűn halálos voltát.

Március 12.

„Szeresd felebarátodat.” (Máté 5,43)

Szeresd felebarátodat. Az lehet gazdag, te pedig szegény vagy, fényes palotája mellett alacsony hajlékban élsz. Naponta látod pompáját, drága ruháját és ízletes lakomáit; Isten adta neki ezt az ajándékot, ne irigyeld jó állapotát és ne táplálj ellene gonosz gondolatokat. Elégedj meg sorsoddal, ha nem sikerül jobbhoz jutnod, de ne nézd rossz érzéssel felebarátodat, ne kívánd, hogy hozzád hasonló legyen. Szeresd, akkor nem fogsz rá irigykedni. Vagy fordítva, te vagy gazdag és melletted lakik egy szegény. Ne szégyelld őt felebarátodnak nevezni. Tartsd szemed előtt, hogy köteles vagy őt szeretni. A világ azt mondja: alacsony rangú hozzád mérve. Miben kevesebb nálad? Sokkal nagyobb a hasonlat, mint a rang és állás által való alárendeltség, mert „Isten az egész emberiséget egy vérből teremtette, kik a földnek színén lakoznak és Ő nincs messze egyikünktől sem”. Persze, ruhád jobb az övénél, de magad egy hajszállal sem vagy különb nála? Ő ember, te mivel vagy több annál? Ne felejtsd el felebarátodat szeretni, még ha rongyokkal fedezi is magát, vagy nagy szegénységben sínylődik. Hanem te ezt mondod: „Nem szerethetem felebarátomat, mert minden jóságomért hálátlansággal és megvetéssel fizet”. Úgy, akkor szereteted nagylelkűségének megnyilatkozására annál nagyobb alkalom van. Ugyebár, inkább lennél otthon ülő katona, mint olyan harcos, aki a szeretet nehéz harcát vívja? Aki mer, az nyer. Szereteted útja bár töretlen, mindaz által lépj rá vidáman és szeresd felebarátodat bensőleg és odaadóan minden jó és balsorsban. Gyűjts eleven szenet a fejére, ha nincs esetleg mindaz megelégedésére, gondolj arra, hogy aki szeretetedet megveti, Megváltódat veti meg, aki őt még soha sem vetette meg. Tetted Jézus előtt éppen olyan kedves, mintha felebarátaid hálás elismeréssel fogadnák. Szeresd felebarátodat, mert azáltal Urad és Mestered lábnyomába lépsz. „A szeretet Istentől van. Valaki szereti atyjafiát, Istentől született és ismeri az Istent”.

Március 13.

„Mit ülünk itt, amíg meghalunk?” (2 Királyok 7,3)

Kedves olvasó, ennek a könyvecskének főképpen a hívők épülésére kellene szolgálni, de ha még nem vagy megtérve és megmentve, az én lelkem aggódik miattad és szeretnék neked valamit mondani, ami áldásul szolgálhat számodra. Nyisd fel bibliádat, olvasd el a bélpoklosok történetét és elmélkedjél állapotuk felett, mert az teljesen hasonlít a tiédhez. Ha maradsz, ahol vagy, el kell veszned, de ha az Úr Jézushoz jössz, akkor is legfeljebb meghalhatsz. Egy régi közmondás az mondja: „Aki nem mer, az nem nyer”. A te esetedben a kockázat sem valami nagy. Ha dohos merengésben tespedsz, senki nem sajnálhat meg, ha romlásod bekövetkezik; de ha megmentetlenül kellene meghalnod, jóllehet kerested a kegyelmet – tegyük fel, hogy ez lehetséges volna – akkor a legáltalánosabb és legjogosultabb sajnálat tárgyává lennél. Senki sem menekülhet meg, ha vonakodik Jézusra tekinteni. Tudod jól, hogy akik benne hittek, meg lettek mentve, miért ne volna az részedre is lehetséges? A niniveiek ezt mondták: „Ki tudja?” Legyen legalább hasonló reményed és tedd próbára az Úr irgalmasságát. Ó, de rettenetes a kárhozatba hullani! Ha csak egy szál szalma létezne is, amibe kapaszkodhatnál, mégis utána kellene kezedet nyújtani, az önfenntartás ösztönétől kényszeríttetve. Amit eddig neked mondtam, az mind a te kételyedre vonatkozott, most már bizonyságot teszek az Úr nevében: ha keresed Őt, megtalálhatod. Jézus senkit sem vet ki, aki hozzá jön. Nem kárhozol el, ha benne bízol, sőt ellenkezőleg, sokkal több kincset fogsz találni, mint amennyit a bélpoklosok a siriaiaktól elhagyott táborban találtak. Bátorítson fel téged a Szentlélek az azonnal való jövetelre, nem fogsz hiába hinni. Ha pedig üdvöt nyertél, menj és hirdesd másoknak is az örömhírt. Ne titkold el békédet, add tudtul üdvödet az égi Király házának és lépj közösségbe az övéivel. Mondd meg a város kapujában álló őröknek és a hivatalnokoknak észrevételeidet, add tudtul mindenkinek az örömhírt. Tegyen boldoggá az Úr még ma, mielőtt a nap lenyugodna!

Március 14.

„Aki tehát azt gondolja, hogy áll, vigyázzon, hogy el ne essék!” (1 Korintus 10,12)

Figyelemreméltó tény, hogy vannak emberek, kik képesek büszkék lenni az isteni kegyelemre. Az egyik azt mondja: „Erős hitem van, tehát nem fogok elesni. Egy szegény kishitű nincs biztosítva az eséstől, de én nem fogok soha ingadozni.” A másik ezt mondja: „Buzgó szeretetem van, tehát képes vagyok megállni, nem forgok veszélyben, nem tévedek el.” Aki a kegyelemmel dicsekszik, az kevés kegyelemmel bír. Némelyek, kik így tesznek, beképzelik maguknak, hogy a nyert kegyelmi adományok képesek őket jó állapotban megtartani, s nem gondolják meg, hogy a folyamnak szakadatlanul vizet kell kapni a forrásból, különben hamar kiszárad a medre. Ha a lámpát nem töltik meg rendesen, úgy eddigi ragyogó fénye dacára, holnap már csak füstölögni fog, nemsokára pedig csak ártalmas bűzt fog maga körül terjeszteni. Óvd magad attól, hogy öntetszelgésből erényeiddel felfuvalkodj, hanem dicsekedésedet és bizalmadat teljesen Krisztusba, az Ő erejébe helyezd, mert csak úgy menekülhetsz meg a biztos bukástól. Többet törődj az imával. Több időt fordíts a szent összejövetelekre és az áhítatra. Isten igéjét buzgóbban és kitartóbban olvasd. Jobban vigyázz tetteidre és magaviseletedre. Élj bensőbb közösségben Isteneddel. A legjobb példaképet kövesd. Beszéded kedves és égi illattal fűszerezett legyen. Szívedet az emberi lelkek iránt való szeretet ragadja el. Úgy élj, hogy az emberek rád ismerjenek, hogy te is Jézussal voltál és Tőle tanultál. Egykor pedig, ha az a boldog nap elérkezik, amikor Az, aki lelkedet szereti, azt mondja neked: „Lépj be”, téged boldog elragadtatással töltsön be, amikor Tőle hallani fogod: „A nemes harcot megharcoltad, futásodat elvégezted, végezetre eltétetett neked igazságnak fonnyadhatatlan koronája”. Előre, kedves keresztyén, óvatossággal és megfontolással! Előre szent félelemmel és rettegéssel! Előre, egyedül Jézusban vetett hittel és bizalommal! Folytonos könyörgésed legyen: „Tarts meg engem a te beszéded által”. Egyedül csak Ő óvhat meg titeket minden szennytől és állíthat „örömmel az Ő dicsőségének színe elé fedhetetlenül”.

Március 15.

„Te azért, fiam, erősödjél meg a kegyelemben, amely a Krisztus Jézusban van.” (2 Timóteus 2,1)

Krisztusnál végtelen sok kegyelemi kincs van, melyet nem tart fent magának. Miképpen a víztartály a vezetéket látja el vízzel, azonképpen önti Krisztus az Ő kegyelmének kincseit az övéi szívébe. „Az ő teljességéből vettünk kegyelmet kegyelemért.” Mintha csak azért birtokolja azokat, hogy bennünket megajándékozhasson. Ő élő forrás, mely folyton buzog, hogy az üres vedreket megtöltse és a hozzá közeledők lihegő ajkát megenyhítse. Olyan fa, mely nem azért hozza drága gyümölcseit, hogy az ágakon csüngjenek, hanem hogy az éhezők bátran leszakíthassák azokat. Nyilvánuljon bár akár megbocsátásban vagy megtisztításban, akár megőrzésben, erősítésben, megvilágosításban, felélesztésben vagy szentségben a kegyelem működése, azok mindegyike pénz nélkül nyerhető Tőle mindenkor. A kegyelem működésének nincs olyan alakja és nyilvánulása, melyet bőségesen ne közölne népével. Miképpen testünk vére, mely a szívből indul ki, minden tagba egyformán szétfolyik és mindegyiknek tulajdona, azonképpen a kegyelem kiáradása a Bárányt követő szentek mindegyikének öröksége. Krisztus és az ő gyülekezete között lévő édes közösség abban áll, hogy egy és ugyanazon adományokkal rendelkezzenek. Krisztus a fő, akire először öntik az olajat, ez az olaj azonban lecsepeg, öltözete alsó szélére, úgy, hogy a legcsekélyebb szent is ugyanazzal a becses olajjal kenetik meg, melyet a fejre öntöttek. Az a valóságos közösség, ahol a kegyelem nedve a törzsből száll az ágakba, ahol önmagától érthető, hogy a törzs ugyanattól a tápláléktól erősödik, mely az ágak életét fenntartja. Amint napról-napra Jézus kegyelmében részesülünk, és mindinkább megismerjük, hogy az Tőle ered, tekintsük Őt olyannak, mint aki velünk közösségben van és örüljünk a Vele való üdvös érintkezésünknek. Használjuk kegyelmi kincseinket napról-napra és minden időben keressünk Nála, mint szövetségesünk Uránál oltalmat. Ő kezeskedik összes szükségeink kiegyenlítéséről, oly teljes szabadságot adva nekünk, mint mikor az ember saját erszényéből vesz pénzt, és mint a kertész, ki fügét szakít fügefájáról.

„Ó, mily nagy ez a kegyelem.
Nem fogja fel az értelem!”

Március 16.

„Mert jövevény vagyok nálad” (Zsoltárok 39,13)

Ó Uram, jövevény vagyok és zsellér Te előtted, de nem vagyok Tőled mégsem elidegenedve. Tőled való természetes idegenségemet kegyelmed hatékonyan eltávolította; most már társaságodban haladok keresztül e bűnös világon, mint a jövevény az idegen földön. Te jövevény s idegen vagy saját (világodban) teremtményeid között. Az emberek elfelednek, megvetnek, törvényt és erkölcsöt cserélnek, és nem ismernek Téged. Drága fiad sajátjába jött, de az övéi Őt be nem fogadták. E világon volt és e világ általa teremtetett, de a világ Őt nem ismerte meg. Sohasem volt egy tarka tollazatú madár a honi madarak között olyan idegen, mint szerető fiad anyjának testvérei között. Miért volna tehát az előttem idegen dolog, ha mint Jézus tanítványa és követője ismeretlen és idegen vagyok e földön? Ó Istenem, nem akarok ott polgárjoggal rendelkezni, ahol az én Uram Jézusom jövevény volt. Az Ő átfúrt keze meglazította azt a kötelet, mely engem egykor e földhöz kötött, így jövevénnyé lettem ezen a világon. Beszédem a babilóniaiaknak, kik között lakom, külföldi szólásnak tűnik fel, erkölcsöm feltűnő előttük, tetteim idegenek nekik. A hottentotta kényelmesebben érezné magát az én házamban, mint én érezném magamat a hitetlenek társaságában. Sorsomat az enyhíti, hogy a Tied vagyok, bár jövevény és zsellér vagyok e földön. Vándortársam vagy és társam a nyomorúságban. Ó milyen élvezet ilyen üdvös társaságban zarándokolni! Nem gerjedez-e a szívem, ha velem beszélget az úton? Bár zarándok vagyok, mégis boldogabbnak érzem magam, mint akik trónon ülnek és otthonosabban érzem magam Jézussal, mint akik kinccsel megrakott pompás házakban laknak.

„Az életem csak vándorlás,
Szép hazám felé utazás,
A szent s dicső Jeruzsálembe.

Az Istennek szent városa,
Melyet Megváltóm alkota;
Hol dicsérem Őt majd örömébe.

Az életem csak vándorlás
Szép hazám felé utazás.”

Március 17.

„Emlékezzünk meg a szegényekről.” (Galata 2,10)

Miért engedi meg Isten, hogy az ő gyermekei közül oly sokan szegények legyenek? Hiszen, ha Neki úgy tetszene, akkor gazdaggá tehetné őket; arannyal teli erszényeket helyezhetne küszöbeikre; gazdag jövedelmekkel áldhatná meg őket vagy pedig házaikat gyümölccsel és mindenféle élelemmel a leggazdagabb módon venné körül olyanformán, amint egykor Izrael tábora körül fürjek halmaza feküdt és kenyér hullott az égből táplálékul. „Az erdőnek minden vada és a hegyeken való sok ezer barmok mind az Ő tulajdona”, melyeket nekik ajándékozhatna. Azt is megtehetné, hogy a gazdagok, nagyok, hatalmasok eljönnének és minden hatalmukat és összes kincsüket az ő gyermekei lábaihoz raknák, mert ő úgy igazítja az emberek szívét, mint a víznek folyását. De nem tetszik Istennek ekképpen eljárni. Megengedi, hogy az Övéi szükséget szenvedjenek, megvetésben és nyomorúságban sínylődjenek. Miért teszi ezt? Annak alapja nagyon sokféle, melynek egyike az, hogy nekünk, kiket bőséggel megáldott, alkalmat adjon Megváltónk iránt való szeretetünk nyilvánítására. Krisztushoz való szeretetünket kifejezzük azzal, ha Őt dicsérjük és Hozzá fohászkodunk; de ha nem léteznének a világon szegények, elveszítenénk azt a drága előnyünket, hogy szeretetünket szegény testvéreink iránt gyakorolt jótétemény, részvét és szolgálatkész könyörület által napfényre hozzuk. Ezt Ő úgy rendelte, hogy ebben bebizonyíthassuk azt, hogy szeretetünk nemcsak beszédben áll, hanem cselekedetben és valóságban. Ha az Úr Jézust igazán szeretjük, úgy gondunk van azokra is, akiket Ő is szeret. Aki Neki drága, legyen nekünk is drága. Azért ezt a ténykedő szeretetet ne tekintsük kötelességnek, hanem kiváltságnak és vegyük fel az Úr seregében levő szegények ügyét, megemlékezve a mi Urunk és Megváltónk beszédéről. „Valamit cselekedtetek eggyel az én kicsiny atyámfiai közül, én velem cselekedtétek.” Bizonyára ez a biztosítás elég kedves és ez az alap elég szilárd ahhoz, hogy minket arra ösztönözzön, hogy másokhoz tárt karokkal és szerető szívvel közeledjünk, mindenkor megemlékezve arról, hogy amit az Övéivel teszünk, Krisztus úgy fogja tekinteni és elismerni, mintha Ő vele tettük volna.

Március 18.

„Mert mindnyájan Isten fiai vagytok a Krisztus Jézusban való hit által.” (Galata 3,26)

Az isteni fiúság a megváltottaknak közös kiváltsága. Te kishitű gyakran panaszkodsz: Bárcsak bírnék Bátorszívű hősies bátorságával, bár forgathatnám fegyverét és használhatnám pajzsát! Ah, de én minden szalmaszálba megbotlom, és minden árnyéktól megijedek. Légy nyugodt Kishitű, Bátroszívű Isten gyermeke s te is Isten gyermeke vagy. Bátorszívű egy hajszállal sem birtokolja nagyobb mértékben az isteni fiúságot, mint te. Péter és Pál, ezek a kiváló apostolok a Legmagasságosabb családjához tartoznak, de te sem kevésbé. A gyenge hívő éppen úgy Isten gyermeke, mint bármelyik hithős.

„Ez az én boldogságom,
Dicső nyereségem,
Hogy meg nem csalódhatom,
Habár kicsiny hitem”.

Minden név ugyanazon egy családi lajstromba van feljegyezve. Az egyik nyerhet nagyobb kegyelmet, mint a másik, de Istennek, a mennyei Atyának szíve egyforma szeretettel van mindegyikhez. Némelyik nagyobb tetteket vihet véghez, Atyjának nagyobb dicsőséget szerezhet; de az, akinek neve legkisebb a mennyeknek országában, éppen úgy Istennek gyermeke, mint az, aki mennyei atyánk hatalmasai közé tartozik. Ez vigasztaljon, bátorítson és üdítsen fel, ha Istenhez közeledtünk és mondjuk: „Mi Atyánk.” De mihelyst vigasztalásunkra nézve ezt megértettük és felfogtuk, mindazonáltal ne elégedjünk meg gyenge hittel, hanem esedezzünk az apostolokkal hitünk növekedéséért és erősödéséért! Bármilyen gyenge is legyen hitünk, ha az az Úr Jézusba vetett hit igazi és valódi, utóbb mégis a mennybe fogunk jutni. Persze vándorlásunk ideje alatt gyenge hitünkkel kevés tisztességet szerezhetünk Urunknak és Mesterünknek, de a magasztos örömöt és békességet mindazáltal mégis élvezhetjük idelent. Ha azonban Krisztus dicsőségére akarsz élni, ha boldognak és szerencsésnek érzed magad szolgálatában, akkor törekedj arra, hogy mindinkább betelj a fiúság lelkével, mígnem a teljes szeretet kirekeszti a rettegést.

Március 19.

"Megerősödött a hitben." (Róma 4,20)

Keresztyén, vigyázz hitedre! Gondold meg, hogy a hit azon egyetlen út, amelyen kegyelemhez és áldáshoz juthatsz. Ha isteni áldásokra van szükségünk, azokat csupán hit által nyerhetjük el. Csak a hívő lélek komoly imája nyer meghallgatást Isten trónja előtt. A hit az égi követ a lélek és a megdicsőült megváltó között. Ha hiányzik ez a követ, akkor nem küldhetjük fel imáinkat és nem nyerhetünk meghallgattatást onnan felülről. A hit az a távíróvonal, mely a föld és a menny között van kifeszítve, melyen Isten kedves ígéretei olyan gyorsan átfutnak, hogy mielőtt kiáltanánk, már felel, mielőtt még szólnánk, meghallgat minket. De ha ez a távíróösszeköttetés elszakad, hogyan jutunk azután az ígéretekhez? Nagy nyomorban vagyok? Nyomorúságomban segítséget nyerhetek a hit által. Ellenség szorongat? Az én lelkem hit által biztos menedéket és oltalmat talál Nála. De ha nincs hitem, akkor hasztalan kiálltok Istenhez. Anélkül nem létezik út lelkem és a mennyország között. A hit olyan út, melyen az ima tüzes lovai a legerősebb téli hidegben is futnak, mégpedig annál gyorsabban, minél élesebben vág a hideg. Ha ezt az utat elzárjátok, majd meglátjátok, tudtok-e akkor a nagy Királlyal másként érintkezni? A hit összeköt engem az Istennel. A hit öltöztet fel az Úrnak erejébe. A hit a Jehova mindenhatóságát szolgálatomba állítja. A hit minden isteni tulajdonságot igénybe vesz az én védelmemre és oltalmamra. Mellettem áll a pokoli hatalmakkal folytatott küzdelemben. Győzelmesen visz keresztül engem ellenségeim holttestein. Miként nyerhetek azonban hit nélkül valamit az Úrtól? "Aki kételkedik, hasonló a tenger habjához, mely a szelektől ide s tova hánykolódik; ne vélje azért az olyan ember, hogy ő valamit vesz az Úrtól." Azért, ó, keresztyén, őrködj gondosan hited fölött, mert ezáltal mindent megnyerhetsz, bármily szegény vagy, de anélkül semmit sem kapsz.

"Hiheted ezt? Minden lehetséges a hívőnek."

Március 20.

"Az én szerelmesem." (Énekek Éneke 2,16)

Az a fenséges név hangzik itt fülünkbe, mellyel Isten gyülekezete nagy elragadtatásának pillanatában régtől fogva az Úrnak felkentjét szokta nevezni. Mikor a tavasz elérkezett és a gerlicék szava hallatszik a mi földünkön, akkor az Ő szeretet-éneke kedvesebb volt, mint valaha, mely így hangzik: "Az én szerelmesem enyém, és én az övé, aki a liliomok közt legeltet". Öröménekében mindig ezzel a gyönyörűséges névvel nevezi Őt: "Az én szerelmesem". Sőt abban a huzamos téli időben, amikor a bálványozás az Úr kertjét pusztává és kietlenné tette, találtak az Úrnak prófétái alkalmat arra, hogy az Úrnak terhét kevés időre félretéve, azt mondják Ézsaiással: "Éneklem immár az én szerelmesemnek, az én szerelmesem énekét az ő szőlőjéről". Habár még nem látták a szentek az Ő arcát és még nem jött el testben, hogy közöttünk lakozzon, agy tehát ember az Ő dicsőségét még nem láthatta; mindannak dacára mégis Izráel vigasza, az elválasztottak reménye, öröme és mindazok barátja, kik őszintén jártak a Magasságos színe előtt. Mi is szívesen beszélünk Krisztusról, ami lelkünk Szerelmeséről Istennel való társaságunk nyári napjain és érezzük, hogy Ő drága és becses nekünk, "sok ezer közül választatott és mindenestől kedves". A gyülekezetnek, mint jegyesnek, Jézushoz, mint Szerelmeséhez való szeretetének erős bizonyítéka az, hogy az apostol az egész világot kihívja, hogy szakassza el, ha bírja őt a Krisztus szerelmétől és azt állítja, hogy sem nyomorúság, sem keserűség, üldözés, éhség, mezítelenség, veszedelem vagy fegyver nem képes arra; sőt dicsekedik: "Mindenekben diadalmasoknál feljebbvalók vagyunk azáltal, aki minket szeretett". Óh, bárcsak még jobban ismerhetnénk Téged, Egyetlenegy örökké szeretett barátunk!

"Jézus, emléked is édes,
Szívet elragadni képes;
De az öröm, oh, milyen nagy,
Hogyha magad is jelen vagy!

Jézus öröm s Barátom,
Életforrás s igazi napom!
E földön hasonmásod nincs,
Nálad van minden drága kincs".

Március 21.

„De eljön az az óra, sőt már el is jött, amikor elszéledtek, mindenki a maga otthonába, és engem egyedül hagytok” (János 16,32)

A Gecsemánéban véghez ment szenvedésnek csak néhány tanítvány volt szemtanúja. A nagy többség még nem jutott annyira a kegyelem ismeretében, hogy ott bepillanthattak volna abba a titokba, mely azon a helyen nyilvánult, ahol az Úr a halállal küzdött; mindegyik saját otthonában a páskaünneppel volt elfoglalva. Ezekhez hasonlítanak a jelenben azok, kik a betűk szerint élnek, de az evangélium szellemét illetőleg, még neveletlenek. Csak tizenkettő, nem, csak tizenegy mehetett Vele a Gecsemánéba, hogy nézze a „nagy, csodálatos látást”. A tizenegy közül is csak nyolcnak bizonyos távolságban vissza kellett maradni; habár ők is a társaság tagjai voltak, de nem olyan bizalmas mértékben, mint ahogy szokás különben hőn szeretett embereket részesíteni. Csak a három előnyben részesült közeledhetett Urunk titokteljes szenvedésének kárpitjához; még nekik is egy kőhajításnyi távolságra kellett maradni. Egyedül „kellett tekernie a sajtót”. Senki sem lehetett mellette. Péter és Zebedeusnak két fia képviselik azokat a kívülálló és állhatatos szenteket, kik megérdemlik az „atyák” neveit. Ők ismerik a nagy hullámok dühöngéseit és talán képesek megmérni a Megváltó szenvedésének rettenetes áradatát. Néhány kiválasztott lélek beléphet a belső szentélybe és hallhatja a szenvedő főpap könyörgését, mivel ők arra rendeltettek, hogy a jövő idők nehéz küzdelmeiben mások javára és erősítésére legyenek. Ők megismerhetik szenvedéseinek közösségét, hogy az Ő halálához legyenek hasonlatosok. De ezek sem hatolhattak be az Ő szenvedéseinek „szentek-szentjébe.” A görög liturgia egyik érdekes helye így hangzik: „A te ismeretlen szenvedéseid”; létezik még olyan hely a Megváltó szenvedésének hajlékában, mely minden ember tekintete és közeledése elől elzárva maradt. Jézus e helyen magára hagyatott. Itt Jézus több mint „kimondhatatlan ajándék!” Olyan szépen fejezi ki ezt egyik énekünk:

„Segíts szenvedéseidre emlékezni,
Szent szerelmed tengerébe mélyedni,
Melynek folytán megváltottál a bűntől
Minden vétkünktől.”

Március 22.

„Egy kissé továbbment, arcra borult, és így imádkozott” (Máté 26,39)

Az isteni fiúság a megváltottaknak közös kiváltsága. Te kishitű gyakran panaszkodsz: Bárcsak bírnék Bátorszívű hősies bátorságával, bár forgathatnám fegyverét és használhatnám pajzsát! Ah, de én minden szalmaszálba megbotlom, és minden árnyéktól megijedek. Légy nyugodt Kishitű, Bátroszívű Isten gyermeke s te is Isten gyermeke vagy. Bátorszívű egy hajszállal sem birtokolja nagyobb mértékben az isteni fiúságot, mint te. Péter és Pál, ezek a kiváló apostolok a Legmagasságosabb családjához tartoznak, de te sem kevésbé. A gyenge hívő éppen úgy Isten gyermeke, mint bármelyik hithős.

„Ez az én boldogságom,
Dicső nyereségem,
Hogy meg nem csalódhatom,
Habár kicsiny hitem”.

Megváltónk imádkozásában, mikor a szenvedések óráiban könyörgött, különböző tanulságos dolgok merültek fel. Az Ő imája: 1.Magányos ima volt. Még három kedvenc tanítványát is hátra hagyta. Hívő lélek, végy alkalmat magadnak a magányban való imára, kiváltképpen a szenvedés idején. A családi ima, a baráti körben való ima, a gyülekezetben elmondott ima nem pótolja azt. Azok is értékesek, de a legdrágább áldozati füst, akkor száll fel füstölő edényeitekből, ha a magány csendjében kiáltotok az Úrhoz, ahol egyedül csak az Ő fülei hallják azt. 2.Alázatos ima volt. Lukács azt mondja: „térdre esett;” egy másik evangélista pedig azt írja: „arcra borult.” Milyen helyzet illik hát hozzád, aki csekély szolgája vagy nagy Mesterednek? Mennyi porral és hamuval legyen fejed befedve? Az alázat jó zsámoly az imánál. Nem remélhetünk Istentől valamit, ha meg nem alázzuk magunkat, hogy alkalmas időben felmagasztaljon. 3.Gyermekies ima volt. „Abba, szerelmes Atya”. Tapasztalni fogjátok, hogy az isteni fiúságra való hivatkozás erős vár a nyomorúság idején. Mint alárendeltek, semmiféle jogra sem támaszthatnátok igényt, mert bukásotok által elveszítettétek azt; de egy gyermek jogát semmi sem törölheti ki az atyai szívből. Ne féljetek ezt mondani: „Atyám, hallgasd meg könyörgésemet!” 4.Figyeljétek meg, hogy ez egy kitartó ima volt. Háromszor imádkozott. Ne tágítsatok, míg meghallgattatást nem nyertek. Tegyetek úgy, mint a tolakodó özvegyasszony, ki ismételt kérése folytán megnyerte azt, amit első kérelmére nem kapott meg. „A könyörgésben állhatatosak legyetek, ugyanazon dologban vigyázva hálaadással.” 5.Végül, ez az ima megadással teljes volt. „Mindaz által ne úgy legyen, amint én akarom, hanem amint Te.” Engedj, úgy Isten is enged. Történjék minden úgy, ahogyan Isten akarja, mert Ő azt jóra fogja fordítani. Elégedj meg azzal, ha imádat letehetted Isten kezébe, aki jól tudja mikor, hogyan és mit kell megadnia és mit kell visszatartania. Ha komolyan áthatva, kitartóan, de alázatosan és megnyugvással imádkozol, akkor győzni fogsz.

Március 23.

„Verejtéke olyan volt, mint a földre hulló nagy vércseppek” (Lukács 22,44)

Megváltónk nagy gyötrődése, melyet a kísértéssel való heves tusakodás okozott, olyan természetfeletti izgatottságba hozta egész testét, hogy abból nagy vércseppek törtek elő és a földre hulltak. Ez mutatja, milyen rettenetesen nehezedett Rá a bűn súlya, amely annyira összezúzta, hogy vért izzadott! A szeretetnek milyen nagy hatalma nyilvánul itt meg előttünk! Egy régi természettudós megfigyelte, hogy az a ruggyanta a legkitűnőbb, amely a mézgafából vágás nélkül folyik ki a kéreg alól. E drága fa kellemes nedvet szolgáltat, mikor az ostorcsapások megsebesítik és a kereszten szegek fúrják át testét; de íme, legbecsesebb nedvét akkor árasztja, mikor sem az ostor, sem a szeg, sem a lándzsaszúrás nem sebzi Őt. Ez Krisztus önkéntes szenvedését áthatóvá teszi nekünk, mivel itt a vér erőszakos előidézés nélkül folyik. Itt nem kell sem szúrás, sem vágás: önként folyik a vér. Itt nem szükséges ez a parancs: „Jöjjetek elő források!” Folyik magától rózsaszín folyama. Ha az ember nagy lelki küzdelmet áll ki, akkor vére a szívéhez szorul. Az arca elsápad, közel van az eszméletlenséghez; a vér befelé szorul, mintha a belső embert kellene erősítenie, mikor nyomorúságon megy keresztül. Nézd meg csak a Megváltót lelki szenvedéseiben: annyira megüresítette magát, hogy halálos vívódásakor vére nem szívéhez szorult – saját belső embere erősítése végett, hanem kifelé nyomul és befecskendezi a földet. Krisztus szenvedésharca által kiöntetett a földre, amely leleplezi előttünk az áldozati ajándék teljességét, melyet önmagában hozott az emberiségért. Felfoghatjuk e most már, milyen heves volt ez a küzdelem és halljuk e hozzánk intézett szavát: „Mert a bűn ellen való harcban még nem álltatok ellen egészen a vérig!” Tekintsetek vallásunk nagy Apostolára s Főpapjára és inkább vért izzadjatok, mintsem megadjátok magatokat lelketek nagy ellenségének.

Március 24.

„Meghallgattatott istenfélelméért.” (Zsidók 5,7)

Meghallgattatott az ő félelméből, ahogy ez a hely világosan mondja, amely félelem csakis attól a pokoli kísértéstől származott: mintha teljesen el lett volna hagyva Istentől és emberektől. Talán még ennél keményebb kísértés is létezhet, de egészen biztos, hogy a legnehezebbek egyike a teljes elhagyatottság. „Lásd” – mondta a sátán – „egyetlen barátod sincs! Atyád elzárta előled részvétet tanúsító szívét. Dicsőségének angyalai közül egy sem nyújtja ki kezét segítségedre. Az egész menny elfordult Tőled; el vagy hagyatva. Nézd társaidat, akikkel nyájasan társalogtál, mit érnek azok? Mária fia, nézd testvéreidet, Jakabot, nézd kedvenc tanítványodat, Jánost, nézd Pétert a tüzes apostolt: milyen nyugodtan alszanak ezek a restek, mialatt fájdalmaidban gyötrődsz! Lásd, nincs barátod sem a mennyben, sem a földön. Az egész pokol összeesküdött ellened. Rémisztő poklaim mélységét felnyitottam, követeimet mindenfelé elküldtem a sötétség fejedelmei után, hogy törjenek ezen az éjszakán. A nyilakkal nem fogunk takarékoskodni, összes hatalmunkat felhasználjuk, hogy Téged legyőzzünk; mi lesz akkor veled Te egyedül való?” Lehet, hogy a kísértés ilyen volt; ami annyival is inkább hihető, mivel az angyal megjelenése, aki Őt erősítette, elvette félelmét. Meghallgattatott az Ő félelméből, többé nem volt egyedül, hanem Vele volt a menny. Talán éppen azért ment vissza háromszor tanítványaihoz, ahogy a költő mondja:

„Háromszor ment el magányos helyre és vissza,
Embereknél lelni, enyhítő vigaszra.”

Meg akart győződni, hogy tényleg igaz-e az, hogy Őt mindenki elhagyta volna? Mindnyájukat alva találta. De mégis talált némi vigaszt abban, hogy nem rosszindulatból, hanem mély szomorúság következtében aludtak: „a lélek ugyan kész, de a test erőtlen”. Minden esetre meghallgattatott az Ő félelmei között. Jézus meghallgattatást nyert legnagyobb szenvedései közepette. Én lelkem, téged is meghallgat az Úr.

Március 25.

„Csókkal árulod el az Emberfiát?" (Lukács 22,48)

Salamon azt mondja, hogy a gyűlölet csókja csalfaság. Jegyezd meg magadnak, hogy habár a világ nyájas arcot mutat, de ha lehetséges, megcsal és elárul téged egy csókkal épp úgy, mint Mesteredet. Ha valaki a keresztyénségre észrevétlenül csapást akar mérni, rendesen nagyrabecsülést színlel ezzel szemben. Oh, én óvakodom a kétszínűségtől és hízelgéstől, mely az ellenségeskedés és istentelenség fegyverhordozója. Mivel az igazságtalanság hamis voltát felismerem, okosnak kell lennem, mint a kígyónak, hogy az ellenség tervét kijátsszam és meghiúsítsam. A „bolond ifjút” félrevezeti a „paráznának ékessége” egy csókkal „mígnem átjárja a nyíl az ő testét”; bár tanulna ma az én lelkem Isten kegyelme által annyi bölcsességet, hogy a világ „sok beszéde és sikamlós nyelve” ne gyakorolhatna rám befolyást. Szentlélek, ne engedd meg, hogy én, szegény és gyarló embernek fia, csókkal árultassam el! Ám mi lesz, ha ennek az elveszett fiúnak, Júdásnak kárhozatos bűnébe már beleestem? Megkeresztelkedtem az Úr Jézus nevében, e földön levő gyülekezetének tagja vagyok és asztalához járulok, mindezek az én szám megannyi csókjai. Őszinte vagyok mindezekben? Ha nem, akkor aljas áruló vagyok. Épp olyan gondtalanul élek e világon, mint mások és mégis azt merészelem mondani, hogy Jézus tanítványa vagyok? Akkor az isteni félelmet csúfságra állítom és az általam viselt szent név káromlására ingerlem az embereket. Ha ilyen álnokul járok el, bizonyára én is Júdás vagyok és jobb lett volna, ha meg nem születtem volna. Lehet remélnem, hogy ebben ártatlan leszek? Óh, Uram, őrizz meg engem! Óh, Uram, tégy engem őszintévé és hűvé! Óvj meg a csalárdságnak minden útjától. Megváltóm, ne engedd, hogy Téged valaha eláruljalak. Óh, Úr Jézus, szeretlek téged, habár gyakran megszomorítottalak is, mindazáltal óhajtom szívemből, hogy Hozzád halálig hű maradhassak. Óh, Istenem, őrizz meg, hogy vallástételemben ne legyek magasra törő sas, hogy utóvégre mégis csak a gyehennába hulljak alá, „mivel Uramat, Mesteremet netalán csókkal árultam volna el”.

Március 26.

„Megmondtam nektek…: ha tehát engem kerestek, engedjétek ezeket elmenni!” (János 18,8)

Figyeld meg lelkem azt a gondolkodást, melyet az Úr Jézus még a kísértés óráiban is tanúsított kezeinek juhai iránt. A szenvedőnek átható szeretete erős a halálig. Magát megadja az ellenségnek, de mindenható szavaival megköveteli tanítványainak szabadon bocsáttatását. Önmagáért nem nyitja meg száját, s „mint a bárány, mely a mészárszékre vitetett, és mint a juh, mely az őt nyírók előtt megnémul és nem nyitotta fel az ő száját”; de tanítványai érdekében hatalmasan beszél. Ez a szeretet, szilárd, hű és önmegtagadó szeretet! Nincs-e ebben sokkal több, mint amennyit a külsőre vetett tekintettel észreveszünk? Nem foglalja-e magában ez az ige a megváltás munkájának lényét és lelkét? A jó Pásztor életét adja a juhokért, tehát megkívánja, hogy azok szabadon bocsáttassanak. A kezesség elismertetett és elfogadtatott, tehát az igazság megkívánja, hogy azok, akikért Ő jótáll, szabadon mehessenek útjukon. Az egyiptomi rabszolgaság korában elhangzott ez a hatalmas szó „Ezeket bocsássátok el!” A megváltottaknak a bűn és a sátán rabszolgaságából kell megmenekülni. A kételkedés mélységes tömlöcének minden cellájában visszhangzik ez a szó: „Ezeket bocsássátok el!” mire a gyötrődés és félelem felszabadul. A sátán észreveszi e jól ismert hangot és leveszi a lábát az elesettek nyakáról; a halál is meghallja és feltárja a sír érckapuját, hogy a halottak feltámadjanak. Az ő útjuk a tökéletességhez vezet; szentség, győzelem és dicsőség útja, melyen senki sem tarthatja fel őket. Oroszlán nem fordul elő útjukon, sem valami más vadnak nem szabad járni azon. A szarvas, mely előbb üldöztetett, a kegyetlen vadászokat nyomába csalta, s most a legfélénkebb őz és a mezőnek szarvasa zavartalan nyugalomban legelészhetnek együtt az Ő szeretetének rózsái között. Szétoszlott a golgotai kereszt fölött a viharos felhő; Sionnak zarándokait nem éri többé az Isten haragjának villáma. Jöjj szívem és örvendj annak a szabadságnak, melyet megváltód szerzett és magasztald nevét minden időben.

„Aki bízik sebeidbe,
Rátalált a menhelyére.”

Március 27.

„Akkor a tanítványok mind elhagyták őt, és elfutottak.” (Máté 26,56)

Jézus soha sem hagyta el őket, de ők elhagyták Őt és már szenvedéseinek kezdetén elfutottak, gyáván féltve életüket. Ez csak egyetlen tanulságos példa arról, hogy a hívők milyen bizonytalanságban vannak, amikor magukra maradnak; a legjobb esetben olyanok ők, mint a juhok, melyek elfutnak, ha jön a farkas. A veszélyre mindannyian figyelmeztetve voltak és megfogadták, hogy inkább meghalnak, mintsem Mesterüket elhagyják; de mégis elfogta őket rögtön a félelem és elfutottak. Talán e nap kezdetén én is acéloztam lelkemet, hogy képes legyek az Úrért elhordozni a szenvedéseket és bízom magamban, hogy állhatatos hűséget nyilváníthatok. De azt kell észrevennem magamról, hogy habár nem is hitetlen és gonosz szívvel, de mégis elfutottam az én Uramtól, mint az apostolok. Valamit csak megígérni vagy az ígéretet meg is tartani, egészen más dolog. A tanítványoknak örök dicsőséget szerzett volna, ha Jézus oldala mellett férfiasan megálltak volna. Elfutottak saját tisztességük elől, nagy szégyenükre. Ó, bár meg lennék őrizve hasonló szégyentől! Hol lehettek volna valaha jobb helyen, mint Uruknál és Megváltójuknál, ki kérhette volna az Atyát, hogy küldjön számára többet tizenkét sereg angyalnál? Elfutottak az ő biztos menedéküktől. Ó Istenem, ne engedj engem ilyen balgatagságba esni! Az isteni kegyelem képes a gyávát is hősökké tenni. A füstölgő len felgyúlhat, mint az oltáron a tűz, ha Isten úgy akarja. Sőt még ezek az apostolok is, akik olyan félénkek voltak, mint a nyúl, később oroszlán bátorsággal lettek felruházva, mikor a Szentlélek kitöltetett rájuk; ekként bátorrá teheti Istennek Szelleme az én félénk szívemet is az én Uramról tanúskodni, és az igazságról bizonyságot tenni. Milyen fájdalom foghatta el az Úr Jézust, amikor barátai hűtlenségét látta! Az egy keserű cseppel több volt szenvedése poharában, de a pohár ki lett ürítve; nem akarom azt újból keserűséggel és epével megtölteni. Ha Uramat elhagyom, ismét megfeszítem Őt és nyilvános gyalázatra adom. Irgalomnak szelleme óvj meg engem e szégyenletes állapottól, tarts meg alázatban és az én hű Uram és Megváltóm iránt való rettegés nélküli szeretetben.

Március 28.

„És így megismerjétek Krisztusnak minden ismeretet meghaladó szeretetét.” (Efézus 3,8)

Krisztus szeretetének gyöngédsége, gazdagsága, nagysága és hűsége felülmúl minden emberi felfogóképességet. Hol lehetne találni szavakat és kifejezéseket az Ő emberek iránti hasonlíthatatlan és utolérhetetlen szeretetének leírására? Beláthatatlanul tágas és nagy az! Ahogy a fecske csak szárnyainak hegyével érinti a vizet, de bele nem merül, úgy az ecsetelés minden szava csak azt a felületet érinti, amely alatt a feneketlen mélység rejlik. Joggal énekli a költő:

„Szeretetnek mély tengere!
Minden örömnek mélysége!
Ó szeretet, életünk fénye!”

Krisztusnak e szerelme tényleg megmérhetetlen és határtalan. Ki képes azt felfogni? Hogy Jézus szeretetéről helyes fogalmat alkothassunk magunknak, először meg kell ismernünk az Ő előbbi dicsőségét magasztos méltóságában és meg kellene értenünk a megalázkodás teljes mélységét, akkor, amikor a földön emberré lett. De ki tud nekünk útbaigazítással szolgálni Krisztus nagyságáról? Mikor a magasságos mennyekben trónján ült, az igaz Istentől való igaz Isten volt. Általa teremtettek az egek és annak minden serege. Mindenható karja tartja a világegyetemet; a kérubok és szeráfok dicsérete vette Őt körül szüntelen; a menny hallelujája és öröméneke áradozott szakadatlanul trónja előtt. Fenségesen uralkodott összes teremtményén, mint mindenek Istene, magasztalva az örökkévalóságban. Ki mondhatja meg az Ő dicsőségének nagyságát? De ki képes azt a mélységet is megmagyarázni, amelybe leszállt? Emberré lenni, már az sok volt, a fájdalom emberévé lenni, az még több. Vérezni, szenvedni és meghalni sok volt Annak, akit Isten fiának neveznek, de olyan kimondhatatlan gyötrődést és árulást elviselni, olyan gyalázatos halált elszenvedni – ez a könyörülő szeretetnek olyan mélysége, melyet a legihletettebb lélek sem lesz képes soha – még az örökkévalóságban sem – megmérni. Ez szeretet, valóban olyan szeretet, „mely minden ismeretnél feljebb való.” Ó, bárcsak ez a szeretet betöltené a szívünket hálaadó köszönettel és tenne minket mindenhatóságának élő tanúivá!

Március 29.

„Jóllehet ő a Fiú, szenvedéseiből megtanulta az engedelmességet” (Zsidók 5,8)

Az van mondva, hogy a mi üdvösségünknek Fejedelme a szenvedések által lett tökéletessé; azért nekünk, kik vétkezünk és a tökéletességtől távol vagyunk, nem szabad azon csodálkoznunk, ha arra hívattattunk, hogy hasonlóképpen háborúságokon kell keresztül mennünk. Ha a fő tövissel koronáztatott meg, akkor a test többi tagjai ringathatják-e magukat kellemesen a kényelem szende ölén? Krisztusnak saját vérének tengereit kellett átlábalni, hogy a koronát elnyerhesse. Tehát hogyan mehetnénk mi ezüst cipőkben száraz lábbal a mennybe? Nem! Urunk és Mesterünk életének folyása tanít minket arra, hogy a szenvedés szükséges; s Isten igazi és valódi gyermekének nem lehet és nem szabad azt kikerülni, még ha az lehetséges volna is. Milyen sok vigasz van abban a gondolatban: hogy Krisztus „a szenvedések által lett tökéletessé” és Ő az, ki tökéletes részvéttel viseltetik irántunk. „Mert nincs oly Főpapunk, ki a mi erőtlenségünk érzésén meg ne indulhatna”. Krisztusnak ez a részvéte vigaszt nyújt nekünk. Az első vértanúk egyike ezt mondta: „Örömest viselek el mindent, mert Jézus előbb szenvedett és jelenleg is szenved bennem; részvéttel van irántam, ez erősít engem”. Kedves hívő lélek, ragadd meg erősen e gondolatot elmédben a szenvedések és bajok közt. Az Úr Jézusra való emlékezés erősítsen meg titeket, hogy lábnyomába lépve kövessétek Őt. Keressetek és találtok kellemes üdülést az Ő részvétében, megemlékezvén arról, hogy Krisztusért szenvedni megtiszteltetés, az dicsőség. Az apostolok örvendeztek, hogy méltókká tétettek a Krisztus gyalázatának hordozására. Amilyen mértékben részesít az Úr azon kegyelemben, hogy Krisztusért és Krisztussal szenvedjünk, éppen olyan mértékben juttatja nekünk a dicsőséget is. A keresztyén ékessége az ő szenvedései. Az Istentől felkenetett király felségjogai az Ő szenvedése, gyötrődése és fájdalmai. Azért ne fussunk el a megtiszteltetés elől; ne forduljunk el, ha felmagasztalásról van szó. A gyaláztatás megtisztel, a fájdalom megdicsőít minket. „Ha Vele tűrünk, Ő vele uralkodunk is”. Ha szenvedünk Vele, akkor majd dicsőségében is részesek leszünk.

Március 30.

„A bűnösök közé sorolják” (Ézsaiás 53,12)

Miért engedte magát az Úr Jézus a bűnösök közé számláltatni? E csodálatos leereszkedéshez több fontos ok szolgáltatott alapot. Ezen állapotában annál inkább lehetett testvérei szószólójává. Némely ítélkezésnél a védő teljesen védencének a helyébe áll és a törvény értelmében nem lehet őket különböző személynek tekinteni. Ha a bűnös az égi törvényszék előtt megjelenik, az Úr Jézus maga helyettesíti őt. Ott áll, hogy a vádakra feleljen. Oldalára, kezeire és lábaira mutatva, felszólítja az igazságszolgáltatás figyelmét, hogy az általa képviselt bűnös ellen minden lehetőt hozzon fel, de Ő hivatkozik vérére és mivel magát a bűnösök közé engedte számláltatni s azok pártjára állt, oly nagy sikerrel végzi védőbeszédét, hogy a bíró ezt az ítéletet hirdeti ki: „Ezeket bocsássátok el; ők fel lettek mentve az örök tűz kárhozatától, mert Jézusban meg lettek váltva”. A mi Urunk Jézus a gonoszok közé lett számlálva, hogy azok teljes szívükből vonzódhassanak Hozzá. Hogyan félhetnénk attól, aki velünk egy jegyzékbe van felvéve? Tartózkodás nélkül jöhetünk Hozzá és Neki megvallhatjuk vétkeinket. Mivel hozzánk hasonlóvá lett téve, nem kárhoztathat bennünket. Nem azért lett-e a gonoszok közé számítva, hogy az Ő szentjeinek piros könyvébe legyünk bejegyezve? Ő szent volt és a szentek közé lett számlálva; mi vétkesek voltunk és a bűnösökhöz lettünk számlálva; Ő átíratta nevét abból a jegyzékből a fekete könyvbe, a mi nevünk pedig ki lett törölve a fekete könyvből és be lett írva az élet könyvébe, mert Jézus és az övéi között teljes csere történik. A mi nyomorult, bűnös állapotunkat teljesen magára vette, azt pedig, amivel Ő rendelkezik, nekünk adja. Igazsága, vére és minden, ami az Övé, ami javunkra lesz írva. Hívő lélek, örülj Azzal való egységednek, aki a bűnösökkel egyenlőnek lett tekintve; mutasd meg, hogy tényleg meg lettél váltva, mivel te is azokhoz számíttatsz, akik Őbenne nyilvánulnak meg, mint új teremtmények.

Március 31.

„Az ő sebei árán gyógyultunk meg” (Ézsaiás 53,5)

Pilátus átadta a mi Urunkat és Megváltónkat a katonáknak, hogy megfeszítsék. A római ostor, valami rettenetes kínzó eszköz volt. Ökörinakból készült, és itt-ott éles csontszálkák lettek beleerősítve, úgy, hogy azok a csontdarabkák minden ostorcsapásnál borzalmas sebeket okoztak és szaggatták a testet. A Megváltó kétség nélkül oszlophoz lett kötözve és úgy ostorozták meg. Már előzőleg is verték és kegyetlenül bántak vele, de a római katonák által történt megostorozás még sokkal rettenetesebb kínokat okozott Neki. Lelkem, áll meg itt és gyászolj az Ő szegény, meggyötört teste fölött.

„Lássátok ez embert!
Ah,- nézzétek sebeit!”

Te, aki Jézusban hiszel, nézheted-e Őt könnyhullatás nélkül, amikor úgy áll előtted, mint a gyötrődés és halál szenvedésébe merült szeretet képe? Ártatlanságában olyan szép, mint a liliom, az Ő vérének piros színében pedig olyan, mint a rózsa. Mivel a csalhatatlan és szent üdvözítőt érezzük, mely részünkre sebeiből fakad, nem olvad-e össze azonnal szívünk a szeretettől és a fájdalomtól? Ha az Úr Jézust valaha szerettük, akkor kell, hogy e szeretet tüze most még erősebben lobbanjon fel keblünkben.

„Ah, szeretet, - határtalan szeretet,
Mely Téged kínszenvedésre késztetett!
Te szenvedsz értem – én pedig e világban
Élek nagy vígan!
Elmémmel én azt fel nem foghatom, -
Mihez hasonlít ez az irgalom?
Szereteted mikképpen háláljam,
Hogy viszonozzam?”

Szeretnénk kamránkba menni és ott csendben sírni, de hivatásos dolgaink várnak ránk, tehát kérjük szeretett Barátunkat, hogy vérző sebeink képét tartsa ez egész napon át szívünkbe vésve, s ha estére hazatérünk, társaságát fogjuk keresni és gyászolunk azon, hogy bűneink váltsága Neki oly sokba került.

Április 1.

„Csókoljon meg engem szája csókjaival!” (Énekek Éneke 1,2)

Néhány nap óta Megváltónk szenvedésének történetével foglalkozunk és a következő napokban is emellett fogunk időzni. A hónap elején olyan vágyat törekszünk kelteni magunkban az Úr iránt, mint amilyen egy kiválasztott jegyes szívében lángol. Nézd, hogyan fut Vőlegénye elé; nem használ bevezető szót; nevén se szólítja, hanem mindjárt azon kezdi, ami szívében van, s úgy beszél róla, mint akin kívül nem létezik más számára e világon. Milyen merész az Ő szeretete? Már az nagy nyájasság volt, mely megengedte, hogy egy könnyező, bűnbánó nő az Ő lábait drága kenettel megkenhette; bőséges szeretet volt az, mely azt megengedte, hogy a szelíd Mária az Ő lábaihoz üljön és tanuljon Tőle. De itt az erős és benső szeretet még nagyobb fokon reméli a vonzalom bizonyságát és várja a barátságnak bensőbb nyilvánulását. Eszter remegett Ahasvérus jelenlétében, de a menyasszony nem ismer félelmet a tökéletes szeretet boldogító szabadságában. Ha mi a szabadságnak azonos lelkét vettük, akkor mi is számíthatunk hasonló élvezetre. A csók a szeretetnek azon különböző megnyilvánulását jelzi, mely által a hívő Megváltójában boldognak és leírhatatlanul szerencsésnek érzi magát. A kiengesztelés csókját megtérésünk alkalmával kaptuk, mely oly édes volt, mint a csepegő méz. Az elfogadás csókjának helye még meleg homlokunkon, mivel tudjuk, hogy a mi cselekedetünk és lényünk kedvessé lett a kegyelem gazdagsága folytán. A naponként megújuló közösség csókja az, ami után mi folyton kívánkozunk napról-napra, míg végre az az elnyerés csókjává válik, mely a lelket gyönyörrel tölti meg. A hit a mi eljárásunk, az érezhető közösség azonban nyugalmunk. A hit az út, az Úr Jézussal való közösség pedig az a forrás, melyből merítve felüdíti magát a zarándok. Lelkünk barátja, oh, ne maradj hozzánk idegen; hadd közeledjen a te kegyelmednek ajka a mi könyörgésünk ajkához; hadd érintse teljességednek ajka a mi szegénységünknek ajkát, így a benső közösség csókja által teljes lesz a szeretet pecsétje.

Április 2.

„Jézus azonban nem felelt egyetlen szavára sem” (Máté 27,14)

Soha sem volt Ő takarékos a beszéddel, ha az emberiség java forgott szóban, de saját érdekében nem szólt egy szót sem. „Soha ember úgy nem szólt, mint ez az ember”, viszont: senki sem volt olyan hallgatag, mint Ő. Ez a figyelemreméltó hallgatás a tökéletes önfeláldozás jele volt. Ezt bizonyítja az, hogy egyetlen egy szót sem használt arra nézve, hogy szent Személyének meggyilkolását megakadályozza, melyet bűneinkért adott oda áldozatul. Annyira odaadta magát, hogy a legcsekélyebbet sem tette meg önmagáért, sem másoknak nem engedte meg, hanem hagyta magát megkötöztetni és leöletni, mint a bárány, mely nem nyitja meg száját és még nem is vonaglik kínzói előtt! Vagy a bűn menthetetlenségének jele volt ez a hallgatás? Mivel egyetlen egy szóval sem lehetett a bűnt szépíteni vagy menteni, azért Ő, ki annak teljes súlyát hordozta szótlanul állt bírája előtt. Nem a legjobb válasz-e a világ vádjaira a türelmes hallgatás? A nyugodt türelem némely vádat sokkal hatékonyabban cáfol meg, mint a magasztos beszéd. A keresztyénségnek legjobb védelmezői voltak az első idők vértanúi. Az üllő sok kalapácsot széjjeltör csupán az által, hogy azoknak ütéseit türelemmel viseli. Az Istennek Báránya hallgatása által nem mutat-e nekünk magasztos példát a bölcsességre? Ott, ahol minden szó újabb káromlásra ad alkalmat, a kötelesség parancsolja, hogy a bűnös lángoknak ne adjunk újabb tápanyagot. A kétnyelvűek és csalárdok, az alávalók és gonoszok ellentmondásba kerülnek, és mihamar megszégyenülnek; azért az igaz várhat rá, mi lesz belőle, nyugodtan maradhat és tapasztalni fogja, hogy a hallgatás bölcsesség. Az Úr az Ő hallgatása által szembetűnően hozzájárult az ígéretek beteljesedéséhez is. Ha magát hosszasan védelmezi, az ellentétben lett volna a Jehova jövendölésével: „Mint a bárány, mely a mészárszékre vitetett, és mint a juh, mely nyírói előtt megnémul, azonképpen nem nyitja meg az Ő száját.” Nyugodtsága által bizonyította, hogy Ő az Istennek valódi Báránya. Légy velünk ó Jézus, hallattasd szeretetednek hangját szívünk csendjében.

Április 3.

„Átvették tehát Jézust.” (János 19,16)

Az egész éjszakán rettenetes gyötrelmeket és fájdalmakat állt ki, korán reggel Kajafás palotájába vitetett, Kajafástól Pilátushoz hurcolták, Pilátustól Heródeshez, Heródestől pedig ismét vissza Pilátushoz. Ekkor már gyenge ereje teljesen kimerült, de a pihenés és a megenyhülés mégis meg lett tagadva Tőle. Szomjazták vérét, azért elvitték Őt a halálra, megterhelve Őt a keresztfával. Ó, fájdalom útja, méltán sírhatnak Sálemnek leányai. Lelkem sírj te is. Mit tanulhatunk itt, mikor drága Megváltónkat látjuk, ahogy elviszik? Nem ismerjük-e fel ebben azt az igazságot, mely a „bűnbak” példájában vált jelképpé? Nem azért hozta-e a Főpap a bűnbakot és tette fejére kezét, megvallva a nép bűneit, hogy így a bűn a kos fejére legyen helyezve és a népről el lenne véve? Azután a kost egy arra kirendelt férfi a pusztába vezette, így vitte el a nép bűnét úgy, hogy az többé meg nem lehetett találni, még ha keresték is volna. Így látjuk az Úr Jézust is a Főpap és a vének elé vitetni, akik kimondják rá, hogy bűnös, Isten is neki tulajdonítja bűneinket! Az Úr minden bűnünket Őrá vetette, „Ő értünk lett bűnné”, helyettesít adósságunkban, hordozza bűneinket a vállán lévő kereszt alakjában; látjuk elvitetni a nagy „kiengesztelésre szánt kost” az igazság kirendelt szolgái által. Szerelmeseim, rendelkeztek-e azzal a határozott bizonyossággal, hogy a ti bűneiteket is hordozta? Ha megpillantjátok vállán a keresztet, bűneitekre ismertek benne? Van annak egy útja, hogy hogyan tudhatjátok meg, vajon hordozta a bűneiteket vagy nem. Megvallottátok-e Neki bűneiteket, kezeiteket fejére helyezve, bíztok Benne? Akkor többé nem terhelnek bűneitek titeket, azok teljesen Krisztus számlájára lettek átírva és Ő azokat is hordozta vállán. Ne engedjétek lelketekben elhomályosodni ezt a képet, mígnem megváltásotok fölött örvendezhettek és imádhatjátok a kedves Megváltót, ki gonosz tetteiteket hordozta.

Április 4.

„Mert azt, aki nem ismert bűnt, bűnné tette értünk, hogy mi Isten igazsága legyünk őbenne.” (2Korintus 5,21)

Megkeseredett lélek, miért gyászolsz és sírsz? Bűneid fölött szomorkodsz? Akkor nézz fel tökéletes Uradra és Megváltódra s gondolj arra, hogy Ő benne tökéletessé lettél. Isten szemei előtt olyan tökéletes vagy, mintha soha sem vétkeztél volna, sőt mi több, az igazság Ura isteni öltözetet adott rád, úgy, hogy többel rendelkezel, mint emberi igazsággal, Isten igazságát tudhatod magadénak. Kedves keresztyén, ki a veled született bűnösség és gonoszság miatt gyászolsz, lásd, bűneid többé nem kárhoztathatnak. Megtanultad a bűnt gyűlölni, de egyszersmind azon ismerethez is jutottál, hogy a bűn többé nem a tied, azok Krisztus fejére lettek helyezve. Nem vagy többé magadra hagyatva, mert Krisztusban vagy elrejtve. Nem magadért vagy kedves, hanem a te Uradban és Üdvözítődben. Isten előtt már most épp úgy vagy tekintve, minden bűnösséged mellett, mint abban a boldog jövőben, amikor minden romlástól és nyomorúságtól megváltva, megdicsőülve fogysz állni trónja előtt. Kényszerítlek téged, vedd szívedre ezeket a dicső gondolatokat: tökéletessé lettünk a Krisztusban! Tehát „Ő benne tökéletes” vagy.

„Jézusnak vére s érdeme.
Ez lelkem ékes öltönye;
Istennél ezzel állok meg,
Ha egykor mennybe felmegyek.”

„Ki ítélne kárhozatra? A meghalt, sőt feltámadt Jézus Krisztus, aki az Isten jobbján van, és esedezik is értünk?” Keresztyén, ki „kedvessé lettél ama Szerelmesben” mitől kell még félned? Ragyogjon arcod a boldogságtól, élj Mestereddel! Járj a mennyei Jeruzsálem elővárosaiban, mert hamar eljön időd, amikor felemeltetsz oda, ahol Jézusod trónol és uralkodni fogsz az Ő jobbján, ahogyan Ő is Atyjának jobbjára ült. És minden azért lesz, mert az isteni Mester, „mert azt, aki nem ismert bűnt, bűnné tette értünk, hogy mi Isten igazsága legyünk őbenne”.

Április 5.

„Rátették a keresztet, hogy vigye Jézus után.” (Lukács 23,26)

Simon kereszthordozásában annak a cselekedetnek a példázatát tekintjük, mely Krisztus gyülekezetére nemzedékről-nemzedékre lett bízva. A gyülekezet Jézus követésének a kereszthordozója. Kedves keresztyén, figyeld meg, hogy az Úr Jézus nem úgy szenvedett, hogy téged minden szenvedéstől felmentsen. Ő hordta keresztjét, de nem azért, hogy te a kereszt alól kibújhass, hanem, hogy annál könnyebben hordhasd azt. Krisztus kiszabadít a bűnből, de nem a gondokból; gondold meg ezt és készülj fel a türelemhez! De vigasztaljuk magunkat azzal a gondolattal, hogy mi épp úgy, mint Simon is, nem a magunk keresztjét, hanem a Krisztus keresztjét hordozzuk. Ha jámborságodért szidnak és gyaláznak, ha isteni félelmedet kegyetlen gúny ítélete alá veszik, akkor jusson eszedbe, hogy ez nem a te kereszted, hanem Krisztus keresztje; s mily dicső dolog az Úr Jézus keresztjét hordozni! Te a keresztet utána viszed. Ó, mily üdvös kíséreted van, ösvényeidet Urad lábnyomai jelzik. Utad meg van jelölve. Ez az Ő keresztje, ki előtted megy, mint a pásztor a juhai előtt. Vedd fel keresztedet és kövesd Őt. Azt se feledd el, hogy ezt a keresztet vele együtt hordozod. Némelyek úgy vélik, hogy Simon a keresztnek csak az egyik végét vitte, nem az egész keresztet. Az nagyon lehetséges: Krisztus talán a nehezebb részét – a felső végét – magára vette, Simon pedig a könnyebb végét vihette. Nálad minden esetre így áll a dolog; te csak a könnyebb részét hordod a keresztnek, a nehezebb részt Krisztus hordozta. Jóllehet, Simonnak a keresztet csak rövid ideig kellett hordozni, mindazáltal örök dicsőséget szerzett az neki. Az a kereszt is, melyet mi hordozunk, csak kevés ideig nehezedik ránk és azután nyerjük a koronát és a dicsőséget. Valóban, a keresztet kedvelnünk kell, ahelyett, hogy attól visszarettennénk, nagyra kell azt becsülnünk, mert az szerez nekünk örök és felfoghatatlanul értékes dicsőséget.

Április 6.

„Menjünk ki tehát őhozzá a táboron kívülre.” (Zsidók 13,13)

Jézus hordozta keresztjét és szembe ment szenvedéseivel a kapunk kívül. Ha a keresztyén a bűn és e világ bálványozásának táborát elhagyja, azt nem azért teszi, mert egyedül akar lenni, hanem azért, mert az Úr Jézus is kiment a táboron kívül, a tanítványnak pedig követnie kell Mesterét. Krisztus „nem e világból való” volt. Élete és szavainak igazsága szünet nélkül a világgal való közösség ellen tanúskodtak. Hol lehetne valaha olyan szeretetre találni, mint az Ő határtalan szeretete az emberek fiai iránt és ennek dacára mégis „elkülöníttetett a bűnösöktől”. Hasonlóképen „kell Ő hozzá kimenni” tanítványainak is. Mint az igazság tanúbizonyságainak állást kell foglalniuk „a táboron kívül”. Késznek kell lenniük a keskeny úton való járásra, hős, hajthatatlan és oroszlánbátorságú szívvel kell rendelkezniük. Krisztust mindenekfelett szeretniük kell és azután az Ő igazságát; ezt a kettőt: Krisztust és igazságát, az egész világ fölött kell becsülnünk. Jézus akarja, hogy az Övéi „kimenjenek a táboron kívül” saját szentségük miatt. Miképp növekedhetnétek a kegyelemben és hogyan juthatnátok előbbre abban, míg a világhoz szabjátok magatokat? A szent élet és a világtól való elkülönülés jóllehet a szenvedés útja, de mégis az üdvösséghez vezető királyi országút. Igaz, hogy nehéz helyzetbe jutunk a világ megtagadásával, mert az minden nap újabb küzdelembe vezet, de mindamellett mégis boldog élet az. Krisztus harcosának öröméhez hasonló öröm nem létezik; az Úr Jézus oly kegyesen és nyájasan jelenik meg neki, s oly kedves felüdülést nyújt részére, hogy a naponkénti küzdelem és harc között több örömöt és békét élvez, mint mások nyughelyeiken. A szentség országútja a Krisztussal való közösség országútja. Csak úgy lehet reményünk az élet koronájának elnyerésére, ha az isteni kegyelem által képesekké lettünk Krisztust „követni a táboron kívül” is. A megszentelődés keresztje után jön a dicsőség koronája. A szempillantásig tartó szégyen és gyalázat gazdagon meg lesz jutalmazva örök tisztességgel az igazságért való tanúskodás arasznyi ideje egykor semminek tűnik fel előttünk, mikor már az Úrnál leszünk.

Április 7.

„Ti emberek! Meddig gyalázzátok dicsőségemet?” (Zsoltárok 4,3)

Egyszer valaki feljegyezte, hogy Izrael megvakult népe rég óhajtott Messiásával szemben milyen megtiszteltetést tanúsított. Ó, egy szomorú jegyzék! 1. Díszkíséretet adtak neki, melyben római katonák, zsidó papok, férfiak és nők vettek részt, Ő pedig keresztjét cipelte. Ez az a diadalmenet, melyet a világ Annak készített, aki azért jött, hogy az emberek legrettenetesebb ellenségét legyőzze. Pokoli gúnykacaj hangzik felé üdvözlés gyanánt és sátáni csúfolás a dicshimnusz, mely Őt fogadja. 2. Nyújtottak neki búcsúpoharat (megtisztelő italt). A legnemesebb borral telített aranykehely helyett, az aljas gonosztevők kábító halálitalával kínálják meg; de visszautasítja, mert a halál leplezetlen keserűségét a maga egész rettenetességében akarja megízlelni. S mikor később felkiált: „Szomjúhozom!” epével vegyített ecetet adnak neki, melyet nádszálra erősített szivacsban nyújtottak szájához. Ó, milyen megrendítő, iszonyú felüdülésben volt itt része a király fiának! 3. Adtak neki díszőrséget, mely iránta való tiszteletét azzal bizonyította, hogy köntösére sorsot vetett és ruháját, mint zsákmányt vitte el. Ilyen volt Annak testőrsége, kit az egész menny imád; vakmerő játékosok csapata volt ez. 4. Tiszteletbeli trónja volt a véres kereszt. A lázadó emberiség nem adott puhább nyugvóhelyet tulajdonképpeni Urának. A kereszt tényleg teljes kifejezése volt annak, amit a világ iránta érzett. Mintha ezt mondanák: „Látod, Magasságos fia, mit várhatna még maga az Isten tőlünk, ha kezünkbe kerülne”. 5. Tisztelet címe volt betű szerint: „Zsidók királya”, de a megvakult nép elvetette ezt a nevet és a valóságban „latorkirály”-nak nevezte el Őt, mert Barabbásnak szabadon bocsátást kértek, Jézusnak pedig a legcsúfosabb helyet adták a két gonosztevő között. Így lett az Ő dicsősége az emberek fiaitól minden tekintetben gyalázatra fordítva, de az Ő dicsősége mégis elbűvöli a szenteknek és a dicső angyaloknak szemeit öröktől fogva mindörökké.

Április 8.

„Mert ha a zöldellő fával ezt teszik, mi történik a szárazzal?” (Lukács 23,31)

Bár sokféle alkalmazás merül fel e kérdés körül, mégis legközelebb az a gondolat férkőzik hozzánk, hogy Megváltónk ezzel azt akarta mondani: „Ha nekem, ki ártatlan vagyok, oly sokat kell szenvednem a bűnösökért, mi lesz akkor, ha a bűnös maga – a száraz fa – esik az élő Istennek kezébe?” Mikor Isten az Ő Fiát engesztelésül adta a bűnösökért, akkor nem kímélte Őt; mennyivel inkább nem fogja kímélni, a meg nem térteket és újonnan meg nem születetteket, ha azokat Krisztus nélkül találja. Lásd, bűnös, az Úr Jézust elvitték ellenségei, azonképpen elvisznek téged is gonosz ellenségeid arra a helyre, mely számodra lett készítve. Jézust elhagyta Isten, s ha Ő, aki csak értünk lett bűnössé, el lett hagyva, te nem sokkal inkább? Milyen rettentő kiáltás ez: „Éli, Éli, Lama Sabaktani!” De milyen szívszorító lesz majd a te kiáltásod, mikor te fogsz felkiáltani: „Én Istenem, én Istenem, miért hagytál el engem?” Mire ez lesz a felelet: „Mivel hívlak titeket és nem akarjátok, kiterjesztem az én kezeimet és senki nem gondol majd rá, hanem elfordítjátok arcotokat minden tanácsom elől és az én dorgálásomra nem figyeltek; én is a ti nyomorúságaitokon nevetek; megcsúfollak, mikor eljön az, amitől féltek”. Ha Isten saját Fiát nem kímélte, titeket még kevésbé fog kímélni! Milyen égető ostorcsapásokat fogtok érezni, ha majd a lelkiismeret mardosása fog rettegtetni benneteket! Gazdagok, vidámak és önigazultak, ki vágyna veletek hasonló helyzetben lenni, ha majd Isten ezt fogja mondani: „Kelj fel, fegyver, azon férfi ellen, ki engem megvetett, vágjad, hadd érezze annak kínját örökké!” Jézus megkötöztetett, bűnös, milyen szégyenre számíthatsz te? Azokat a fájdalmakat, melyek az értünk megáldoztatott Jézus fejére szálltak, nem vagyok képes szóval kimondani, azért a te lelkedre zúduló nyomorúságnak folyama és tengere még inkább megmondhatatlan, ha jelenlegi állapotodban halsz meg. Jézus Krisztus lelki gyötrelmeire, sebeire és vérére kérlek téged, ne vond fejedre a következő haragot! Bízz Isten Fiában, akkor nem fogsz elkárhozni!

Április 9.

„A népnek és az asszonyoknak nagy sokasága követte őt, akik jajgattak, és siratták őt.” (Lukács 23,27)

A gyülevész nép között, amely Urunkat és Megváltónkat zajosan kísérte az igazságszolgáltatás helyére, volt néhány kegyelemben részesült lélek, akiknek keserű fájdalma jajgatásban és sírásban nyert némi könnyebbülést, - igen alkalmas gyászinduló volt a fájdalom ezen útján. Ha lelkem képes a Megváltóra gondolni, keresztjét ahogy cipeli a Golgota felé, akkor azokhoz az istenfélő nőkhöz csatlakozik és velük sír. Itt alapos ok van a sírásra. Olyan ok, amely jóval nagyobb, mint ahogy azt a gyászoló nők gondolták. Ők gyászolták a bántalmazott Ártatlanságot, az üldözött Lélekjóságot, a vérző Szeretetet, a halálra adott Szelídséget; de az én szívemnek még mélyebb és fájdalmasabb oka van a sírásra. Bűneim voltak a hóhérsegédek, amelyek a szent hátat megszaggatták és a vértől csepegő homlokot tövissel koronázták. Bűneim kiáltották: „Feszítsd meg, feszítsd meg!” és adták fel drága vállára a keresztfát. Az Ő halálra adása bőséges ok az örökkévaló gyászra és fájdalomra, de, hogy én voltam az Ő gyilkosa, ezt több, végtelenül több mint hogy azt bármennyi szegény könnyzápor valaha kifejezhetné. Hogy azok a nők miért szerették és miért siratták az Úr Jézust, az nagyon világos, de nekik sem lehetett nagyobb okuk a szeretetre és fájdalomra, mint az én tulajdon lelkemnek. A naini özvegyasszony a sírból kapta vissza fiát – én az új életre lettem feltámasztva. Péter anyósa lázból gyógyult meg – én pedig a bűn nehéz nyomorából. Mária Magdolnából hét ördögöt űzött ki – belőlem egész légiót. Mária és Márta gyakran fogadták szállásra – Ő most bennem lakik. Anyja hordozta Őt, bennem pedig alakot öltött a dicsőség reménységére. Tartozás tekintetében nem állok hátrébb a szent asszonyoknál, tehát a hálás gyászolásban sem akarok mögöttük maradni.

„Tőled el nem szakaszt többé semmi sem;
Tied leszek, mígnem ott örvend lelkem,
Hol szerelmedről örökké zengnek
Angyalseregek”.

Április 10.

„Amelyet Koponya-helynek hívtak” (Lukács 23,33)

A Golgota a vigasz hatalma, üdvösség háza, a keresztfából készítve; az égi áldások temploma, a megszaggatott sziklára építve, az üdv sziklájára, melyet dárda járt át és szaggatott meg. A szent történelemben nincs olyan esemény, amely annyira megragadná a szívet, mint az Ő halálának látványa a Golgotán.

„Nézd, ó világ! Kereszten,
Függ életed sebekben,
Üdvöd halálba hull!
A dicsőség királya,
Átadták Őt gyalázatul.”

Világosság tör elő a délben beálló éjféli sötétségből a Golgotán és a mezőnek minden füve kedvesen ékeskedik az egykor elátkozott keresztfa árnyékában. A gyalázatnak e helyén a kegyelem kutat ásott, melynek kristálytiszta vize szakadatlanul folyik. Ennek az üdvforrásnak minden cseppje az emberiség fájdalmának enyhítésére szolgál. Be kell vallanotok, akik nehéz harcaitokat átküzdöttétek, hogy Olajfák hegyén nem nyertetek vigaszt, sem a Sínain, sem a Tábor hegyén, hanem „a hegyeken, ahonnan segítségem jön”, - a Gecsemáné, Gabbata és Golgota voltak azok a helyek, ahol vigaszt és enyhülést nyertetek. Gecsemáné keserűsége már sokszor elvette az élet keserűségét. A gabbatai megostorozás gyakran elostorozta aggodalmaitokat. A golgotai halálos sóhajok halált hoztak összes sóhajaitoknak. Így a szenvedés helyei rendkívüli és bőséges vigaszt nyújtanak. Krisztus szeretetének magasságát és mélységét sohasem ismertük volna meg olyan világosan, ha Ő nem halt volna meg. Az Atyának benső szeretetét soha nem tapasztaltuk volna meg, ha nem adta volna Fiát halálra. A közös kegyelmi adományok, amelyeknek örvendhetünk, a szeretetről beszélnek, ahogy a tengeri csiga, ha azt fülünkhöz tartjuk, a tenger mélységének zúgását zengi, amelyből származott, de ha magát az Óceánt akarjuk hallani, nem szabad csak a naponkénti kegyelem megnyilvánulásaira nézni, hanem azt is meg kell tekintenünk, ami a Golgotán ment végbe értünk. Aki meg akarja tanulni, hogy mi a szeretet, az menjen a megfeszíttetés helyére és nézze, hogyan halt meg a „fájdalom embere”.

Április 11.

„Szétfolytam, mint a víz, kificamodtak a csontjaim.” (Zsoltárok 22,15)

Látott-e valaha a menny és föld oly fájdalmas látványt? Lélekben és testben oly gyöngének érezte magát az Úr, mint a földre öntött víz. A kereszt felállítása és annak beerősítése a földbe, gyenge testét erősen megrázta, valamennyi izma elszakadt egymástól, idegei rettenetesen fel lettek izgatva, összes csontjai többé-kevésbé kificamodtak. Saját testének súlyától kínoztatva érezte, hogy hat hosszú és gyötrelmes órán át a kín minden pillanatban fokozódott. A kimerülés és testi gyengeség érzete roppant nagy volt. Saját maga előtt nem volt semmi más többé, mint merő nyomorúság és tehetetlen sínylődés. Mikor Dániel azt a nagy látást látta, így írja le érzéseit: „Elfogyatkozik az én lelkem…az én testemben…és az én fejem látásai megháborítanak engem”. Mennyivel inkább oka volt reszketni és rettegni a mi nagy Prófétánknak, mikor Isten haragjának rettenetességét látta és azt a haragot saját testében dühöngni érezte! Azokat az érzéseket, melyeket az Úrnak kóstolni és ízlelni kellett, mi nem volnánk képesek elviselni, a jótékony eszméletlenség könyörületére szorulnánk hasonló esetben; Ő azonban, mikor megsebeztetett, érezte teljes öntudattal a befúródó fegyvert; kiitta a poharat, megízlelte annak minden keserű cseppjét.

„Ah, azt a mi bűneink
És vétkeink okozták,
Amit tűrve értünk
Te helyettünk elhordoztál”.

Ha most a mi felmagasztalt Megváltónk trónja előtt vagyunk, emlékezzünk meg arról, hogy Ő részünkre ezt a trónt a kegyelem zsámolyává tette. Igyunk poharából lélekben, hogy erőt nyerjünk a ránk várakozó nyomorúságok idejére. Természeti testében minden tag szenvedett, azonképpen lelki teste – az Ő gyülekezete – minden egyes tagjának szintén részt kell venni szenvedéseiben. De valamint az Ő teste fájdalomból és szenvedésből sértetlenül jutott dicsőségre és hatalomra, szellemi teste is éppen úgy megy át sértetlenül a tüzes kemencén, a tűznek még szaga sem lesz rajta érezhető.

Április 12.

„Szívem, mint a viasz, megolvadt bensőmben.” (Zsoltárok 22,15)

A mi dicsőséges Urunk az Ő lelkének rettenetes gondoskodása és felolvadása miatt szenvedett. Akinek öröm van szívében, az ki tud tartani szenvedéseiben, de ha a bátorság elszáll, ki bírja azt elviselni? A lélek nagy levertsége legnehezebb a szenvedések között, minden más semmi ahhoz képest. Méltán kiáltott a szenvedő Megváltó az Ő Istenéhez: „Ne távozz messze tőlem, mert a nyomorúság közel van és senki sincs, ki nekem segítene.” Sokkal nagyobb szüksége van az embernek Istenre akkor, ha szíve olvadozik testében a csüggedéstől, mint bármely más időben. Kedves testvér, gyere most velem a kereszthez és imádd alázatosan a dicsőség királyát, ki mélyebben merült bele a lelki nyomorba és a belső gyötrelmekbe, mint bárki közülünk. Figyeld meg, hogy Ő milyen alkalmas arra, hogy hű főpap legyen, ki részvéttel tud lenni gyengeségeinkben. Mindenekelőtt mindazok közöttünk, kiknek szomorúsága az Atya szeretete megvonásának érzésén alapszik, lépjenek bizalmas és benső közösségbe az Úr Jézussal. Ne adjatok helyet a kételkedésnek, mert Mesterünk részünkre minden homályon áthaladt már előttünk. Jóllehet lelkünket néha türelmetlenség és félelem kínozza, és majdnem elalél az Úr ábrázata fényének látása után való vágyódástól, de felüdülünk attól a kedves bizonyosságtól, hogy a mi nagy Főpapunk részvéttel van irántunk. Nyomorúságunk cseppjének el kell tűnni az Ő szenvedéseinek tengere elől. Épp ezért mennyivel magasabb fokra kellene emelkednie szeretetünknek! Törj elő, Jézus erős és mély szeretete, mint a tenger felemelkedik dagály idején, áraszd el minden erőmet, fullaszd bele bűneimet, sodord el gondjaimat, emeld fel földhöz bilincselt lelkemet és vidd Uram lábához. Hagyj ott engem, mint egy szegény, megtört csigát, melyet szeretete a tenger fenekéből sodort ki, mint érdemtelent és méltatlant, - csak azt szeretném Neki megsúgni, hogy vegye figyelembe hallgató füle az Ő szeretete hatalmas árjának gyenge visszhangját bennem, mely engem szeretett lábaihoz helyez, az én örök boldogságomra és üdvömre.

Április 13.

„Mint egy köteg mirha, mely keblemen nyugszik, olyan az én szerelmesem.” (Énekek Éneke 1,13)

A mirha drágasága, jó illata, kedvessége, gyógyereje, tisztító és romlástól óvó hatása és az áldozatnál való alkalmazása miatt nagyon szép képlet gyanánt érvényesülhet az Úr Jézusra vonatkozólag. De miért hasonlítjuk „egy köteg mirhához”? Először is azért, hogy azzal a teljesség legyen ábrázolva. Ő nem valami kevés, hanem egészen telt doboz. Nem csak egy levelecske vagy virág, hanem egész csokor. Krisztusban teljes elégség van szükségeink fedezésére. Azért nem vonakodom, hanem elfogadom Tőle, amire szükségem van. Barátunk „egy köteg”–hez hasonlít sokfélesége miatt, mert a Krisztusban nem csak egy szükséges dolog van, hanem „Ő benne lakozik az Istenségnek minden teljessége valóságosan”. Amit csak kívánhatunk, Nála megvan. Vedd Jézust az Ő különböző tulajdonságai szerint, s megnyílik előtted lényének csodálatos gazdagsága: Ő próféta, pap, király, vőlegény, barát, pásztor. Figyeld meg életét, halálát, feltámadását, mennybemenetelét, második eljövetelét. Nézd meg Őt erényeiben: szelídségében, önmegtagadásában, állhatatosságában, szeretetében, hűségében, igazságában, jogosságában. Ő mindig és mindenütt kincsek halmaza. Ő egy „köteg mirha”, megőrzésre méltó. Itt nem egyes, földre hullott, megtaposott levelek vannak, hanem összekötött mirha, melyet dobozban őriznek. Őt legnagyobb gazdagságunknak kell tekintenünk. Szavát, akaratát nagyra kell becsülnünk. Rá vonatkozó gondolatainkat és Tőle nyert akaratunkat zár és lakat alatt kell tartanunk, nehogy az ördög eljőve, megraboljon bennünket. Az Úr Jézus „egy köteg mirha” az Ő feltűnő kiválósága folytán is. A hasonlat magába foglalja egy különös és kiszemelt kegyelem feltételezését. A világ fundamentumának lefektetése előtt el lett különítve Ő az övéi számára. Jó illatát azok részére tartotta fent, akik képesek a Vele való legbensőbb társaságra. Boldog nép az, melyet az Úr bevont kegyelmi titkaiba, és amelynek adta és szentelte magát mindenekelőtt. Óh, milyen túláradóan boldog és szerencsés, aki mondhatja: „Mint egy köteg mirha, mely keblemen nyugszik, olyan az én szerelmesem.”

Április 14.

„Gúnyolódnak rajtam mind, akik látnak, ajkukat biggyesztik, fejüket csóválják.” (Zsoltárok 22,8)

Urunk szenvedésében nagy része volt a csúfolódásnak és gúnynak. Júdás meggyalázta a kertben, a főpapok és az írástudók kinevették és megcsúfolták; Heródes megvetette, a katonák és a szolgák szidalmazták és felháborító módon kegyetlenkedtek Vele. Pilátus és katonái mulattak királyságán és a kereszten minden oldalról a legborzasztóbb tréfák és a legcsúnyább gyalázó beszédek megmérgezett nyilai vették Őt körül. A gúnyolást és csúfolást mindig nehéz elviselni, de ha nagy bajokban vagyunk, még irgalmatlanabbul és kegyetlenebbül hat egész szívünk fenekéig. Gondoljatok a megfeszíttetett Megváltóra a rettenetes halálgyötrelmektől és testi fájdalmaktól megkínzottra, azután gondoljatok arra a szívtelen tömegre; fejüket hajtogatták és piszkos gúnyjaikkal kínoztak egy szegény, szenvedő áldozatot! Mindenesetre a Megfeszítettben több valaminek kellett lenni, mint ők szemeikkel láthatták, mert különben az a nagy és eszeveszett tömeg nem tisztelte volna meg Őt oly egyhangúan megvetésével. Nem erős bizonysága e ez a gonosz világ önkárhoztatásának, hogy látszólag legnagyobb diadalának pillanatában sem tudta mással gyalázni a mindent legyőző Jóságot, ki a kereszten trónolt, mint feláldozó szeretete hűségének bebizonyításával? Ó Jézus, Te „legmegvetettebb és legutálatosabb”, oly megutált, hogy ember előled elrejti arcát, hogyan vagy képes az emberekért meghalni, kik olyan kegyetlenül bánnak el Veled? Ó, ez rendkívüli, isteni szeretet, mindenek feletti szeretet! Mi is megutáltunk Téged tudatlanságunk idején és újjászületésünk óta is újból megengedtük, hogy a világ, - a te ellenséged – szívünkben felülkerekedjen – és Te mégis vérzel, hogy sebeinket begyógyítsd és meghalsz, hogy nekünk életet adj! Ah, bárcsak számodra minden ember szívében készíthetnénk egy fenséges és magasztos trónt! Mi óhajtanánk dicsőségedet országokon és tengereken át hirdetni mindaddig, míg végre oly egy akarattal imádnának az emberek, mint amilyen egyhangúan megvetettek egykor!

„Ó Istennek szent Fia gúnyt és gyalázatot
Szenvedtél megvetést, szégyent s minden csúfságot!”

Április 15.

„Én Istenem, én Istenem, miért hagytál el?” (Zsoltárok 22,2)

Itt a Megváltót szenvedéseinek legnagyobb mélységeiben tekintjük meg. Nincs hely, mely oly hangosan tanúskodna Jézus gyötrelmeiről és fájdalmairól, mint a Golgota. Nagy háborúságban nincs olyan pillanat, mely oly teljes volna halálfélelemmel, mint az a pillanat, mikor ez a kiáltása hasítja a levegőt: „Én Istenem, én Istenem, miért hagytál el?” E pillanatokban egyesült a nagy testi kimerülés a legrettenetesebb lelki kínokkal, a gyalázattal és az átokkal, melyeken át kellett mennie, hogy azután szenvedése a legmagasabb fokra hágjon. Kimondhatatlan lelki gyötrelmeket szenvedett és olyan keserűséget, mely az Atyától való elhagyatottság érzésén alapult. Ez volt rettenetes félelmeinek sötét éjszakája, ekkor szállt alá szenvedéseinek legnagyobb mélységébe. Ember nem képes e szavak teljes tartalmába belemélyedni. Néha gondolják némelyek közülünk, hogy ők is kénytelenek így kiáltani: „Én Istenem, én Istenem, miért hagytál el?” Van rá eset, hogy Atyánk ragyogó mosolya felhők és sötét árnyak által el van takarva, de meg kell gondolnunk, hogy Isten valóságban soha nem hagy el minket. Nálunk csak látszólagos az Istentől való elhagyatottság, de Krisztusnál valóságos volt az. Mi aggódunk, ha az atyai szeretet rövid ideig megvonódik tőlünk, de hogy Isten az Ő arcát tényleg elfordította Fiától – ki tudná megállapítani, hogy mily nagy lelki kínt okozhatott az Neki?

„Istenünknek nagy haragját,
Szenvedéseid mutatják;
Látom benne pokol lángját.”

Nálunk gyakran a hitetlenség idézi elő ezt a gyötrelmes kiáltást. Nála a legborzasztóbb igazság kifejezése volt az, mert Isten tényleg elhagyta egy időre. Szegény, megszomorodott lélek, ki különben az isteni ábrázat napfényében laktál, de most az aggály homályában epekedsz, hidd el azt, hogy Isten nem hagyott el téged. Isten a felhőkben is épp úgy a mi Istenünk, mint mikor kegyelmének teljes fényében tündököl. De ha már csupán az a gondolat, hogy bennünk elhagyott, oly nehéz küzdelemmel jár, mily nagy lehetett Megváltónk szenvedése, mikor így kiáltott fel: „Én Istenem, én Istenem, miért hagytál el?”

Április 16.

„Krisztusnak a vérén.” (1Péter 1,19)

A Golgotán Krisztus keresztje alatt állunk és látjuk drága vérének rózsaszín folyamát kezeiből, lábaiból és oldalából kifolyni. Ez a vér „drága”, mert engesztelő és megváltó ereje van. Az elválasztottak bűnei e vér által töröltettek el, a kegyelem gyermekei ez által lettek felmentve a törvény hatalma alól, megbékültek Istennel és egyesültek Vele. Krisztus vére „drága” megtisztító ereje folytán is, ez „tisztit meg minket minden bűnünkből”. „Ha a ti bűneitek vérpirosak volnának is, fehérek lesznek, mint a hó.” Jézus vére olyan fenségessé tesz minden hívőt, hogy folt, szeplő vagy hasonló dolog sem marad rajtuk. Ó, drága vér, mely minket megtisztít, roppant sok hamisságainkat elmossa és kedvessé tesz minket abban a Szerelmesben, nem tekintve a sok kihágást és tévelygést, melyekkel újból fellázadtunk Isten ellen! Krisztus vére nem kevésbé „drága” azért, mert megőrző ereje is van. A vérrel való befecskendezés által el vagyunk rejtve az öldöklő angyal elől. Emlékezzél meg arról, hogy megkíméltetésünknek valódi oka az, hogy Isten a vérre tekint. Ebben vigaszt találunk, ha a hit látása elhomályosul, mert Isten szeme mindenkor tiszta és átható marad. Krisztus vére „drága” nekünk megszentelő befolyása által is. Ugyan az a vér, mely bűneinket eltörli és megigazít, élteti és erősíti, teszi aztán az új embert olyan erőssé, hogy képes lesz a bűnt legyőzni és Isten parancsolatait teljesíteni. Nem létezik olyan erős indító erő a szentségre, mint az, amely Jézus szívéből és ereiből folyik. „Drága”, kimondhatatlan drága ez a vér, mivel legyőző erőt fejt ki. Meg van írva: „Diadalmaskodnak a Bárány vére által.” Miként volna az másként lehetséges? Aki Jézus Krisztus drága vérét fegyverül használja, és azzal megy a harcba, az legyőzhetetlen fegyverrel harcol. Jézus vére! Ennek jelenlétében meghal a bűn, a halál megszűnik halál lenni, mert megnyílik a menny kapuja. Jézus vére! Amíg az Ő erejébe vetjük bizalmunkat, Vele diadalról-diadalra jutunk.

Április 17.

„Járultatok…a meghintésnek véréhez, mely jobbat beszél, mint az Ábel vére” (Zsidók 12,24)

Kedves olvasó, járultál már a ránk hintett vérhez? Nem arról van szó e kérdésben, hogy a keresztyén tanokat ismered-e, a kegyelmi eszközöket használod-e vagy, hogy bizonyos belső tapasztalatokhoz jutottál-e, hanem azt kérdem tőled, jöttél-e Jézus véréhez? Jézus vére minden élő jámborság életfolyama. Ha valóban Jézushoz jöttél, akkor tudjuk, hogyan történt az: a Szentlélek vezetett téged Hozzá szeretetteljesen. A ránk hintett vérhez minden érdem nélkül jöttél. Vétekkel megterhelten, elveszetten és segítség nélkül jutottál e vérhez, hogy az neked legyen ajándékozva, és egyes-egyedül csupán ez a vér a te halhatatlan reményed. Krisztus keresztjéhez remegő és reszkető szívvel jöttél, de milyen kellemesen hathatott rád, mikor Jézus vérének hangját észrevetted! Vérének csepegése úgy hangzik a föld bánkódó fiának, mint valami égi zene. Mi bűnnel teljesek vagyunk, de a Megváltó felszólít minket, hogy szemeinket emeljük fel Rá és mialatt vérző sebeiből látjuk egyik cseppet a másik után leesni, halljuk, hogy minden csepp beszél és kiállt! „Elvégeztetett minden; a bűnnek véget vetettem; örök megváltást hoztam létre.” Óh, Jézus vérének kedves szózata! Ha már egyszer ehhez a vérhez jöttél, akkor mindig visszatérsz oda. Életed Jézusra vetett pillantás lesz majd. Minden utad e szavakban fog összpontosulni: „Megyek Őhozzá.” Nem az a fő, hogy kihez jöttem, hanem hogy kihez jövök újból és mindig. Ha te már egyszer a ránk hintett vérhez járultál, akkor érezni fogod magadban annak szükségességét, hogy naponta jöjj ismét. Aki nem kívánkozik a naponkénti mosakodás után az még egyáltalán nem mosakodott meg. A hit érzi, hogy ez a nyílt forrás az ő öröme és üdvös előnye. Az előbbi tapasztalatok megbízhatatlan táplálékok a keresztyén lelkek számára. Csak úgy lelünk békét és örömet, ha most Krisztushoz jövünk. Ma ismét be fogjuk fecskendezni házunk ajtajának oldalait és küszöbeit. E vérrel megüljük a Megváltás Bárányának lakomáját és hisszük, hogy az öldöklő angyal el fog minket kerülni.

Április 18.

„A vörös zsinórt pedig rákötötte az ablakra.” (Józsué 2,21)

Ráháb az ő családjának megmentését illetőleg, hitt a kémek ígéretének, akiket Izrael Istene küldötteinek tekintett. Hite együgyű és szilárd volt, de egyszer s mind engedelmes is. A vörös fonál kikötése az ablakra önmagában véve nagyon közömbös dolog volt, de Ráháb mégsem merte azt elmulasztani. Jöjj lelkem, tanulj meg itt valamit. Igazán figyelembe vetted-e Uradnak minden akaratát, habár némely parancsa előtted lényegtelennek is tűnt fel? Szemed előtt és szívedben van-e mindenkor az Istentől rendelt két szertartás – bemerítés és úrvacsora – mély jelentősége és megmaradsz-e azokban, amik azt bizonyítják neked, hogy Isten akarata szerintinek? Ha ezek felé közömbös vagy, akkor magad is eldöntheted, mennyi szeretet nélküli engedetlenség lakik még szívedben. Azért minden igyekezetetekkel azon legyetek, hogy feddhetetlennek találtassatok mindazokban, amelyek nektek lettek parancsolva, még ha az egy vörös fonálnak kikötése is. Ráhábnak e tette, még fontosabb tanokra is figyelmeztet bennünket. Jézus drága vérébe vetettem-e teljesen bizodalmamat? Kikötöttem-e ablakomon kioldhatatlan kötéssel a vörös fonalat, hogy bizodalmam soha meg ne inoghasson? Vagy talán ki tudok nézni bűnöm holt tengerére, vagy reménységem Jeruzsálem felé fordul, anélkül, hogy szemem előtt tartanám a vért és annak áldásos hatását mindazon, amivel csak érintkezik? Egy olyan feltűnő színű fonalat, ha az az ablakban függ, az arra menőknek észre kell venniük. Milyen jó lesz, ha az engesztelő vér erejét életem láthatóan mutatja mindazoknak, akik engem látnak. Mi szégyellni való van ebben? Az emberek és az ördög sziszeghetnek miatta, mindazáltal ez a vér marad az én dicsekedésem és örömujjongásom! Lelkem, van Egy, aki láthatja a vörös fonalat, ha gyenge hitszemed nem is ismeri Őt fel. A bűntető Jehova látja azt és kikerül téged. Jerikó kőfalai leomlottak; Ráháb háza a kőfalban volt, de mégis érintetlen maradt. Természet szerint én is be vagyok építve az emberiség kőfalába, mégis el leszek rejtve, mikor majd bekövetkezik a nemzetség pusztulása. Én lelkem, kösd ki újra a vörös fonalat ablakodon, akkor téged kikerül és békességben fogsz lakni.

Április 19.

„És íme, a templom kárpitja felülről az aljáig kettéhasadt” (Máté 27,51)

Nem volt az csekély csoda, hogy a nehéz és vastag kárpit kettéhasadt; azonban ez a csoda nem csupán csak Isten hatalmának bizonysága volt, hanem abban többféle dolog nyilvánult meg nekünk. Az áldozati istentisztelet régi törvénye megszűnt, és mint valami megviselt ruha, szétszakadt és félre lett téve. Mikor az Úr Jézus meghalt, minden áldozat befejeződött, mivel Benne mindazok beteljesedtek és épp azért azok bemutatásának helye a pusztulás látható bizonyságával lett megbélyegezve. A hasadás felnyitotta az ószövetség minden titkát, a kegyelem táblája láthatóvá lett és az Úrnak dicsősége is, mely afölött tündökölve lebegett. Az Úr Jézus halála által Isten világos megnyilatkozásába lettünk részesítve, mert Ő nem olyan volt, „mint Mózes, aki elfedte arcát”. Az élet és halhatatlan lét világosságra lett hozva, s ami elrejtve volt e világ alapjainak lefektetése óta, az Benne ki lett nyilvánítva. Az évenkénti nagy engesztelési áldozat elmúlt és érvénytelenné lett. Az engesztelő vér, mely különben minden évben egyszer a legszentebb helyre lett vive, most egyszer s mindenkora elhozta a nagy Főpap és azért a jelképes isteni szolgálat helye át lett adva a pusztulásnak. Nem szükséges ezután a tulkoknak és bárányoknak vére, mert Jézus bement a kárpiton keresztül saját vérével. Ebből kifolyólag mostantól fogva szabad menetel van Istenhez, ez a menetel a Krisztusban minden hívő közös kiváltsága. Nem csak egy kis rés lett nyitva, melyen át a kegyelem trónjához kellene hatolnunk, hanem a hasadás felülről fogva mind az alsó részig tart. Bizalommal és örömmel járulhatunk tehát a mennyei kegyelem székéhez. Vajon tévedünk-e ha azt mondjuk, hogy az Úr Jézus halálkiáltása által csodálatosan megnyílt út a szentek szentéhez a paradicsom kapuját példázza, mely most minden hívőnek megnyílt a megváltást létrehozó szenvedések hatalma által? Megváltónknál van a mennynek kulcsa, Ő megnyitja és senki be nem zárja. Így tehát bemegyünk Vele az égi hajlékokba és Nála maradunk, míg ellenségei zsámolyul vettetnek lábai alá.

Április 20.

„Hogy halála által megsemmisítse azt, akinek hatalma van a halálon” (Zsidók 2,14)

Istennek gyermeke, a halál elveszítette fullánkját, mert az ördögnek a halál feletti hatalma megtört. Így hát ezután ne félj a haláltól. Kérj a Szentlélek Istentől kegyelmet, hogy egészséges ismeret és Megmentőd halálába helyezett erős hit által erősítsen meg téged e félelmes órák idejére. Ha folyton a golgotai kereszt alatt élsz, akkor örömmel tekinthetsz halálod órája elé és üdvözölheted, amikor jön, hogy részedre a végtelen gyönyör tengerét hozza. Az Úrban meghalni öröm; Jézusban elszunnyadni nagy kegyelem. A halál nem száműzetés többé, hanem visszatérés a száműzetésből, hazatérés a sok hajlékba, hogy előrement szeretteink időznek és várnak ránk. A mennyben lévő megdicsőült lelkek és e földön küzdő szentek közötti távolság ugyan csak nagynak látszik, azonban nem így van. Nem vagyunk messze otthonunktól, egyetlen egy szempillantás elég, hogy oda jussunk. A vitorla ki van feszítve, a lélek a mélység fölött lóg. Meddig tart az utazás? Mennyi borzalmas szélviharnak kell előrenyomni a vitorlát, míg hajónk, majd bevonulhat a béke kikötőbe? Meddig kell a léleknek fel, s alá hányattatni a haboktól, míg majd eléri a partot, ahol ismeretlen a vihar? A válasz így hangzik: „A testen kívül, az Úrnál”. Alig hagyta el a hajócska a partot, máris a mennybe érkezett. Csak a vitorlákat készítette fel, s már odaát van, mint egykor az a hajócska, mely a Galileai tengeren sokat szenvedett a vihartól. Az Úr Jézus csak ezt mondta: „Hallgass, némulj meg!” és azonnal elérték a partot. Ne gondold, hogy hosszú időszak van a halál pillanata és az örök dicsőség között, mihelyst becsukódnak a szemek ezen a földön azonnal felnyílnak a mennyben. A tüzes lovak és a tüzes kocsi egy pillanatig sem időznek útközben. Nos, Istennek gyermeke, miért kell ezután félned a haláltól, hiszen látod, hogy Urad és Megváltód halála által megtöretett a halál átka és fullánkja? A halál most már csak a Jákób létrája, melynek egyik vége a sötét sír fenekén áll, a felső vége pedig az örökkévalóság dicsőségébe ér fel.

Április 21.

„Mert én tudom, hogy az én megváltóm él.” (Jób 19,25)

Jób vigaszának magva e szavakban rejlik: „az én Megváltóm”, abban az igazságban, hogy a Megváltó él. Igen! Milyen üdvös dolog az élő Krisztushoz ragaszkodni! Előbb tulajdonjogunknak kell lenni hozzá, csak azután örvendhetünk Ő benne. Mi hasznom van az aranyraktárakban letett aranyokból? Az emberek Peruban is koldusok, Kaliforniában is koldulnak kenyérért. Az arany csak akkor segít ki szükségemből, ha az erszényemben van, és akkor csillapítja éhségemet, ha kenyeret veszek belőle. Mit érnék egy olyan Megváltóval, aki nem váltott meg engem? Mit használna nekem egy bosszúálló és megtorló, ha nem volna hajlandó életemet megvédeni és véremért bosszút állni? Ne lankadj meg addig, míg nem mondhatod hit által: „Igen, az én élő Megváltómra bízom magamat; Ő az enyém, tehát ragaszkodom Hozzá.” Talán még gyengének érzed kezed, mellyel Őt fogod, és nem mered mondani: „Az én megváltóm él”. Ha azt hiszed, hogy ez merészség volna, ó gondold meg: ha hited csak akkora, mint egy mustármag, már akkor jogod van ezt mondani. Azonban van még egy szócska, mely Jób erős hitére nézve nagyon jellemző: „Mert én tudom”. Ha valaki azt mondhatja: „remélem, hiszem”, már az is vigasz. Ezrek vannak Jézus seregében, akik ennél aligha jutnak valaha tovább. De ha a vigaszt a maga teljességében akarod megragadni, akkor azt kell mondanod: „Tudom”. A ha, de és talán gyilkosai minden vigasznak és békességnek. A kísértések idején rettenetes a kételkedés. Lódarazsak módjára mardossák a lelket! Ha valaha attól tartok, hogy Krisztus nem az enyém, akkor a halál epéje ecettel van keverve, de tudom, hogy Jézus értem él, így a sötétség sem sötétség nekem; az éjszaka is világossággá válik körülöttem. Bizonyára, ha Jób már akkor Krisztus eljövetele és megjelenése előtt sokkal korábban mondhatta: „Tudom”, akkor nekünk még nagyobb bizonyossággal kellene ezt hirdetnünk. Isten mentsen attól, hogy bizonyosságunk megcsaljon bennünket. Lássunk jól utána, hogy hitünknek mozdíthatatlan alapja legyen, nehogy hiábavaló reményre építsünk. Az én Megváltóm egy élő Megváltó: ez kimondhatatlan öröm!

Április 22.

„Az Isten őt fejedelemmé és üdvözítővé emelte fel jobbjára.” (Apcsel 5,31)

A mi Urunk Jézus megfeszíttetett, meghalt, eltemettetett és felmagasztalva a dicsőség trónjára ült. Vitathatatlan jog alapján Övé a mennyei szentéj legmagasztosabb helye. Nagyon kedves gondolat az, hogy Krisztus felmagasztalása a mennyben helyettes felmagasztalás a mi részünkre. Ő felemeltetett az Atyának jobbjára és jóllehet, Ő, mint a Jehova Istennel leírhatatlan dicsőségek Ura, melyben halandó teremtménynek nincs része, mégis azok a dicskoronák, melyeket az Úr Jézus a mennyben visel, szentjeinek öröksége. Krisztusnak az Ő népével való benső egyesülésének gondolata kimondhatatlanul becses. Mi valóságosan egyek vagyunk Vele; testének tagjai vagyunk, az Ő felmagasztalása, a mi felmagasztalásunk székébe fog ültetni, ahogyan Ő diadalmaskodott és ült az Atyával az Ő királyi székébe. Ő koronát hord és nekünk is koronát fog osztogatni. Trónja van, de az nem elég Neki, hogy saját részére van trónja, hanem azt akarja, hogy jegyese, mint királynő jobbján üljön „ofirbeli drága aranyba” öltözködve. Nem tud megdicsőíttetve lenni menyasszonya nélkül. Tekints fel most Jézusra hívő lelkem, figyeld meg hit szemeiddel Azt, aki sok korát hord fején és gondold meg, hogy egyszer majd hasonló leszel Őhozzá, ha meglátod Őt úgy, amint van. Nem leszel olyan isteni, de hasonló boldogságot élvezel és ugyanannak a méltóságnak fogsz örülni, amelynek Ő is részese. Érd be azzal, hogy egy kevés ideig elrejtve kell élned és nehéz utadat járod a szegénység völgyében vagy a nyomorúság hegyein vándorolsz, de végre majd uralkodni fogsz Krisztussal, mert „tett minket királyokká és papokká az ő Istenének és Atyjának” s majd „uralkodunk örökkön-örökké”. Milyen csodálatos gondolat ez az Isten gyermekei részére! Már ott van Krisztus, a mi nagy Helyettesünk a mennyei pitvarokban, ahonnan nemsokára el fog jönni és magához vesz minket, hogy Vele legyünk dicsőségében, lássuk dicsőségét és részt vegyünk örömében. Mi népe leszünk és Ő maga a mi Istenünk lesz.

Április 23.

„De mindezekkel szemben diadalmaskodunk az által, aki szeret minket.” (Róma 8,37)

Mi Krisztusnál keresünk bocsánatot és mégis némelykor a törvényre nézünk és attól várunk segítséget és erőt a bűn ellen való küzdelemre. Pál apostol azért a következő szavakkal korhol bennünket: „Óh, balgatag Galátziabeliek, kicsoda igézett meg titeket, hogy ne engedelmeskedjetek az igazságnak? Csak azt akarom megtudni tőletek: a törvény cselekedeteiből kaptátok-e a Lelket, avagy a hit hallásából? Ennyire esztelenek vagytok? Amit Lélekben kezdtetek el, most testben fejeznétek be?” Hozzátok bűneiteket Krisztus keresztjéhez, mert az óembert csak itt lehet megfeszíteni: a Krisztussal együtt megfeszíttettünk. Az egyedüli fegyver, mellyel a bűnt le lehet győzni, az a dárda, mely Jézus oldalát átdöfte. Hogy egy példával éljek: szeretnéd legyőzni haragos természetedet – hogyan kezded azt meg? Nagyon lehetséges, hogy még soha sem kísérelted meg a helyes úton és nem fordultál vele egyenesen Megváltódhoz. Mi módon nyertem üdvöt és megváltást? Úgy, hogy amint voltam, azon módon jöttem az Úr Jézushoz, bizodalmamat Ő bele helyeztem és hittem, hogy képes engem megszabadítani. Haragos természetemet is éppen így kell megöldökölnöm? Igen, mert ez az egyedüli út annak megöldökléséhez. A kereszthez kell vele mennem és azt mondani Jézusnak: „Uram, hiszek benned, hogy megszabadíthatsz engem!” Fösvény vagy? Érzed, hogy a világ foglyul ejtett? Küzdhetsz a gonosz ellen, ahogyan és ameddig akarsz, de ha az már kedvenc bűnöddé vált, akkor nem szabadulsz meg tőle másként, mint egyedül Jézus vére által. Hozd kedvenc bűneidet Krisztushoz. Mondd: „Uram, Benned bízom, a Te neved Jézus, mert Te szabadíthatod meg népedet annak bűneiből. Itt van egy azon bűnök közül, óh, ments meg engem ettől!” A kegyelmi eszközök nem öldökölhetik meg az óembert a Megváltó nélkül. Imád, bűnbánatod és könnyeid – mind együttvéve nem érnek semmit Krisztus nélkül. Csak egyedül Jézus lehet a segítség nélküli bűnösök szabadítója, a te szabadítód. Ha győzni akartok, Az által kell győznötök, aki titeket szeretett. A mi babérunknak a Gecsemáné kert olajfái alatt kell növekedni.

Április 24.

„És mindemellett mi erős kötést szerzünk.” (Nehémiás 9,38)

Lelki élményeink terén vannak alkalmak, amikor teljes joggal saját javunkra megújítjuk Istennel való szövetségünket. Nagy betegségből való felgyógyulás után, amikor életéveink újabb évsorozattal megtoldódnak, mint egykor Ezékiás királynak, ne mulasszuk el a hálaadást. Valamely nyomorúságtól való megszabadítás után, mikor újabb örömökkel leszünk megajándékozva, újból a Golgotára a kereszt alá kell menekülnünk, hogy ott Isten iránti odaadásunkat megújítsuk. De kiváltképpen akkor tegyük ezt, ha valamely bűnünk által a Szentlelket megszomorítottuk, vagy az Úr ügye meggyaláztatott viselkedésünk által. Ilyenkor a vérre nézzünk, mely minket fehérebbé tehet a hónál és szenteljük magunkat újból az Úrnak. De ne csak megpróbáltatásaink és szenvedéseink ösztönözzenek minket az Úr iránt való odaadásunk megújítására és megerősítésére, hanem jólétünk is serkentsen arra. Ha valamikor olyan gondviselésben részesülünk, hogy kénytelenek vagyunk felkiáltani: „Ez magasztos kegyelem!”, akkor nekünk, akiket Istenünk megkoronázott, viszont meg kell Őt koronáznunk. Hordjuk össze az Isten országának kincseit, melyek szívünk kincstáraiban fel vannak halmozva, hadd nyugodjék itt szeretetünknek királyi ékességekkel díszített trónján. Ha meg akarnánk tanulni jólétünkből hasznot húzni, akkor nem válna szükségessé részünkre oly sok kemény megpróbáltatás. Ha mi egy csókból képesek volnánk minden abból származható jót magunkévá tenni, akkor nem volna szükséges olyan gyakran a vesszővel való fenyítés. Nyertünk-e nem rég olyan áldást, melyet alig mertünk volna remélni? Magas kősziklára állított az Úr? Énekelhetünk a kegyelem gazdagságáról? Akkor itt az ideje, hogy megragadjuk kezünkkel az oltár szarvát és mondjuk: „Kötözz meg itt engem, örökké tartó szereteted kötelével”. Ha újabb ígéretek teljesülésére van szükségünk, úgy azt is kell kérnünk, hogy régi fogadalmainkban szégyent ne valljunk. Kössünk Vele ma Jézus szenvedéséért erős szövetséget, melyre hálával és köszönettel gondoljunk.

Április 25.

„Kelj föl, kedvesem, szépségem, jöjj már!”
(Énekek Éneke 2,10)

Íme, Szerelmesemnek hangját hallom! Velem beszél! Derült ég mosolyog alá a föld ábrázatára és Ő nem hagy engem szellemi szunnyadozásban heverni, amikor körülöttem az egész természet felébredt téli álmából. Ezt kiáltja felém: „Kelj fel”, s igaza van, mert már régen nyugszom a világi élvezetek húsos fazekainál. Ő feltámadt, én is feltámadtam Általa, miért tapadnék tehát mégis a porhoz? A földi szeretetből, kívánságból, várakozásból és reménységből óhajtok Hozzá felemelkedni. E kedves névvel szólít meg engem: „én Mátkám” és szépnek tart engem. Ez hatalmas ok arra nézve, hogy felkeljek. Ha engem úgy dicsér és barátjának tart, hogyan tartózkodhatnék tovább Kédár sátoraiban és keresnék rokonias barátot az emberek fiai között? Azt mondja nekem: „Jöjj már”. Minden önző, aljas, világi és bűnös kívánságtól mindinkább távolabb hív, sőt a külső világi jámborságtól is, mely nem ismeri Őt és semmi köze sincs egy magasabb élet titkaihoz, ettől szintén el akar vonni. Ez a hívás nem is hangzik keményen fülemnek, mert mi bilincseljen engem, míg a hiúságok és bűnök e pusztájához? Ó Uram, én szeretnék és akarnék menni, de körül vagyok zárva tövisektől, melyektől nem tudok szabadulni, úgy, ahogyan szeretnék. Ha lehetséges volna, szeretném, ha sem szemem, sem fülem, sem szívem nem volna a bún részére. Te hívsz magadhoz, mondva: „Jöjj már”, s ez valóban dicső hívás. Hozzád jönni annyi, mint hazajönni a száműzetésből, kikötőbe érkezni a tomboló viharból, nyugalomra térni a nehéz munka után, kívánságom célját és minden vágyam tetőpontját elérni. De Uram, hogyan emelheti fel magát a kő, s hogyan jöhet fel a göröngy egy rettenetes gödörből? Ó vonj és emelj fel engem! A te kegyelmed képes erre. Küld el Szentlelkedet, hogy az gerjessze szívemben a szent szeretet lángját, úgy feljebb-feljebb emelkedhetem, míg végre az életet és az ideigvalóságot mögöttem hagyva, Hozzád jutok.

„Szeret, tied vagyok,
Örökké az maradok!”

Április 26.

„Ezt cselekedjétek az én emlékezetemre.” (1 Korintus 11,24)

Ebből majdnem az tűnik ki, mintha a keresztyének elfelejtkeznének Krisztusról! Nem lett volna szükséges ez a szeretetteljes intés, ha nem forgott volna fenn az a rettenetes feltevés, hogy emlékezetünk hűtlenné lehet hozzánk. Ez nem alaptalan feltevés sajnos! Tapasztalatunk határozottan igazolja annak nemcsak lehetőségét, hanem vádolására méltó valóságát is. Szinte lehetetlennek látszik, hogy azok, akik megbékültek a megöletett Bárány vére által és örökkévaló szeretettel Istennek Fiától szerettettek, hogy felejthetnék kegyelmes Megváltójukat. De bármily idegen hangzású is ez a fülnek, mégis nagyon szembe tűnik, ha megengedjük magunknak e bűntény letagadását.

„Hogy felejthetném Azt el,
Ki mindig gondol rám!”

Elfelejteni Azt, ki drága vérét ontotta bűneinkért, elfelejtkezni Arról, ki szeretett minket halálig! Lehetséges volna ez? Igen, ez nemcsak lehetséges, hanem a lelkiismeret megvallja, ez mindnyájunknál egy igen szomorító hiba, hogy Neki csak, mint idegen vándornak alkalmilag adunk egy éjszakára szállást. Ő, ki emlékezetünk állandó lakója kellene, hogy legyen, csak futólagos látogató abban. A kereszt, melynél az emlékezetnek minden valószínűség szerint időzni kellene, ahol a közönyösségnek ismeretlen idegennek kellene maradni, a háládatlan feledékenység lépteitől lesz beszennyezve. Nem bizonyítja-e lelkiismeretetek, hogy ez úgy van? Nem vagytok-e kénytelenek beismerni, hogy Jézust gyakran elfelejtitek? Más teremtmény foglalja el szíveteket. Arra pedig nem gondoltok, akire gyöngédségeteket irányítani kellene. A földi foglalkozás veszi igénybe gondolataitokat, holott szemeiteket folyton a keresztre kellene irányítani. A világ szakadatlan zaja, a múlandókra való állandó figyelem az, ami elvonja a lelket Krisztustól. Mialatt az emlékezet egy mérges gyomnak nagyon készségesen ad helyet, azalatt elhervasztja Sáronnak rózsáját. Tegyük azt kötelességünkké, hogy Jézusra, a mi Barátunkra emlékeztető égi nefelejcset tűzzük szívünkre, s ha más valamivel fel is hagyunk, de Ő hozzá mindig ragaszkodjunk.

Április 27.

„Az Isten, a mi Istenünk.” (Zsoltárok 67,7)

Feltűnően kevés hasznát vesszük azoknak a lelki áldásoknak, melyeket Isten nekünk ajándékoz, de az még feltűnőbb, hogy mily kevéssé fordítjuk hasznunkra Istent magát. Jóllehet Ő „a mi Istenünk”, mégis ritkán fordulunk Hozzá és ritkán kérünk Tőle valamit. Milyen gyéren kívánunk tanácsot az Úrnak szájából! Milyen gyakran fogunk hivatalos munkáinkhoz az Úr segítségül hívása nélkül! Mily gyakran iparkodunk magunk emelni terhünket nyomorúságunk idején, ahelyett, hogy az Úrra vetnénk minden bajunkat, hogy Ő viselje gondunkat! Az nem attól van, mintha nem tehetnénk, hiszen az Úr mondja nekünk: „Kedves lélek, a tied vagyok, jöjj és használj engem, amint akarsz. Bizalommal léphetsz elém és vehetsz gazdagságomból, minél gyakrabban jössz, annál szívesebben fogadlak”. Saját hibánk, ha Isten kincseivel nem rendelkezünk szabadon. Mivel egy ilyen barátod van, vedd igénybe Őt naponként, már azért is, mert maga szólít fel arra téged. Nem szabad soha szükséget szenvedned, mivel Istenedhez szabad meneteled van. Nem kell rettegned és félned, amíg Isten a segítséged. Menj kincseidhez és hozz annyit, amennyire szükséged van, itt minden megvan, amit csak kívánhatsz. Tanuld meg azon isteni művészetet, hogy Istent minden dologban vedd igénybe. Ő mindennel el tud téged látni, vagy ami még jobb, mindent képes pótolni. Engedd tehát magadat arra kényszeríteni, hogy élj Istened jóakaratával. Használd Őt imában. Menj Hozzá gyakran, mert Ő a te Istened. Vagy nem akarod kihasználni ezt a nagy kiváltságot? Fuss Hozzá és panaszold el Neki minden bajodat.

„Nyisd meg kegyelmed ajtaját!
Jézus nevében halld imám.”

Használ Őt folyton és mindenkor hit által. Ha valami szomorú végzet kedvtelenné tesz, használd Istent „nap” gyanánt. Ha hatalmas ellenség támad rád, a Jehovában keresd „pajzs”-odat, mert népének napja és pajzsa Ő. Ha az élet bolyongásai közben elveszítetted útadat, használd fel Őt „vezérednek”, mert Ő kész téged igazgatni. Bárki vagy és bárhol vagy, gondolj arra, hogy Isten éppen Az, akire szükséged van, és hogy Ő ott van, ahol szükségben vagy; Ő pedig mindent megadhat, amire szükséged van.

Április 28.

„Emlékezz szolgádnak tett ígéretedre, amelyhez nekem reménységet adtál.” (Zsoltárok 119,49)

Bármily különös gondjaid és bajaid legyenek, mindig nagyon könnyen találsz arra vonatkozó ígéretet Isten igéjében. Fáradt és gyenge vagy, mivel utad kemény és fárasztó? Akkor itt van egy neked való ígéret: „Erőt ad a megfáradtaknak és az erőtlenek erejét megsokasítja”. Ha egy ilyen ígéret akadsz, vidd azt Ahhoz, aki megígérte és kérd, hogy teljesítse be azt rajtad. Krisztust keresed és epekedsz a vele való közösség után? Akkor csillagként tündököl előtted ez az ígéret: „Boldogok, akik éhezik és szomjúhozzák az igazságot, mert ők megelégíttetnek”. Hozd újból és újból ezt az ígéretet a kegyelem trónjához; ne fordulj más felé és ne hozz semmi mást elő, hanem lépj Istenhez és hivatkozz erre: „Uram, te ígéreted, tégy úgy, amint szóltál”. Szomorú és levert vagy bűneid miatt és hamisságaid terhe alatt, bágyadtan vagy képes tovább vánszorogni? Akkor halld ezeket a szavakat: „Eltörlöm bűneidet én és nem emlékezem meg hamisságaidról”. Saját érdemeidre nem hivatkozhatsz, hogy azok által a bocsánatra igényt támaszthass, hanem a megírt ígéretekhez kell ragaszkodnod, melyeket Isten be fog váltani. Attól tartasz, hogy nem tudsz végig kitartani és majd végül elvettetsz, holott Isten gyermekének tartottad magad? Ha úgy van, akkor hozd ezt a kegyelmi igét az Úr trónjához, hadd szóljon ez helyetted: „Mert a hegyek megindulhatnak, és a halmok megrendülhetnek, de az én irgalmasságom tőled el nem távozik és az én békességemnek szövetsége meg nem tántorodik, azt mondja a te könyörülő Urad!” Elvesztetted Megváltód jelenlétének kellemes érzését és most aggódó szívvel keresed Őt, úgy jusson eszedbe az az ígéret: „Térjetek hozzám, és én is hozzátok térek”. „Egy szempillantásig elhagytalak téged, de nagy irgalmasságomból újból magamhoz fogadlak”. Tartson lakomát hited az Isten igéjének asztalánál, és ha még valamitől félsz vagy valamit kívánsz, menj Atyád kézírásával a hit kincstárába és mond: „Emlékezz szolgádnak tett ígéretedre, amelyhez nekem reménységet adtál”.

Április 29.

„Légy oltalmam a veszedelem napján!”(Jeremiás 17,17)

A keresztyének útja nem ragyog mindig napfényben. A homálynak és viharnak is megvan a maga ideje. Jóllehet az van megírva Isten igéjében: „Az ő útjuk gyönyörűségnek utjai és az ő ösvényük békességnek ösvényei. Az is nagy igazság, hogy az istenfélelem az embernek itt e földön békességet és nyugalmat, odafenn pedig üdvösséget ígér.”Azonban a tapasztalat arra tanít, hogy habár „az igazaknak útja hasonló a fénylő világossághoz, mely igyekszik világítani annyira, hogy az erejében lévő naphoz legyen hasonló”, ez a világosság némelykor mégis elhomályosodik. Időnként felhők takarják a hit napját, ilyenkor a lélek sötétben jár és nem lát világosságot. Sokan örvendhettek egy ideig Isten jelenlétének, sütkéreztek a napfényben keresztyén vándorútjuk kezdetén, „zöld réteken” haladtak tova és „friss vízzel” frissítették magukat, azonban egyszerre csak azt látták hogyan homályosodik fölöttük a ragyogó égbolt. Gósen földje helyett homokos, égető pusztába kerülnek, üde víz helyett zavaros folyókat találnak, melyeknek vizei keserűek s ilyenkor panaszkodnak: „Ha Isten gyermeke volnék, ennek nem volna szabad így történni”. Ugyan ne beszélj így, hogy most egy kissé homályba jutottál! Isten legkiválóbb szentjeinek is kellett ürmöt inni, leghívebb gyermekeinek is hordozniuk kellett a keresztet. Nincs olyan hívő, ki szakadatlan boldogságot élvezhetett volna. Nem létezik olyan keresztyén, ki képes lenne hárfáját megóvni attól, hogy sohasem kellene azt Babilon folyóvize mellett felfüggeszteni a fűzfákra. Talány gyönyörűséges és felhőtlen életpályát kaptál eleinte az Úrtól, mivel gyenge és félénk voltál. Mérsékelte a szelet a megnyírt bárány kedvéért, de most, miután a lelki életben megerősödtél, részt kell venned Isten felnőtt gyermekeinek érettebb és zordabb tapasztalataiban is. A szélre és viharra szükségünk van hitünk gyakorlása és önigazságunk elkorhadt ágának levágása végett, hogy Krisztusban erősebben meggyökerezzünk. A meglátogatás ideje nyilvánvalóvá teszi előttünk dicső reménységünk értékét.

„Ez időnek, szenvedését
A reménység rövidíti,
Isten kegye édesíti,
Ki majd a mennybe segít!”

Április 30.

„Izráel fiai mindnyájan zúgolódtak” (4 Mózes 14,2)

Elégedetlenek és zúgolódók manapság is vannak a keresztyének között éppen úgy, mint egykor a pusztában Izrael fiai között. Vannak olyanok, akik minden vesszőcsapásnál hevesen kikelnek a fájdalmas fenyíték ellen. Kérdezik: „Miért vagyok ilyen keményen megpróbálva? Mit tettem, amiért ezt a nehéz fenyítéket megérdemeltem?”. Egy szavam van hozzád, te elégedetlen! Miért akarsz zúgolódni mennyei Atyád fenyítéke ellen? Lásd, milyen lázadó voltál és mégis megbocsátott! Bizonyára bölcsessége folytán, ha most jónak látja, hogy téged fenyítsen, nem kellene panaszkodnod. S egyáltalán vagy-e oly keményen fenyítve, ahogy azt bűneid miatt megérdemelnéd? Tekints a lelkedben lakozó romlásra, akkor nem fogsz tovább csodálkozni azon, hogy annak teljes kiűzéséhez annyi sok vesszőcsapásra van szükséged. Próbáld ki önmagadat a próbakövön és látni fogod, mennyi a salak aranyodba vegyítve, és mégis túl melegnek tartod ezt a tüzet a benned rejtőzködő tisztátalanságok kiolvasztására? Nem bizonyíték-e a te elégedetlen és lázadó természeted amellett, hogy szíved még nem lett megszentelve teljesen? Nem szükséges a fenyíték? De ha te zúgolódni akarsz a fenyítő kéz ellen, akkor vigyázz magadra, mert a lázadók pórul szoktak járni! Isten mindig kétszeresen fenyíti gyermekeit, ha az első csapást nem viselik el türelmesen. Azonban egyet tudnod kell: „hogy Ő nem szíve szerint ver, sem bánattal nem illeti az embernek fiait.” Minden fenyítéke szeretetből származik, hogy téged megtisztítson és magához vonjon. Az biztosan segít fenyítékét megadással viselni, ha képes vagy Atyád kezét megismerni. „Mert akit szeret az Úr, megdorgálja, megostoroz pedig mindent, valakit fiává fogad”. Ha a dorgálást elszenveditek, az Isten ő magát nektek ajánlja, mint fiainak; mert kicsoda olyan fiú, akit az Atya meg nem dorgál? „Pillanatnyilag ugyan semmiféle fenyítés nem látszik örvendetesnek, hanem keservesnek, később azonban az igazság békességes gyümölcsét hozza azoknak, akik megedződtek általa”. „Se pedig ne zúgolódjatok, miképpen ő közülük zúgolódnak némelyek, és elveszének a pusztító által.”

Május 1.

„Arca, mint a balzsamillatú virágágy.” (Énekek Éneke 5,13)

Íme, megérkezett a bájos májusi hónap! A márciusi szelek és az áprilisi esők megtették hatásukat; a földet színpompás virágok szépsége takarja. Jer lelkem, öltsd fel vasárnapi ruhádat és menj ki a szabadba, köss csokrokat és fond az égi gondolatok koszorúját. Tudod jól, hova kell fordulnod, mivel előtted már nagyon ismerős a „drága füveknek kertje”, minthogy már gyakran üdítetted magad a „liliom” gyönyörűséges illatával, úgy, hogy rögtön vágyódsz Szerelmesedhez sietni, hogy Benne minden kedvességet, gyönyört és örömet élvezhess. Ez az arc, mely egykor az ostor által kegyetlenül szétmarcangoltatott, melyre különben is gyakran hullott a részvét könnyeinek harmatja, de majd kegyetlen módon lett elcsúfítva köpésekkel, - ez az arc, a kegyelem szeretet mosolyával olyan nekem, mint az éltető jó illat. Ó Úr Jézus, mivel nem rejtetted el ábrázatodat a gúny és köpések elől, azért az az én legédesebb élvezetem, ha Téged dicsőíthetlek. Ezt az arcot felszántotta egykor a fájdalom ekéje és megvörösítették a tövissel koronázott homlokról aláhúzódó rózsaszín vércsíkok. A határtalan szeretet ilyen bizonyítéka múlhatatlanul elbűvöli lelkemet sokkal inkább, mint a Reá vetett legfutólagosabb pillantás is szerfölött üdítő lelkemre nézve és az élvezet teljességét nyújtja keblemnek. Jézusban nem csak jó illatot találok, hanem drága füvekkel beültetett egész kertet. Nem csupán egyetlen virágot, hanem sokféle virágok egész csoportját. Ő nekem rózsa, liliom, szőlő és szívem gyönyöre. Ha velem van, akkor egész éven át május hónap lesz, lelkem megmoshatja ábrázatát kegyelmének reggeli harmatában és vigasztalhatja magát ígéretei égi követeinek énekében. Drága Jézus, hadd ismerjem meg igazán a Veled való maradandó és szakadatlan társaságból fakadó üdvösséget. Én szegény, méltatlan vagyok, kinek arcát megcsókoltad kegyelmeddel és jóságoddal! Ó, hadd csókoljalak meg én is Téged az én számnak csókjaival! „Mert a Te szereteted kellemesebb a bornál.”

Május 2.

„Nem azt kérem, hogy vedd ki őket a világból.”(János 17,15)

Üdvös és kedves esemény, hogy minden hívőnek eljön az ideje, amikor az Úr tetszése szerint majd haza mehetünk, hogy Jézusnál legyünk. Az Úr harcosai, kik a hit által való nemes harcot harcolják, - néhány rövid év után, megnyerve a csatát – majd bemehetnek Uruknak örömébe. Habár Krisztus azt akarja, hogy Övéi egykor ott legyenek, ahol Ő van, mégsem kéri, hogy rögtön ki legyenek ragadva a világból és a mennybe vitessenek. Kívánja, hogy egy ideig itt maradjanak. Mégis milyen gyakran küldi a fáradt zarándok ezt a kérését a kegyelem trónjához: „Ó, bár szárnyaim volnának, mint a galambnak, hogy elrepülnék és megnyugodnék!”, de Krisztus, a mi Urunk, nem imádkozott így, hanem meghagy, és Atyja kezére bíz bennünket, mígnem majd érett gabonakévék módjára begyűjtenek Mesterünk csűrébe. Az Úr Jézus nem kéri számunkra a hamar beálló halál általi szabadítást, mert szükséges e testben maradnunk mások végett, habár nekünk nincs is abban valami nagy hasznunk. Kéri, hogy az Úr őrizzen meg minket a gonosztól, de azt sohasem kéri, hogy teljes nagykorúságunk előtt bemehessünk jutalmunkért az örök dicsőségbe. A keresztyének gyakran kívánkoznak meghalni, ha valami nyomorúság éri őket. Ha kérdezik tőlük: „Miért?” azt felelik: „Mert szeretnénk az Úrnál lenni”. De attól tartunk, hogy nem annyira az áll előttük, hogy az Úrnál legyenek, hanem inkább a nyomorúságtól való szabadulás. Különben a halál után való vágyódás megmaradna náluk akkor is, amikor nem sóhajtoznak a szorongattatások nyomása alatt. Vágyódnak haza, nem annyira a Megváltó közelléte miatt, mint inkább a nyugalom élvezése céljából. Tehát helyes és jó, ha vágyunk meghalni, mint Pál apostol, mivel a Krisztusnál lenni mindennél jobb, de a nyomorúságtól való menekülés iránti vágy az önzés kívánsága. Hanem inkább az legyen vágyatok és törekvésetek, hogy életetekben megdicsőítsétek Isten, amíg csak akarja, hogy éljetek, minden fáradság, küzdelem és szenvedés között. Várjatok, míg Ő mondja. Ha eljön annak ideje, haza fog benneteket vinni.

Május 3.

„A világon nyomorúságotok van.” (János 16,33)

Kedves olvasóm, kérdezősködsz ezen isteni rendelés alapja után? Tekintsd magad fölé, mennyei Atyádra, s lásd, milyen tiszta és szent. Tudod, hogy majd egykor hasonló leszel hozzá? Elérheted azt minden fáradtság nélkül, hogy az Ő képmása lehess? Nem kell-e keresztülmenned a nyomorúság kemencéjén, hogy megtisztulj? Könnyű lesz-e neked a romlástól megszabadulni és tökéletessé lenni, miképpen a te mennyei Atyád tökéletes? Aztán kedves keresztyén, vess pillantást magad alá. Tudod, miféle ellenségek leskelődnek utánad? Egykor a sátán szolgája és alattvalója voltál, egy király sem engedi el örömmel alattvalóját. Azt gondolod, hogy a sátán nem fog téged háborgatni? Dehogy, mindenkor sarkadban lesz, mert „széjjeljár, mint az ordító oroszlán, keresve, kit nyeljen el”. Azért légy készen a nyomorúságra, kedves keresztyén, amikor magad alá tekintesz. Továbbá tekints magad köré. Hol vagy? Az ellenség földjén vagy, mint idegen és menekülő. A világ nem barátod. Ha úgy volna, akkor nem volnál Istennek barátja, mert aki e világnak barátja, ellensége Istennek. Számíts rá, hogy mindenütt ellenséggel fogsz találkozni. Tudd meg, hogyha alszol, csatatéren pihensz, ha jársz, vigyázz magadra minden bokornál, nem-e valamilyen leshely az. Miképpen a legyek, ahogy mondják, az idegeneket inkább meglepik, mint a házbelieket, azonképpen e világnak bajai téged keményebben zaklatnak. Végül nézz magadba, a saját szívedbe és lásd, mit lelsz abban. Bűn és önzés lakik abban még mindig. Ó, ha nem volna sátánod, ki téged kísért, nem volnának ellenségeid, kik téged üldöznek; sem világ nem volna, mely téged csalogat, akkor is találnál önmagadban elég gonoszságot, mely neked aggodalmat és keresztet készítene, „Csalárdabb a szív mindennél, és gonosz az; kicsoda ismerhetné azt?” Így tehát légy kész a nyomorúságra, de ne ess kétségbe miatta, mert Isten veled van, hogy rajtad segítsen és megerősítsen. Ő mondta: „Veled vagyok nyomorúságodban, megszabadítlak és megdicsőítlek téged.”

„Tűrj, míg Atyád kegye
És hatalmas karja,
Szíved meggyógyítja!”

Május 4.

„Hiszen nem istenek azok, akiket istenként készít magának az ember!” (Jeremiás 16,20)

A régi Izraelnek nagy és csábító bűne volt a bálványimádás. A lelki Izrael is hajlammal bír ezekre a balgaságokra. Rempham istenének csillaga már nem ragyog többé, Thamusz fölött sem sírnak már az asszonyok: azonban a Mammon még mindig felállítja nektek aranyborjúját és a fényűzés szekrényei még nem mentek feledésbe. Az önzés nagyon sokféle alakban fáradozik azon, hogy a kiválasztottakat uralma alá keríthesse. A test minden alkalmas helyen felállítja oltárát. A hívőknek gyakran szolgáltatnak többféle bűnre alkalmat a kedvenc gyermekek; szomorítja az Urat, ha látja, hogy szerfölött elkényeztetjük őket és magunknak bálványt csinálunk belőlük. Kárunkra és vesztünkre élnek, mint egykor Absolon Dávidnak, vagy ha elvétetnek tőlünk, rideggé válik otthonunk. Ha a keresztyének párnájukat gombostűkkel szeretnék kirakni, akkor csak függjenek balga szeretettel saját gyermekeiken. Nagyon helyesen állítják: „Bizony azok nem istenek”, hogy balgatag vonzalmunk tárgya valamikor áldást hoz e ránk, nagyon kétséges részünkre. Nagyon veszélyes öröm és vigasz, amit most szereznek és igazán vajmi csekély az a segítség, melyben a kísértések idején részesíthetnek bennünket. Miért engedjük hát elkábítani magunkat attól, ami hiábavaló? Sajnálkozunk a szegény pogányokon, akik kőisteneket tisztelnek, mi meg imádjuk az aranyisteneket. Micsoda felsőbbsége van a húsbálványnak afölött, amely fából készült? Lényegében a bűn és ostobaság mindenféle bálványozásnál egészen egyenlő, csakhogy mi nagyobb felelősséggel tartozunk, mivel több világosságot nyertünk és mégis vétkezünk. Ennél fogva bűnünk is sokkal súlyosabb. A pogányok meghajolnak a hamis istenek előtt, de ők nem ismerték soha az igazi Istent, mi azonban kétszeresen vétkezünk, mivel elhagyjuk az élő Istent és holt bálványhoz ragaszkodunk. Istenünk, tisztíts meg minket e veszedelmes bűntől!

„Hűtlen szolgaként sírj,
Ki gonosz tettekkel
Urát árulja el.”

Május 5.

„Istenük leszek, és ők az én népem lesznek.” (2 Korintus 6,16)

Milyen kedves név: „én népem!” Milyen dicső kinyilatkoztatás: „Istenük leszek!” A legédesebb tartalom teljessége van egybefoglalva e két szóban! Először is kitüntetésről van abban szó. Mert az egész világ Istené; az ég és az egeknek egei az Úré, ki uralkodik az emberek fiain, de azokról, akiket kiválasztott és vérével megvásárolt, olyasmit mond, amit másokról nem mond. „Én népem” –nek nevezi őket. Ebben a mondatban megvan a tulajdonjog fogalma. Egészen különleges értelemben van mondva: „az Úrnak része az Ő népe és Jákób az Ő öröksége”. E földön minden nemzet az Övé; az egész világ hatalma alatt van, de népe, melyet magának választott, egészen különleges értelemben tulajdona – mert velük és értük többet tett, mint másokért, vérével vette meg őket, megához vonta őket csupa jóvoltából, teljes hévvel buzgott feléjük, szíve értük dobog. Meg nem szűnő örök szerelemmel szerette őket, úgy, hogy a vizek hullámai el nem olthatják ezt a szeretetet, még a folyó vizek sem fojthatják el azt. Olyan szeretet ez, melyet az idők folyama sem moshat el, legkevésbé sem gyengíthet meg. Kedves barátom felemelheted szemeidet az ég felé és mondhatod: „Én Uram és én Istenem! Az enyém, azon kimondhatatlanul kedves rokonság folytán, mely feljogosít engem arra, hogy Téged Atyámnak szólítsalak. Az enyém, azon megszentelt barátság és közösség kapcsán, amely az én legnagyobb gyönyörűségem, mivel szent tetszésed folytán kijelented magad nekem, de nem úgy, mint ahogy e világnak.” Felnyithatod-e az Istentől adatott írások könyvét és olvashatod-e abból megváltásod végrendeletének leírását? Megtalálod-e neved, amely drága vérrel van felírva? Képes vagy e érinteni Jézus ruhájának prémjét alázatos hittel és mondani: „Krisztusom!”? Ha igen, akkor úgy beszél Isten rólad és azokról, akik hozzád hasonlók, mint az Ő népéről. Mert ha Isten, a te Istened és Krisztus a te Krisztusod, akkor az Úr különös és benső vonzalommal van irántad. Választott gyermeke vagy, kedvessé lettél az Ő szerelmes Fiában.

Május 6.

„Benne maradunk.” (1 János 4,13)

Kívánnál egy házat, - egy hont lelked részére? Kérdezed: „Mennyibe kerülne?” Ó, annak ára jóval csekélyebb, mint amennyit a büszke emberi természet szívesen megadna érte. Annak az ára: „Ingyen és pénz nélkül”. Te örömest letennél érte tetemes összeget? Szívesen tennél valamit Krisztus megnyeréséért? Ezt a hont azonban nem tudod megszerezni, mert annak nincs ára. Ki akarod-e bérelni Uramnak házát és honát az egész örökkévalóságra, úgy, hogy azért egyebet nem fizetsz szereteted és szolgálatod helypénzén kívül, melyet neki örökre megígérsz és megtartasz? Elfogadod Jézust és akarsz Ő benne lakni? Akkor tehát lásd: ez a ház el van látva mindennel, amire szükséged van. Telve van kincsekkel, melyeket egész életeden át nem meríthetsz ki. Itt a legbensőbb közösségben lehetsz minden nap Krisztussal és szeretetének asztalához ülhetsz. Itt dúsan megrakott asztalok vannak jó ízű ételekkel megrakva, melyek örökké táplálnak téged. Ha gyenge és fáradt vagy, itt enyhe nyugalmat találsz Jézusban. Körös-körül szép kilátásod van és látod a mennyet megnyílni. Kell neked ez a ház? Ó, ha még nem leltél sehol honra, lelked nyugalma helyére, s már kénytelen vagy mondani: „Szeretném, ha ez a ház az enyém lehetne, de hozzá juthatok e?” Nos, nézd, itt van a kulcs. A kulcs ez: „Jöjj Jézushoz.” De azt mondod: „Egy olyan dicső házhoz nem illik az én rossz ruházatom.” Ne hidd azt, van abban elég ruha számodra. Habár bűnösnek és kárhozatra méltónak érzed is magad, azért csak jöjj, s ha a lakás túl jó a te részedre, úgy az Úr Jézus alkalmassá tesz téged a lakásnak megfelelően. Megmos és megtisztít téged s nemsokára vígan fogod énekelni: „Mi Ő benne lakozunk.” Hívő lélek! Háromszorosan boldog és szerencsés vagy, hogy ilyen lakást találtál! Nagyon jól el vagy látva, mert „erős várad” van, amelyben biztonságban laksz. S „ha Ő benne maradsz”, nem csak tökéletes és biztos lakásod van, hanem örök honod is. Ha ez a világ elmúlik is, mint az álom, a mi házunk megmarad mozdulatlanul és törhetetlenül áll, mint a márvány vagy a gránit, örökké, mint Isten, mert ez Isten maga: „Benne maradunk”.

Május 7.

„Sokan követték; ő meggyógyította mindnyájukat.” (Máté 12,15)

Mily csúnya és undorító betegségek sokaságát kellett az Úr Jézusnak folyton szemlélni! Mégsem olvassuk sehol, hogy megutálta volna azokat, hanem azt, hogy minden beteg iránt komolyan érdeklődött. A legkülönbözőbb fajtájú és feltűnő betegségekben levők gyűlhettek össze Ő előtte! Mily undok fekélyek és milyen bűzös sebek! Mégis készen volt a segítséggel a betegség szörnyetegének minden újabb megjelenésekor és diadalmasan legyőzte azt minden alakjában. A tüzes nyilak repdeshettek, Ő eloltotta azoknak emésztő hatalmát. A láz, az ödéma, a köszvény általi elerőtlenedés, az ördöngösség dühöngése, a lepra tisztátalansága vagy a vakság sötétsége: mind tapasztalták szava hatalmát és parancsára elfutamodtak. A csatamező minden részén győzedelmes maradt a bajok felett és fogadta a megszabadított foglyok hódolatát. Ő jött, látott, győzött: az úgy van még ma is. Bármilyen rosszul állok, mindazáltal a kedves orvos meg tud gyógyítani, s bármilyen nyomorúságos is azok állapota, akikre e szempillantásban imámban gondolok, mégis bízhatom Jézusban, hogy képes meggyógyítani őket bűneikből. Gyermekem, barátom, szeretteim, mindegyikőjük iránt reménykedhetem, igen, mindnyájuk felől, kivétel nélkül, ha Uram és Megváltóm gyógyító hatalmára gondolok, s ami engem magamat illet, szintén bátor lelkülettel lehetek, akármilyen nehéz és komoly a bűnnel és a kísértéssel folytatott küzdelmem. Ő, aki meglátogatta e földön a szenvedők és betegek tornácait, még mindig megmutatja kegyelmét és csodát művel az emberek fiai között! Gyere hát menjünk Hozzá most mindjárt komoly őszinteséggel. Magasztalom Őt most, amikor arra gondolok, hogyan gyógyít lelki betegségekből, hirdetem és dicsőítem Őt, ki a mi betegségünket hordozta. „Az Ő sebeivel gyógyultunk meg.” E földön levő gyülekezete olyan lelkekből áll, akiket áldott Orvosunk gyógyított meg, az égi seregeknek meg kell vallani: „Ő gyógyította meg mindnyájunkat.” Jöjj tehát kedves lélek, hirdesd mindenfele az Ő dicsőségét.

Május 8.

„De a meggyógyított ember nem tudta, hogy ki az.” (János 5,13)

A boldogoknak és egészségeseknek gyorsan telnek éveik egymás után, de egy harmincnyolc évig tartó szenvedés, hosszú és nehéz fejezetet képezhetett a szegény gutaütött ember életében. Mikor pedig az Úr Jézus egyetlen egy szavával meggyógyította, amint a Bethesda tó mellett levő tornácban feküd, majdnem magán kívül volt örömében és a nagy változásért való hálaérzete miatt. Így van ez a bűnössel is, kit hetekig és hónapokig kínoz a kétkedés és bágyadtan sóhajtozik és vágyódik a szabadulás után, az átalakulást észre fogja venni, mihelyt Jézus mindenható szavát hallja, aki neki hitében békét, örömöt ajándékoz. Ez a betegség sokkal nagyobb, mintsem annak eltávolítása azonnal fel ne tűnne. Az újonnan nyert élet sokkal fontosabb, mintsem hogy az nyomtalanul és hatás nélkül lakhatna az emberben, a létrejött változás olyan feltűnő, hogy azonnal szembetűnik. Ez a szegény ember mégsem tudta, hogy ki volt gyógyulásának létrehozója. Nem tudott semmit Annak személye Fenségéről, szeretetének és megváltó könyörületének műveiről, melynek az minden idejét és összes erejét szentelte. Nem ismerete isteni küldetését, hogy mi végett jött az emberek fiai közé. Az olyan szívben, mely Jézus vérének erejét önmagán már ugyan tapasztalta, még igen sok tudatlanság foglalhat helyet a Megváltó személyére vonatkozólag. Az efféle tudatlanságért nem szabad elhamarkodva megítélni valakit, hanem ahol látunk valamit az üdvözítő hitből, ott azt is észre kell vennünk, hogy a hit létrehozta a megváltást. A Szentlélek az emberben már rég létrehozta a bűnbánatot, még mielőtt isteni életet élne, és aki hiszi, amit tud, nemsokára világosabban tudja azt is, amit hisz. Mindazáltal a tudatlanság nagy baj, mert ezt a szegény embert nagyon sarokba szorították a farizeusok. A betegségből való meggyógyulás után nemsokára következett a tudatlanságból való kigyógyulás is, mert az Úr Jézus meglátogatta a templomban. E kegyelmes megjelenés után hallani lehetett e nyilvános vallástételét: „Hogy Jézus volna az, aki őt meggyógyította.” Óh, Uram, ha engem boldoggá tettél, jelentsd meg magad nekem, hogy hirdethesselek Téged az emberek fiainak!

Május 9.

„Aki megáldott minket mennyei világának minden lelki áldásával.” (Efézus 1,3)

Krisztus megajándékozza az övéit a múlt, jelen és jövő minden áldásával. Az elmúlt örökkévalóság titokteljes idejében az Úr Jézus az Atya elsőszülöttje volt, s az Ő választásában örökséget ajándékozott nekünk, mert általa és benne elválasztattunk a világ fundamentumának levettetése előtt. Ő öröktől fogva bírta az Istenfiúság kiváltságát, mint Atyjának egyszülött Fia, kinek jótetszését bírta, s a kegyelem országában az elválasztás és újjászületés kapcsán minket is isteni fiúságra emelt, úgy, hogy nekünk, kik Őt befogadtuk, „ajándékoz olyan méltóságot, hogy Isten fiaivá leszünk”. Az újszövetség, mely az Ő kezességén alapszik és esküvel erősíttetett meg, a miénk, amelyben szilárd vigaszt és menedéket találunk. Úgy az elhívó kegyelem örök szándékában, mint a bölcsesség mindenható igéjében, a mi Urunk Jézus szerető tekintete mindig reánk irányult, s mi határozottan bízhatunk abban, hogy a sors könyvében egy betű sem szól a megváltottak jóléte ellen. A dicsőség királyának nagy menyegzői öröme nekünk szól, mert eljegyzett bennünket. A menyegzői ünnepély napja közel van, mely az egész világmindenségnek tudtára adódik. Istennek csodálatos emberré léte, az ezzel kapcsolatosan értünk történt bámulatos leereszkedéssel és megalázkodással egybe. A véres veríték, a megsebzett fej, a szeghelyek: mind a miénk örökké. Az Ő tökéletes engedelmességéből, a létrehozott megváltásból, kiengesztelésből, feltámadásból, mennybemeneteléből és az Isten trónjánál értünk való esedezésből származó összes áldás teljesen a miénk, mint szabad kegyelmének ajándékai. Mellpajzsán viseli neveinket, s amikor Isten trónja előtt mindenben képvisel minket, megemlékezik rólunk és a mi bajainkról. A fejedelmek és hatalmasságok felett való uralmát és mennyei korlátlan méltóságát a benne bízók javára és áldására használja fel. Az, aki értünk odaadta magát a fájdalmak és a halál mélységébe, most sem vonja meg tőlünk szeretetét, amikor felemeltetett a menny legmagasabb trónjára.

Május 10.

„Ámde Krisztus feltámadt a halottak közül.” (1 Korintus 15,20)

A keresztyénség egész lényege azon a tényen nyugszik, hogy „Krisztus feltámadt a halottak közül”, mert „ha Krisztus nem támadt volna fel, hiábavaló lenne a mi prédikálásunk, hiábavaló a ti hitetek is: még a bűneitekben vagytok”. Krisztus istenségének legszilárdabb megerősítése az Ő feltámadásában rejlik, mert „a Szentlélek bebizonyította, hogy Ő Isten Fia, miután feltámadt a halálból”. Nem volna ésszerűtlen, ha istenségét kétségbe vonnánk, ha nem támadt volna fel. Ezen kívül feltámadásától függ uralma is, mert „Krisztus azért halt meg, támadt fel és elevenedett meg újból, hogy élőknek és holtaknak bírája legyen”. Továbbá az újszövetség dicső áldása, tudniillik a mi igazolásunk, szintén szorosan összefügg Krisztusnak azzal a diadalával, melyet a halál és sír fölött aratott. „Mert megöletett a mi bűneinkért és feltámadott a mi megigazulásunkért”. Sőt még több, újjászületésünk is összefüggésben van feltámadásával, mert az Isten „az Ő nagy irgalmasságából újjá szült minket az élő reménységre, a Jézus Krisztusnak halálból való feltámadása által”. S mindenek fölött bizonyos az, hogy Krisztus eljövetelekor való feltámadásunk is ezen az alapon nyugszik, mert „ha annak lelke lakik bennetek, aki feltámasztotta Krisztust a halálból, megeleveníti a ti halandó testeiteket is az ő ti bennetek lakozó Lelke által”. Ha Krisztus nem támadt volna fel, akkor mi sem támadunk fel; hogyha pedig feltámadt, akkor azok sem vesztek el, akik elaludtak, hanem majd testükben meg fogják látni Istent. A feltámadás ezüstzsinórja végighúzódik a hívők összes áldásos élményein, az újjászületéstől kezdve, egészen a feltámadásig, és az egészet összefoglalja egybe. Milyen fontosnak kell tehát lelkük előtt lenni az üdvösség nagy tényének és nagy örömmel örvendezni azon, hogy minden kétségen kívül megáll ez az igazság: „A Krisztus feltámadt a halálból és azoknak, akik elaludtak, első zsengéje lett. A Krisztusban mindnyájan megelevenednek”.

Május 11.

„Íme, én veletek vagyok minden napon.” (Máté 28,20)

Az nagyon jó, hogy van Valaki, aki mindig ugyan az marad és mindenkor nálunk és velünk van. Jó az, hogy az élet tengerének hatalmas hullámai között van egy mozdíthatatlan szikla. Ó lelkem, ne csüngjön szíved a múlandó kincseken, melyeket a rozsda és moly megemészt, hanem azon függj teljes lelkeddel, aki örökké hű marad hozzád. Ne építsd házadat a csalódással teli világ változékony futóhomokjára, hanem erre a sziklára helyezd reményed, mely a zúgó árvíz és a hatalmasan hullámzó vizek áradata közepén is nyugodtan és mozdíthatatlanul áll. Én lelkem, kényszerítlek téged, ebbe az egyetlen biztos kincstárba rejtsd el kincseidet. Gyöngyékszereidet ott tartsd, ahol azt soha de soha el nem veszítheted. Bízz teljes tehetségeddel Krisztusban, ajándékozd meg személyét osztatlan szereteteddel, érdemébe vesd minden reményedet, mindenható vérére helyezd minden bizalmadat, a Vele való társalgásban keresd minden gyönyörűségedet és örömödet. Akkor kinevetheted a veszélyt és gúnyolhatod a bajt, semmiféle veszedelem sem érhet téged. Gondold meg, hogy e világ vigalomkertjében egymás után minden virág elhervad s eljön az idő, amikor abból nem marad egyéb semmi, mint a sötét hideg föld. A halál fekete leple hamarosan kioltja életed világosságát. Ó, mily kedves lesz az majd, amikor gyertyácskád kialszik, a nap ragyog fel neked! Nemsokára hömpölyög a fekete ár, te közötted és aközött amid van. Annak add szívedet, aki soha sem hagy el; arra bízd magadat, aki veled megy a fekete halál áradó folyamán keresztül és téged biztosan az égi parthoz vezet, ahol Vele lakhatsz örökké a mennyei hajlékokban! Menj, fájdalomnak szomorú gyermeke és mondd el ennek a barátnak minden bajodat, aki jobban szeret és erősebben áll melletted, mint saját testvéred. Vesd arra minden gondodat, aki tőled soha nem lesz elvéve, aki téged soha nem hagy el, aki nem engedi meg soha, hogy Őt elhagyd, mert „Jézus Krisztus tegnap és ma ugyanaz és mindörökké ugyanaz marad”. „Íme, én veletek vagyok minden napon”, ez elég lelkemnek, ha mindenki el is hagy.

„Szívemnek kedves vendége,
Jöjj, örömmel fogadlak”.

Május 12.

„És kijelentem neki magamat.” (János 14,21)

Az Úr Jézus némelykor az övéinek egész különös kijelentést tesz szent személyéről. Ha a Szentírás ezt nem is nyilvánítaná ki határozottan, sok szentnek mégis vallást kellene arról tenni saját tapasztalataikból kifolyólag. Urunk és megváltó Jézus Krisztusuktól egészen különleges kegyelemnyilvánításokat nyertek, amilyent sem az olvasás, sem a hallgatás által nem lett volna képes nekik nyújtani. Isten kiváló gyermekeinek életleírásából sok példát hozhatnánk fel arra nézve, hogy miképpen tetszett az Úr Jézusnak kiváltképpen való bizalmas módon szívükhöz szólni és lényének csodáját nekik megjeleníteni. Igen, lelkük oly rendkívüli boldogságba merült, hogy a mennybe vélték magukat érezni, holott nem voltak ott, hanem annak legfeljebb csak küszöbéhez jutottak nagyon közel. Mert ha az Úr Jézus megjeleníti magát népének, az menny a földön, virágzó paradicsom és az örök üdvösség kezdete. Krisztus különös megjelenései üdvös befolyást gyakorolnak a hívők szívére. Legelőször alázatot szül. Ha valaki azt mondja: „Én ezt és azt a mennyei jelenést láttam, ez valami kiváltság nálam”, az ilyenek még sohasem voltközössége Urával és Megváltójával, mert Isten „az alázatosokat nézi, a kevélyeket pedig nagy távolságból látja”. Nem kell közelükbe jönnie, hogy szívüket átlássa. Szeretetét sohasem ízlelteti meg velük. A másik eredmény a boldogság, mert Isten jelenléte az örök örömök teljességét adja nekünk. Továbbá a megszentelés is e megjelenésnek üdvös következménye. Az, aki semmit sem tud a megszenteltetésről, az önmaga sohasem tapasztalta Istennek a kijelentését. Némely ember sokat beszél hitéről és üdvösségéről, de beszédjüket legkevésbé sem lehet komolyan venni, ha szavuknak nem felel meg cselekedetük is. „Ne tévelyegjetek, Isten nem csúfoltatik meg”. Kegyét nem adja az istenteleneknek, mivelhogy „Isten nem veti meg a jámborokat és a gonoszok kezét nem óvja meg”. Így tehát Jézus közelléte háromféle dolgot hoz létre: alázatot, boldogságot és megszentelődést. Ezeket Isten ajándékozta neked, kedves keresztyén!

„Ha Jézust hitben csókolod,
A fő bölcsességet bírod.”

Május 13.

„Este szállást vesz a sírás, reggelre itt az ujjongás.” (Zsoltárok 30, 6)

Kedves keresztyén! Ha a nyomorúság éjében búslakodsz, várd a reggelt, vigasztald lelked Urad eljövetelének reménységével. Légy türelmes, mert

„Az embernek Fia eljön
Az Ő dicsőségében”.

Légy türelmes! A földműves vár, míg behordhatja a termést. Légy türelmes, mert hiszen tudod ki az, aki ezt mondta: „Íme, eljövök hamar, velem van az én jutalmam, és megfizetek mindenkinek a cselekedete szerint”. Ha még oly nyomorult volnál is, most légy bátor!

„Emeljétek fel fejeteket,
Mert elközelgett a ti váltságotok!”

Most talán a nyomorúság többféle tövisével van fejed megkoronázva, de egykor csillagkoronát fog hordani, ez pedig már nem sokáig késik. Nehéz a kezed a sok gond miatt? Nemsokára az égi hárfát fogja pengetni. Ruhádat bepiszkolhatja e világnak pora és szennye, azonban vigasztalódjál, mert egykor fehér lesz, mint a hó. Csak várj még egy keveset. Óh, milyen jelentéktelenek lesznek megpróbáltatásaink és szenvedéseink, ha majd azokra visszapillanthatunk! Ha most azokat közelről megfigyeljük, mily határtalannak tűnnek fel előttünk! De hogyha majd bemegyünk a mennybe, akkor dicsekedni fogunk.

„Sírásomnak immár vége,
Jézus lelkem Vőlegénye!”

Akkor csak könnyű és hamar elmúló meglátogatásnak fognak feltűnni szenvedéseink. Azért bátran előre! Ha még sötétebb volna is az éjszaka, majd jön a reggel, mely korán sincs oly messze, mint azt azok képzelete sejti, kik majd a pokol sötétségébe fognak záratni. Tudod – kedves olvasó – mi az: a jövőből élni, remény által táplálkozni – már előre a mennyet élvezni? Óh, a hitnek boldog gyermeke vagy, ha ilyen bizonyos és vigasztaló reményed van! Most, mintha minden be lenne borulva, de nemsokára kiderül, most még talán mindenfelől nyomorúság környékez, de nemsokára úszni fogsz a gyönyör tengerében. Talán nem baj az, ha „este szállást vesz a sírás”, mert „reggelre itt az ujjongás”.

Május 14.

„Örököstársai Krisztusnak” (Róma 8,17)

Jogerős behelyezés által Krisztus tulajdonát képezik az Atyának végtelen birodalmai a világegyetemben. Mint „mindenek örököse” egyetlen tulajdonosa az Isten által teremtett széles e világnak s Ő megengedte nekünk, hogy mindent sajátunknak tekintsünk és igénybe vegyünk. Erre felhatalmazott minket örökös társaivá való behelyezése folytán, melyet az Úr az összes elválasztottaknak megerősített. A paradicsom aranyutcái, a gyöngykapuk, az élet folyója, a végtelen boldogság és a kimondhatatlan dicsőség Urunk által adatott nekünk örök tulajdonul. Amivel csak bír, mindazt megosztja népével. Királyi koronáját jegyesének és elválasztott gyülekezetének fejére helyezte, országot alapított neki és fiait papságnak, kiválasztott nemzetségnek, királyi és papi népnek nevezi. Királyi koronáját megvonta magától, hogy mi koronáztassunk meg dicsőséggel. Nem ült addig székébe, míg Ő maga helyet nem készített mindazoknak, akik itt vére által győztesekké lesznek. Lásd ez a jutalma minden egyes győzedelmeskedőnek! Krisztus trónja, koronája, jogara, palotája, kincse, öltözete, öröksége – mind a tietek! Túlszárnyal ez minden féltékenységet, önzést és kapzsiságot, melyek nem tudják elszenvedni, hogy valaki az ő birtokukban részes legyen; Krisztus annál boldogabbnak és dicsőbbnek érzi magát, ha népe is részesül dicsőségben. „Én a dicsőséget, melyet nekem adtál, nekik adtam”. „Ezeket szóltam nektek, hogy az é örömöm tibennetek maradjon és a ti örömötök beteljen.” Atyja tetszésének mosolya kedvesebb előtte, ha az övéi is részt vesznek abban. Uralmának fensége és méltósága annál értékesebb neki, mivel az övéi is vele tündökölnek a dicsőség fényében. Diadalainak is jobban örvend, mivel, választottai is tanulnak abból győzni. Gyönyörrel nézi trónját, mivel az övéinek is nyújt helyet. Kedve telik dicsőségének ruhájában, mert öltözetének széle, azokat is fedezi. Örömében az boldogítja legjobban, hogy azokat is behívhatja örök örömébe és gyönyörébe.

Május 15.

„Őáltala mindenki megigazul, aki hisz.” (Apcsel 13,39)

Aki Krisztusban hisz, azonnal megigazulásban részesül. A hit e gyümölcsöt nem később vagy lassanként hozza, hanem most. Továbbá a megigazulás a hit következménye, melyben a lélek ugyanabban a pillanatban részesül, amikor Krisztussal egyesül és Őt elfogadja, mint aki a Legfőbb és Legnagyobb. Megigazultak azok, kik most Isten trónja előtt állnak? Akkor mi is. Mi éppen olyan valóságosan és elvitathatatlanul megigazultunk, mint azok, kik fehér ruhában járnak a mennyei Jeruzsálem utcáin és dallamos énekeiket aranyhárfák hangjaival kísérik. A kereszten függő lator ugyanazon szempillantásban megigazult, amelyben hittel az Úr Jézusra pillantott, s az öreg Pál, miután évekig munkálkodott az Úr szolgálatában, nem volt igazabb, mint a lator, ki semmit sem tett az Isten országa érdekében. Ma már kedvesek vagyunk abban a Szerelmesben, ma fel vagyunk mentve minden bűntől, ma ártatlannak vagyunk nyilvánítva Isten ítélőszéke előtt. Milyen elragadó gondolat! Habár van is néhány fürt az eskoli szőlőtőkén, melyet le nem szedhetünk, míg be nem megyünk a mennyei Kánaánba, de itt van egy vessző, mely a kőfalra futott fel. Ezzel nem úgy áll a dolog, mint az ország gabonájával, melyet csak akkor ehetünk, ha átmegyünk a Jordánon. Ez manna a pusztában, mindennapi táplálékunk egy része, mellyel Isten bolyongásunk ideje alatt táplál bennünket. Most, igen most bírjuk a megbocsátást, most elvétettek bűneink, most már olyan dicsőségben állunk Isten színe előtt, mintha sohasem lettünk volna vétekkel és bűnnel megterhelve. „Semmi kárhoztatásunk nincs immár azoknak, kik a Jézus Krisztusban vannak.” E szempillantásban az Ő népe között levő legcsekélyebbnek rovására, egyetlen bűn sincs bejegyezve Isten könyvében. Ki vádolhatna? Nincs sem szenny, sem szeplő vagy valami afféle a hívők egyikén sem, mindnyájan tökéletesen igazak a világ Bírájának szemei előtt. Óh, bárcsak ez a jelenlegi előny felébresztene jelen kötelességeink teljesítésére is, hogy odaadnánk magunkat, míg Isten életünknek kedvez, a mi hű Megváltónknak.

Május 16.

„Aki megélhetésünkre mindent bőségesen megad nekünk.” (1Timótheus 6,17)

A mi Urunk Jézus mindig adakozó, egyetlen pillanatig sem vonja meg tőlünk kezét. Amíg a kegyelemnek van még olyan edénye, mely nem telt meg csordultig, addig nem áll meg az olaj. Ő nap, mely sohasem nyugszik le; manna, mely szüntelen hull a tábor körül; szikla a pusztában, ki átszúrt oldalából szakadatlanul életfolyamot szolgáltat; kegyelemének esője folyton csepeg; jóvoltának áldása mindig folyik; szeretetének kútfeje mindenkor buzog. Mivel Ő, a király, soha meg nem hal, tehát irgalmassága nem szűnik meg soha. Napról-napra szakíthatunk gyümölcséből és élvezhetjük azt. Naponként lehajlanak ágai kinyújtott kezünk felé, jóságának valamely újabb készletével. Heteinek hét ünnepnapja van, s évei annyi vendégséget számlálnak, mint napot. Ki hagyta el valaha ajtaját anélkül, hogy áldást ne vitt volna magával? Ki állt fel valamikor elégedetlenül szeretetének asztala mellől, vagy: ki távozott karjából gyönyör nélkül? Kegyelme és irgalmassága minden reggel új és felüdít minket minden este. Ki számolhatja meg jótéteményeinek sokaságát, vagy mondhatja meg kegyelmi adományainak számát? Az idő homokóráján átfutó homokszemek nem érhetnek fel koránt sem az Ő szeretetnyilvánításainak számával! Időnk szárnya, jósága ezüstjével és szeretet átlátszó aranyával van bevonva. Az idő folyója az örökkévalóság hegyeiről kegyének arany-homokszemeit hozza át nekünk. A számtalan csillagok csak zászlóhordozói lehetnek az áldásosztogatások még végtelenebb seregének. Ki számlálja meg a port? Az megszámlálhatja a Jákóbra árasztott jókat. Vagy ki számlálhatná meg az Izráellel közölt áldásaink csak negyedrészét is? Mivel magasztalhatja az én lelkem Őt, ki betölt minden napon jóságával és megkoronáz kegyelmességével és irgalmasságával? Óh, bárcsak dicspálmám olyan végtelen volna, mint a te jóságod! Óh, szegény nyelv, miért vagy oly telhetetlen? Miért hallgatsz oly csendesen? Ébredj! Mert különben nem vagy többé dicsőségemre, hanem gyalázatomra. „Kelj fel, én lantom, és hegedűm! Korán akarok felserkenni!”

Május 17.

„Aki azt mondja, hogy őbenne van, annak magának is úgy kell élnie, ahogyan ő élt.” (1 János 2,6)

Miért kell a keresztyéneknek eljárásaikban Krisztust követni? Tenniük kell ezt önmagukért. Ha vágyódnak egészséges lelki állapot után, ha a bűn nyomorából akarnak menekülni és örvendeznének a kegyelemben való növekedés üdítő érzésének, akkor Jézust kell példaképül venniük. Saját boldogságuk végett, ha szeretnének inni a salakjától megtisztított borból, ha vágyódnak az Úr Jézussal való szent és üdvös közösség után, ha szeretnének felülemelkedni e világ szenvedésein és gondjain, akkor úgy járjanak, amiképpen Ő járt. Semmi nem segíthet elő oly hatalmasan titeket a menny felé vezető vándorutatokon, csakis ha az Úr Jézus példáját szívetekre veszitek és minden gondolatotokat és érzelmeiteket ahhoz szabjátok. Akkor vagytok a legboldogabbak és akkor ismertettek el Isten fiainak, ha képesek vagytok a Szentlélek által Jézust lábnyomaiba lépve követni. Péter boldogtalan és nyomorult volt, mihelyt eltávolodott Tőle. Azután meg igyekezzetek Jézushoz hasonlókká lenni hitvallásotok végett is. Óh, szegény keresztyén, milyen kegyetlenül üldöz és sebez ellenséged! De ezek a sebek korántsem oly vészesek, mint az a kár, melyet barátaid okoznak neked. Ki okozta a nemes, isteni kezeken azokat a mély sebeket? Az a tanítvány, ki a hízelgés kígyójának helyet adott szívében. Az, aki magát valaminek képzeli és a juhok közé vegyül, holott nem egyéb, mint báránybőrben rejtőző farkas, az jobban megrontja a nyájat, mint a kívül leselkedő oroszlán. Nincs fegyver, mely feleennyire is olyan halálos volna, mint Júdás csókja. Az ingatag tanítványok, inkább meggyalázzák az evangéliumot, mint az istentelenek galád gúnyja. Mindenekelőtt pedig kövessétek Jézust önmagáért. Keresztyén, szereted Megváltódat? Drága neked az Ő neve? Szíveden van az Ő ügye? Óhajtod, hogy e világ országai az Övé legyenek? Vágyad az, hogy megdicsőíttessék? Vágyódsz azután, hogy lelkek legyenek megnyerve Jézusnak? Ha úgy van, akkor kövesd Jézust, légy „Krisztus levele, melyet olvashat és érthet minden ember.”

Május 18.

„Mert benne lakik az istenség egész teljessége testileg, és benne jutottatok el ti is ehhez a teljességhez” (Kolossé 2,9-10)

Krisztusnak úgy isteni, mint emberi tulajdonságai, szolgálatunkra lettek ajándékozva. Az Istenségnek tökéletes teljessége, és amit csak ez a csodálatos kifejezés magába foglalhat, minket illet, avégre, hogy minket tökéletesekké tegyen. Nem ruházhatott fel Istenségének lényével, azonban, amit tehetett, azt mind megtette, mert isteni hatalmát és méltóságát megváltásunk végett szolgálatunkra ajánlotta fel. Mindenhatóságának, minden tudásának, mindenütt jelenvalóságának, változhatatlanságának és hibátlanságának. Közre kell működni a mi üdvünkre. Fel, hívő lélek, és figyeld meg, hogy az Úr Jézus az Ő magasztos isteni természetét miként fogja be a megváltás diadalkocsijának jármába. Milyen határtalan az Ő kegyelme, milyen szilárd hűsége, milyen rendíthetetlen változhatatlansága, mily mérhetetlen hatalma, milyen végtelen bölcsessége! Az Úr Jézus mindezeket oszlopokká tette a megváltás templomában; s azokat végtelenségük megcsonkítása nélkül örökségül szánta nekünk. A Megváltó szíve megmondhatatlan szeretetének minden cseppje a miénk. Mindenható karjában minden ideg, a dicsőség koronájában minden ékszer, az isteni ismeret végtelensége és az isteni igazság szigora: mind a miénk és javunkra fordíttatik. Mindent, ami Krisztusban van; minden, ami imádatra méltó lényében van, mint Istennek Fiában, ő maga adta át nekünk, hogy minket azokkal megörvendeztessen. Az ő bölcsessége, a mi vezetőnk; tudománya, a mi tanunk; hatalma védelmünk; igazsága kezességünk; szeretete vigaszunk; kegyelme felüdítésünk; változhatatlansága erős várunk. Nála nincs tartózkodás, hanem megnyitja előttünk az Isten hegyének titkos tárnáit és felszólít minket, hogy kutassunk annak aknáiban az elrejtett kincsek után. „Minden, minden, minden a tiétek”, azt mondja: „a jót teljességében birtokoljátok és teljesedjetek be az Úrnak kegyelmében.” Óh, mily kedves tehát Jézust szemlélni, Ő benne bízni teljes bizalommal, mert ha szeretetének és hatalmának közlésére vagyunk szorulva, nem kívánunk semmi mást, mint amit már hűségében megígért nekünk.

Május 19.

„Láttam, hogy a szolgák lovakon ültek; a fejedelmek pedig gyalog mentek a földön, mint a szolgák.” (Prédikátor 10,4)

Alig felserdült emberek gyakran bitorolják a legnagyobb méltóságot és rangot, még az igazán nagyok homályban satnyulnak el. Ezt talánya az isteni gondviselésnek, melynek megfejtése egykor örömmel fogja betölteni minden őszinte ember szívét. Amikor Urunk e földön járt, jóllehet e föld összes királyainak Királya, mégis úgy haladt a fáradtság és szegénység ösvényén, mint a szolgák szolgája; nem csoda tehát, ha tanítványainak, kik jóllehet vérszerinti királyfiak, szintén el kell azt viselniük, hogy rájuk megvetéssel és szánalommal tekintenek. A világ fel van forgatva, azért kell az elsőknek utolsókká, s az utolsóknak elsőkké lenni. Lásd, hogyan haladnak előre e földön a sátán eszes fiai! Hogyan lovagolnak magas lovakon! Milyen büszkén emelik fel szarvukat! Hámán az udvarban van, mialatt Márdokeus a kapuban ül. Dávid a hegységekben bolyong, mialatt Saul teljes pompában uralkodik. Illés a barlangban búsul, mialatt Jézabel elefántcsontból készült házban elbizakodottan parancsolgat. És mégis, ki akarna ezekkel a büszke pártütőkkel cserélni? És ki ne irigyelné e megutált szentek helyzetét? Ha a kerék fordul, akkor az alsó rész felülre kerül, a felső pedig alulra jut. Azért türelem, hívő lélek! Az örökkévalóság teljesen helyre hozza az idők hibáit. Ne menjünk bele a tévedésbe, hogy szenvedélyeinket és testi kívánságainkat engedjük diadalra jutni, mialatt nemesebb erőink a porban hevernek. Az erénynek királyként kell uralkodni és a test tagjait az igazság szolgáivá tenni. A Szentlélek szereti a rendet, azért erőnket és képességünket a megfelelő helyre és fokra helyezi és megmutatja azoknak a lelki tehetségeknek a legmagasztosabb helyét, amely minket a nagy Királlyal a legszorosabb összeköttetésbe hoz; tehát ne zavarjuk meg az isteni intézkedést, hanem kérjünk kegyelmet, hogy testünket meg tudjuk zabolázni és tartóztatni. Nem azért születtünk újjá, hogy szenvedélyeink uralkodjanak rajtunk, hanem, hogy mint királyok uralkodjunk a Krisztus által szellem, lélek, és test hármas királyságán, az Atyaisten dicsőségére.

Május 20.

„Mutasd meg csudálatosan a te kegyelmedet.” (Zsoltárok 17,7)

Ha alamizsnánkkal szívünket is odaadjuk, akkor Istennek tetsző módon adjuk azt, azonban erre vonatkozólag be kell ismernünk, hogy gyakran vétkezünk. Nem úgy a mi Mesterünk és Urunk. Az Ő szeretetnyilvánításai mindig fűszerezve vannak szívének szeretetével. Nem küldi nekünk a meghűlt ételeket, sem az Ő bőségének asztaláról a morzsalékokat, hanem vendégségből egész tál ételt juttat nekünk és megtölti idő előtt éléskamránkat buzgó szeretetének illatos fűszereivel. Ha feltűzi pálmánkra kegyelmének aranycímerét, oly meleg kézszorítással kíséri az adományt, hogy a szívélyesség, mellyel adta azt, nem kevésbé bájol el bennünket, mint maga az ajándék. Vándorlásai közben eljön hozzánk és betér házunkba, de nem úgy tesz, mint egy előkelő büszke ember, ki a szegény ember hajlékát meglátogatja, hanem leül mellénk a gyalulatlan padra, nem utálja szegénységünket, nem néz barátságtalanul nyomorunkra és gyengeségünkre. Szeretett barátaim, milyen kedvességgel beszél Ő! A bölcsességnek mily édes tanai csepegnek ajkáról, milyen aranyigazságokat beszél szelíd szája. Szeretetének és nyájasságának milyen csókjaival vesz körül és boldogít minket! Ha nem ajándékozott volna nekünk többet egy pár fillérnél, úgy az a nyájas adás azt is megaranyozta volna, de inkább úgy van, hogy gazdag ajándékait aranybárkában küldi el hozzánk. Jóakaratának őszinteségében lehetetlen kételkedni, mert minden jótéteménye, vérző szíve lenyomatával van lebélyegezve. Ő gazdagon ad s azt senkinek sem hányja a szemére. Szó sincs róla, hogy Neki terhére lennénk, szegény pártfogoltja iránt való hidegségének nyoma sincs! Hanem bensőleg örül kegyelmességének és keblére szorít bennünket, mialatt értünk adja életét. Ez olyan drága illata az Ő kenetének, amilyen csak az Ő szívéből fakadhat. Ez színmézének olyan édessége, amely abban sohasem létezett volna, ha szívélyes szeretetének teljes tartalma össze nem vegyült volna azzal. Óh, ritka közösség, mely oly rendkívüli szívélyességet idéz elő! Bár folyton ízlelnénk annak áldását és üdvösségét!

Május 21.

„Mivel megízleltétek, hogy jóságos az Úr.” (1 Péter 2,3)

„Mivel”: ez nem elintézett dolog mindenkinél, aki az emberi nemzethez tartozik. Itt fennforog az a lehetőség és valószínűség, hogy némelyek nem kóstolták meg, mily kegyelmes az Úr. „Mivel”: tehát ez nem általános, hanem, egy kiváltképpen való kegyadomány; tehát szükséges arról tudakoznunk, hogy vajon ismerjük-e Istennek kegyelmét belső tapasztalatból? Nincs oly kegyelemnyilvánítás, melynél ne volna alkalmunk szívünket kipróbálni. Ha ez komoly és benső imánk tárgya, akkor ne legyünk addig nyugton, míg valami kétséges dolog nyugtalanít afelől, hogy tényleg megkóstoltuk-e az Úr jóságát. Az őszinte és szent bizalmatlanság önmaga iránt alkalmat ad a hívő szívében ilyen kérdésre, de az efféle kétely tartóssága igazán rossz volna. Nem történhet meg elszánt küzdelem nélkül, ha a Megváltót hitkarjainkba ölelve akarjuk mondani: „Tudom, kiben hittem, hogy az én Ő nála letett kincsemet megtartja ama napra”. Hívő lélek, ne nyugodj addig, míg teljes bizonyossággal nem bírsz szívedben afelől, hogy Jézusé vagy és Őt szereted. Semmi se nyújtson megelégedést, míg a Szentlélek csalhatatlan tanúbizonysága által, mely bizonyságot tesz a te lelkeddel egybe, az isteni fiúság bizonyságához nem jutsz. Óh, itt nem kicsiségről van szó, ne elégedj meg efféle kijelentésekkel: „talán”, „lehetséges”, „ha”, „mert”. Építs az örök igazság fundamentumára, építs rá szilárdan. Iparkodj Dávid bizonyos kegyelme után, s meg is nyered egész határozottan és valóságosan. Reményed horgonyát vesd be a legszentebb helybe a kárpiton belül és ügyelj arra, hogy lelked, elszakíthatatlan kötéllel legyen e horgonyhoz erősítve. Ne állj meg a végzetes „mert”-nél, előre! Ne maradj hátra a kételkedés és félelem pusztájában, lépkedj keresztül merészen a csüggetegség Jordánján és vonulj be a béke ígéretföldjére, hol jóllehet még kánaániták laknak, azonban a föld nem szűnt meg gazdagon teremni gabonát; ott a tej és méz elzárhatatlan patakokban folyik.

Május 22.

„A helyes útra vezette őket” (Zsoltárok 107,7)

A változatos benső élmények gyakran e kérdést idézik elő a komoly keresztyénnél: „Miért van nekem ilyen helyzetem?” Kerestem a világosságot, és íme, sötétség jött rám; kerestem a békességet és nyomorúságot találtam. Azt mondtam az én szívemben: az én váram szilárd, soha sem fogok ingadozni, de mikor, Uram, elrejtetted arcodat, én megháborodtam. Még tegnap világosan ismertem elválasztásomat, ma azonban már minden bizonyságom oda van és reményem beborult. Tegnap fel tudtam hágni a Pisga hegyére és bepillantottam az ígéret dicső földjére, ma már meg van fosztva lelkem minden örvendetes bizalomtól. Csüggesztő félelem vett rajtam erőt, örömöm egyáltalán nincs, de gyászom annál több. Vajon ez Istennek velem való szándékához tartozik? Ez az az út, melyen Isten engem a mennybe akar vinni? Igen, úgy van. Hited elhomályosodása, kedélyed elkomorodása, reményed eltűnése, mind eszköz és út, melyek által Isten a nagy szükségnek megfelelő érettség felé közelebb visz, melyet nemsokára megkapsz. Ezek a próbáltatások hited megerősítését és szilárdságát célozzák; ezek áramlatok, melyeknek hullámcsapásai feljebb emelnek téged a sziklára; csak szelek, melyek hajódat űzik a mennyei kikötő felé. Tehát veled is úgy van, mint Dávid mondja: „És vezérli őket a partra, melyre igyekeztek menni”. Dicsőség és gyalázat által, szidalom és dicséret által, gazdagság és szegénység által, öröm és szomorúság által, üldözés és tisztelet által lesz megtartva és mozdul előre lelki életed és ezek mindegyikének áldásul kell neked szolgálni utadon. Óh, ne gondold, kedves hívő testvérem, hogy keserveid ellenkeznek Istennek veled való szándékával; azok szükségszerűen ahhoz tartoznak. „Sok háborúságon keresztül kell nekünk az Isten országába mennünk”, azért tanuljátok meg „nagy öröm tartsátok, mikor különféle kísértésekbe estek”.

„Ha keresztünk nagy, szebb koronát
Teszel Istenünk részünkre;
S azt egykor trónjánál adja át
Teszi a győző fejére.
Ezt a kincset csak az kapja,
Ki keresztjét nem utálja.”

Május 23.

„Az ÚR javamra dönti el ügyemet.” (Zsoltárok 138,8)

Az a bizalom, melyet a zsoltáros e szavakban kifejez, egész nyilvánvalóan isteni bizalom. Nem mondja: „Olyan kegyelemben vagyok, hogy azt véghez vihetem; hitem oly rendíthetetlen, hogy nem ingadozik; szeretetem oly meleg, hogy sohasem hűl ki; elhatározásom oly szilárd, hogy senki sem tántorít el tőle”, ő nem beszél így, hanem minden reménye és bizodalma az Úr. Ha olyasmibe helyezzük bizalmunkat, ami nem az idők szikláján lett alapozva, akkor a mi oltalmunk és menedékünk kevesebbet ér az álomnál, összeomlik felettünk legmélyebb fájdalmunkra és nagy romlásunkra romjai alá temet bennünket. A zsoltáros bölcs volt, bizodalmát nem építette csekélyebbre, mint az Úr munkájára. Az Úr az egyedül, ki a jó munkát elkezdte bennünk. Ő az, aki azt véghez is viszi, s ha be nem végzi, akkor mindig bevégezetlen marad. Ha igazságunknak mennyei öltözetén csak egyetlen egy öltés is van, amit mi magunk öltöttünk, akkor el vagyunk veszve; bizodalmunk azonban az, hogy az Úr, amit elkezdett, el is végzi. Ő mindent megtett, mindent tennie kell és mindent tenni fog. Bizodalmunkat nem szabad arra helyezni, amit mi tettünk, sem arra, amire szigorúan elhatároztuk magunkat, hanem kizárólag és teljesen arra, amit az Úr akar tenni. A hitetlenség azt súgja: „Sohasem fogod te azt megtenni, nem vagy elég állhatatos. Nézd szíved álnokságát, nem győzheted le a bűnt, gondolj a világ bűnös élvezeteire és kísértéseire melyek téged csalogatnak, azok biztosan elámítanak és megtévesztenek.” Ó, igen, mi bizonyára a romlásba zuhannánk és elvesznénk, ha saját erőnkre volnánk utalva. Ha gyarló járművünket a viharos tengeren mennyei támogatás nélkül volnánk kénytelenek kormányozni, akkor fel kellene hagynunk az utazással, de Istennek hála, „Ő elvégzi, amit elkezdett és minket partra visz az óhajtott célhoz.” Nem túlzunk, ha Istenbe vetjük teljes bizalmunkat, sohasem fogunk csalódni, ha ilyen bizodalmunk van.

Május 24.

„Áldott legyen Isten, mert nem utasította el imádságomat.” (Zsoltárok 66,20)

Ha imánkra őszintén visszatekintünk, ámulat fog el bennünket amiatt, hogy Isten azokat valamikor meghallgatta. Talán vannak köztünk olyanok, akik úgy vélekednek, hogy imáik méltók a meghallgatásra – a farizeusok is úgy gondolták – de az igazi keresztyén, akinek látása tisztább, sír és gyászol imái fölött, és ha a múltat még egyszer visszahozhatná, szeretné imáit több komolysággal és buzgósággal felfűszerezni. Kedves keresztyén, gondolj arra, milyen hidegek voltak imáid. Kamrácskádban tusakodni kellett volna Istennel, mint egykor Jákób, de ahelyett könyörgésed erőtlen és száraz volt, nagyon távol állt attól az alázatos, bizalomteljes és buzgó hittől, amely így kiállt fel: „Nem bocsátlak el Téged, míg meg nem áldasz engem”. Igen, ez csodálatos és feltűnő, hogy Isten a te hideg imáidat meghallgatta. De nem csak meghallgatta, hanem meg is hallgatja. Jusson eszedbe, hogy milyen ritkán imádkoztál, milyen hanyag voltál ebben a tekintetben. Igen, ha valami bajod és szomorúságod volt, akkor sűrűn jöttél a kegyelem trónja elé, de amikor megszabadultál a nyomorúságból hova lett azután állhatatos könyörgésed? Mindannak dacára, ha te megszűntél is oly buzgón imádkozni, mint egyébként tetted, de Isten mindazonáltal nem szűnt meg téged áldásával elárasztani. Ha te távol maradsz a kegyelem székétől, Isten akkor sem hagyja azt el, hanem kegyelmes jelenlétének tündöklő fénye mindenkor látható marad a kérubok szárnyai között. Ó, milyen csodálatos, hogy az Úr tekintetbe veszi szabálytalanul mutatkozó tusakodását tolakodásunknak, amely szükségeinkkel jön és megy. Milyen Isten Ő, hogy így meghallgatja azok imáját, akik sürgős kívánságaikkal jönnek hozzá, de ha kegyelemben részesültek, ismét elhanyagolják Őt, ezek akkor jönnek Istenhez, ha a szükség kényszeríti őket arra, de akkor majdnem elfelejtkeznek hozzá fordulni, ha az áldás oly erősen jön, hogy a gondot mind elfújja. Ó, bárcsak érintené szívünket kegyelme és jósága, mellyel az oly szegényes imát is meghallgatja és olyanok lennénk ezután, mint akik „minden ügyben szüntelen imádkoznak és esedeznek a Szentlélek által”.

Május 25.

„Ne hagyj el engem, Uram, Istenem, ne légy távol tőlem!” (Zsoltárok 38,22)

Gyakran imádkozunk azért, hogy Isten ne hagyjon el minket a nyomor és kísértés idején, de emellett könnyen elfelejtjük, hogy minden időben szükséges így imádkoznunk. Nem létezik életünkben egyetlen egy pillanat sem, bármily szent is legyen az, amikor el tudnánk lenni az Ő támogatása és erősítő hatalma nélkül. Úgy a világosságban, mint a sötétségben, úgy az Ő közelében, mint a kísértések idején, szükségünk van erre a kérésre: „Ne hagyj el engem, Uram, Istenem”. „Tarts meg engem a Te beszéded által, hogy éljek; erősíts engem, hogy meggyógyuljak”. Ha egy kisgyermek járni tanul, szüksége van a folytonos felügyeletre és támogatásra. Mikor a kormányos elhagyja a hajót, azonnal letér a rendes pályájáról és a habok labdaként űzik ide s tova céltalanul. Mi nem nélkülözhetjük a felülről származó állandó segítséget. Tehát ezért naponként kell imádkoznunk. „Ne hagyj el engem, Atyám, ne hagyd el gyermekedet, mert máskülönben az ellenség keze elejti őt. Pásztorom ne hagyd el bárányodat, különben elbolyong a nyájtól és biztos védelmétől. Nagy Kertész, ne hagyd el plántádat, mert elhervad és meghal. Ó Uram, ne hagyj el engem ebben a szempillantásban, de ne hagyj el Istenem soha sem. Ne hagyj el örömömben, mert különben foglyul ejti szívem. Ne hagyj el szenvedésemben, nehogy zúgolódjam ellened. Ne hagyj el engem, ha megtérést ajándékozol nekem, mert elveszíteném a megbocsátás reménységét és kétségbe esnék, de ne hagyj el engem legerősebb hitem idejében sem, mert hitem különben vakmerőséggé fajulna. Ne hagyj el engem, mert nélküled gyenge, veled azonban erős vagyok. Ne hagyj el engem, mert utam veszélyes és buktató hálókkal van kirakva; vezetésed nélkül el vagyok veszve. A kotlós tyúk nem hagyja el csirkéit, fedezz be Te is engem szárnyaiddal, hadd találjak oltalmat szárnyaid alatt. Ne távozz messze tőlem, mert a nyomorúság közel van és senki sincs, aki segítségemre sietne”. „Ne hagyj el engem, Uram, Istenem, ne légy távol tőlem! Siess az én segítségemre, ó Uram, én szabadítóm!”

Ne hagyj el Istenem
Menedékem s fényem.

Május 26.

„Vesd az Úrra terhedet, és ő gondot visel rád!” (Zsoltárok 55,23)

A gondok, - vonatkozzanak azok bár megengedett tárgyakra, - szerfölött elfoglalnak bennünket, az a gonosztól van és bűn. Azt az intést, hogy az aggasztó gondokat kerüljük, a mi Urunk, Megváltónk ismételten szívünkre kötötte, az apostolok is megismétlik, így mi sem hagyhatjuk figyelmen kívül, mert különben kihágást hozna magával. Az aggasztó gondok legmélyebb alapja az, hogy magunkat bölcsebbnek tartjuk Istennél. Azt merészeljük gondolni, hogy Ő – balgatag képzetünk szerint – valamiről megfeledkezhet. Azon fáradozunk, hogy nyomasztó terhünket a magunk hátára vegyük, mintha Ő nem volna képes, vagy nem akarná nekünk azt megtenni. És az engedetlenség az Úr határozott és világos akarata iránt, utasításának ez a megvetése, szavai iránt való efféle hitetlenség és az a merészség, hogy az Ő dolgába akarunk beavatkozni, ez teljesen és túlságosan bűnös. Sőt mi több, a gyötrődő gondok gyakran bűnös cselekedetre vezetnek. Aki nem adja át terheit nyugodtan Isten kezébe, hanem maga akarja azokat cipelni, igen könnyen jogtalan eszközökkel kísérli meg céljának elérését. Ez a bűn rávisz arra, hogy Isten tanácsát és bölcsességét elhagyva, emberi bölcsességben keressünk segítséget. Ez annyi, mint „száraz kúthoz” menni az „élő víz” helyett. Ez olyan bűn, mellyel régen Izrael népe is megterhelte magát. A gond kételyt támaszt bennünk Isten jósága és kegyelme iránt és ezáltal szeretetünk meglanyhul iránta. Bizalmatlanságot érzünk, és ezzel megszomorítjuk a Szentlelket, így imánk akadályozva, életünk, - melynek világítani kellene mások előtt, - be lesz szennyezve és törekvésünk önzéssé alakul. Az Istenbe vetett bizalom hiánya eltávolít tőle, de az ígéreteibe vetett hit által minden terhet, ami előttünk van Őreá vetünk és „nem gondoskodunk semmiről”, mert Ő szívesen gondoskodik rólunk. Ezt tart minket közelében és erősít sok kísértéssel szemben. „Bízzatok Ő benne mindenkor ti népek, a ti szíveteket öntsétek ki Ő előtte, az Isten oltalmunk nekünk”.

Május 27.

„Maga Mefibóset Jeruzsálemben lakott, mert állandóan a király asztalánál étkezett, és mindkét lábára sánta volt.” (2 Sámuel 9,13)

Méfibóset nem volt valami nagy ékessége a királyi asztalnak, mégis állandó helye volt Dávid asztalánál, mivel a király a kedves Jonatán vonásaira ismert ennek arcában. Mi is úgy kiálthatunk fel, mint Méfibóset: „Micsoda a te szolgád, hogy hozzám fordultál, aki olyan vagyok, mint a döglött kutya? ” és mégis felhatalmaz minket az Úr a vele való legbizalmasabb társaságra, mivel vonásainkban észreveszi az Ő szeretett Jézusával való hasonlóságot. Az Úr gyermekei drágák Ő előtte egy másik valakiért. Az Atyának szeretete az Ő Egyszülöttjéhez oly nagy, hogy érte alacsony sorsú testvéreit a szegénységből és a száműzetésből magas rangra és fejedelmi asztalához királyi társaságba emeli. Csúnyaságuk nem foszthatja meg őket ettől az előnytől. A sántaság az isteni fiúságnak nem akadály, a béna épp úgy örökös, mint az, aki úgy tud futni, mint Asáel. Jogunk nem gyengül, ha erőnk fogy is. A királyi asztal nagyon előkelő teríték a sánta lábaknak, s az evangélium menyegzői lakomáján megtanulunk gyengeségeink mellett fenségesnek lenni, mivel Krisztusnak ereje nyugszik rajtunk. De azért léteznek gonosz hibák, melyek a legkedvesebb szenteket is szégyenbe és gyalázatba hozzák. Itt egy Dávid által táplált és megtisztelt egyén volt, de mivel mindkét lábára sánta volt, nem követhette a királyt, mikor ez a városból menekült, amiért megrágalmazta és megkáromolta szolgája Siba. Szentek, kik gyengék a hitben és nem haladnak előbbre az ismeretben, sokat veszítenek, sok ellenségnek vannak kitéve és nem követhetik a királyt minden útaiban. Ez a gyengeség gyakran hanyagságból származik. Rendetlen táplálkozás gyakran azt hozza magával, hogy a megtértek lelki gyerekkoruk idején csüggedtségbe és kételkedésbe jutnak, melyből soha nem tudnak megszabadulni, más esetekben pedig a bűn az oka a tagok hibájának, bénaságának. Uram, ki a megfáradtaknak erőt adsz, és a gyengét gyámolítod, segíts, hogy a sánta ugrándozzon, mint a szarvas és elégítsd meg a tieidet kegyelmed asztala kenyerével!

Május 28.

„Akiket pedig megigazított, azokat meg is dicsőítette.” (Róma 8,30)

Ez egy drága igazság részedre, kedves hívő lélek. Talán szegény, nyomorult és ismeretlen vagy, úgy, felüdítésed végett tekints „hivatásodra” és az abból származó üdvös következményekre, s kiváltképpen arra a drága hatásra, amelyről itt szó van. Amilyen bizonyos, hogy most Isten gyermeke vagy, olyan bizonyos, hogy minden nyomorúságodnak vége szakad nemsokára és mindazzal bővölködni fogsz, ami üdvödre és dicsőségedre szolgál. Várj még egy kicsit és fáradt fejed a dicsőség koronáját fogja hordani, ezek a munkától nehéz kezeid győzelmi pálmát fognak lengetni. Ne panaszkodj szenvedéseid miatt, hanem inkább örülj azon, hogy rövid idő múlva ott leszel, ahol „nincs többé szenvedés, kiáltás vagy fájdalom”. A tüzes lovak és tüzes szekér ajtód előtt várnak s egy pillanat elegendő, hogy átvigyenek téged a megdicsőültekhez. Az örök dicséret és hála már ajkadon van. A menny kapuja nyitva áll előtted. Az örök nyugalomba való bemenetel csalhatatlanul biztosítva van számodra. Ha az Úr téged elhívott, akkor semmi sem választhat el szerelmétől. A nyomor és a szomorúság nem tépheti el ezt a köteléket; az üldözés tüze nem égeti el ezt a bilincset; a pokol kalapácsa nem törheti szét ezt a láncot. Te el vagy rejtve, az a hang, mely téged először hívott, újból fog hívni, de ezúttal a földről az égbe, a halál komor homályából a dicsőség kimondhatatlan fényébe. Ó, hidd erősen, hogy annak szíve, aki téged megigazított, végtelen szeretettől dobog érted. Mindjárt ott leszel a megdicsőülteknél, ott, ahol részed van; itt csak kevés ideig várakozol, hogy előkészülj a szentek örökségének elvételére, mely a világosságban van. Azután az égi követek szárnyaikon felvisznek téged a békesség, öröm és üdvösség hegyére hol énekelni fogsz:

„Üdvözítőm trónjánál
Leteszem a koronám:
Dics, áldás, magasztalás,
Legyen Neked hál’adás!
Hallelujah!”

és nyugszol örökkön örökké.

Május 29.

„Gyűlölöd a gonoszságot.” (Zsoltárok 45,8)

Haragudjatok, de ne vétkezzetek. Aligha volna az jó az emberben, ha nem haragudna a bűnre. Aki az igazságot szereti és az igazságtól van, az gyűlöl minden hamis utat. A mi Urunk Jézus is mennyire gyűlölte a kísértőt, mikor felé közeledett! Háromszor tört rá, mindannyiszor más alakban és mindig e szavakkal lépett fel vele szembe: „Eredj el tőlem Sátán!” Másokban is gyűlölte a hamisságot: s nem kevésbé teljes szívből, habár gyakran e gyűlöletét a részvét könnyeivel és nem a szemrehányás szavaival fejezte ki. De nem lehet szigorúbb beszéd, Illéséhez hasonlóbb, mint e szavak: „Jaj néktek képmutató írástudók és farizeusok, mert felemésztitek az özvegyek házát, és színből hosszan imádkoztok”. Annyira gyűlölte a bűnt, hogy szívének vérét ontotta ki, hogy azt halálra sebezze. Eltűrte a halált, hogy azt megölhesse. Eltemettetett, hogy eltemethesse azt az Ő sírjába, s feltámadt a halálból, hogy azt örökre lábai alá vethesse. Krisztus az evangéliumban ajándékoztatott nekünk s ez az evangélium a hamisságot minden alakjában megveti és ellene áll. Az istentelenség szép öltözettel ékesíti magát és képmutató nyelvvel a szentek beszédmódja szerint beszél; azonban Jézus hatalmas tana, - a kötélből vont durva ostorhoz hasonlóan – kiűzi ezeket az Ő templomából és nem tűri meg a gyülekezetében. Így van ez azon is, melyben Krisztus lakik; elkeseredett harc folyik Krisztus és Beliál között! Ha pedig majd Megváltónk, mint Bíró megjelent, akkor is ama dörgő szavai: „Menjetek, átkozottak az örök tűzre!” (melyek a valóságban nem egyebek, mint a bűnről való tanai előadásának folytatása), az istentelenség iránt való utálatáról fog tanúskodni. Amilyen meleg és benső a bűnös iránti szeretete, oly égető a gonoszság minden neme iránti gyűlölete; amilyen tökéletes az Ő igazsága, olyan teljes lesz a bűnnek megsemmisülése. Ő győzelmes és Hős a szentség ékességében, a gonoszságnak dicső legyőzője, „Te szereted az igazságot és gyűlölöd a hamisságot, ennek okáért, mert megkent téged, ó, Isten, a te Istened vígasságnak olajával a te társaid fölött.”

Május 30.

„Fogjátok meg nekünk a rókákat, a rókafiakat, akik a szőlőket elpusztítják.”(Énekek éneke 2,15)

Egy kis tövis sok fájdalmat okozhat. Egy kis felhő eltakarhatja a napot. A kis rókák elpusztítják a szőlőhegyet, s a kis bűnök szívfájdalmat idéznek elő az érzékeny léleknél. Ezek a kis bűnök garázdálkodnak a szívben és tisztátalanná teszik azt egészen olyan dolgokkal, amit Krisztus gyűlöl, úgy, hogy azután felüdítő társaságát és kedves közösségét nem tarthatja fenn velünk. Valami nagy bűn nem teheti tönkre a keresztyént, de egy kis bűn nyomorulttá teheti. Jézus csak úgy járhat népével, ha azok minden ismert bűnt kiűznek. Ő mondja: „Ha az Én parancsolataimat megtartjátok, az Én szeretetemben maradtok meg, miképpen Én és az Én Atyámnak parancsolatait megtartottam és maradok az Ő szerelmében.” Némely keresztyén nagyon gyéren örvend Megváltója közellétének. Mi okozza azt? Egy érzékeny gyermekre bizonyára nagyon fájdalmas érzés volna, ha azt venné észre, hogy Atyjától el van különülve. Istennek gyermeke vagy és mégis nyugodtan tudsz lenni, Atyád arcának látása nélkül? Hogyan? Krisztus jegyese volnál, és mégis jól érzed magad Tőle távol is? Igazán, te nagyon messzire mentél, mert Krisztus jegyese óhajtozva gyászol, mint a galamb játszótársa után, ha elhagyta őt. Azért tedd fel magadnak ezt a kérdést: „Mi űzte el tőlem Krisztust?” Bűneid kőfala mögé rejtette el arcát. Ez a kőfal lehet, hogy csak apró kavicsokból van összerakva, de az egyre megy. A tenger cseppekből áll; a sziklák apró szemcsékből vannak összetéve; az a tenger is, mely téged Krisztustól elválaszt, lehet, hogy kis bűneid cseppjeivel van tele. S az a szikla, melyen bárkád majdnem ronccsá zúzódik, lehet, hogy kis bűneid piciny korallállatainak naponkénti munkája által keletkezett. Ha Krisztussal akarsz élni, Krisztussal járni, Krisztusra nézni, Krisztussal társalogni, akkor őrizkedj „a rókafiaktól, melyek a szőlőket pusztítják, mert a mi szőlőink virágzásban vannak”. Jézus hív téged, hogy menj Vele azokat megfogni. Ő bizonyosan összefogdossa azokat egykettőre és könnyen, min Sámson. Menj el Vele a vadászatra!

Május 31.

„A király átkelt a Kidrón-patakon.” (2 Sámuel 15,23)

Dávid átment ezen a félelmetes patakon, mikor búslakodó társaival együtt hűtlen fia elől futott. Az Isten szíve szerint való jámbor férfi nem lett megkímélve a nyomorúságtól, sőt inkább egész élete a szenvedések láncolata volt. Miképpen várnánk tehát azt, hogy mi minden félelemtől megszabaduljunk? Nemzetünk legelőkelőbbjei hamuval borított fejjel várakoztak a szenvedés kapujánál; miért panaszkodjunk hát mi, mintha valami különös dolog történne velünk? Maga a Királyok Királya sem járhatott kedvesebb és felségesebb úton. Ő is átment a Kedrón patak piszkos árkán, mely Jeruzsálem szennyvizét vezette le. Istennek van ugyan egy bűn nélkül való Fia, de egyetlen egy gyermeke sincs, akinél hiányozna a meglátogatás veszélye. Nagyon jól esik nekünk az a tudat, hogy Jézus mindenben megkísértetett, ahogyan mi. Mi a mi Kedronunk most? A hűtlen barát, valami szomorító veszteség, egy rágalmazó vád vagy szorongató érzés? A Király átment mindezeken. Vagy talán testi szenvedés, szegénység, üldözés, szégyen az? Ezen Kedron patakok mindegyikén előttünk ment át a Király. Azt a gondolatot, hogy a mi nyomorúságunk rendkívüli volna, egyszer s mindenkorra száműznünk kell, mert Ő, ki minden szentek feje, jól ismeri azt a fájdalmat saját tapasztalatából, amit mi olyan rendkívülinek tartunk. Sion polgárai között nem lehet egy tag sem a tettetett szentek körében, mert Immánuel az ő fejük és uralkodójuk. Nem tekintve a gyalázatot, melyet Dávidnak el kellett viselnie, diadallal tért vissza az ő városába, s Dávid serege is győzelmesen kelt ki sírjából. Azért legyünk bátor szívvel, mert mi is diadalmaskodni fogunk. Meríteni fogunk nagy örömmel az üdvösség kútfejéből, habár most egy ideig a bűn és fájdalom veszélyes folyamán kell is átmennünk. Bátorság! Kereszt harcosai, a Király győzött, miután átment a Kedron patakján; ti is győztök!

Június 1.

„Így lett este, és lett reggel: első nap.” (1 Mózes 1,5)

Már kezdetben is úgy volt? Már az első napon megoszlott a világosság és a sötétség az idő birodalmában? Lelki élményeim terén sem uralkodik mindig a dél vakító fénye, hanem fel kell készülnöm olyan időkre is, amikor gyászolnom kell régebbi örömeim elvesztése fölött és barátomat éjnek idején kell felkeresnem. E tekintetben nem állok egyedül, mert mindazoknak, kik az Urat szerették, énekelniük kellett a törvény és kegyelem, a nyomorúság és a szabadulás, a szomorúság és a gyönyörűség kettős zsoltárát. Az isteni gondviselés vezérletéhez tartozik az, hogy a nappal és éjszaka meg ne szűnjön, úgy a természeti, mint a lelki világban, míg be nem megyünk az ígéret földjére, melyről ez van megírva: „És ott éjszaka nem lesz.” Amit mennyei Atyánk elrendelt, az jól és bölcsen van. Nos, kedves lélek, mi a legjobb részedre? Mindenek előtt tanuld meg e isteni intézkedést megelégedéssel fogadni, s légy hajlandó Jóbbal, miután a jót elvetted az Úr kezéből, a gonoszt is elfogadni. Az után légy rajta, hogy a nap kezdetét és végét, a reggelt és az estét, saját örömödre használd fel. Magasztald az Urat azért, ha örömének napját felhozta rád, de magasztald akkor is, ha az esti homály beáll. Úgy a nap felkeltében, mint a nap lementében van valami fenséges szépség, énekelj arról és dicsőítsd az Urat. Tégy úgy, mint a fülemüle, mely mindig hallatja énekét. Hidd el, hogy az éjszakának nincs kevesebb áldásos haszna, mint a nappalnak. A kegyelem harmatja dúsan esik a szenvedés éjszakáján. Az ígéret csillagai dicsőn tündökölnek a súlyos szenvedések sötét óráiban. Ne tágíts az Istenben való bizalom mellől a sors változatai között. Nappal ez legyen jelszavad: dolgozni, éjjel pedig ez: vigyázni. Minden órának megvan a maga kötelessége, haladj előre hivatásod teljesítésében, mint az Úrnak szolgája, míg majd megjelenik hírtelen az Ő dicsőségében. Lelkem, közeledik az este: az öregség és a halál, ne félj tőle, mert az is a naphoz tartozik!

Június 2.

„Mert a test kívánsága a Lélek ellen tör, a Léleké pedig a test ellen.” (Galata 5,17)

Minden hívő ember lelkében szüntelen harc folyik az ó és új ember között. Az óember nagyon mozgékony és minden alkalmat észrevesz, amikor rettentő felszerelésének halálos fegyverével az újjászülő kegyelemmel szemben síkraszállhat, mialatt a másik oldalon pedig az új ember folyton azon van, hogyan fejthetne ki erősebb ellenállást ellenségével szemben és semmisíthetné azt meg. A bennünk levő kegyelem az ima, a hit, a remény, a szeretet fegyverével küzd, hogy a gonoszt leverje. Felölti „az Istennek páncélját” és küzd teljes erővel. Ez a két ellenséges természet nem szűnik meg az egymással való küzdelemtől, míg e világban élünk. A „Keresztyén” zarándok harca „Apollion” óriással három óráig tartott, de a keresztyénnek önmagával való harca zarándoklásának egész idején tart, „a szoros kapu”-tól egész a Jordán folyóig. Az ellenség oly erősen elsáncolta magát bennünk, hogy kiűzése lehetetlen, míg e testben élünk. Habár meg vagyunk szorítva és gyakran heves harc fejlődik ki, azonban van nekünk hatalmas Segítőnk és Megváltónk, Jézus, üdvösségünk Fejedelme, ki mindenkor velünk van és biztosít arról, hogy minden tekintetben diadalmaskodni fogunk Ő érte. Az ilyen szövetségessel az új természet messze felülmúlja ellenségének erejét. Harcolsz ma ellenfeleddel? Ellened van a Sátán, a világ és a test? Ne légy gyenge és félénk! Folytasd a harcot, mert Isten maga van veled! Jehova Nissi a te zászlód és Jehova Rofi, az Úr a te orvosod, sebeid gyógyítója. Ne félj, mert győzni fogsz! Ki volna képes a Mindenhatónak ellenállni? Folytasd a harcot „Jézusra tekintve”, s legyen bár a tusa hosszú és kemény, győzelmed dicső s a megígért jutalom fenséges lesz.

„Társak fel, haladjatok!
Bátran e zord pusztán át,
Ébren imádkozzatok!
Isten segít hatalmával,
Aki mindent megtehet,
Jézusban ad gyötrelmet!”

Június 3.

„Ezek voltak a fazekasok, Netáim és Gedérá lakói, akik a király mellett, az ő szolgálatában laktak ott.” (1 Krónika 4,23)

A fazekasok bizonyára nem valami fenséges foglalkozást űznek, de a „Királynak” éppen fazekasokra volt szüksége, azért a Király szolgálatában voltak, habár az az anyag, amellyel dolgoztak, csak durva agyag volt. Lehet, hogy mi is a legalsóbb fokon vehettünk részt az Úr munkájában, de mégis nagy kedvezmény az, hogy valamit tehettünk a „Királynak”, azért meg is maradunk hivatásunkban és reméljük, hogy ha mindjárt a mezőn heverünk is, mindazáltal hasonlóak leszünk az ezüsttől tündöklő galambnak szárnyához, vagy amelynek szárnyai hasonlók az aranyhoz. Ez az idézet olyanokról szól, akik a plánták között és kerítések mellett laktak, tehát nehéz munkájukat bozót és tövisek között végezték. Talán inkább laktak volna a városban a városi sürgés-forgás közepette, előkelő társaságban, nemesebb élvezetek között, de mégis megmaradtak a nekik mutatott helyen, mivel a Király dolgát végezték. A mi hivatásunk köre és lakhelyünk is meg van határozva, amelyet kényünk-kedvünk szerint nem hagyhatunk el, hanem iparkodnunk kell, megszabott helyünkön az Úrnak szolgálni és áldásul lenni azoknak, akik közt lakunk. Ezeknek a fazekasoknak és kertészeknek királyi közösségük volt, mert a királynál laktak jóllehet a plánták között, a kerítések mellett – de mégis a királynál laktak. Nincs olyan hely, nincs oly rendes foglalkozás, akármilyen csekély és lenézett legyen is az, amely visszatartana a mi isteni Urunkkal folytatott társaságtól. Ha a legszegényebb sátrakat, a szegények túlzsúfolt szállásait, a munkásházakat vagy a börtönöket látogatjuk meg, mindenütt a Királynál maradhatunk. A szeretet minden munkájában számíthatunk Jézus barátságára és közösségére. Ha az Ő dolgában vagyunk, szeretettel mosolyog ránk. Ti, Istennek ismeretlen szolgái, akik a nyomorultak legnyomorultabbjainak kivetettjei és szemétjei között dolgoztok az Úrért, vigasztalódjatok, mert a hamurakásokon is találtak már drágakövet, az agyagfazék megtelt égi kincsekkel és káros növények nemes virágokká változtak át. Lakjatok a Királlyal az ő dolgában, akkor a ti nevetek is ragyogni fog az ő emléktárgyai között.

Június 4.

„A mi üdvözítő Istenünk jósága és emberszeretete.” (Titus 3,4)

Gyönyörűség, valóban gyönyörűség nézni, hogy milyen nyájasan bánik a Megváltó az ő szeretett gyermekeivel! Nem lehet dicsőbb annál, mint mikor valaki a Szentlélek által az örömnek és gyönyörűségnek e termékeny ligetére lesz vezetve. Ha a lélek egy pillanatig áttekinti a megmentő szeretet történetét, akkor elméje előtt a leggyöngédebb szeretet ezer meg ezer elragadó tette jelenik meg, melynek mindegyike arra céloz, hogy a megújított lélek minden gondolatát és indulatát Jézus lényével egybefonja. Ha e bámulatra ragadó szeretet felett elmélkedünk és megfigyeljük, hogy miként halmozza el őket örökségének bőséges kincseivel a gyülekezet dicsőséges és minden túlragyogó Ura, akkor majdnem magunkon kívül leszünk az örömtől. Ki képes a szeretetnek e nagyságát elviselni? Ha a Szentléleknek tetszik nekünk abból néha kóstolót adni, már az is több mint amennyit a lélek felfoghat. Milyen végtelen lehet tehát annak teljes leplezetlen szemlélése! Ha majd a lélek teljes értelemmel lesz felruházva, hogy az Úr kegyelmi ajándékainak felismerésére képes legyen, amikor bölcsesség adatik neki, azokat teljes értékük szerint méltányolni, amikor elég ideje lesz, azok nagysága, tökéletessége és magasztossága felett elgondolkodni, melynél fogva a jövendő világot nekünk megjelenti és átadja, akkor bensőbb társaságunk lesz Jézussal, mint most. De ki képes magának fogalmat alkotni egy ilyen társaság kedvességéről? Ez valami rész abból, ami az embernek az eszébe sem juthat, amelyet Isten készített az őt szeretőknek. Ó, bárcsak felnyílnának József éléskamrái, hogy látnánk azt a bőséges készletet, melyet számunkra készített! Ez szeretet, mely elragadtatásra késztet minket. Hitben látunk, mint egy távcső által, számtalan kincseinek fénytengeréből valami halvány képet, de ha majd egykor a mennyeieket színről színre látjuk szemeinkkel, milyen mélyen fog folyni a közösség folyama, melyben lelkünk fürödni fog! Addig is legélénkebb énekkel magasztaljuk szeretetteljes jótevőnket, a mi Urunk Jézus Krisztust, kinek szeretete minden szeretetnél csodálatosabb és gyönyörűségesebb.

Június 5.

„Az Úr pedig bezárta Noé után az ajtót.” (1 Mózes 7,16)

Noé be lett zárva és el lett zárva az egész világtól az isteni szeretet keze által. Az elválasztó isteni elhatározás kapuja határt von köztünk és a világ között, mely a gonoszban van. Mi nem e világból valók vagyunk, ahogyan az Úr Jézus sem ebből a világból való. Mi nem vehetünk részt a nagy tömeg hiú törekvéseiben, kedvteléseiben és bűneiben, nem játszhatunk a sötétség fiaival együtt a hiúság városának utcáin, mert mennyei Atyánk ránk zárta az ajtót. Noé Istenével volt bezárva a bárkában. egy helyesebb fordítás így hangzik: „Jer a bárkába”. Ez az Úr hívása volt, mellyel világosan bizonyította, hogy szolgájával és annak családjával a bárkában szándékozik maradni. Boldog nép az, mely ott van bezárva, ahol a Szentháromság mindegyik személye az Atya, a Fiú és a Szentlélek lakik. Mi sem akarjuk figyelmen kívül hagyni azt a kegyelemteljes felhívást: „Menj be kamrádba én népem és zárd magadra az ajtót: rejtsd el magad egy pillanatig, míg a harag elmúlik”. Noé úgy volt bezárva, hogy semmiféle baj nem érhette. Az ár őt csak menny felé emelte és a vihar elősegítette útjában. A bárkán kívül mindenütt romlás és nagy pusztulás volt, belül pedig teljes nyugalom és béke. Krisztuson kívül el kell vesznünk, de Jézus Krisztusban el vagyunk rejtve teljesen. Noé úgy volt bezárva, hogy nem is kívánkozhatott kijönni, úgy azok is, akik Jézusban vannak, elrejtetnek Őbenne örökkön örökké. Nem jönnek ki soha többé Tőle, mert az örök hűség zárta rájuk az ajtót, s a pokol gonoszsága nem képes őket kiragadni. Dávid házának Fejedelme bezárja és senki meg nem nyitja, s ha majd egykor az utolsó időben, mint házigazda felkel és bezárja az ajtót, akkor hiába fognak kopogtatni a csupán külsőleges hitvallók és kiáltani: „Uram, Uram, nyisd meg nekünk”, mert ugyan az az ajtó, mely az okos szüzeket bezárja, a bolondokat kizárja mindörökre. Ó Uram, zárd be énrám is az ajtót, a Te nagy kegyelmességed szerint.

Június 6.

„Íme, én parányi vagyok.” (Jób 39,37)

Ez helyes, felbátorító szó neked, szegény elveszett bűnös! Azt gondolod, hogy nem jöhetsz Istenhez, mivel könnyelmű vagy? No, akkor nézd! Soha nem élt e földön egyetlen egy szent sem, ki nem érezte volna önmagában, hogy ő könnyelmű volt. Ha Jóbnak, Ézsaiásnak és Pálnak be kellett vallania, hogy könnyelműek, tisztátalanok és bűnösök voltak, akkor te szegény bűnös, ugyan miért szégyelled ugyanazt a vallomást megtenni? Ha az isteni kegyelem nem írt ki minden bűnt a hívők szívéből, miképpen reménykedhetsz tehát, hogy azt te magad megteheted? S ha Isten az ő gyermekeit szereti, habár még könnyelműek is azok, mégis azt véled, hogy könnyelműséged akadályozza Őt abban, hogy téged szeressen? Higgy az Úr Jézusban te, ki az emberi társaság számkivetettje vagy! Jézus keres téged, mert így mondja: „Nem azért jöttem, hogy az igazakat hívjam, hanem a bűnösöket a megtérésre.” Valld be épp most: „Te a bűnösökért haltál, én bűnös vagyok, Uram Jézus fecskendezz be engem a te véreddel” s ha bűneidet megvallod, bocsánatot fogsz nyerni. Ha őszinte szívvel mondod: „Én teljesen méltatlan és romlott vagyok, moss meg engem véreddel”, akkor azon szempillantásban megmosattatol. Ha a Szentlélek arra indít, hogy teljes szívből kiálts:

Jézus Krisztus magasztallak Bűnös lelkem megváltottad.

akkor még mielőtt e sorok olvasása mellől felállnál, megnyered összes bűneid bocsánatát. S ha ma reggel annyi bűnnel keltél volna is fel, amennyit valaha ember tehetett, mindazáltal ma este úgy térhetsz nyugalomra, mint aki „kedvessé lett ama Szerelmesben”. S ha annyira alásüllyedtél volna is, hogy a legrosszabb bűnfoszlányokban járnál, még akkor is felöltöztetel az igazság dicső ruhájába és angyalként tündökölve jelenhetsz meg fehér selyemruhában. „Mert most – figyeld meg – van a kellemes idő”. Annak pedig, aki hisz abban, ki megigazítja az istentelent, a hit tulajdoníttatik igazságul. Óh, bár megajándékozna téged a Szentlélek az abban való hittel, ki a legelvetettebbet is elfogadja.

Június 7.

„Akik szeretitek az Urat, gyűlöljétek a gonoszságot!” (Zsoltárok 97,10)

Elegendő okod van a gonoszt gyűlölni, ha meggondolod, hogy mennyi fájdalmat okozott az már neked. Óh, mily sok bajt hozott a bűn rád! A bűn annyira megvakított téged, hogy nem látod Megváltód szépségét és szeretetreméltó voltát. Oly süketté tett, hogy nem hallhatod Megmentőd gyöngéd és szeretetteljes hívását. Lábaidat a bűn, a halál útjára fordította és életed kútforrásába halálos mérget öntött. Szívedet beszennyezte és megfertőztette és azt csalárddá és gonosszá tette. Óh, milyen nyomorult teremtmény voltál, mikor a gonosz veled a legvégsőkig ment, mielőtt az isteni kegyelem miattad közbelépett! A haragnak fia voltál, mint egyebek s lábaid a gonoszra futottak, a nagy tömeggel együtt. Így állt a dolog mindnyájunkkal. Ezért az apostol emlékeztet minket: „De megmosattatok, megszentelődtetek, és meg is igazultatok az Úr Jézus Krisztus nevében és a mi Istenünk Lelke által.” Tényleg alapos okunk van a gonosz gyűlölésére, ha visszatekintünk és annak romboló munkáját megfigyeljük. A gonosz oly szentségtelen állapotot hozott létre bennünk, hogy az lelkünkbe került volna, ha a mindenható szeretet megmentésünkre közbe nem lépett volna. Ő most is az a felkészült ellenség, aki sohasem nyugszik, hanem mindig leskelődik, hogy miképpen árthatna és dönthetne romlásba bennünket. Azért ti keresztyének gyűlöljétek a gonoszt, különben nyomort szereztek magatoknak. Ha ösvényeteket tövissel akarjátok behinteni és halálos ágyatok párnáját tüskékkel megtölteni, akkor hagyjatok fel a gonosz gyűlölésével. De ha boldog életet kívántok élni és nyugodt, üdvös halállal meghalni, akkor járjatok szentség útjain és gyűlöljétek a gonoszt mindvégig. Ha Megváltótokat igazán szeretitek és Őt tisztelni akarjátok, akkor gyűlöljétek a gonoszt. Ha a keresztyén szívében valami szeretet van a gonosz iránt, arra nem ismerünk hatásosabb gyógyszert, mint az Úr Jézussal való gyakori társalgást. Tartózkodjatok sokat az Ő közelében, úgy lehetetlen lesz a bűnnel jó lábon állnotok.

„Ki a gonoszt gyűlöli,
Az Jézusát öleli.”

Június 8.

„Sokan estek el halálra sebzetten, mert az Istentől volt ez a harc.” (1 Krónika 5,22)

Harcos, ki az Úr Jézus zászlaja alatt harcolsz, figyeld meg ezt a verset szent örömmel, mert ahogyan ez régen volt, úgy van még ma is. Ha a harc Istentől van, akkor a győzelem nem marad el. Ruben fiai, a Gáditák és Manasse fél törzse alig volt képes negyvenötezer harcképes férfit előállítani és mégis megöltek a Hágárénusokkal való harcban százezer embert, „mert az Istenhez kiáltottak segítségért harc közben, ő pedig meghallgatta kérésüket”. Az Úrnak nem nehéz, sok vagy kevés által segíteni. A mi teendőnk az, ha kell, vonuljunk ki Jehova nevében, még ha csak egy maroknyi nép volnánk is, mert a seregeknek Ura van velünk, mint fejedelmünk. Azok nem mellőzték a pajzsot, fegyvert és íjat, de mégsem vetették bizalmukat csupán e fegyverekbe. Úgy nekünk is fel kell használni minden alkalmas eszközt, de bizodalmunk teljesen és csakis az Úrban legyen, ki népének fegyvere és pajzsa. Rendkívüli győzelmük hatalmas oka e tényben rejlett, hogy „Istentől volt az a harc”. Szerelmeseim, ha a bennünk lévő vagy a rajtunk kívül eső bűnök ellen küzdünk, továbbá a hamis tanok, helytelen életmód, a nagyok és alacsony sorsúak közt levő lelki romlás, vagy végre az ördög és annak társai ellen, akkor a Jehova harcát folytatjátok, s előbb Neki kell legyőzetni, mielőtt attól tarthatnátok, hogy legyőzettek. Ne remegjetek a túlnyomó erőtől, ne rettenjetek vissza a nehézségektől és lehetetlenségektől, a sebtől és haláltól. Vagdalózzatok a lélek kétélű fegyverével és az elesettek halomszámra fognak heverni. A harc az Úrtól van, Ő kezünkbe adja ellenségeinket. Siessetek szilárd léptekkel és erős kézzel, erős szívvel és lángoló buzgósággal a harcba, akkor a gonoszok serege szét fog szóródni, mint a polyva a szél előtt.

„Amilyen igaz Isten szava
Úgy ördög, pokol kapuja,
S mind mi ahhoz tartozik
Egykor semmiségbe vész el;
Isten velünk, s mi Istennel!
A győzelem megadatik.”

Június 9.

„Hatalmas dolgot tett velünk az Úr, ezért örvendezünk.” (Zsoltárok 126,3)

Némely keresztyén neki adja magát annak a beteges hajlamnak, hogy mindent csak árnyoldaláról tekint meg, s több súlyt fektet a rajta esett szomorító és kellemetlen dolgokra, mint arra, amit Isten avégből tett vele, hogy megáldja és megörvendeztesse. Ha náluk a keresztyéni életben nyert benyomásaik felől tudakoztok, akkor ők ecsetelik nektek folytonos küzdelmüket, súlyos meglátogatottságukat, szomorú sorsukat, szívük bűnösségét, de alig érintik néhány szóval az Istentől nekik nyújtott kegyelmet és segítséget. De az a keresztyén, kinek lelke egészséges állapotban van, az vidám és azt mondja: „Én beszélek, de nem magamról, hanem Isten dicsőségéről. Ő vont ki engem a rettenetes veremből és az iszapból és kősziklára állította lábaimat, hogy biztosan léphessek. Új éneket adott az én számba, ami Istenünk dicsérete. Hatalmas dolgokat cselekedett az Úr én velem, azért vigadok.” A belső tapasztalatnak ilyen kifejezése a legjobb, amit Istennek valamely gyermeke napfényre hozhat. Igaz, hogy háborúságokon kell keresztül mennünk, de az is éppen olyan igaz, hogy abból megszabadulunk. Igaz, hogy vannak hibáink és gyarlóságaink, amit fájdalommal elismerünk, azonban az is éppen olyan igaz, hogy mindenható Megváltónk van, ki e benső romlottságunkat legyőzi és annak uralmától megszabadít. Ha visszanézünk, helytelen volna letagadni, hogy a kételkedés mocsarába feküdtünk és a megaláztatás völgyén vergődtünk át, de éppen oly élhetetlenség volna, ha elfelejtenénk, hogy sértetlenül és épségben jutottunk azokon keresztül. Nem maradtunk azokban, hála a mi hatalmas Segítőnknek és pásztorunknak, ki bennünket „kivezetett és felüdített”. Minél mélyebb a nyomorunk, annál hangosabb az Isten iránti hálánk, ki bennünket áthozott és máig megőrzött. Szenvedésünk nem zavarhatja dicsénekünk dicső hangzását, mert az annak csak mélyebb kísérete: akkor nevetséggel betelik a mi szánk és nyelvünk vígassággal. Azt fogják mondani a pogányok: hatalmasan cselekedett az Úr ezekkel, „hatalmas dolgot tett velünk az Úr, ezért örvendezünk”.

Június 10.

„Ha élünk, az Úrnak élünk.” (Róma 14,8)

Ha az Isten előtt helyes lett volna, úgy mindegyikünk megtérésének pillanatában a legszívesebben azonnal a mennybe ment volna. Nem okvetlen szükséges az örök életre való előkészülésünkhöz, hogy sokáig itt kelljen időznünk. Nagyon lehetséges, hogy valaki a mennyben felvétetik és alkalmasnak bizonyul, hogy a szentek örökségének, mely a világosságban van, részesévé legyen, jó lehet éppen csak rövid ideje, hogy a Jézusban való hithez jutott. Habár szentségünk egy hosszú és szakadatlanul haladó munka s mi nem leszünk azzal készen, míg testünket le nem vetjük és be nem megyünk a belső szentélybe. Mindazáltal az Úr, ha az volna az Ő kegyelmes akarata, elváltoztathatná a tökéletlenséget tökéletességre és rögtön felvehetne minket a mennybe. Ugyan miért vagyunk még itt? Vajon akarja-e Isten a szükségesnél csak egyetlen szempillantásnál is hosszabb ideig távol tartani az Ő szeretett gyermekeit a paradicsomtól? Miért áll még az élő Isten serege a harcmezőn, hacsak egyetlen támadás is győzelmet juttatna neki? Miért bolyong népe még mindig a pusztában ide-oda, hiszen szájának egyetlen szava az óhajtott ígéret föld közepére, a mennybe helyezhetné őket? A felelet így hangzik: Azért vannak itt, hogy az „Úrnak éljenek” és másokkal is megismertessék szeretetét. E földön maradunk, mint magvetők, kik a jó magot hintik, mint földművesek, kik az ugart szántják, mint üdvkövetek, kik békét és üdvöt hirdetnek. Itt vagyunk, mint „a föld szava”, hogy áldásul legyünk a világnak. Itt vagyunk, hogy Krisztust életünkkel megdicsőítsük. Úgy vagyunk itt, mint az Ő munkásai és „munkatársai”. Bár megfelelne életünk az Ő céljának! Éljünk komoly, tevékeny és szent életet, „az Ő dicsőséges kegyelmének dicséretére.” Addig is vágyódunk Ő nála lenni és naponként énekeljük:

Veled óhajtok Jézusom
Lenni abban az örömben,
Íme, reád várakozom
Menyegzői öltönyben.
Vidáman nézek menny felé,
Szívem folyton csak arra kér:
Jövel hamar Úr Jézus!

Június 11.

„Mi tehát azért szeretünk, mert ő előbb szeretett minket.” (1 János 4,19)

A bolygók csak a naptól kapott fényt sugározzák vissza, s a szívből sem származik igazi szeretet Jézus iránt, mely nem magától az Úr Jézustól ered. Isten végtelen szeretetének, Isten iránt való szeretetünknek e túláradó forrásából kell fakadnia. Nagy és határozott igazság marad ez mindörökké, hogy mi nem más okból szeretjük Őt, hanem: mert Ő szeretett először minket. Iránta való szeretetünk hozzánk való szeretetének gyönge sarja. Csontot és velőt borzolgató csodálkozást érezhet mindenki, aki Istennek művét szemléli és abba elmélyed; de a szeretet lángját a szívben egyedül az Isten Szelleme gyújthatja meg. Milyen csoda, hogy közülünk bárkit is arra lehetett rávenni, hogy a Legszeretetreméltóbbat szeresse. Milyen csodálatos, hogy az Úr, aki ellen fellázadtunk, ilyen bámulatos szeretet-megnyilvánulása által kísérel meg ismét Magához vonni minket! Az Isten iránt való szeretetből egy morzsácskát sem találtunk volna magunkban soha, ha az az Ő szeretetének gyönyörűséges vetése által szívünkbe nem plántáltatott volna. A mi szeretetünk Isten szeretetének sarjadéka, amely szívünkbe lett öntve, de miután bennünk az Istentől született, Istenből is kell táplálkoznia. A szeretet üvegházi növény, nem olyan növény, amely magától virágzik az emberi talajban, ezt felülről jövő harmatnak kell megnedvesítenie. A Jézushoz való szeretet olyan virág, amely gyöngéd ápolást kíván, és ha semmi más táplálékot nem élvez, mint azt, melyet szívünk sziklája adhat, úgy hamar el kell hervadnia. Valamint a szeretet mennyből ered, úgy annak mennyei eledellel kell táplálkoznia is. A pusztában nem nőhet, csak ha onnan felülről mannával van táplálva. Szeretetnek szeretetből kell élni. Isten iránt való szeretetünk lelke és veleje az Ő hozzánk való szeretete.

„A szeretet hatalmát áldom,
Mely Jézusban tűnik elém;
Annak dicső nevét kiáltom,
Kitől én por szeretve vagyok;
Magammal én már nem gondolok,
A szeretet árjába hullok.”

Június 12.

„Megmért téged mérlegen, és könnyűnek talált.” (Dániel 5,27)

Jól tesszük, ha minél gyakrabban megmérjük magunkat az Isten igéjének mérlegében. Üdvös gyakorlásnak fogod találni, ha Dávid valamelyik zsoltárát olvasva, minden egyes vers feletti elmélkedésnél megkérdezed magadat: „Mondhatom-e ezt én is magamról? Éreztem-e valaha ugyan azokat, amiket Dávid? Megalázkodott és megtört-e úgy a szívem a bűn miatt, mint az ő szíve, amikor bűnbánó zsoltárait írta? Betöltötte-e valaha úgy a lelkemet az Istenben való bizalom a kísértések között, mint az ő lelkét, amikor Isten kegyelmességét magasztalta Adullám barlangjaiban vagy Engedi várában? Vettem-e a hálaadás poharát, hogy az Úrnak nevét hívnám segítségül?” Azután vedd elő „Krisztus életét” és ha azt keresztüllapoztad, akkor kérdezd meg önmagadat, mennyiben lettél hasonló az Ő ábrázatához. Vizsgáld azután, vajon bírod-e a szelídségnek, alázatnak és szeretetnek szellemét, melyet ő folyton gyakorolt és nyilvánított. S azután, vedd a leveleket és nézd meg, hogy mind abban, amit az apostol az ő belső tapasztalatairól beszél haladsz-e vele? Kellett-e valamikor úgy kiáltanod, mint neki: „Ó, én szegény ember, kicsoda szabadít meg engemet-e halálnak testéből?” Részesültél-e ebből a törekvésből? Tűntél-e úgy fel magad előtt, mint első a bűnösök között, és mint legkisebb minden szentek között? Éreztél valamit az Ő belsőségéből? Egyezhetsz-e vele vallomásában: „Krisztus az én életem, halálom nyereség!” Ha ilyen módon olvassuk Isten igéjét, mint lelkiállapotunk próbakövét, akkor nagy okunk van gyakran megállni és ezt mondani: „Uram, érzem, hogy én még nem jutottam annyira, ó, segíts nekem is azt elérni! Ajándékozz nekem valódi bűnbánatot, mint azoknak, akikről olvasok. Hiszen nem jöttél e világba ítélni, hanem üdvözíteni. Adj nekem élő hitet; adj forróbb lelkesedést; gyújts fel buzgóbb szeretetre; add nekem a szelídség kegyelmét; ó, Jézus, tégy hozzád hasonlóvá. Ne engedd, hogy továbbra is „híjával találtassam”, ha megmérettetem a szentség mérlegében.” Ha magunk ítélnénk magunkat, nem büntettetnénk Istentől.

Június 13.

„Én azt a dicsőséget, amelyet nekem adtál, nekik adtam.” (János 17,22)

Tekints az Úr Jézus rendkívüli bőkezűségére, mert mindenét nekünk ajándékozta. Habár mindannak, amivel ő bír, már csupán a kamatja az angyalok egész világát minden képzeleten felül gazdaggá tehette volna, mégsem elégedett meg, míg mindenét tulajdonul nekünk nem adta. Már az csodálatos nyájasság lett volna, ha annyit engedett volna meg nekünk, hogy kegyelmének asztala alól jóságának morzsáját felszedegessük, és azt ehessük, de amit Ő tesz, nem akarja csak félig tenni. Maga mellé ültet örömasztalához és megosztja velünk lakomáját. Ha királyi bevételéből csak kevés költséget juttatott volna nekünk, úgy elég okunk lett volna szeretetünket örökre Neki ajándékozni. De nem, Ő azt akarja, hogy jegyese éppen olyan gazdag legyen, mint Ő és nem kíván semmiféle dicsőséget és nagyságot, melyben nem osztozkodna vele. Ő nem akart csekélyebbel megelégedni, mint azzal, hogy örököstársai legyünk és így nekünk hasonló örökséget ajándékozott tulajdonul. Minden kincsét kiöntötte „menyasszony” gyülekezete kincstárába és minden dolgot közösnek tart megváltottaival. Nincs olyan helyiség házában, melynek kulcsát visszatartaná övéitől. Teljes szabadságot ad nekik arra, hogy mindazt tulajdonul vegyék, amivel Ő bír. Örömest látja, ha kincseivel szabadon rendelkeznek és megtartanak maguknak annyit, amennyit csak elhordozhatnak. Bőségének végtelen teljessége a hívőknek oly szabadon áll rendelkezésére, mint a levegő, melyet belélegzik. Krisztus az Ő szeretetének és kegyelmének kelyhét odatartja a jámbor ajkához és készteti őt szüntelen inni, mert, ha a kelyhet kiüríthetné ő volna a legkedvesebb vendég. De úgy is, ha sohasem merítheti is ki, csak inni kell tovább, örökké, mert minden az övé. Mit adhatna a föld és ég a közösség erősebb bizonyítékául?

„Az édes öröklétből
Egy cseppnyi szőlőnedv,
Több üdülést eszközöl,
Mint minden gyönyör, kedv.”

Június 14.

„Gyönyörködj az Úrban” (Zsoltárok 37,4)

E szavak értelme azoknak, kik az isteni félelemben folytatott élettől távol állnak, nagyon feltűnő lehet, de a komoly és hívő keresztyéneknek ez nem egyéb, mint az ismert igazság megerősítése. A hívők élete úgy íródik itt le, mint az Istenben való öröm és gyönyörűség és megerősíttetünk abban a meggyőződésben, hogy a valódi istenfélelem boldogsággal és üdvösséggel áraszt el. Az istentelen emberek, és akik csak névleges keresztyének, sohasem látnak a jámborságban valami örvendetest: részükre az rabszolgaság, terhes kötelesség, kényszer, de sohasem öröm és üdülés. Ha éppen keresztyéneknek vallják magukat, akkor az vagy haszonlesésből történik, mivel azáltal remélnek nyerni valamit, vagy félelemből, mert nem mernek másként tenni. Az istenfélő életben létező öröm és gyönyörűség gondolata olyan idegen a legtöbb ember előtt, hogy beszédjükben nincs más két fogalom oly messze egymástól, mint e szavak: „szent élet és gyönyörűség”. De az olyan hívők, akik Jézus Krisztust ismerik, tapasztalatból tudják, hogy a boldogság és hit bensőleg úgy össze van kötve, hogy a pokol kötelei sem szakíthatják el azokat egymástól. Aki Istent teljes szívből szereti, mindig tapasztalja, hogy az ő utjai gyönyörűségesek és az ő ösvényei a békességre vezetnek. Olyan örömet, a gyönyörűségnek oly teljességét és olyan túláradó boldogságot fedeznek fel a szentek Urukban, melynél fogva távolról sem üres szokásból szolgálnak neki, hanem vidáman követik, ha még utálja is nevét a világ jobban a gonosznál. Mi nem kényszerből féljük Istent, hitünk nem fogság, vallomásunk nem lánc, a szent életre nem erőszakkal lettünk odavonszolva, nem rabszolgaként tesszük kötelességünket; nem, a jámborság nekünk öröm, a reménység mennyországunk, életmódunk, gyönyörűségünk, a szeretet vigaszságunk. Az öröm és az igazi istenfélelem egymásba vannak fonódva, mint a gyökér és virág; oly elválaszthatatlanok, mint az igazság és bizonyosság, valóban két fenséges kincs, melyek egymás mellett csillognak aranyfoglalatban „Gyönyörködj az Úrban és megadja neked szíved szándékait.”

Június 15.

„És monda Sára: Nevetést szerzett az Isten, énnekem; aki csak hallja, nevet rajtam.” (1 Mózes 21, 6)

Jóval felülmúlta a természet erejét, sőt annak törvényeivel teljesen ellenkezett az, hogy a nagyon öreg Sára még egy fiúgyermekkel legyen megörvendeztetve. De az is egészen ellene van a dolgok közönséges folyásának, hogy én, szegény, nyomorult bűnös olyan kegyelmet nyerjen, hogy az Úr Jézus szellemét lelkemben hordozzam. Én, ki egykor kételkedtem, - hiszen volt is okom arra, mert természetem oly száraz és hervadt, oly kietlen és átkozott volt, mint egy kiaszott puszta, - méltatlan arra, hogy a szentség gyümölcsét teremjem. Telve lehet szám nevetséggel attól a ritka és bámulatos kegyelem miatt, melyet az Úrtól vettem, mert megtaláltam az Úr Jézust, a megígért „magot”, ki most az enyém örökké. Az Úrnak, aki alacsonyságomat megtekintette, győzelmi zsoltárt éneklek ma és magasztalom Őt dicsénekben, mert: „Örül az én szívem az Úrban, felmagasztaltatott az én szarvam az Úrban; az én szám megnyílt az én ellenségeim ellen, mert én örvendek a Te szabadításodban”. Szeretném, ha mindazok, kik a pokoltól való megmenekülésemtől és kegyelmes meglátogatásomról tudnak, nevetnének velem az örömtől. Milyen nagyon szeretném határtalan békességemmel, örömmel meglepni enyéimet. Szeretném elbűvölni barátaimat folyton növekvő boldogságommal. Szeretném építeni a szentek gyülekezetét hálás vallomásommal. Vágyódom Istenemmel való naponkénti társalgásom élvezetének benyomását hátrahagyni a világnak. Bunyan beszéli, hogy Irgalmasság zarándoknő álmában nevetett, s lehet-e csodálkozni azon, ha álmában az Úr Jézust látta? Az én örömem nem állhat hátrább az övénél, mivel az én barátom elmélkedésem és gondolkodásom tárgya minden nap. Az Úr Jézus az öröm mély tengere, lelkemnek bele kell abba merülni, elnyelettetni a gyönyör habjaitól, melyek az Ő közelléte által hullámzanak. Sára Izsákra nézett és nevetett a nagy elragadtatástól, barátnői is nevettek vele. S te, én lelkem tekints Jézusra és szólítsd fel a mennyet és földet, hadd örvendjenek veled, kimondhatatlan örömmel.

Június 16.

„Én örök életet adok neki, és nem vesznek el soha.” (János 10,28)

Keresztyéneknek sohasem kellene könnyen venni a hitetlenséget, legyen az akár szóban, akár gondolatban. Mert ha Istennek gyermeke nem bízik Istennek szeretetében, igazságában és hűségében, az neki nagyon visszatetsző lehet. Hogyan szomoríthatnánk tehát Őt megtartó kegyelmében való kételkedésünkben? Kedves keresztyén! Isten változhatatlan igéjének minden ígéretével ellenkezne az, hogy valamikor is rólad elfelejtkezhetne, vagy átengedhetne a romlásnak. Ha az lehetséges volna, hogyan lehetne Ő még hű, aki ezt mondta: „Vajon elfelejtkezhet-e az anya az ő gyermekéről, hogy ne könyörülne az ő méhének fián? De ha az elfelejtkezne is, én el nem felejtkezem te rólad.” Mi értéke volna akkor ennek az ígéretnek: „A hegyek meginoghatnak, a halmok megrendülhetnek, de az én irgalmasságom tőled el nem távozik, és az én békességemnek szövetsége meg nem tántorodik, ezt mondja a te könyörülő Urad”? Hogyan állna meg Krisztus szavainak igazsága: „Az én juhaimnak örök életet adok; azok soha el nem vesznek és senki ki nem ragadja azokat az én kezemből. Az én atyám, aki azokat adta nekem, mindeneknél nagyobb és senki azokat ki nem ragadhatja az én Atyám kezéből”? Mi lenne a megigazító kegyelemről szóló tannal? Ha Istennek egyetlen gyermeke elveszhetne, akkor elveszítenénk minden alapot és talajt. Hol maradna Isten igazsága, dicsősége, hatalma, kegyelme, esküvése, ha azok valamelyike, kik reményüket Krisztus vérére építik és teljes bizalmukat belé helyezik, mindazok dacára elvettethetnének? Ó, száműzzétek ezt a hitetlen félelmet, mely Istent annyira sérti. Kelj fel, emelkedj fel a porból és öltözd fel igazságának magasztos ruháját! Gondold meg, milyen bűnös dolog szavában kételkedni, melyben megígérte, hogy soha sem fogsz elveszni. Ó, bárcsak a benned lakozó örök élet hitteljes vidámságban nyilvánulna meg.

„Örök élet lesz majd ott
Kegyelmedből jutalmam,
Istenfia íme most
Vágyakozom utánad!”

Június 17.

„Segíts Uram!” (Zsoltárok 12,2)

Ez az ima már magában érdekes, mert rövid, de magvas, erős és gyermekies. Dávid aggódott amiatt, hogy elfogyott a szent és kevés a hívő az emberek fiai között, s ezért fölfelé irányítja szívét imában, mivel a teremtmények elhagyták a Teremtőhöz menekült. Nyilván érezte saját gyengeségét, különben nem kiáltott volna segítségért. Azonban őszinte szándéka volt kiállni az igazság ügye mellett és küzdeni azért, mert ennek a szónak: „segíts” nincs értelme, ha mi magunk nem ténykedünk. E rövid két szóból álló imában nagy nyíltság, a kívánság világossága és a kifejezés határozottsága található. Sokkal több, mint némely keresztyén ember terjengős szívömlengéseiben. A zsoltáríró egyenesen Istenhez megy jól megfontolt kérelmével. Ő tudja, mit keres és tudja, hol keresi azt. Uram, taníts minket úgy imádkozni, mint Dávid imádkozott. Erre az imára gyakran van alkalom. Milyen találóan alkalmas ez az isteni gondviselés meglátogatásánál, mikor a súlyosan megpróbált hívőknek tapasztalniuk kell, hogy nem találnak segítőt. Hasonlóan komoly gondolkodású keresztyének, akik Isten igéjében kutatnak, ha hitüknek ez vagy az a tárgya fölött való kételkedésnél gyakran erős segítséget találnak abban, ha a Szentlélekhez, a nagy tanítóhoz kiáltanak: „Segíts, vagy tarts meg ó Uram!” Keresztyén harcosok belső küzdelmeikben a kegyelem trónjánál esedezhetnek előmenetelért és megerősítésért, s ez az ima nekik mintául szolgálhat kérelmükhöz. Az égi mező munkásai hasonlóképpen kegyelmet és felüdítést nyerhetnek a szükség idején ezen az úton. Üdvvágyó bűnösök kételyeik és aggályaik között élhetnek ugyanezen határozott kérelemmel. „Segíts Uram,” – ez érvényes életben és halálban, türelem és harc, szenvedés és öröm között. Segítségünk egyedül nála van, tehát ne legyünk restek őt segítségül hívni. Az imameghallgatása bizonyos, ha őszintén visszük azt Jézus nevében Isten elé. Az Úr hűsége kezeskedik nekünk arról, hogy az övéit nem hagyja el, közeli rokonsága, mint Atyánk és gyülekezetének vőlegénye, bizonyossá tesz minket segítsége felől. Jézus odaadása minden jóságának záloga, és ígérete szilárdan áll: „Ne félj, én megsegítlek.”

Június 18.

„Aki megváltott” (Ézsaiás 54,5)

Jézus a Megváltó, teljesen a miénk, Ő miénk örökké. Krisztus minden tulajdonsága és hivatala szolgálatunkra kell, hogy legyen. Ő pap értünk, Királyértünk és próféta értünk. Amikor csak Megváltónk egy újabb nevével találkozunk, sajátítsuk el azt, mert az új elnevezés alatt éppen úgy a miénk, mint minden más elnevezéssel. A pásztor vesszője és botja, az atya fenyítő vesszője, a fejedelem fegyvere, a főpap mellvértje, a király pálcája, a próféta palástja mind a miénk. Jézus nem bír oly méltósággal, melyet ne akarna dicsőítésünkre használni, sem előnnyel, mellyel nem védelmezne és oltalmazna bennünket. Az Ő istenségének teljessége a mi kimeríthetetlen és kiapadhatatlan kincstárunk. Az Ő emberi természete, melyet értünk vett magára, nem kevésbé a mi örökségünk, minden tökéletességében. A mi kegyelmes Urunk egy szennytelen élet tiszta ragyogását hordozza magán és ruházza át ránk, Istennek szentelt élete jogerős érdemét ajándékozza nekünk, gyermeki engedelmességének és hű munkásságának jutalmát adja nekünk. Életének szeplőtelen ruháját a dicsőség takarójául adja nekünk. Lényének tündöklő erényeivel ékesít, mint valami ékszerekkel és drágaságokkal és halálában tanúsított emberfölötti magasztos szelídsége dicsőséget és tisztességet szerez nekünk. Ránk hagyta jászlát, hogy abból tanuljuk meg, hogyan ereszkedett le Isten az emberhez; keresztjét, hogy rámutasson arra, mely úton juthat az ember Istenhez. Minden gondolata, érzése, tette, szava, csodatétele és esedezése ránk irányultak. Értünk ment a fájdalom útján és élete fáradtságának minden gyümölcsét ránk íratta égi hagyatékul. Ebben a szempillantásban éppen úgy a miénk Ő, mint ezelőtt. Nem szégyelli magát a mi Urunk Jézus Krisztusunknak megvallani, jóllehet Ő az egyetlen és fenséges hatalom, a királyok Királya és uraknak Ura. Krisztus minden helyen és mindenütt a mi Krisztusunk, kinek mi most és örökké magasztosan örvendezünk. Ó én lelkem, nevezd Őt ma, most, a Szentlélek ereje által a „te Megváltódnak”. Zebaoth az Ő neve; Ő a te Megváltód, az Izraelnek Szente, kit az egész föld Istenének neveznek.

Június 19.

„Mindnyájan megteltek Szentlélekkel.” (Apcsel 2,4)

Mily dúsak volnának a mai nap áldásai, ha mindnyájan megtelnénk Szentlélekkel! Teljesen lehetetlen volna a lélek oly fokú szentsége gyümölcseinek végtelen teljességét túlbecsülni. Élet, vigasz, világosság, tisztaság, erő, béke és még sok drága kegyelmi kincs elválaszthatatlan a Szentlélek üdvös jelenlététől. Szent olajként keni meg a hívő fejét, elkülöníti a szent papságra és kegyelmet ajándékoz neki hivatala helyes betöltésére. Mint az egyedüli és valódi tisztító víz, megszabadít a bűn hatalmától, megszentel az isteni életre; az akaratot és véghezvitelt is ő műveli bennünk az Úrnak jótetszése szerint. Mint világosság kinyilvánította világosságukat, romlásukat, most pedig kinyilatkoztatja nekünk is bennünk az Úr Jézust és vezérel az igazság útján. Tiszta mennyei sugaraitól megvilágosíttatva nem vagyunk többé sötétség, hanem világosság az Úrban. Mint tűz, megtisztít minket minden salaktól, s egyszer s mind ragyogó fényben tündökölteti megtisztított lényünket. Ő az áldozati tűz, mely által képesek vagyunk lelkünket teljesen odaadni Istennek élő és kedves áldozatul. Mint az ég harmatja véget vet szárazságunknak és megtermékenyíti életünket. Ó bárcsak e reggeli órában tényleg dúsan megszállna bennünket! Ilyen harmatgyönyörűséges kezdete lenne a napnak. Mint galamb, a szelíd szeretet szárnyaival lebeg az ő bárkája és a hívők lelke fölött. Mint vigasztaló elűzi a gondot és kételyt, melyek az Ő szeretett gyermekeinek békéjét zavarják. Az elválasztottakra leszáll, valamint Urunkra is a Jordánban és bizonyságot tesz fiúságukról, amennyiben bennük gyermeki lelkületet kelt, miáltal kiáltják: Abba, szerelmes Atya! Mint szél, életnek leheletét hozza az emberbe. Ahova akar, fúj és élesztő hatást nyilvánít, mely által a szellemi teremtettség mozog és megtartatik. Adja az Úr, hogy Szentlelkének jelenlétét most és mindenkor érezzük. „Ó Isten! Ne űzz el engem a Te arcod elől és Te Szentlelkedet ne vedd el én tőlem!”

Június 20.

„Mert én parancsolok a népeknek, és megrostálom Izráel házát, mintha rostával ráznák, de egy szem sem esik a földre.” (Ámos 9,9)

Bármiféle rostálás egyedül Isten engedelme és rendelete által történhet. A Sátánnak mielőtt kezét jobbra tehetné, előbb engedélyt kell kérnie. Sőt azt mondhatjuk, hogy megrostáltatásaink közvetlenül a menny műve, mert alapigénk így mondja: „megrostálom Izráel házát”. A Sátán ehhez, mint valami rabszolga tarthatja ugyan a rostát abban a reményben, hogy ő majd így megronthatja a gabonát, de a Mesternek mindent kormányzó keze maga végzi a gabona tisztogatását épp olyan bánásmóddal, amely az ellenség kívánsága szerint kártékony lehetne. Te drága, - de az Úr csűréből erősen megrostált búza, engedd magadhoz ömleni boldog meggyőződésből ezt a valódi vigaszt, hogy az Úr kezeli a cséplőfát és rostát az Ő örök dicsőségére és hallhatatlan lelked üdvére. Az egészen bizonyos, hogy a szórólapátot az Úr Jézus maga fogja, s elkülöníti a jót a gonosztól. Nem mindnyájan izraeliták, kik Izráel házából származnak. A szérűn heverő rakás még nem a megtisztított mag, ezért kell a szórólapáttal megrostálni. A rostában megteszi hatását a tényleges súly, de a hüvelytokot és polyvát, melyek tartalom nélküliek, el kell a szélnek hordani, csak a tiszta és valóságos gabona maradhat vissza. Vedd figyelembe azt a tökéletes megőrzést, melyben az Úr búzája részesül, még a legcsekélyebb szem is bírja a megőrzés ígéretét. Isten maga rostál, ezért igazán valami komoly és rettenetes ez. Az övéit Ő mindenütt megrostálja „minden pogány nép között”; valami hatékonyan rostálja meg őket, ahogyan megrostálódik a gabona. Mindennek dacára nem szabad elhullani a legkisebb, legkönnyebb és összezsugorodott szemecskéknek sem. Az Úr szemei előtt minden egyes hívő becses: egy pásztor sem veszítene el örömmel egyetlen bárányt sem; az aranyműves sem egy gyémántkövecskét; az anya sem egyik gyermekét; annál kevésbé az ember testének valamelyik tagját; de mindezeken felül annál kevésbé kívánja az Úr, hogy az Ő választotta és megváltottai közül a legcsekélyebb is elvesszen.

Június 21.

„Legszebb vagy az emberek közt.” (Zsoltárok 45,3)

Az Úr Jézus lénye és élete olyan, mint valami egyetlen drágakő; minden tevékenysége és eljárása pedig, mint valami egyetlen bevégzett pecsétlenyomat. Ő teljesen tökéletes, nemcsak minden részeiben, hanem mint valami dicső, mindent túlragyogó egész. Az ő szent kedélye nem valami szép színeknek tarka vegyüléke, vagy nemes fémek halmaza, melyek rendezetlenül hevernek rakáson, Ő egészen szép és dicső ékesség. Benne megvannak mindazok, „amik igazak, amik tisztességesek, amik igaz cselekedetek, amik jó hírűek”. Dicső lényében nincs egyetlen vonás sem, mely másvalakitől eredne, hanem Ő egészen kedves, egészen kedves Ő. Ó Jézus! Hatalmad, kegyelmed, igazságosságod, gyengédséged, igazságod, magasztosságod és változhatatlanságod olyan egész embert képez; jobban mondva, olyan Istenemberré tesz, amilyenhez hasonlót sem a mennyország, sem a föld nem látott. Gyermekséged, örökléted, szereteted, győzelmed, halálod és hallhatatlanságod mind-mind egybe van szőve egy nagy és pompás díszszőnyegbe, melynek sem varrása, sem hasadéka nincsen. Te jó hírű vagy, kifogástalan; sokféle vagy, de nem megosztott; minden vagy de nem egyenetlen. Valamint a színek összessége egyesülve képezik a dicső és gyönyörteljes szivárványt, úgy találkoznak Benned a mennynek és földnek szépségei és oly csodásan olvadnak egybe, hogy az egész mindenségben nincs hozzád hasonló. Sőt, ha a legnemesebbeknek összes erényei egy csomóba köttetnének, még távolról sem állná meg Veled szembe a hasonlítást, Te minden tökéletességnek tükre. Megkenettél mirha és kécia szent olajával, melyet Isten egyedül a Te részedre tett el. Illatod olyan, mint a szent tömjéné, melyhez hasonlót nem vegyíthet a gyógyszerészek művészete. Minden fűszer kellemes illatú, de mind együttvéve isteni remekmű.

Legszebb szépség! Gerjessz bennem
Mennybe vágyó érzelmet,
Kegy szépséged szemlélhessem
Angyalaiddal odafent.

Június 22.

„Ő fogja felépíteni az Úr templomát, és nagy méltóságra emelkedik.” (Zakariás 6,13)

Krisztus maga az építőmestere szellemi templomának, Ő építi fel változhatatlan szeretetének magaslatára, mindenható kegyelmére és csalhatatlan igazmondására. De, mint a salamoni templom építésénél történt, úgy van itt is. Az épületköveket és építőanyagokat elő kell készíteni. A cédrusfák Libánonon állnak ugyan, de még nincsenek megmunkálva az építéshez. Nincsenek kidöntve, sem megfaragva, nem alkalmasak még arra, hogy cédrusgerendák és cédrusoszlopokul használtassanak, melyeknek kellemes illata az Úr házának tornácát a paradicsomban vidámmá tegyék. A sziklatömbök ott hevernek a kőbányában, hol azokat faragják és csiszolják. Mindez Krisztus műve. A hívők előkészíttetnek, megmunkáltatnak és alkalmassá tétetnek mindegyik a maga helyére az Úr templomában. De ezt az előkészítést maga Krisztus saját kezűleg kezdi meg és végzi be. Próbák és bajok nem munkálják a megszentelődést, ha Ő nem erre a célra küldi azokat. Imánk és fáradozásunk bennünket nem tehet alkalmassá a mennyország részére Jézus keze nélkül, ki tetszése szerint változtatja meg szíveinket. Valamint a salamoni templom építkezésénél „sem kalapácsnak, sem fejszének, sem valami egyéb vasszerszámnak pengése nem hallatszott”, mivel már teljesen előkészülve hevert minden tárgy, hogy rendeltetési helyére kerüljön, - úgy van azzal a templom ügyével is, melyet az Úr épít, az előkészítés egészen itt lenn a földön történik. Majd mikor a mennyországba jutunk, ott nem fogunk elkülöníttetni a megszentelődés szerint, nem készíttetünk elő nyomorúságok által, nem csiszoltatunk szenvedések által. Nem, nekünk itt kell előkészíttetnünk, mindent elvégez Krisztus előzetesen. Végül, mikor már mindent megtett, minket egy szerető kéz átsegít a halálfolyamon és behelyeztetünk a mennyei Jeruzsálembe, hogy ott álljunk az Úr templomában, mint örök oszlopok.

Jeruzsálem városát
Hívőknek lakhelyét,
Istenünk Te választottad
Kövekből építetted.

Június 23.

„Olyan lett Efraim, mint a meg nem fordított lángos.” (Hóseás 7,8)

A lángost, ha meg nem fordítják, egyik oldalán sületlen marad. Így maradt Efraim is némely vonatkozásban érintetlen az isteni kegyelemtől, habár egyrészről bizonyos tekintetben engedelmeskedett is, de más oldalról nagyon is kitűnt sok engedetlensége. Én lelkem, kényszerítlek, vizsgáld meg, vajon nem így van-e veled is? Ami isteni, abban állsz-e egészen? Áthatott-e már egészen a kegyelem, megnyilvánul-e annak működése minden erődben, dolgodban, szavaid és gondolkodásodban? Esedezz, hogy megszenteltessék szellemed, lelked és tested, nem szabad, hogy egyszer megszentelt lény látszatát, máskor meg a bűnnek uralmát tüntesd ki magadon, mert különben te is olyan leszel, mint az a lángos, melyet senki meg nem forgat. Az a lángos, melyet nem fordítanak meg, hamarosan megég a tűz felőli oldalán. Habár az ember soha nem bírhat elegendő isteni félelemmel, mégis vannak olyanok, kik tüzes buzgalmuk által egyoldalúan feketére pörkölődnek vagy pedig érzelmükkel teljesen megegyező jámbor vallásos gyakorlataikban farizeus módra felfuvalkodnak, álszenteskedő szénné változnak. Kitűnő szent életet utánzó látszat igen gyakran párosul az igazi isteni félelem teljes hiányával. Ki szentként lép a nyilvánosság elé, az az ő háza végső épületében ördög. Nappal lisztben vájkál, éjjel pedig koromban. Az a lángos, mely egyik oldalán megégett, a másik oldalán még nyers tészta. Óh, Uram, ha ilyen az én állapotom, akkor fordíts meg engem! Fordítsd szentségtelen természetemet szereteted tüze felé, hadd érezze annak mennyei hőségét. Megpörkölt oldalamat pedig hűtsd le egy kissé, így majd tapasztalhatom, milyen nagy hiányát szenvedem az erőnek és melegnek, amint eltávolodom a Te mennyei lángodtól! Ne engedd, hogy én szellemi sántikálóvá legyek, hanem olyanná változzak, ki mindenható kegyelmednek hatalmas befolyása alatt áll, hiszen tudom: ha lángos maradok, akit senki meg nem fordít, ha nem tapasztalom minden oldalról kegyelmed hatását, akkor örök üszök maradok abban a tűzben, mely soha nem fog kialudni.

Június 24.

„Amikor ezt mondta, a sokaságból egy asszony felemelte szavát, és így szólt hozzá: "Boldog az az anyaméh, amely téged hordozott, és boldogok azok az emlők, amelyek tápláltak!" Erre ő így felelt: "De még boldogabbak azok, akik hallgatják az Isten beszédét, és megtartják." ” (Lukács 11,27,28)

Vannak némelyek, kik nagy előszeretettel dédelgetik magukban azt a képzeletet, hogy Máriára nézve valami nagyon felemelő és boldogító lehetett annak tudata, hogy ő az Úrnak anyja. Ezt feltételezik, mert részesült abban a magasztos előnyben, hogy ő az Úr szívébe olyan bepillantást vethetett, amilyet mi soha nem remélhettünk és nem várhattunk volna. Ebben a feltevésben van valami látszata az igazságnak, de találó alap nélkül. Nem tudunk arról, hogy Mária többet tudott volna, mint mások. Amit tudott, azt „szívében forgatta”. De mindazokból, amiket az Újszövetségből tudunk, legkevésbé sem mutatkozik az, hogy neki mélyebb hitismerete lett volna, mint a Krisztus többi tanítványának. Azokat, amiket tudott, mi is éppen úgy tapasztalhatjuk. Talán csodálkozol, hogy ezeket hallod? Itt van egy idézet, mit bizonyít: „Az Úrnak titka azoknak adatik, akik őt félik, és az Ő frigyét megjelenti nekik”. Emellett jusson eszetekbe a Mester szava: „Nem mondalak titeket többet szolgáknak, mert a szolga nem tudja mit művel az Ő Ura; titeket pedig barátaimnak nevezlek, mert mindent, amit hallottam az én Atyámtól megjelentettem nektek”. Ez az isteni kinyilatkoztató, oly boldogítóan nyilvánítja előttünk szívének minden titkát, hogy semmit nem tart vissza abból, mi nekünk áldásul szolgálhat. Sőt még tovább is biztosít minket: „ha pedig nem volna, megmondtam volna néktek”. Avagy nem nyilvánítja-e még ma is nekünk oly módon, ahogyan soha nem fogja magát nyilvánítani a világnak? Éppen így is van, ezért nem kiálltjuk tudatlanságból: „boldog méh, amely téged hordozott”; hanem tiszta öntudattal adjunk hálát Istennek és kérjük, hogy mi, kik az igét hallottuk és értelmes szívvel magunkban megőrizzük, mindenekelőtt olyan benső közösségben legyünk az Üdvözítővel, mint az Ő anyja: Mária volt. Másodszor pedig, oly annyira bizalmas viszonyban álljunk szíve titkaival, amennyire csak lehetséges azt nekünk elérni. Boldog lelkek, kik ilyen előnyben vannak.

Június 25.

„Magas hegyre menj föl” (Ézsaiás 40,9)

A mi Jézus Krisztusban való ismeretünk kissé hasonló a magas hegyek megmászásához. Ha valamely hegy lábánál vagytok, keveset láttok; a hegy csak fele akkorának látszik, mint amilyen a valóságban. A környező szűk völgyben alig láthattok egyebet a lezúduló patakoknál, mely onnan a mélységben levő folyóba ömölve tovább hömpölyög. Ha felmásztok a legközelebbi dombra, akkor terjed és bővül alattatok a völgy. Ha azután feljebb mentek és körülnéztek a környéken, mely több óra járásnyira van onnan, elragadtatással gyönyörködtök a nagy kiterjedésű kilátáson. De lépjetek csak még feljebb, a kilátás még nagyszerűbb. Végre, amikor felértek a csúcsra és ott körülnéztek kelet, nyugat, dél és észak felé nagy kiterjedésű földrészt láttok magatok alatt. Ott van egy erdő, melyet több napi utazás után lehetne elérni a kopár hegyháton. Ott egy tó tükröződik szemben, amott egy folyó kígyózik, mint valami ezüstszál keresztül-kasul a mosolygó nézők között. Előttetek meg az üzemi terülten a lomhán ágaskodó kéményekből pöfékel kifele a füst, vagy a magas töltésekkel beszegélyezett vízparton összetódulnak a hajók árbocai. Mindezek nagyon megörvendeztetnek bennetek és ezt hangoztatjátok: „Ki gondolta volna, hogy erről a magaslatról ilyen gyönyörű kilátás tárul elénk!” Ez így van, de a keresztyén élete is ebben a sorrendben fejlődik. Mikor hinni kezdtünk Krisztusban, akkor még nagyon keveset láttunk rajta. Minél beljebb jutunk, annál több gyönyört fedezünk fel Benne. Ámde ki érte el már a csúcsot? Ki ismerte meg már Krisztus szeretetének egész mélységét és magasságát, mely minden ismeretnél nagyobb? Mikor Pál apostol megöregedett és hófehér hajfürtjeivel Rómában a hideg penészes tömlöcben ült, akkor ő nagyobb joggal, mint mi így kiáltott fel: „Tudom kinek hittem!” Mert minden tapasztalat egy magaslat megmászása gyanánt tűnt előtte, minden megpróbáltatást egy magasabb hegycsúcs elérésének vett, ahonnan jobban áttekinthette Annak egész szeretetét és hűségét, kinek az ő lelkét felajánlotta. Óh, kedves barátom, csak menj fel egy magas hegyre, „Gyertek fel az Úr hegyére, … hogy megtanítson minket az Ő útjaira.”

Június 26.

„Te is erőtlen lettél, mint mi?” (Ézsaiás 14,10)

Milyen rettenetes lesz a – hűtlenné vált – elszakadt testvér kárhozata, mikor majd meztelen lelkének Isten előtt meg kell jelennie! Hogyan lesz képes ezt a dörgő szózatot elviselni: „Menjetek átkozottak az örök tűzre! Te engem megvetettél, én is megvetlek, nem kegyelmezek meg neked!” Így kell megszégyenülni a nyomorultnak azon az utolsó nagy napon, amikor majd az egybegyűlt népek előtt az áruló álcáját felfedik. Nézd csak az elvetetteket és bűnösöket, akik soha nem akartak hallani istenfélelemről, hogyan emelkednek fel lángágyaikból, megbámulva és ujjaikkal mutogatva hogyan fogadják, „Itt van ő is? Itt a pokolban is prédikálni akarja az evangéliumot?” „Itt van” – mondja a másik – „engem dorgált istenkáromlásért, pedig ő maga is képmutató volt!” „Nini!” mondja ismét egyik közülük, „itt jön egy zsoltárénekes és megszégyenült ember, olyan, aki soha nem mulasztotta el a gyülekezetbe járást. Ez dicsekedett el vele, hogy biztos az ő üdvössége felől, most meg itt van!” A sátáni kínzó szellemek vad dühe nem nyilvánulhat meg jobban, mint azon a napon, amikor a képmutató lelkét az örök romlásba vonszolják. Bunyan ezt szabadon, de a költészeti fogalom rettentő nagyszerűségével ecseteli, amint a pokol mélységéről szól. A nyomorultat hét ördög kötözte meg kilenc kötéllel és lecibálták a mennyei útról, melyen az ő állítása szerint haladt és azután a hátsó kapun át a pokolba taszították. Gondoljatok erre a pokolba esésre, ti, akik Krisztust valljátok! „Magatokat vizsgáljátok meg, hogy a hitben vagytok-e! Vigyázzatok állapototokra! Lássátok meg, hogy a Krisztusban vagytok vagy sem?” Legkönnyebb dolog a világról elítélőleg nyilatkozni, mikor valamelyikünk a nyomor olvasztójában sínylődik. No de igazságosak és egyenesek legyetek ebben. Mindenkivel szemben igazságosak legyetek, de önmagatokkal szigorúak. Gondoljátok meg, ha ti nem kősziklára építetek, hanem homokra, eljön az árvíz vagy a szelek és megütköznek a házban, az összedől és nagyot zuhan. Bár adna az Úr nektek őszinteséget, állhatatosságot és bátorságot, hogy bármilyen rossz helyzetbe jutnátok is, soha el ne forduljatok.

Június 27.

„Csak nagyon messze ne távozzatok” (2 Mózes 8,28)

Az a szó a főkínzó fáraó szájából hangzott el, ami ugyancsak ravasz szó. Mikor a szegény meggyötört és elnyomott Izrael az országból kénytelen volt kinyomulni, akkor alkuba lépett velük, hogy ne távozzanak tőle messzire. Ne menjenek olyan távol, hogy az ő hatalmas karját ne érezzék vagy a kémkedők szemei elől megszökjenek. Ilyen módon a világ sem szereti, ha nem akarunk velük egyenlő színvonalon lenni, ha szavainkban és eljárásainkban, gondolkozásunkban és erkölcsben különbözünk. Szeretne nekünk szívességet tenni és nem akarja barátságát velünk felbontani valami nagyon kemény bánásmóddal. A világnak meghalni, Krisztussal eltemettetni a halálba, ezek olyan tapasztalatok, amiket a testi értelem nevetségesnek tart és gúny tárgyává tesz. Így aztán azoknak, akik magukat Krisztus rendelései és akarata szerint igazítják és Őt őszintén követni óhajtják, becsületes törekvését általában félreismerik, sőt kárhoztatják is. Kevesen vannak, akik ezt még valóban komolyan veszik. A világ okoskodása a mérséklet útját ajánlja és valami „közvetítés”-ről beszél. E testi bölcsesség helyben hagyja azt, hogy az erkölcsi tisztaság valami nagyon kívánatos, emellett arra int, hogy ne vegyük olyan nagyon komolyan. Az igazság valóban nemes cél, de a kételkedést ne ítéljük el olyan szigorúan, a tévelygés úgy sem hárítható el. Ezt beszéli a világ: „Igen, legyetek lelki értelemben, de ne mondjatok le minden vidám társaságról, tisztességes táncról és szép operáról. Mire való valami dolgot annyira becsmérelni, ami különben a jó hangulathoz tartozik és az egész művelt világ részt vesz abban.” Krisztus hirdetőinek egész serege enged ennek az alattomos ajánlatnak saját örök veszedelmükre. Ha az Urat teljesen követni akarjuk, akkor el kell menekülnünk az önlemondás pusztájába és a testies világ Egyiptomát mögöttünk kell hagyni. Búcsút kell vennünk annak alapelveitől, örömeitől, lanyha jámborságától és onnan messze távozni oda, ahova az Úr az övéit meghívja. Minél távolabb lenni a viperától, annál jobb. Minden igazi hívőnek ez harsogja a trombitaszó: „Fussatok ki Babilonból én népem és ne legyetek részese az ő bűneiben, hogy az Ő büntetéseivel ne büntessen bennetek”.

Június 28.

„Nézzünk fel Jézusra, a hit szerzőjére és beteljesítőjére.” (Zsidók 12,2)

A Szentlélek szüntelen azon munkálkodik, hogy tekintetünket önmagunkról Jézusra irányítsuk. De a sátán műve ezzel egészen ellentétben van, mert ő folyamatosan azon mesterkedik, hogy Krisztus helyett önmagunkra nézzünk; szüntelen suttogva: „bűneid sokkal nagyobbak, minthogy azokat neked az Úr megbocsássa. Nincs hited. Nincs benned kellő bűnbánat. Soha nem lehetsz képes arra, hogy mindvégig megállj. Semmit sem tudsz az Ő gyermekeinek öröméről. Óh, hiszen neked nagyon kétes óhajaid vannak Üdvözítődtől”. Ezek mind olyan gondolatok, melyek tulajdon énedet előtérbe hozzák, mi pedig, mikor magunkat szemléljük, sem vigaszt, sem bíztatót nem lelünk. Ámde a Szentlélek eltereli égészen tekintetünket önmagunkról. Megmondja, hogy semmik vagyunk, hogy „minden és mindenekben Krisztus” a fő. Ezért vedd fontolóra, hogy nem a te Krisztushoz való kapaszkodásod és erős fogásod ment meg téged, - az Úr Jézus maga az. Nem a Krisztusban való örömöd boldogít – Krisztus maga az. Még a hited sem, mely az Isten fiában van – habár a hit ehhez az eszköz – hanem Krisztus vére és érdeme, tehát ne tekints annyira a saját kezedre, melyet Krisztus felé kinyújtasz, hanem magára Krisztusra. Ne tekints reménységedre, hanem Jézusra, hited elkezdőjére és elvégzőjére. Mi abban soha szerencsét és boldogságot nem találhatunk, ha imáinkra, érzelmünkre és cselekedetünkre tekintünk. Lelkünknek nem az ad nyugalmat, hogy mik vagyunk, hanem az, hogy mi a Jézus! Ha a sátánt legyőzni és Istennel békét kívánunk, ez csak azáltal történhet, ha Jézusra nézünk. Irányítsd tekinteted gyermekiesen felé, pihenj az Ő erényein, szenvedésén és halálán, dicsőségén, szószólásán és ebben gyönyörködtesd érzelmeidet. Mikor reggel felébredsz, tekints fel Őhozzá, mikor este lefekszel, akkor is nézz előbb Őreá. Óh, ne hagyd reménységeidet és aggodalmaidat Jézusod és te közéd férkőzni, maradj közvetlen közelében és soha nem leszel hiányában.

„Óh, te mennyei fényvilág,
Lelkemet hasd át!”

Június 29.

„Azonképpen az Isten is előhozza azokat, akik elaludtak, a Jézus által ő vele együtt.” (1 Thesszalonika 4,14)

Ne képzeljük be magunknak, hogy a lélek az ő álmát érzéketlenségben alussza. „Ma velem leszel a paradicsomban”, ez az a megígért vigasz, melyet Krisztus a haldokló szentek fülébe súg. Ők „elaludtak a Jézusban”, de lelkeik Isten trónja előtt vannak és az Ő templomában magasztalják Őt éjjel-nappal, zengve halleluját Annak, ki őket vérével megtisztította bűneikből. A test alszik csendes kamrácskájában, a földben, a fűnek zöld leple alatt. Micsoda álom ez? Az alvás fogalmáról a képzelet: „nyugvás”, ezt akarja velünk a Szentlélek közelebbről ismertetni. Az alvás minden éjjelt a nap vasárnapjává tesz. Az alvás bezárja a lélek ajtaját és várakozásra késztet minden betolakodót, hogy a benső élet saját gyönyörkertjében megpihenhessen és felüdülhessen. A munkában elfáradt hívő nyugton alszik, hasonlóan a fáradt gyermekhez, mely az anya keblén szunnyad. Óh, mily boldogok, kik az Úrban halnak meg. „Bizony, azt mondja a Lélek, mert megnyugszanak az ő fáradságuktól, és az ő cselekedeteik követik őket.” Csendes nyugalmukat senki meg nem zavarja, amíg az Úr felkelti őket, hogy kiossza közöttük az ígért kegyelmi jutalmat. Az őrangyalok védelme alatt, az örökkévalóság titkainak függönye mögött tovább alusznak a dicsőségnek ígéret-örökösei, míg majd az idők teljessége meghozza a dicsőülés megvalósulását. Milyen ébredés lesz az, mikor majd szunnyadozásaikból felébrednek! Betétettek utolsó nyughelyükre fáradtan, kimerülve, de nem úgy fognak felébredni. Bementek nyugalmukba bajoktól feldúlt homlokkal és éktelen ráncos ábrázattal, de fel fognak ébredni szépséges dicsőségben. Az összezsugorodott vetőmag, melyen nem volt semmi kellem és szép alkat, úgy jön elő a porból, mint új hajtás tündöklő kedvességben. A sír télszaka kitér a szabadulás tavaszának és a dicsőség nyarának. Valami boldogító a halál körül, hogy az az isteni kegyelem ereje által leveti rólunk a hétköznapi ruházatot, azután felöltöztet a tökéletesség menyegzői ruhájába. „Boldogok, kik elaludtak Jézusban.”

Június 30.

„Aki akarja, vegye az élet vizét ingyen.” (Jelenések 22,17)

Jézus mondja: „vegyetek ingyen”. Nem kíván fizetést, sem előleget. Ha nincsenek is valami jó érzéseid, meghívott vagy, ezért jöjj! Nincs hited, sem bűnbánatod, csak jöjj Hozzá, ajándékul kapod Tőle. Jöjj csak úgy, amint vagy és állsz, vegyél „ingyen”, vásárolj pénz nélkül ingyen. Akiknek szükségük van rá, azoknak ajándékozza önmagát. A nagy városok nyilvános terein és útjain az ivó kutak dicső berendezések, alig képzelhető, hogy kerülne olyan féleszű, aki a szomjúságtól epedezve, ilyen kút előtt álldogálva, előbb erszényét venné elő ás azután kiáltozná: „Nem szabad innom, de nem is ihatok, mert nincs tíz tallér a zsebemben.” Bármilyen szegény legyen az ember, itt áll a kút és ihat ennek vizéből, ahogyan és amennyit tetszik. Akárhány szomjas, aki arra jár, legyen bár durva vászonban, vagy selyemben és bársonyban öltözködve, jöhet, s nem kell tekintgetnie előtte engedélyért, - ugyan szabad-e neki is inni; hiszen ennek a kútnak az a rendeltetése, hogy igyanak belőle, tehát ez kielégítő engedély, hogy a vizet ingyen elfogadják. Néhány jóakaró érzettől áthatott, adakozó értelemmel bíró jó barát ide alapította ezt a felüdítő kristálytiszta kutat, mi pedig merítünk belőle, ehhez nincs szükség további engedélyre. Lehetnek ugyan olyan személyek, akik szomjazva haladnak azon az úton, melyeken ilyen szabad kutak léteznek, előkelő urak és hölgyek, kik négyes fogatukban kocsikáznak el mellette. Lehetséges, hogy nagyon szomjasak, de nem szabad megkísérelniük, nehogy olyan közönségesekké váljanak, hogy egy italért leszálljanak hintójukról. Véleményük szerint, rájuk nézve nagyon megbecstelenítő lenne, ha valamelyik nyilvános kútnál innának, így aztán elhaladnak epekedő ajkakkal. Óh, milyen sokan vannak, akik magukat gazdagnak gondolják jócselekedetekben, emiatt nem jöhetnek Krisztushoz! Ezt mondják: „Nem akarok hasonló módon üdvözülni, mint a házasságtörők és istenkáromlók. Mit, azon az úton menjek a mennyországba, amelyiken ez a koldus? Nem létezik még egy út az üdvösséghez, hanem csak az, amelyen minden tolvaj futkos? Akkor nem akarok üdvözülni!” Ilyen kevély durcáskodók kénytelenek az élet vize nélkül maradni, de: „aki akarja, vegye az élet vizét ingyen”.

Július 1.

„És nyárban és télben is úgy lesz.” (Zakariás 14,8)

Élő vizek jöjjenek ki Jeruzsálemből, melynek folyásait a tikkasztó nyári hőség épp oly kevésbé fog kiszárítani, minthogy be nem fagyasztja a dermesztő hideg télnek havas süvítése sem. Örülj lelkem, hogy tanúskodhatsz az Úr hűségéről! Az évszakok változnak, te is változol velük, de az Úr mindenkor ugyanaz marad; szeretetének folyásai pedig épp olyan mélyek, szélesek és telve vannak, ahogy régen is voltak. A mindennapi gondok epesztő hősége, a nehéz megpróbáltatások az Úr kegyelmének hűsítő áradatába kergetnek engem, hogy abban felüdülést találjak. Odasietek feltartóztathatatlanul a világ tömkelegéből és a bajok iszapos sarából, s ott, a kiapadhatatlan forrásból megelégedésig iszom, mert ennek kristályvizei „nyárban és télben is folynak”. A felső források soha ki nem apadnak, amiért magasztaltassék az Úr neve! Az alsó kutakból sem fogyhat ki a víz soha. Illés tapasztalta, hogy a Kérit patakja kiszáradt, de Jehova ugyanaz a gondviselő Isten maradt. Jób így szólt: „Az én barátaim megcsaltak engem, mint a megáradt patak, és mint az elmúló patakoknak áradása”, - de Istenében túláradó üdülésre talált. Egyiptomnak a Nílus folyó képezi a reményt és bizalmat, ennek vize változó, de Urunk ugyanaz marad örökké. Cyrusz bevezette az Eufrátesz folyóvizét és úgy nyerte meg Babilont, de semmiféle erő vagy hatalom – legyen az földi vagy pokolbéli – nem képes az Isten kegyelme folyamát elterelni vagy levezetni. Az emberi bölcsességeknek hatalmas ősrégi folyóinak medre régóta kiszáradt és elavult, de az örök folyamok, melyek az Istennek korlátolhatatlan kegyeiből és végtelen szeretetéből erednek, mindenkor telve maradnak csordultig. Nemzedékek elfonnyadnak, de az isteni kegyelem hullámai szakadatlanul ömledeznek az idők terjedelmes síkságán keresztül.

Jönnek – mennek az emberek,
De megmarad irgalmad és kegyelmed.

Boldog vagy lelkem, hogy te ezen üde vizek mellett vagy vezetve! Ne térj el más forrásokhoz, mert abban az esetben hallanod kell az Úr dorgáló szavát: „Mi dolgod van Egyiptom útjaival, hogy a Nílus vizét iszod?”

Július 2.

„Csak ő benne vigad a mi szívünk.” (Zsoltárok 33,21)

Boldogító az a tény, hogy a keresztyének a legmélyebb nyomorban és a legnagyobb szerencsétlenségben is tudnak örülni, habár bajok veszik körül őket, annak dacára mégis énekelnek, mint a madarak némelyike, legjobban a kalitkában tudnak énekelni. A hullámok egyre magasabbra dagadnak és már-már a fejük fölött összecsapnak, mindamellett lelkeik a felszínre emelkednek és nézik Isten arcának fényességét. A mentőöv velük van, mi fejüket mindenkor a felszínen tartja, úgy, hogy a rettegő vihar közepette is éneklik: „Te Istenem még mellettem vagy!” Kit illet ezért a tisztesség? Kit mást, mint egyedül Jézust, mindaz Jézustól jön. A bajokat nem mindenkor kíséri vigasz a hívő részére, de az Isten fiának jelenléte, ki vele együtt áll a tüzes kemencében, örömmel tölti be szívét. Ha beteg és szenved, Jézus meglátogatja és felüdíti őt kínos fekhelyén. Netalán már haldokolna és a Jordán folyó rettegtető hullámáradata már a szája körül csapkodna, ekkor Jézus megragadja őt karjánál fogva és ezt kiálltja feléje: „Ne félj kedvesem, meghalni annyi, mint örökölni; a halál áradatának forrásai az égben vannak; azok nem keserűek, hanem édesek, mint a nektár, mert az Isten trónjából csörgedeznek”. Mikor pedig az eltávozó szent ezt a folyót keresztülgázolja, a hullámok pedig körülötte tombolnak, a szívverése elakad, és a látása megmerevedik, ugyanaz a hang ezt suttogja fülébe: „Ne félj, mert én veled vagyok; ne térj el tőlem, mert én vagyok a te Istened”. Mikor pedig elérkezik az ismeretlen öröklétpartjához és már-már visszahökken, az árnyékország kapuinál megszólal Jézus: „Ne félj, mert tetszik a te Atyádnak, neked adni ezt az országot”. Így megerősödve és megvigasztalva nem fél a hívő meghalni, sőt örvend az elváláson, mert már megpillantaná Jézust, mint ama hajnalcsillagot, s így kívánja Őt szemlélni és tekintetét rajta legeltetni, mint a fényes napsugarakon. Valóban, Jézus jelenléte a teljes mennyország, ami után oly nagyon kívánkozunk.

Jézus, Jézus jöjj hozzám,
Óh, halld esdeklő imám,
A Te nagy szereteted,
Üdítse fel szívemet.

Július 3.

„És elnyelték a rút és sovány tehenek a hét szép és kövér tehenet” (1 Mózes 41,4)

A fáraó álma már nagyon sokszor beteljesedett az én éber állapotomban nyert tapasztalataimban. Lankadatlan szorgalmasságom heteiben gyűjtött javaimon rettentő pusztítást vittek véghez henyélő nyugalomban töltött napjaim. Fagyos hidegségem ideje alatt megdermedt lelkesedésemnek minden tüze és heves buzgalmamnak ereje, a világi értelemhez való simulásom az istenes életben tett előrehaladásomat ugyancsak visszalökte az előbbi helyzetbe. Tapasztaltam, mily nagyon szükséges a sovány imáktól, a sovány dicsénekektől, a sovány engedelmességtől és a sovány szívbeli tapasztalatoktól óvakodnom. Ezek felemésztik vigaszomat és szívem kövérségét. Ha én az imát csak a legrövidebb időre mulasztom is el, elveszítem minden szellemi frissességemet mellyel már rendelkeztem. Ha újabb készletet nem kapok a mennyből, felemésztődik csűröm minden régi gabonakészlete az ínségben, mely lelkemet megtámadja. Ha a közönyösség hernyói, a világi gyönyörök sáskái és az öntetszelgés férgei szívemet teljesen kopárrá és pusztává teszik, ezek miatt lelkem elkezd hervadozni, akkor minden előbbi haladásom és növekedésem a kegyelemben, úgyszintén előbbi termékenységem az istenségben – hiábavalóvá lett. Valóban nagyon komolyan kellene őrizkednem a csúnya, sovány napoktól az éhség gyötrő óráitól! Ha napról-napra óhajtott célom felé sietnék, azt hamar elérhetném, de gyakori tévelygéseim még a messze távolban tartanak vissza magasztos hivatásom javától és megfosztanak engem a győzelem azon gyümölcseitől, melyekért már eddig harcoltam. Az egyetlen út, melyen minden napunk „kövér tehenekké” válhatnak az, ha őket a helyes legelőre hajtom, azokat az Úrral közösségben töltöm, az ő szolgálatában, szemei előtt az Ő félelmében és utjaiban. Miért ne lehetne minden következő év dúsabb rakományban, életben, szeretetben, hálában és örömben? A mennyei halmokhoz közelebb jutok, tehát az Úrhoz is jobban kell hasonlítanom. Óh, Uram, tartóztasd távol tőlem a rútság átkát, add, hogy ne legyek kénytelen ezt kiáltozni: „megsoványodtam, megsoványodtam, jaj, nekem!” hanem, hogy megkövéredjek a Te házadban nagy Neved magasztalására.

Július 4.

„Szenteld meg őket a te igazságoddal.” (János 17,17)

Az újjászületés pillanatában veszi kezdetét a megszentelődés is. Az új életet a Szentlélek leheli az emberbe, mely által új teremtménnyé válik a Jézus Krisztusban. Ez a művelet, mely az újjászületéssel veszi kezdetét, kétféle módon folytatódik: az önmegtagadás által, amelyben a test gyönyörei visszaszoríttatnak és elnyomattatnak és a megelevenítés által, mellyel az Istentől belénk plántált élet élő víznek forrásává lesz, mely az örökkévalóságba csörgedezik. Mindkettő naponként végbemegy abban, amit „állhatatosságnak” nevezünk, mely által a keresztyén meg lesz őrizve és növekszik a kegyelemben, megtelik az igazság gyümölcseivel, ami az Isten tiszteletére és dicséretére történt a Jézus Krisztus által. Ez összpontosul és tökéletességre jut „a dicsőségben”, mikor a lélek miután egészen megtisztult, felvétetik a mennyországba, hogy ott lakjon az összes szent lénnyel a felséges jobbján. De mialatt Isten lelke ily módon kezdeményezője a megszentelődésnek, ehhez még észrevehetően járul hatékony erő, amelyet nem lehet figyelmen kívül hagyni. Ezt mondta az Úr Jézus: „Szenteld meg őket a te igazságoddal: A te igéd igazság”. Számos bibliai idézet mutatja, hogy megszentelődésünk eszköze az Isten igéje. Az igazság követelményeit és tanait Isten szelleme közli velünk, az teszi bennünk azokat erőssé és hatékonnyá. Azokat a fül fogja fel és a szív nyeli el, azután munkálják bennünk az akaratot és véghezvitet Isten tetszésére. Az igazság szentel meg minket, mi pedig, ha nem halljuk és olvassuk az igazságot nem növekedhetünk az igazságban. Mi csak úgy élhetünk egészséges keresztyén életet és növekedhetünk az igazságban, ha gyarapodunk az igazság egészséges ismeretében. „Az én lábamnak mécses a Te igéd, ösvényemnek világossága.” Ne mondd valamely tévelygésről ez nem tesz semmit, csak nézetekről és véleményekről van szó. Senki nem tűr az ítéletben valami tévedést anélkül, hogy előbb-utóbb ő is tényleg egy tévedést meg ne engedne magának. Maradj szigorúan az igazság mellett, mert ha ezt teszed, Isten szelleme meg fog szentelni. Uram, szentelj meg engem is a Te igazságoddal, a Te beszéded igazság!

Július 5.

„Hivatalos szenteknek.” (Róma 1,7)

Nagyon hajlandók vagyunk az apostolok korabeli szenteket olyanoknak tekinteni, mint akik a szó szoros értelmében, mélyebb és kiválóbb „szentek” volnának, mint Istennek többi gyermekei. Mindannyian „szentek” azok, kiket Isten kegyelme által elhívott és Szentlelke által megszentelt, de mi ama képzelet felé hajlunk, hogy az „apostolok” valami egészen rendkívüli emberek lehettek, kikben alig lehetettek gyengeségek, aligha voltak olyan kísértéseknek alávetve, mint mi. E vélemény mellett elfelejtjük és szem elől tévesztjük azt az igazságot, hogy minél inkább jár az ember Istennel és él Istenben, annál több alkalom nyílik neki rossz szíve felett bánkódni. Minél inkább vonzódik a Mester szolgálati tisztességére, annál jobban keseríti és bántja t napról-napra a bűn, mi a testéből származik. Valóban így van: ha mi személyesen ismertük volna Pál apostolt, arra a gondolatra jutottunk volna, hogy feltűnően hasonlít Istennek választott családja többi tagjaihoz. Ha pedig vele beszélgettünk volna, e szavakat kellett volna mondanunk: „Rájövünk, hogy az ő tapasztalatai a mieinkkel azonosak”. Ő hívebb, komolyabb, mélyebb ismerettel bír, mint mi, de ugyanolyan bajokkal és kísértésekkel kell neki is megküzdenie, mint nekünk. Sőt valóban mondható, hogy némely vonatkozásban még jobban megkísértetett, mint mi. Ezért ne úgy tekintsetek az első időbeli szentekre, mintha azok minden erőtlenség és bűnöktől mentesek lettek volna, se ne szemléljétek őket valami tartózkodó félelemmel, ami csaknem imádattá lesz. Szentségüket mi is elérhetjük. „Hivatalos szentek” vagyunk, híva ugyanazon hangtól, mely őket is szólította. Minden keresztyén kötelessége, hogy erővel hatoljon be a szentek közössége szűkebb körébe. Ezért kövessük őket a szentségben és buzgóságban. Mi ugyanazzal a világossággal bírunk, mely nekik világított, ugyan ahhoz a kegyelemhez juthattunk mi is, tehát miért elégednénk meg, míg el nem értük őket a mennyei lény érzetében? Ők Jézussal éltek, Jézusért éltek, így azután növekedtek is, mint Jézus. Éljünk tehát mi is ugyanolyan szellemben, mint ők éltek, „nézvén a hitnek fejedelmére és elvégzőjére”, akkor a mi szentségünk mihamarabb láthatóvá lesz.

Július 6.

„Aki pedig hallgat engem, lakozik bátorságosan, és csendes lesz a gonosznak félelmétől.” (Példabeszédek 1,33)

Dicsőn fénylik az isteni szeretet, mikor az a csapások viharéjjelének közepén felragyog. Szép az a magányos csillag, mely felséges nyugalommal sugárzik; a szétfoszló fergeteg felhők közül kedves az az oázis, mely a megmérhetetlen homok pusztában virágzik; olyan szép és dicső a haragáradat közepében a szeretet. Mikor az izraeliták megharagították szüntelen bálványtiszteleteikkel a Magasságost, azzal bűntette őket, hogy megvonta tőlük az esőt és a harmatot, ezáltal országukban súlyos ínség támadt. De mialatt ezt tette, gondoskodott arról, hogy választottai biztonságban maradhattak és bővölködtek. Ha valamennyi patak kiszárad, de Illésnek kell, hogy csörgedezzen egy, s ha ebből is kiapad a víz, tud az Isten neki egy ellátási helyet készíteni. Nemcsak ezt, az Úr nemcsak „Illést”, hanem a kegyelem szerint megmaradt választottakat is, - itt ötven, ott ötven elrejtőzve barlangokban – habár az egész országban éhség tombolt, ezek az ötvenek a barlangokban mégis ellátattak kenyérrel és vízzel; ellátattak Akháb asztaláról, ennek hű udvarmestere: Obadja által. Ebből láthatjuk, hogy Isten gyermekei biztosítva vannak, bármi következzen is be a jövőben. Ha ez a szilárdan megállapított föld hatalmas rázkódtatástól remegne és maga az ég szakadna szét, a hívő a szétrombolt világok közepette mégis biztonságban maradna, csakúgy, mint a nyugalmas csend óráiban. Ha Isten az ő gyermekeit, kik az ég alatt vannak nem akarja megmenteni, akkor meg fogja őket menteni a mennyországban. Ha a világ olyan forró lesz, hogy ők tovább itt nem maradhatnak, akkor a mennyország lesz lakhelyük és menedékük. Ne csüggedjetek tehát, mikor háborúkról hallotok. Jöjjön bármi e földre, ti a Jehova védőszárnyai alatt biztonságban lesztek. Építsetek szilárdan az Ő ígéretére, bízzatok hűségében, űzzetek el minden félelmet és minden kételyt az ördöghöz, ahonnan jönnek, mert itt valóban nem létezik semmi, ami titeket rémíthetne vagy megkárosíthatna. Egyetlen dolgotok, hogy az elragadtatás világára tekintsetek és hallgassatok a bölcsesség és igazságosság szózatára.

Július 7.

„Atyámfiai, imádkozzatok érettünk.” (1 Tesszalonika 5,25)

Imádkozzatok tanítóitokért, kik lelkeitek gondját viselik. Ezt a figyelmeztetést, hogy az evangélium szolgáiért imádkozzatok, szívleljétek meg ma és felkérünk erre minden keresztyén házat, hívő családot, hogy a Szentírás e szavát komolyan vegyék figyelembe mit legelőször az apostol hangoztatott, most pedig mi megismételünk. Kedves testvérek, az igazság tanát hirdetőnek munkája felbecsülhetetlenül fontos, mert ezreknek jóléte vagy rossz helyzete függ ettől. Neki az Úr nevében tárgyalnia kell a lelkekkel a legmagasztosabb és legszentebb dolgokról, s az az ige, melyez hirdetnie kell, vagy jó illat lesz az életre, vagy a halál illata a halálra. Az evangélium tanát nagy felelősség terheli, tehát nem csekély kegyelem, ha utóvégre ártatlanoknak találtatnak az összes emberek vérétől. Mint vezető férfiak, Krisztus seregében az emberek és a pokoli hatalmak előtt leginkább ők a támadások céltáblái. Ellenségeik lépten-nyomon a legéberebb figyelemmel lesik őket annyira, hogy az üldözők hálóitól alig képesek megmenekülni. Szent hivatásuk sok megkísértésnek teszi ki őket, miknek mások nincsenek alávetve, s nagyon sokszor csak azáltal távolodnak el azoktól, hogy ők személyes ismerősei az igazságnak, mi nyilvánosan és hivatalosan kötelezi őket annak cselekvésére. Sokszor belekerülnek a körülményeknek olyan bonyodalmába, miből saját okosságuk által nem kerülhetnek ki. Lelkük legnagyobb fájdalmára látniuk kell, hogyan hullnak el tehetséges lelkek. Mély fájdalommal kell nézniük, hogy ezrek rohannak a veszedelembe, ezek miatt lelkük minden erélyessége elmúlik. Sóvárgó szívvel kívánják, hogy a hirdetett ige áldásul szolgáljon nektek, remélik, hogy gyermekeitek részére áldásul lesznek. Óhajuk, hogy a szenteknek és bűnösöknek segítséget nyújthassanak, ezért testvérek, imádkozzatok Isten előtt értük. Nézzétek, milyen nyomorult emberek vagyunk, ha a szentek imáját nem élvezzük, de boldogok vagyunk, ha a ti értünk való könyörgésetekben élhetünk. Ne nálunk, hanem a felmagasztalt Mesternél keressétek a mennyei áldást, de ezt az áldást Ő már nagyon sokszor szolgái által közvetítette. Ezért mi mindnyájan, kik az Ő igazságának és kegyelmének hirdetői vagyunk, kérünk mindenkit az Úr Jézusért: „Atyámfiai, imádkozzatok érettünk.”

Július 8.

„Mondd meg nékem, miben van a te nagy erőd.” (Bírák 16,6)

Miben rejlik a hitnek titkos ereje? Abban a tápszerben rejlik, mellyel él, mert a hit kutatja, mi az ígéret: az isteni kegyelem folyása, Isten nagy szívének túláradása. A hit pedig ezt mondja: „Az én Istenem nem adhatta volna ezt az ígéretet másként, csakis kegyelemből és szerető könyörületből, tehát egészen bizonyos, hogy szava be fog teljesedni.” Azután ezt gondolja a hit: „Ki adta az ígéretet?” Ebben nem jön elő annyira annak nagysága, mint inkább „Ki annak kezdeményezője?” Megfontolja, hogy a kezdeményező maga az Isten, ki nem hazudhat, Isten a mindenható, a változhatatlan. Ebből következteti, hogy az ígéretnek be kell teljesedni, s így ebben a szilárd meggyőződésben halad tovább. Emlékszik, miért adatott az ígéret, tudniillik, Isten dicsőítésére, és érzi annak teljes bizonyosságát, hogy Isten tisztessége nem rendülhet meg. Címerét nem engedi megbecsteleníteni, sem azt, hogy koronájának fénye elhomályosuljon. Ezért kell és fog beteljesedni az ígéret. Továbbá a hit Krisztus csodás művében világos bizonyítékát látja az Atya szándékának, hogy szavát végre akarja hajtani. „Aki az ő tulajdon Fiának nem kedvezett, hanem őt mindnyájunkért odaadta, mi módon ne ajándékozna vele együtt mindent minékünk?” Mondhatjuk még: a hit a múltakra tekint, mert küzdelmei őt megedzették és győzelmei fellelkesítették. Eszébe jut, hogy Isten soha nem hagyta el őt; mondható, hogy soha nem felejtkezett el egyik gyermekéről sem. Visszatekint a nagy bajok idejére, melyekből kiszabadult; a rettenetes veszélyek idejére, melyeken napjai olyanok voltak, mint az ereje és ekkor felkiált: „Nem, nem tépelődöm amiatt, hogy Ő megváltozna és szolgáját elhagyná. Mindeddig segítségül volt nekem az Úr, ezután is megsegít.” Tehát a hit minden ígéretet összefüggésben lát Azzal, ki azt adta, s így mondhatja teljes bizalommal: „Valóban a te jó voltod és irgalmasságod követnek engem életemnek minden idejében és lakozom az Úrnak házában hosszú ideig.” „Mert nap és pajzs az Úr Isten; kegyelmet és dicsőséget ad az Úr, nem vonja meg a jót azoktól, akik ártatlanul élnek.”

Július 9.

„El ne feledkezzél semmi jótéteményéről.” (Zsoltárok 103,2)

Kedves és dicséretes foglalkozás az Úr kezére figyelni, hogyan nyilvánul az a múltban a szentek vezetésében, nemkülönben az ő irgalmasságát észrevenni, ami akkor nyilvánul, mikor őket a bajokból megszabadítja, - kegyelmét, mikor bűneiket megbocsátja, - hűségét, mikor nekik szövetségét megtartja. Ámde nem lenne-e üdvösebb és áldásdúsabb ránk nézve, ha a saját életünkben figyelnénk az Úr kezét? Avagy nem kellene-e sorsunk vezetésében legalább is oly tisztán és ragyogóan felismernünk az Ő irgalmát és kegyelmét, épp oly meggyőzően az Ő igazságosságát és hűségét is, mint bármelyik szentnek életében, ki már elhaladt előttünk? Jogtalanságot követünk el Urunk ellen, ha azt véljük, hogy a múltak embereivel hatalmas dolgokat vitt véghez, és magát hatalmas Istennek bizonyította, de többé már nem művel már csodákat és a jelenleg földön élő szentjei javára nem mozgatja többé hatalmas karját. Vessünk egy pillantást a múltra. Bizonyára észrevehetünk abban több szerencsés eseményt, mi felbuzdító és Istenünk tisztességéről tanúskodik. Soha nem szabadíttattatok meg szükség és bajokból? Nem gázoltatok még soha keresztül a nyomor áradatán, melyeken az Úr keze vezetett keresztül? Nem nyertetek még kijelentéseket? Nem részesültetek még semmi kegyelmi bizonyítékokban? Az a jó Isten, ki Salamonnak megadta, amit szíve kívánt Tőle, nem vette volna eddig figyelembe sóhajaitokat és vágyaitokat? Az Isten, ki a túláradó jóság, kiről Dávid ezt énekelte: „ki minden jóval megelégíti a te szádat”, nem elégítene-e ki téged is jó voltának kövérével és velejével? Nem legeltetett téged még szép zöld legelőjén? Nem vezetett el a hűs forráshoz? Valóban, az Úr oly kegyelmes és jóságos volt hozzánk is, mint az ókori szentekhez. Ezért foglaljuk egy hálaénekeinket sok kegyelmi ténykedéseiért. Vegyük elő tehát a háládatosság tiszta aranyát és a dicsénekek drágaköveit, készítsünk ezekből egy új koronát Jézus fejére. Lelkeink úgy zengjenek, mint a Dávid hárfái, mikor az Urat magasztalva hirdetjük, kinek kegyelme megmarad örökké.

Július 10.

„Polgártársai a szenteknek.” (Efézus 2,19)

Mit jelent az, hogy mi a mennyben polgárok leszünk? Ennek jelentősége, hogy mi mennyei kormányzat alatt állunk. Krisztus, a mennyország királya, uralkodik szíveinkben. Naponta imádkozzunk: „Legyen meg a Te akaratod, mint a mennyben, úgy itt e földön is.” Azokat az ígéreteket és rendeleteket, melyek a dicstrónból indulnak ki, készségesen és örömmel fogadjuk; ujjongva engedelmeskedünk a nagy király rendeleteinek. De azután, mint mennyei polgároknak részük is van az új Jeruzsálemben, a mennyország tisztességeiben és méltányosságaiban. Az a dicsőség, mely a megdicsőült szentek osztályrésze lesz, minket is illet, mert mi most már Istennek gyermekei vagyunk, hercegi sarjak a legmagasabb vérből. Immár hordjuk Krisztus igazságának szeplőtlen ruháját; most már szolgálatunkra készen állnak az angyalok, szentek a mi útitársaink, Krisztus testvérünk, Isten az Atyánk és a halhatatlanság koronája a mi jutalmunk. Részünk van a mennyei polgárság tisztes jogaiban, mert mi az elsőszülöttek gyülekezetéhez járultunk, kik feljegyeztettek a mennyben. Mint polgárok a menny összes javainak jogosult birtokosai vagyunk. Miénk a menny gyöngykapui és jáspisfalai; miénk a város égszínkékje, hol nem szükséges a világító vagy a nap fénye. Miénk az élet vizének üdítő forrása és a tizenkét féle gyümölcs, melyek a folyó mindkét partján álló élet fáin teremnek. Nem létezik a mennyben olyasmi, ami ne lenne a miénk, „Jelenvalók és elkövetkezők”, minden miénk. Így élvezzük azután még, mint mennyei polgárok a mennyország örömeit is. Ha ott öröm van egy bűnös megtérésén, - egy tékozló fiún, ki hazatér, - akkor mi is örvendünk ezeken. Dicsérik és magasztalják ott a győzelemdús kegyelem nagyságát, tehát mi is azt tesszük. Lerakják ott Jézus előtt a koronákat? Úgy rakjuk le mi is minden tisztességünket lábaihoz. Elragadtatást éreznek egy mosolya fölött? Nem kevésbé kedves ez nekünk is, kik idelenn lakunk. Várják ott az Ő ismételt eljövetelét? Mi is vágyódunk és sóvárgunk megjelenése után. Ha tehát a szenteknek polgártársai vagyunk, akkor legyen eljárásunk és működésünk is összhangzásban magasztos rendeltetésünkkel.

Július 11.

„Ő maga tegyen tökéletesekké, erősekké, szilárdakká és állhatatosakká.” (1 Péter 5,10)

A szivárványt láttátok már, ezt a mennyei hidat, mely a föld színe felett tovanyúlik: színei dicsők és utánozhatatlanok annak egybeolvadásai. Bár gyönyörű, ámde mulandó, s íme, nincs többé. A dicső színek szerteszét folynak, s helyükre ismét a szürke fellegek vonulnak, s az égbolton nem fénylenek többé a mennyei színek. Ezek nem maradandók. Vajon lehetséges lenne ez? Dicső látomás, melyet a napnak futólagosan megjelenő sugarai és a hulló esőcseppek idéznek elő, hogyan is lehetne maradandó? A kegyelmi vonásoknak a keresztyén lényében nem szabad hasonlítaniuk a szivárvány múló szépségéhez, hanem ezzel ellentétben tökéletesedni, erősödni és állandónak kell lenni. Arra igyekezz – kedves hívő testvér, - hogy minden jó, mi benned létezik, valami maradandó legyen. Bár ne lenne olyan az érzelmed, mint a homokba nyomott írás, hanem hasonlítson az a kemény sziklakőbe vésett emlékhez. Bár ne hasonlítana hited valamely fellegvárhoz, hanem épülne az olyan anyagból, mely azzal a rettentő tűzzel dacolna, mely által a képmutató szalmája, szénája és pozdorjája majd megemésztetik. Legyetek a szeretetbe jól megalapozva és meggyökerezve. Meggyőződéseitek legyenek szilárdak, szeretetetek őszinte, óhajaitok igazak. Bár lenne egész életetek olyan alapos és állhatatos, hogy a pokol összes rémülete és a földnek minden vihara ne lenne képes bennetek megrendíteni. De figyeljétek meg, hogyan lehet ehhez a kegyelemhez: „hiterőssé lenni” – hozzá jutni? Az apostol szava utal minket szenvedésre, mint ennek eszközéhez: „kik egy kevéssé megnyomoríttattatok”. Hiábavaló remény, hogy csak úgy fogunk erősen meggyökerezni, ha nem fognak bennünket viharok érni. Az ősrégi tölgyfa gyökerein levő ráncok és azok a hatalmas hasadékok a fa kérgén és ágain tanúskodnak nekünk ama sok viharokról, melyek ezen óriás fölött elvonultak, de egyúttal azt is bizonyítják, milyen mélyre törek utat maguknak a gyökerek. Így lesz a keresztyén is szilárddá és állhatatossá az élet különféle bajai és viharai által. Ne rémüljetek meg tehát az élet viharos szenvedéseitől, hanem vigasztalódjatok és higgyetek, hogy e durva próbákon Istennek üdvszándékai ti rajtatok be fognak teljesedni.

Július 12.

„Az Atya Istentől megszenteltettek.” (Júdás 1,1)
„A Krisztus Jézusban megszentelteknek.” (1 Korintus 1,2)
„A Lélek megszentelésében” (1 Péter 1,2)

Vegyétek figyelembe a három isteni személy egységét minden kegyelmi ténykedéseikben. Nagyon értelmetlenül és bölcsesség nélkül cselekednek azok a hívők, kik a Szentháromságban különbséget tesznek, kik azt vélik, hogy az Úr Jézus megvalósulása mindannak, ami szerelmes és hódolatteljes, mialatt az Atya előttük szigorúan igazságosnak tűnik, Kiben hiányzik minden jóság és nyájasság. Épp ilyen balgatagul tesznek azok, kik az Isten végzését, - az emberiség megmentése érdekében – Krisztus engesztelő áldozatát felmagasztalják, de emellett a Szentlélek munkáját lebecsülik. A kegyelemnek istenországi-ténykedéseiben a három személy egyike sem cselekszik a másik kettő közreműködése nélkül. Tevékenységeikben épp oly megegyezők és egyek, mint lényükben. A választottak iránti szeretetükben egyek, hasonlóan minden eljárásaikban, melyek e nagy eszmeforrásból fakadnak, szintúgy osztatlanul állnak együtt mindenben. Vegyétek figyelembe ezt leginkább a megszentelődésre vonatkozólag. Mialatt mi, az igazsághoz híven a megszentelődést a Szentlélek munkájának tartjuk, mégis óvakodnunk kell, nehogy az ügyet úgy tekintsük, mintha abban az Atyának és Fiúnak nem lenne része. Egészen helyénvaló az, ha mi a megszentelődést az Atya, Fiú és Szentlélek munkájának tekintjük. Az Úristen mondja: „Teremtsünk embert a mi ábrázatunkra és hasonlatosságunkra”, eszerint tehát az Ő művei vagyunk, teremtve Jézus Krisztusban jócselekedetekre, mit Isten előre elkészített, hogy abban járjunk. Lásd, milyen nagyra becsüli Isten az igazi megszentelődést, amennyiben a Háromegység három személye lesz feltűntetve, mint együttesen közreműködő annak az anyaszentegyház előállításán, „úgy hogy azon ne legyen szeplő, vagy sömörgözés, vagy valami afféle”. Így kell – hívő keresztyén – neked is nagy súlyt helyezni a megszentelődés értékére, az élet tisztaságára és az istenfélő járásra. Becsüld nagyra Krisztus vérét, mint reményed talpkövét, de soha ne szólj becsmérlőleg a Szentlélek művéről, hiszen tulajdonképpen az tesz téged alkalmassá a szentek örökségére. Akarjunk tehát úgy élni, hogy járásunk a Szentháromság-Egyistennek bennünk való működéséről tanúskodjon.

Július 13.

„És monda az Isten Jónásnak: Avagy méltán haragszol-e?” (Jónás 4,9)

A harag nem mondható mindenkor és feltétlenül valami bűnös cselekménynek, de azért csak kérdezgessük önmagunkat: „Vajon méltán haragszol-e?” Lehetséges, hogy ezt válaszoljuk: „igen!” A felbőszültnek kezében a harag gyakran gyújtogató fáklya, ám időnként tűz az, mely Illés módja szerint a mennyből száll alá. Helyesen és jól tesszük, ha a bűn miatt haragszunk, azon jogtalanságok miatt, melyek a mi jó és kegyelmes Istenünk ellen követtetnek el, vagy ha önmagunkra haragszunk, amiatt, hogy még mindig olyan oktalanok vagyunk azon sok isteni fenyíték és helyreutasítás dacára; szintén, ha mások miatt haragszunk, ha a haragnak egyetlen oka a gonoszság, melyet elkövetnek. Aki gonosz tettek miatt nem haragszik, az annak részesévé teszi magát. A bűn kárhozatra méltó és gyűlölni való, mit egy újjászületett szív sem képes türelmesen elviselni. Maga az Isten is haragszik minden nap a gonoszok miatt, de meg is van írva: „Kik szeretitek az Urat, gyűlöljétek a gonoszt”. Csakhogy nagyon tarthatunk attól, hogy haragunk nem igazolt, sem nem menthető, ezért kell ezt felelnünk: „nem!” Mi szükségünk van arra, hogy hevesek legyünk gyermekeink iránt, szenvedélyesek a szolgálókkal szemben, felháborodottak a családra? Hoz-e ilyen harag tisztességet keresztyén hivatásunkra, vagy az Isten dicsőségére válik-e az? Avagy nem játszik-e közre a régi gonosz szív, mely utat akar magának törni, miért is nem lenne-e jobb, ha újjászületett emberünk minden erejével küzdene e romlást okozó hajlam ellen? Vannak keresztyének, kik helyet adnak a haragnak, mintha hiábavaló lenne annak ellenállni. Ám a hívő gondolja meg, hogy neki diadalmaskodnia kell mindenen, különben nem koronáztatik meg. Ha mi képtelenekké váltunk szenvedélyeinket féken tartani, ugyan hát mit munkált akkor rajtunk a kegyelem? Egyszer valaki azzal mentegette magát, hogy a kegyelem némely esetben a vadba is beoltatik. „Igen” – válaszolták neki – „csakhogy azután a gyümölcs többé nem vadalma”. Természetes gyengeségünkkel ne mentegessük bűneinket, hanem fussunk olyankor a kereszthez és kérjük az Urat, hogy kívánságainkat és szenvedélyeinket Ő feszítse meg. Ő újítson meg, hogy Hozzá hasonlóan nyájasak és barátságosak legyünk.

Július 14.

„Mert amint faragó vasadat rávetetted, megfertőztetted azt.” (2 Mózes 20,25)

Isten oltárát faragatlan kövekből kellett felállítani, nehogy azon valami emberi ügyesség vagy munka legyen látható. Az emberi bölcsesség arra igyekszik, hogy a keresztről szóló evangélium tanát minél mesterségesebb foglalatba helyezze és rendezze, hogy az elbukott természet torz ízlésének simább legyen. Csakhogy ahelyett, hogy a testi bölcsesség képes volna az evangéliumot megjavítani, inkább megszentségteleníti, és más evangéliumot csinál belőle és teljesen eltér az Isten igazságától. Minden változtatás és az úgynevezett javítgatás az Úrnak szavain nem egyéb, mint annak átalakítása és megszentségtelenítése. A kevély emberi szív nagyon készséges arra, hogy közbevesse magát a lélek igazolására Isten előtt. Álmodoznak Krisztus elé való készületről, mások az alázatosság és bánat érzelmeiben bíznak; mások jócselekedetekre hivatkoznak, némelyek nagyra vannak természeti képességeikkel, s így mindenképpen kísérleteznek, hogy vésőjükkel az Úr oltárán igazítsanak. Jó lenne, ha a bűnösök meggondolnák, hogy az ő testies maguk választotta tehetségük nagyon távol van attól, hogy az az Üdvözítő művét tökéletesíthetné, sőt azt csak becsteleníteni és megszentségteleníteni tudja. Egyedül az Úr magasztalandó az engesztelés művéért, ehhez nem fogadható el semmiféle emberi vésővonás, sem kalapácsütés. Istenkáromlás az, ha valaki megkísérel ahhoz tenni valamit, mit Krisztus halála előtt „elvégeztetett minden”-nek nyilvánított; vagy azt javítgatni, melyen Istennek tetszése teljesen megnyugodott. Rettegő bűnös, el a te kőfaragó vasaddal, s borulj le mély alázattal imádkozni. Fogadd el az Úr Jézus engesztelésed oltárául és csak Ő benne bízzál. Ez a mai fejezet szolgáljon némely hívő megintésére. A keresztyének között nagyon növekszik a hajlam, a kinyilatkoztatott igazságokat megnyirbálni és igazítgatni. Ez elbizakodás és hitetlenség, küzdjünk ellene. Fogadjuk el az igazságot úgy, ahogyan azt mi kapjuk. Annak örvendjünk, hogy a Szentlélek tanai faragatlan kövek, miáltal még alkalmasabbak az Úr oltárának felépítésére.

Július 15.

„A tűz szüntelen égve maradjon az oltáron, és el ne aludjék.” (3 Mózes 6,13)

Tartsátok oltárotokat „ima-kamrátokban” izzó hevületben, ez az igaz istenies élet. A szentély erre az oltárára rakja le a család az áhítatosság tüzes szenét. Ezt a parazsat kell folyton élesztgetni és lángoltatni. A titkon végzett ima az élő keresztyénség lényege, ismertető jelen és fokmérője. Itt égessétek el áldozatotok kövérét. Imáitok kamrátokban a lehetőség szerint rendszeres, gyakori legyen, távol minden szórakozottságtól. A komoly imák sokat tehetnek. Nincs semmi kérnivalód? Ím, lásd csak: a gyülekezet, ennek pásztorai, saját lelked, gyermekeid, rokonaid, szomszédjaid, hazád, Isten ügye és az Ő igazságának terjesztése e világon, mind-mind imára szólítanak téged. Talán csak nem vagyunk imakamránkban sem hidegek, sem melegek? Az áhítatosság tüze talán már csak pislog szíveinkben? A tüzes szekér kerekei talán nyikorgón és lassan fordulnak? Ha igen, akkor serkentsen fel bennünket az álomból a szétzüllésnek e jele. Akkor csak menjünk és esedezve könyörögjünk a kegyelem és ima szelleméért. Mert ha ez a tűz az elvilágiasodás hamva alatt elaludna és elfojtódna, akkor ez akadályozná a családi istentisztelet tüzét is, ami azután nagy befolyással lenne úgy a gyülekezeti, mint világi tevékenységünkre. A jelzett ige alkalmazható a szív oltárára is. Ez az igazi aranyos füstölő oltár. Isten szívesen látja, ha gyermekeinek szíve az ő irányába lángol. Ajándékozzuk szíveinket Istennek, melyek szeretettől lángoljanak. Keressük kegyelmét, hogy tüze soha többé ki ne aludjon, mert nem éghet az, ha az Úr nem tartja meg izzó állapotban. Sok ellenség törekszik azt elfojtani és kioltani, de ha rejtekben a láthatatlan kéz rá önti a kenetnek szent olaját, akkor folytonosan jobban-jobban éled és lángol mindig magasabbra. Rakjuk a Szentírás szavait, mint gyúlékony anyagot szívünk tüzére, mert azok eleven (izzó) szenek. Az evangélium hirdetését fogadjuk el buzdító ajándékul, de mindenekelőtt nagyon gyakran vonuljunk csendes magányunkba Jézussal.

Július 16.

„Szedik pedig azt reggelenként” (2 Mózes 16,21)

Igyekezz arra, hogy az Úr jóakaratától és jó tetszésétől való teljes függésed érzését ébren tartsd, bővölködő örömeid folytonos megújulásául. Soha ne jusson eszedbe, hogy régi mannával élj, se ne sóvárogj e világ Egyiptomának segítsége után. Mindennek Jézustól kell jönni, különben örökre el vagy veszve. Régi olaj nem adhatja neked a lélek igazi kenetét. Fejednek friss olaj kell, mely a szentséges hely aranyszarujából öntetik rá, különben veszendőbe megy annak minden dicsősége. Ma talán az Isten hegyének ormán vagy, de aki téged odavitt, az kell, hogy megtartson és meg is őrizzen ott, különben gyorsabban süllyedsz ismét vissza, mint ahogy azt álmodhatnád. A te hegyormod csak úgy állhat erősen, ha Ő azt jó helyen alapozta. Azonban, ha elrejti arcát, akkor rögtön nyomorúság ér téged. Ha Megváltód látja, hogy a te javad azt megkívánja, akkor nem létezik olyan ablak, melyen át az ég kékségét szemlélhetnéd. Józsué megállította a napot, Jézus pedig a legsűrűbb sötétséggé változtathatja azt. Ő megvonhatja szívedtől az örömnek minden sugarát, szemeidtől minden üde tekintetet, életedtől minden erőt és mozgást. Egyedül az Ő kezében van vigasztalásod s az Ő intésére tűnik el az előled. Az Úr szándékosan akarja, hogy Tőle való állandó függésünket érezzük és elismerjük, mert Ő az egyedüli, ki bennünket feljogosít „mindennapi kenyerünket” kérni és egyedül Ő ígéri, „hogy a mi öregségünk olyan lesz, mint ifjúságunk.” Nem-e legjobb az részünkre, hogy az így van, hogy mi a kegyelem trónja előtt gyakran megjelenhetünk és az Ő szeretetére folyton emlékeztetve leszünk? Óh, igazán, milyen gazdag a kegyelem, mely ilyen szakadatlanul nyújt, s nem rejtőzik el hálátlanságunk elől. Az aranyeső nem szűnik meg soha, az áldás felhői folyton lakásaink fölött lebegnek. Óh, Úr Jézus, eléd hullunk térdeinkre és megvalljuk, hogy Nélküled minden jóra alkalmatlanok vagyunk és a nekünk adott kegyelmi adományokért imádjuk szent nevedet és magasztaljuk kimeríthetetlen szeretetedet, mely a legjobb búzával táplál és a kősziklából folyó mézzel elégít meg minket.

Július 17.

„Tudván, Istentől szeretett atyámfiai, hogy ti ki vagytok választva.” (1 Tesszalonika 1,4)

Némely ember úgy vélekedik, hogy előbb azt kell megtudnia, választva van-e, s csak azután akar Krisztusra tekinteni. Azonban ezt így sohasem fogják megtudni, mert ezt csak azáltal lehet felismerni, ha Jézusra néznek. Ha választatásotokról bizonyosak akartok lenni, erősítsétek meg szíveteket és ragaszkodjatok Isten ígéreteihez. Érzed, hogy bűnnel terhelt, elveszett bűnös vagy? Akkor menj egyenest Krisztus keresztjéhez, panaszold el az Úr Jézusnak és mondd meg neki, hogy az Ő igéjéből olvastad: „Aki én hozzám jön, semmiképpen ki nem vetem”. Mondd neki, hogy Ő mondta: „Igaz beszéd ez és mindenképpen méltó, melyhez ragaszkodjunk: hogy a Krisztus Jézus eljött e világra, hogy a bűnösöket megtartsa”. Fordulj Jézus felé, nézz rá és bízz benne, úgy közvetlenül meg fogsz győződni választásodról, mert amilyen bizonyos, hogy hiszel benne, olyan határozottan és bizonyosan el is vagy választva. Ha teljesen át akarod adni magad Krisztusnak, és minden bizodalmadat Belé kívánod helyezni, de ezt mondod: „Előbb tudni akarom el vagyok-e választva”, akkor kívánsz valamit, de magad sem tudod, hogy mit. Menj a kedves hű Úr Jézushoz úgy amint vagy, ha még oly vétkes volnál is. Dobj el minden kíváncsi kérdést, vajon választott vagy-e te, vagy nem. Menj egyenesen Krisztushoz, rejtőzz sebeibe és meg fogod tudni, hogy választott vagy. Részesülni fogsz a Szentlélek biztosításában, aki által később mondhatod: „Tudom kiben hittem és biztos vagyok benne, hogy az én Ő általa letett kincsemet megtartja arra a napra”. Krisztus részt vett az örökkévalóság tanácsában: „Öröktől fogva való szeretettel szerettelek téged, azért terjesztettem rád irgalmasságomat”. Ha te Krisztust választottad, úgy nem lehet kételkedned azon, hogy elválasztott vagy.

„Szerelmedből választottál,
Krisztusban magadhoz vontál,
Drága mennyei Atyám.”

Július 18.

„Utoljára induljanak az ő zászlóik szerint.” (4 Mózes 2,31)

Dán tábora utoljára kelt fel, mikor Izrael serege pusztai vándorlásának idején tovább vonult. A Dániták az utolsó helyet foglalták el, persze a helytől nem sok függött, mert bár utolsók voltak, mégis éppen úgy a sereghez tartoztak, mint az elől menő törzsek. Ugyanazon tűz – és felhőoszlopot követték, ugyanazon mannát ették, ugyanazon lelki kősziklából ittak és ugyanazon ígéret földje felé vándoroltak. Jöjj lelkem, légy vidám és örülj, bár ha hátsó és utolsó vagy is, részesülsz abban az üdvös előnyben, hogy az Úréihoz tartozol és hogy velük együtt oda mész, ahova az előcsapat megy. Valakinek kell lenni utolsónak, a dicsőségben és tekintélyben, valakinek csekélységeket is meg kell tenni Jézusért, s miért ne lennék én az? Nyomorúságos faluban tudatlan napszámosok között vagy szűk zsákutcában elvetett bűnösök között, szívesen dolgozom Megváltómért, „leszek az utolsó az én zászlóm alatt”. A Dániták nagyon fontos helyet töltöttek be. Az útközben barangolókat és elhullottakat felszedték és magukkal vitték. Tüzes érzületekkel szeretnek előrerohanni a járatlan úton, hogy új igazságokat ismerjenek meg és több lelket vezessenek Jézushoz, némelyek pedig, akik többnyire meggondolt és nyugodt lelki tehetségek, inkább arra alkalmasak, hogy a gyülekezetet előbb hitére emlékeztessék és gyenge fiait erősítsék. Minden helynek megvan a maga kötelessége és Isten lassan haladó gyermekei rájönnek arra, hogy az ő tulajdonképpeni rendeltetésük olyan, hogy az egész seregnek a lehető legnagyobb áldására válhatnak. Az utócsapatnak helye veszedelmes. Ellenségek vannak úgy mögöttünk, mint előttünk. Támadások történnek minden oldalról. Olvassuk, hogy Amálek Izraelnek csapdát állított és az utolsók közül néhányat megölt. A tapasztalt keresztyén sok munkát talál lelki fegyver gyanánt, midőn a szegény kételkedő és rettegő lelkeket támogatja, kik a hitben, ismeretben és vidámságban a legutolsók közt állnak. Én lelkem, vizsgálódj gondosan és lásd meg, mi módon állhatnál támogatóul a hátsók mellé még ma is.

Július 19.

„Íme, az Úr, a mi Istenünk megmutatta nékünk az ő dicsőségét.” (5 Mózes 5,24)

Istennek minden munkájával az a szándéka, hogy az Ő dicsősége nyilvánvaló legyen. Valami más, csekélyebb cél nem volna méltó Hozzá. De miként nyilvánuljon Istennek dicsősége olyan szegény és bukott teremtményekbe, mint mi vagyunk? Az ember szeme nem együgyű, mindig saját dicsősége után kandikál, nagyszerű véleménnyel van a maga ereje és képességei felől, így azután nem alkalmas Isten dicsőségének megtekintésére. Azért világos dolog, hogy saját énünknek félre kell állni az útból, hogy Isten magasztosságának helyet adjon. S ez az oka, amiért az Úr az övéit gyakran nehézségek és rossz viszonyok közé engedi jutni, hogy saját balgatagságuk és gyengeségükre figyelmessé tétessenek s így képesek legyenek Isten méltóságát megfigyelni, mikor jön, hogy megváltásukat folyamatba hozza. Az, akinek élete valami sima és kényelmes úthoz hasonlít, keveset lát Isten dicsőségéből, mert kevés alkalma van magával leszámolni; azért nincs eléggé előkészülve arra, hogy beteljen Isten megnyilvánulásával. Aki hajócskájával csak kis folyókat és csekély öblöket látogat, keveset fog tudni a viharok Istenéről. De „akik a nagy vizeken kereskednek, azok látják az Úrnak munkáit és csodáit a tengeren”. A nélkülözés, szegénység, kísértés és megvettetés hatalmasan tajtékzó hullámain ismerjük meg a Jehova hatalmát, mert itt érezzük az ember csekély voltát. Azért adj hálát Istennek, ha rögös utakon visz keresztül, ez az éppen, amit Isten nagysága és jósága tapasztalatként mutatott meg neked. Nyomorúságaid az ismeret kincseivel gazdagítanak téged, melyet másképpen nem gyűjthettél volna. Találkozási helyeid az Úrral azok a sziklaüregek, melyekbe az Úr vitt, hogy ott, mint egykor Mózes, szemlélhesd Isten dicsőségét, mikor az elvonul előtted. Magasztald Istent, hogy nem hagyott téged a tudatlanság sötétjében, melyet a szakadatlan jólét szokott magával hozni, hanem, hogy a kísértések nehéz harcában képessé és fogékonnyá tett az Ő csodálatos kormányzásában és imádatra méltó vezetésében megnyilvánuló fénysugarainak észrevételére.

Július 20.

„Aki záloga a mi örökségünknek.” (Efézus 1,14)

Óh, milyen szívbeli tisztaságot, örömöt, vigasztalást és gyönyörűséget tapasztal az az ember, ki megtanulta, hogy csak Jézussal, egészen egyedül Jézussal elégedjen meg. S mégis az az élvezet, melyet ez életben nyerünk Krisztus kedvességéből és magasztos lényéből, a legjobb esetben is, még mindig csak tökéletlen. Amint egy régi író mondta: „Ez csak kóstoló!” Megkóstoltuk, „hogy kegyelmes az Úr”, de még nem tudjuk, mily jó és irgalmas Ő. Jóllehet az, amit kedves lényéről tudunk, vágyat kelt bennünk egy bensőbb közösség után. Megkóstoltuk a lélek zsenge gyümölcseit, melyek csak annál nagyobb éhséget és szomjúságot idéztek fel bennünk az égi aratás bősége után. Idelent úgy vagyunk, mint Izrael a pusztában, kik egyetlen eskoli szőlőfürtöt láttak, ott majd a szőlőhegyen fogunk lakni. Itt csak apró szemekben látjuk a mannát az égből hullani, ott azonban mennyei kenyérrel és a királyság gabonájával fogunk élni. Itt csak újoncok vagyunk a lelki nevelőintézetben, mert bár az „abc” első betűit megtanultuk, mindazáltal még nem tudunk összefüggő szavakat olvasni, még kevésbé vagyunk képesek egy egész mondatot összeállítani. De „aki egyszer öt percig a mennyben időzött” – amint valaki kifejezte – „az már többet tud, mint a föld valamennyi tudósa”. Némely vágyunknak itt még most kielégítetlennek kell maradni, de nemsokára beteljesül minden kívánság, mert a gyönyör és örök örömök ama világában minden képességünk bőven fog dolgot lelni. Óh, keresztyén, helyezd bele magadat lélekben már most a menny élvezetébe. Rövid idő múlva fel leszel mentve minden nyomortól és szenvedéstől. Szemeid, melyek most könnyben áznak, majd nem sírnak többé. Kimondhatatlan elragadtatással fogod szemlélni Annak fényességét, ki a trónon ül. Sőt mi több, te is Vele ülsz a trónon. Részesülni fogsz dicsőségének diadalában. Koronája, öröme, paradicsoma a tied lesz, örökös társa leszel mindenek feletti uralmának és kormányozni fogsz Vele örökkön örökké.

Július 21.

„Fejét rázza utánad Jeruzsálem leánya.” (Ézsaiás 37,22)

Az Úr beszéde által lelkesítve és megvigasztalódva, Sion szegény, remegő polgárai nekibátorodtak és fejüket rázogatták, ekként válaszoltak Szanhérib dölyfös fenyegetéseire. Az erős hit olyan állapotba helyezi gyermekeit, hogy nyugodt biztonsággal szemlélik a leggőgösebb ellenséget is: hisz tudjuk, hogy az ellenség lehetetlen dologhoz fogott. Az örök életet igyekszik megsemmisíteni, amely nem hallhat meg, míg Jézus él; az erős várat lerombolni, melyen a pokol kapui sem vehetnek erőt. Rugódoznak az ösztön ellen s önmagukat sebzik meg vele. A Jehova kemény acélból készült pajzsára rohannak, ahonnan sebesülve tántorodnak vissza. Ismerjük gyengeségeit. Mi más egyebek ők, mint emberek. És mi az ember? Avagy nem féreg-e? Zúgnak, mint a tenger vad hullámai, melyek a maguk szennyét hányják ki. Ha az Úr felkel, akkor elszóratnak, mint a polyva a széltől és megemésztetnek, mint a ropogó tövisek a fazekak alatt. Végtelen tehetetlenségük, - ahelyett, hogy ártanának Isten ügyének és igazságának, - Sion seregének soraiban a leggyengébb harcosokat nevetésre ingerlik azoknak nagy bosszúságára. Mindezek felett tudjuk azt, hogy a Magasságos velünk van s ha Ő fegyvert fog, hol maradhatnak meg ellenségei? Ha előjön helyéből, nem perelnek tovább a fazekak a fazekassal. Vasvesszőjével összetöri őket, mint a fazekakat, még emlékezetük is eltűnik a földről. Azért el minden félelemmel, az ország biztonságban van királya kezében. Ujjongjunk és örvendezzünk, mert az Úr király, kinek ellenségei olyanok lesznek, mint a szalma a tűzben.

Jézus tart mindent hatalmas kezében, Uralkodik a bősz ellenségen;
Ő – ki keresztjén mindent elvégezett –
Népének mindig gyámolítója lesz.
Kik itt tiltanak,
Minket bántanak,
Örök üdvünket segítik előbbre.

Július 22.

„Mert én férjetekké lettem nektek.” (Jeremiás 3,14)

Az Úr Jézus az Ő népével – hasonlóan a házastársakhoz – a legbensőbben egyesül. Szeretetből szemelte ki magának gyülekezetét, mint olyan tiszta szüzet jegyesül, ki annak előtte hosszabb idő óta a szolgaság jármába került. Önfeláldozó szeretettől eltelve dolgozott, mint Jákób Ráhelért, mígnem kifizette a teljes váltságdíjat s most, miután lelke által felszólította, magát vele megismertette és viszontszeretettre indította. Várja azt a boldog órát, amikor kölcsönös szeretetből fakadó gyönyörűségük legmagasabb fokát eléri, a Bárány menyegzőjének vacsoráján. A magasztos vőlegény az Ő jegyesét még most nem állíthatja Isten méltósága elé tökéletességben és dicsőségben. Még nincs tényleg behelyezve méltóságának élvezetébe, mint jegyes és királyné, még mindig zarándok a szenvedések világában és lakik a Kédár sátoraiban. De éppen most már Jézus jegyese és választottja, szívének kincse, becses szemei előtt, kézen hordja jegyét és személyével egybe van kötve. E földön részesíti őt a férjhez illő szeretet minden előzékenységeiben. Bőségesen gondoskodik minden szükségleteiről, kifizeti összes adósságát, megengedi, hogy nevét viselje és részesévé teszi minden vagyonának. Soha sem fog másként viselkedni vele szembe. Elválásról sohasem fog szólni ajka, mert Ő mondta: „A ti ifjúságotoknak felesége ellen ne vétkezzetek.” A halál elválasztja a legszeretetteljesebb házastársakat is, de e halhatatlan házasságnak köteléke nem szakadhat el. A mennyben nem házasodnak, hanem olyanok, mint az Istennek angyalai. De ez csodálatosan kivételt képez a szabály alól, mert Krisztus és eljegyzett gyülekezete a mennyben üli meg az örök menyegzői örömöt. Ez a szeretetbeli összeköttetés tartósabb és bensőbb minden földi házasságnál. S volna bár a férfi szeretete még oly tiszta és benső, csak gyenge képe lehet még akkor is annak a lángnak, mely a szívben ég. Gyülekezete iránt való szeretete túlszárnyal minden emberi köteléket, mert érte hagyta el Atyját és egy testté lett ő vele. Ezt mondja az Úr: „Eljegyezlek téged magamnak örökre, és pedig igazsággal és ítélettel, kegyelemmel és irgalommal jegyezlek el, és megismered az Urat.”

Július 23.

„Olyan voltál te is, mint bármelyik közülük.” (Abdiás 11)

Edomnak testvéries szeretettel illett volna viseltetni Izrael iránt a nyomorúság idején, de ehelyett közösségbe léptek Ézsau hegyének férfiai Izrael ellenségeivel. Az előttünk levő versben a „te” szócskán van a különös hangsúly, mint ott, ahol Cézár felkiáltott: „Te is, fiam Brutus?”. A gonosz cselekmény, az azt elkövető személyhez mérten, a rendesnél rosszabb lehet. Ha mi vétkezünk, kik a menny választott kedvencei vagyunk, akkor súlyosan vétkezünk, ami bűnünk égbekiáltó jogtalanság, éppen azért, mert ilyen nagy kegyben és kegyelemben állunk. Ha egy angyal rajtakapna a hamisság elkövetésén, nem tehetne más szemrehányást, mint azt, ami ezen egyszerű kérdésben foglaltatik: „Te vagy az? Mit csinálsz itt?” Oly sok megbocsátás után, oly sok megváltás, oly sok megvilágítás, oly sok szeretetnyilvánítás után és végre oly sok boldogság után még merészkedünk kinyújtani kezünket gonosz cselekedetre? Isten ments! Valóságos áldásként szolgálhat részedre, kedves keresztyén, ha ma néhány pillanatig közelebbről megvizsgálod magad és beismered bűneid. Nem voltál sohasem olyan, mint az istentelenek egyike? Ha esti társaságban valaki sikamlós viccel élt, az azáltal előidézett derültség talán nem volt egészen kellemetlen füleidnek, lásd, akkor te is azok közül egy voltál. Mikor Isten utjairól és vezetéséről megvetően beszéltek, te hamis szégyenből elhallgattad azt, így azok előtt, kik azt hallották, akkor te is azok közül egy voltál. Ha világi emberek nem remélt és jelentős nyereséget csinálnak, nem vagy-e te is kíváncsi a bolondító mammonra, mint azok közül egy? Észre lehetett-e venni valami különbséget azok között és te közted? Van itt valami különbség? Ez közelről érint téged. Légy őszinte teljes lelkedből és légy biztos abban, hogy új teremtmény vagy a Krisztusban. Ha e bizonyosságot megnyerted, akkor óvatosan járj, hogy ne mondhassa ezután senki rólad: „Olyan voltál te is, mint bármelyik közülük.” Ha már nem szeretnél részes lenni azoknak örök kárhozatukban, akkor tehát itt miért akarsz hozzájuk hasonlítani? Lelked ne elegyedjen az ő tanácsukba, máskülönben bele esel romlásukba is. Ragaszkodj Isten megvetett népéhez, nem e világhoz.

Július 24.

„Megálljatok és nézzétek az Úr szabadítását, amelyet ma cselekszik veletek” (2 Mózes 14,13)

Ezekben a szavakban Isten parancsa van, mely arra az időre szól a hívőknek, amikor súlyos harcokat vívnak és rendkívül nehéz helyzetbe jutnak. Amikor nem mehet sem vissza, sem előre, jobbról és balról be van kerítve. Mit tegyen most? A Mester szava hozzá ez: „Légy veszteg”. Nagyon jó, ha ilyenkor Mestere szavára hallgat, mert jönnek más sok rossz tanácsadók haszontalan ajánlatokkal. A kétségbeesés azt súgja neki: „Heverj le és halj meg, hadd vesszen minden”. Isten pedig azt akarja, hogy bátrak és vidámak legyünk s a legrosszabb időben is örvendezzünk szeretetében és hűségében. A gyávaság azt beszéli be nekünk: „Térj vissza; úgysem tarthatsz ki végig a hitéletben nehezedre fog esni”. Azonban bármennyire szorítson is sarokba a sátán átkos munkájával, mégsem követheted őt, ha Istennek igazán gyermeke vagy. Istenednek isteni „legyen”-e, az Ő erejében való naponként növekedésre hív fel téged s így győzelmet aratsz folyton, mert sem a halál, sem a pokol le nem teríthet diadalútjáról. S ha egy kevés időre veszteglésre leszel felszólítva, az csak azért történik, hogy megerősödve és új erővel ellátva, ismét győzelmesen folytathasd pályafutásodat. Az elhamarkodás azt mondja: „Tegyél már valamit. Rugaszkodj neki, vesztegelni és várakozni hasztalan”. Azt gondoljuk, hogy végre már tennünk kellene valamit, meg kell mozdítani kezünket. Ahelyett, hogy az Úrra néznénk, aki nem csak valamit, hanem mindent meg akar tenni. A hiú képzelődés dicsekszik: „Ha előtted a tenger, csak menj neki bátran és várd a csodát, amely be fog következni”. De a hit nem hallgat sem a képzelődésre, sem a kétségbeesésre, sem a gyávaságra, sem a hirtelenkedésre, hanem az Isten beszédére és parancsára: „Légy veszteg”, mint férfi tartsd magad tettre készen a további intésre és figyelj türelmesen és bátran a vezető hangra. Rövid várakozás után Isten azt fogja neked mondani, amit egykor Mózes mondott Izrael népének: „Induljatok el!”

Július 25.

„Ő pedig otthagyta ruháját az asszony kezében és elfutott és kiment.” (1 Mózes 39,12)

Némely bűnnel való küzdelemben másként nem lehet győznünk, csak, ha elfutunk attól. Az ókor természettudósai sokfélét írtak a bazilikusról, amelynek szeme elbűvölte áldozatát s ily módon fáradtság nélkül zsákmányul ejthette azt. Hasonló módon részünkre szintén nagy veszéllyel jár a gonosznak csupán a megpillantása is. Aki őrizkedni akar a gonosz cselekedettől, annak kerülni kell minden bűnre való alkalmat. Köss szövetséget szemeiddel, hogy nem méltatod figyelemre a kísértésre szolgáló alkalmat, mert az olyan bűnöknek csak egy szikra kell, azonnal égni kezdenek és egy pillanat alatt lángokban állnak. Ki lenne olyan vakmerő, hogy egy elzárt leprás csukott cellájába menne és álomra hajtaná fejét a rettenetes veszedelem közepén? Csak aki maga kívánkozna leprássá lenni, az tenné ki magát ilyen módon a fertőzés mérgének. Ha a tengerész tudná, hogy miként kerülhetné el a vihart, mindent megtenne inkább, mintsem kitegye magát azoknak a veszélyeknek, hogy azzal élet-halál harcot vívjon. Az óvatos tengerész nem kívánkozik azt kipróbálni, hogy hányszor mehet el egy szírt mellett anélkül, hogy hajója léket kapna. Amennyire lehetséges, nagyon szívesen marad a biztos vízi úton. Talán ma is ki vagyok téve valami nagy veszélynek. Kígyói okosságra van szükségem, hogy attól távol tartva magamat, kikerülhessem azt. A galamb szárnyainak több hasznát vehetem ma, mint az oroszlán karmainak. Persze, talán némileg kárát vallom annak, ha minden gonosz társaságot ki akarok kerülni, de inkább elveszítem a kabátot, mintsem lelkemet kockáztassam. Hogy meggazdagodjak, az nem szükséges, de az meg van parancsolva, hogy tiszta legyek. Sem a barátság köteléke, sem a szépség béklyója, sem a vakító tehetség, sem veszély miatt nem teszek le arról az elhatározásomról, hogy a bűnt kerüljem. Az ördögnek ellen kell állnom, hogy elfusson tőlem, de a testiségtől nekem kell futnom, különben rászed engem. Óh, szentség Istene, őrizd meg Józsefedet, hogy meg ne ejtse őt Potifár felesége gyalázatos tolakodásával. Bár soha se győzne meg minket a világ, test és a sátánnak rettenetes egyesült hatalma!

Július 26.

„Ugyanerre pedig teljes igyekezetet is fordítva, a ti hitetek mellé ragasszatok jó cselekedetet, a jó cselekedet mellé tudományt, a tudomány mellé pedig mértékletességet, a mértékletesség mellé pedig tűrést, a tűrés mellé pedig kegyességet, a kegyesség mellé pedig atyafiakhoz való hajlandóságot, az atyafiakhoz való hajlandóság mellé pedig szeretetet.” (2 Péter 1,5-7)

Ha a teljes hitbizonyosság megbecsülhetetlen kegyelmét a Szentlélek áldásos befolyása és támogatása mellett élvezni akarod, akkor tedd azt, amit a Szentírás mond: „Ugyanerre pedig teljes igyekezetet is fordítva;” légy rajta, hogy hited valódi legyen, hogy ne csak észhit legyen, hanem együgyű hit, mely csak Krisztusban bízik és egyedül Krisztusban. Figyelj szorgalmasan bátorságodra. Kérd Istent, hogy adjon neked oroszlán-homlokot, hogy isteni fiúságod tudatában felemelt fővel járhass rettenthetetlenül. Tudakozd szorgalmasan az Írást és erősödj meg a tudományban: mert az isteni ige és akarat világos ismerete hited leghatalmasabb erőssége. Igyekezz megérteni a Szentírást, lakozzon annak tartalma bőségesen szívedben. Ha ezt megtetted, akkor „a tudomány mellé ragassz mértékletességet.” Őrizd testedet: légy mértékletes a lelki javak használatában. Tarts mértéket gondolatban és szóban, életedben és érzéseidben. Ahhoz pedig fűzz az Isten Szentlelke által: türelmet. Kérd Őt, hogy ajándékozzon neked türelmet, mely minden kísértést meggyőz. Ha majd kísértésbe esel, olyannak találtass, mint az arany. Fegyverkezz fel türelemmel, hogy ne zúgolódj, se bátorságod el ne hagyjon megpróbáltatásaid idején. Ha e kegyelmét elérted, azután gyakorolj istentiszteletet. Az isteni tisztelet több a jámborságnál. Isten magasztalása legyen életed célja. Járj az Ő arca előtt! Maradj közelében, keresd barátságát, ez isteni tisztelet. Ezekhez fűzz atyafiakhoz hajlandó szívet. Szeresd az összes szentet. Ehhez pedig sorakoztasd az általános szeretetet, mely mindenki felé nyújtja kezét és szereti azoknak lelkét. Ha ezek az ékességek díszítenek, akkor ahhoz mérten, amennyire e mennyei erényeket gyakorolod, „hivatásod és választásod” felől világos meggyőződéshez jutsz.

Július 27.

„Nagy és becses ígéretek.” (2 Péter 1,4)

Ha az ígéretek drága értékét tapasztalatból akarod megismerni és azokat szívedben élvezni, akkor gondolkozz sokat azok felől. Némely ígéret hasonló a sajtoló kádban lévő szőlőfürthöz. Ha préseled, nedv folyik belőle. A kegyelem biztosításairól szóló szent igék fölött való elmélkedés, igen gyakran azok beteljesedésének előjátéka. Mialatt azokon gondolkozol és értük sóvárogsz, a keresett áldás észrevétlenül rád száll és felüdít téged. Némely hívő, aki epekedett a megígért üdv után, segélyt és meghallgatást talált és megkapta a biztosított kegyelmet, amely az isteni ígéretek fölött való elmélkedés közben enyhe esőként hullott lelkébe. Utóbb teljes örömmel tapasztalhatta, hogy az ígéreteket elsajátíthatta a saját szívének. De az ígéretek fölött való elmélkedés mellett igyekezz arra is, hogy azt, mint Isten igaz beszédét fogadhasd szívedbe. Mondd ezt önmagadnak: „Ha valamely ember ígéretéről volna szó, tekintetbe venném annak az embernek képességét és lelkületét, aki nekem az ígéretet tette.” Így áll a dolog Isten ígéretével is. Tekintetemet nem annyira a kegyelem nagyságára kell vetnem – amely talán ingadozóvá tehetne – hanem inkább Annak nagyságára, aki a kegyelmet ígéri; az fel fog bátorítani. Kedves lélek, Isten az, igen, Isten maga; Isten pedig nem hazudhat, ha valamit megígér. E beszéde, amelyet most szívedben forgatsz, olyan igaz, mint az Ő lényének valósága. Ő változhatatlan Isten. Nem változtatja meg szavát és nem vonja vissza ajkának vigaszát. Hatalomban sincs Nála hiány. A menny és föld teremtő Istene az, ki velünk beszél ígéreteiben. Bölcsesség sem hiányzik Nála a helyes idő megválasztására, mert tudja a napot és órát, melyen nyilvánítsa kegyelmét irántunk. Tehát mivel látom, hogy ez a hű, változhatatlan hatalmas és bölcs Istennek a beszéde, hiszek az Ő ígéreteinek. Ha így fogjuk fel az ígéreteket és Arra tekintünk, aki azokat tette, úgy felüdít bennünket kedvessége és részesülni fogunk azoknak beteljesedésében.

Július 28.

„Akkor balgatag és tudatlan volnék én, oktalan állat volnék te irántad.” (Zsoltárok 73,22)

Vedd figyelembe, hogy ez egy Isten szíve szerinti férfi vallomása, s amikor belső életét ecseteli nekünk itt, azt mondja: „akkor balgatag és tudatlan voltam én”. Ez a szó: „balgatag” többet mond annál, amit e kifejezés közönséges használatban jelent. Ászáf írja ugyanebben a zsoltár előző verseiben: „Mert irigykedtem a kevélyekre, látván a gonoszok jó szerencséjét”, amiből kitűnik, hogy az a hiú balgatagság, melyre Ászáf mindkét helyre céloz, bűnös volt. Alázatosan beismeri, hogy „balgatag”. Hogy milyen balgatag, azt nem mondhatja meg, bűnös balgaság volt, bolondság, melyet nem menthet a gyarlóság, hanem kárhozatos a keménynyakúság és szándékos bárgyúság miatt, mivel bosszantotta őt az istentelenek ideiglenes szerencséjének látása és elfelejtette, hogy milyen rettenetes vég vár azokra. Jobbak vagyunk mi Ászáfnál, hogy bölcseknek mondhatnánk magunkat? Beismerjük talán, hogy a tökéletesség felé igyekszünk, vagy, hogy a fenyíték vesszeje már kiűzött belőlünk minden akaratosságot? Oh, ez ostoba gőg volna! Ha Ászáf balgatag volt, mennyivel balgatagabbnak ítélnénk magunkat, ha látnánk, hogy miként áll velünk e dolog! Tekints vissza keresztyén, gondolj arra, mennyire kételkedtél Istenben, holott hű volt hozzád. Gondolj balgatag kiáltásodra: „Nem úgy, Atyám”, - amikor téged megkeserített, hogy annál gazdagabban megáldhasson, gondolj azokra az időkre, amikor sorsod intézését borús ábrázattal vizsgáltad, Isten csodálatos vezetését felismerted és fájdalmas kiáltásba törtél ki: „Minden ellenem van”, holott mindennek javadra kellett válni! Emlékezz rá, milyen gyakran választottad a bűnt mulandó kedvteléseidre, amely kedvtelések keserű gyökérré váltak részedre! Való igaz, ha ismernénk szívünket, be kellene vallanunk bűnös balgatagságunkat és értelmetlenségünket, s e balgatagságunknak tudatában ahhoz az üdvös elhatározáshoz kellene jutnunk, mint Ászáfnak, hogy egyedül Istennél van bölcsesség és felkiáltanánk: „A te tanácsoddal igazgatsz engem!”

Július 29.

„De én mindenkor veled vagyok.” (Zsoltárok 73,23)

De. – Mintha minden balgatagság és tudatlanság dacára, melyet Ászáf épp most beismert Istene előtt, egy porszemnyit sem volna kevésbé igaz és bizonyos az, hogy ő meg lett mentve, boldoggá és kedvessé lett ama Szerelmesben, megy, hogy kétségtelenül meg lett ajándékozva azzal az üdvös kiváltsággal, hogy folyton Isten kegyelmes jelenléténél időzhet. Habár romlott állapotának régi természete alattomosságának és gonosz voltának tökéletes tudatában van, mindazáltal hitbizonyosságának diadalmas kitörésével énekel: „De én mindenkor veled vagyok”. Kedves lélek, ha osztozkodnod kell Ászáf vallomásában és állapotában, úgy törekedj arra, hogy vele ezt is kiálthasd: „Mindazáltal, mivel Krisztusé vagyok, mindenkor Isten mellett maradok!” Ami azt jelenti: mindenkor elméjében maradok; rám gondol folyton, hogy jólétemet elősegítse. Mindenkor szemei előtt. Az Úr szeme nem alszik, és nem szunnyad, hanem állandóan őrködik felettem, hogy jól legyen dolgom. Mindenkor az Ő kezében, úgy, hogy soha senki ki nem ragadhat engem az Ő kezéből. Mindenkor az Ő szívén, keblén hord engem emlékezetnek okáért, miképpen a főpap az Izráel tizenkét nemzetségének neveit mellén hordta, hogy azokról mindig megemlékezzen. Mindig megemlékezem rólad, óh, Isten! Szeretetteljes szíved folyton értem dobog. Mindig azt műveled bölcs gondviselésed szerint, ami javamra szolgál. Szívedre és karodra helyeztél engem, mint egy pecsétet. Erős a Te szereteted, mint a halál, sok vizek sem olthatják el ezt a szeretetet, még a folyóvizek sem. Bámulatos kegyelem! Krisztusban nézel engem s jól lehet saját szemeim előtt gyűlölt vagyok, mindazáltal kedvet találsz bennem, mert Krisztus igazságába vagyok öltözve és vérében megmosva kedvessé lettem Előtted ama Szerelmesben. Így mindig kegyelmedben vagyok „s te melletted maradok”. Itt vigasz és felüdülés van az aggódó lélek számára. Ha a vihar megrázott bensőleg, nézz a nyugalomra, mely körülvesz. „De”, óh, mond ezt szívedben és tedd magadévá az e szavak által nyújtott békét az élet minden viszonyai között, szomorúság és kételyben egyaránt! „De én mindenkor veled vagyok”. Melletted maradok.

Július 30.

„És Péternek eszébe jutott a beszéd… és sírva fakadt.” (Márk 14,72)

Némelyek azt hitték, hogy amíg Péter élt, könnyének folyama számtalanszor megeredhetett, mikor eszébe jutott, hogy ő Urát megtagadta. Nagyon valószínű, hogy az így volt, mert bűne igen nagy volt, de később a kegyelem teljes megváltozást hozott benne létre. Ez általános tapasztalat Isten megváltott gyermekeinek egész családjában, ahhoz mérten, amilyen mértékben Isten lelke a kőszívet, mely a természettől való, elvette és azt hússzívvel pótolta. Emlékszünk mi is, mint Péter, kérkedő ígéretünkre: „Ha mindnyájan megbotránkoznak is, de én nem.” Ha arra emlékszünk, hogy mire vállalkoztunk és azzal ellentétben, mi lett belőlünk, akkor a bánkódás könnyeinek egész záporát szeretnénk árasztani. Péter megemlékezett arról, hogy Urát megtagadta: arról a helyről, ahol az megtörtént; arra a csúnya bűnre szolgáló jelentéktelen alkalomról; az esküdözésről és átkozódásról, mellyel árulását erősíteni igyekezett; arról a rettentő keménynyakúságról, mely annak megismerésére indította. Mikor bűneinkre és azok szerfölötti bűnös voltára emlékszünk, hogyan maradhatunk mereven és érzéketlenül? Nem kellene-e házunkat bűnbánat házává tenni és az Úrhoz kiáltani, hogy biztosítson bennünket újból megbocsátó szeretetéről? Sohase kandikáljunk a bűn után, mert különben nyelvünk nemsokára a pokoli lángok között eped. Péter megemlékezett Mesterének szeretetteljes tekintetéről is. Az Úr a kukorékoló kakas figyelmeztető hangját a gyász, részvét és szeretet intő tekintetével kísérte. Ez a tekintet, amíg Péter élt, soha sem enyészett el emlékezetéből. Ez ékesen szólóbb volt tízezer prédikációnál, melyekből hiányzik a lélek bizonyságtétele. A bűnbánó tanítványnak bizonyára akkor is sírnia kellet, mikor a Megváltó teljes megbocsátására gondolt, amely teljesen visszahelyezte őt előbbi állapotába. Az a tudat, hogy egy ilyen szerető és jóságos Urat mélyen megsértettünk, több mint elegendő ok a folytonos könnyezésre. Urunk, zúzd össze kőszikla szívünket és munkáld, hogy patakok folyjanak!

Július 31.

„Én ő bennük.” (János 17, 23)

Ha ilyen benső közösség van a mi lelkünk és a mi Urunk Megváltónk személye között, milyen mélyen és szélesen kell folyni a Vele való társaság folyamának! Ez nem vékony nádszál, amelyen át egy fonálvékonyságú folyócska folyik, hanem bámulatos szélességű és mélységű vízi út, melynek medrében az élő víz tengernyi árjának hullámai hömpölyögnek. Íme, Ő adott nekünk egy megnyílt ajtót, ne késsünk azon bemenni. A közösség e városának sok gyöngykapuja van, mindegyik kapu egészen ki van tárva, hogy azon menjünk be. A szívélyes és fenséges fogadtatás felől bizonyosak lehetünk. Ha az csak egy szűk ablakrostély volna is, amelyen át az Úr Jézussal érintkezhetnénk, még akkor is nagy előnynek kell azt tartanunk, hogy a szeretet és közösség szavát átjuttathatjuk a keskeny nyíláson. Milyen nagy tehát a kegyelem, hogy ilyen tágas út nyílt a számunka! Ha az Úr Jézus tőlünk nagyon messze volna, ha viharos tenger választana el Tőle, akkor az volna forró kívánságunk, hogy bár követet küldhetnénk Hozzá, ki átvinné Neki szeretetből fakadó üdvözletünket és hírt hozna nekünk Atyjának házából. De íme, lásd az Ő nyájasságát, lakását közvetlen a mi ajtónk előtt ütötte fel, sőt nálunk csinál lakást, s szentélyt állít fel szegény, alázatos szívünkben, hogy ilyen képen állandó érintkezésben maradhasson velünk. Óh, mily balgák lennénk tehát, ha nem maradnánk meg Vele állandó társaságban! Ha az út hosszú, veszélyes és fáradtságos, akkor nem kell csodálkoznunk azon, ha a jó barátok csak ritkán keresik fel egymást. De ha egymás mellett laknak, vajon megfeledkezhet-e akkor Jonatán az ő Dávidjáról? Ha a férj vidéken van, úgy az ő neje nélkülözheti több napon át az ő társaságát. De nem bírna tőle külön lenni, ha tudná, hogy otthon van. Nos, hívő lélek, nem ülsz-e Vele az Ő lakomáján? Keresd Uradat, mert közel van hozzád. Öleld meg, testvéred ő. Ne engedd el, mert a te férjed Ő. Szorítsd Őt kebledre, mert Ő tested és véred.

Augusztus 1.

„Hadd menjek, kérlek, a mezőre, hogy kalászokat szedegessek” (Ruth 2,2)

Csüggedt és bús keresztyén, jöjj és szedegess ma az ígéretek széles mezején. A drága ígéretek dús készlete hever itt, melyek mind a te szükségletedre vannak szánva. Vedd a következőt: „A megrepedt nádat nem töri el és a füstölgő gyertyabelet nem oltja ki.” Nem találó ez teljesen rád? A nádszál gyámoltalan, jelentéktelen, nyomorult és gyenge. Egy töredezett nádszál, mely hangot sem képes adni, gyengébb, mint maga a gyengeség. Nádszál vagy, mely egészen összetöredezett s mindazonáltal Ő nem akar téged teljesen összezúzni, hanem inkább erősíteni és újból helyreállítani. Olyan vagy, mint a füstölgő gyertyabél: nem adsz sem fényt, sem meleget; de Ő nem akar téged teljesen kioltani, hanem feléleszteni enyhe és éltető kegyelmes leheletével, mígnem lángokban lát téged kitörni. Van kedved több kalászt szedegetni? „Jöjjetek énhozzám mindnyájan, akik megfáradtatok és megterheltettetek és én megnyugvást adok néktek.” Mily gyönyörű szavak ezek! Szíved gyenge, de Mestered tudja ezt, ezért beszél veled ilyen enyhén. Nem akarsz Neki engedelmeskedni és Őt most azonnal követni? Végy még egy másik gabonafejet: „Ne félj, férgecske Jákób, én megsegítlek, azt mondja az Úr, a te Megváltód az Izraelnek Szentje”. Miként lehetsz hát félénk, mikor egy ilyen csodálatos bíztatás adatik neked? S így gyűjthetsz tízezer aranykalászt is, ilyeneket: „Eltörlöm a te hamisságodat, mint a felhőt és a te bűnödet, mint a ködöt.” „Ha ti bűneitek skarlátpirosak volnának is, fehérek lesznek, mint a hó; ha pirosak volnának is, olyanok lesznek, mint a fehér gyapjú.” Vagy ez: „A Lélek is és a menyasszony azt mondja jövel, aki a hallja azt mondja, jövel; és aki szomjúhozik, jöjjön el és aki akarja, vegye az élet vizét ingyen.” Mesterünk mezeje dúsan meg van rakva. Figyeld meg a rakásokat, nézd szegény és csüggeteg keresztyén, hisz itt vannak azok előtted! Szedegesd csak fel, tedd sajátoddá, hisz Jézus szólít fel téged, hogy láss hozzá. Ne félj, csak higgy! Ragadd meg ezeket a gyönyörű ígéreteket, csépeld ki azokat elmélkedésed szérűjén, és élvezd örömmel az abból készült kenyeret.

Augusztus 2.

„Aki mindent az ő akaratának tanácsából cselekszik.” (Efézus 1,11)

Isten bölcsességében való hitünk feltételezi, mint feltétlen szükségességet, hogy Ő egy tervet készített, amely szerint a megváltás munkáját végrehajtotta. Mi lett volna a teremtettségből, ha nem lett volna bölcs szándéka úgy az egészre, mint az egyes dolgokra nézve? Van-e egy hal a tengerben, vagy egy madár a levegőben, melynek léte a véletlenségnek lett volna átengedve? Hiszen minden csontban, ízületben és izomban, a test minden porcikájában, rostjában és minden erében felismered Isten kormányzását, aki mindent az Ő végtelen bölcsességének tanácsa szerint cselekszik. És Isten csupán csak a teremtettségben parancsoljon, kormányozzon és rendezzen mindent, a kegyelem országában pedig nem? Az új és szellemi teremtésben a szabad akarat ingadozó lény uraljon mindent, holott a régi teremtettség fölött isteni tanács őrködik? Nézz a gondviselésre! Ki az, aki nem tudná, hogy egy veréb sem esik a földre, a ti Atyátok akarata nélkül? Még a ti fejetek hajszálai is számon vannak tartva. Isten a mi szenvedéseinknek hegyeit súllyal méri és nyomorúságaink hatalmát mérlegeli. Vajon Isten csak a gondviselés igazgatásában legyen Isten, a kegyelem működésében pedig nem? Nem, Ő ismeri a véget már a kezdetén. Ő mindent előre bölcsen elrendelve szemlél; nem csak a szegletkövet, amelyet tündöklő színű ékességében erősített meg és helyezett az Ő drága fiának vérébe, hanem minden kiválasztott követ, melyet kiszakított a természet kőbányájából és kicsiszolt kegyelme által, az előre kiszemelt, megfelelő helyén lát! Ő áttekint mindent az alapkőtől az oromzatig, az alapoktól a csúcsig, a küszöbtől a tetőig. Az Ő lelkében alapos ismerettel bír mindegyik kőről, melynek a részére meghatározott helyre kell jutni és már világos képpel bír az épület nagyságáról és alapjáról. Csalhatatlan bizonyossággal tudja azt az időt, amikor a zárkő be lesz helyezve hangos örömrivalgások között: „Üdv! Üdv! Üdv!” A befejezésnél tűnik ki majd világosan, hogy a Jehova a kegyelem kiválasztott edényeivel, mint sajátjaival, az Ő akarata szerint cselekedett; s hogy a kegyelem művének minden részében elérte célját és megdicsőítette az Ő nevét.

Augusztus 3.

„Annak szövétneke a Bárány.” (Jelenések 21,23)

Figyeld meg a Bárányt, mint a menny szövétnekét. A szövétnek a Szentírásban az öröm képlete. A szentek öröme a mennyben e gondolatban összpontosul: Jézus minket elválasztott, szeretett, megvett, megtisztított, felöltöztetett, megőrzött és megdicsőített. Ezt az örömet és dicsőséget egészen és egyedül az Úr Jézusnak köszönhetjük. E gondolatok mindegyike úgy üdíti a megdicsőülteket, mint az eskoli szőlőfürt nedve. A világosság a szépség forrása is. A szépség nem ér semmit, ha hiányzik a világosság. Világosság nélkül nem ragyog az égnek kék zafírfénye, világosság nélkül nem édesgeti a tekintetét a gyöngy gyöngéd csillogása. Ekként odafent a szentek minden szépsége Jézustól származik. A bolygókhoz hasonlóan, az igazság napjának fényét tükrözik vissza. Hasonló életet élnek azokhoz a sugarakhoz, melyek a mindent megvilágító gömbtől ömölnek szét a bolygók közepette. Ha megvonja magát az övéitől, meg kell halniuk. Ha eltakarja dicsőségét, akkor elhalványul fényük. A világosság az ismeret képlete is. A mennyben tökéletes tudásunk lesz, de ennek forrása maga az Úr Jézus. Isten homályos vezérlete, melyet azelőtt sohasem bírtunk felfogni, ott majd teljes világosságban fog előttünk megjelenni, s mindaz, ami még bennünket érni fog, a Bárány világosságában megelégedésünkre és kellemes bámulatunk felidézésére fog szolgálni. Óh, mily sok dolog lesz akkor előttünk világossá és dicsőíteni fogja Isten szeretetét! A világosság a kinyilatkoztatás képlete is. A világosság kinyilatkoztat. Itt még nem jelentetett meg, hogy mik leszünk. Isten népe elrejtett nép, de majd ha Krisztus az Ő népét megához veszi a mennybe, meg fogja érinteni őket szeretetének vesszőjével és az Ő kinyilatkoztatott dicsőségének képmásává változtatja át őket. Ők szegények és nyomorultak voltak, de micsoda átalakulás! Bűntől voltak beszennyezve; csak ujjával érintette meg őket, s íme, fénylenek, mint a nap és tiszták, mint a kristály. Óh, milyen kinyilatkoztatás! Ez mind a felmagasztaltatott Báránytól származik. A sugarak túláradó ragyogásának középpontja és lelke Jézus maga. Óh, mi lesz akkor, ha egykor Nála lehetünk és szemlélhetjük fényességben, mint királyoknak királyát és az Uraknak Urát!

Augusztus 4.

„Az Istenét ismerő nép felbátorodik és cselekszik.” (Dániel 11,32)

Minden hívő tudja, hogy Istent megismerni a legfőbb és legjobb tudomány; s ez a szellemi tudás a keresztyén részére erőforrás. Erősíti hitét. Ahol a Szentírásban hívőkről van szó, mindig olyanoknak említetnek, mint akik az Úrtól taníttatnak és világosíttatnak meg; ez van róluk mondva: „Megkenetettek attól, aki szent”; s a Szentlélek különös hivatása az, hogy őket minden igazságra vezérelje és hitüket növelje. Az ismeret valamint a hit, úgy a szeretet is erősíti és hatalmassá teszi. A tudás megnyitja a kaput s a megnyílt ajtón át megpillantjuk Megváltónkat. Vagy más hasonlattal élve, a tudás ecseteli elénk Jézus képét, és ha mi ezt a képet megnézzük, megszeretjük Őt; olyan Krisztust nem szerethetünk, akit nem ismerünk, akiről legalább valamit nem tudunk. Ha mi Jézus kívánságairól, arról, amit értünk tett és még mindig tesz, magunkban csak keveset tapasztaltunk, akkor kevéssé szeretjük Őt, de minél inkább megismerjük, annál inkább fogjuk szeretni. Az ismeret reményünket is erősíti. Miként is remélhetnénk valamit, ha annak létezéséről semmit sem tudnánk. A reménység egy távcső, de ha nem kapunk utasítást, hogy hová és hová irányítsuk, ott áll ugyan tudatlanságunk a nyílás előtt, de nem láthatunk semmit sem. A tudás adja meg reményünk irányát és célját; ha tiszta kristályfényes üvegen szemlélődünk, úgy megpillantjuk azon dicsőséget, mely nekünk megjelentetik, és előre élvezzük azt kellemes bizonyossággal. Az ismeret alapot szolgáltat a türelemben való kitartáshoz. Miként gyakorolhatunk türelmet, hacsak nem tudunk Jézus Krisztus kegyelmes részvétéről, és ha nem értjük meg, hogy milyen áldásoknak kell származni azon fenyítékből, melyet mennyei Atyánk küld reánk? A keresztyén számára nem létezik egyetlen kegyelmi adomány sem, mely az üdvös ismeret által ne szolgálna erősítésre és a tökéletesség felé ne vezetné Isten akarata folytán. Mily fontos dolog tehát, hogy mi ne csak a kegyelemben nevekedjünk, hanem a mi Urunk és megtartó Jézus Krisztus „ismeretében” is.

Augusztus 5.

„Tudjuk pedig, hogy azoknak, akik Istent szeretik, minden javukra van.” (Róma 8,28)

Néhány dolog felől a hívő teljesen tisztában van. Tudja például, hogy Isten a hajó hátulsó részén ül és vezeti a kormányt a nehéz viharban. Hiszi, hogy egy láthatatlan kéz kormányozza a világtörténelem járművét, és hogy Isten azt az Ő tanácsa szerint vezeti, bármily csodásan folydogáljanak is az isteni gondviselés áramlatai. Ez a biztos tudat mindenben megnyugvást ad neki és mindenre előkészíti. Kinéz a tomboló habokra és látja Jézus alakját járni a mélység fölött és hallja hangját, mellyel felé kiált: „Légy bátor, én vagyok, ne félj.” Azt is tudja, hogy Isten mindig bölcsen cselekszik, s minthogy ezt tudja, teljesen bizonyos afelől, hogy nem éri veszedelem és balesettel nem találkozik; hogy olyasmi nem eshet meg, aminek nem lenne szükség megtörténnie. Bátran mondhatja: „Bárha mindent elveszítek is, amivel bírok, úgy jobb mindent elveszíteni, mint megtartani, ha Isten azt úgy akarja; a legnagyobb szerencsétlenség, a legjobb és legelviselhetőbb részemre, ha Isten az úgy rendelte”. „Tudjuk pedig, hogy azoknak, kik az Isten szeretik, minden egyaránt javukra van.” A keresztyén szilárdan ragaszkodik ehhez, nem mintha üres képzelődés volna ez, hanem tudja, hogy ez tényleg így van. Most minden javunkra szolgál; a mérges anyagok, helyes viszonyban megkeverve, gyógyulást eszközölnek. A kés éles és biztos metszése eltávolítja a vadhúst a sebből és elősegíti a gyógyulást. Isten minden rendelése ez ideig a legjótékonyabb isteni hatást gyakorolta; így a hívő szívét Isten mindent kormányzó őrködésében – bölcs kormányzásában és azon hatalmában vetett hite, hogy a gonoszt jóra fordíthatja, - megerősíti. Alkalmassá teszi arra, hogy minden nyomorúságot megadással és bizalomteljesen fogadjon úgy, amint az Ő küldi. A hívő kérheti ezt az Istenben helyezett bizalom lelke által: „Istenem, küld rám, amit akarsz, hiszen az tőled jön; gyermekeid közül még egynek sem volt része gonoszban.”

„Lélek légy nyugodt, ha néked
Szenvedésben van is részed,
Hagyd Istenre ügyedet!
Minden bajban bízz Ő benne,
Ki jól tesz mindeneket.”

Augusztus 6.

„Vigyázó! Meddig még az éjszaka, meddig még ez éj?” (Ézsaiás 21,11)

Mennyi ellenség van körös-körül! A tévelygések hatalmas sereget képeznek és minden órában újabbak tűnnek elő. Melyik tévtantól kell őrizkednem? A bűnök előbújnak búvóhelyeikről, ha homályosság uralkodik; tehát az őrhelyre kell lépnem és vigyáznom imában. A mi mennyei Védelmezőnk előre látja a bennünket fenyegető támadásokat, és amikor az előttünk lévő veszélyt ellenségünk még csak kigondolta, ő már imádkozik érettünk, hogy hitünk meg ne inogjon, mikor gabona módjára megrostáltatunk. Kegyelmes Vigyázónk, óvj meg minket tovább is ellenségeinktől és ne hallgass a Sionért. „Vigyázó! Meddig még az éjszaka, meddig még ez éj?” Mi fenyegeti viharként Isten gyülekezetét? Felhők ereszkednek alá vagy tiszta és világos minden fejünk fölött? – Őrködnünk kell szerető gondoskodással az Úr gyülekezetére; most pedig, mikor babona és hitetlenség fenyeget minket minden oldalról, figyeljünk az idők jeleire és legyünk harckészek. „Vigyázó! Meddig még az éjszaka, meddig még ez éj?” Mely csillagokat lehet látni? A nyomorúság idején, mely drága ígéretek tündökölnek felénk, mint vigasztaló hírnökök? Te riasztasz fel bennünket, tehát részesíts vigaszodban is. Krisztus, a sarkcsillag, mozdulatlanul marad az Ő helyén s valamennyi csillag jól van elhelyezve az Úr jobbján. De, vigyázó, mikor virrad meg? A Vőlegény késik. Nincs még jele annak, hogy Ő feljön, mint az igazság napja? Nem jött fel a hajnalcsillag, a nap követe és előhírnöke? Mikor dereng a hajnal, mikor tűnnek el az éjjeli árnyak? Óh, Úr Jézus, ha még ma nem jelensz meg saját személyedben gyülekezetednek, mely Téged vár, mindazáltal jöjj, óhajt szívem Szentlelked által és add, hogy vidáman énekeljek:

„Szenvedjen a jámbor mindig?
Óh, nem, Uram, csak ideig;
Ha nyomora vége jön,
Felüdíted nyugalommal
S örvendezhet örökkön!”

Augusztus 7.

„Igazságot beszélnek, akik téged szeretnek.” (Énekek éneke 1,4)

A hívő lelkek semmiféle más lényt nem szeretnek olyan benső hajlammal, mint az Úr Jézust. Inkább elveszítenék apjukat és anyjukat, mintsem elhagynák Krisztust. Minden múlandó örömöt és földi kincset csak lazán tartanak kezükben. Őt azonban erős őrizet alatt hordják keblükben. Szívesen megtagadják magukat érte, de arra nem képes rábírni őket semmi, hogy megtagadják. Gyenge szeretet az, melyet az üldözés tüze képes megemészteni. A valódi hívő szeretete sokkal mélyebb folyó, minthogy a nyomorúság heve azt kiszáríthatná. A világ megkísérelte a híveket elszakítani Uruktól, de erőlködése minden időben eredménytelen maradt. Sem a dicskoronák, sem a haragos tekintetek nem voltak képesek ezt az erős köteléket megoldani. Ez nem mindennapos hajlam, mert különben a világi zűrzavar nyomása alatt már rég összezúzódott volna. Sem ember, sem ördög nem talált olyan kulcsot, amely ezt a zárat kinyithatná. A sátán csele még soha sem vallott nagyobb kudarcot, mint amikor megkísérelte ezt a két istenileg egybeforrt szív egyesülését felbontani. Való igaz: „A jámborok szeretnek téged.” A jámborok szeretetének bensőségét nem szabad aszerint elbírálni, ahogyan az megnyilvánul, hanem aszerint, mint amilyennek a jámborok óhaja szerint kellene annak lenni. Óh, bár képes volna szívünk több szeretetet felfogni és abban tovább fejlődni! Az egyszeri istenfélő emberrel így sóhajtozunk és kiáltunk fel: „Óh, bár lenne szíveinkben olyan szeretet, amely a földet körülérné, és az egeket körülövezné, igen, az egeknek egeit és tízezer világot, hogy aztán azt kiönthetném a kedves, egyetlen kedves Jézusomra!” Óh, a mi szeretetünk legnagyobb kiterjedése csak egy arasznyi s a mi legbensőbb ragaszkodásunk csak egy csepp a vederben az Ő értékével hasonlatban. Ha a mi kívánságunk volna szeretetünk mértéke, óh, már az nagy volna, s bizton remélhetjük, hogy Isten úgy is veszi azt. Óh, bár egybe foglalhatnánk minden szív szeretetét egy nagy edénybe, hogy eléje hozhatnánk a szeretet-érzelmek summáját, mert Ő kedves, igen, mindenestől kedves!

Augusztus 8.

„És pókhálót szőnek.” (Ézsaiás 59,5)

Nézd meg a pók hálóját és ismerd fel benne a képmutató jámborságnak igen tanulságos képét. Határozottan mutatja, hogy zsákmányfogás a szándéka. A pók elfogott legyekkel táplálkozik, a farizeus kíváncsi pillantásokkal néz jutalma után. Balgatag emberek hagyják magukat rászedni „a látszólagos szentek” jóhangzású és jámbor beszédmódjától, sőt maguk a legértelmesebb bírálók is meg lesznek tévesztve némelykor. Nagyra becsült név, dicséretes igazságos hírben állni: ezek azok a piciny legyek, amelyekre a képmutató hálójával leselkedik. A pók hálója, a művészet csodája. Menj és figyeld meg a ravasz vadásznő művészetét! Avagy nem éppen olyan csodálatraméltó-e egy csaló isteni félelme? Mennyire ért ahhoz, hogy a nyílt hazugságnak a való igaz jellegét adja! Milyen ügyesen ki tudja vinni, hogy értéktelen cafrangjai, az értékes pénz szerepét játsszák! A pókháló egészen a teremtmény belsőjéből származik. A méh a viaszt a virágok kelyhéből gyűjti, de a pók nem szív virágnedvet, mégis végtelen hosszúságban szövi fonalát. Éppen úgy a képmutatók is önmagukban találják fel biztonságukat és reményüket. Horgonyukat a maguk üllőjén kovácsolják és horgonykötelüket saját kezükkel fonják össze. Maguk helyezik le alapköveiket és maguk faragják házuk oszlopait. Szégyellnék, ha Isten korlátlan kegyelmének adósai lennének. De a pók hálója nagyon könnyen szétszakad. Csodálatos művésziességgel készült, de nincs tartósan kidolgozva. Nem maradhat meg a szolgáló seprűje, sem a vándor botja előtt. Nem kell ahhoz súlyos ágyú, hogy a képmutató reménysége halomra dőljön, a legkönnyebb lökésre összeomlik és a szellő földre fújja. A képmutató pókhálójának mihamar el kell tűnni, ha a veszedelem seprűje rajta átmegy és a tisztogatás munkája megkezdődik. Az ilyen pókhálónak nem lehet állandó maradása az Úr házában. Az Úrnak gondja van arra, hogy a pókhálók és akik azokat készítik, az örök kárhozatba hulljanak. Óh, lelkem, bízzál valami jobba, mint egy pókhálóba! Az Úr Jézus legyen örökös menhelyed.

Augusztus 9.

„És a városnak nincs szüksége a napra, sem a holdra, hogy világítsanak benne.” (Jelenések 21,23)

Odafent, abban a jobb világban az örök hajlékok lakói függetlenek minden ideiglenes szükséglettől Nem szükséges ruhájukat megújítani, az Istentől készített igazság tiszta selyméből való fehér ruha sohasem kopik el, sem be nem piszkolódik. Nem szűkölködnek orvosság nélkül, hogy betegségükből kigyógyuljanak, mert az ott lakók közül egy sem fogja mondani: „Gyenge vagyok”. Nincs szükségük az alvásra, hogy testük megújuljon és erőhöz jusson: nem nyugszanak sem éjjel, sem nappal, hanem dicsérik Őt fáradhatatlanul az Ő nagy templomában. Nincs szükségük olyan környezetre, mely őket vigasztalja és felüdítse. A hozzájuk hasonló társaságokból származható boldogság és öröm nem játszik lényeges szerepet boldogságukban, mert az ő Urukkal való közösség a legmagasabb igényüket is teljesen kielégíti. Nincs szükségük tanítóra. Semmi kétséget sem szenved az, hogy társalognak egymással isteni dolgokról, de erre nem okulás szempontjából lesz szükségük. Nem szükség abból tanítást nyerniük, Istentől lesznek mindnyájan taníttatva. Az alamizsnák a mi számunkra a király kapuiban osztatnak ki, ők azonban részt vesznek lakomáján. Itt egy hű barát karjára támaszkodunk, ők pedig ott Szerelmesünk karjára támaszkodnak egészen egyedül. Itt rá vagyunk utalva társaink segítségére, ők pedig ott Krisztusban találják fel mindazt, amire szükségük van. Itt a veszendő eledelre fordítjuk tekintetünket és olyan ruhára, mely megavul és a moly megemészti, nekik pedig ott Istenben lesz menedékük. Itt fogjuk a vedret és tele merítjük a kútból vízzel, ők azonban forrásból isznak, és élő vízzel nedvesítik ajkukat. Itt angyalok hozzák nekünk az üdv üzenetét, ott azonban nincs szükségük többé a menny angyalaira. Nekik nem szükséges ott, hogy egy Gábriel adja át Isten szeretetének bizonyságát, mert színről-színre fogják Őt látni. Óh, milyen boldog idő lesz az, ha túl leszünk minden közvetítésen és közvetlen Isten karjára támaszkodhatunk! Mily magasztos óra, amikor Isten, nem az Ő teremtménye, - amikor az Úr, nem pedig az Ő műve lesz naponkénti örömünk és gyönyörűségünk az örök üdvösségben!

Augusztus 10.

„Krisztus, a mi életünk.” (Kolossé 3,4)

Pál apostolnak csodálatosan dús és tartalom teljes kifejezése mutatja, hogy Krisztus a mi életünk forrása. „Kik meg voltunk halva a vétkek miatt, megelevenített együtt a Krisztussal”. Ugyanaz a hang, mely Lázárt visszahívta a sírból, serkent fel minket az életnek megújulására. Ő a mi lelki- (szellemi) életünk tartalma. Az Ő élete által kaptuk az életet. Ő nekünk a dicsőségnek reménysége, tetteink forrása. Ez az alapgondolat minden más gondolatot ébreszt és mozgat. Krisztus a mi életünknek megtartója. Mi más egyébbel élhetne a keresztyén, mint Jézus testével és vérével? „Ez ama kenyér, amely a mennyországból jött alá; aki e kenyeret eszi, él mindörökké”. Ó, ti fáradt zarándokok, kik a bűn pusztájában vándoroltok, Ő rajta kívül nem juttok soha egy falathoz sem, ami képes lenne lelketek éhségének csillapítására! Krisztus a mi életűnk vigasza. Valódi örömeink mind Tőle származnak; s a nyomorúság idején az Ő jelenléte a mi vigaszunk. Rajta kívül semmi sem érdemli úgy meg életünk összes erejének odaadását és feláldozását; az Ő jósága jobb az életnél! Krisztus a mi életünk célja. Ahogyan a hajó a kikötőbe siet, úgy siet a hívő Megváltója keblére, a kikötő felé. Ahogyan a nyíl az ábrán lévő fekete kör felé repül, úgy repül a keresztyén a Krisztus Jézussal való közösségének befejezése felé. Ahogyan a harcos az ő hadvezéréért harcol és a hadvezér győzelme által azzal együtt dicsőíttetik, úgy harcol a hívő Krisztusért és diadalának jelvényét Ura és Mestere koszorújából szakítja. „Krisztus az ő élete”. Krisztus a mi életünk mintaképe. Ha ugyanaz az élet lakik bennünk, akkor az is szükséges, hogy legalább nagy részben látható legyen eljárásunknak hasonló fejlődése; s ha az Úr Jézussal benső közösségben élünk, akkor nekünk is növekednünk kell, ahogyan Ő növekedett. Szemünk előtt kell Őt tartanunk, mint magasztos mintaképünket, mint isteni képmásunkat és törekednünk kell arra, hogy az Ő lábnyomaiba lépjünk, míg végre Ő az örök dicsőségben életünk koronájává lesz. Óh, milyen elrejtettek, milyen boldogok vagyunk mi keresztyének, mert Krisztus a mi életünk!

Augusztus 11.

„Oh, vajha olyan volnék, mint a hajdani hónapokban.” (Jób 29,2)

Sok keresztyén örömmel tud visszatekinteni a múltba, a jelent pedig hosszú és elégedetlen szemmel nézi. Visszanéznek azokra a napokra, melyeket az Úrral való társaságban töltöttek el, azokat tartva a legkedvesebbnek és a legszebbnek, amit valaha átéltek. De a jelen a keserűség és gyász komor ruhájában tűnik fel előttük. Egykor Jézussal éltek az Ő közelében, most pedig érzik, hogy eltévedtek Tőle és ezt mondják: „Oh, vajha olyan volnék, mint a hajdani hónapokban!” Nagyon sajnálják, hogy elveszítették menedéküket, vagy, hogy most nincs lelki békességük, vagy a kegyelmi eszközök nem nyújtanak nekik örömöt, a lelkiismeret nem oly gyöngéd bennük, vagy, hogy nem tudnak oly tüzes buzgósággal lelkesedni Isten dicsőségéért, mint azelőtt. A dolgok e szomorú állapotának okai nagyon sokfélék. Talán az ima nagymérvű elhanyagolásából ered, mert az imakamra pusztasága minden lelki bukásnak kezdete. Vagy pedig bálványozási hajlamból ered. A szív többet csüng valami más egyebeken, mint Istenén; a szeretet a mennyeiek helyett a földiekhez fordult. Azonban a féltékeny Isten nem érheti be fél szívvel. Azt akarja, hogy Őt elsősorban és a legjobban szeressük. A hideg tévelygő szívtől megvonja kegyelmes jelenlétének napfényét. Vagy pedig önbizalomban és önigazságban rejlik annak oka. A gőg foglalja el a szíveket és az önzés felemelkedik, ahelyett, hogy megaláznák magukat a kereszt tövénél. Keresztyén, ha most másképp állsz, „mint az elmúlt hónapokban”, akkor ne helyezd magad nyugalomba, ne elégedj meg csupán azzal a jámbor kívánsággal, hogy bár visszatérne újból előbbi boldogságod, hanem menj azonnal, keresd fel Mesteredet és panaszold el Neki aggodalmaidat és szükségeidet. Kérj Tőle kegyelmet és érőt, hogy az Ő segítsége folytán Vele szorosabb összeköttetésben maradhass. Alázd meg magad Előtte, úgy ismét fel fog téged magasztalni és arcának világosságát szemlélheted. Ne ülj le sóhajtozni és panaszkodni! Míg a drága Orvos él, mindig van remény, sőt bizonyos az, hogy még a legrosszabb esetben is beállhat a gyógyulás.

Augusztus 12.

„Az Úr uralkodik, örüljön a föld.” (Zsoltárok 97,1)

Míg ez a dicső kifejezés igaz marad, nincs ok a nyugtalankodásra. A földön az Úr hatalma éppen olyan gyorsan lecsendesíti az istentelenek gonoszságát, mint a tenger dühöngését. Szeretete éppen oly szívesen felüdíti a nyomorultak lelkét, mint az eső a száraz földet. Magasztosan világítanak alá a borzalmas viharos felhők közül a villám lángjai, s az Úr dicsőségét hirdeti teljes nagyságában a hatalmas birodalmak bukása és a nagy trónok felfordulása. Az isteni király kezeit felismerjük minden küzdelmünkben és nyomorúságunkban.

„Ím, trónodról rendelkezve
Tekintsz az emberekre;
Isten Fia, nézz szeretve
Megváltott testvéridre.”

A pokolban a bukott szellemek komor kedvtelenséggel elismerik az Ő kétségbevonhatatlan fennhatóságát. Bár meg van nekik engedve, hogy szertejárhatnak, de lábaik erősen meg vannak kötözve. Belzebúb szájába zabola van vetve és a fenevad csak bizonyos korlátok között mozoghat. A halál lövege az Úr lakatja által van elzárva és isteni hatalom a sírok tömlöceinek őre. Az egész világ Bírájának rettenetes bosszúja cselekszi azt, hogy az ellenség sír és fogait csikorgatja, mint az az eb, mely a vadász ostorától retteg.

„Erős kezedbe adta át
Isten a kormánypálcát;
Birtoklod az életet, s halált,
A sír, s pokol kapuját.”

A mennyben senki sem kételkedik az örökkévalóság királya hatalmának tökéletességében, hanem mindnyájan lehullnak színe előtt és kifejezik hódolatukat. Angyalok az Ő udvaroncai, a kiválasztottak az Ő kegyeltjei, kik örömmel kívánnak Neki szolgálni éjjel és nappal. Bárcsak már bemehetnénk a nagy király városába!

„Föld, világ s minden fölött
Uralkodsz Isten jobbján,
Birtokolsz hasonló dicsőséget,
Működsz szentjeid javán.”

Augusztus 13.

„A Libánonnak cédrusai, amelyeket plántált.” (Zsoltárok 104,16)

A Libánon cédrusai a keresztyén nép képlete, mert életüket és növekedésüket egészen az Úrnak köszönhetik, ki őket plántálta. Ez vonatkozik Isten mindegyik gyermekére. Ő sem embertől, sem önmagától, hanem Isten által plántáltatott. A Szentlélek titokteljes keze szórja a szívbe az élő magot, miután azt magának a vetéshez előkészítette. A mennynek valamennyi valódi örököse elismeri azt, hogy őt a nagy Vincellér plántálta. Azonkívül a Libánon cédrusai nem szűkölködnek ember nélkül, ki őket megöntözze. Magas sziklákon állnak, hol emberi kéz sohasem öntözgette őket, mindazáltal a ti mennyei Atyátok gondoskodik azokról. Így van az a keresztyén is, aki megtanult hite szerint élni. Ő független az emberektől, az ideiglenes dolgoktól. Az Úrra, az ő Isteniére néz egyedül, ki megtartja őt kegyelme által mindenkor. Az égnek harmatja az ő üdve és a mennynek Istene az ő kútja. Továbbá a Libánon cédrusait nem védelmezi semmiféle múlandó hatalom. Nem köszönhetik a legcsekélyebb mértékben sem embernek a vihar zúgása és az idők viszontagságai között való megtartatásukat és tenyészésüket. Isten fái, ki őket fenntartja és őrzi, egyes egyedül. Éppen így van ez a keresztyénnel is. Ő nem üvegházi növény, mely védelmezve volna az idő viszontagságaitól. Ki van ő téve szélnek és viharnak, nincs védelme, sem oltalma, kivéve azt, hogy az örök Isten kiterjesztett szárnyai fedezik be a cédrusokat, melyeket plántált. A cédrushoz hasonlóan, a hívők elegendő nedvességgel és életerővel bírnak még a téli hó és dermesztő fagy közepette is a folytonos zöldellésre. Végül a cédrusok vidám, erőteljes tenyészése és méltóságos fejlődése egyedül Isten dicsőségére történik. Az Úr, igen, egyedül az Úr, mindene a cédrusnak, azért mondja Dávod oly szépen zsoltárainak egyikében: „Dicsérjétek az Urat, termő fák és minden cédrusok”. Nincs semmi a hívőben, mi az embert dicsőítené. Az Úr keze plántálja, táplálja és oltalmazza őt. Az Úrtól van az, „hogy az Úrnak fái megelégíttetnek, a Libánusnak cédrusai, melyeket plántált”. Azért áldjad én lelkem az Urat és egyedül Neki adj tisztességet!

Augusztus 14.

„A te kezednek műveiben örvendezem.” (Zsoltárok 92,5)

Hiszed, hogy bűneid megbocsáttattak és hogy Krisztus azokért teljes kiengesztelést hozott? Ugyancsak vidám keresztyénnek kell tehát lenned! Egészen át kell érezned, hogy felülemelkedtél e világ minden szomorúságán és nyomorúságán! Vajon mit árthatna neked más egyéb? Jöhet bármi, ha bűneid megbocsáttattak. Luther mondta: „Verj Uram, verj, mert bűneim megbocsáttattak. Csakhogy megbocsátottál nekem, most már verj, ahogy neked tetszik”. Hasonló értelemben mondhatod: küldj betegséget, szegénységet, veszteséget, keresztet, üldözést vagy bármit. Megbocsátottál nekem, azért vidám az én lelkem. Kedves keresztyén, mivel megmentettél és boldoggá lettél, légy hálás teljes szeretettel. Ragaszkodj a kereszthez, melyre bűneid felfeszítettek! Szolgálj Annak, ki neked szolgált! „Kérlek azért titeket atyámfiai az Istennek irgalmasságára, hogy szánjátok oda a ti testeiteket élő, szent és Istennek kedves áldozatul, mint a ti okos tiszteleteteket.” Ne hagyd, hogy buzgóságod elpárologjon és elenyésszen a dicséret és hálaadás üres és múlandó hullámzásában, hanem mutasd meg szereteted az Iránta való odaadás szívélyes és mélységes jelével. Szeresd Annak testvéreit, aki téged szeretett. Ha van valahol egy sánta és béna Méfibóset, fogd fel annak ügyét Jonatánért. Ha van valahol egy szegény, súlyosan megpróbált hívő testvér, sírj vele és viseld annak keresztjét Azért, aki fölötted sírt és bűneidet hordozta. Mivel te Krisztusért olyan szabad megbocsátásban részesültél, menj és hirdesd másoknak a megbocsátó szeretetről szóló örömhírt. Ne elégedj meg azzal, hogy csak a tied ez a kimondhatatlan kegyelem, hirdesd messze el a keresztről szóló igét. A szent öröm és az üdvös szabadság jó prédikátorává tesznek téged s az egész világ az a hely lehet a részedre, ahol az isteni kegyelmet hirdetheted. A vidám és szent érzelem a leghatásosabb prédikáció, de ezt egyedül az Úr adhatja neked ajándékul. Imádkozz ma azért, mielőtt kimész világi foglalkozásodba. Ha csak az Úrnak rajtunk végzett munkáján örvendezünk, akkor nem nagyon örvendhetünk.

Augusztus 15.

„És kiment Izsák estefelé elmélkedni a mezőre.” (1 Mózes 24,63)

Izsák foglalkozása nagybecsű foglalkozás volt. Ha a balgatagok tudnának bölcsességet tanulni, úgy az imában és az isteni dolgok fölött való elmélkedésben nemesebb társalgást, méltóbb és lekötőbb foglalkozást találnánk, mint azokban a hiúságokban, melyek most oly ellenállhatatlan varázserőt gyakorolnak rájuk. Ha többet volnánk a magány csendjében, előrehaladottabbak volnánk a tudásban, gazdagabbak a kegyelemben, boldogabbak az Istennel való társalgásban, mint a magányba vonulás nélkül. Az érzelmek összegyűlése feldolgozta a lelki táplálékot bennünk, melyet kívülről nyertünk és átviszi azt belső életünk húsába és vérébe. Oly édes az elmélkedés, ha Jézus képezi megfigyelésünk tárgyát. Izsák Rebekával találkozott, amikor imádkozott. Sokan találták már meg éppen az imádkozás alkalmával legdrágább szerettüket. A hely megválasztása fenséges volt. Imakamránk a mezőn Isten mondásaival van ékesítve, hogy azokra emlékezzünk. A cédrustól az izsópig, a suhogó szárnyú sastól az éneklő tücsökig, a kék égbolttól a harmatcseppig minden bölcsességre tanít. S ha Isten megvilágosította szemeinket, akkor ezen oktatás által a lélek sokkal élénkebben indul meg, mint az írott könyvek által. Szűk szobáink nem olyan egészségesek, derültek, kellemesek és meghatók, mint a szabad természet. Semmit se tekintsünk közönségesnek vagy tisztátalannak, hanem gondoljuk meg, hogy minden teremtmény a Teremtőr utal és a mezőt szent hellyé varázsolja. Nem kevésbé volt kedves az idő megválasztása. A nap leáldozásának idején, amikor fátyol húzódik a világra, oly nyugalmat nyújt a léleknek, miközben a földi gondok helyet adnak a mennyei közösség örömeinek. A nap lementének dicsősége csodálkozást kelt bennünk és az ünnepélyesen beálló éjszaka tiszteletre serkent. Ha napi munkád megengedi kedves olvasó, akkor jó, ha este egy órányit a szabadban tartózkodsz, de ha az nem lehetséges, Isten a városban is, csendes magányodban, vagy a zajló tömeg zűrzavarában szintén közel van hozzád. Engedj szívednek kimenőt, hadd keresse fel Őt.

Augusztus 16.

„Adjátok az Úrnak neve tiszteletét.” (Zsoltárok 29,2)

Isten dicsősége az Ő lényéből és tetteiből származik. Ő dicsőséges lényében, mert benne mindaz oly teljességben megvan, ami szent, kedves és jó, hogy Neki telve kell lenni dicsőséggel. Tetteinek, melyeket cselekszik, szintén fenségesnek kell lenni, mert azok az Ő lényéből folynak. S minthogy azt akarja, hogy tetteiben jósága, kegyelme s igazsága nyilvánuljon meg teremtményei előtt, gondosan őrködik afölött, hogy azzal egybekötött dicsőség egyedül Neki adassék. Nincs bennünk semmi, amivel dicsekedhetnénk, mert ki az, aki minket mások fölé emel? Ugyan mink van, amit nem a kegyelem Istenétől vettünk volna? Azért nagy gondot kell arra fordítanunk, hogy alázatosan járjunk az Úr előtt. Mihelyst magunkat dicsérjük és magasztaljuk, a Magasságos ellen lázadunk fel, mint olyanok, kik Vele hasonló dicsőségre számítunk, holott a mindenségben csak egy dicsőségnek van helye. Fellázadhat-e a nap ellen az a féreg, mely egy óráig él, melyet a nap melegít sugaraival, attól kelt életre? Fellázadhat-e a cserépedény a fazekas ellen, ki korongján alakította azt? Perelhet-e a pusztának homokja a vihar szelével? Vagy ellenállhat-e a sivító orkánnak az óceánon egy vízcsepp? „Adjatok az Úrnak, népeknek nemzetségei, adjatok az Úrnak dicsőséget és erősséget! Adjatok az Úr nevének dicsőséget, hozzatok ajándékot, és jöjjetek eleibe, imádjátok az Urat a szentség ékességében.” No de, alighanem az a legnehezebb küzdelmek egyike a keresztyén életében, míg megtanulja ezt a mondást: „Nem nekünk Uram, nem nekünk, hanem a te nevednek adj dicsőséget.” Ezt a tant az Úr folyton ismétli nekünk és gyakran fájdalmas fenyíték által vési emlékünkbe. Ha a keresztyén dicsekedni kezd: „Mindent cselekedhetek” és nem teszi hozzá: „Azáltal, ki engem megerősít”, akkor rövid idő múlva sóhajtozni fog: „Semmit sem tehetek” és porig alázza magát. „Aki dicsekedik, az Úrban dicsekedjék.” Ha teszünk valamit az Úrért, melyet Ő kedvesen vesz, tegyük lábához koronánkat és mondjuk: „Nem én, hanem az Istennek velem való kegyelme!”

Augusztus 17.

„Bízom Isten kegyelmében.” (Zsoltárok 52,10)

Elmélkedj egy kissé az Úrnak erről a jó voltáról, mert ez irgalmasságból fakadó kegyelem. Gyöngéd és szeretetteljes kézrátétellel gyógyítja a töredelmes szíveket és kötözi be azokak sebeit. Éppen oly irgalmas az Ő jóságának nyilvánításában, mint annak nagyságában. Igen nagy jóság ez. Semmi sem kicsiny, ami isteni. Kegyelme végtelen, mint Ő maga. Azt megmérni nem lehet. Az Ő kegyelme oly nagy, hogy a nagy bűnösöknek nagy bűnt bocsát meg, nagy békességet és nagy örömöt nyújt és a nagy Isten nagy egébe emel minket nagy gyönyörűségre. Ez ki nem érdemelt kegyelem. A kegyelem valóságban nem is lehet más, mert megérdemelt kegyelem csak az igazságnak meg nem felelő elnevezés lenne. A bűnös részéről nem lehetett jogot tartani a Magasságos szívélyes részvétére, ha a lázadó rögtön a pokol tüzére ítéltetett volna, a kárhozatot bőségesen kiérdemelte volna. De mivel a haragtól fel lett mentve, az egyedül a könyörülő szeretet műve, mert a bűnösben nincs arra nézve semmi alap. Ez gazdag kegyelem. Vannak nagy dolgok, melyek mindazáltal kevésre képesek, de ez a kegyelem megkeseredett lelkünk kedves vigasza, aranyedényből vett olaj vérző sebünkre, megtört csontjainknak mennyei gyógyulás, megfáradt lábainknak királyi kocsi és szerető kebel remegő szívünk számára. Ez sokszoros kegyelem. Mint Bunyan mondta egyszer: „Isten kertjében minden virág megvan”. Ez nem felaprózott kegyelem. Azt gondoljátok talán, hogy csak egy kegyelmet nyertek, de tapasztalnotok kell, hogy az a kegyelem egész felhőzete. Ez egy bőséges kegyelem. Milliók élvezték azt, de kimeríthetetlen. Mindenkor ugyanolyan friss, szabados és teljes. Ez egy maradandó kegyelem. Ez sohasem szűnik meg. Ha Isten kegyelme a te barátod, úgy veled lesz minden kísértésben és megóv az eleséstől. Veled lesz a nyomorúságban, hogy el ne merülj. Veled lesz az életben, mint arcod világossága. Veled lesz a halálban, mint lelked napja, amikor minden földi vigasz eltűnik. „A te hatalmadról éneklek és a te kegyelmességedet hirdetem minden reggel!”

Augusztus 18.

„A szeretet sokakban meghidegül.” (Máté 24,12)

Én bennem is? Óh, ha úgy van, mondjátok meg nekem, miként gyógyulhat meg újból szeretetem? Az orvosok azt állítják, hogy a beteg részére legalkalmasabb tartózkodási hely az ő hazája, születésének helye. Ha a szeretet bennünk meghidegül és megbetegedik nem gyógyulhat meg másutt, csak ahol született. Hát van Jézus iránti szeretetünk születésének helye? A sínai hegyen született, ahol az Úr leszállt a szent hegyről, hol a szent előlépett a Párán hegyéről sok ezer szentjeivel? Ahol a hegyek megolvadtak az Ő lábai alatt és a sziklák viaszként olvadoztak rettentő jelenléte miatt? Óh, nem! A Tábor hegyén született, hl az Úr megdicsőült és ruhái fényesek lettek és fehérek, mint a hó? Nem! Homály fedte azoknak szemeit, kik Őt ott nézték és elálmosodtak, mert a dicsőség leverte őket. Megmondom nektek, hol kezdődik a szeretet élete. A szeretet a Gecsemáné kertjében született, ahol az Úr Jézus nagy vércseppeket izzadott. Pilátus palotájában nevelkedett, ahol az Úr Jézus hátát tartotta a verőknek és arcát azoknak, kik Őt leköpték és ütötték és ahol fejét tövissel koronázták. A szeretet naggyá nőtt a keresztnél, a haldokló Isten sóhajai között, a Megváltó vérének csörgedezése mellett. Mondjátok meg azt nekem, Istennek gyermekei, honnan ered szeretetetek, máshonnan, mint a kereszt alól? Láttátok e gyönyörű virágot a Golgotán kívül valahol másutt fakadni? Nem csak ott, hol azt a szeretetet láttátok, mely önmagát átadta a megkötözésre és meghalt a saját csapása alatt; mely életét önként odaadta, jóllehet, hatalma lett volna azt megtartani és újra felvenni. Ott született a ti szeretetetek. Kedves lélek, ha beteg szereteted gyógyulását óhajtod, vidd azt ezekre a szent helyekre. Ültesd le az olajfák árnyékában, állítsd fel egy magaslatra, hadd figyelje a vér alácsörgedezését. Vidd a kereszthez és mutasd meg neki a megöletett Bárányt, és törpe szereteted tényleg óriássá növekszik, szereteted elhaló szikrája fel fog lángolni.

Augusztus 19.

„És megáll, és legeltet az Úrnak erejével.” (Mikeás 5,4)

Krisztus uralkodása az Ő gyülekezetében azonos egy pásztor-királyéval. Erővel és hatalommal bír, de ez egy bölcs és szeretetteljes pásztornak hatalma az ő segélyére szorult szerető nyája felett. Ő parancsol és engedelmességre talál, de ez a jól gondozott és szeretettel ápolt bárányok készséges engedelmessége, kik vidáman simulnak szeretett pásztorukhoz, kinek hangját ők jól ismerik. Ő a szeretet ereje és a jóság hatalma által uralkodik. Az Ú uralma jótékony hatású. Az van mondva: „Ő pedig fel fog lépni és legeltetni”. Ő, a gyülekezet egyedüli feje, gondoskodik és ténykedik övéi jólétéért. Nem ül le trónjára büszke nyugalommal, kormányzásában nem hagyja használat nélkül a kezében tartott pálcát. Nem, Ő előjön és legeltet. Ez a kifejezés „legeltetni” úgy az eredeti szövegben, mint a görög nyelvben mindazt jelzi, amit egy pásztor hűsége képes megtenni: vezetni, őrködni, őrizni, gyógyítani, szeretni éppen úgy, mint legeltetni. Az Ő uralkodása maradandó. Az van mondva: „Ő pedig fel fog lépni és legeltetni”, nem az: „Ő majd ekkor vagy akkor fog legeltetni és végre felhagy a hivatásával”; vagy: „Egyszer ébredést fog előidézni s azután magára hagyja gyülekezetét, mígnem az eleped a szárazság miatt”. Az Ő szemei nem szunnyadnak és kezei nem nyugodnak soha. Szíve nem szűnik meg szeretettel dobogni és vállai nem fáradnak meg gyermekeinek terhét hordozni. Az Ő uralmának tevékenysége erős és hatalmas. „És legelteti az Ő népét az Úrnak erejével”. Ahol a Krisztus, ott van az Isten, és mindaz, amit Krisztus tesz, az a Magasságosnak cselekedete. Óh, ez egy drága igazság, ha megszívleljük, hogy Ő, ki ebben az órában népe jólétéért közbe lép, az igaz Istenből való Isten, kinek minden térd meghajol mennyen és földön. Óh, boldogok vagyunk, hogy olyan pásztorhoz tartozunk, ki emberré léte által testvéreivé tesz, és akinek Istensége minket védelmez és oltalmaz. „Jöjjetek, hajoljunk meg, boruljunk le; essünk térdre az Úr előtt, a mi alkotónk előtt! Mert ő a mi Istenünk, mi pedig az ő legelőjének népei és az ő kezének juhai vagyunk.”

Augusztus 20.

„Dávid…Jákób Istenének felkentje és Izráel dalainak kedvence.” (2 Sámuel 23,1)

Mindazon szentek között, kiknek életük a Szentírásban fel van jegyezve, Dávid magaslik ki az ő legérdekesebb, legváltozatosabb és legtanulságosabb életmódja által. Ennek életében találkozunk nyomorúságokkal és kísértésekkel, melyek hasonló egyesülésben az Ószövetség szentjeinek egyikénél sem találhatók meg. Azért Ő a mi Urunk és Megváltónk egyik rendkívül találó képmása. Dávid magán tapasztalt minden emberi állás és hivatás szenvedéseit. A királyoknak megvannak a maguk próbáltatásaik, s Dávid koronát viselt. A földművesnek megvannak a maga gondjai, Dávid pásztori botot is kezelt. A vándornak sok kellemetlenséget kell eltűrnie. Dávid az Engedi szikla üregeiben és barlangjaiban tartózkodott. A hadvezér nehézségekkel küzd, s Dávid nem viselhette el Sérujának fiait, kik őt bosszantották. Az a férfi, ki gyönyörűséges énekszerző volt Izraelben, barátaitól is megkísértetett: Akitófel, a királyi tanácsos, elhagyta és elárulta őt. „Aki velem kenyeret evett, sarkát felemelte ellenem.” Legbántóbb ellenségei saját családtagjai voltak, gyermekei voltak legnagyobb keresztje. A szegénység és gazdagság, a dicsőség és gyalázat, az egészség és betegség kísértései kipróbálták rajta hatalmukat. Külső kísértések zavarták meg békéjét, belső kísértések ásták alá örömét. Alig menekült meg Dávid egyik nyomorúságtól, már a másikba esett. Alig szabadult meg a szomorúság és vigasz nélküli állapotból, újból a nyomor legnagyobb mélységeibe merült. Istennek minden habjai és hullámai rá zúdultak és elborították árjaikkal. Dávid zsoltárai valószínűleg éppen ezért szolgálnak a tapasztalt keresztyénnek általános gyönyörűségére. Lelkületünk minden mozzanatát, elragadtatást és lehangoltságot, Dávid kellően ecsetel tapasztalataiban. Ő jól ismerte az emberi szívet, mert a legjobb iskolában neveltetett, a benső személyes tapasztalat iskolájában. Ha ebben az iskolában kapunk oktatást, akkor növekedünk korban és kegyelemben, akkor Dávid zsoltárai hovatovább mindig kedvesebbek lesznek előttünk és rájövünk, hogy itt „gyönyörűséges és füves helyeken leszünk legeltetve és kies vizek mellé vitetünk”. Lelkem, bár felüdítene és megerősítene téged ma Dávid tapasztalata!

Augusztus 21.

„A mással jót tevő ember megkövéredik; és aki mást felüdít, maga is üdül.” (Példabeszédek 11,25)

Itt az a nagy igazság közöltetik velünk, hogy adnunk kell, ha venni akarunk; hogy vetnünk kell, ha gyűjteni akarunk; hogy másokat kell boldogítanunk, ha boldoggá akarunk lenni. Azután mások lelki jóllétét kell keresnünk, ha óhajtjuk, hogy mi magunk is megerősödjünk lelkileg. „A mással jót tevő ember megkövéredik, és aki mást felüdít, maga is üdül.” Az a törekvés, hogy másoknak használjunk, áldásos működésre fejleszti erőnket. Vannak elrejtett tehetségeink és szunnyadozó képességeink, melyek gyakorlat által napfényre kerülnek. Munkára való erőnk önmagunkban marad elrejtve mindaddig, míg nem merészkedünk kimenni az Úr táborába harcolni, vagy még nincs bátorságunk a nehézségek hegyeit megmászni. Nem tudjuk milyen gyöngéd részvét lakozik bennünk, míg nem törekszünk az özvegyek könnyeit felszárítani és az árvák nyomorát enyhíteni. Gyakran tapasztaljuk, hogy mialatt másokat tanítunk, magunk is gazdagabb ismeretekhez jutunk. Óh, milyen üdvös tanítást nyertek némelyek közülünk a betegek és haldoklók ágyánál! Odamentünk, hogy vigaszul vigyük az írás szavait és elmentünk megszégyenülve tudásunk csekélysége és elégtelensége miatt. Amikor szegény szentekkel beszélgetünk, alaposan megismerjük Istennek útjait és mélyebb belátást nyerünk az isteni igazságba. Innen van az, hogy ha másokkal jót teszünk, alázatosabbak leszünk. Rájövünk, hogy mily sok kegyelem van ott, ahol azt a legkevésbé várnánk, és hogy milyen gyakran túltesznek rajtunk a szegény hívők az igazság ismeretében. Vigaszunk is szaporodik, ha másokért fáradozunk. Törekszünk őket felbátorítani s a vigasztaló szavak felüdítik saját szívünket. Úgy vagyunk, mint az a két ember a havasokban: az egyik betakarta a másik testét hóval, hogy megvédje a fagyás általi haláltól, e munka által saját vérét is mozgásban tartotta, így a saját életét is megmenthette. A sareptai özvegyasszony ételt adott a prófétának szegényes készletéből és attól a naptól kezdve nem ismert szükséget. „Adjatok, nektek is adatik. Teljes, megrázott, megnyomott és elfolyó mértéket adnak a ti szívetekbe”.

Augusztus 22.

„Kényszerítelek titeket, Jeruzsálemnek leányai, ha megtaláljátok az én szerelmesemet, mit mondotok néki? Hogy én a szerelem betege vagyok!” (Énekek éneke 5,8)

Azon hívő szavait halljuk itt, aki Jézus kegyelmes jelenlétét és közösségét óhajtja. Beteg az ő Ura iránt való szeretet miatt. A kegyelemben részesült lelkek soha sem érzik tökéletesen jól magukat, ha nincsenek a Krisztussal való benső egyesülésnek állapotában, mert ha távol vannak Tőle, akkor nincs békéjük. Minél közelebb vannak Ő hozzá, annál közelebb vannak a tökéletes mennyei nyugalomhoz. Minél közelebb vannak Ő hozzá, annál teltebb a szív, mely nem csak békével telik meg, hanem élettel, erővel, örömmel, mert mindez az Úr Jézussal való folytonos érintkezéstől függ. Ami a nap a nappalnak, a hold az éjszakának, a harmat a virágnak: az minekünk az Úr Jézus Krisztus. Ami a kenyér az éhesnek, a ruha a mezítelennek, a magas a szikla árnyéka a vándornak a száraz vidéken: az a mi részünkre az Úr Jézus. Azért, ha nem éreznénk a Vele való egységünket, nem csodálkozhatnánk azon, ha lelkünk az Énekek Énekének szavaiban törne ki: „Kényszerítelek titeket, Jeruzsálemnek leányai, ha megtaláljátok az én szerelmesemet, mit mondotok néki? Hogy én a szerelem betege vagyok!”. E Jézus utáni mély óhajtozás, ez a komoly vágyódás nagy áldással van egybekötve: „Boldogok, akik éhezik és szomjúhozzák az igazságot”. Tehát kimondhatatlanul boldog, aki szomjúhozza az Igazat. Az ilyen éhség üdvös, mert Istentől jön. Ha nem lehet részem megelégedésig a teljes áldásban, akkor ezen áldás elnyerésére az epedő szomjúság és esdeklő éhség édes vágyakozásával törekszem, mígnem Krisztusban felüdülök és megelégszem. Ha Krisztust nem élvezhetem, úgy részemre a mennyei boldogsághoz a legközelebbi kapu az, ha Őt éhezem és szomjúhozom. Ez olyan éhség, mely az Úr által magasztalt boldogságok között tündöklik. De a boldogság dicsérete ígéretet is magában foglal. Az olyan éhező lelkek „megelégítettnek” azzal, amit kívánnak. Ha az Úr Jézus maga iránt vágyat kelt bennünk, azt a vágyat ki is elégíti. És ha ígérete szerint hozzánk jön, ó, mily üdvös találkozás lesz az.

Augusztus 23.

„És nem hallik többé abban siralomnak és kiáltásnak szava!” (Ézsaiás 65,19)

A megdicsőültek nem sírnak többé, mert a szomorúságra szolgáló minden külső körülmény elvétetett. Ott nem létezik megtört barátság. A mennyben nem létezik többé meghiúsult reménység. Szegénység, éhség, veszedelem, üldözés és rágalom ott ismeretlenek. Szenvedés nem bánt, sem a halál gondolata, sem veszteség nem szomorít többé. Ott nem sírnak többé, mert ott tökéletes szentség van. „A csalárd és gonosz szív sem taszítja el többé ez élő Isten színe elől, bűn nélkül állnak trónja előtt és tökéletesen hasonlítanak az Ő fia ábrázatához.” Ott megszűnhetnek bánkódni azok, akik megszűntek bűnt cselekedni. Nem sírnak többé, mert eltűnt a változástól és átalakulástól való félelem. Tudják, hogy örökre el vannak rejtve. A bűn ki lett zárva, ők pedig be lettek zárva. Olyan városban laknak, melyet soha sem lehet bevenni; olyan nap sugarainál sütkéreznek, mely soha sem áldozik le, olyan folyóból üdítik fel magukat, amely nem szárad ki soha, olyan fáról szakítanak gyümölcsöket, mely soha sem hullatja el leveleit. Számtalan világi év múlhat el, de az örökkévalóság nem merül ki soha, s amíg az örökkévalóság tart, addig tart az ő halhatatlanságuk és üdvösségük is. Mindenkor az Úrnál vannak. Nem sírnak többé, mert minden vágyuk kielégíttetett és minden kívánságuk beteljesedett. Nem kívánhatnak olyasmit, amit már nem bírnának. szem és fül, szív és kéz, tudás, képzelőerő, remény, vágy, akarat és minden lelki tehetség tökéletesen ki van elégítve, s habár mostani tudásunk tökéletlen is arra nézve, amit Isten készített az Őt szeretőknek, mindazáltal a Szent Lélek jelentése folytán tudjuk jól, hogy az üdvözültek odafenn a szentélyben kimondhatatlan boldogok. Krisztusnak öröme, mely a gyönyörűségnek végtelen teljessége, bennük lakozik. A végtelen boldogság feneketlen és pártnélküli tengerében fürödnek. Ez az örömteljes nyugalom számunkra van fenntartva. Talán már közel van. Rövidebb vagy hosszabb idő múlva az a fűzfa, melyre hárfánkat függesztjük, a diadalpálmaágával lesz kicserélve és a gond harmatcseppjei az örök gyönyör gyöngyeivé változnak át.

Augusztus 24.

„Előttük megy fel az úttörő” (Mikeás 2, 13)

Mivel az Úr Jézus zarándokutunkon megelőzött bennünket, minden másként alakul, mintha Ő sohasem lépett volna erre az útra. Ő minden ellenséget legyőzött, melyek ezt az utat veszélyessé tették. Légy hát bátor, te csüggedt harcos! Krisztus nemcsak, hogy járt ezen az úton, hanem meg is ölt minden ellenséget. Félsz a bűntől? Nézd, keresztjére szegezte azt. Félsz a haláltól? Ő lett a halál halála. Félsz a pokoltól? Ő elzárta azt a keskeny úttól, melyen gyermekei Hozzá mennek; azok sohasem látják meg a kárhozat fertőjét. Amilyen ellenséggel csak találkozhatna a keresztyén, azokat Ő mind legyőzte. Bár leselkednek az oroszlánok, de körmeik meg vannak rontva; sziszegnek a kígyók, de méregfogaik ki vannak szedve; tombolnak a rohanó folyók, de át vannak hidalva és elgátolva; lobognak a lángok, de mi azt a szennytelen ruhát viseljük, mellyel sértetlenül mehetünk át a tűzön. Az a fegyver, mely megsemmisítésünk végett lett kovácsolva, már eltört; azok a harci eszközök, melyek az ellenség ellenünk készített, már elvesztették élüket. Isten a Krisztus személyében minden hatalmat, mely nekünk valamelyest kért okozhatott volna, eltávolított és ártalmatlanná tett. Nos, rajta hát, Krisztus harcosainak serege felemelt fővel járhat, s te vándorpályádat bátran folytathatod, mert le van győzve előtted minden ellenség. Mit akarsz még mást csinálni, mint bátran előremenni és a prédát elhozni? Leverettek, legyőzettek; összes teendőd abban áll, hogy a zsákmányt eloszd. Persze, még gyakran fogsz harcolni, de csak legyőzött ellenséggel. Kezei meg vannak rontva, jóllehet megkísérli, hogy elejtsen, de ereje nem felel meg romlott szándékának. Győzelmed megkönnyebbül, zsákmányod pedig mérhetetlen.

Föl harcosok, lelkesedve!
Kövessük Üdvözítőnk,
Ő érettünk megszenvedett
És a mennybe költözött,
Fejedelmünk győzött már, -
Szégyen, aki tétlen vár!

Augusztus 25.

„Az ő gyümölcse gyönyörűséges az én ínyemnek” (Énekek Éneke 2, 3)

A Szentírásban a hit mind az öt érzék által van jelképezve. A hit, látás: „Tekints a sziklára, melyből kivágattatok”. A hit, hallás: „Hallgassatok engem, hogy éljen a ti lelketek”. A hit, szaglás: „A Te ruháid mirha, aloe és kasia illatúak”. „A Te drága kenetid jók illatozásra, a Te neved elterjedt, mint a drága kenet”. A hit szellemi tapintás. Ezen hit által ment át az asszony a sokaság között és érintette Krisztus ruhájának szélét, s e hit által fogjuk fel az élet igéjének láthatatlan javait. A hit a lélek számára ízletes: „A Te beszéded édesebb az én számnak a méznél”. „Ha nem eszitek az ember fiának testét és nem isszátok az ő vérét, nem lesz élet ti bennetek”, mondja Krisztus. Ez az ízlelés a hit legmagasztosabb működéseinek egyike. A hit legelső gyümölcse a hallás. Hallgatjuk Istennek hangját, de nemcsak külső füleinkkel, hanem a lelki ember belső füleivel. Ezt a hangot Isten igéjéből halljuk és el is hisszük, hogy az úgy van. Ez a hit „hallása”. Azután az érzelem a nekünk nyújtott igazságot megnézi, azaz: felfogjuk azt és megértjük annak értelmét. Ez a hit „látása”. Azután felfedezzük, mily becses az ige, csodálkozni kezdünk rajta és drága illattal teltnek találjuk. Ez a hit „szaglása”. Azután érezzük a Krisztus Jézusban ajándékozott és készített kegyelem értékét. Ez a hit „érzése”. A hit e működéseinek mindegyike üdvösséget eszközöl. Ha Krisztus beszédét halljuk lelkünkben, mint Isten igazi beszédét, ez boldoggá tesz bennünket. De az igazi örömöt a hit megfigyelése nyújtja, amelyben annak szent ízét tapasztaljuk, ezzel Krisztust magunkba felvesszük és az Ő kedvességének és dicső voltának belső és szellemi elsajátítása által lelkünk táplálékává válik. Így, azután ,,az óhajtott árnyékban ülünk és az ő gyümölcse gyönyörűséges a mi ínyünknek. Virágokkal üdít és jó illatú almákkal táplál bennünket”.

Augusztus 26.

„Elrendelte szövetségét örökre.” (Zsoltár 111, 9)

Az Úr népe örül a szövetségnek, mely részükre a vigasz elzárhatatlan forrása. A Szentlélek gyakran vezeti őket annak lakodalmába és a szeretet lobogója lengedez felettük. El vannak ragadtatva, ha e szövetség magas korát megfigyelik és meggondolják, hogy a csillagok még nem futottak pályájuk körvonalán, mikor már a szentek minden körülményei elrendezve és biztosítva voltak a Krisztusban. Egész különös kedvesség van abban részükre, ha megemlékeznek a szövetség bizonyosságáról és szem előtt tartják „a Dávidnak tett irgalmasságot”. Örülnek annak, hogy magasztalhatják és megénekelhetik e szövetséget, mint olyat, amely aláíratott, megpecsételtetett, megerősíttetett és minden része jól megfontoltatott. Gyakran ugrándozik szívük az örömtől, ha szemügyre veszik a szövetség változhatatlanságát. Ez olyan szövetség, melyet sem idő, sem örökkévalóság, sem élet, sem halál nem képes felbontani. Olyan szövetség ez, mely oly régi, mint az örökkévalóság és oly törhetetlen, mint az idők sziklája. Bensőleg örülnek e szövetség teljességének is és felüdülnek abban, mert látják, hogy abban mindenről gondoskodva van számukra. Isten az ő örökségük, Krisztus a barátjuk, a Szentlélek vigasztalójuk, a föld szállásuk, a menny hazájuk. A szövetségben olyan örökséget látnak, mely fenntarttatik mindegyik lélek részére és biztosíttatik, mely benne foglaltatik az ős, örök adományozási okiratban. Óh, hogyan ragyognak szemeik, mikor az Isten igéjében felismerik e kincsekkel teli hagyatékot! Mennyire eltelik lelkük az elragadtatástól, amikor isteni rokonuk testamentumában és végakaratában látják, hogy az az átruházás csak nekik szól! Egész különös öröme az az Isten gyermekeinek, ha e szövetség kegyelmi gazdagságát megfigyelik. Látják, hogy a törvény félre tétetett, mert az a cselekedetek szövetsége volt és az érdemen alapult. Az újszövetséget pedig megismerik, hogy az maradandó, mert annak alapja, előfeltétele, védelme, vára, hatalma és zárköve a kegyelem. Ez a szövetség gazdagsággal telt kincstár és készlettel teli tárház, élővízzel telt forrás, az üdv tartája, a béke szabadságlevele és a gyönyörrel teljes menny.