menu button menu button

A Charles Haddon Spurgeon által szerkesztett „Harmatgyöngyök és Aranysugarak” című áhítatos könyv gazdag igei üzeneteket és mély mondanivalókat tartalmaz, mely minden Istent kereső és az Ő közelébe vágyó embernek értékes lehet.
„…Napjainkban, mikor olyan kevés nyugalomhoz jutunk, mert nagy a hajsza, a lótás-futás, nem valami könnyű a családdal áhítatra sorakozni; sem a hajnali órákban, még kevésbé a csendes esték idején. Ám mégis, mennyire szükséges az, hogy a benső ember el ne satnyuljon, és éhen ne haljon. Ezen akar segíteni e könyv, mely a Szentírás egyik másik részéből ad rövid szemléltetést, s így a szív gondolatait az Örökkévalóra irányítja.
Ahogy a gyengéd reggeli harmat felüdíti a száraz pázsitot, úgy kellene a reggeli órákban az Úr szavának a szíveket felüdíteni; tehát erre akar szolgálni a „Harmatgyöngyök és Aranysugarak”. Ha pedig valaki, akkor olvassa, amikor a nyugovóra térő nap a felhőket bearanyozza, akkor is hasznos rá nézve és azok részére, akik hallgatják, hogy az igazság napja jól bemélyedjen a család minden tagjának szívébe…” (A kiadó előszava)

Január 22.

„Emberfia! Mennyivel különb a szőlőtőke fája a többi fánál, és a szőlővessző, ha az erdő fái közé kerül?” (Ezékiel 15,2)

Ezen szavak az Isten gyermekei megalázására szolgálnak; őket Isten szőlőjének nevezik, de mivel különbek ők természet szerint másoknál? Isten jósága folytán váltak termékennyé, mert jó talajba plántálta őket; a szentség kőfalán nevelte őket az Úr; s gyümölcseiket az Ő dicsőségére hozzák, de mit érnének Istenünk nélkül? Mit érnének a Szentlélek állandó befolyása nélkül, aki a termékenysége adományozza nekik? Ó, hívő ember, tanuld meg itt minden büszkeségedet levetni, mert be kell ismerned, hogy arra semmi okod sincs. Bárki is légy, nincs semmid, amivel kérkedhetnél. Minél több mindened van, annál inkább adós vagy Istennek; és nincs miért büszkének lenni arra, ami téged adóssá tesz. Nézz vissza múltodra, figyeld meg mi voltál. Gondold meg, mi volnál most az isteni kegyelem nélkül. És gondolj arra, hogy mi vagy még most is. Nem bánt-e a lelkiismereted? Nem áll-e lelked előtt ezerféle tévelygésed és nem mondja-e, hogy nem vagy méltó fiának hívattatni? És ha mégis valamit csinált belőled, nem arra mutat-e az, hogy kegyelme változtatott meg téged? Te, akinek nagy hited van, még nagy bűnös volnál, ha Isten meg nem térített volna. Te, aki az igazságért buzgólkodsz, éppen úgy harcolnál a tévelygések mellett is, ha a kegyelem át nem hatott volna. Azért ne légy gőgös, még habár nagy jónak és a kegyelem bőséges gazdagságának birtokában vagy is, még azon esetben sem mondhatod magadénak bűneiden és nyomorodon kívül a legcsekélyebbet is. Ó, mily sajátságos önámítás, hogy te, ki mindent ajándékba kaptál, azt gondolod, hogy felfuvalkodhatsz, szegény koldus, aki Megváltód jóságából élsz, olyan vagy, akinek élete kialszik, ha Jézusból új életerőt nem kapsz – és mégis gőgös vagy! Ó, te balga szív!

„Ti vesszők, Hozzá vagytok kötve!
Mélyen Belé nőttetek?
Sebeibe vagytok temetve?
Benne boldogok lettetek?
Kössön Hozzá a hit s szeretet!
El ne vegye senki e kincset!”

Január 23.

„Segítséget nyújtottam egy hősnek, kiemeltem a nép közül egy kiválasztottat.” (Zsoltárok 89,20)

Miért kellett Krisztusnak a nép közül választottnak lenni? Szólj, szívem; a szív gondolatai a legjobb gondolatok. Nem azért történt-e ez, hogy ezáltal testvérünkké lehessen a vérkötelék folytán? Ah, milyen csodás rokonság van Krisztus és a hívők között! Aki hisz, az mondhatja: „Nekem van egy testvérem a mennyben, jóllehet és szegény vagyok, de testvérem gazdag és király; vajon elviselhetné, hogy én szükséget szenvedjek, holott Ő trónon ül? Nem! Ő szeret engem; Ő az én testvérem”. Hívő lélek, viseld e dicső gondolatokat, mint valami gyémánt ékszert, a te emlékezeted nyakán; húzd fel, mint egy aranygyűrűt emlékezeted ujjára és használd azt, mint királyi pecsétet, mivel kérvényedet pecsételed le, hogy a meghallgattatás bizonyos legyen. Ő olyan testvér, ki a nyomorban is hű marad testvéréhez, fogadd el Őt, mint olyant.

„Ki Jézussal megy, biztonságban halad,
Szenvedések között is épen marad.
Kit e testvér véd, azt nem éri vész,
Isten oltalma számára mindig kész”.

Krisztusnak azért kellett a község közül választottnak lenni, hogy megismerje erőtlenségeinket és meg tudjon szánni minket. „Megkísértetett mindenekben hasonlóképen, a bűntől megválva”. Minden szükségünkben velünk érez. Kísértést, fájdalmat, kellemetlenséget, gyengeséget, kimerülést, a szegénységet Ő ismeri, mert mindazokat átélte. Gondolj erre kedves keresztyén és szolgáljon vigasztalásodra. Bármilyen rögös és fárasztó is az utad, meg van az szentelve Megváltód lábnyomaival; ha mindjárt a halál árnyékának völgyében járnál is vagy a büszke Jordán árjában, még ott is megtalálnád lábnyomát. Bárhova menjünk, mindenütt járt előttünk, minden teher, amit hordoznunk kell, egykor Immánuel vállait nyomta. Útja keményebb volt, igája nehezebb, miért ne tűrnék hát én, ha Ő így szenvedett? Legyen bátorságod, a király lábai vérrel jelezték meg az utat és a tövises ösvényt örökre megszentelték.

Január 24.

„Mert ő ment meg téged a madarász csapdájától” (Zsoltárok 91,3)

Isten kétféle értelemben menti meg az övéit a madarász csapdájától. A csapdától és a csapdából. Megszabadítja a csapdától, mert nem engedi, hogy belejussanak; azonban, ha már belekerültek, megszabadítja őket belőle. Némelyeknek az első ígéret becsesebb, másoknak pedig a második bír nagyobb értékkel. „Mert ő ment meg téged a madarász csapdájától”. Hogyan? Gyakran a nyomorúság azon eszköz, amellyel Isten megszabadít bennünket. Isten tudja, hogy esésünk mihamarabb romlásba dönt, azért bocsátja ránk kegyelmesen nevelő vesszejét. Kérdezzük: „Uram, miért teszed ezt?” De nem tudjuk, hogy nyomorúságainknak egy nagyobb veszélytől kellett megóvni bennünket. Sokan megszabadultak már a fájdalom és kereszt által az örök veszedelemtől; azok riasztották el a madarakat a csapdából. Más esetben meg azáltal őrzi Isten az övéit a madarász csapdájától, hogy lelki erőt ad nekik, melynek következtében, ha a gonosz kísérti őket, ezt mondhatják: „Mi módon művelném e nagy gonoszságot, vétkezve az én Istenem ellen?” Ó, de mily üdvös dolog az, hogy – ha a hívő valamely vigyázatlan pillanatban a hálóba kerül – Isten őt megszabadítja belőle! Ó, könnyelmű, rettegj, de ne csüggedj el. Ha el is tévedtél, halld, amit Megváltód mond: „Térjetek vissza hűtlen fiak és kegyelmes leszek hozzátok”. De te azt mondod, hogy nem térhetsz vissza, mert meg vagy fogva a hálóban. Akkor hallgasd meg ezt az ígéretet: „Mert ő ment meg téged a madarász csapdájától”. Megszabadít mindazon gonosztól, amelybe jutottál és ha nem szűnsz meg tévelygésed fölött gyászolni és bánkódni, akkor nem hagy el Az, aki téged szeretett. Dicsőséggel vesz körül, örömöt és boldogságot ad olyannyira, hogy megrontott tetemed is örülni fog. A paradicsom madarai közül egy sem fog elveszni a madarász csapdájában.

„Jézus, életforrás, Te segíts győzni!
Lásd, sok veszély s nyomor vesz körül!
Erőm gyenge, én nem bírok küzdeni,
Ellenem fenyeget kegyetlenül!
Ha nem állsz mellettem folyton segítve,
Úgy a harc részemre el van veszítve!”

Január 25.

„Az Úr hűségét magasztalom, az Úr tetteit dicsérem: mindazt, amit az Úr tett értünk” (Ézsaiás 63,7)

Avagy te nem tehetnéd ezt? Talán nem nyerted kegyelmének bizonyítékát? Bármennyire meghomályosodott utad e szempillantásban, mégsem vagy képes elfelejteni azon boldog órát, amikor az Úr Jézus eléd jött és ezt mondta: „Jöjj hozzám”. Nem emlékszel azon elragadó élvezetre, amely akkor hatott át, amikor az Úr béklyóidat feltörte és láncaidat elszaggatta és megvigasztalt: „Jövök, hogy köteleidet eloldozzam, és téged szabaddá tegyelek!” Vagy ha az első szeretetet elfelejtetted, akkor életutad mentén létezni fog még valahol egy becses távolságjelző oszlop, amelyet a moha még nem nőtt be egészen, amelyen olvashatod irántad való szeretetének és kegyelmének boldog emlékét. Nem sírtál még soha úgy fájdalmaid között, mint most, s nem segített ki téged abból? Nem voltál még soha szükségben, amelyből kimentett volna? Amidőn kellemetlenségek közé jutottál, nem mentett meg abból? Kelj fel és menj le tapasztalataid Nílus folyamához, szedj össze néhány gyékényszálat, és fonj abból kosarat, fektesd bele hited kis fiacskáját, hadd úszkáljon ezen a vízen. Ne feledd el, amit Isten érted tett, forgasd jótéteményeinek emléklapjait és tekints vissza az elmúlt napokra. Emlékszel a Jordán mellett levő országban egy kis hegyre? Nem közeledett az Úr soha még feléd a Hermónnál? Felemeled a szemeidet a hegyekre, ahonnan a segítség jön? Még soha sem kaptál segítséget a szükség idején? De igen, egész bizonyosan. Azért térj vissza egy kissé azon kegyelemhez, melyet tegnap élveztél, s hogyha most minden homályba borult, gyújtsd meg a múlt lámpásait, azok megvilágítják az éjt és te bízni fogsz az Úrban, mígnem a nap feljön és elmúlik az éj. „Emlékezzél meg Uram, a te irgalmasságodról és kegyelmességedről, mely öröktől fogva van”.

„Óh, szenvedők menedéke!
Tőled vajon ki ne nyerne
Áldást, segélyt, nyugtot, üdvöt,
Hozzád, ha bűnbánólag jött.”

Január 26.

„Mennyei Atyátok” (Máté 6,26)

Isten gyermekei, kétféleképen gyermekek. Először: Isten gyermeke a teremtés által, másodszor: Isten gyermekeivé lettek a Krisztusban lett váltság által. Azért jogunk van Hozzá, így imádkozni: „Mi Atyánk, ki vagy a mennyekben”. Atya! Milyen szépen hangzik ez! Ebben méltóság rejlik: „Ha én Atya vagyok, hol az én tisztességem?” Fiai vagytok, hol van engedelmességetek? Ebben szeretet is rejlik, egybekötve méltósággal; méltóság, mely nem kelt ellenszenvet; az elvárt engedelmesség örömmel lesz teljesítve. Azon engedelmesség, melyet Isten gyermekei Istennel szemben gyakorolnak, szeretetből eredjen. Ne úgy járjatok Isten házába, mint valami rabszolga, ki kényszerből veti alá magát a munkának, hanem azért haladjatok parancsainak útján, mert az Atyátok útja. Adjátok tagjaitokat az igazság szolgálatába, mert az igazság Atyátok akarat, s az Ő akarata legyen gyermekeinek is akarata. Atya! Ebben királyi tekintély rejlik, de oly gyöngéden burkolva a szeretetbe, hogy a király ábrázatja a koronát elfeledteti, királyi pálcája pedig ezüst kegyelem pálcájává válik; ez a kormánypálca a valóságban, nem vasvessző, mert annak szerető kezében, aki azt tartja, alig vehető észre. Atya! Ebben tisztesség és szeretet van. Milyen nagy is egy atyának szeretete gyermekeihez! Amire képtelen a barátság vagy rokonság, amire nem vállalkozik a jóakarat, azt gyakorolja az atyai szív és kéz fiaival szemben. Ők az Ő húsa és vére, meg is áldja őket, hogy ők az Ő gyermekei, azt Tőle telhetőleg érezteti is velük. Ha a földi Atya ilyen fáradhatatlan szeretettel és gondoskodással őrködik gyermekei felett, mennyivel inkább a mi mennyei Atyánk? Abba, kedves Atya! Aki ezt mondhatja, fenségesebb dicséneket énekel, mint valamennyi kerub és szeráf. Az egész menny e szóban van: Atya! Mindazt magában rejti, amit kívánhatok; minden szükségem kielégíttetik, minden kívánságom betölttetik, csak kérnem kell azt. Mindent birtoklok most és örökké, ha csak dadogni is tudom: Atyám!

„Dicsőségedből nézz le rám,
Nézz gyermekedre ó, Atyám,
Kit neked adott szent Fiad,
Hallgasd meg hő imáimat.”

Január 27.

„Mi pedig valamennyien az ő teljességéből kaptunk kegyelmet kegyelemre.” (János 1,16)

Ezek a szavak azt bizonyítják, hogy a Krisztusban teljesség van. A valóságos Istenség teljessége, mert „Ő benne lakozik az Istenségnek teljessége valóságosan.” A tökéletes ember teljesége, mert benne az Istenség testi alakot öltött és kinyilvánította magát. Az Ő vérének engesztelő erejének teljessége, mert „az Ő fiának, az Úr Jézus Krisztusnak vére tisztít meg minden bűneinktől.” Élete megigazító igazságának teljessége, mert „semmi kárhoztatásuk nincsen immár azoknak, kik a Jézus Krisztusban vannak.” Esedezésében isteni erő teljessége van, mert „meg is tarthatja mindenestől fogva azokat, akik Ő általa járulnak Istenhez, mert mindenkor él, hogy esedezzék Ő értük.” Halálában a diadal teljessége van, mert „halála által legyőzte azt, akinél a halálnak birodalma van, tudniillik az ördögöt.” Halálából való feltámadásában megvan a hatás teljessége, mert azáltal „újonnan szült minket az élő reménységre.” Mennybemenetelében a győzelem teljességét látjuk, mert „felmelvén a magasságba, megszabadított a rabságtól és ajándékokat adott az embernek.” Igen, Nála megtalálható minden áldás teljessége a megbocsátás, az újjászületés, a megszentelődés, a megőrzés kegyelmének teljessége és a bevégzés teljessége. Teljesség mindenkorra és minden időre; vigasz teljessége a nyomorúságban; kegyelem vezérletének teljessége a boldogságban; minden isteni erőnek, bölcsességnek, hatalomnak és szeretetnek teljessége; átláthatatlan és kimeríthetetlen teljesség. „Mert tetszett az Atyának, hogy minden teljesség Ő benne lakozzék.” Ah, milyen teljességnek kell annak lenni, amelyből mindnyájan merítenek! Valóban teljesség van ott, ahol a folyam folyik, a forrás buzog éppen olyan frissen, gazdagon és teljesen, mint valaha. Jöjj hívő lélek és elégítsd ki itt minden vágyadat; kérj nagyot és nagyot fogsz kapni; kérj sokat, mert az Ő „teljessége” kimeríthetetlen és fel van halmozva benne minden; itt megnyeri minden szűkölködő azt, amire szüksége van: Jézusban, ki Immánuel, azaz „Mi velünk Isten”.

„Te vagy szívem kívánsága;
Add, hogy szerelmednek lángja
Szívem folyton hevítse.”

Január 28.

„Hogy minden embert tökéletessé tegyünk a Krisztusban.” (Kolossé 1,28)

Nem érzed-e bensődben, hogy benned nincs tökéletesség? Nem bizonyítja ezt mindennap? Minden könny, mely szemedből kicsordul, azt sírja: „tökéletlen”; szíved minden sóhaja ezt kiálltja „tökéletlen”; az elcsüggedés minden hangja, mely ajkadról elröppen, azzal vádol: „tökéletlen”. Gyakran szívedbe pillantottál anélkül, hogy legalább egy szempillantásig is észlelhettél volna magadban valami tökéletességet. De tökéletlenséged nyomasztó érzése közepette vigaszt találsz itt magad számára: „Krisztusban tökéletes vagy”. Isten szemei előtt „tökéletes vagy Jézusban”; már most „kedvessé lettél a Szerelmesben”. De létezik még más tökéletesség, mely még csak előttünk lebeg, mely Isten minden gyermekének meg lett ígérve. Nem felséges-e az, ha arra az időre pillantunk, amikor a bűn minden szennye elvétetik a hívőkről és a trón körül fognak állni makulátlanul és szeplő nélkül? Akkor Krisztus gyülekezete olyan tiszta lesz, hogy maga a Mindentudó szeme sem talál bennük hibát, vagy tisztátalanságot, olyan szentekké és dicsőkké lesznek, hogy bátran énekelhetjük róluk:

„Az üdvözültek
Megszentelve
Dicsőn fénylenek
Ott szentségben.
Annak élnek, aki őket megmentette
És Szentlelkét velük közölte.”

Majd akkor fogjuk megismerni, megkóstolni és elnyerni ezen, bár nagy jelentőségű, de rövid szavak boldogságát: „tökéletesek a Krisztusban”! Csak akkor fogjuk teljesen felfogni az Úr Jézusban való üdvösség magasságát és mélységét. Nem repdes szíved az örömtől, ha erre gondolsz? Bármily fekete vagy, egykor dicsőn fogsz tündökölni, bármily tisztátalan vagy, egykor tisztán fogsz előállni. Ó, milyen csodálatos megváltás ez! Krisztus elővesz egy férget és angyallá változtatja azt; Krisztus vesz egy fekete és formátlan gyöngyöt és saját tiszta és szennytelen képmásává alakítja, olyan hasonlíthatatlan szépségben, hogy egy szeráfnak is méltó társává lehet. Ó lelkem, állj meg itt és álmélkodj a Krisztusban való tökéletesség e boldogító igazsága fölött!

Január 29.

„Mivel nem a láthatókra nézünk” (2 Korintus 4,18)

Nagyon jó, ha keresztyéni vándorlásunk alatt főképpen előre nézünk. Előttünk van a korona és felfelé vezet a célhoz. Hitünk kell, hogy előre legyen irányítva a jövő felé, ez növeli reményünket, örömünket, vígasztal és fejleszti szeretetünket. Ha a jövőbe tekintünk, látjuk, hogy a bűn ki van irtva, a bűn és halál teste legyőzve, a lélek megdicsőülve és arra méltatva, hogy a világosságban a szentek örökségében részt vegyen. Sőt még sokkal távolabb hatol pillantásunk. A hívő megvilágosodott szemei látják, hogyan halad át a halál völgyén, átlépve a sötét áradatot és hogyan éri el azt a fénylő magaslatot, ahol a mennyei város van. A zarándok látja, amint ő maga bemegy a gyöngykapun, ahol ő olyan örömmel lesz fogadva, mint valami hős, ahol Krisztus kezéből elveszi a koronát Megváltója kezét fogja, élvezi a mennyei dicsőséget, Krisztus királyi székébe ülhet, amiképpen Krisztus is diadalmaskodott és ült az Ő Atyjának királyi székébe. A jövőre vonatkozó ilyen gondolatok képesek a múlt homályát és a jelen hajnalodását megvilágítani. A mennyei öröm nagymértékben nyújt kárpótlást a földi aggodalmakért. El, hitvány félelem! A világ csak egy arasznyi széles s így hamar átjutsz rajta. Távozzál, csüggedő kétely! A halál csak egy keskeny folyosó, melyen hamar túl leszel. Időm milyen rövid, az örökkévalóság milyen hosszú! A halál oly rövid – a hallhatatlanság végtelen! Úgy érzem, mintha már kóstolnám Eskol szőlőfürtjét és felüdítettem volna magamat annál a forrásnál, amely odaát fakad. Az út olyan rövid, nemsokára ott vagyok!

„Ti, kik Jézust szeretitek,
Kitől üdvötök nyertétek,
Mit még fül nem hallhatott.
És ily dicső boldogságot
Halandó szem még nem látott,
Még eszébe sem jutott.
Vígan várva, örüljetek,
Megnyeritek,
A szép hazát,
Mennyekbe fönt a koronát!”

Január 30.

„Majd ha lépések neszét hallod a szederfák teteje felől, akkor törj rájuk” (2 Sámuel 5,24)

Krisztus gyülekezete tagjainak az imára késznek kellene lenniük és mindenkor azt óhajtaniuk, hogy Istennek kenete nyugodjék meg lelkükön, hogy Krisztus országa jöjjön el és „akarata legyen meg úgy e földön, mint a mennyben”. Van azonban olyan idő, amikor úgy látszik, mintha Isten az Ő Sionát kiváltképpen meg akarná áldani. Ez olyan idő részükre, mint mikor „a szederfák teteje felől hallható nesz”. Ilyenkor még egyszer olyan buzgónak és hűnek kellene lenni az imában és komolyabban kellene küzdeni a kegyelem trónja előtt, mint máskor. Gyors és határozott tettre indítson az bennünket. Az idő halad, azért férfias bátorsággal küzdjünk át a hullámokon a zátonyon keresztül a part felé. Bárcsak részesülnénk egy pünkösdi áldásban és pünkösdi munkálkodásban! Kedves keresztyén, van idő, amikor „lépések neszét hallod a szederfák teteje felől”. Ezáltal rendkívüli erőt nyersz az imához. Isten szent Szelleme örömöt és békét ad neked. Az ige nyitott könyv előtted, az ígéreteket magadnak elsajátíthatod. Isten arcának világosságában jársz, szabadabb meneteled van a kegyelem trónjához és bensőbb társaságod van Krisztussal, mint máskor. Figyeld meg a rendkívüli meglátogatásoknak olyan idejét, mikor „lépések neszét hallod a szederfák teteje felől”. Az erősítésedre szolgáljon. Ilyenkor itt az ideje, hogy egyik-másik rossz szokásodat levetkőzzed, mert Isten s a Szentlélek gyengeségednek segítségére jön. Feszítsd ki vitorládat, de gondold meg:

„A horgonyt felszedheted,
Vitorlád feszítheted,
De csak úgy fogsz célt érni,
Hogyha szél fog lengeni.”

Mindazáltal legyen rá gondod, hogy vitorlád fel legyen vonva. Ne hagyd a kedvező szelet hiába fújni elővigyázat és készenlét hiánya miatt. Keresd Isten segítségét, hogy hívebben teljesíthesd kötelességeidet; ha hited erősödik, azután hívebb légy az imában, mivel szabad menetelt nyertél a kegyelem trónjához, hogy eljárásodban több szentség nyilvánuljon, mivel Krisztussal szorosabb közösségben élsz.

Január 31.

„Az Úr a mi igazságunk!” (Jeremiás 23,6)

Az nyújtja a keresztyéneknek mindenkor a legnagyobb vigaszt és békességet, a legteljesebb nyugalmat és biztonságot, ha Krisztus tökéletese igazságára gondolnak. Milyen gyakran szomorúak és vigasz nélküliek az Úrnak szentjei! Persze ennek nem kellene úgy lenni. Hanem azt gondolom, hogy ez nem is volna úgy, ha a Krisztusban való igazságot folyton szemeik előtt tartanák. Némelyek folyton a bűn okozta romlásról, a szív gonoszságáról és a testies érzelem veleszületett alattomosságáról beszélnek. Az mind igaz; de miért nem mennek valamivel tovább, hogy eszükbe jutna, hogy „tökéletesek vagyunk az Úr Jézus Krisztusban!” Nem csoda, hogy az, ki folytonosan a saját nyomorára tekint nyomott és lehangolt kedélyű, de bizonyos, hogy ha arra gondolunk, hogy Krisztus a mi igazságunkká lett, akkor bátrak és vidámak lehetünk. Az isteni kegyelem előre látja a sok küzdelmet, a sátán támadásait és a nyomorúságokat, melyekkel találkoznom kell, mielőtt a mennybe jutok, de nem engedi, hogy fogyatkozásom legyen valamiben, mert Krisztus mindent megtett értem. A kereszten ezt mondta: „Elvégeztetett minden!” S ha elvégeztetett minden, akkor tökéletes vagyok. Általa is örvendhetek kimondhatatlan és dicsőséges örömmel, „mert nincsen nékem igazságom, mely a törvényből való volna, hanem, mely a Krisztusban való hit által van, azaz: Istentől való igazságom hit által.” Soha sem voltak szentebb emberek azoknál, mint akik a Krisztusban való igazság tanát szíveikbe fogadták. Ha a hívő megvallja: „Én teljesen Krisztusra támaszkodom, Reá építem üdvömet: méltatlanságom dacára hiszem, hogy Krisztusban üdvözülök;” – akkor a háládatosság érzése élénken nyilvánul e gondolatokban: „Ne éljek én Krisztusért? – Ne szeressem Őt és ne szolgáljak Neki, holott tudom, hogy érdeme folytán fogok üdvözülni?” „a Krisztusnak szerelme szorongat minket,” „hogy akik élnek, ezután ne éljenek maguknak, hanem annak, aki érettük meghalt és feltámadott.” Ha üdvöt nyerünk a nekünk tulajdonított igazság által, akkor ezen ajándékozott igazságot nagyra kell becsülnünk. Magasztaltassál Urunk, Te a mi igazságunk vagy!

Február 1.

„Énekelni fogok az ÚR útjairól” (Zsoltárok 138,5)

A keresztyének énekelni kezdenek az Úrnak utjai felől, mivel a kereszt tövénél megszabadultak nehéz terhüktől. Az angyalok éneke sem hangzik olyan kedvesen, mint az elragadtatás első dicséneke, mely Isten gyermeke lelkének mélyéből fakad akkor, amikor békét talál. Tudjátok mit ír erről Bunyan „Zarándok útja” című művében: „Midőn a szegény zarándok megszabadult terhétől, a kereszt tövénél ujjongott, ugrándozott örömében és énekelve folytatta útját tovább:

Oh, áldott szent kereszt
Üdvösség kútfeje,
Oh, ember! Érettem
Szégyennel illetve!”

Hívő lélek, emlékszel arra az órára, amikor láncaid lehulltak? Emlékszel még ara a helyre, ahol az Úr Jézus feléd közeledett és azt mondta: „Öröktől fogva szerettelek téged, eltörlöm a te hamisságodat, mint a felhőt és a te bűneidet, mint a ködöt. Bűneidről soha meg nem emlékezem.” Ó, milyen boldog idő, amikor az Úr Jézus elveszi a bűnadósságot. Mikor az Úr első ízben megbocsátotta bűneimet, annyira fokozódott örömöm, hogy ugráltam és táncoltam. Mikor hazafelé mentem abból a házból, ahol szabadulásom felől bizonyossá lettem, arra éreztem magamat kötelezve, hogy megmentésem történetét az utca kövezetének is hirdessem. Szívem annyira telve volt örömmel, hogy minden lehulló hópehelynek szerettem volna beszélni Jézus csodálatos szeretetéről, aki egyik leggonoszabb ellenfelének eltörölte bűneit. De nem csak a keresztyéni élet kezdetén van sok okuk a hívőknek énekelni, amíg e földön zarándokolnak, folyton találnak okot arra, hogy az Úrnak utjai felől énekeljenek. Az Úr állandó hűsége felől szerzett tapasztalataik az alábbi nyilatkozatra kényszerítik őket: „Áldom az Urat minden időben, mindenkor az Ő dicsérete az én számban van.” Azon légy testvérem, hogy még ma magasztald az Urat!

„Míg e földön zarándokolunk,
Folyton téged magasztalunk”

Február 2.

„Vér kiontása nélkül nincs bűnbocsánat.” (Zsidók 9,22)

Ez a változhatatlan igazság hangja. Az ótestamentumi rendszer idején a bűn sohasem engesztelhetett ki vérontás nélkül. Ez áll még ma is: Engesztelés nélkül nincs bűnbocsánat. Azért világos, hogy Krisztuson kívül nincs reménység számomra, mert nem létezik más vérontás, melyet bűneinkért való engesztelésnek lehet nevezni. Hiszek Benne? Befecskendeztetett szívem az engesztelő áldozat vérével? Abban minden ember egy nézeten van, tudni illik, hogy Jézusra szüksége van. Lehetünk bár jószívűek, tiszta erkölcsűek, szeretetre méltók vagy áldozatra készek, mindazáltal e szabály alól mégsem képezhetünk kivételt. A bűn nem távozik csekélyebb hatalom elől, melyet Isten állított a kegyelem zsámolyául. Milyen nagy kegyelem, hogy a megbocsátás ezen egyetlen útja előttünk nyitva van? Keressünk mást? A külső keresztyénséggel megelégedő emberek, nem bírják felfogni a fölött való örömünket, hogy Krisztusért minden bűnünk megbocsáttatott, cselekedeteik, imáik és istentiszteletük vajmi kevés vigaszt nyújt nekik, így nem lehet valami nagy reményük, mert az egyetlen üdvöt elszalasztják, és vér nélkül keresnek bocsánatot. Szállj magadba lelkem és figyeld meg, hogy Isten igazsága a bűnt büntetés nélkül nem hagyhatja; lásd ez a büntetés teljesen az Úr Jézusra nehezedett; borulj le alázatos örömmel és csókolgasd annak drága lábait, ki saját vérével szerezte meg ezen engesztelést. A felébredt lelkiismeret hiába keres menedéket és vigaszt érzésekben és okoskodásokban; ezt megszoktuk a törvény szolgaságának Egyiptomában. A bűnnel terhelt lelkiismeret számára egyetlen enyhülés a kereszten szenvedő Megváltóra való pillantásban található. „Vérben van az élet”, ezt mondja a lévitai törvény, ragaszkodjunk mi is azon bizonyossághoz, hogy az a hitnek, az örömnek és minden más kegyelemnek élete.

„Hittel szent vérére pillantva
Szívem bátorsághoz jutott;
A gazdag kegyelem forrása
A vér, mely értem ontatott!”

Február 3.

„Ezért, testvéreim, adósok vagyunk” (Róma 8,23)

Istennek mindnyájan adósok vagyunk, mint az Ő teremtményei; tartozunk szolgálni Neki, testünkkel, lelkünkkel és minden erőnkkel. Törvényének áthágása következtében adósai vagyunk az Ő igazságának, mégpedig oly nagy összeggel, melynek megfizetésére képtelenek vagyunk. A keresztyénről azonban el lehet mondani, hogy Isten igazságának semmivel sem tartozik, mert Krisztus az övéinek adóssággát teljesen kifizette, de aztán annál többel adós a hívő keresztyén az isteni szeretetnek. Adós vagyok az isteni kegyelemnek és a megbocsátásnak, de nem tartozom többé az Ő igazságának, mert nem számítja fel nekem többé azon tartozást, amely már kifizettetett. Krisztus mondta: „Elvégeztetett minden!” és ezzel bizonyítja, hogy népének összes adóssága egyszer s mindenkorra töröltetett. Krisztus tökéletesen eleget tett az isteni igazságnak; a számla kiegyenlítetett, a kézírás a keresztre függesztetett, a nyugta aláíratott és így nem tartozunk többé az isteni igazságnak. De éppen azért, mert ilyen értelemben nem tartozunk többé Istennek, tízszerte nagyobb mértékben vagyunk adósok Neki. Kedves keresztyén fontold meg ezt egy pillanatig. Mennyit köszönhetsz te Isten korlátlan jóságának! Mennyivel tartozol nagy szeretetének, mert Fiát érted halálra adta. Gondold meg, mire kötelez téged megbocsátó kegyelme, mert bár tízezerszeresen meggyaláztad, mégis szeret téged oly bensőséggel, mint valaha. Figyeld meg azt is, hogy mennyit köszönhetsz hatalmának, felkeltett téged a bűn halálából, megőrizte lelki életedet, megtartott a romlástól és számtalan tomboló ellenség között átvezetett a biztos ösvényre. Gondolj arra is, mit köszönhetsz változhatatlan hűségének. Ezerszer is ingadoztál, de Ő változatlanul ugyan az maradt. Isten minden tulajdonságával szemben annyira el vagy adósodva, amennyire csak lehetséges. Istennek köszönheted saját létedet és mindenedet, azért add át magad Neki teljes élő áldozatul, ez az okos istentisztelet.

Február 4.

„Isten szeretete” (Róma 8,39)

Hívő lélek, nézz vissza összes élményeidre és tekintsd át ezt az utat, melyen vezetett téged az Úr a pusztán keresztül. Emlékezz meg arról, hogyan táplált és ruházott napról napra, eltűrte valamennyi illetlenséged, elnézte vágyódásod az Egyiptom húsos fazekai után és zúgolódásodat, hogyan nyitotta meg a kősziklát, hogy téged megitasson és táplált mennyei mannával. Gondolj arra, hogy kegyelmét nyomorúságaidban hatalmasan bebizonyította, hogy vére kiengesztelés lett összes bűnödért, hogy az Ő vesszeje és botja vígasztalt téged. Ha tekinteted így az Úr szeretetére irányítottad a múltra nézve, akkor hiteddel figyeld meg szeretetét a jövőre nézve is. Tudd meg, hogy Krisztus szövetsége és vére még sokkal többet foglal magában, mint amennyit a múltban láthatsz. Aki téged szeretett és kibékített nem szűnik meg soha szeretni és megbocsátani. Ő az Alfa és az Omega is Ő akar lenni. Ő az első, de egyszersmind az utolsó is. Azért légy nyugodt: ha majd egykor a sötét völgyben fogsz járni, ne félj a veszélytől, mert ott is veled van. Ha majd a Jordán hideg árjában kell állnod, nem kell félned és aggódnod, mert a halál nem választhat el téged az Ő szeretetétől, és ha bemész az örökkévalóság láthatatlan világába, nem kell remegned. „Mert meg vagyok győződve, hogy sem halál, sem élet, sem angyalok, sem fejedelmek, sem jelenvalók, sem eljövendők, sem hatalmak, sem magasság, sem mélység, sem semmiféle más teremtmény nem választhat el minket az Isten szeretetétől, amely megjelent Jézus Krisztusban, a mi Urunkban”. Nos, kedves lélek, nem hevíti ez fel szeretetedet? Becsesebbé teszi ez előtted Jézust? Nem lobbantja lángra-e szívedet a szeretet légkörének végtelen űrjén való átrepülés és nem kényszerít téged, hogy a te Uradba Istenedbe legyen minden élvezeted? Valóban, ha „Isten szereteté”-ről elmélkedünk és beszélünk, szívünk lángra gerjed és vágyódunk Őt jobban szeretni.

„Hozzád szeretet köti szívemet
Mit halál és sír nem törhet,
Az idő meg nem gyöngíthet;
Hozzád leszek hű,
Istenem mindig!”

Február 5.

„Az Atya elküldte a Fiát a világ üdvözítőjéül.” (1 János 4,14)

Kedves gondolat az, hogy az Úr Jézus Krisztus az Ő Atyjának akarata, kívánsága, tanácsa beleegyezése folytán jött e világba. Az Atya küldte Őt, az emberiség megváltása végett. Könnyen elfelejtjük, hogy a három egy Isten személyei között való különbség dacára, a dicsőségre nézve nincs különbség közöttük. Sok esetben megtörténik, hogy megváltásunk vagy legalább az abban megnyilatkozott szeretet mélységére való tekintettel, több dicsőséget tulajdonítunk az Úr Jézusnak, mint az Atyának. Ez nagy tévedés. Hogyan történt az Úr Jézus földre jövetele? Nem az Atya küldte-e Őt? Ha beszéde hatalmas és kedves volt, avagy nem az Atya tette-e ajkait olyan megnyerővé, hogy az újszövetség ékesen szóló hirdetője lenne? Aki az Atyát, a Fiút és a Szentlelket úgy ismeri meg, amint ismernie kell, az egyik részére sem ismer el előnyt irántuk a szeretetben; látja őket Betlehemben, a Gecsemánéban és a Golgotán, egyenlőképen közreműködni a Megváltás munkájában. Keresztyén ember, bizalmadat teljesen és kizárólagosan az ember Jézus Krisztusba helyezted? Reménységed csupán Ő belé vetetted? Egyesültél vele? Akkor hidd el, hogy a mennynek Istenével egyesültél. Amint az ember Jézus Krisztus testvéreddé lett és vele a legbensőbb közösségben élsz, úgy az által az örök Istennel is összeköttetésben vagy és a Jehova a te Atyád és barátod. Belemerültél már valaha a Jehova szívében lévő szeretet mélységébe, melynél fogva elküldte fiát a kegyelem nagy művének keresztülvitelére? Ha nem, úgy ma vedd azt megfigyelés alá. Az Atya küldte Őt! Forgasd ezt szívedbe. Gondolkodjál a felett, hogyan teszi Jézus Atyja akaratát. Nézd a haldokló Megváltó sebiben az Atya szeretetét. Jézusra vonatkozó gondolataitokat hozzátok kapcsolatba az örök és dicsőséges Istennel, mert „az Úr akarta Őt megrontani és betegség alá vetni.”

Február 6.

„Imádkozzatok mindenkor” (Efézus 6,18)

Milyen sok imánk szállt fel azóta, hogy imádkozni kezdtünk! Első imánkban önmagunkért imádkoztunk, kegyelemért és bűneink eltörléséért esedeztünk Istenhez. Meghallgattattunk. Miután bűneinket eltörölte, mint valami felhőt, azután más kérelmeinkkel jöttünk Hozzá. Imádkoztunk a megszentelés, az Isteni vezérlet és megőrzés kegyelméért. Szorongatva éreztük magunkat a hit újabb bizonyosságáért, az ígéretek teljes elsajátításáért, a kísértések óráiban való szabadításért, hivatásunkban való megszilárdításért és a nyomorúságok idején szükséges segítségért. Szükségesnek éreztük, folyton kopogtatni Istennél, szívünk mindenféle kérelmeivel, mint valamely elzavarhatatlan koldus, kinek szükségei sohasem érnek véget. Valljátok meg Istennek gyermekei: ti sohasem lettetek volna képesek lelketek számára máshonnan nyerni valamit. Az a kenyér, amellyel lelketek táplálkozott, mennyből jött alá. Az a víz, amelyet az ivott, az élő kősziklából fakadt, ez a kőszikla a mi Urunk Jézus Krisztus. Lelketek önmagától sohasem vált volna gazdaggá. Ti Isten jóságának naponkénti vendégei vagytok, éppen azért és a szellemi és kegyelmi áldásokért esdő imáitok átláthatatlan sorozata emelkedett a menny felé. Szükségeitek számtalanok voltak, éppen azért a kegyelmi ajándékok is végtelenül megnövekedtek; amilyen sokféle volt kérelmetek, épp olyan számtalan a meghallgattatás. Tehát nincs-e okod megvallani: „Áldott legyen az Úr, ki meghallgatja az én könyörgésemnek szavát!” Mert ahányszor imádkoztál, annyiszor meg is hallgattattál Istentől. Meghallgatott a nyomorúság idején, megerősített és melletted állt akkor is, mikor megszégyenítetted csüggedéseid és kételyeid által a kegyelem trónja előtt. Gondold meg ezt, hadd teljen meg a szíved Isten iránti hálával, aki kegyelmesen meghallgatta a te szegény, gyönge könyörgésedet. „Áldjad én lelkem az Urat és el ne felejtkezzél semmi jótéteményéről.”

Február 7.

„Keljetek föl, menjetek innen” (Mikeás 2,10)

Folyton közelebb jön az az óra, amikor hozzánk is eljön, mint mindenkihez az a hit: „Kelj fel, menj ki a te házadból, melyben laktál, a városból, hol ügyed után jártál, családod és barátaid köréből. Kelj fel, lépj utolsó utadra.” Mit tudunk mi ezen utazásról? Mit tudunk arról a helyről, ahova mennünk kell? Olvastunk már felőle egyet-mást és a Szentlélek is kinyilatkoztat róla némely dolgot, de mégis milyen keveset tudunk az eljövendő országról! Annyit tudunk, hogy határánál egy fekete, rohanó folyam hömpölyög tova „melynek neve: halál”. Isten ezen akar átvezetni és megígérte, hogy velünk lesz. De mi lesz a halál után? Milyen csodálatos világ fog majd ámuló tekintetünk elé tárulni? A dicsőségnek milyen szemlélése tűnik fel szemeink előtt? Onnan még soha senki sem jött vissza, hogy nekünk hírt hozott volna. De tudunk mégis eleget a mennyei országról, s éppen azért örömmel és vigaszsággal várjuk a hazahívást. A halál árnyékának völgyén át sötét az ösvény, mindazáltal nem félünk rálépni, mert tudjuk, hogy Isten e sötét völgyön is velünk van. Azért nem kell félnünk a veszélytől. Búcsút kell vennünk mindentől, ami nekünk idelent kedves és becses volt, de az nem baj, mert az atyai házban Atyánk honába megyünk, ott van Jézus. Ez a királyi „város, melynek fundamentuma van, melynek mestere és teremtője az Isten.” Ez lesz az utolsó bevonulás, hogy örökké annál legyünk, akit szerettünk az Ő népével együtt: az élő Isten színe előtt. Kedves keresztyén, gondolj gyakran a mennyre, mert az von tégedet felfelé és elfelejteti veled az út fáradalmait. E siralom völgye csak út a jobb hazába. A fájdalmak eme világa csak küszöbe a boldogság világának.

Február 8.

„Akit nevezz el Jézusnak” (Máté 1,21)

Ha valaki előttünk kedves és drága, akkor minden rá vonatkozó dolog fontossá lesz nekünk. Így az Úr Jézus Krisztus is minden igaz hívő előtt olyan fontos, hogy minden vele kapcsolatos dolog rendkívül becses neki. „Minden öltözeted mirha, aloé és kásia illatúak”, így énekelt Dávid, mintha a megváltónak még a ruhája is oly becsessé vált volna szent személye által, hogy azt szeretnie kellene. Igaz az, hogy minden hely, melyet szent lábai tapostak, minden szó, mely nemes ajkáról elszállt, minden gondolat, melyet a szeretet szavai kifejeztek, kimondhatatlan értékkel bírnak előttünk. Sőt ez érvényes Krisztus nevére is, mindez igen kellemesen érinti a hívők füleit. Ha Ő a gyülekezet Urának, vőlegényének, barátjának neveztetik, vagy ha úgy említtetik, mint Bárány, aki a világ fundamentumának megvetése előtt a mészárszékbe lett szánva úgy, mint király, próféta vagy pap. Mesterünk nevei: Messiás, Immánuel, csodálatos, tanácsos, erős, hatalmas, hős – mind-mind olyan, mint a csepegő méz, melynek minden cseppje drága. Ha valami kedvesebb lehet minden névnél, úgy az nem lehet más, mint Jézus szívének csengése. Jézus? Ez az a név, mely a mennyei hárfákat kellemesen átlengi. Jézus! Ő az, aki örömeinket betölti. Ha egy név becsesebb minden név fölött, akkor az csakis ez a név lehet. Ez be van szőve énekeink szövegébe és dallamába. Sok énekünk ezzel a névvel kezdődik és az éneklésre méltók között alig akad csak egy is, melyben elő ne fordulna. Ez örömünk summája. Ez az a kellemes hang, melyet a mennyei harangok hallatnak. Szentelt ének egy szóban, tartalmában nézve tenger, rövidségét tekintve azonban csak egy csepp; hasonlíthatatlan két szótagú egyházi ének; az örökkévalóság öt betűből álló himnusza.

Február 9.

„Ekkor Dávid megkérdezte az Urat” (2 Sámuel 5,23)

Mikor Dávid az Urat megkérdezte, éppen akkor a filiszteusok ellen harcolt, és döntő győzelmet aratott. Nagy sereggel vonultak fel a filiszteusok, de Dávid Isten segítségével szétverte őket. Figyeljük meg jól, hogy mikor a filiszteusok másodszor is eljöttek, Dávid nem ütközött meg velük, míg meg nem kérdezte az Urat. Mivel első ízben győzött, mondhatta volna, mint hasonló esetben sokan mondani szokták: „Most újból fog sikerülni; bízhatom abban, hogy az előbbi győzelem után ismét megverem őket. Miért tartanám fel magamat azzal, hogy az Urat kérdezném meg előbb?” Dávid nem úgy tett. Már egy csatát megnyert az Úr hatalma által, de nem merészkedett a másik megnyerését is biztosra venni hasonló eljárás nélkül. Tehát megkérdezte: „Felmenjek-e újból a filiszteusok ellen?” Várt addig, míg Istentől megkapta a választ. Tanuld meg Dávidtól, hogy semmihez se kezdj Isten nélkül. Kedves keresztyén, ha kötelességeid ösvényét akarod megismerni, úgy Istent fogadd el vezetőnek; ha hajódat a sötét hullámok felett kormányozni akarod, akkor bízd a Mindenható kezére a kormányt. Sok szirtet fogsz elkerülni, ha Atyádnak engeded át a vezetést; sok zátonyt és örvényt veszély nélkül mellőzhetsz, ha engedelmességgel alá adod magad az Ő korlátlan akaratának és igéjének. „Ha a keresztyén saját szerencséjének kovácsa akar lenni, bizonyosan az ujjára fog koppintani,” azt mondták a régi puritánok; és ebben nagy igazság van. Bízzuk magunkat Isten vezetésére. Ha a gondviselés késik, várj te is, míg megérkezik. Aki a gondviselést meg akarja előzni, az majd örülni fog, ha az ismét visszatérhet és utána futhat. „Én vezetlek téged és megmutatom neked az utat, melyen járj,” így hangzott Isten ígérete az Ő népéhez. Azért hozzuk minden szükségünket Ő hozzá és mondjuk ezt: „Mit akarsz Uram, hogy cselekedjem?” Ne menj ki ma imakamrádból addig, amíg meg nem kérdezed az Urat.

„Minden enged hatalmának,
Szent az Ő akarata;
Segíteni készül annak Ő,
Kinek Benne bizalma van.”

Február 10.

„Tudok bővölködni is” (Filippi 4,12)

Azok közül, akik tudnak „megalázkodni”, még sokan nem tanulták meg azt, hogy tudjanak „bővölködni” is. Ha egy torony csúcsára vezettetnének, fejük szédülni kezdene és a leesés veszélye fenyegetné őket. A keresztyén sokkal gyakrabban meggyalázza hitét a szerencse -, mint a szerencsétlenség idején! A szerencse veszélyt hoz. A nyomor keresztje sokkal könnyebb megpróbáltatás a keresztyén számára, mint a jólét tisztító tüze. Ó, hányszor idézte elő már éppen Isten kegyelmének nyilvánítása és jótéteménye sokaknál a lélek üdvének elhanyagolását és a lelki jókban való szegénységet! De annak nem kell okvetlenül úgy lenni, mert az apostol azt mondja, hogy tud bővölködni is. Sokat kapott, de tudta azokat használni is. Rendkívüli kegyelem folytán vált képessé végtelen szerencse elhordozására. Ha vitorlái duzzadtak, megrakta hajóját nehéz teherrel és így szerencsésen hajózott tovább. Emberfeletti művészet kell ahhoz, hogy valaki a földi jókkal csordultig megtelt poharat nyugodtan és biztonsággal hordhassa kezében. Pál apostol értette ezt a művészetet, mert ezt mondja: „Tudok szűkölködni és tudok bővölködni is, egészen be vagyok avatva mindenbe, jóllakásba és éhezésbe, a bővölködésbe és a nélkülözésbe egyaránt”. Isteni tanítás folytán tanulhatja meg valaki, hogy tudjon bővölködni; mert Izráel fia bővölködtek egykor, de még a hús fogaik között volt, már magukra vonták Isten haragját. Sokan imádkoznak azért, hogy szívük vágyai kielégítésének lehetősége nekik megadassanak. A kenyérbőség gyakran vérbőséget okoz, ami lelki elbizakodottságot hoz magával. Ha az Úrtól sok kegyelmi jót élvezünk, akkor sok esetben nem jól állunk az isteni kegyelemben és kevésbé vagyunk hálásak a velünk közölt jótéteményekért. Bővölködünk és elfelejtkezünk Istenről; betelve a földiekkel, megelégszünk azokkal a mennyeiek nélkül is. Higgyétek el, nehezebb dolog bővölködni tudni, mint éhezni tudni, mert az emberi szív törekvése és gondolata szerfölött gonosz, a gőgre és Istenről való elfelejtkezésre igen nagy hajlama van. Imáitokban el ne felejtkezzetek Istent kérni, tanítson meg titeket, hogy tudjatok „bővölködni”.

Kegyelmed sok adománya
Alázza meg szívünket.

Február 11.

„Fel is ismerték őket, hogy Jézussal voltak” (Apcsel 4,13)

Minden keresztyénnek Jézus találó képmásának kellene lenni. Bizonyára olvastátok már Jézus életét jeles és fenséges módon írt könyvekből, de a legjobb „Jézus élete” Krisztusnak az az eleven életleírása, amely az ő gyermekeinek beszédében és tetteiben nyilvánul meg. Ha azok volnánk, akiknek vallomásunk szerint lenni kellene, akkor Krisztus hasonmásai volnánk. Igen, annyira hasonlítanánk hozzá, hogy a világnak nem kellene minket óra hosszáig egymás mellé állítva összehasonlíttatni és azután azt mondani: „Van kettőjük között valami hasonlóság”, hanem az első pillanatra e szavakban törnének ki: „Ez Jézussal volt; tőle tanult; hasonló Hozzá; a názáreti szent ember lényét magának elsajátította és ki is fejezi azt szeretetben és életében”. A keresztyénnek hasonlítani kell Krisztushoz a bátorságban. Ne szégyelljétek soha, hogy istenfélők vagytok, vallásotok nem becstelenít meg titeket; csak arra legyen gondotok, hogy Jézusra szégyent ne hozzatok. Küzdjetek, mint Jézus, vitézül Istenetekért. Legyetek hozzá hasonlók a szeretetben; gondolkozzatok, beszéljetek és tegyetek gyermekiesen, így azt mondhatják rólatok az emberek: „Ez is Jézussal volt”. Hasonlítsatok Jézushoz a szentségben. Buzgólkodott Ő az Ő Uráért? Tegyetek ti is úgy! Mindig tegyetek valami jót. Ne pazaroljátok el drága időtöket. Jézus telve volt önmegtagadással és nem kereste a maga hasznát. Tegyetek ti is úgy! Buzgó volt a könyörgésben? Imádkozzatok ti is minden szükség idején! Kész volt Atyja akaratának engedelmeskedni? Ti is legyetek engedelmesek! Türelmes volt Ő? Tanuljatok Tőle tűrni! S ami még a többieket illeti, a legszebb vonás Jézus alakján az: bocsássatok meg ti is az ellenségeiteknek, amint Ő megbocsátott és legyenek mindenkor szemeitek előtt Mestereteknek e magasztos szavai: „Atyám, bocsáss meg nekik, mert csak úgy remélhetnek megbocsátást”. Gyűjtsetek eleven szenet ellenségeitek fejére, irántuk való jóindulatotokkal. Jót a gonoszért – ezt jegyezzétek meg magatoknak – isteni eljárás. Éljetek úgy mindig és mindenhol, hogy mindenkinek azt kelljen felőletek mondani: „Ez is Jézussal volt”.

„Jézus vezérem, csak Te légy velem.”

Február 12.

„Mert amilyen bőséggel részünk van a Krisztus szenvedéseiben, Krisztus által olyan bőséges a mi vigasztalásunk is.” (2 Korintus 1,5)

Itt egy üdvös dologról van szó. A gondviselés Ura mérleget tart: az egyik tányérba teszi az Ő gyermekeinek megpróbáltatását, a másikba pedig a kegyelmi bért. Ha a megpróbáltatás tányérja majdnem üres, akkor a vigasztalás tányérjában is kevés súly van. Ha pedig a nyomorúság tányérja egészen megtelelt, akkor a vigasztalás tányérja is megtelik. Mikor a fekete felhők leginkább tornyosulnak, a nap fénye annál ragyogóbban tűnik fel. Mikor az éj beáll, a vihar közeleg, akkor az égi kormányos annál fáradhatatlanabbul áll a kormánynál. Ez valami dicső dolog, hogy a legnehezebb próbáltatások idején, a vigasztaló Szentlélek a legmagasabb fokú felüdülést nyújtja. Ez azért van, mert a nyomor utat készít a vigasznak. Nagy szívek csak a megpróbáltatásokban fejlődnek. A szenvedés ásója elkészíti az enyhe vigasz helyét. Isten szívünkbe jön, azt megtöltve találja; ekkor megzavarja kényelmünket, amennyiben megüresíti azt, mert úgy több hely jut a kegyelem számára. Minél levertebb az ember, annál több vigaszt nyer, mert készségesebben fogadja azt. A nyomorúságok között való egykori örömünknek másik oka az, hogy akkor a legtöbbet foglalkozunk Istennel. Ha a csűr tele van, akkor élhet az ember Isten nélkül; ha az erszény az aranytól duzzad, azt gondoljuk, hogy sok ima nélkül is jó dolgunk van. De csak hadd fogyjon el vagyonunk, akkor aztán tudakozódunk Isten felől. Ha ellopták a bálványokat, kénytelenek vagyunk a Jehovát tisztelni. „Nincs erősebb kiáltás, mint a hegyek közül való segélykiáltás; nincs annál bensőbb ima, mint amely a mély gyász és küzdelem idején fakad a szív mélyéből”. Azok hoznak Istenhez és boldogabbakká leszünk, mert Isten közelléte üdvösség. Jöjj megszomorodott lélek, ne aggódj nehéz nyomorod miatt, mert az a gazdag kegyelem hírnöke.

„Ki sokat sírtál eddig,
Ne maradj töprengő!
Mert Jézus megjelenik
S hoz békét – Ő, csak Ő.”

Február 13.

„Lássátok meg, milyen nagy szeretetet tanúsított irántunk az Atya: Isten gyermekeinek neveznek minket, és azok is vagyunk. Azért nem ismer minket a világ, mert nem ismerte meg őt. Szeretteim, most Isten gyermekei vagyunk.” (1 János 3,1-2)

Lássátok, milyen szeretetet adott nekünk az Atya! Gondoljatok arra, mik voltunk és mi minden fordul elő nálunk még most is, ha a bűn minket izgat és hatalmat akar rajtunk venni. Azért csodáljátok azt, hogy Isten nektek megkegyelmezett! „Isten fiainak” hívattattunk. Milyen benső rokonság van a fiúságban és milyen magasztos kiváltsággal jár az! Milyen gondviselést és gyöngédséget élvez a fiú az Ő Atyjánál és milyen szeretettel van az Atya az Ő fiához! Mi mindazt, sőt még többet nyerünk a Jézus Krisztusban. Első szülött szenvedő testvérünk ideig tartó megaláztatása és gyalázata dicsőségünkre szolgál. „Azért nem ismer minket e világ, mert nem ismeri Őt”. Mi szívesen leszünk lenézettek, vele együtt az Ő megalázkodásában, hogy aztán majd vele fel legyünk magasztalva. „Szerelmeseim, most Isten fiai vagyunk”. Ezt könnyű elolvasni, de nem olyan könnyű érezni. Milyen a te szíved ma? Talán az aggodalom sötét éjében botorkálsz? A romlás terjed szívedben, a kegyelem pedig már csak pislog lelkedben, mint az összetiport szikra? Hited kezd elfogyni? Ne félj, mert belső életed forrása úgysem a te tapasztalataidból és érzelmeidből fakad. Csupán a Krisztusban vetett bizodalom táplálhat téged. Habár minden ellenünk tör, - a legmélyebb gyász közepette, úgy a völgyben, mint a hegyen – mégis csak „Isten fiai vagyunk”. „Ó”, mondod, „nézd, hogyan vagyok öltözve! Erény nem ékesít engem. Igazságom sem ragyog szép pompában.” De azért, csak olvasd a következőket: „Még nem tudjuk, hogy mik leszünk; de tudjuk, hogy mikor Ő megjelenik, hasonlatosak leszünk Őhozzá.” A Szentlélek meg fogja világosítani elménket és Istennek ereje megdicsőíti testünket; s akkor „meglátjuk Őt, ahogy van.”

„Istenfiak, ott örökösök,
Mint Jézus tulajdonai.
Ó segíts e kincset megnyerni!”

Február 14.

„Ellátását állandó ellátásként a királytól kapta, napi szükséglete szerint, egész életében.” (2 Királyok 25,30)

Jóákin nem kapott egész hónapra elegendő készletet a király palotájából, hanem naponként juttatták kezéhez a szükségeseket. Ez találó képe az Isten népe boldog állapotának. Egy napra való készlet az, amire az embernek tényleg szüksége van. A holnapi napról nem kell gondoskodnunk. A holnap még a jövőben van, tehát terhei még el vannak rejtve. Azt a szomjúságot, amelyet majd a forró nyáron fogunk szenvedni, nem kell már tavasszal eloltani, mert még nem is érezzük. Ha minden nap megvan az, amire szükségünk van, akkor sose fogunk hiányt érezni. Minden napra elég annyi, amennyit fel tudunk használni. Nem tudunk úgysem többet enni, inni és elkölteni, mint amennyit a naponkénti táplálkozás és ruházat megkíván. A fölösleg a megőrzés gondjait és a tolvajtól való védekezés szükségességét hozza magával. A vándornak egy bot támasz gyanánt szolgál, de egy egész csomó bot már terhére válna. A megelégedés nemcsak hogy felér egy lakomával, hanem annál is több mint amennyit a legnagyobb tékozló elkölthet. A mindennapi szükséglet az, amit kívánhatunk és elvárhatunk. Aki többet kíván, az hálátlan. Hogy ha Atyánk nem bocsát többet rendelkezésünkre, elégedjünk meg ezekkel a naponként nyújtott adományaival. Jóákinnak sem volt jobb dolga, mint nekünk. Mi is kapunk egy bizonyos részt, amely mindenkor megadatik nekünk a királytól. Olyan kegyelmi adományt, amely soha meg nem szűnik. Ez nagy okot szolgáltat a hálára. Kedves keresztyén olvasó, a lelkiekben is csak egy napra való táplálékra van szükséged. Nem kell neked fölösleges erő. Napról napra a felülről jövő segítségre vagy utalva. Milyen üdvös bizonyosság az, hogy naponként megvan a te részed. Folyton újabb erőt merítesz Isten igéjéből, prédikációból, a csendes imaórák áldásaiból és az Úrba vetett bizalomból. Szíved összes szükségleteit megnyered Megváltódtól. Üdítsd fel tehát magadat naponkénti részedből. Ne éhezz, míg számodra Isten jóságának mindennapi kenyere a kegyelem asztalán készen vár.

Február 15.

„Övé a dicsőség most és az örökkévalóságban!” (2 Péter 3,18)

A mennyet Jézus szakadatlan dicsérete és magasztalása tölti be. Örökkévalóság! Éveid örök folyama bármilyen gyorsan halad tova, mégis ez hangzik örökké: „Neki legyen dicsőség, magasztalás és hálaadás”. Vagy nem „örökkévaló pap Ő a Melkisédek rendje szerint?”. „Neki legyen dicsőség”. Nem örökkévaló király-e? Örök Atya, királyoknak Királya és uraknak Ura. „Neki legyen dicsőség, az örökkévaló időben”. Dicsérete soha sem ér véget. Ami vérrel lett megvásárolva, méltó, hogy addig tartson, amíg a halhatatlanság tart. A kereszt dicsősége soha sem fog megszűnni. A sír és a feltámadás ragyogása soha sem fog elhalványulni. Ó Jézus, legyen neked dicséret örökké. Ameddig a halhatatlan szellemek élnek, amíg az Atya trónja áll, örökké, örökké legyen neked dicsőség. Hívő lélek, te olyan idő előtt állsz, amelyben a szentek közösségében odafenn minden dicsőséget egyedül Jézusnak fogsz tulajdonítani. De vajon dicsőíted-e Őt már most is? Az apostol szava így mondja: „Övé a dicsőség most és az örökkévalóságban”. Akarsz-e ma így könyörögni: „Uram segíts, hogy téged dicsőíthesselek. Mivel szegény vagyok, adj erőt, hogy megelégedés által tiszteljelek meg. Beteg vagyok, azért türelmem által vágylak téged segítséged folytán magasztalni. Talentumokat kaptam tőled, ó add, hogy azokat neked szentelve, áldjalak téged. Engedd, hogy szabadidőmet szolgálatodra használjam fel. Érző szívet adtál Uram, ó add, hogy szeretettől égjen és semmi mást ne érezzen, mint az irántad való szeretet szorongatását. Gondolkodó értelmemet irányítsd csak magadra. Mivel nem hiába helyeztél e világba, mutasd meg nekem, mit kell tennem és segíts meg életfeladatom betöltésében. Nem sokat tehetek, de mint a szegény özvegy, ki két fillérét – minden megélhetését – tette az Isten ládájába, én pedig egész életemet és örök létemet adom neked. Egészen tied vagyok, fogadj el engemet és add, hogy megdicsőítselek téged beszédemben, tetteimben és mindazokkal, amiket kaptam”.

„Vedd e szegény hálaimát,
Melyet néped Hozzád bocsát”.

Február 16.

„Mert én megtanultam, hogy körülményeim között elégedett legyek.” (Filippi 4,11)

E szavak azt igazolják, hogy a megelégedés nem természetes tulajdonsága az embernek. A gyom gyorsan nő. A fösvénység, a rosszindulat és az elégedetlenség olyan hamar növekednek az ember szívében, mint a bogáncs és a tövis a szántóföldön. Csalánt és ebszőlőt nem kell vetni, maguktól fejlődnek, mert az a talaj természetében van. Így az elégedetlenséget sem szükséges tanulni az embernek, azt eléggé érti minden oktatás nélkül is. A föld értékes plántáit azonban ápolni kell. Ha búzát akarunk aratni, akkor szántani és vetni kell. Ha virágokban akarunk gyönyörködni, szükségünk van kertre és a kertészet gondos munkájára. Mivel a megelégedés mennyei virág, ápolást kíván. Csak gondolkozás árán jutunk hozzá, mert az nem növekszik magától bennünk. Egyedül az új természet szülheti azt, de még ekkor is nagyon gondosnak és óvatosnak kell lennünk, ha az Istentől nekünk adott kegyelmet meg akarjuk őrizni és ápolni. Pál apostol mondja: „Én megtanultam, hogy … meg kell elégednem” ezzel azt fejezi ki, hogy volt idő, amikor még ezt nem tudta. Nem kevés fáradtságba kerül e nagy igazság titkaiba behatolni. Bizonyára többször azt gondolta, hogy már megtanulta, de mégis hiányosan tudta. Végre, amikor már oda jutott, hogy azt mondhatta: „Mert én megtanultam, hogy amikben vagyok, azokkal meg kell elégednem”, akkor már öreg, ezüst fürtös aggastyán volt, aki a sír szájánál állt, mint szegény fogoly Rómában, Néró börtönében. Mi is könnyedén elviselhetnénk azokat a szenvedéseket, amelyeket Pál elhordozott és megoszthatnánk vele a hideg börtönt, ha valahogyan arra a magaslatra jutnánk, amelyre ő jutott. Ne képzeljétek be magatoknak, hogy ti megelégedettek tudtok lenni tanulás nélkül is, vagy, hogy meg tudjátok ezt tanulni oktatás nélkül is. A megelégedés nem magától értendő művészet, hanem tudomány, amelyet időről időre lehet csak elsajátítani. Ezt eléggé tapasztalhatjuk. Kedves testvér fojtsd vissza zúgolódásodat, ha még olyan természetesnek látszik is az. Törekedj szorgalmas tanuló lenni a megelégedés iskolájában. Mindenekfölött pedig ez legyen állandó imád: „Add, hogy megelégedjek kegyelmeddel!”

Február 17.

„Izsák a Lahajrói-kútnál lakott.” (1 Mózes 25,11)

Hágár itt egykor megmentést nyert; Izmáel ivott abból a forrásból, melyet Isten, az Élő és Látó oly kegyelmesen mutatott neki: de az csak olyan alkalmi dolog volt, mint a világ fiainál, ezek is keresik Istent a nyomor idején, midőn segítségre van szükségük. Kiálltnak hozzá a veszélyben, de elfelejtkeznek róla, mihelyt ismét jó van dolguk. Izsák ott lakott, ahol a Látó és Élő forrását segítsége maradandó kútfejének tekintette. Az ember életének egyik leglényegesebb része az ő lakása és azzal kapcsolatosan: életmódja; ezek a legigazabb bizonyságai lelki állapotának. Talán a Hágár által itt tapasztalt segítség befolyásolta Izsák mély tiszteletét és az tette előtte e helyet tiszteletre méltóvá. Már titokteljes neve is kedvessé tette neki azt. Mivel esténként gyakran időzött elgondolkozva ennél a forrásnál, már egészen otthon érezte itt magát. Rebekával itt találkozott először, mi szintén becsessé tette előtte ezt a helyet; de kiváltképpen az élő Istennel itt tapasztalt közössége hozta arra az elhatározásra, hogy lakóhelyül válassza megának ezt a szent helyet. Mi óhajtjuk megtanulni azt, hogyan kell az élő Isten előtt járni, kérni fogjuk a Szentlelket, hogy úgy ma, mindenkor érezhessük: „Isten lát engem”. Az Úr legyen nekünk örömmel, vígasszal és bizonysággal telt kútfőnk, mely az örökéletbe ömlik. A teremtmény vedre kimerül és törékeny, de a Teremtő kútforrása sohasem apad ki. Boldog, ki az élő forrás mellett lakik és gazdag, meg nem szűnő üdülést és szabadulást élvez. Az Úr az igazi segítő, az Ő neve: csodálatos, tanácsos, erős hős, örök Atya, békefejedelem. Szívünk gyakran felüdült már Nála, Általa megtalálta lelkünk dicső vőlegényét, Jézus Krisztust. Ő benne élünk, mozgunk és vagyunk, vele óhajtunk a legbensőbb közösségben maradni. Dicsőség Ura, ne hagyj soha minket eltávozni Tőled, hadd lakjunk az Élőnek forrásánál!

„Forrás, melyből élet fakad;
Kútfő, mely nekünk üdvöt ad,
Neved dicső és kedves.”

Február 18.

„Add tudtomra, miért perelsz velem?” (Jób 10,2)

Súlyosan megpróbált lélek, az Úr talán azért perel veled, hogy tehetséged annál fényesebben jöjjön napfényre. Vannak olyan isteni erényeid, melyek csak is a meglátogatások idején lesznek láthatókká. Nem tudod, hogy hited a nyár melegében soha sem lesz olyan nagyszerű, mint a tél viharában? Szereteted gyakran hasonlít azokhoz a szentjánosbogarakhoz, amelyek alig-alig fénylenek, de a mindent befedező sötétségben szépen világítanak. Reményed csillaga nem látható a szerencse nap fényében, majd csak a balsors éjében lehet azt felfedezni. A kísértés gyakran az a sötét alak, amelybe gyermekeinek ékességül kegyelmi tehetségeinek drágakövét rakja Isten, hogy azok annál fényesebben tündököljenek. Némi kevés halasztás után, már térdre borulsz és imádkozol: „Uram, félek, hogy hitem hiányos, győzz meg róla, hogy hívő vagyok.” Ugye, nem is gondoltál rá, hogy ez alapjában véve nyomorúságért való ima? Hogyan lehetsz hited felől bizonyossá, míg hited meg nem próbáltatott? Ó hidd el, az Úr gyakran nehéz időket bocsát ránk azért, hogy tehetségeink nyilvánosságra kerüljenek és tudatára ébredjünk annak, hogy miket kaptunk. De nem csak a kegyelmi adományok megnyilatkozása, hanem a kegyelemben való tényleges növekedésünk is az isteni meglátogatások gyümölcse. Isten, hogy jobb keresztyénekké tegyen bennünket, - gyakran elveszi örömünket és nyugalmunkat. A hit harcosait nem neveli a nyugalom és bőség pompás sátorában, hanem kint a mezőn – gyors menetek és fáradalmak gyakorlata által – edzi meg őket. Folyókon kell átúszniuk és vizeken átgázolni, hegyeket megmászni és több mérföldet vándorolni, szenvedésük és gondjaik terhe alatt meggörnyedve. Nézd kedves keresztyén, nem érdemes e mindezen nyomorúságokat elszenvedni, ha az Úr ezek által a keresztyéni erényeket hozza felszínre? Nem az e az oka, hogy veled perel?

„Rózsát úgy szakíthat kezem,
Ha várok csendességben;
Istennel nem ellenkezem,
Tövist tűrök szívesen.
Kincset itt csak az talál,
Ki a harcban hűen megáll!”

Február 19.

„Így szól az én Uram, az Úr: Még azt is kérheti tőlem Izráel háza, hogy ezt tegyem velük” (Ezékiel 36,37)

Az ima megelőzi a kegyelmet. Ha a Szentírást vizsgálod, meggyőződhetsz erről, hogy ez a világ valami nagyobb kegyelemben alig részesült anélkül, hogy az Úr segítségül hívása ne hirdette volna azt előre. Saját tapasztalataitok is megerősítik azt. Isten kérés nélkül is megajándékoz némelykor titeket kegyelmével, de mindannak dacára a kitartó és komoly ima mindenkor megelőzi Isten nagy kegyelmének megnyilvánulását. Mielőtt a kereszten elfolyt vérben kegyelmet és megbocsátást találtatok volna, milyen sokat esedeztetek Istenhez és milyen komolyan tusakodtatok Vele, hogy kételyeiteket oszlassa el és lelkiismeretetek vádolásaitól mentsen fel. Imáitoknak és könyörgéseteknek nyugalmatok lett az eredménye. Ha valamikor nagy és üdvös felüdülést nyertetek, azt úgy kellett tekintenetek, mint imáitok meghallgattatását. Mikor nagy nyomorúságaitokból erős kézzel ki lettetek ragadva és nehéz küzdelmeitekből hatalmas karral Isten kimentett titeket, ugyebár ezt kellett mondanotok: „Mikor az Urat kerestem, válaszolt nekem és megszabadított engem minden félelmemből.” Az ima mindenkor az áldás művének előszava. Megelőz minden jótéteményt, mint az Isten jóságának árnyéka. Ha Isten kegyelmének napfénye felragyog szükségeink fölött, akkor Ő már az imának árnyékát messze előre veti a sík területen. Vagy más hasonlattal élve: ha Isten kegyelmének hatalma emelkedik előttünk, az Ő arcának fénye amögött ragyogva, az imának árnyékát veti lelkünkre. Azért bízzunk abban, hogy ha komolyan és buzgón imádkozunk, akkor a mi könyörgésünk Isten kegyelmének verőfénye! Emiatt ima és kegyelem olyan szoros összefüggésben vannak egymással, hogy az imának nagy értékét méltán fontolóra vehetjük. Ha az áldás csak úgy áradna ima nélkül számunkra, akkor azt gondolhatnánk, hogy abban nincs semmi különös. De az ima a kegyelmi adományokat drágábbá teszi a gyémántnál. Dicső dolgok azok, amikért imádkozunk, de nem ismernénk fel azok értékét, ha nem kellene azokért komolyan küzdeni imában.

„Imádkozz lélek, ne légy rest!
Jézus meghallgat örömest.”

Február 20.

„De Isten, a megalázottak vigasztalója, megvigasztalt minket” (2Korintus 7,6)

Ki vígasztal úgy, mint Ő? Menj csak el egy szegény szomorú és levert keresztyénhez, beszélj vele Isten dicső ígéreteiről, súgd fülébe a vigasztalás igéit; az ilyen hasonló a süket kígyóhoz, mely nem hallja a varázsló hangját és a legbölcsebb mágus sem tud rá hatni. Ürömmel és epével van átitatva, tehát ha teljes erődből vigasztalod is, mégsem érsz el vele többet, mint legfeljebb a megadásnak jelét adja egy-két szóban, de nem csalhatsz ki belőle örömöt, halleluját vagy víg éneket. De Isten bár meglátogatja az Ő gyermekét, mégis ha arcát felé fordítja, akkor a megszomorodottnak szemei reményteljesen tündökölnek, és ezt énekli:

„Sebeidbe bocsátkozom,
Halálodba mélyedek,
Hogyha gyásszal találkozom
És a pokol fenyeget:
Fájdalmadra tekintve,
Szívem fel van üdítve.”

Te nem vigasztalhattad meg, de az Úr igen. Ő a minden „vigasztalásnak Istene.” Nincs többé balzsam Gileádban, de Istennél van a valódi balzsam. Itt nem olyan orvosról van szó, aki teremtetett, hanem a mennynek és földnek Teremtője „az Úr a te Orvosod.” Oly fenséges, hogy a Jehovának egyetlen kedves szava hálaadással és dicsérettel tölti be a keresztyéneket. Az Úr szava olyan, mint az aranypénz; a keresztyén az aranyműves, ki az ígéretek kalapácsával heteken keresztül feldolgozza azt. Azért te szegény keresztyén szív, nem kell elcsüggedned. Menj a Vigasztalóhoz és kérd, hogy vigasztaljon meg. Te egy kiszáradt, üres kút vagy. Hallottátok már, hogy ha a szivattyúkút nem ad vizet, akkor előbb vizet kell bele önteni, úgy azután ismét bőven kapunk abból vizet. Így tehát kedves keresztyén, ha kiszáradtál, menj Istenhez és kérd, hogy az Ő örömét öntse szívedbe és akkor örömöd forrása neked újból szolgáltatja vizét. Ne menj e földi barátodhoz, mert azokban Jób ártalmas vigasztalóira akadsz, hanem menj előbb és mindenekelőtt „Istenhez, ki megvigasztalja a nyomorultakat”, úgy mihamar vallani fogod: „Sok keserűségem volt az én szívemben, de a Te vigasztalásaid megvidámították az én lelkemet”.

Február 21.

„Mert Ő mondta” (Zsidók 13,5)

Ha ezt az igét hitünkkel teljesen fel tudjuk fogni, akkor egy olyan fegyver van a kezünkben, amellyel mindent legyőzhetünk. Melyik kétely volna az, amelyet ne ütne agyon ez a kétélű fegyver? Melyik félelem létezhetne, melynek nem kellene lesújtania, ha az isteni kegyelem szövetségének nyila azt halálosan megsebzi? Az élet kellemetlenségei, a halál borzalma, a belső kelés, a külső tátongó sebek, a felülről való meglátogatások és a földi kísértésék, mindenesetre kell, hogy könnyű megpróbáltatásnak tűnjenek fel, ha az igének e bástyája mögött rejtőzködhetünk: „Mert Ő mondta”. A nyugalom idején ez ad élvezetet és boldogságot, a küzdelmek között pedig erősítésünkre szolgál. Ez az ige: „Mert Ő mondta”, legyen mindennapi boldogságunk kútfeje. Ez indíthat minket az Írás kutatásának rendkívüli ismeretére. Az Isten igéjében talán találsz egy olyan ígéretet, amely mintha éppen csak a te számodra adatott volna, de ha nem tudsz felőle, akkor hiábavaló az a te részedre. Olyan vagy, mint a fogoly a tömlöcben, lehetséges, hogy szalmazsákod alatt egy kulcs van elrejtve, mellyel az ajtót kinyithatnád és megszabadulhatnál, de ha nem keresed meg, fogoly maradsz, holott egészen könnyen megszabadulhatnál. A Szentírás nagy gyógyszertárában biztosan van valami hatásos szer, de mégis beteg maradsz, míg az igazság igéjét át nem kutatod, és meg nem keresed, amit „Ő mondott”. Nem akarsz emlékezetedbe magadnak az isteni ígéretekből gazdag készletet gyűjteni, mikor bibliádat olvasod? Nagy férfiak szavait megfigyeled, a híres költők verseit kívülről tudod; miért nem akarnál az Isten igéjében mély és alapos ismerettel rendelkezni, hogy annak folytán képes légy minden pillanatban elővenni azt, amely alkalmas a nehézség legyőzésére és a kétely eloszlatására? „Mert Ő mondta”, lásd, ez minden bölcsességnek forrása, minden vigasztalásnak kútfeje; így tehát hadd lakozzon benned bőségesen az ige, mint „az örök életre lobogó víznek feje.” Így aztán egészségesen, erősen és vidáman fogsz növekedni az Isteni életben:

„Úr Jézusunk segíts, hogy mi
Tudjunk szavadra figyelni!”

Február 22.

„De mozdulatlan marad íja, feszülnek izmos kezei Jákób erősségének kezétől, onnan, Izráel pásztorától, kősziklájától.” (1 Mózes 49,24)

Az az erő, melyet Isten az ő kedvenc gyermekeinek ajándékoz, tényleg erő, nem valami benső tartalom nélküli, dicsekvő, látszólagos hatalom. Nem valami színdarab, melyről beszélnek az emberek, de végre az egész füstbe megy – ez valódi isteni erő. Miért tudott József a kísértésnek ellenállni? Mert Isten megsegítette. Isten hatalma nélkül semmit sem tudunk tenni. Minden igazi erő a „Jákób erős Istenétől” jön. Figyeld meg, milyen üdvös és bizalmas módon ad Isten erőt Józsefnek: „De mozdulatlan marad íja, feszülnek izmos kezei Jákób erősségének kezétől, onnan, Izráel pásztorától, kősziklájától”. Világos képben tárul elénk, hogyan fogja Isten az Ő kezeivel Józsefnek kezeit és helyezi karjait József karjaiba. Ahogy tanítja az atya az ő fiát, úgy oktatja az Úr az őt félőket. Körül öleli őket. Ó leereszkedés csodája! Az örökkévaló, mindenható, hatalmas Isten leszáll trónjáról, megfogja gyermekeinek kezét és megragadja karjaival Józsefnek karját, hogy megerősítse! Ez az erő egyszer és mindenkorra szövetségből származik, tehát szövetséges hatalom, mert a „Jákób erős Istenének” tulajdoníttatik. Ahol Isten igéjében Jákób Istenéről olvasunk, ott a Jákóbbal kötött szövetségre kell gondolnunk. Mi keresztyének örömmel beszélünk és elmélkedünk Isten szövetségéről. Minden erő, minden tehetség, minden kegyelem, minden áldás, minden öröm, minden vigasz, egy szóval: mindaz, amink van, a szövetség által létesült ősforrástól folyik. Minden kegyelmi adomány Istentől jön, mint a fény és melegség a naptól. Nem szállt még fel egyetlen angyal sem másképp, de le sem jött csak azon a létrán, amelyet Jákób látott, melynek felső végén a szövetség Istene, Jehova állt. Kedves keresztyén, ha netalán a lövészek fellázadnak ellened, üldöznek, bántalmaznak, ezek dacára kézíved mégis erős marad, kezeidnek karjai megerősödnek, a Jákób erős Istenének keze által. Azért légy vidám, a dicsőséget egyedül a Jákób Istenének tulajdonítsd!

„Uram maradj folytonos
Szent erőddel velem,
Ne válasszon tőled – most
De soha semmi sem!”

Február 23.

„El nem hagylak téged.” (Zsidók 13,5)

Az összes ígéret közül egyetlen egy sincs, amely csupán egyesekre nézve lenne érvényes. Amit valamikor Isten valamely szentjének mondott, az érvényes valamennyinek. Ha egyeseknek forrást nyit, az mindenki felüdítésére szolgáljon. Ha Ő gabonakiosztás céljából megnyit egy éléskamrát, nagyon lehetséges, hogy erre egyetlen egy éhező ad alkalmat, hogy a magtár ajtói megnyíljanak; de azért valamennyi szent jöhet és megelégedhet. Az egyre megy, ha az ígéret Ábrahámnak vagy Mózesnek adatott, mert az Isten neked is adta, kedves hívő lélek, hiszen te is a szövetség magvához tartozol. Nincs magasztos áldás, mely ne volna magasztos neked is, nincs olyan kegyelem, mely fel ne ölelne téged. Emeld fel csak szemeidet délre, északra, keletre és nyugatra, mert az mind a tied. Mássz fel a Pizga tetejére és tekintsd meg az ígéretek legszélső határát is, mert ez az egész terület a te tulajdonod. Az élet vizének minden folyamából szabadon ihatsz, egyikből sem tilos merítened. Tej és méz folyik ebben az országban, tehát edd a mézet és idd a tejet, mert mindegyik a tied. Légy merész a hitben, mert azt mondta az Úr: „Nem hagylak el téged, sem el nem távozom tőled.” Ebben az ígéretben Isten mindent az övéinek ad: „Nem hagylak el téged.” Az erre vonatkozó igényed Isten egyetlen tulajdonságánál sem szűnik meg. Erős és hatalmas Ő? Megmutatja erejét és hatalmát mindazoknak, akik Ő benne bíznak. Ő a szeretet? Ennélfogva nyájassággal és szelídséggel gyakorolja velünk kegyelmét. Az Istenség lényében egyesült valamennyi tulajdonság, mindegyike a maga teljességének összességében üdvünkre fog szolgálni. Tehát mindent egybefoglalva, nem létezik olyasmi, amit kívánsz – amire szükséged van – ami kell neked most vagy az örökkévalóságban – az életben vagy a halálban – ebben az életben vagy az elkövetkezendőben, ma vagy a feltámadás reggelén vagy a mennyben, amit magába ne foglalna ez az ige: „Nem hagylak el téged, sem el nem távozom tőled.”

„Áldjad az Urat, ki mindent legjobban intézett,
Aki sasszárnyakon téged biztonságban vezérelt;
Ki megmentett, mert ez Neki úgy tetszett
És kegyelmében rád nézett.”

Február 24.

„Áldást adok nekik hegyem körül, esőt adok idejében: áldásos esők lesznek.” (Ezékiel 34,26)

Ez korlátlan kegyelem: „Esőt adok idejében”. Nem korlátlan ez az isteni kegyelem? Ki mondhatja Istenen kívül: „Esőt adok nektek?” Egyetlen egy hang tud csak a felhőkkel beszélni és megparancsolni nekik, hogy esőt adjanak. Ki küld esőt a földre? Ki szórja a harmatcseppeket a zöld fűre? „Nem én-e, ki Úr vagyok?” Éppen így az Isten kegyelme: ajándék, s nem az emberek hozták azt létre. Ez egyszersmind szükséges kegyelem is. Mi lenne a talajjal eső nélkül? Zúzhatjátok a göröngyöket, elvethetitek magvaitokat, de mit érhettek el eső nélkül? Az isteni áldás is éppen olyan múlhatatlanul szükséges ahhoz. Hiába munkálkodtok, ha Isten nem küld termékenyítő esőt és üdvöt. Továbbá ez gazdag kegyelem. „Esőt adok nektek.” Nem az van mondva: „cseppeket adok”, hanem „esőt”. Így van ez a kegyelemmel is. Ha Isten áldást ad, azt a legtöbb esetben olyan mértékben teszi, hogy nincs elegendő hely annak elhelyezésére. Gazdag kegyelem! Igen, szükségünk van gazdagabb kegyelemre, hogy alázatosak maradjunk, az imában buzgóbbak és bensőbbek legyünk és mind jobban megszentelődjünk. Gazdag kegyelem, mely által komolyabbakká leszünk, meg leszünk őrizve egész életen át és egykor a mennybe jutunk. Mi elbágyadunk a kegyelem megelégítő esője nélkül. Ez idejében való kegyelem is. „Esőt adok idejében.” Nem alkalmas idő neked a mai reggel? Nem a szárazság ideje-e ez? Ó, akkor itt az eső alkalmas ideje. A mély keserűség és a fekete felhők a kegyelem esőjének alkalmas idejét jelzik. „A te öregséged legyen olyan, mint a te ifjúságod.” Sokféle áldásról is szó van. „Áldott esők lesznek.” Ez a szó többes számban van mondva. Isten mindenféle áldások folyamát fogja küldeni. Isten valamennyi áldása egymásba kapaszkodik, mint a szemek az aranyláncban. Mikor a megtérés kegyelmét ajándékozza, akkor a vigasztalás kegyelmét is megadja ahhoz. „Áldott esőket” fog küldeni. Emelkedjél és nézz felfelé, oh, te kiaszott növény, nyisd meg leveleidet és virágkelyheidet a mennyei áradat előtt.

Február 25.

„Az eljövendő harag” (Máté 3,7)

Nagyon kellemes olyan vidéken átutazni, ahol kevéssel azelőtt nagy esőzés volt. A rét zöld füve nagyszerű élvezetet nyújt és a leveleken visszamaradt vízcseppek oly szépen csillognak a napfényben, mint a legtisztább gyémánt. Ilyen élvezetben fog részesülni a keresztyén, olyan országon halad át, hol Megváltójának feje fölött vonult el a vihar, s ha még néha néhány gondcsepp esik, az a kegyelem felhőjéből hull alá, s az Úr Jézus azon biztatás által üdíti fel, hogy azok nem fognak neki kárt okozni. Hanem milyen rettenetes a vihar közeledésének biztos tudata. Előre érezhető a nyomasztó levegőnek hősége. A borzalmas orkán rettegéssel tölti meg az ember érzelmeit. A madarak hasztalan küzdenek a szél viharos ereje ellen, a barmok dühös horkolással fejezik ki ijedelmüket. Az ég éjjeli öltözetével fedi be ábrázatját, hiába fürkészi a szem a napot, az ég békességét! A nap nem látszik, az ég kárpitja sötét és haragos! Még egy kevés félelmetes várakozás és kitör az orkán mindent összezúzó dühvel, különösen a forró égöv némely országában. Néhány pillanat kínzó bizonytalansága és azután süvít a szél féktelen tombolással, fákat tép ki gyökerestől a földből, sziklákat sodor le szilárd helyükről és az emberek lakásait szétdúlja és elpusztítja. Lásd bűnös, ilyen a te állapotod. Még nem esett egy forró csepp sem, de a tűzfolyam már készül. Még nem süvít körülötted dühöngő szél, de Isten már gyűjti a rettenetes tűzlövegeket. Még visszaszorítja a vízáradatot a kegyelem, de nemsokára felnyílik a zsilip. Az örök villámcsapások még tárházukban pihennek, de íme, a vihar kezd kitörni és mily rettenetes lesz az a pillanat, mikor Isten meg fog jelenni bosszút állni haragos öltözetben! Hol, hol, oh, hol rejted el magad bűnös, hova menekülsz színe elől? Ó, bár a kegyelem keze téged Krisztushoz vezetne, Ő szabadon ajánlkozik neked az evangéliumban; nyitott oldala üdvödnek forrása és sziklája. Jól tudod, milyen szükséged van Jézusra. Higgy benne, ragaszkodj hozzá, úgy elhárul a harag minden időre!

Február 26.

„Az Úrtól jön a szabadítás.” (Zsoltárok 3,9)

A szabadítás, üdv és boldogság isteni mű. Egyedül Ő elevenítheti meg „a bűnben és vétekben meghalt” lelkeket, Ő tarthatja meg azokat a szellemi életben. Ő az Alfa és az Omega, a kezdet és a vég. „Az Úrtól jön a szabadítás.” Ha kitartó vagyok az imában, akkor Isten az imának lelkét adta nekem, ha kegyelmi adományokat nyertem, azok Isten adományai, ha őszintén élek és az Istennek tetsző életben hálaadást tanúsítok, ez azért van, mert Ő kezemet fogja és vezet. Magam megőrzése végett a legcsekélyebbre sem volnék képes, ha Isten azt előbb nem munkálná bennem. Minden jó, amivel csak rendelkezem, egyedül Istentől származik. Amiben vétkezem, azt én teszem, de amit helyesen cselekszem, azt teljesen és mindenkor Istentől ered. Ha egy szellemi ellenséget legyőztem, az Úr ereje erősítette meg karjaimat. Szent életet élek az emberek előtt? Nem én, hanem Krisztus él bennem. Meg vagyok szentelve? Nem magam tisztítottam meg magamat, hanem a Szentlélek Isten szentelt meg engem. Elszoktam a világtól? Isten fenyítéke és nevelése által jött az is létre. Növekedem az ismeretben? A nagy Mester oktat engem. Valamennyi kincsem a mennyei művészet készítménye. Istennél teljes kielégítést találok szükségeimet illetőleg, magamban azonban nem találok egyebet bűnnél és nyomornál. „Az Úr az én menedékem, segítségem és oltalmam.” Az igéből táplálkozom? Az ige sem szolgálna üdülésemre, ha az Úr nem készítette volna azt nekem tápszerül és nem táplálna vele. Azzal a mannával élek, amely mennyből jött? Ez a manna nem más, mint a testté lett Megváltó, Jézus Krisztus, akinek testét eszem és iszom. Folyton újabb erőt nyerek. Mi adja ezt az erősséget? Az én segítségem a magasságból jön: Jézus nélkül semmit sem tehetek. Ahogyan a szőlővessző nem teremhet gyümölcsöt, csak akkor, ha a tőkében marad, ugyan úgy én sem, csak ha Őbenne maradok. Amit Jónás a tenger mélyén tapasztalt, ami a kísértések éjjelén Dávid reménye és csillaga volt, azt tanulom meg ma belső szobámban: „Az Úrtól jön a szabadítás.”

Február 27.

„Ha az Urat tartod oltalmadnak, a Felségest hajlékodnak” (Zsoltárok 91,9)

Izráel népe a pusztában folytonos változásoknak volt kitéve. Ha a tűzoszlop megállt, felütötték sátraikat, de már másnap, még napfelkelte előtt megszólalt a trombita, a szövetség ládáját előre vitték és a tüzes felhőoszlop jelezte az utat a hegység szorosain és ereszkedőin vagy pedig a puszta száraz homoksivatagjain. Alig jutottak egy kis pihenőhöz, máris felhangzott újból a felszólítás: „Keljetek fel, ez a föld nem nyugodalmatok helye, menjetek tovább Kánaán felé!” Soha sem maradt sokáig egy helyen. A források és a pálmafák sem tarthatták őket vissza. Mindazonáltal volt maradandó hazájuk az ő Istenükben, a felhőoszlopa volt hajlékuk és annak éjjeli lángja az ő tűzhelyük. Pihenés és nyugalom nélkül kellett helyről-helyre vándorolniuk folytonos változatosság között, soha sem volt idejük magukat kényelmesen berendezni, hogy azt mondhatták volna: „Mert biztosítva vagyunk, itt fogunk maradni. Mint a folyam úgy haladunk tova”, mondja Mózes, „de te, Uram Isten, oltalmunk vagy minden időben”. A keresztyén ember Istennél nem ismer változást. Ő lehet ma gazdag és holnap szegény, lehet ma beteg, de holnap már egészséges; ma öröme és vigaszsága lehet, holnap azonban már félelem és szomorúság veheti körül; Istenhez való viszonyában azonban nem létezik változás. Az Úr szeretett engem tegnap, tehát szeret ma is. Változhatatlan pihenőhelyem a magasságos Isten. Reményeim bár meghiúsulnak, várakozásaimban csalódom, az öröm bár elhervad, a gyilkoló ragya valamennyi virágomat tönkre teszi; azonban abból mégsem veszett el semmi, amit Istennél birtoklok. Ő az én biztos menhelyem, ahová bármikor menekülhetek. Zarándok vagyok e földön, de Istenben el vagyok rejtve és nála biztonságban lakom. Bujdosó vándor vagyok e világon, mindazáltal Istenben biztos menedékem van.

„Az Úr az én menedékem,
S e világban vigaszom!
Üdv és boldogság a részem,
Ha magam Neki adom!

Február 28.

„Tőle kapok reménységet.” (Zsoltárok 62,6)

A hívő részére előny, hogy így nyilatkozhat. Ha a világtól iparkodik valamit megnyerni, az bizonyára nagyon szegényes reménység. De ha Istenre tekint, és Ő tőle várja szükségeinek kielégítését, legyen testi vagy lelki áldás, amit óhajt „reménye” nem hiábavaló és nem haszontalan. Bármikor felmutathatja váltóját a hit pénztáránál és kívánhatja követelésének kiegyenlítését Isten nyájasságának és jóságának kincseiből. Tudom, hogy többet érek Istennel, mintha a világ pénzkirályainak bármelyike lenne a bankárom. Az én uram soha sem hagyja ígéreteit teljesítés nélkül, ha ígéreteit trónjához hozzuk, bármikor elfogadja azokat; nem küldi vissza meghallgatás nélkül. Azért nyugodtan várok ajtajánál, mert az Ő szabad kegyelmének keze mindenkor kinyitja azt. Ebben az órában ismételten megkísérlem azt Nála. Nekünk olyan „reményünk” van, amely messzebb terjed ennél az életnél. Nemsokára meghalunk, de akkor is „Tőle kapok reménységet”. Nem reméljük e, hogyha a halálos ágyunkon fekszünk, Ő elküldi angyalát, aki minket keblébe visz? Hisszük, hogyha az ütőerünk elgyengül és szívünk alig dobog, egy égi követ mellettünk állva szeretetteljes pillantást vet ránk és azt fogja mondani: „Testvérlélek, gyere velem!” Amikor a menny kapujához közeledünk, hisszük, hogy ezt az üdvös hívást fogjuk hallani: „Gyertek el, én Atyámnak áldottai, birtokoljátok az országot, amely nektek készíttetett e világ kezdete előtt”. Reményünk az, hogy aranyhárfát és fonnyadhatatlan koronát kapunk, hisszük, hogy nemsokára a trón előtt leszünk a megdicsőültek seregében. Nézünk a jövőbe és epedve várjuk azt az időt, amikor hasonlatosak leszünk a dicsőség Urához, mert „meglátjuk Őt úgy, ahogy van”. Ha ez a te „reményed” is ó én lelkem, akkor élj Istennek minden vágyaddal és akaratoddal, dicsőítsd meg Azt, aki téged meghallgat, aki kegyelmesen elválasztott, kibékített és elhívott; akinek kegyelmére építheted a jövő dicsőség minden „reményét”.

„Teljes szívvel, értelemmel,
A menny felé törekedjél!”

Február 29.

„Örök szeretettel szerettelek” (Jeremiás 31,3)

A törvény mennykőcsapásainak és az ítélet rettenetességeinek egyedüli célja az, hogy Krisztushoz vezessenek, de a végső győzelem Isten nyájasságának és szeretetének munkája. A tékozló fiú a szükségtől szorongattatva tért vissza az atyai házhoz. Atyja távolról meglátta és eléje sietett, s mikor a fiú néhány lépésre volt az otthontól, az atyai csók már ott égett arcán és a fogadtatás kellemes hangja visszhangzott fülében.

„A törvény a szívet még ridegebbé teszi,
De meglágyul, ha Jézus szerelmét érzi.”

Az Úr egyik éjjelen az ajtóhoz jött és döngette azt a törvény acél ökleivel. Az ajtó ingott és mozgott, de a bent lévő ahelyett, hogy kinyitotta volna, holmit holmira halmozott, ami csak kezébe került, mindent az ajtóhoz rakott és azt eltorlaszolva, ezt mondta: „Nem eresztem be ezt az embert!” A Mester elment, de majd újból eljött és most másodízben saját gyöngéd kezeivel kopogtatott. Azon sebekkel kopogott, melyeket a szegek téptek kezein; olyan szelíden, olyan gyöngéden kopogott! Ez alkalommal nem dübögött az ajtó, hanem – érdekes – kinyílott és ott volt térdre borulva az egykor olyan nagyon ellenkező házigazda. Szíve örömtől dobogott, hogy ilyen vendéget fogadhat. „Gyere be, gyere be, olyan kedvesen kopogtattál, hogy szívem repdes, miközben eléd lépek. Nem bírom elviselni azt a gondolatot, hogy átfúrt kezeid vérnyoma ajtómon ott maradjon s, hogy Te ismét eltávozz hajléktalanul, mert „fejedet megáztatta a harmat és hajfürtjeid nedvesek”. Itt fekszem, tied vagyok, szereteted megnyerte szívemet”. Ez így van mindenkor. Az igazság győz. Amit Mózes a kőtáblákkal soha nem érhetett el, azt elérte Krisztus az Ő átfúrt kezeivel. Lássátok, ez a ti elhívásotok. Bár saját tapasztalataitokból megismernétek, hogyan akar Ő magához vonzani titeket! Lelkem, mondhatod-e: Ő vont engem, én pedig követem és örvendek isteni hangjának? Ha igen, akkor Ő ezután is vonjon engem maga után, míg végre majd ott ülhetek a Bárány menyegzőjén!

Március 1.

„Támadj föl, északi szél, jöjj elő, déli szél, fújj rá kertemre, áradjon illata!” (Énekek éneke 4,16)

Bármi egyéb tűrhetőbb az élettelen közönyösség nyugalmánál. Helyesen és bölcsen tesz a lélek, ha a nyomorúság északi szelét óhajtja, amely egyedül arra szolgáljon, hogy az által a kegyelmi erények kellemes illata elő legyen idézve. Ne rémüljünk meg a tél legfagyasztóbb szelétől sem, amikor az a kegyelem ültetvényein átvonul, hanem azt kell mondanunk: „Az Úr nem volt a forgószélben.” Ebben a versben a menyasszony nem rendeli e magát alázatosan alá az ő barátja feddésének? Csupán kegyelméért esedezik. Csalárd nyugalma és halálos merevsége szerfölött megdöbbentette, ennél fogva belsőleg vágyakozik meglátogattatások után, hogy azok által szorgalmas ténykedésre legyen serkentve. De egyszer s mindenkor óhajtja a vigasztalás enyhe déli szelét, az isteni szeretet kedves mosolyát és a Megváltó jelenlétében élvezhető örömöt. Ezáltal gyakran hatalmasan fel lettünk rázva a szunnyadozásból. Sóvárog az egyik vagy a másik, sőt mindkettő után; az már neki mindegy, bármelyiket kapja, csakhogy képes legyen kertjének kellemes illatával barátját megörvendeztetni. Azt el nem viselheti, hogy tétlenül henyéljen. Milyen kedves gondolat, hogy az Úr Jézus a bennünk lévő kegyelem szegényes virágaiban élvezetet talál. Lehetséges ez? Ó, ez elképzelhetetlenül szép, ha megvalósul. Igen, nekünk szabad a nyomor által való megpróbáltatások, sőt még a halál után is vágyódnunk, ha az Immánuel szívének felvidítására szolgál. Szívünk hadd zúzassék porrá, ha annak szétroncsolása megváltónkat dicsőíti meg. A használatlan kegyelmi ajándékok hasonlók a virág kelyhében szunnyadó illathoz. A mi Urunk és nagy Mesterünk bölcsessége kormányozza a legkülönbözőbb és legellentétesebb erőket, hogy azok együtt működjenek egy kívánt cél elérésére. A nyomorúság és vigasztalás által csalogatja ki a hit, szeretet, remény, türelem, önmegtagadás, öröm és a kert más fenséges virágainak kellemes illatát. Bár saját benső tapasztalataink alapján ismernénk ennek jelentőségét!

Március 2.

„Ezért egész Izráelnek a filiszteusokhoz kellett eljárnia, hogy megélesíttessék ekevasukat, kapájukat, fejszéjüket és ásójukat.” (1 Sámuel 13,20)

A gonoszságok filiszteusaival nagy harcba keveredtünk. Minden rendelkezésünkre álló fegyvernemet kéznél kell tartanunk. Prédikálás, tanítás, ima és minden fegyver kéznél legyen; mindent el kell követni, mindent működésbe kell hozni. Ilyenkor az Úr munkájában jelentéktelennek látszó talentumok is betölthetik feladatukat. A filiszteusokkal való harcban kapa, fejsze és kasza mind használható. Durva eszköz durva sebet üt, de az ütközetnél nem számít a szépség és a csinosság, hanem csak a hatás és hogy az ellenség le legyen győzve. Minden szabad pillanat úgy az alkalmas, mint az alkalmatlan időben, a természetes és nevelés útján fejlődött tehetségek, a képességek mindegyike, minden kedvező és kedvezőtlen alkalom drága és kihasználandó, mert ellenségünk sok van, erőnk pedig gyenge. Eszközeink legtöbbjének szüksége van az élesítésre. Szükségünk van éles felfogási tehetségre, belátásra, okosságra, akaraterőre, ügyességre, egy szóval az Úr munkájához való teljes felszerelésre. Egészséges tiszta értelem, mely magát mindenben rögtön feltalálja, nagyon ritka dolog a keresztyén vállalatoknál. Ha akarunk, erre nézve tanulhatunk valamit ellenfeleinktől és fegyvereinket a filiszteusoknál élesíthetnénk. Élesíttessük meg most buzgóságunkat. Látjátok a hamis és istentelen tanítók mozgalmát, mind a tengert, mind a földet elkerülik, hogy hitsorsokat nyerjenek. Vajon magukhoz ragadják az üdv után való vágyat? Figyeljétek meg, a sötétség fejedelme milyen kitartó céljának elérésében. Vállalkozásaiban odaadó, terveiben merész, cseleiben fortélyos és mindenben akaraterős! A gonosz lelkek átkozott lázadásukban teljesen egyek, mintha „egy ember” lennének, mialatt mi, akik az Úr Jézusban hittünk, szétforgácsoljuk erőnket, nem vagyunk egyek az Úr szolgálatában, alig teszünk olykor valamit egy akarattal. Bár tanulnánk meg a sátán pokoli buzgóságából, hogy mint irgalmas samaritánusok szertejárva keresnénk, ki részére szolgálhatnánk áldásként.

Március 3.

„Megpróbáltalak a nyomorúság kohójában.” (Ézsaiás 48,10)

Nehéz megpróbáltatásokban részesült lélek, vigasztald magad e gondolattal. Isten mondja: „Megpróbáltalak a nyomorúság kohójában.” Nem úgy csepegnek-e alá ezek az igék, mint valami csendes eső, mely a lángok dühét enyhíti? Ez egy olyan védőöltözék, melyet a tűz nem ejthet martalékául. Nyomorúságok jöhetnek, de én mégis Isten választottja vagyok. Szegénység, nehéz lépteiddel átlépheted küszöbömet, de Isten már itt van házamban és elválasztott engem. A betegség belopózhat hozzám, de íme, a gyógyír már készen van: az Úr elválasztott engem. Érjen engem bármi e siralom völgyében, tudom, hogy Ő elválasztott engem. Kedves gyermeke a hitnek, ha még ennél jobb és nagyobb vigaszra van szükséged, akkor, oh, gondolj arra, hogy az embernek fia is ott van veled a kemencében. Csendes kamrádban melletted van alaki, akit nem látsz, de szeretsz; ki gyakran imádkozik érted nyomorúságod idején, amikor nem is gondolod és teszi párnádat igazi felüdülés helyévé. Nagy szegénységben nyomorogsz, de a te magányos, elhagyatott sátradban az életnek, dicsőségnek ura szorgalmasan jár ki és be. Örömmel látogat el ebbe a megvetett lakásba. Barátod közvetlen közeledben van. Nem láthatod, de érzed meleg kézszorítását. Nem hallod hangját? Íme, éppen a halál árnyékának völgyében így szól hozzád: „Ne félj, mert én veled vagyok; meg ne rettenj, mert én vagyok a te Istened!” Gondolj Caesar szép mondására: „Ne félj, mert Caesart és szerencséjét viszed!” Igen, ne félj kedves keresztyén, mert Jézus van veled. Nyomorúságaid, nehéz megpróbáltatásaid között az Ő jelenléte vigasz és védelem számodra. Sohasem hagyja el azokat, akiket sajátjává választott. „A nyomorúság kemencéjében” sínylődő választottak részére a legmagasztosabb ígéret: „Ne félj, mert veled vagyok”. Akarsz-e te is szilárdan Krisztushoz ragaszkodni és énekelni:

„Tűzön, vízen keresztül,
Jézus, mindig Te légy,
Aki előttem mégy.”

Március 4.

„Elég neked az én kegyelmem.” (2 Korintus 12,9)

Az isteni kegyelem vigasz teljes ígéreteit feleannyira sem értendők, ha Isten szentjei közül egy sem volna szegény és szenvedő. Ha valahol egy vándorral találkozunk, akinek nincs hová lehajtani a fejét és mégis azt mondhatja: „Az Úrra bízom magam”. Ha látunk kenyér, víz mellett éhező szegényt, ki Istenében boldognak és szerencsésnek érzi magát, ha egy bánatában majdnem összeroskadó, mélyen sújtott özvegyet ismerünk, ki hitében mégis szilárd az Ő erősségében és Megváltójában lelve támaszát, - oh – a tiszteletnek milyen fényvilágát veti az evangéliumra! Isten kegyelme a hívők szenvedésében és szegénységében nyilvánítja és dicsőíti meg magát. Bármiféle nehéz teher nyomása alatt emelik is fel fejüket az Úrnak szentjei, mert abban a meggyőződésben élnek, hogy mindazon dolguknak javukra kell szolgálni, hogy végre a látszólagos nagy bajokból rájuk nézve valóságos áldás fog származni; Ha Isten hamarosan elküldi részükre a szabadulást vagy nyomorúságok között edzi meg őket, amíg Neki tetszik őket meghagyni abban. A szenteknek e türelme isteni kegyelem hatalmáról tanúskodik. Világítótorony áll a tengerben; az éj csendes, tehát most nem tudom még, vajon ez az épület erős és szilárd-e; majd csak mikor a vihar és hullámok körülcsapkodják, tudom tapasztalatból megállapítani annak szilárdságát. Így van ez a lelki műveknél is, ha tomboló hullámok nem ostromolnák meg gyakran, nem volna alkalmunk kitapasztalni valódiságát és erősségét; ha a szél nem száguldana át rajta, nem tudhatnánk meg, hogy az milyen erős és állhatatos. Istennek mesterművei azok az emberek, akik a nehézségek közepette erősen és szilárdan állnak. Aki óhajtja Istent megdicsőíteni, az számítson a megpróbáltatásokra. Ha valaki sok megpróbáltatáson nem megy keresztül, nem állhat az Úr elé. Örüljetek azon, ha életutatok telve van a szenvedés töviseivel, mivel annál fényesebben látjátok Isten kegyelmének mindenkori elégséges voltát. Vajon nem hagy-e el és nem távozik-e el tőletek? Ezt még csak ne is álmodjátok, iszonyodjatok az ilyen gondolattól. Isten, aki eddig elég volt nektek, méltó bizalmatokra mindvégig. Ki eddig segített, az képes mindent dicső véghez juttatni.

Március 5.

„Akkor ne is aludjunk, mint a többiek.” (1Thesszalonika 5,6)

Többféle eszköz szolgálhat arra nézve, hogy a keresztyént a vigyázatban vagy éberségben elősegítse. Azonban mindenekfelett szeretném őket komolyan inteni, hogy egymással beszéljenek és dicsekedjenek az Úrnak útjai felől. Mikor Keresztyén és reményteljes együtt a mennyei város felé vándoroltak, így szóltak egymáshoz: „Ne hagyj itt elaludnunk, folytassunk élénk beszélgetést.” Keresztyén ezt mondta: „Kedves testvér, hol kezdjük el?” Reményteljes azt felelte: „Ott, ahol Isten kezdte velünk.”

Mily szép, hogyha a keresztyének egymással,
Testvéri egységben állnak;
Bennük isteni szeretet ég szent lánggal,
Arról szó és tett tanúskodnak!
Magas fokra emelkedik az örömáradat,
Zöldül, díszes minden, mert süt a napsugár.

Keresztyének, kik külön és magányosan vándorolnak, nagyon könnyen elfáradnak és elálmosodnak. Csatlakozzatok keresztyén társasághoz, hogy az által ébren tartassatok és felfrissülve, felvidulva, gyorsabb léptekkel haladhassatok a menny felé vezető úton. Egymással való kellemes beszélgetésetek alkalmával, mikor Isten útjairól tárgyaltok, vigyázzatok arra, hogy beszédetek tartalma az Úr Jézus legyen. Hitszemeiteket folyton Ő rá irányítsátok; szíveteket Ő töltse meg; ajkatok csak azt beszélje, ami Ő hozzá illik. Barátom, maradj csak a kereszt tövénél, nem leszel álmos! Arra törekedj, hogy maradandó és mély benyomást nyerj arról a magasztos dicső helyről, ahova zarándokolsz. Nem fogsz az úton elálmosodni, ha folyton arra gondolsz, hogy a menny felé utazol. Nem fogsz késlekedni, ha meggondolod, hogy a pokol tátong mögötted és az ördög üldöz téged. Képes-e aludni a gyilkos, mikor a vérbosszuló a sarkában van, a menedékváros pedig előtte? Keresztyén, képes vagy-e aludni, mikor a gyöngykapuk előtted nyitva állnak, az angyalok énekükkel fogadnak és az arany korona, mely homlokodat fogja díszíteni, készen van? Ó, nem. Szentek! Közösségben vigyázzatok és imádkozzatok mindenkor; vidámítsátok egymást, hogy kísértésbe ne essetek.

Március 6.

„Szükség néktek újonnan születnetek.” (János 3,7)

Az újjászületés az üdvösség alapjához tartozó dolog. Arra kell tehát törekednünk, hogy tényleg és valóságosan „újjászülessünk”. Sokan beképzelik maguknak, hogy újjászülettek, holott az nem igaz. Mondom nektek, hogy a keresztyén név még nem felel meg a valódi keresztyén lényének. Nincs annak semmi értéke, ha valaki keresztyén országban, keresztyén szülőktől származott és a keresztyén hit vallójának tekintik, hogy ha más valami nem járul ahhoz, a Szentlélek ereje által való „újjászületés”. Az újjászületés titokteljes, emberi nyelven nem lehet azt kimondani. „A szél ahová akar fújni, fúj és annak zúgását hallod, de nem tudod honnan jön és hova megy: így van mindenki, aki Szentlélektől születik”. Minden esetre olyan változás, amely felismerhető és érezhető. Felismerhető a szent életben és érezhető benső kegyelmi tapasztalatok folytán. Ez a nagy mű természetfeletti dolog. Ezt a működést az ember önmagában és önmagától nem hajthatja végre. Új és felülről származó ténykedés jön létre az emberben, mely dolgozik a lelken, megújítja a szívet és megindítja az egész embert. Nem nevemnek megváltozása, hanem lényemnek megújulása ez, annyira, hogy már nem az az ember vagyok, aki különben voltam, hanem új ember az Úr Jézus Krisztusban. A hullát megmosni és felöltöztetni egészen más, mint azt megeleveníteni. Az elsőt az ember megteheti, az utóbbira Isten képes egyedül. Tehát, ha „Istentől születtél”, vallomásod így hangzik: „Ó, Úr Jézus, örök Atya, Te szültél újjá engem, ha Szellemed nem lehelte volna belém az új, szent és lelki életnek leheletét, mindez ideig „halva” maradtam volna „a bűnben és vétekben”. Mennyei életem csupán Tőled származik. Neked köszönöm azt. Az én életem elrejtetett Krisztussal az Istennél. Élek többé nem én, hanem él bennem a Krisztus.” Az úr segítsen teljes bizonyossághoz ebben a dologban, mert az újjá nem születés megmentetlen, ki nem békített, Isten és reménység nélkül való állapot.

Március 7.

„Higgyetek Istenben!” (Márk 11,22)

A hit az a láb, mellyel a lélek a parancsolatok útján lépdel. A szeretet élénkebb járásra ösztönözhet, azonban a hit az, amely a lelket hordozza. A hit az az olaj, amely által a szent áhítatosság és komoly jámborság kerekei könnyebben forognak. A kocsi kerekei hit nélkül kiesnek és mi csak nagy nehezen vonszolódunk tovább. Hit által mindent tehetek, de hit nélkül nincs kedvem, sem erőm az Úr szolgálatában valamit végezni. Ha azt az embert keresed, aki a legjobban szolgál az Istennek, akkor azt az embert kutasd fel, akinek a legtöbb hite van. Kevés hit is üdvözítheti az embert, de a kicsiny nem képes Isten ügyében nagy dolgokra. Kishitű nem lett volna képes „Apolliont” legyőzni, azt csak Keresztyén tehette. Kishitű nem ölhette meg „Kétségbeesés óriást”, „Bátorszívű” karjára volt szükség e szörnyeteg legyőzéséhez. A kicsiny hit is eljut a mennybe, minden kétség nélkül, de gyakran dióhéjban kell menekülnie, és majdnem minden ékességét elveszíti. Kishitű mester szól: „Ez göröngyös út, tele van szúrós tövissel és veszéllyel, félek rátenni lábaimat”. Az erős hitű hős azonban megemlékezik az ígéretről: „Vas és érc a te sarúid, erős és hatalmas leszel, míg élsz”, - és bátorságot vesz. A kicsiny hit kételkedve áll és szaporítja könnyeivel a víz áradatát, az erős hit pedig énekel: „Mikor vízen mégy át, én veled vagyok, az ár nem borít el téged” és azonnal átlépked a mélység habjain. Akarsz vidám és boldog lenni? Vágysz örvendezni jámborságod felett? Ha szeretettel és élvezettel teljes isteni félelmet óhajtasz, nem pedig olyat, amely a bánat komor szürkeségében vész el, akkor „legyen bizodalmad Istenben”. Ha szereted a homályt és tetszik neked a nyomor és a sínylődés, elégedj meg kevés hittel. Ha pedig a napfényt kedveled és örömmel hangoztatod a boldogság énekét, ápold szorgalmasan legjobb és legszükségesebb adományt: „az erős hitet”.

„A hit mindenható,
Ereje nagy, végtelen,
Istent dicséri szüntelen.”

Március 8.

„Sok nyomorúságon át kell bemennünk az Isten országába.” (Apostolok cselekedetei 14,22)

Isten gyermekeinek sok nehézséggel kell megküzdeni. Amikor Isten az övéit kiválasztotta, nem az volt a szándéka, hogy azok soha se legyenek nyomorúságokkal meglátogatva. A nyomorúság kemencéjében választattak el, s ez az elválasztás nem azért történt, hogy földi örömöt és békességet nyerjenek. A halálos ágytól és a halandó test szenvedéseitől való megszabadulásra vonatkozólag nem nyertek ígéretet, de mikor az Úr kiváltságaikról szóló levelüket megírta, egyben azt is elrendelte, hogy az okvetlen bekövetkező áldások mellől a fenyítékeknek sem szabad hiányozni. A megpróbáltatások örökségünkhöz tartoznak. Isten szent elhatározásában nekünk szánta ezt és Krisztus az Ő utolsó akaratában megerősíti azt. Amilyen bizonyos, hogy a csillagokat kezei alkották és pályájukat Ő megszabta, épp olyan bizonyos, hogy próbáltatásaink Tőle jönnek. Azok idejét, helyét, nagyságát és az azok által ránk gyakorolt hatást megállapította. Értelmes emberek soha nem gondolnak arra, hogy a nyomorúság el fogja őket kerülni. Ha azt tennék mégis, tévednek, mert elődeik közül egy sem lett megkímélve attól. Gondoljatok Jób türelmére, emlékezzetek Ábrahámra, aki megpróbáltatott és a sok nyomorúság között nyilvánult hite folytán „a hívők atyjává”. Figyeljétek meg az ősatyák, próféták, apostolok és vértanúk életét: azt fedezitek fel, hogy a kegyelem edényei közül egy sem lett megkímélve a nyomorúságok kemencéjében való megtisztítástól. Régtől fogva elrendeltetett, hogy a nyomor keresztje ott álljon a kegyelem edényein, mint királyi címer, amely őket, mint a király dicsőségének edényeit ékesítse. Jól lehet az Isten gyermekeinek útja a nyomorúság, mindannak dacára vigasztalja őket az a tudat, hogy Mesterük megelőzte őket ezen az úton. Jelenléte és irgalmassága felüdíti, kegyelme hordozza, példája pedig tanítja őket tűrni. Ha pedig megnyerik örökség gyanánt azt az „országot”, akkor többet kapnak, mint csupán kárpótlást azon „nyomorúságok” helyett, amelyeken át kellett menniük, hogy dicsőségbe juthassanak.

„A mennyország örömébe,
Nyomor útján juthatunk be.”

Március 9.

„Ő mindenestől fogva kívánatos… ez az én barátom” (Énekek éneke 5,16)

Az Úr Jézus kimondhatatlan szeretetreméltósága és szépsége mindenkit meggyőz. Ami nem annyira csodálkozásra, mint inkább szeretetre irányul. Ő több mint szép és fenséges. Ő kedves, kívánatos. Ó igen, az Isten népe a legteljesebben igazolhatja e drága igék használatának helyességét, mivel ez a nép Jézus legforróbb szeretetének tárgya, annak a szeretetnek, amely az Ő benső lényének nagyságán és elbűvölő tökéletességén alapszik. Jézus tanítványa, nézz Urad ajkára és mondd: „Nem kedves az Ő ajka?” „Nem gerjed a mi szívünk, ha velünk beszél az úton?”. Immánuelem imádói, tekintsetek az Ő fejére, amely a legfinomabb arany s mondjátok, nem becsesek e nektek az Ő gondolatai? Nem olvad át tiszteletetek szeretetbeli boldogságba, ha alázatban leborultok alakja előtt, kinek alakja olyan, mint a Libánon és mint a kiválogatott cédrus? Nem bűvöl-e testének minden tagja és nem illatozik-e egész lénye nemes kenetének jó illatától? Hiányzik-e fenséges testének valamelyik tagjáról a szépség? Létezne olyan része szent Személyének, amely mágnesként ne hatna ránk? Van-e egyetlen mozzanata, melynek kelleme ne fűzné szorosabban szívünket hozzá? Szeretetünk nem csak szerető szívére nyom pecsétet, hanem mindenható karjára is. Nincs Benne olyan rész, amely minket iránta való szeretettel be ne töltene. Buzgó szerelmünk kedves kenetével egész alakját megkenjük. Egész életét szeretnénk magunkban kifejezni, egész lelkét kívánnánk lelkünkben kiábrázolni. Minden más lényben találunk valami hibát; Ő egészen tökéletes, benne minden teljesen megvan. A legkiválóbb szentek ruháján is van szenny és homlokán ránc, de Ő merő kedvesség, csupa kedvesség! A földi teremtmények valamennyi napjának megvan a maga foltja; e szép világnak is vannak pusztái és vadonjai. A legszeretetreméltóbb lényt szerethetjük igazán, de íme, Jézus Krisztus tiszta arany, homály nélküli világosság, árny nélküli fény, felhő nélkül való dicsőség, „mindenestől fogva kívánatos: ez az én barátom”. „Ó, hogy szeresselek, hőn és igazán!”

Március 10.

„Míg jó dolgom volt, azt gondoltam: Nem tántorodom meg soha.” (Zsoltárok 30,7)

Moáb nyugodtan hevert cserepében, mert soha sem öntetett ki egyik edényből a másikba. Adj valamely embernek gazdagságot, hadd jöjjenek járművei mindig bőségesen megrakodva haza; hagyd a szelet és habokat úgy tombolni, mintha azok szolgái volnának, hogy hajóját a nagy világtenger feneketlen mélysége fölött tovavigye. Szántóföldje hadd hozzon dús termést, vetései szépen fejlődjenek a kedvező időjárás mellett; szakadatlanul vágyai szerint sikerüljön minden. A nép előtt tekintélynek örvendjen, legyen virágzó egészsége, acélidegzettel és tündöklő szemekkel élje világát boldogan, legyen vidám és kedélyes, áradjon belőle a tréfa, folytonosan öröméneket énekeljen. Hagyd, hogy csillogjanak szemei újabb gyönyörök miatt, mindez nem hoz jót, mert a jóllét ezen állapotának természetes következménye minden embernél, legyen bár a legjobb keresztyén is, ki valaha lélegzett a földön, az elbizakodottság. Sőt Dávid is azt mondta: „Soha meg nem változik az én állapotom,” már pedig mi sem vagyunk jobbak Dávidnál, sőt fél annyira sem. Kedves testvér, óvatos légy utad egyengetett helyein; hálát adhatsz Istennek, ha olyan helyre találsz; de akkor se légy kevésbé hálás, ha kemény és göröngyös úton kell haladnod. Ha Isten minket folyton a jólét bölcsőjében ringatna, ha mindig a szerencse ölében ülnénk, ha folyton a földi élvezetek térdein lennénk is ringatva, házunk alabástrom oszlopain sohasem látnánk foltot, egünket nem homályosítaná felhő, életünk borába soha nem vegyülne egy csepp üröm sem, akkor megkábulnánk a jóllét teljességétől és elhitetnénk magunkat azt gondolva, milyen jól „állunk!” Igaz, valóban állnánk, de ingatag, keskeny és veszélyes hegyormon, minden pillanatban a legnagyobb veszélyben forognánk, mint az árbocfa tetején a hajóskosárban ülő ember. Azért hálával tartozunk Istennek a megpróbáltatásokért és köszönettel fogadjuk a szerencse változatosságát, magasztaljuk nevét a vagyon és földi javak elvesztése esetén is, mivelhogy tapasztaljuk, ha így nem fenyítene Isten bennünket, könnyen biztonságba helyezkednénk és közönyösek lennénk. E változatlan földön a boldogság kemény tűzpróba.

Március 11.

„Ellenben a bűn, hogy meglássék bűn mivolta, a jó által hoz rám halált.” (Róma 7,13)

A legcsekélyebb bűnös gondolattól is őrizkedj. Megtérésünk idején a lelkiismeret oly gyöngéd, hogy a legkisebb bűntől is iszonnyal fordulunk el. De a zajos világ durva kezei alatt az új élet első gyümölcsének gyöngéd illata mihamar elenyészik. Az ifjú istenfélelem érzékeny plántája később burjánzó fűvé válik, mely mindenfelől enged, jobbra-balra hajlik és magán mindenféle sérelmet elvisel. Fájdalom, ez nagyon igaz. A keresztyén lassan-lassan úgy eltompulhat, hogy az a bűn, mely valamikor neki aggodalmat és rémületet okozott, többé a legkevésbé sem nyugtalanítja. Az ember lassanként megbarátkozik a bűnnel. Az ágyúdörgéstől megsüketült fül a hárfa szelíd hangját nem veszi többé észre. Eleinte a kicsiny bűn is fájdalmat okoz, később azt mondjuk: „Ó, ez ugyebár csekélység?” Azután jön egy nagyobb, azután ismét jön másik, míg végre oda jutunk, hogy a bűnt egyáltalán csak kis hibának tekintjük. Végül pedig jön ez a kárhozatos kijelentés: „Mi nem estünk bele nyilvános bűnökbe”. Így gyengül el a bűn iránti iszony, fátyolt vetünk a bűnre és enyhe neveket adunk neki. Keresztyén, vigyázz, ne vedd könnyen a bűnt! Vigyázz, mert végül romlásba visz! A bűn csekélység? Nem halálos méreg az? Mit tudsz te annak öldöklő erejéről? A bűn csekélység? Avagy nem rókafiak-e azok, melyek a szőlőhegyet pusztítják? Nem építenek-e sziklát a tenger mélységéből a láthatatlan korallállatkák, melyeken nagy hajók törnek össze? Kis csapások nem döntik-e le a legnagyobb tölgyeket? Nem koptatja-e el a folyton csepegő víz a legkeményebb követ is? A bűn csekély dolog? A Megváltó fejét tövissel koronázta és oldalát átfúrta! Szenvedést, halálfélelmet, keserűséget és fájdalmat szerzett Neki. Ha az örökkévalóság mérlegében mérnétek meg a legkisebb bűnöket is, akkor futnátok tőle, mint a kígyótól és a gonosznak a legcsekélyebb látszatát is kerülnétek és utálnátok. Minden bűnt tekintsetek úgy, mint amik a Megváltót a keresztre szegezték, akkor ismeritek fel a bűn halálos voltát.

Március 12.

„Szeresd felebarátodat.” (Máté 5,43)

Szeresd felebarátodat. Az lehet gazdag, te pedig szegény vagy, fényes palotája mellett alacsony hajlékban élsz. Naponta látod pompáját, drága ruháját és ízletes lakomáit; Isten adta neki ezt az ajándékot, ne irigyeld jó állapotát és ne táplálj ellene gonosz gondolatokat. Elégedj meg sorsoddal, ha nem sikerül jobbhoz jutnod, de ne nézd rossz érzéssel felebarátodat, ne kívánd, hogy hozzád hasonló legyen. Szeresd, akkor nem fogsz rá irigykedni. Vagy fordítva, te vagy gazdag és melletted lakik egy szegény. Ne szégyelld őt felebarátodnak nevezni. Tartsd szemed előtt, hogy köteles vagy őt szeretni. A világ azt mondja: alacsony rangú hozzád mérve. Miben kevesebb nálad? Sokkal nagyobb a hasonlat, mint a rang és állás által való alárendeltség, mert „Isten az egész emberiséget egy vérből teremtette, kik a földnek színén lakoznak és Ő nincs messze egyikünktől sem”. Persze, ruhád jobb az övénél, de magad egy hajszállal sem vagy különb nála? Ő ember, te mivel vagy több annál? Ne felejtsd el felebarátodat szeretni, még ha rongyokkal fedezi is magát, vagy nagy szegénységben sínylődik. Hanem te ezt mondod: „Nem szerethetem felebarátomat, mert minden jóságomért hálátlansággal és megvetéssel fizet”. Úgy, akkor szereteted nagylelkűségének megnyilatkozására annál nagyobb alkalom van. Ugyebár, inkább lennél otthon ülő katona, mint olyan harcos, aki a szeretet nehéz harcát vívja? Aki mer, az nyer. Szereteted útja bár töretlen, mindaz által lépj rá vidáman és szeresd felebarátodat bensőleg és odaadóan minden jó és balsorsban. Gyűjts eleven szenet a fejére, ha nincs esetleg mindaz megelégedésére, gondolj arra, hogy aki szeretetedet megveti, Megváltódat veti meg, aki őt még soha sem vetette meg. Tetted Jézus előtt éppen olyan kedves, mintha felebarátaid hálás elismeréssel fogadnák. Szeresd felebarátodat, mert azáltal Urad és Mestered lábnyomába lépsz. „A szeretet Istentől van. Valaki szereti atyjafiát, Istentől született és ismeri az Istent”.

Március 13.

„Mit ülünk itt, amíg meghalunk?” (2 Királyok 7,3)

Kedves olvasó, ennek a könyvecskének főképpen a hívők épülésére kellene szolgálni, de ha még nem vagy megtérve és megmentve, az én lelkem aggódik miattad és szeretnék neked valamit mondani, ami áldásul szolgálhat számodra. Nyisd fel bibliádat, olvasd el a bélpoklosok történetét és elmélkedjél állapotuk felett, mert az teljesen hasonlít a tiédhez. Ha maradsz, ahol vagy, el kell veszned, de ha az Úr Jézushoz jössz, akkor is legfeljebb meghalhatsz. Egy régi közmondás az mondja: „Aki nem mer, az nem nyer”. A te esetedben a kockázat sem valami nagy. Ha dohos merengésben tespedsz, senki nem sajnálhat meg, ha romlásod bekövetkezik; de ha megmentetlenül kellene meghalnod, jóllehet kerested a kegyelmet – tegyük fel, hogy ez lehetséges volna – akkor a legáltalánosabb és legjogosultabb sajnálat tárgyává lennél. Senki sem menekülhet meg, ha vonakodik Jézusra tekinteni. Tudod jól, hogy akik benne hittek, meg lettek mentve, miért ne volna az részedre is lehetséges? A niniveiek ezt mondták: „Ki tudja?” Legyen legalább hasonló reményed és tedd próbára az Úr irgalmasságát. Ó, de rettenetes a kárhozatba hullani! Ha csak egy szál szalma létezne is, amibe kapaszkodhatnál, mégis utána kellene kezedet nyújtani, az önfenntartás ösztönétől kényszeríttetve. Amit eddig neked mondtam, az mind a te kételyedre vonatkozott, most már bizonyságot teszek az Úr nevében: ha keresed Őt, megtalálhatod. Jézus senkit sem vet ki, aki hozzá jön. Nem kárhozol el, ha benne bízol, sőt ellenkezőleg, sokkal több kincset fogsz találni, mint amennyit a bélpoklosok a siriaiaktól elhagyott táborban találtak. Bátorítson fel téged a Szentlélek az azonnal való jövetelre, nem fogsz hiába hinni. Ha pedig üdvöt nyertél, menj és hirdesd másoknak is az örömhírt. Ne titkold el békédet, add tudtul üdvödet az égi Király házának és lépj közösségbe az övéivel. Mondd meg a város kapujában álló őröknek és a hivatalnokoknak észrevételeidet, add tudtul mindenkinek az örömhírt. Tegyen boldoggá az Úr még ma, mielőtt a nap lenyugodna!

Március 14.

„Aki tehát azt gondolja, hogy áll, vigyázzon, hogy el ne essék!” (1 Korintus 10,12)

Figyelemreméltó tény, hogy vannak emberek, kik képesek büszkék lenni az isteni kegyelemre. Az egyik azt mondja: „Erős hitem van, tehát nem fogok elesni. Egy szegény kishitű nincs biztosítva az eséstől, de én nem fogok soha ingadozni.” A másik ezt mondja: „Buzgó szeretetem van, tehát képes vagyok megállni, nem forgok veszélyben, nem tévedek el.” Aki a kegyelemmel dicsekszik, az kevés kegyelemmel bír. Némelyek, kik így tesznek, beképzelik maguknak, hogy a nyert kegyelmi adományok képesek őket jó állapotban megtartani, s nem gondolják meg, hogy a folyamnak szakadatlanul vizet kell kapni a forrásból, különben hamar kiszárad a medre. Ha a lámpát nem töltik meg rendesen, úgy eddigi ragyogó fénye dacára, holnap már csak füstölögni fog, nemsokára pedig csak ártalmas bűzt fog maga körül terjeszteni. Óvd magad attól, hogy öntetszelgésből erényeiddel felfuvalkodj, hanem dicsekedésedet és bizalmadat teljesen Krisztusba, az Ő erejébe helyezd, mert csak úgy menekülhetsz meg a biztos bukástól. Többet törődj az imával. Több időt fordíts a szent összejövetelekre és az áhítatra. Isten igéjét buzgóbban és kitartóbban olvasd. Jobban vigyázz tetteidre és magaviseletedre. Élj bensőbb közösségben Isteneddel. A legjobb példaképet kövesd. Beszéded kedves és égi illattal fűszerezett legyen. Szívedet az emberi lelkek iránt való szeretet ragadja el. Úgy élj, hogy az emberek rád ismerjenek, hogy te is Jézussal voltál és Tőle tanultál. Egykor pedig, ha az a boldog nap elérkezik, amikor Az, aki lelkedet szereti, azt mondja neked: „Lépj be”, téged boldog elragadtatással töltsön be, amikor Tőle hallani fogod: „A nemes harcot megharcoltad, futásodat elvégezted, végezetre eltétetett neked igazságnak fonnyadhatatlan koronája”. Előre, kedves keresztyén, óvatossággal és megfontolással! Előre szent félelemmel és rettegéssel! Előre, egyedül Jézusban vetett hittel és bizalommal! Folytonos könyörgésed legyen: „Tarts meg engem a te beszéded által”. Egyedül csak Ő óvhat meg titeket minden szennytől és állíthat „örömmel az Ő dicsőségének színe elé fedhetetlenül”.

Március 15.

„Te azért, fiam, erősödjél meg a kegyelemben, amely a Krisztus Jézusban van.” (2 Timóteus 2,1)

Krisztusnál végtelen sok kegyelemi kincs van, melyet nem tart fent magának. Miképpen a víztartály a vezetéket látja el vízzel, azonképpen önti Krisztus az Ő kegyelmének kincseit az övéi szívébe. „Az ő teljességéből vettünk kegyelmet kegyelemért.” Mintha csak azért birtokolja azokat, hogy bennünket megajándékozhasson. Ő élő forrás, mely folyton buzog, hogy az üres vedreket megtöltse és a hozzá közeledők lihegő ajkát megenyhítse. Olyan fa, mely nem azért hozza drága gyümölcseit, hogy az ágakon csüngjenek, hanem hogy az éhezők bátran leszakíthassák azokat. Nyilvánuljon bár akár megbocsátásban vagy megtisztításban, akár megőrzésben, erősítésben, megvilágosításban, felélesztésben vagy szentségben a kegyelem működése, azok mindegyike pénz nélkül nyerhető Tőle mindenkor. A kegyelem működésének nincs olyan alakja és nyilvánulása, melyet bőségesen ne közölne népével. Miképpen testünk vére, mely a szívből indul ki, minden tagba egyformán szétfolyik és mindegyiknek tulajdona, azonképpen a kegyelem kiáradása a Bárányt követő szentek mindegyikének öröksége. Krisztus és az ő gyülekezete között lévő édes közösség abban áll, hogy egy és ugyanazon adományokkal rendelkezzenek. Krisztus a fő, akire először öntik az olajat, ez az olaj azonban lecsepeg, öltözete alsó szélére, úgy, hogy a legcsekélyebb szent is ugyanazzal a becses olajjal kenetik meg, melyet a fejre öntöttek. Az a valóságos közösség, ahol a kegyelem nedve a törzsből száll az ágakba, ahol önmagától érthető, hogy a törzs ugyanattól a tápláléktól erősödik, mely az ágak életét fenntartja. Amint napról-napra Jézus kegyelmében részesülünk, és mindinkább megismerjük, hogy az Tőle ered, tekintsük Őt olyannak, mint aki velünk közösségben van és örüljünk a Vele való üdvös érintkezésünknek. Használjuk kegyelmi kincseinket napról-napra és minden időben keressünk Nála, mint szövetségesünk Uránál oltalmat. Ő kezeskedik összes szükségeink kiegyenlítéséről, oly teljes szabadságot adva nekünk, mint mikor az ember saját erszényéből vesz pénzt, és mint a kertész, ki fügét szakít fügefájáról.

„Ó, mily nagy ez a kegyelem.
Nem fogja fel az értelem!”

Március 16.

„Mert jövevény vagyok nálad” (Zsoltárok 39,13)

Ó Uram, jövevény vagyok és zsellér Te előtted, de nem vagyok Tőled mégsem elidegenedve. Tőled való természetes idegenségemet kegyelmed hatékonyan eltávolította; most már társaságodban haladok keresztül e bűnös világon, mint a jövevény az idegen földön. Te jövevény s idegen vagy saját (világodban) teremtményeid között. Az emberek elfelednek, megvetnek, törvényt és erkölcsöt cserélnek, és nem ismernek Téged. Drága fiad sajátjába jött, de az övéi Őt be nem fogadták. E világon volt és e világ általa teremtetett, de a világ Őt nem ismerte meg. Sohasem volt egy tarka tollazatú madár a honi madarak között olyan idegen, mint szerető fiad anyjának testvérei között. Miért volna tehát az előttem idegen dolog, ha mint Jézus tanítványa és követője ismeretlen és idegen vagyok e földön? Ó Istenem, nem akarok ott polgárjoggal rendelkezni, ahol az én Uram Jézusom jövevény volt. Az Ő átfúrt keze meglazította azt a kötelet, mely engem egykor e földhöz kötött, így jövevénnyé lettem ezen a világon. Beszédem a babilóniaiaknak, kik között lakom, külföldi szólásnak tűnik fel, erkölcsöm feltűnő előttük, tetteim idegenek nekik. A hottentotta kényelmesebben érezné magát az én házamban, mint én érezném magamat a hitetlenek társaságában. Sorsomat az enyhíti, hogy a Tied vagyok, bár jövevény és zsellér vagyok e földön. Vándortársam vagy és társam a nyomorúságban. Ó milyen élvezet ilyen üdvös társaságban zarándokolni! Nem gerjedez-e a szívem, ha velem beszélget az úton? Bár zarándok vagyok, mégis boldogabbnak érzem magam, mint akik trónon ülnek és otthonosabban érzem magam Jézussal, mint akik kinccsel megrakott pompás házakban laknak.

„Az életem csak vándorlás,
Szép hazám felé utazás,
A szent s dicső Jeruzsálembe.

Az Istennek szent városa,
Melyet Megváltóm alkota;
Hol dicsérem Őt majd örömébe.

Az életem csak vándorlás
Szép hazám felé utazás.”

Március 17.

„Emlékezzünk meg a szegényekről.” (Galata 2,10)

Miért engedi meg Isten, hogy az ő gyermekei közül oly sokan szegények legyenek? Hiszen, ha Neki úgy tetszene, akkor gazdaggá tehetné őket; arannyal teli erszényeket helyezhetne küszöbeikre; gazdag jövedelmekkel áldhatná meg őket vagy pedig házaikat gyümölccsel és mindenféle élelemmel a leggazdagabb módon venné körül olyanformán, amint egykor Izrael tábora körül fürjek halmaza feküdt és kenyér hullott az égből táplálékul. „Az erdőnek minden vada és a hegyeken való sok ezer barmok mind az Ő tulajdona”, melyeket nekik ajándékozhatna. Azt is megtehetné, hogy a gazdagok, nagyok, hatalmasok eljönnének és minden hatalmukat és összes kincsüket az ő gyermekei lábaihoz raknák, mert ő úgy igazítja az emberek szívét, mint a víznek folyását. De nem tetszik Istennek ekképpen eljárni. Megengedi, hogy az Övéi szükséget szenvedjenek, megvetésben és nyomorúságban sínylődjenek. Miért teszi ezt? Annak alapja nagyon sokféle, melynek egyike az, hogy nekünk, kiket bőséggel megáldott, alkalmat adjon Megváltónk iránt való szeretetünk nyilvánítására. Krisztushoz való szeretetünket kifejezzük azzal, ha Őt dicsérjük és Hozzá fohászkodunk; de ha nem léteznének a világon szegények, elveszítenénk azt a drága előnyünket, hogy szeretetünket szegény testvéreink iránt gyakorolt jótétemény, részvét és szolgálatkész könyörület által napfényre hozzuk. Ezt Ő úgy rendelte, hogy ebben bebizonyíthassuk azt, hogy szeretetünk nemcsak beszédben áll, hanem cselekedetben és valóságban. Ha az Úr Jézust igazán szeretjük, úgy gondunk van azokra is, akiket Ő is szeret. Aki Neki drága, legyen nekünk is drága. Azért ezt a ténykedő szeretetet ne tekintsük kötelességnek, hanem kiváltságnak és vegyük fel az Úr seregében levő szegények ügyét, megemlékezve a mi Urunk és Megváltónk beszédéről. „Valamit cselekedtetek eggyel az én kicsiny atyámfiai közül, én velem cselekedtétek.” Bizonyára ez a biztosítás elég kedves és ez az alap elég szilárd ahhoz, hogy minket arra ösztönözzön, hogy másokhoz tárt karokkal és szerető szívvel közeledjünk, mindenkor megemlékezve arról, hogy amit az Övéivel teszünk, Krisztus úgy fogja tekinteni és elismerni, mintha Ő vele tettük volna.

Március 18.

„Mert mindnyájan Isten fiai vagytok a Krisztus Jézusban való hit által.” (Galata 3,26)

Az isteni fiúság a megváltottaknak közös kiváltsága. Te kishitű gyakran panaszkodsz: Bárcsak bírnék Bátorszívű hősies bátorságával, bár forgathatnám fegyverét és használhatnám pajzsát! Ah, de én minden szalmaszálba megbotlom, és minden árnyéktól megijedek. Légy nyugodt Kishitű, Bátroszívű Isten gyermeke s te is Isten gyermeke vagy. Bátorszívű egy hajszállal sem birtokolja nagyobb mértékben az isteni fiúságot, mint te. Péter és Pál, ezek a kiváló apostolok a Legmagasságosabb családjához tartoznak, de te sem kevésbé. A gyenge hívő éppen úgy Isten gyermeke, mint bármelyik hithős.

„Ez az én boldogságom,
Dicső nyereségem,
Hogy meg nem csalódhatom,
Habár kicsiny hitem”.

Minden név ugyanazon egy családi lajstromba van feljegyezve. Az egyik nyerhet nagyobb kegyelmet, mint a másik, de Istennek, a mennyei Atyának szíve egyforma szeretettel van mindegyikhez. Némelyik nagyobb tetteket vihet véghez, Atyjának nagyobb dicsőséget szerezhet; de az, akinek neve legkisebb a mennyeknek országában, éppen úgy Istennek gyermeke, mint az, aki mennyei atyánk hatalmasai közé tartozik. Ez vigasztaljon, bátorítson és üdítsen fel, ha Istenhez közeledtünk és mondjuk: „Mi Atyánk.” De mihelyst vigasztalásunkra nézve ezt megértettük és felfogtuk, mindazonáltal ne elégedjünk meg gyenge hittel, hanem esedezzünk az apostolokkal hitünk növekedéséért és erősödéséért! Bármilyen gyenge is legyen hitünk, ha az az Úr Jézusba vetett hit igazi és valódi, utóbb mégis a mennybe fogunk jutni. Persze vándorlásunk ideje alatt gyenge hitünkkel kevés tisztességet szerezhetünk Urunknak és Mesterünknek, de a magasztos örömöt és békességet mindazáltal mégis élvezhetjük idelent. Ha azonban Krisztus dicsőségére akarsz élni, ha boldognak és szerencsésnek érzed magad szolgálatában, akkor törekedj arra, hogy mindinkább betelj a fiúság lelkével, mígnem a teljes szeretet kirekeszti a rettegést.

Március 19.

"Megerősödött a hitben." (Róma 4,20)

Keresztyén, vigyázz hitedre! Gondold meg, hogy a hit azon egyetlen út, amelyen kegyelemhez és áldáshoz juthatsz. Ha isteni áldásokra van szükségünk, azokat csupán hit által nyerhetjük el. Csak a hívő lélek komoly imája nyer meghallgatást Isten trónja előtt. A hit az égi követ a lélek és a megdicsőült megváltó között. Ha hiányzik ez a követ, akkor nem küldhetjük fel imáinkat és nem nyerhetünk meghallgattatást onnan felülről. A hit az a távíróvonal, mely a föld és a menny között van kifeszítve, melyen Isten kedves ígéretei olyan gyorsan átfutnak, hogy mielőtt kiáltanánk, már felel, mielőtt még szólnánk, meghallgat minket. De ha ez a távíróösszeköttetés elszakad, hogyan jutunk azután az ígéretekhez? Nagy nyomorban vagyok? Nyomorúságomban segítséget nyerhetek a hit által. Ellenség szorongat? Az én lelkem hit által biztos menedéket és oltalmat talál Nála. De ha nincs hitem, akkor hasztalan kiálltok Istenhez. Anélkül nem létezik út lelkem és a mennyország között. A hit olyan út, melyen az ima tüzes lovai a legerősebb téli hidegben is futnak, mégpedig annál gyorsabban, minél élesebben vág a hideg. Ha ezt az utat elzárjátok, majd meglátjátok, tudtok-e akkor a nagy Királlyal másként érintkezni? A hit összeköt engem az Istennel. A hit öltöztet fel az Úrnak erejébe. A hit a Jehova mindenhatóságát szolgálatomba állítja. A hit minden isteni tulajdonságot igénybe vesz az én védelmemre és oltalmamra. Mellettem áll a pokoli hatalmakkal folytatott küzdelemben. Győzelmesen visz keresztül engem ellenségeim holttestein. Miként nyerhetek azonban hit nélkül valamit az Úrtól? "Aki kételkedik, hasonló a tenger habjához, mely a szelektől ide s tova hánykolódik; ne vélje azért az olyan ember, hogy ő valamit vesz az Úrtól." Azért, ó, keresztyén, őrködj gondosan hited fölött, mert ezáltal mindent megnyerhetsz, bármily szegény vagy, de anélkül semmit sem kapsz.

"Hiheted ezt? Minden lehetséges a hívőnek."

Március 20.

"Az én szerelmesem." (Énekek Éneke 2,16)

Az a fenséges név hangzik itt fülünkbe, mellyel Isten gyülekezete nagy elragadtatásának pillanatában régtől fogva az Úrnak felkentjét szokta nevezni. Mikor a tavasz elérkezett és a gerlicék szava hallatszik a mi földünkön, akkor az Ő szeretet-éneke kedvesebb volt, mint valaha, mely így hangzik: "Az én szerelmesem enyém, és én az övé, aki a liliomok közt legeltet". Öröménekében mindig ezzel a gyönyörűséges névvel nevezi Őt: "Az én szerelmesem". Sőt abban a huzamos téli időben, amikor a bálványozás az Úr kertjét pusztává és kietlenné tette, találtak az Úrnak prófétái alkalmat arra, hogy az Úrnak terhét kevés időre félretéve, azt mondják Ézsaiással: "Éneklem immár az én szerelmesemnek, az én szerelmesem énekét az ő szőlőjéről". Habár még nem látták a szentek az Ő arcát és még nem jött el testben, hogy közöttünk lakozzon, agy tehát ember az Ő dicsőségét még nem láthatta; mindannak dacára mégis Izráel vigasza, az elválasztottak reménye, öröme és mindazok barátja, kik őszintén jártak a Magasságos színe előtt. Mi is szívesen beszélünk Krisztusról, ami lelkünk Szerelmeséről Istennel való társaságunk nyári napjain és érezzük, hogy Ő drága és becses nekünk, "sok ezer közül választatott és mindenestől kedves". A gyülekezetnek, mint jegyesnek, Jézushoz, mint Szerelmeséhez való szeretetének erős bizonyítéka az, hogy az apostol az egész világot kihívja, hogy szakassza el, ha bírja őt a Krisztus szerelmétől és azt állítja, hogy sem nyomorúság, sem keserűség, üldözés, éhség, mezítelenség, veszedelem vagy fegyver nem képes arra; sőt dicsekedik: "Mindenekben diadalmasoknál feljebbvalók vagyunk azáltal, aki minket szeretett". Óh, bárcsak még jobban ismerhetnénk Téged, Egyetlenegy örökké szeretett barátunk!

"Jézus, emléked is édes,
Szívet elragadni képes;
De az öröm, oh, milyen nagy,
Hogyha magad is jelen vagy!

Jézus öröm s Barátom,
Életforrás s igazi napom!
E földön hasonmásod nincs,
Nálad van minden drága kincs".

Március 21.

„De eljön az az óra, sőt már el is jött, amikor elszéledtek, mindenki a maga otthonába, és engem egyedül hagytok” (János 16,32)

A Gecsemánéban véghez ment szenvedésnek csak néhány tanítvány volt szemtanúja. A nagy többség még nem jutott annyira a kegyelem ismeretében, hogy ott bepillanthattak volna abba a titokba, mely azon a helyen nyilvánult, ahol az Úr a halállal küzdött; mindegyik saját otthonában a páskaünneppel volt elfoglalva. Ezekhez hasonlítanak a jelenben azok, kik a betűk szerint élnek, de az evangélium szellemét illetőleg, még neveletlenek. Csak tizenkettő, nem, csak tizenegy mehetett Vele a Gecsemánéba, hogy nézze a „nagy, csodálatos látást”. A tizenegy közül is csak nyolcnak bizonyos távolságban vissza kellett maradni; habár ők is a társaság tagjai voltak, de nem olyan bizalmas mértékben, mint ahogy szokás különben hőn szeretett embereket részesíteni. Csak a három előnyben részesült közeledhetett Urunk titokteljes szenvedésének kárpitjához; még nekik is egy kőhajításnyi távolságra kellett maradni. Egyedül „kellett tekernie a sajtót”. Senki sem lehetett mellette. Péter és Zebedeusnak két fia képviselik azokat a kívülálló és állhatatos szenteket, kik megérdemlik az „atyák” neveit. Ők ismerik a nagy hullámok dühöngéseit és talán képesek megmérni a Megváltó szenvedésének rettenetes áradatát. Néhány kiválasztott lélek beléphet a belső szentélybe és hallhatja a szenvedő főpap könyörgését, mivel ők arra rendeltettek, hogy a jövő idők nehéz küzdelmeiben mások javára és erősítésére legyenek. Ők megismerhetik szenvedéseinek közösségét, hogy az Ő halálához legyenek hasonlatosok. De ezek sem hatolhattak be az Ő szenvedéseinek „szentek-szentjébe.” A görög liturgia egyik érdekes helye így hangzik: „A te ismeretlen szenvedéseid”; létezik még olyan hely a Megváltó szenvedésének hajlékában, mely minden ember tekintete és közeledése elől elzárva maradt. Jézus e helyen magára hagyatott. Itt Jézus több mint „kimondhatatlan ajándék!” Olyan szépen fejezi ki ezt egyik énekünk:

„Segíts szenvedéseidre emlékezni,
Szent szerelmed tengerébe mélyedni,
Melynek folytán megváltottál a bűntől
Minden vétkünktől.”

Március 22.

„Egy kissé továbbment, arcra borult, és így imádkozott” (Máté 26,39)

Az isteni fiúság a megváltottaknak közös kiváltsága. Te kishitű gyakran panaszkodsz: Bárcsak bírnék Bátorszívű hősies bátorságával, bár forgathatnám fegyverét és használhatnám pajzsát! Ah, de én minden szalmaszálba megbotlom, és minden árnyéktól megijedek. Légy nyugodt Kishitű, Bátroszívű Isten gyermeke s te is Isten gyermeke vagy. Bátorszívű egy hajszállal sem birtokolja nagyobb mértékben az isteni fiúságot, mint te. Péter és Pál, ezek a kiváló apostolok a Legmagasságosabb családjához tartoznak, de te sem kevésbé. A gyenge hívő éppen úgy Isten gyermeke, mint bármelyik hithős.

„Ez az én boldogságom,
Dicső nyereségem,
Hogy meg nem csalódhatom,
Habár kicsiny hitem”.

Megváltónk imádkozásában, mikor a szenvedések óráiban könyörgött, különböző tanulságos dolgok merültek fel. Az Ő imája: 1.Magányos ima volt. Még három kedvenc tanítványát is hátra hagyta. Hívő lélek, végy alkalmat magadnak a magányban való imára, kiváltképpen a szenvedés idején. A családi ima, a baráti körben való ima, a gyülekezetben elmondott ima nem pótolja azt. Azok is értékesek, de a legdrágább áldozati füst, akkor száll fel füstölő edényeitekből, ha a magány csendjében kiáltotok az Úrhoz, ahol egyedül csak az Ő fülei hallják azt. 2.Alázatos ima volt. Lukács azt mondja: „térdre esett;” egy másik evangélista pedig azt írja: „arcra borult.” Milyen helyzet illik hát hozzád, aki csekély szolgája vagy nagy Mesterednek? Mennyi porral és hamuval legyen fejed befedve? Az alázat jó zsámoly az imánál. Nem remélhetünk Istentől valamit, ha meg nem alázzuk magunkat, hogy alkalmas időben felmagasztaljon. 3.Gyermekies ima volt. „Abba, szerelmes Atya”. Tapasztalni fogjátok, hogy az isteni fiúságra való hivatkozás erős vár a nyomorúság idején. Mint alárendeltek, semmiféle jogra sem támaszthatnátok igényt, mert bukásotok által elveszítettétek azt; de egy gyermek jogát semmi sem törölheti ki az atyai szívből. Ne féljetek ezt mondani: „Atyám, hallgasd meg könyörgésemet!” 4.Figyeljétek meg, hogy ez egy kitartó ima volt. Háromszor imádkozott. Ne tágítsatok, míg meghallgattatást nem nyertek. Tegyetek úgy, mint a tolakodó özvegyasszony, ki ismételt kérése folytán megnyerte azt, amit első kérelmére nem kapott meg. „A könyörgésben állhatatosak legyetek, ugyanazon dologban vigyázva hálaadással.” 5.Végül, ez az ima megadással teljes volt. „Mindaz által ne úgy legyen, amint én akarom, hanem amint Te.” Engedj, úgy Isten is enged. Történjék minden úgy, ahogyan Isten akarja, mert Ő azt jóra fogja fordítani. Elégedj meg azzal, ha imádat letehetted Isten kezébe, aki jól tudja mikor, hogyan és mit kell megadnia és mit kell visszatartania. Ha komolyan áthatva, kitartóan, de alázatosan és megnyugvással imádkozol, akkor győzni fogsz.

Március 23.

„Verejtéke olyan volt, mint a földre hulló nagy vércseppek” (Lukács 22,44)

Megváltónk nagy gyötrődése, melyet a kísértéssel való heves tusakodás okozott, olyan természetfeletti izgatottságba hozta egész testét, hogy abból nagy vércseppek törtek elő és a földre hulltak. Ez mutatja, milyen rettenetesen nehezedett Rá a bűn súlya, amely annyira összezúzta, hogy vért izzadott! A szeretetnek milyen nagy hatalma nyilvánul itt meg előttünk! Egy régi természettudós megfigyelte, hogy az a ruggyanta a legkitűnőbb, amely a mézgafából vágás nélkül folyik ki a kéreg alól. E drága fa kellemes nedvet szolgáltat, mikor az ostorcsapások megsebesítik és a kereszten szegek fúrják át testét; de íme, legbecsesebb nedvét akkor árasztja, mikor sem az ostor, sem a szeg, sem a lándzsaszúrás nem sebzi Őt. Ez Krisztus önkéntes szenvedését áthatóvá teszi nekünk, mivel itt a vér erőszakos előidézés nélkül folyik. Itt nem kell sem szúrás, sem vágás: önként folyik a vér. Itt nem szükséges ez a parancs: „Jöjjetek elő források!” Folyik magától rózsaszín folyama. Ha az ember nagy lelki küzdelmet áll ki, akkor vére a szívéhez szorul. Az arca elsápad, közel van az eszméletlenséghez; a vér befelé szorul, mintha a belső embert kellene erősítenie, mikor nyomorúságon megy keresztül. Nézd meg csak a Megváltót lelki szenvedéseiben: annyira megüresítette magát, hogy halálos vívódásakor vére nem szívéhez szorult – saját belső embere erősítése végett, hanem kifelé nyomul és befecskendezi a földet. Krisztus szenvedésharca által kiöntetett a földre, amely leleplezi előttünk az áldozati ajándék teljességét, melyet önmagában hozott az emberiségért. Felfoghatjuk e most már, milyen heves volt ez a küzdelem és halljuk e hozzánk intézett szavát: „Mert a bűn ellen való harcban még nem álltatok ellen egészen a vérig!” Tekintsetek vallásunk nagy Apostolára s Főpapjára és inkább vért izzadjatok, mintsem megadjátok magatokat lelketek nagy ellenségének.

Március 24.

„Meghallgattatott istenfélelméért.” (Zsidók 5,7)

Meghallgattatott az ő félelméből, ahogy ez a hely világosan mondja, amely félelem csakis attól a pokoli kísértéstől származott: mintha teljesen el lett volna hagyva Istentől és emberektől. Talán még ennél keményebb kísértés is létezhet, de egészen biztos, hogy a legnehezebbek egyike a teljes elhagyatottság. „Lásd” – mondta a sátán – „egyetlen barátod sincs! Atyád elzárta előled részvétet tanúsító szívét. Dicsőségének angyalai közül egy sem nyújtja ki kezét segítségedre. Az egész menny elfordult Tőled; el vagy hagyatva. Nézd társaidat, akikkel nyájasan társalogtál, mit érnek azok? Mária fia, nézd testvéreidet, Jakabot, nézd kedvenc tanítványodat, Jánost, nézd Pétert a tüzes apostolt: milyen nyugodtan alszanak ezek a restek, mialatt fájdalmaidban gyötrődsz! Lásd, nincs barátod sem a mennyben, sem a földön. Az egész pokol összeesküdött ellened. Rémisztő poklaim mélységét felnyitottam, követeimet mindenfelé elküldtem a sötétség fejedelmei után, hogy törjenek ezen az éjszakán. A nyilakkal nem fogunk takarékoskodni, összes hatalmunkat felhasználjuk, hogy Téged legyőzzünk; mi lesz akkor veled Te egyedül való?” Lehet, hogy a kísértés ilyen volt; ami annyival is inkább hihető, mivel az angyal megjelenése, aki Őt erősítette, elvette félelmét. Meghallgattatott az Ő félelméből, többé nem volt egyedül, hanem Vele volt a menny. Talán éppen azért ment vissza háromszor tanítványaihoz, ahogy a költő mondja:

„Háromszor ment el magányos helyre és vissza,
Embereknél lelni, enyhítő vigaszra.”

Meg akart győződni, hogy tényleg igaz-e az, hogy Őt mindenki elhagyta volna? Mindnyájukat alva találta. De mégis talált némi vigaszt abban, hogy nem rosszindulatból, hanem mély szomorúság következtében aludtak: „a lélek ugyan kész, de a test erőtlen”. Minden esetre meghallgattatott az Ő félelmei között. Jézus meghallgattatást nyert legnagyobb szenvedései közepette. Én lelkem, téged is meghallgat az Úr.

Március 25.

„Csókkal árulod el az Emberfiát?" (Lukács 22,48)

Salamon azt mondja, hogy a gyűlölet csókja csalfaság. Jegyezd meg magadnak, hogy habár a világ nyájas arcot mutat, de ha lehetséges, megcsal és elárul téged egy csókkal épp úgy, mint Mesteredet. Ha valaki a keresztyénségre észrevétlenül csapást akar mérni, rendesen nagyrabecsülést színlel ezzel szemben. Oh, én óvakodom a kétszínűségtől és hízelgéstől, mely az ellenségeskedés és istentelenség fegyverhordozója. Mivel az igazságtalanság hamis voltát felismerem, okosnak kell lennem, mint a kígyónak, hogy az ellenség tervét kijátsszam és meghiúsítsam. A „bolond ifjút” félrevezeti a „paráznának ékessége” egy csókkal „mígnem átjárja a nyíl az ő testét”; bár tanulna ma az én lelkem Isten kegyelme által annyi bölcsességet, hogy a világ „sok beszéde és sikamlós nyelve” ne gyakorolhatna rám befolyást. Szentlélek, ne engedd meg, hogy én, szegény és gyarló embernek fia, csókkal árultassam el! Ám mi lesz, ha ennek az elveszett fiúnak, Júdásnak kárhozatos bűnébe már beleestem? Megkeresztelkedtem az Úr Jézus nevében, e földön levő gyülekezetének tagja vagyok és asztalához járulok, mindezek az én szám megannyi csókjai. Őszinte vagyok mindezekben? Ha nem, akkor aljas áruló vagyok. Épp olyan gondtalanul élek e világon, mint mások és mégis azt merészelem mondani, hogy Jézus tanítványa vagyok? Akkor az isteni félelmet csúfságra állítom és az általam viselt szent név káromlására ingerlem az embereket. Ha ilyen álnokul járok el, bizonyára én is Júdás vagyok és jobb lett volna, ha meg nem születtem volna. Lehet remélnem, hogy ebben ártatlan leszek? Óh, Uram, őrizz meg engem! Óh, Uram, tégy engem őszintévé és hűvé! Óvj meg a csalárdságnak minden útjától. Megváltóm, ne engedd, hogy Téged valaha eláruljalak. Óh, Úr Jézus, szeretlek téged, habár gyakran megszomorítottalak is, mindazáltal óhajtom szívemből, hogy Hozzád halálig hű maradhassak. Óh, Istenem, őrizz meg, hogy vallástételemben ne legyek magasra törő sas, hogy utóvégre mégis csak a gyehennába hulljak alá, „mivel Uramat, Mesteremet netalán csókkal árultam volna el”.

Március 26.

„Megmondtam nektek…: ha tehát engem kerestek, engedjétek ezeket elmenni!” (János 18,8)

Figyeld meg lelkem azt a gondolkodást, melyet az Úr Jézus még a kísértés óráiban is tanúsított kezeinek juhai iránt. A szenvedőnek átható szeretete erős a halálig. Magát megadja az ellenségnek, de mindenható szavaival megköveteli tanítványainak szabadon bocsáttatását. Önmagáért nem nyitja meg száját, s „mint a bárány, mely a mészárszékre vitetett, és mint a juh, mely az őt nyírók előtt megnémul és nem nyitotta fel az ő száját”; de tanítványai érdekében hatalmasan beszél. Ez a szeretet, szilárd, hű és önmegtagadó szeretet! Nincs-e ebben sokkal több, mint amennyit a külsőre vetett tekintettel észreveszünk? Nem foglalja-e magában ez az ige a megváltás munkájának lényét és lelkét? A jó Pásztor életét adja a juhokért, tehát megkívánja, hogy azok szabadon bocsáttassanak. A kezesség elismertetett és elfogadtatott, tehát az igazság megkívánja, hogy azok, akikért Ő jótáll, szabadon mehessenek útjukon. Az egyiptomi rabszolgaság korában elhangzott ez a hatalmas szó „Ezeket bocsássátok el!” A megváltottaknak a bűn és a sátán rabszolgaságából kell megmenekülni. A kételkedés mélységes tömlöcének minden cellájában visszhangzik ez a szó: „Ezeket bocsássátok el!” mire a gyötrődés és félelem felszabadul. A sátán észreveszi e jól ismert hangot és leveszi a lábát az elesettek nyakáról; a halál is meghallja és feltárja a sír érckapuját, hogy a halottak feltámadjanak. Az ő útjuk a tökéletességhez vezet; szentség, győzelem és dicsőség útja, melyen senki sem tarthatja fel őket. Oroszlán nem fordul elő útjukon, sem valami más vadnak nem szabad járni azon. A szarvas, mely előbb üldöztetett, a kegyetlen vadászokat nyomába csalta, s most a legfélénkebb őz és a mezőnek szarvasa zavartalan nyugalomban legelészhetnek együtt az Ő szeretetének rózsái között. Szétoszlott a golgotai kereszt fölött a viharos felhő; Sionnak zarándokait nem éri többé az Isten haragjának villáma. Jöjj szívem és örvendj annak a szabadságnak, melyet megváltód szerzett és magasztald nevét minden időben.

„Aki bízik sebeidbe,
Rátalált a menhelyére.”

Március 27.

„Akkor a tanítványok mind elhagyták őt, és elfutottak.” (Máté 26,56)

Jézus soha sem hagyta el őket, de ők elhagyták Őt és már szenvedéseinek kezdetén elfutottak, gyáván féltve életüket. Ez csak egyetlen tanulságos példa arról, hogy a hívők milyen bizonytalanságban vannak, amikor magukra maradnak; a legjobb esetben olyanok ők, mint a juhok, melyek elfutnak, ha jön a farkas. A veszélyre mindannyian figyelmeztetve voltak és megfogadták, hogy inkább meghalnak, mintsem Mesterüket elhagyják; de mégis elfogta őket rögtön a félelem és elfutottak. Talán e nap kezdetén én is acéloztam lelkemet, hogy képes legyek az Úrért elhordozni a szenvedéseket és bízom magamban, hogy állhatatos hűséget nyilváníthatok. De azt kell észrevennem magamról, hogy habár nem is hitetlen és gonosz szívvel, de mégis elfutottam az én Uramtól, mint az apostolok. Valamit csak megígérni vagy az ígéretet meg is tartani, egészen más dolog. A tanítványoknak örök dicsőséget szerzett volna, ha Jézus oldala mellett férfiasan megálltak volna. Elfutottak saját tisztességük elől, nagy szégyenükre. Ó, bár meg lennék őrizve hasonló szégyentől! Hol lehettek volna valaha jobb helyen, mint Uruknál és Megváltójuknál, ki kérhette volna az Atyát, hogy küldjön számára többet tizenkét sereg angyalnál? Elfutottak az ő biztos menedéküktől. Ó Istenem, ne engedj engem ilyen balgatagságba esni! Az isteni kegyelem képes a gyávát is hősökké tenni. A füstölgő len felgyúlhat, mint az oltáron a tűz, ha Isten úgy akarja. Sőt még ezek az apostolok is, akik olyan félénkek voltak, mint a nyúl, később oroszlán bátorsággal lettek felruházva, mikor a Szentlélek kitöltetett rájuk; ekként bátorrá teheti Istennek Szelleme az én félénk szívemet is az én Uramról tanúskodni, és az igazságról bizonyságot tenni. Milyen fájdalom foghatta el az Úr Jézust, amikor barátai hűtlenségét látta! Az egy keserű cseppel több volt szenvedése poharában, de a pohár ki lett ürítve; nem akarom azt újból keserűséggel és epével megtölteni. Ha Uramat elhagyom, ismét megfeszítem Őt és nyilvános gyalázatra adom. Irgalomnak szelleme óvj meg engem e szégyenletes állapottól, tarts meg alázatban és az én hű Uram és Megváltóm iránt való rettegés nélküli szeretetben.

Március 28.

„És így megismerjétek Krisztusnak minden ismeretet meghaladó szeretetét.” (Efézus 3,8)

Krisztus szeretetének gyöngédsége, gazdagsága, nagysága és hűsége felülmúl minden emberi felfogóképességet. Hol lehetne találni szavakat és kifejezéseket az Ő emberek iránti hasonlíthatatlan és utolérhetetlen szeretetének leírására? Beláthatatlanul tágas és nagy az! Ahogy a fecske csak szárnyainak hegyével érinti a vizet, de bele nem merül, úgy az ecsetelés minden szava csak azt a felületet érinti, amely alatt a feneketlen mélység rejlik. Joggal énekli a költő:

„Szeretetnek mély tengere!
Minden örömnek mélysége!
Ó szeretet, életünk fénye!”

Krisztusnak e szerelme tényleg megmérhetetlen és határtalan. Ki képes azt felfogni? Hogy Jézus szeretetéről helyes fogalmat alkothassunk magunknak, először meg kell ismernünk az Ő előbbi dicsőségét magasztos méltóságában és meg kellene értenünk a megalázkodás teljes mélységét, akkor, amikor a földön emberré lett. De ki tud nekünk útbaigazítással szolgálni Krisztus nagyságáról? Mikor a magasságos mennyekben trónján ült, az igaz Istentől való igaz Isten volt. Általa teremtettek az egek és annak minden serege. Mindenható karja tartja a világegyetemet; a kérubok és szeráfok dicsérete vette Őt körül szüntelen; a menny hallelujája és öröméneke áradozott szakadatlanul trónja előtt. Fenségesen uralkodott összes teremtményén, mint mindenek Istene, magasztalva az örökkévalóságban. Ki mondhatja meg az Ő dicsőségének nagyságát? De ki képes azt a mélységet is megmagyarázni, amelybe leszállt? Emberré lenni, már az sok volt, a fájdalom emberévé lenni, az még több. Vérezni, szenvedni és meghalni sok volt Annak, akit Isten fiának neveznek, de olyan kimondhatatlan gyötrődést és árulást elviselni, olyan gyalázatos halált elszenvedni – ez a könyörülő szeretetnek olyan mélysége, melyet a legihletettebb lélek sem lesz képes soha – még az örökkévalóságban sem – megmérni. Ez szeretet, valóban olyan szeretet, „mely minden ismeretnél feljebb való.” Ó, bárcsak ez a szeretet betöltené a szívünket hálaadó köszönettel és tenne minket mindenhatóságának élő tanúivá!

Március 29.

„Jóllehet ő a Fiú, szenvedéseiből megtanulta az engedelmességet” (Zsidók 5,8)

Az van mondva, hogy a mi üdvösségünknek Fejedelme a szenvedések által lett tökéletessé; azért nekünk, kik vétkezünk és a tökéletességtől távol vagyunk, nem szabad azon csodálkoznunk, ha arra hívattattunk, hogy hasonlóképpen háborúságokon kell keresztül mennünk. Ha a fő tövissel koronáztatott meg, akkor a test többi tagjai ringathatják-e magukat kellemesen a kényelem szende ölén? Krisztusnak saját vérének tengereit kellett átlábalni, hogy a koronát elnyerhesse. Tehát hogyan mehetnénk mi ezüst cipőkben száraz lábbal a mennybe? Nem! Urunk és Mesterünk életének folyása tanít minket arra, hogy a szenvedés szükséges; s Isten igazi és valódi gyermekének nem lehet és nem szabad azt kikerülni, még ha az lehetséges volna is. Milyen sok vigasz van abban a gondolatban: hogy Krisztus „a szenvedések által lett tökéletessé” és Ő az, ki tökéletes részvéttel viseltetik irántunk. „Mert nincs oly Főpapunk, ki a mi erőtlenségünk érzésén meg ne indulhatna”. Krisztusnak ez a részvéte vigaszt nyújt nekünk. Az első vértanúk egyike ezt mondta: „Örömest viselek el mindent, mert Jézus előbb szenvedett és jelenleg is szenved bennem; részvéttel van irántam, ez erősít engem”. Kedves hívő lélek, ragadd meg erősen e gondolatot elmédben a szenvedések és bajok közt. Az Úr Jézusra való emlékezés erősítsen meg titeket, hogy lábnyomába lépve kövessétek Őt. Keressetek és találtok kellemes üdülést az Ő részvétében, megemlékezvén arról, hogy Krisztusért szenvedni megtiszteltetés, az dicsőség. Az apostolok örvendeztek, hogy méltókká tétettek a Krisztus gyalázatának hordozására. Amilyen mértékben részesít az Úr azon kegyelemben, hogy Krisztusért és Krisztussal szenvedjünk, éppen olyan mértékben juttatja nekünk a dicsőséget is. A keresztyén ékessége az ő szenvedései. Az Istentől felkenetett király felségjogai az Ő szenvedése, gyötrődése és fájdalmai. Azért ne fussunk el a megtiszteltetés elől; ne forduljunk el, ha felmagasztalásról van szó. A gyaláztatás megtisztel, a fájdalom megdicsőít minket. „Ha Vele tűrünk, Ő vele uralkodunk is”. Ha szenvedünk Vele, akkor majd dicsőségében is részesek leszünk.

Március 30.

„A bűnösök közé sorolják” (Ézsaiás 53,12)

Miért engedte magát az Úr Jézus a bűnösök közé számláltatni? E csodálatos leereszkedéshez több fontos ok szolgáltatott alapot. Ezen állapotában annál inkább lehetett testvérei szószólójává. Némely ítélkezésnél a védő teljesen védencének a helyébe áll és a törvény értelmében nem lehet őket különböző személynek tekinteni. Ha a bűnös az égi törvényszék előtt megjelenik, az Úr Jézus maga helyettesíti őt. Ott áll, hogy a vádakra feleljen. Oldalára, kezeire és lábaira mutatva, felszólítja az igazságszolgáltatás figyelmét, hogy az általa képviselt bűnös ellen minden lehetőt hozzon fel, de Ő hivatkozik vérére és mivel magát a bűnösök közé engedte számláltatni s azok pártjára állt, oly nagy sikerrel végzi védőbeszédét, hogy a bíró ezt az ítéletet hirdeti ki: „Ezeket bocsássátok el; ők fel lettek mentve az örök tűz kárhozatától, mert Jézusban meg lettek váltva”. A mi Urunk Jézus a gonoszok közé lett számlálva, hogy azok teljes szívükből vonzódhassanak Hozzá. Hogyan félhetnénk attól, aki velünk egy jegyzékbe van felvéve? Tartózkodás nélkül jöhetünk Hozzá és Neki megvallhatjuk vétkeinket. Mivel hozzánk hasonlóvá lett téve, nem kárhoztathat bennünket. Nem azért lett-e a gonoszok közé számítva, hogy az Ő szentjeinek piros könyvébe legyünk bejegyezve? Ő szent volt és a szentek közé lett számlálva; mi vétkesek voltunk és a bűnösökhöz lettünk számlálva; Ő átíratta nevét abból a jegyzékből a fekete könyvbe, a mi nevünk pedig ki lett törölve a fekete könyvből és be lett írva az élet könyvébe, mert Jézus és az övéi között teljes csere történik. A mi nyomorult, bűnös állapotunkat teljesen magára vette, azt pedig, amivel Ő rendelkezik, nekünk adja. Igazsága, vére és minden, ami az Övé, ami javunkra lesz írva. Hívő lélek, örülj Azzal való egységednek, aki a bűnösökkel egyenlőnek lett tekintve; mutasd meg, hogy tényleg meg lettél váltva, mivel te is azokhoz számíttatsz, akik Őbenne nyilvánulnak meg, mint új teremtmények.

Március 31.

„Az ő sebei árán gyógyultunk meg” (Ézsaiás 53,5)

Pilátus átadta a mi Urunkat és Megváltónkat a katonáknak, hogy megfeszítsék. A római ostor, valami rettenetes kínzó eszköz volt. Ökörinakból készült, és itt-ott éles csontszálkák lettek beleerősítve, úgy, hogy azok a csontdarabkák minden ostorcsapásnál borzalmas sebeket okoztak és szaggatták a testet. A Megváltó kétség nélkül oszlophoz lett kötözve és úgy ostorozták meg. Már előzőleg is verték és kegyetlenül bántak vele, de a római katonák által történt megostorozás még sokkal rettenetesebb kínokat okozott Neki. Lelkem, áll meg itt és gyászolj az Ő szegény, meggyötört teste fölött.

„Lássátok ez embert!
Ah,- nézzétek sebeit!”

Te, aki Jézusban hiszel, nézheted-e Őt könnyhullatás nélkül, amikor úgy áll előtted, mint a gyötrődés és halál szenvedésébe merült szeretet képe? Ártatlanságában olyan szép, mint a liliom, az Ő vérének piros színében pedig olyan, mint a rózsa. Mivel a csalhatatlan és szent üdvözítőt érezzük, mely részünkre sebeiből fakad, nem olvad-e össze azonnal szívünk a szeretettől és a fájdalomtól? Ha az Úr Jézust valaha szerettük, akkor kell, hogy e szeretet tüze most még erősebben lobbanjon fel keblünkben.

„Ah, szeretet, - határtalan szeretet,
Mely Téged kínszenvedésre késztetett!
Te szenvedsz értem – én pedig e világban
Élek nagy vígan!
Elmémmel én azt fel nem foghatom, -
Mihez hasonlít ez az irgalom?
Szereteted mikképpen háláljam,
Hogy viszonozzam?”

Szeretnénk kamránkba menni és ott csendben sírni, de hivatásos dolgaink várnak ránk, tehát kérjük szeretett Barátunkat, hogy vérző sebeink képét tartsa ez egész napon át szívünkbe vésve, s ha estére hazatérünk, társaságát fogjuk keresni és gyászolunk azon, hogy bűneink váltsága Neki oly sokba került.

Április 1.

„Csókoljon meg engem szája csókjaival!” (Énekek Éneke 1,2)

Néhány nap óta Megváltónk szenvedésének történetével foglalkozunk és a következő napokban is emellett fogunk időzni. A hónap elején olyan vágyat törekszünk kelteni magunkban az Úr iránt, mint amilyen egy kiválasztott jegyes szívében lángol. Nézd, hogyan fut Vőlegénye elé; nem használ bevezető szót; nevén se szólítja, hanem mindjárt azon kezdi, ami szívében van, s úgy beszél róla, mint akin kívül nem létezik más számára e világon. Milyen merész az Ő szeretete? Már az nagy nyájasság volt, mely megengedte, hogy egy könnyező, bűnbánó nő az Ő lábait drága kenettel megkenhette; bőséges szeretet volt az, mely azt megengedte, hogy a szelíd Mária az Ő lábaihoz üljön és tanuljon Tőle. De itt az erős és benső szeretet még nagyobb fokon reméli a vonzalom bizonyságát és várja a barátságnak bensőbb nyilvánulását. Eszter remegett Ahasvérus jelenlétében, de a menyasszony nem ismer félelmet a tökéletes szeretet boldogító szabadságában. Ha mi a szabadságnak azonos lelkét vettük, akkor mi is számíthatunk hasonló élvezetre. A csók a szeretetnek azon különböző megnyilvánulását jelzi, mely által a hívő Megváltójában boldognak és leírhatatlanul szerencsésnek érzi magát. A kiengesztelés csókját megtérésünk alkalmával kaptuk, mely oly édes volt, mint a csepegő méz. Az elfogadás csókjának helye még meleg homlokunkon, mivel tudjuk, hogy a mi cselekedetünk és lényünk kedvessé lett a kegyelem gazdagsága folytán. A naponként megújuló közösség csókja az, ami után mi folyton kívánkozunk napról-napra, míg végre az az elnyerés csókjává válik, mely a lelket gyönyörrel tölti meg. A hit a mi eljárásunk, az érezhető közösség azonban nyugalmunk. A hit az út, az Úr Jézussal való közösség pedig az a forrás, melyből merítve felüdíti magát a zarándok. Lelkünk barátja, oh, ne maradj hozzánk idegen; hadd közeledjen a te kegyelmednek ajka a mi könyörgésünk ajkához; hadd érintse teljességednek ajka a mi szegénységünknek ajkát, így a benső közösség csókja által teljes lesz a szeretet pecsétje.

Április 2.

„Jézus azonban nem felelt egyetlen szavára sem” (Máté 27,14)

Soha sem volt Ő takarékos a beszéddel, ha az emberiség java forgott szóban, de saját érdekében nem szólt egy szót sem. „Soha ember úgy nem szólt, mint ez az ember”, viszont: senki sem volt olyan hallgatag, mint Ő. Ez a figyelemreméltó hallgatás a tökéletes önfeláldozás jele volt. Ezt bizonyítja az, hogy egyetlen egy szót sem használt arra nézve, hogy szent Személyének meggyilkolását megakadályozza, melyet bűneinkért adott oda áldozatul. Annyira odaadta magát, hogy a legcsekélyebbet sem tette meg önmagáért, sem másoknak nem engedte meg, hanem hagyta magát megkötöztetni és leöletni, mint a bárány, mely nem nyitja meg száját és még nem is vonaglik kínzói előtt! Vagy a bűn menthetetlenségének jele volt ez a hallgatás? Mivel egyetlen egy szóval sem lehetett a bűnt szépíteni vagy menteni, azért Ő, ki annak teljes súlyát hordozta szótlanul állt bírája előtt. Nem a legjobb válasz-e a világ vádjaira a türelmes hallgatás? A nyugodt türelem némely vádat sokkal hatékonyabban cáfol meg, mint a magasztos beszéd. A keresztyénségnek legjobb védelmezői voltak az első idők vértanúi. Az üllő sok kalapácsot széjjeltör csupán az által, hogy azoknak ütéseit türelemmel viseli. Az Istennek Báránya hallgatása által nem mutat-e nekünk magasztos példát a bölcsességre? Ott, ahol minden szó újabb káromlásra ad alkalmat, a kötelesség parancsolja, hogy a bűnös lángoknak ne adjunk újabb tápanyagot. A kétnyelvűek és csalárdok, az alávalók és gonoszok ellentmondásba kerülnek, és mihamar megszégyenülnek; azért az igaz várhat rá, mi lesz belőle, nyugodtan maradhat és tapasztalni fogja, hogy a hallgatás bölcsesség. Az Úr az Ő hallgatása által szembetűnően hozzájárult az ígéretek beteljesedéséhez is. Ha magát hosszasan védelmezi, az ellentétben lett volna a Jehova jövendölésével: „Mint a bárány, mely a mészárszékre vitetett, és mint a juh, mely nyírói előtt megnémul, azonképpen nem nyitja meg az Ő száját.” Nyugodtsága által bizonyította, hogy Ő az Istennek valódi Báránya. Légy velünk ó Jézus, hallattasd szeretetednek hangját szívünk csendjében.

Április 3.

„Átvették tehát Jézust.” (János 19,16)

Az egész éjszakán rettenetes gyötrelmeket és fájdalmakat állt ki, korán reggel Kajafás palotájába vitetett, Kajafástól Pilátushoz hurcolták, Pilátustól Heródeshez, Heródestől pedig ismét vissza Pilátushoz. Ekkor már gyenge ereje teljesen kimerült, de a pihenés és a megenyhülés mégis meg lett tagadva Tőle. Szomjazták vérét, azért elvitték Őt a halálra, megterhelve Őt a keresztfával. Ó, fájdalom útja, méltán sírhatnak Sálemnek leányai. Lelkem sírj te is. Mit tanulhatunk itt, mikor drága Megváltónkat látjuk, ahogy elviszik? Nem ismerjük-e fel ebben azt az igazságot, mely a „bűnbak” példájában vált jelképpé? Nem azért hozta-e a Főpap a bűnbakot és tette fejére kezét, megvallva a nép bűneit, hogy így a bűn a kos fejére legyen helyezve és a népről el lenne véve? Azután a kost egy arra kirendelt férfi a pusztába vezette, így vitte el a nép bűnét úgy, hogy az többé meg nem lehetett találni, még ha keresték is volna. Így látjuk az Úr Jézust is a Főpap és a vének elé vitetni, akik kimondják rá, hogy bűnös, Isten is neki tulajdonítja bűneinket! Az Úr minden bűnünket Őrá vetette, „Ő értünk lett bűnné”, helyettesít adósságunkban, hordozza bűneinket a vállán lévő kereszt alakjában; látjuk elvitetni a nagy „kiengesztelésre szánt kost” az igazság kirendelt szolgái által. Szerelmeseim, rendelkeztek-e azzal a határozott bizonyossággal, hogy a ti bűneiteket is hordozta? Ha megpillantjátok vállán a keresztet, bűneitekre ismertek benne? Van annak egy útja, hogy hogyan tudhatjátok meg, vajon hordozta a bűneiteket vagy nem. Megvallottátok-e Neki bűneiteket, kezeiteket fejére helyezve, bíztok Benne? Akkor többé nem terhelnek bűneitek titeket, azok teljesen Krisztus számlájára lettek átírva és Ő azokat is hordozta vállán. Ne engedjétek lelketekben elhomályosodni ezt a képet, mígnem megváltásotok fölött örvendezhettek és imádhatjátok a kedves Megváltót, ki gonosz tetteiteket hordozta.

Április 4.

„Mert azt, aki nem ismert bűnt, bűnné tette értünk, hogy mi Isten igazsága legyünk őbenne.” (2Korintus 5,21)

Megkeseredett lélek, miért gyászolsz és sírsz? Bűneid fölött szomorkodsz? Akkor nézz fel tökéletes Uradra és Megváltódra s gondolj arra, hogy Ő benne tökéletessé lettél. Isten szemei előtt olyan tökéletes vagy, mintha soha sem vétkeztél volna, sőt mi több, az igazság Ura isteni öltözetet adott rád, úgy, hogy többel rendelkezel, mint emberi igazsággal, Isten igazságát tudhatod magadénak. Kedves keresztyén, ki a veled született bűnösség és gonoszság miatt gyászolsz, lásd, bűneid többé nem kárhoztathatnak. Megtanultad a bűnt gyűlölni, de egyszersmind azon ismerethez is jutottál, hogy a bűn többé nem a tied, azok Krisztus fejére lettek helyezve. Nem vagy többé magadra hagyatva, mert Krisztusban vagy elrejtve. Nem magadért vagy kedves, hanem a te Uradban és Üdvözítődben. Isten előtt már most épp úgy vagy tekintve, minden bűnösséged mellett, mint abban a boldog jövőben, amikor minden romlástól és nyomorúságtól megváltva, megdicsőülve fogysz állni trónja előtt. Kényszerítlek téged, vedd szívedre ezeket a dicső gondolatokat: tökéletessé lettünk a Krisztusban! Tehát „Ő benne tökéletes” vagy.

„Jézusnak vére s érdeme.
Ez lelkem ékes öltönye;
Istennél ezzel állok meg,
Ha egykor mennybe felmegyek.”

„Ki ítélne kárhozatra? A meghalt, sőt feltámadt Jézus Krisztus, aki az Isten jobbján van, és esedezik is értünk?” Keresztyén, ki „kedvessé lettél ama Szerelmesben” mitől kell még félned? Ragyogjon arcod a boldogságtól, élj Mestereddel! Járj a mennyei Jeruzsálem elővárosaiban, mert hamar eljön időd, amikor felemeltetsz oda, ahol Jézusod trónol és uralkodni fogsz az Ő jobbján, ahogyan Ő is Atyjának jobbjára ült. És minden azért lesz, mert az isteni Mester, „mert azt, aki nem ismert bűnt, bűnné tette értünk, hogy mi Isten igazsága legyünk őbenne”.

Április 5.

„Rátették a keresztet, hogy vigye Jézus után.” (Lukács 23,26)

Simon kereszthordozásában annak a cselekedetnek a példázatát tekintjük, mely Krisztus gyülekezetére nemzedékről-nemzedékre lett bízva. A gyülekezet Jézus követésének a kereszthordozója. Kedves keresztyén, figyeld meg, hogy az Úr Jézus nem úgy szenvedett, hogy téged minden szenvedéstől felmentsen. Ő hordta keresztjét, de nem azért, hogy te a kereszt alól kibújhass, hanem, hogy annál könnyebben hordhasd azt. Krisztus kiszabadít a bűnből, de nem a gondokból; gondold meg ezt és készülj fel a türelemhez! De vigasztaljuk magunkat azzal a gondolattal, hogy mi épp úgy, mint Simon is, nem a magunk keresztjét, hanem a Krisztus keresztjét hordozzuk. Ha jámborságodért szidnak és gyaláznak, ha isteni félelmedet kegyetlen gúny ítélete alá veszik, akkor jusson eszedbe, hogy ez nem a te kereszted, hanem Krisztus keresztje; s mily dicső dolog az Úr Jézus keresztjét hordozni! Te a keresztet utána viszed. Ó, mily üdvös kíséreted van, ösvényeidet Urad lábnyomai jelzik. Utad meg van jelölve. Ez az Ő keresztje, ki előtted megy, mint a pásztor a juhai előtt. Vedd fel keresztedet és kövesd Őt. Azt se feledd el, hogy ezt a keresztet vele együtt hordozod. Némelyek úgy vélik, hogy Simon a keresztnek csak az egyik végét vitte, nem az egész keresztet. Az nagyon lehetséges: Krisztus talán a nehezebb részét – a felső végét – magára vette, Simon pedig a könnyebb végét vihette. Nálad minden esetre így áll a dolog; te csak a könnyebb részét hordod a keresztnek, a nehezebb részt Krisztus hordozta. Jóllehet, Simonnak a keresztet csak rövid ideig kellett hordozni, mindazáltal örök dicsőséget szerzett az neki. Az a kereszt is, melyet mi hordozunk, csak kevés ideig nehezedik ránk és azután nyerjük a koronát és a dicsőséget. Valóban, a keresztet kedvelnünk kell, ahelyett, hogy attól visszarettennénk, nagyra kell azt becsülnünk, mert az szerez nekünk örök és felfoghatatlanul értékes dicsőséget.

Április 6.

„Menjünk ki tehát őhozzá a táboron kívülre.” (Zsidók 13,13)

Jézus hordozta keresztjét és szembe ment szenvedéseivel a kapunk kívül. Ha a keresztyén a bűn és e világ bálványozásának táborát elhagyja, azt nem azért teszi, mert egyedül akar lenni, hanem azért, mert az Úr Jézus is kiment a táboron kívül, a tanítványnak pedig követnie kell Mesterét. Krisztus „nem e világból való” volt. Élete és szavainak igazsága szünet nélkül a világgal való közösség ellen tanúskodtak. Hol lehetne valaha olyan szeretetre találni, mint az Ő határtalan szeretete az emberek fiai iránt és ennek dacára mégis „elkülöníttetett a bűnösöktől”. Hasonlóképen „kell Ő hozzá kimenni” tanítványainak is. Mint az igazság tanúbizonyságainak állást kell foglalniuk „a táboron kívül”. Késznek kell lenniük a keskeny úton való járásra, hős, hajthatatlan és oroszlánbátorságú szívvel kell rendelkezniük. Krisztust mindenekfelett szeretniük kell és azután az Ő igazságát; ezt a kettőt: Krisztust és igazságát, az egész világ fölött kell becsülnünk. Jézus akarja, hogy az Övéi „kimenjenek a táboron kívül” saját szentségük miatt. Miképp növekedhetnétek a kegyelemben és hogyan juthatnátok előbbre abban, míg a világhoz szabjátok magatokat? A szent élet és a világtól való elkülönülés jóllehet a szenvedés útja, de mégis az üdvösséghez vezető királyi országút. Igaz, hogy nehéz helyzetbe jutunk a világ megtagadásával, mert az minden nap újabb küzdelembe vezet, de mindamellett mégis boldog élet az. Krisztus harcosának öröméhez hasonló öröm nem létezik; az Úr Jézus oly kegyesen és nyájasan jelenik meg neki, s oly kedves felüdülést nyújt részére, hogy a naponkénti küzdelem és harc között több örömöt és békét élvez, mint mások nyughelyeiken. A szentség országútja a Krisztussal való közösség országútja. Csak úgy lehet reményünk az élet koronájának elnyerésére, ha az isteni kegyelem által képesekké lettünk Krisztust „követni a táboron kívül” is. A megszentelődés keresztje után jön a dicsőség koronája. A szempillantásig tartó szégyen és gyalázat gazdagon meg lesz jutalmazva örök tisztességgel az igazságért való tanúskodás arasznyi ideje egykor semminek tűnik fel előttünk, mikor már az Úrnál leszünk.

Április 7.

„Ti emberek! Meddig gyalázzátok dicsőségemet?” (Zsoltárok 4,3)

Egyszer valaki feljegyezte, hogy Izrael megvakult népe rég óhajtott Messiásával szemben milyen megtiszteltetést tanúsított. Ó, egy szomorú jegyzék! 1. Díszkíséretet adtak neki, melyben római katonák, zsidó papok, férfiak és nők vettek részt, Ő pedig keresztjét cipelte. Ez az a diadalmenet, melyet a világ Annak készített, aki azért jött, hogy az emberek legrettenetesebb ellenségét legyőzze. Pokoli gúnykacaj hangzik felé üdvözlés gyanánt és sátáni csúfolás a dicshimnusz, mely Őt fogadja. 2. Nyújtottak neki búcsúpoharat (megtisztelő italt). A legnemesebb borral telített aranykehely helyett, az aljas gonosztevők kábító halálitalával kínálják meg; de visszautasítja, mert a halál leplezetlen keserűségét a maga egész rettenetességében akarja megízlelni. S mikor később felkiált: „Szomjúhozom!” epével vegyített ecetet adnak neki, melyet nádszálra erősített szivacsban nyújtottak szájához. Ó, milyen megrendítő, iszonyú felüdülésben volt itt része a király fiának! 3. Adtak neki díszőrséget, mely iránta való tiszteletét azzal bizonyította, hogy köntösére sorsot vetett és ruháját, mint zsákmányt vitte el. Ilyen volt Annak testőrsége, kit az egész menny imád; vakmerő játékosok csapata volt ez. 4. Tiszteletbeli trónja volt a véres kereszt. A lázadó emberiség nem adott puhább nyugvóhelyet tulajdonképpeni Urának. A kereszt tényleg teljes kifejezése volt annak, amit a világ iránta érzett. Mintha ezt mondanák: „Látod, Magasságos fia, mit várhatna még maga az Isten tőlünk, ha kezünkbe kerülne”. 5. Tisztelet címe volt betű szerint: „Zsidók királya”, de a megvakult nép elvetette ezt a nevet és a valóságban „latorkirály”-nak nevezte el Őt, mert Barabbásnak szabadon bocsátást kértek, Jézusnak pedig a legcsúfosabb helyet adták a két gonosztevő között. Így lett az Ő dicsősége az emberek fiaitól minden tekintetben gyalázatra fordítva, de az Ő dicsősége mégis elbűvöli a szenteknek és a dicső angyaloknak szemeit öröktől fogva mindörökké.

Április 8.

„Mert ha a zöldellő fával ezt teszik, mi történik a szárazzal?” (Lukács 23,31)

Bár sokféle alkalmazás merül fel e kérdés körül, mégis legközelebb az a gondolat férkőzik hozzánk, hogy Megváltónk ezzel azt akarta mondani: „Ha nekem, ki ártatlan vagyok, oly sokat kell szenvednem a bűnösökért, mi lesz akkor, ha a bűnös maga – a száraz fa – esik az élő Istennek kezébe?” Mikor Isten az Ő Fiát engesztelésül adta a bűnösökért, akkor nem kímélte Őt; mennyivel inkább nem fogja kímélni, a meg nem térteket és újonnan meg nem születetteket, ha azokat Krisztus nélkül találja. Lásd, bűnös, az Úr Jézust elvitték ellenségei, azonképpen elvisznek téged is gonosz ellenségeid arra a helyre, mely számodra lett készítve. Jézust elhagyta Isten, s ha Ő, aki csak értünk lett bűnössé, el lett hagyva, te nem sokkal inkább? Milyen rettentő kiáltás ez: „Éli, Éli, Lama Sabaktani!” De milyen szívszorító lesz majd a te kiáltásod, mikor te fogsz felkiáltani: „Én Istenem, én Istenem, miért hagytál el engem?” Mire ez lesz a felelet: „Mivel hívlak titeket és nem akarjátok, kiterjesztem az én kezeimet és senki nem gondol majd rá, hanem elfordítjátok arcotokat minden tanácsom elől és az én dorgálásomra nem figyeltek; én is a ti nyomorúságaitokon nevetek; megcsúfollak, mikor eljön az, amitől féltek”. Ha Isten saját Fiát nem kímélte, titeket még kevésbé fog kímélni! Milyen égető ostorcsapásokat fogtok érezni, ha majd a lelkiismeret mardosása fog rettegtetni benneteket! Gazdagok, vidámak és önigazultak, ki vágyna veletek hasonló helyzetben lenni, ha majd Isten ezt fogja mondani: „Kelj fel, fegyver, azon férfi ellen, ki engem megvetett, vágjad, hadd érezze annak kínját örökké!” Jézus megkötöztetett, bűnös, milyen szégyenre számíthatsz te? Azokat a fájdalmakat, melyek az értünk megáldoztatott Jézus fejére szálltak, nem vagyok képes szóval kimondani, azért a te lelkedre zúduló nyomorúságnak folyama és tengere még inkább megmondhatatlan, ha jelenlegi állapotodban halsz meg. Jézus Krisztus lelki gyötrelmeire, sebeire és vérére kérlek téged, ne vond fejedre a következő haragot! Bízz Isten Fiában, akkor nem fogsz elkárhozni!

Április 9.

„A népnek és az asszonyoknak nagy sokasága követte őt, akik jajgattak, és siratták őt.” (Lukács 23,27)

A gyülevész nép között, amely Urunkat és Megváltónkat zajosan kísérte az igazságszolgáltatás helyére, volt néhány kegyelemben részesült lélek, akiknek keserű fájdalma jajgatásban és sírásban nyert némi könnyebbülést, - igen alkalmas gyászinduló volt a fájdalom ezen útján. Ha lelkem képes a Megváltóra gondolni, keresztjét ahogy cipeli a Golgota felé, akkor azokhoz az istenfélő nőkhöz csatlakozik és velük sír. Itt alapos ok van a sírásra. Olyan ok, amely jóval nagyobb, mint ahogy azt a gyászoló nők gondolták. Ők gyászolták a bántalmazott Ártatlanságot, az üldözött Lélekjóságot, a vérző Szeretetet, a halálra adott Szelídséget; de az én szívemnek még mélyebb és fájdalmasabb oka van a sírásra. Bűneim voltak a hóhérsegédek, amelyek a szent hátat megszaggatták és a vértől csepegő homlokot tövissel koronázták. Bűneim kiáltották: „Feszítsd meg, feszítsd meg!” és adták fel drága vállára a keresztfát. Az Ő halálra adása bőséges ok az örökkévaló gyászra és fájdalomra, de, hogy én voltam az Ő gyilkosa, ezt több, végtelenül több mint hogy azt bármennyi szegény könnyzápor valaha kifejezhetné. Hogy azok a nők miért szerették és miért siratták az Úr Jézust, az nagyon világos, de nekik sem lehetett nagyobb okuk a szeretetre és fájdalomra, mint az én tulajdon lelkemnek. A naini özvegyasszony a sírból kapta vissza fiát – én az új életre lettem feltámasztva. Péter anyósa lázból gyógyult meg – én pedig a bűn nehéz nyomorából. Mária Magdolnából hét ördögöt űzött ki – belőlem egész légiót. Mária és Márta gyakran fogadták szállásra – Ő most bennem lakik. Anyja hordozta Őt, bennem pedig alakot öltött a dicsőség reménységére. Tartozás tekintetében nem állok hátrébb a szent asszonyoknál, tehát a hálás gyászolásban sem akarok mögöttük maradni.

„Tőled el nem szakaszt többé semmi sem;
Tied leszek, mígnem ott örvend lelkem,
Hol szerelmedről örökké zengnek
Angyalseregek”.

Április 10.

„Amelyet Koponya-helynek hívtak” (Lukács 23,33)

A Golgota a vigasz hatalma, üdvösség háza, a keresztfából készítve; az égi áldások temploma, a megszaggatott sziklára építve, az üdv sziklájára, melyet dárda járt át és szaggatott meg. A szent történelemben nincs olyan esemény, amely annyira megragadná a szívet, mint az Ő halálának látványa a Golgotán.

„Nézd, ó világ! Kereszten,
Függ életed sebekben,
Üdvöd halálba hull!
A dicsőség királya,
Átadták Őt gyalázatul.”

Világosság tör elő a délben beálló éjféli sötétségből a Golgotán és a mezőnek minden füve kedvesen ékeskedik az egykor elátkozott keresztfa árnyékában. A gyalázatnak e helyén a kegyelem kutat ásott, melynek kristálytiszta vize szakadatlanul folyik. Ennek az üdvforrásnak minden cseppje az emberiség fájdalmának enyhítésére szolgál. Be kell vallanotok, akik nehéz harcaitokat átküzdöttétek, hogy Olajfák hegyén nem nyertetek vigaszt, sem a Sínain, sem a Tábor hegyén, hanem „a hegyeken, ahonnan segítségem jön”, - a Gecsemáné, Gabbata és Golgota voltak azok a helyek, ahol vigaszt és enyhülést nyertetek. Gecsemáné keserűsége már sokszor elvette az élet keserűségét. A gabbatai megostorozás gyakran elostorozta aggodalmaitokat. A golgotai halálos sóhajok halált hoztak összes sóhajaitoknak. Így a szenvedés helyei rendkívüli és bőséges vigaszt nyújtanak. Krisztus szeretetének magasságát és mélységét sohasem ismertük volna meg olyan világosan, ha Ő nem halt volna meg. Az Atyának benső szeretetét soha nem tapasztaltuk volna meg, ha nem adta volna Fiát halálra. A közös kegyelmi adományok, amelyeknek örvendhetünk, a szeretetről beszélnek, ahogy a tengeri csiga, ha azt fülünkhöz tartjuk, a tenger mélységének zúgását zengi, amelyből származott, de ha magát az Óceánt akarjuk hallani, nem szabad csak a naponkénti kegyelem megnyilvánulásaira nézni, hanem azt is meg kell tekintenünk, ami a Golgotán ment végbe értünk. Aki meg akarja tanulni, hogy mi a szeretet, az menjen a megfeszíttetés helyére és nézze, hogyan halt meg a „fájdalom embere”.

Április 11.

„Szétfolytam, mint a víz, kificamodtak a csontjaim.” (Zsoltárok 22,15)

Látott-e valaha a menny és föld oly fájdalmas látványt? Lélekben és testben oly gyöngének érezte magát az Úr, mint a földre öntött víz. A kereszt felállítása és annak beerősítése a földbe, gyenge testét erősen megrázta, valamennyi izma elszakadt egymástól, idegei rettenetesen fel lettek izgatva, összes csontjai többé-kevésbé kificamodtak. Saját testének súlyától kínoztatva érezte, hogy hat hosszú és gyötrelmes órán át a kín minden pillanatban fokozódott. A kimerülés és testi gyengeség érzete roppant nagy volt. Saját maga előtt nem volt semmi más többé, mint merő nyomorúság és tehetetlen sínylődés. Mikor Dániel azt a nagy látást látta, így írja le érzéseit: „Elfogyatkozik az én lelkem…az én testemben…és az én fejem látásai megháborítanak engem”. Mennyivel inkább oka volt reszketni és rettegni a mi nagy Prófétánknak, mikor Isten haragjának rettenetességét látta és azt a haragot saját testében dühöngni érezte! Azokat az érzéseket, melyeket az Úrnak kóstolni és ízlelni kellett, mi nem volnánk képesek elviselni, a jótékony eszméletlenség könyörületére szorulnánk hasonló esetben; Ő azonban, mikor megsebeztetett, érezte teljes öntudattal a befúródó fegyvert; kiitta a poharat, megízlelte annak minden keserű cseppjét.

„Ah, azt a mi bűneink
És vétkeink okozták,
Amit tűrve értünk
Te helyettünk elhordoztál”.

Ha most a mi felmagasztalt Megváltónk trónja előtt vagyunk, emlékezzünk meg arról, hogy Ő részünkre ezt a trónt a kegyelem zsámolyává tette. Igyunk poharából lélekben, hogy erőt nyerjünk a ránk várakozó nyomorúságok idejére. Természeti testében minden tag szenvedett, azonképpen lelki teste – az Ő gyülekezete – minden egyes tagjának szintén részt kell venni szenvedéseiben. De valamint az Ő teste fájdalomból és szenvedésből sértetlenül jutott dicsőségre és hatalomra, szellemi teste is éppen úgy megy át sértetlenül a tüzes kemencén, a tűznek még szaga sem lesz rajta érezhető.

Április 12.

„Szívem, mint a viasz, megolvadt bensőmben.” (Zsoltárok 22,15)

A mi dicsőséges Urunk az Ő lelkének rettenetes gondoskodása és felolvadása miatt szenvedett. Akinek öröm van szívében, az ki tud tartani szenvedéseiben, de ha a bátorság elszáll, ki bírja azt elviselni? A lélek nagy levertsége legnehezebb a szenvedések között, minden más semmi ahhoz képest. Méltán kiáltott a szenvedő Megváltó az Ő Istenéhez: „Ne távozz messze tőlem, mert a nyomorúság közel van és senki sincs, ki nekem segítene.” Sokkal nagyobb szüksége van az embernek Istenre akkor, ha szíve olvadozik testében a csüggedéstől, mint bármely más időben. Kedves testvér, gyere most velem a kereszthez és imádd alázatosan a dicsőség királyát, ki mélyebben merült bele a lelki nyomorba és a belső gyötrelmekbe, mint bárki közülünk. Figyeld meg, hogy Ő milyen alkalmas arra, hogy hű főpap legyen, ki részvéttel tud lenni gyengeségeinkben. Mindenekelőtt mindazok közöttünk, kiknek szomorúsága az Atya szeretete megvonásának érzésén alapszik, lépjenek bizalmas és benső közösségbe az Úr Jézussal. Ne adjatok helyet a kételkedésnek, mert Mesterünk részünkre minden homályon áthaladt már előttünk. Jóllehet lelkünket néha türelmetlenség és félelem kínozza, és majdnem elalél az Úr ábrázata fényének látása után való vágyódástól, de felüdülünk attól a kedves bizonyosságtól, hogy a mi nagy Főpapunk részvéttel van irántunk. Nyomorúságunk cseppjének el kell tűnni az Ő szenvedéseinek tengere elől. Épp ezért mennyivel magasabb fokra kellene emelkednie szeretetünknek! Törj elő, Jézus erős és mély szeretete, mint a tenger felemelkedik dagály idején, áraszd el minden erőmet, fullaszd bele bűneimet, sodord el gondjaimat, emeld fel földhöz bilincselt lelkemet és vidd Uram lábához. Hagyj ott engem, mint egy szegény, megtört csigát, melyet szeretete a tenger fenekéből sodort ki, mint érdemtelent és méltatlant, - csak azt szeretném Neki megsúgni, hogy vegye figyelembe hallgató füle az Ő szeretete hatalmas árjának gyenge visszhangját bennem, mely engem szeretett lábaihoz helyez, az én örök boldogságomra és üdvömre.

Április 13.

„Mint egy köteg mirha, mely keblemen nyugszik, olyan az én szerelmesem.” (Énekek Éneke 1,13)

A mirha drágasága, jó illata, kedvessége, gyógyereje, tisztító és romlástól óvó hatása és az áldozatnál való alkalmazása miatt nagyon szép képlet gyanánt érvényesülhet az Úr Jézusra vonatkozólag. De miért hasonlítjuk „egy köteg mirhához”? Először is azért, hogy azzal a teljesség legyen ábrázolva. Ő nem valami kevés, hanem egészen telt doboz. Nem csak egy levelecske vagy virág, hanem egész csokor. Krisztusban teljes elégség van szükségeink fedezésére. Azért nem vonakodom, hanem elfogadom Tőle, amire szükségem van. Barátunk „egy köteg”–hez hasonlít sokfélesége miatt, mert a Krisztusban nem csak egy szükséges dolog van, hanem „Ő benne lakozik az Istenségnek minden teljessége valóságosan”. Amit csak kívánhatunk, Nála megvan. Vedd Jézust az Ő különböző tulajdonságai szerint, s megnyílik előtted lényének csodálatos gazdagsága: Ő próféta, pap, király, vőlegény, barát, pásztor. Figyeld meg életét, halálát, feltámadását, mennybemenetelét, második eljövetelét. Nézd meg Őt erényeiben: szelídségében, önmegtagadásában, állhatatosságában, szeretetében, hűségében, igazságában, jogosságában. Ő mindig és mindenütt kincsek halmaza. Ő egy „köteg mirha”, megőrzésre méltó. Itt nem egyes, földre hullott, megtaposott levelek vannak, hanem összekötött mirha, melyet dobozban őriznek. Őt legnagyobb gazdagságunknak kell tekintenünk. Szavát, akaratát nagyra kell becsülnünk. Rá vonatkozó gondolatainkat és Tőle nyert akaratunkat zár és lakat alatt kell tartanunk, nehogy az ördög eljőve, megraboljon bennünket. Az Úr Jézus „egy köteg mirha” az Ő feltűnő kiválósága folytán is. A hasonlat magába foglalja egy különös és kiszemelt kegyelem feltételezését. A világ fundamentumának lefektetése előtt el lett különítve Ő az övéi számára. Jó illatát azok részére tartotta fent, akik képesek a Vele való legbensőbb társaságra. Boldog nép az, melyet az Úr bevont kegyelmi titkaiba, és amelynek adta és szentelte magát mindenekelőtt. Óh, milyen túláradóan boldog és szerencsés, aki mondhatja: „Mint egy köteg mirha, mely keblemen nyugszik, olyan az én szerelmesem.”

Április 14.

„Gúnyolódnak rajtam mind, akik látnak, ajkukat biggyesztik, fejüket csóválják.” (Zsoltárok 22,8)

Urunk szenvedésében nagy része volt a csúfolódásnak és gúnynak. Júdás meggyalázta a kertben, a főpapok és az írástudók kinevették és megcsúfolták; Heródes megvetette, a katonák és a szolgák szidalmazták és felháborító módon kegyetlenkedtek Vele. Pilátus és katonái mulattak királyságán és a kereszten minden oldalról a legborzasztóbb tréfák és a legcsúnyább gyalázó beszédek megmérgezett nyilai vették Őt körül. A gúnyolást és csúfolást mindig nehéz elviselni, de ha nagy bajokban vagyunk, még irgalmatlanabbul és kegyetlenebbül hat egész szívünk fenekéig. Gondoljatok a megfeszíttetett Megváltóra a rettenetes halálgyötrelmektől és testi fájdalmaktól megkínzottra, azután gondoljatok arra a szívtelen tömegre; fejüket hajtogatták és piszkos gúnyjaikkal kínoztak egy szegény, szenvedő áldozatot! Mindenesetre a Megfeszítettben több valaminek kellett lenni, mint ők szemeikkel láthatták, mert különben az a nagy és eszeveszett tömeg nem tisztelte volna meg Őt oly egyhangúan megvetésével. Nem erős bizonysága e ez a gonosz világ önkárhoztatásának, hogy látszólag legnagyobb diadalának pillanatában sem tudta mással gyalázni a mindent legyőző Jóságot, ki a kereszten trónolt, mint feláldozó szeretete hűségének bebizonyításával? Ó Jézus, Te „legmegvetettebb és legutálatosabb”, oly megutált, hogy ember előled elrejti arcát, hogyan vagy képes az emberekért meghalni, kik olyan kegyetlenül bánnak el Veled? Ó, ez rendkívüli, isteni szeretet, mindenek feletti szeretet! Mi is megutáltunk Téged tudatlanságunk idején és újjászületésünk óta is újból megengedtük, hogy a világ, - a te ellenséged – szívünkben felülkerekedjen – és Te mégis vérzel, hogy sebeinket begyógyítsd és meghalsz, hogy nekünk életet adj! Ah, bárcsak számodra minden ember szívében készíthetnénk egy fenséges és magasztos trónt! Mi óhajtanánk dicsőségedet országokon és tengereken át hirdetni mindaddig, míg végre oly egy akarattal imádnának az emberek, mint amilyen egyhangúan megvetettek egykor!

„Ó Istennek szent Fia gúnyt és gyalázatot
Szenvedtél megvetést, szégyent s minden csúfságot!”

Április 15.

„Én Istenem, én Istenem, miért hagytál el?” (Zsoltárok 22,2)

Itt a Megváltót szenvedéseinek legnagyobb mélységeiben tekintjük meg. Nincs hely, mely oly hangosan tanúskodna Jézus gyötrelmeiről és fájdalmairól, mint a Golgota. Nagy háborúságban nincs olyan pillanat, mely oly teljes volna halálfélelemmel, mint az a pillanat, mikor ez a kiáltása hasítja a levegőt: „Én Istenem, én Istenem, miért hagytál el?” E pillanatokban egyesült a nagy testi kimerülés a legrettenetesebb lelki kínokkal, a gyalázattal és az átokkal, melyeken át kellett mennie, hogy azután szenvedése a legmagasabb fokra hágjon. Kimondhatatlan lelki gyötrelmeket szenvedett és olyan keserűséget, mely az Atyától való elhagyatottság érzésén alapult. Ez volt rettenetes félelmeinek sötét éjszakája, ekkor szállt alá szenvedéseinek legnagyobb mélységébe. Ember nem képes e szavak teljes tartalmába belemélyedni. Néha gondolják némelyek közülünk, hogy ők is kénytelenek így kiáltani: „Én Istenem, én Istenem, miért hagytál el?” Van rá eset, hogy Atyánk ragyogó mosolya felhők és sötét árnyak által el van takarva, de meg kell gondolnunk, hogy Isten valóságban soha nem hagy el minket. Nálunk csak látszólagos az Istentől való elhagyatottság, de Krisztusnál valóságos volt az. Mi aggódunk, ha az atyai szeretet rövid ideig megvonódik tőlünk, de hogy Isten az Ő arcát tényleg elfordította Fiától – ki tudná megállapítani, hogy mily nagy lelki kínt okozhatott az Neki?

„Istenünknek nagy haragját,
Szenvedéseid mutatják;
Látom benne pokol lángját.”

Nálunk gyakran a hitetlenség idézi elő ezt a gyötrelmes kiáltást. Nála a legborzasztóbb igazság kifejezése volt az, mert Isten tényleg elhagyta egy időre. Szegény, megszomorodott lélek, ki különben az isteni ábrázat napfényében laktál, de most az aggály homályában epekedsz, hidd el azt, hogy Isten nem hagyott el téged. Isten a felhőkben is épp úgy a mi Istenünk, mint mikor kegyelmének teljes fényében tündököl. De ha már csupán az a gondolat, hogy bennünk elhagyott, oly nehéz küzdelemmel jár, mily nagy lehetett Megváltónk szenvedése, mikor így kiáltott fel: „Én Istenem, én Istenem, miért hagytál el?”

Április 16.

„Krisztusnak a vérén.” (1Péter 1,19)

A Golgotán Krisztus keresztje alatt állunk és látjuk drága vérének rózsaszín folyamát kezeiből, lábaiból és oldalából kifolyni. Ez a vér „drága”, mert engesztelő és megváltó ereje van. Az elválasztottak bűnei e vér által töröltettek el, a kegyelem gyermekei ez által lettek felmentve a törvény hatalma alól, megbékültek Istennel és egyesültek Vele. Krisztus vére „drága” megtisztító ereje folytán is, ez „tisztit meg minket minden bűnünkből”. „Ha a ti bűneitek vérpirosak volnának is, fehérek lesznek, mint a hó.” Jézus vére olyan fenségessé tesz minden hívőt, hogy folt, szeplő vagy hasonló dolog sem marad rajtuk. Ó, drága vér, mely minket megtisztít, roppant sok hamisságainkat elmossa és kedvessé tesz minket abban a Szerelmesben, nem tekintve a sok kihágást és tévelygést, melyekkel újból fellázadtunk Isten ellen! Krisztus vére nem kevésbé „drága” azért, mert megőrző ereje is van. A vérrel való befecskendezés által el vagyunk rejtve az öldöklő angyal elől. Emlékezzél meg arról, hogy megkíméltetésünknek valódi oka az, hogy Isten a vérre tekint. Ebben vigaszt találunk, ha a hit látása elhomályosul, mert Isten szeme mindenkor tiszta és átható marad. Krisztus vére „drága” nekünk megszentelő befolyása által is. Ugyan az a vér, mely bűneinket eltörli és megigazít, élteti és erősíti, teszi aztán az új embert olyan erőssé, hogy képes lesz a bűnt legyőzni és Isten parancsolatait teljesíteni. Nem létezik olyan erős indító erő a szentségre, mint az, amely Jézus szívéből és ereiből folyik. „Drága”, kimondhatatlan drága ez a vér, mivel legyőző erőt fejt ki. Meg van írva: „Diadalmaskodnak a Bárány vére által.” Miként volna az másként lehetséges? Aki Jézus Krisztus drága vérét fegyverül használja, és azzal megy a harcba, az legyőzhetetlen fegyverrel harcol. Jézus vére! Ennek jelenlétében meghal a bűn, a halál megszűnik halál lenni, mert megnyílik a menny kapuja. Jézus vére! Amíg az Ő erejébe vetjük bizalmunkat, Vele diadalról-diadalra jutunk.

Április 17.

„Járultatok…a meghintésnek véréhez, mely jobbat beszél, mint az Ábel vére” (Zsidók 12,24)

Kedves olvasó, járultál már a ránk hintett vérhez? Nem arról van szó e kérdésben, hogy a keresztyén tanokat ismered-e, a kegyelmi eszközöket használod-e vagy, hogy bizonyos belső tapasztalatokhoz jutottál-e, hanem azt kérdem tőled, jöttél-e Jézus véréhez? Jézus vére minden élő jámborság életfolyama. Ha valóban Jézushoz jöttél, akkor tudjuk, hogyan történt az: a Szentlélek vezetett téged Hozzá szeretetteljesen. A ránk hintett vérhez minden érdem nélkül jöttél. Vétekkel megterhelten, elveszetten és segítség nélkül jutottál e vérhez, hogy az neked legyen ajándékozva, és egyes-egyedül csupán ez a vér a te halhatatlan reményed. Krisztus keresztjéhez remegő és reszkető szívvel jöttél, de milyen kellemesen hathatott rád, mikor Jézus vérének hangját észrevetted! Vérének csepegése úgy hangzik a föld bánkódó fiának, mint valami égi zene. Mi bűnnel teljesek vagyunk, de a Megváltó felszólít minket, hogy szemeinket emeljük fel Rá és mialatt vérző sebeiből látjuk egyik cseppet a másik után leesni, halljuk, hogy minden csepp beszél és kiállt! „Elvégeztetett minden; a bűnnek véget vetettem; örök megváltást hoztam létre.” Óh, Jézus vérének kedves szózata! Ha már egyszer ehhez a vérhez jöttél, akkor mindig visszatérsz oda. Életed Jézusra vetett pillantás lesz majd. Minden utad e szavakban fog összpontosulni: „Megyek Őhozzá.” Nem az a fő, hogy kihez jöttem, hanem hogy kihez jövök újból és mindig. Ha te már egyszer a ránk hintett vérhez járultál, akkor érezni fogod magadban annak szükségességét, hogy naponta jöjj ismét. Aki nem kívánkozik a naponkénti mosakodás után az még egyáltalán nem mosakodott meg. A hit érzi, hogy ez a nyílt forrás az ő öröme és üdvös előnye. Az előbbi tapasztalatok megbízhatatlan táplálékok a keresztyén lelkek számára. Csak úgy lelünk békét és örömet, ha most Krisztushoz jövünk. Ma ismét be fogjuk fecskendezni házunk ajtajának oldalait és küszöbeit. E vérrel megüljük a Megváltás Bárányának lakomáját és hisszük, hogy az öldöklő angyal el fog minket kerülni.

Április 18.

„A vörös zsinórt pedig rákötötte az ablakra.” (Józsué 2,21)

Ráháb az ő családjának megmentését illetőleg, hitt a kémek ígéretének, akiket Izrael Istene küldötteinek tekintett. Hite együgyű és szilárd volt, de egyszer s mind engedelmes is. A vörös fonál kikötése az ablakra önmagában véve nagyon közömbös dolog volt, de Ráháb mégsem merte azt elmulasztani. Jöjj lelkem, tanulj meg itt valamit. Igazán figyelembe vetted-e Uradnak minden akaratát, habár némely parancsa előtted lényegtelennek is tűnt fel? Szemed előtt és szívedben van-e mindenkor az Istentől rendelt két szertartás – bemerítés és úrvacsora – mély jelentősége és megmaradsz-e azokban, amik azt bizonyítják neked, hogy Isten akarata szerintinek? Ha ezek felé közömbös vagy, akkor magad is eldöntheted, mennyi szeretet nélküli engedetlenség lakik még szívedben. Azért minden igyekezetetekkel azon legyetek, hogy feddhetetlennek találtassatok mindazokban, amelyek nektek lettek parancsolva, még ha az egy vörös fonálnak kikötése is. Ráhábnak e tette, még fontosabb tanokra is figyelmeztet bennünket. Jézus drága vérébe vetettem-e teljesen bizodalmamat? Kikötöttem-e ablakomon kioldhatatlan kötéssel a vörös fonalat, hogy bizodalmam soha meg ne inoghasson? Vagy talán ki tudok nézni bűnöm holt tengerére, vagy reménységem Jeruzsálem felé fordul, anélkül, hogy szemem előtt tartanám a vért és annak áldásos hatását mindazon, amivel csak érintkezik? Egy olyan feltűnő színű fonalat, ha az az ablakban függ, az arra menőknek észre kell venniük. Milyen jó lesz, ha az engesztelő vér erejét életem láthatóan mutatja mindazoknak, akik engem látnak. Mi szégyellni való van ebben? Az emberek és az ördög sziszeghetnek miatta, mindazáltal ez a vér marad az én dicsekedésem és örömujjongásom! Lelkem, van Egy, aki láthatja a vörös fonalat, ha gyenge hitszemed nem is ismeri Őt fel. A bűntető Jehova látja azt és kikerül téged. Jerikó kőfalai leomlottak; Ráháb háza a kőfalban volt, de mégis érintetlen maradt. Természet szerint én is be vagyok építve az emberiség kőfalába, mégis el leszek rejtve, mikor majd bekövetkezik a nemzetség pusztulása. Én lelkem, kösd ki újra a vörös fonalat ablakodon, akkor téged kikerül és békességben fogsz lakni.

Április 19.

„És íme, a templom kárpitja felülről az aljáig kettéhasadt” (Máté 27,51)

Nem volt az csekély csoda, hogy a nehéz és vastag kárpit kettéhasadt; azonban ez a csoda nem csupán csak Isten hatalmának bizonysága volt, hanem abban többféle dolog nyilvánult meg nekünk. Az áldozati istentisztelet régi törvénye megszűnt, és mint valami megviselt ruha, szétszakadt és félre lett téve. Mikor az Úr Jézus meghalt, minden áldozat befejeződött, mivel Benne mindazok beteljesedtek és épp azért azok bemutatásának helye a pusztulás látható bizonyságával lett megbélyegezve. A hasadás felnyitotta az ószövetség minden titkát, a kegyelem táblája láthatóvá lett és az Úrnak dicsősége is, mely afölött tündökölve lebegett. Az Úr Jézus halála által Isten világos megnyilatkozásába lettünk részesítve, mert Ő nem olyan volt, „mint Mózes, aki elfedte arcát”. Az élet és halhatatlan lét világosságra lett hozva, s ami elrejtve volt e világ alapjainak lefektetése óta, az Benne ki lett nyilvánítva. Az évenkénti nagy engesztelési áldozat elmúlt és érvénytelenné lett. Az engesztelő vér, mely különben minden évben egyszer a legszentebb helyre lett vive, most egyszer s mindenkora elhozta a nagy Főpap és azért a jelképes isteni szolgálat helye át lett adva a pusztulásnak. Nem szükséges ezután a tulkoknak és bárányoknak vére, mert Jézus bement a kárpiton keresztül saját vérével. Ebből kifolyólag mostantól fogva szabad menetel van Istenhez, ez a menetel a Krisztusban minden hívő közös kiváltsága. Nem csak egy kis rés lett nyitva, melyen át a kegyelem trónjához kellene hatolnunk, hanem a hasadás felülről fogva mind az alsó részig tart. Bizalommal és örömmel járulhatunk tehát a mennyei kegyelem székéhez. Vajon tévedünk-e ha azt mondjuk, hogy az Úr Jézus halálkiáltása által csodálatosan megnyílt út a szentek szentéhez a paradicsom kapuját példázza, mely most minden hívőnek megnyílt a megváltást létrehozó szenvedések hatalma által? Megváltónknál van a mennynek kulcsa, Ő megnyitja és senki be nem zárja. Így tehát bemegyünk Vele az égi hajlékokba és Nála maradunk, míg ellenségei zsámolyul vettetnek lábai alá.

Április 20.

„Hogy halála által megsemmisítse azt, akinek hatalma van a halálon” (Zsidók 2,14)

Istennek gyermeke, a halál elveszítette fullánkját, mert az ördögnek a halál feletti hatalma megtört. Így hát ezután ne félj a haláltól. Kérj a Szentlélek Istentől kegyelmet, hogy egészséges ismeret és Megmentőd halálába helyezett erős hit által erősítsen meg téged e félelmes órák idejére. Ha folyton a golgotai kereszt alatt élsz, akkor örömmel tekinthetsz halálod órája elé és üdvözölheted, amikor jön, hogy részedre a végtelen gyönyör tengerét hozza. Az Úrban meghalni öröm; Jézusban elszunnyadni nagy kegyelem. A halál nem száműzetés többé, hanem visszatérés a száműzetésből, hazatérés a sok hajlékba, hogy előrement szeretteink időznek és várnak ránk. A mennyben lévő megdicsőült lelkek és e földön küzdő szentek közötti távolság ugyan csak nagynak látszik, azonban nem így van. Nem vagyunk messze otthonunktól, egyetlen egy szempillantás elég, hogy oda jussunk. A vitorla ki van feszítve, a lélek a mélység fölött lóg. Meddig tart az utazás? Mennyi borzalmas szélviharnak kell előrenyomni a vitorlát, míg hajónk, majd bevonulhat a béke kikötőbe? Meddig kell a léleknek fel, s alá hányattatni a haboktól, míg majd eléri a partot, ahol ismeretlen a vihar? A válasz így hangzik: „A testen kívül, az Úrnál”. Alig hagyta el a hajócska a partot, máris a mennybe érkezett. Csak a vitorlákat készítette fel, s már odaát van, mint egykor az a hajócska, mely a Galileai tengeren sokat szenvedett a vihartól. Az Úr Jézus csak ezt mondta: „Hallgass, némulj meg!” és azonnal elérték a partot. Ne gondold, hogy hosszú időszak van a halál pillanata és az örök dicsőség között, mihelyst becsukódnak a szemek ezen a földön azonnal felnyílnak a mennyben. A tüzes lovak és a tüzes kocsi egy pillanatig sem időznek útközben. Nos, Istennek gyermeke, miért kell ezután félned a haláltól, hiszen látod, hogy Urad és Megváltód halála által megtöretett a halál átka és fullánkja? A halál most már csak a Jákób létrája, melynek egyik vége a sötét sír fenekén áll, a felső vége pedig az örökkévalóság dicsőségébe ér fel.

Április 21.

„Mert én tudom, hogy az én megváltóm él.” (Jób 19,25)

Jób vigaszának magva e szavakban rejlik: „az én Megváltóm”, abban az igazságban, hogy a Megváltó él. Igen! Milyen üdvös dolog az élő Krisztushoz ragaszkodni! Előbb tulajdonjogunknak kell lenni hozzá, csak azután örvendhetünk Ő benne. Mi hasznom van az aranyraktárakban letett aranyokból? Az emberek Peruban is koldusok, Kaliforniában is koldulnak kenyérért. Az arany csak akkor segít ki szükségemből, ha az erszényemben van, és akkor csillapítja éhségemet, ha kenyeret veszek belőle. Mit érnék egy olyan Megváltóval, aki nem váltott meg engem? Mit használna nekem egy bosszúálló és megtorló, ha nem volna hajlandó életemet megvédeni és véremért bosszút állni? Ne lankadj meg addig, míg nem mondhatod hit által: „Igen, az én élő Megváltómra bízom magamat; Ő az enyém, tehát ragaszkodom Hozzá.” Talán még gyengének érzed kezed, mellyel Őt fogod, és nem mered mondani: „Az én megváltóm él”. Ha azt hiszed, hogy ez merészség volna, ó gondold meg: ha hited csak akkora, mint egy mustármag, már akkor jogod van ezt mondani. Azonban van még egy szócska, mely Jób erős hitére nézve nagyon jellemző: „Mert én tudom”. Ha valaki azt mondhatja: „remélem, hiszem”, már az is vigasz. Ezrek vannak Jézus seregében, akik ennél aligha jutnak valaha tovább. De ha a vigaszt a maga teljességében akarod megragadni, akkor azt kell mondanod: „Tudom”. A ha, de és talán gyilkosai minden vigasznak és békességnek. A kísértések idején rettenetes a kételkedés. Lódarazsak módjára mardossák a lelket! Ha valaha attól tartok, hogy Krisztus nem az enyém, akkor a halál epéje ecettel van keverve, de tudom, hogy Jézus értem él, így a sötétség sem sötétség nekem; az éjszaka is világossággá válik körülöttem. Bizonyára, ha Jób már akkor Krisztus eljövetele és megjelenése előtt sokkal korábban mondhatta: „Tudom”, akkor nekünk még nagyobb bizonyossággal kellene ezt hirdetnünk. Isten mentsen attól, hogy bizonyosságunk megcsaljon bennünket. Lássunk jól utána, hogy hitünknek mozdíthatatlan alapja legyen, nehogy hiábavaló reményre építsünk. Az én Megváltóm egy élő Megváltó: ez kimondhatatlan öröm!

Április 22.

„Az Isten őt fejedelemmé és üdvözítővé emelte fel jobbjára.” (Apcsel 5,31)

A mi Urunk Jézus megfeszíttetett, meghalt, eltemettetett és felmagasztalva a dicsőség trónjára ült. Vitathatatlan jog alapján Övé a mennyei szentéj legmagasztosabb helye. Nagyon kedves gondolat az, hogy Krisztus felmagasztalása a mennyben helyettes felmagasztalás a mi részünkre. Ő felemeltetett az Atyának jobbjára és jóllehet, Ő, mint a Jehova Istennel leírhatatlan dicsőségek Ura, melyben halandó teremtménynek nincs része, mégis azok a dicskoronák, melyeket az Úr Jézus a mennyben visel, szentjeinek öröksége. Krisztusnak az Ő népével való benső egyesülésének gondolata kimondhatatlanul becses. Mi valóságosan egyek vagyunk Vele; testének tagjai vagyunk, az Ő felmagasztalása, a mi felmagasztalásunk székébe fog ültetni, ahogyan Ő diadalmaskodott és ült az Atyával az Ő királyi székébe. Ő koronát hord és nekünk is koronát fog osztogatni. Trónja van, de az nem elég Neki, hogy saját részére van trónja, hanem azt akarja, hogy jegyese, mint királynő jobbján üljön „ofirbeli drága aranyba” öltözködve. Nem tud megdicsőíttetve lenni menyasszonya nélkül. Tekints fel most Jézusra hívő lelkem, figyeld meg hit szemeiddel Azt, aki sok korát hord fején és gondold meg, hogy egyszer majd hasonló leszel Őhozzá, ha meglátod Őt úgy, amint van. Nem leszel olyan isteni, de hasonló boldogságot élvezel és ugyanannak a méltóságnak fogsz örülni, amelynek Ő is részese. Érd be azzal, hogy egy kevés ideig elrejtve kell élned és nehéz utadat járod a szegénység völgyében vagy a nyomorúság hegyein vándorolsz, de végre majd uralkodni fogsz Krisztussal, mert „tett minket királyokká és papokká az ő Istenének és Atyjának” s majd „uralkodunk örökkön-örökké”. Milyen csodálatos gondolat ez az Isten gyermekei részére! Már ott van Krisztus, a mi nagy Helyettesünk a mennyei pitvarokban, ahonnan nemsokára el fog jönni és magához vesz minket, hogy Vele legyünk dicsőségében, lássuk dicsőségét és részt vegyünk örömében. Mi népe leszünk és Ő maga a mi Istenünk lesz.

Április 23.

„De mindezekkel szemben diadalmaskodunk az által, aki szeret minket.” (Róma 8,37)

Mi Krisztusnál keresünk bocsánatot és mégis némelykor a törvényre nézünk és attól várunk segítséget és erőt a bűn ellen való küzdelemre. Pál apostol azért a következő szavakkal korhol bennünket: „Óh, balgatag Galátziabeliek, kicsoda igézett meg titeket, hogy ne engedelmeskedjetek az igazságnak? Csak azt akarom megtudni tőletek: a törvény cselekedeteiből kaptátok-e a Lelket, avagy a hit hallásából? Ennyire esztelenek vagytok? Amit Lélekben kezdtetek el, most testben fejeznétek be?” Hozzátok bűneiteket Krisztus keresztjéhez, mert az óembert csak itt lehet megfeszíteni: a Krisztussal együtt megfeszíttettünk. Az egyedüli fegyver, mellyel a bűnt le lehet győzni, az a dárda, mely Jézus oldalát átdöfte. Hogy egy példával éljek: szeretnéd legyőzni haragos természetedet – hogyan kezded azt meg? Nagyon lehetséges, hogy még soha sem kísérelted meg a helyes úton és nem fordultál vele egyenesen Megváltódhoz. Mi módon nyertem üdvöt és megváltást? Úgy, hogy amint voltam, azon módon jöttem az Úr Jézushoz, bizodalmamat Ő bele helyeztem és hittem, hogy képes engem megszabadítani. Haragos természetemet is éppen így kell megöldökölnöm? Igen, mert ez az egyedüli út annak megöldökléséhez. A kereszthez kell vele mennem és azt mondani Jézusnak: „Uram, hiszek benned, hogy megszabadíthatsz engem!” Fösvény vagy? Érzed, hogy a világ foglyul ejtett? Küzdhetsz a gonosz ellen, ahogyan és ameddig akarsz, de ha az már kedvenc bűnöddé vált, akkor nem szabadulsz meg tőle másként, mint egyedül Jézus vére által. Hozd kedvenc bűneidet Krisztushoz. Mondd: „Uram, Benned bízom, a Te neved Jézus, mert Te szabadíthatod meg népedet annak bűneiből. Itt van egy azon bűnök közül, óh, ments meg engem ettől!” A kegyelmi eszközök nem öldökölhetik meg az óembert a Megváltó nélkül. Imád, bűnbánatod és könnyeid – mind együttvéve nem érnek semmit Krisztus nélkül. Csak egyedül Jézus lehet a segítség nélküli bűnösök szabadítója, a te szabadítód. Ha győzni akartok, Az által kell győznötök, aki titeket szeretett. A mi babérunknak a Gecsemáné kert olajfái alatt kell növekedni.

Április 24.

„És mindemellett mi erős kötést szerzünk.” (Nehémiás 9,38)

Lelki élményeink terén vannak alkalmak, amikor teljes joggal saját javunkra megújítjuk Istennel való szövetségünket. Nagy betegségből való felgyógyulás után, amikor életéveink újabb évsorozattal megtoldódnak, mint egykor Ezékiás királynak, ne mulasszuk el a hálaadást. Valamely nyomorúságtól való megszabadítás után, mikor újabb örömökkel leszünk megajándékozva, újból a Golgotára a kereszt alá kell menekülnünk, hogy ott Isten iránti odaadásunkat megújítsuk. De kiváltképpen akkor tegyük ezt, ha valamely bűnünk által a Szentlelket megszomorítottuk, vagy az Úr ügye meggyaláztatott viselkedésünk által. Ilyenkor a vérre nézzünk, mely minket fehérebbé tehet a hónál és szenteljük magunkat újból az Úrnak. De ne csak megpróbáltatásaink és szenvedéseink ösztönözzenek minket az Úr iránt való odaadásunk megújítására és megerősítésére, hanem jólétünk is serkentsen arra. Ha valamikor olyan gondviselésben részesülünk, hogy kénytelenek vagyunk felkiáltani: „Ez magasztos kegyelem!”, akkor nekünk, akiket Istenünk megkoronázott, viszont meg kell Őt koronáznunk. Hordjuk össze az Isten országának kincseit, melyek szívünk kincstáraiban fel vannak halmozva, hadd nyugodjék itt szeretetünknek királyi ékességekkel díszített trónján. Ha meg akarnánk tanulni jólétünkből hasznot húzni, akkor nem válna szükségessé részünkre oly sok kemény megpróbáltatás. Ha mi egy csókból képesek volnánk minden abból származható jót magunkévá tenni, akkor nem volna szükséges olyan gyakran a vesszővel való fenyítés. Nyertünk-e nem rég olyan áldást, melyet alig mertünk volna remélni? Magas kősziklára állított az Úr? Énekelhetünk a kegyelem gazdagságáról? Akkor itt az ideje, hogy megragadjuk kezünkkel az oltár szarvát és mondjuk: „Kötözz meg itt engem, örökké tartó szereteted kötelével”. Ha újabb ígéretek teljesülésére van szükségünk, úgy azt is kell kérnünk, hogy régi fogadalmainkban szégyent ne valljunk. Kössünk Vele ma Jézus szenvedéséért erős szövetséget, melyre hálával és köszönettel gondoljunk.

Április 25.

„Kelj föl, kedvesem, szépségem, jöjj már!” (Énekek Éneke 2,10)

Íme, Szerelmesemnek hangját hallom! Velem beszél! Derült ég mosolyog alá a föld ábrázatára és Ő nem hagy engem szellemi szunnyadozásban heverni, amikor körülöttem az egész természet felébredt téli álmából. Ezt kiáltja felém: „Kelj fel”, s igaza van, mert már régen nyugszom a világi élvezetek húsos fazekainál. Ő feltámadt, én is feltámadtam Általa, miért tapadnék tehát mégis a porhoz? A földi szeretetből, kívánságból, várakozásból és reménységből óhajtok Hozzá felemelkedni. E kedves névvel szólít meg engem: „én Mátkám” és szépnek tart engem. Ez hatalmas ok arra nézve, hogy felkeljek. Ha engem úgy dicsér és barátjának tart, hogyan tartózkodhatnék tovább Kédár sátoraiban és keresnék rokonias barátot az emberek fiai között? Azt mondja nekem: „Jöjj már”. Minden önző, aljas, világi és bűnös kívánságtól mindinkább távolabb hív, sőt a külső világi jámborságtól is, mely nem ismeri Őt és semmi köze sincs egy magasabb élet titkaihoz, ettől szintén el akar vonni. Ez a hívás nem is hangzik keményen fülemnek, mert mi bilincseljen engem, míg a hiúságok és bűnök e pusztájához? Ó Uram, én szeretnék és akarnék menni, de körül vagyok zárva tövisektől, melyektől nem tudok szabadulni, úgy, ahogyan szeretnék. Ha lehetséges volna, szeretném, ha sem szemem, sem fülem, sem szívem nem volna a bún részére. Te hívsz magadhoz, mondva: „Jöjj már”, s ez valóban dicső hívás. Hozzád jönni annyi, mint hazajönni a száműzetésből, kikötőbe érkezni a tomboló viharból, nyugalomra térni a nehéz munka után, kívánságom célját és minden vágyam tetőpontját elérni. De Uram, hogyan emelheti fel magát a kő, s hogyan jöhet fel a göröngy egy rettenetes gödörből? Ó vonj és emelj fel engem! A te kegyelmed képes erre. Küld el Szentlelkedet, hogy az gerjessze szívemben a szent szeretet lángját, úgy feljebb-feljebb emelkedhetem, míg végre az életet és az ideigvalóságot mögöttem hagyva, Hozzád jutok.

„Szeret, tied vagyok,
Örökké az maradok!”

Április 26.

„Ezt cselekedjétek az én emlékezetemre.” (1 Korintus 11,24)

Ebből majdnem az tűnik ki, mintha a keresztyének elfelejtkeznének Krisztusról! Nem lett volna szükséges ez a szeretetteljes intés, ha nem forgott volna fenn az a rettenetes feltevés, hogy emlékezetünk hűtlenné lehet hozzánk. Ez nem alaptalan feltevés sajnos! Tapasztalatunk határozottan igazolja annak nemcsak lehetőségét, hanem vádolására méltó valóságát is. Szinte lehetetlennek látszik, hogy azok, akik megbékültek a megöletett Bárány vére által és örökkévaló szeretettel Istennek Fiától szerettettek, hogy felejthetnék kegyelmes Megváltójukat. De bármily idegen hangzású is ez a fülnek, mégis nagyon szembe tűnik, ha megengedjük magunknak e bűntény letagadását.

„Hogy felejthetném Azt el,
Ki mindig gondol rám!”

Elfelejteni Azt, ki drága vérét ontotta bűneinkért, elfelejtkezni Arról, ki szeretett minket halálig! Lehetséges volna ez? Igen, ez nemcsak lehetséges, hanem a lelkiismeret megvallja, ez mindnyájunknál egy igen szomorító hiba, hogy Neki csak, mint idegen vándornak alkalmilag adunk egy éjszakára szállást. Ő, ki emlékezetünk állandó lakója kellene, hogy legyen, csak futólagos látogató abban. A kereszt, melynél az emlékezetnek minden valószínűség szerint időzni kellene, ahol a közönyösségnek ismeretlen idegennek kellene maradni, a háládatlan feledékenység lépteitől lesz beszennyezve. Nem bizonyítja-e lelkiismeretetek, hogy ez úgy van? Nem vagytok-e kénytelenek beismerni, hogy Jézust gyakran elfelejtitek? Más teremtmény foglalja el szíveteket. Arra pedig nem gondoltok, akire gyöngédségeteket irányítani kellene. A földi foglalkozás veszi igénybe gondolataitokat, holott szemeiteket folyton a keresztre kellene irányítani. A világ szakadatlan zaja, a múlandókra való állandó figyelem az, ami elvonja a lelket Krisztustól. Mialatt az emlékezet egy mérges gyomnak nagyon készségesen ad helyet, azalatt elhervasztja Sáronnak rózsáját. Tegyük azt kötelességünkké, hogy Jézusra, a mi Barátunkra emlékeztető égi nefelejcset tűzzük szívünkre, s ha más valamivel fel is hagyunk, de Ő hozzá mindig ragaszkodjunk.

Április 27.

„Az Isten, a mi Istenünk.” (Zsoltárok 67,7)

Feltűnően kevés hasznát vesszük azoknak a lelki áldásoknak, melyeket Isten nekünk ajándékoz, de az még feltűnőbb, hogy mily kevéssé fordítjuk hasznunkra Istent magát. Jóllehet Ő „a mi Istenünk”, mégis ritkán fordulunk Hozzá és ritkán kérünk Tőle valamit. Milyen gyéren kívánunk tanácsot az Úrnak szájából! Milyen gyakran fogunk hivatalos munkáinkhoz az Úr segítségül hívása nélkül! Mily gyakran iparkodunk magunk emelni terhünket nyomorúságunk idején, ahelyett, hogy az Úrra vetnénk minden bajunkat, hogy Ő viselje gondunkat! Az nem attól van, mintha nem tehetnénk, hiszen az Úr mondja nekünk: „Kedves lélek, a tied vagyok, jöjj és használj engem, amint akarsz. Bizalommal léphetsz elém és vehetsz gazdagságomból, minél gyakrabban jössz, annál szívesebben fogadlak”. Saját hibánk, ha Isten kincseivel nem rendelkezünk szabadon. Mivel egy ilyen barátod van, vedd igénybe Őt naponként, már azért is, mert maga szólít fel arra téged. Nem szabad soha szükséget szenvedned, mivel Istenedhez szabad meneteled van. Nem kell rettegned és félned, amíg Isten a segítséged. Menj kincseidhez és hozz annyit, amennyire szükséged van, itt minden megvan, amit csak kívánhatsz. Tanuld meg azon isteni művészetet, hogy Istent minden dologban vedd igénybe. Ő mindennel el tud téged látni, vagy ami még jobb, mindent képes pótolni. Engedd tehát magadat arra kényszeríteni, hogy élj Istened jóakaratával. Használd Őt imában. Menj Hozzá gyakran, mert Ő a te Istened. Vagy nem akarod kihasználni ezt a nagy kiváltságot? Fuss Hozzá és panaszold el Neki minden bajodat.

„Nyisd meg kegyelmed ajtaját!
Jézus nevében halld imám.”

Használ Őt folyton és mindenkor hit által. Ha valami szomorú végzet kedvtelenné tesz, használd Istent „nap” gyanánt. Ha hatalmas ellenség támad rád, a Jehovában keresd „pajzs”-odat, mert népének napja és pajzsa Ő. Ha az élet bolyongásai közben elveszítetted útadat, használd fel Őt „vezérednek”, mert Ő kész téged igazgatni. Bárki vagy és bárhol vagy, gondolj arra, hogy Isten éppen Az, akire szükséged van, és hogy Ő ott van, ahol szükségben vagy; Ő pedig mindent megadhat, amire szükséged van.

Április 28.

„Emlékezz szolgádnak tett ígéretedre, amelyhez nekem reménységet adtál.” (Zsoltárok 119,49)

Bármily különös gondjaid és bajaid legyenek, mindig nagyon könnyen találsz arra vonatkozó ígéretet Isten igéjében. Fáradt és gyenge vagy, mivel utad kemény és fárasztó? Akkor itt van egy neked való ígéret: „Erőt ad a megfáradtaknak és az erőtlenek erejét megsokasítja”. Ha egy ilyen ígéret akadsz, vidd azt Ahhoz, aki megígérte és kérd, hogy teljesítse be azt rajtad. Krisztust keresed és epekedsz a vele való közösség után? Akkor csillagként tündököl előtted ez az ígéret: „Boldogok, akik éhezik és szomjúhozzák az igazságot, mert ők megelégíttetnek”. Hozd újból és újból ezt az ígéretet a kegyelem trónjához; ne fordulj más felé és ne hozz semmi mást elő, hanem lépj Istenhez és hivatkozz erre: „Uram, te ígéreted, tégy úgy, amint szóltál”. Szomorú és levert vagy bűneid miatt és hamisságaid terhe alatt, bágyadtan vagy képes tovább vánszorogni? Akkor halld ezeket a szavakat: „Eltörlöm bűneidet én és nem emlékezem meg hamisságaidról”. Saját érdemeidre nem hivatkozhatsz, hogy azok által a bocsánatra igényt támaszthass, hanem a megírt ígéretekhez kell ragaszkodnod, melyeket Isten be fog váltani. Attól tartasz, hogy nem tudsz végig kitartani és majd végül elvettetsz, holott Isten gyermekének tartottad magad? Ha úgy van, akkor hozd ezt a kegyelmi igét az Úr trónjához, hadd szóljon ez helyetted: „Mert a hegyek megindulhatnak, és a halmok megrendülhetnek, de az én irgalmasságom tőled el nem távozik és az én békességemnek szövetsége meg nem tántorodik, azt mondja a te könyörülő Urad!” Elvesztetted Megváltód jelenlétének kellemes érzését és most aggódó szívvel keresed Őt, úgy jusson eszedbe az az ígéret: „Térjetek hozzám, és én is hozzátok térek”. „Egy szempillantásig elhagytalak téged, de nagy irgalmasságomból újból magamhoz fogadlak”. Tartson lakomát hited az Isten igéjének asztalánál, és ha még valamitől félsz vagy valamit kívánsz, menj Atyád kézírásával a hit kincstárába és mond: „Emlékezz szolgádnak tett ígéretedre, amelyhez nekem reménységet adtál”.

Április 29.

„Légy oltalmam a veszedelem napján!”(Jeremiás 17,17)

A keresztyének útja nem ragyog mindig napfényben. A homálynak és viharnak is megvan a maga ideje. Jóllehet az van megírva Isten igéjében: „Az ő útjuk gyönyörűségnek utjai és az ő ösvényük békességnek ösvényei. Az is nagy igazság, hogy az istenfélelem az embernek itt e földön békességet és nyugalmat, odafenn pedig üdvösséget ígér.”Azonban a tapasztalat arra tanít, hogy habár „az igazaknak útja hasonló a fénylő világossághoz, mely igyekszik világítani annyira, hogy az erejében lévő naphoz legyen hasonló”, ez a világosság némelykor mégis elhomályosodik. Időnként felhők takarják a hit napját, ilyenkor a lélek sötétben jár és nem lát világosságot. Sokan örvendhettek egy ideig Isten jelenlétének, sütkéreztek a napfényben keresztyén vándorútjuk kezdetén, „zöld réteken” haladtak tova és „friss vízzel” frissítették magukat, azonban egyszerre csak azt látták hogyan homályosodik fölöttük a ragyogó égbolt. Gósen földje helyett homokos, égető pusztába kerülnek, üde víz helyett zavaros folyókat találnak, melyeknek vizei keserűek s ilyenkor panaszkodnak: „Ha Isten gyermeke volnék, ennek nem volna szabad így történni”. Ugyan ne beszélj így, hogy most egy kissé homályba jutottál! Isten legkiválóbb szentjeinek is kellett ürmöt inni, leghívebb gyermekeinek is hordozniuk kellett a keresztet. Nincs olyan hívő, ki szakadatlan boldogságot élvezhetett volna. Nem létezik olyan keresztyén, ki képes lenne hárfáját megóvni attól, hogy sohasem kellene azt Babilon folyóvize mellett felfüggeszteni a fűzfákra. Talány gyönyörűséges és felhőtlen életpályát kaptál eleinte az Úrtól, mivel gyenge és félénk voltál. Mérsékelte a szelet a megnyírt bárány kedvéért, de most, miután a lelki életben megerősödtél, részt kell venned Isten felnőtt gyermekeinek érettebb és zordabb tapasztalataiban is. A szélre és viharra szükségünk van hitünk gyakorlása és önigazságunk elkorhadt ágának levágása végett, hogy Krisztusban erősebben meggyökerezzünk. A meglátogatás ideje nyilvánvalóvá teszi előttünk dicső reménységünk értékét.

„Ez időnek, szenvedését
A reménység rövidíti,
Isten kegye édesíti,
Ki majd a mennybe segít!”

Április 30.

„Izráel fiai mindnyájan zúgolódtak” (4 Mózes 14,2)

Elégedetlenek és zúgolódók manapság is vannak a keresztyének között éppen úgy, mint egykor a pusztában Izrael fiai között. Vannak olyanok, akik minden vesszőcsapásnál hevesen kikelnek a fájdalmas fenyíték ellen. Kérdezik: „Miért vagyok ilyen keményen megpróbálva? Mit tettem, amiért ezt a nehéz fenyítéket megérdemeltem?”. Egy szavam van hozzád, te elégedetlen! Miért akarsz zúgolódni mennyei Atyád fenyítéke ellen? Lásd, milyen lázadó voltál és mégis megbocsátott! Bizonyára bölcsessége folytán, ha most jónak látja, hogy téged fenyítsen, nem kellene panaszkodnod. S egyáltalán vagy-e oly keményen fenyítve, ahogy azt bűneid miatt megérdemelnéd? Tekints a lelkedben lakozó romlásra, akkor nem fogsz tovább csodálkozni azon, hogy annak teljes kiűzéséhez annyi sok vesszőcsapásra van szükséged. Próbáld ki önmagadat a próbakövön és látni fogod, mennyi a salak aranyodba vegyítve, és mégis túl melegnek tartod ezt a tüzet a benned rejtőzködő tisztátalanságok kiolvasztására? Nem bizonyíték-e a te elégedetlen és lázadó természeted amellett, hogy szíved még nem lett megszentelve teljesen? Nem szükséges a fenyíték? De ha te zúgolódni akarsz a fenyítő kéz ellen, akkor vigyázz magadra, mert a lázadók pórul szoktak járni! Isten mindig kétszeresen fenyíti gyermekeit, ha az első csapást nem viselik el türelmesen. Azonban egyet tudnod kell: „hogy Ő nem szíve szerint ver, sem bánattal nem illeti az embernek fiait.” Minden fenyítéke szeretetből származik, hogy téged megtisztítson és magához vonjon. Az biztosan segít fenyítékét megadással viselni, ha képes vagy Atyád kezét megismerni. „Mert akit szeret az Úr, megdorgálja, megostoroz pedig mindent, valakit fiává fogad”. Ha a dorgálást elszenveditek, az Isten ő magát nektek ajánlja, mint fiainak; mert kicsoda olyan fiú, akit az Atya meg nem dorgál? „Pillanatnyilag ugyan semmiféle fenyítés nem látszik örvendetesnek, hanem keservesnek, később azonban az igazság békességes gyümölcsét hozza azoknak, akik megedződtek általa”. „Se pedig ne zúgolódjatok, miképpen ő közülük zúgolódnak némelyek, és elveszének a pusztító által.”

Május 1.

„Arca, mint a balzsamillatú virágágy.” (Énekek Éneke 5,13)

Íme, megérkezett a bájos májusi hónap! A márciusi szelek és az áprilisi esők megtették hatásukat; a földet színpompás virágok szépsége takarja. Jer lelkem, öltsd fel vasárnapi ruhádat és menj ki a szabadba, köss csokrokat és fond az égi gondolatok koszorúját. Tudod jól, hova kell fordulnod, mivel előtted már nagyon ismerős a „drága füveknek kertje”, minthogy már gyakran üdítetted magad a „liliom” gyönyörűséges illatával, úgy, hogy rögtön vágyódsz Szerelmesedhez sietni, hogy Benne minden kedvességet, gyönyört és örömet élvezhess. Ez az arc, mely egykor az ostor által kegyetlenül szétmarcangoltatott, melyre különben is gyakran hullott a részvét könnyeinek harmatja, de majd kegyetlen módon lett elcsúfítva köpésekkel, - ez az arc, a kegyelem szeretet mosolyával olyan nekem, mint az éltető jó illat. Ó Úr Jézus, mivel nem rejtetted el ábrázatodat a gúny és köpések elől, azért az az én legédesebb élvezetem, ha Téged dicsőíthetlek. Ezt az arcot felszántotta egykor a fájdalom ekéje és megvörösítették a tövissel koronázott homlokról aláhúzódó rózsaszín vércsíkok. A határtalan szeretet ilyen bizonyítéka múlhatatlanul elbűvöli lelkemet sokkal inkább, mint a Reá vetett legfutólagosabb pillantás is szerfölött üdítő lelkemre nézve és az élvezet teljességét nyújtja keblemnek. Jézusban nem csak jó illatot találok, hanem drága füvekkel beültetett egész kertet. Nem csupán egyetlen virágot, hanem sokféle virágok egész csoportját. Ő nekem rózsa, liliom, szőlő és szívem gyönyöre. Ha velem van, akkor egész éven át május hónap lesz, lelkem megmoshatja ábrázatát kegyelmének reggeli harmatában és vigasztalhatja magát ígéretei égi követeinek énekében. Drága Jézus, hadd ismerjem meg igazán a Veled való maradandó és szakadatlan társaságból fakadó üdvösséget. Én szegény, méltatlan vagyok, kinek arcát megcsókoltad kegyelmeddel és jóságoddal! Ó, hadd csókoljalak meg én is Téged az én számnak csókjaival! „Mert a Te szereteted kellemesebb a bornál.”

Május 2.

„Nem azt kérem, hogy vedd ki őket a világból.”(János 17,15)

Üdvös és kedves esemény, hogy minden hívőnek eljön az ideje, amikor az Úr tetszése szerint majd haza mehetünk, hogy Jézusnál legyünk. Az Úr harcosai, kik a hit által való nemes harcot harcolják, - néhány rövid év után, megnyerve a csatát – majd bemehetnek Uruknak örömébe. Habár Krisztus azt akarja, hogy Övéi egykor ott legyenek, ahol Ő van, mégsem kéri, hogy rögtön ki legyenek ragadva a világból és a mennybe vitessenek. Kívánja, hogy egy ideig itt maradjanak. Mégis milyen gyakran küldi a fáradt zarándok ezt a kérését a kegyelem trónjához: „Ó, bár szárnyaim volnának, mint a galambnak, hogy elrepülnék és megnyugodnék!”, de Krisztus, a mi Urunk, nem imádkozott így, hanem meghagy, és Atyja kezére bíz bennünket, mígnem majd érett gabonakévék módjára begyűjtenek Mesterünk csűrébe. Az Úr Jézus nem kéri számunkra a hamar beálló halál általi szabadítást, mert szükséges e testben maradnunk mások végett, habár nekünk nincs is abban valami nagy hasznunk. Kéri, hogy az Úr őrizzen meg minket a gonosztól, de azt sohasem kéri, hogy teljes nagykorúságunk előtt bemehessünk jutalmunkért az örök dicsőségbe. A keresztyének gyakran kívánkoznak meghalni, ha valami nyomorúság éri őket. Ha kérdezik tőlük: „Miért?” azt felelik: „Mert szeretnénk az Úrnál lenni”. De attól tartunk, hogy nem annyira az áll előttük, hogy az Úrnál legyenek, hanem inkább a nyomorúságtól való szabadulás. Különben a halál után való vágyódás megmaradna náluk akkor is, amikor nem sóhajtoznak a szorongattatások nyomása alatt. Vágyódnak haza, nem annyira a Megváltó közelléte miatt, mint inkább a nyugalom élvezése céljából. Tehát helyes és jó, ha vágyunk meghalni, mint Pál apostol, mivel a Krisztusnál lenni mindennél jobb, de a nyomorúságtól való menekülés iránti vágy az önzés kívánsága. Hanem inkább az legyen vágyatok és törekvésetek, hogy életetekben megdicsőítsétek Isten, amíg csak akarja, hogy éljetek, minden fáradság, küzdelem és szenvedés között. Várjatok, míg Ő mondja. Ha eljön annak ideje, haza fog benneteket vinni.

Május 3.

„A világon nyomorúságotok van.” (János 16,33)

Kedves olvasóm, kérdezősködsz ezen isteni rendelés alapja után? Tekintsd magad fölé, mennyei Atyádra, s lásd, milyen tiszta és szent. Tudod, hogy majd egykor hasonló leszel hozzá? Elérheted azt minden fáradtság nélkül, hogy az Ő képmása lehess? Nem kell-e keresztülmenned a nyomorúság kemencéjén, hogy megtisztulj? Könnyű lesz-e neked a romlástól megszabadulni és tökéletessé lenni, miképpen a te mennyei Atyád tökéletes? Aztán kedves keresztyén, vess pillantást magad alá. Tudod, miféle ellenségek leskelődnek utánad? Egykor a sátán szolgája és alattvalója voltál, egy király sem engedi el örömmel alattvalóját. Azt gondolod, hogy a sátán nem fog téged háborgatni? Dehogy, mindenkor sarkadban lesz, mert „széjjeljár, mint az ordító oroszlán, keresve, kit nyeljen el”. Azért légy készen a nyomorúságra, kedves keresztyén, amikor magad alá tekintesz. Továbbá tekints magad köré. Hol vagy? Az ellenség földjén vagy, mint idegen és menekülő. A világ nem barátod. Ha úgy volna, akkor nem volnál Istennek barátja, mert aki e világnak barátja, ellensége Istennek. Számíts rá, hogy mindenütt ellenséggel fogsz találkozni. Tudd meg, hogyha alszol, csatatéren pihensz, ha jársz, vigyázz magadra minden bokornál, nem-e valamilyen leshely az. Miképpen a legyek, ahogy mondják, az idegeneket inkább meglepik, mint a házbelieket, azonképpen e világnak bajai téged keményebben zaklatnak. Végül nézz magadba, a saját szívedbe és lásd, mit lelsz abban. Bűn és önzés lakik abban még mindig. Ó, ha nem volna sátánod, ki téged kísért, nem volnának ellenségeid, kik téged üldöznek; sem világ nem volna, mely téged csalogat, akkor is találnál önmagadban elég gonoszságot, mely neked aggodalmat és keresztet készítene, „Csalárdabb a szív mindennél, és gonosz az; kicsoda ismerhetné azt?” Így tehát légy kész a nyomorúságra, de ne ess kétségbe miatta, mert Isten veled van, hogy rajtad segítsen és megerősítsen. Ő mondta: „Veled vagyok nyomorúságodban, megszabadítlak és megdicsőítlek téged.”

„Tűrj, míg Atyád kegye
És hatalmas karja,
Szíved meggyógyítja!”

Május 4.

„Hiszen nem istenek azok, akiket istenként készít magának az ember!” (Jeremiás 16,20)

A régi Izraelnek nagy és csábító bűne volt a bálványimádás. A lelki Izrael is hajlammal bír ezekre a balgaságokra. Rempham istenének csillaga már nem ragyog többé, Thamusz fölött sem sírnak már az asszonyok: azonban a Mammon még mindig felállítja nektek aranyborjúját és a fényűzés szekrényei még nem mentek feledésbe. Az önzés nagyon sokféle alakban fáradozik azon, hogy a kiválasztottakat uralma alá keríthesse. A test minden alkalmas helyen felállítja oltárát. A hívőknek gyakran szolgáltatnak többféle bűnre alkalmat a kedvenc gyermekek; szomorítja az Urat, ha látja, hogy szerfölött elkényeztetjük őket és magunknak bálványt csinálunk belőlük. Kárunkra és vesztünkre élnek, mint egykor Absolon Dávidnak, vagy ha elvétetnek tőlünk, rideggé válik otthonunk. Ha a keresztyének párnájukat gombostűkkel szeretnék kirakni, akkor csak függjenek balga szeretettel saját gyermekeiken. Nagyon helyesen állítják: „Bizony azok nem istenek”, hogy balgatag vonzalmunk tárgya valamikor áldást hoz e ránk, nagyon kétséges részünkre. Nagyon veszélyes öröm és vigasz, amit most szereznek és igazán vajmi csekély az a segítség, melyben a kísértések idején részesíthetnek bennünket. Miért engedjük hát elkábítani magunkat attól, ami hiábavaló? Sajnálkozunk a szegény pogányokon, akik kőisteneket tisztelnek, mi meg imádjuk az aranyisteneket. Micsoda felsőbbsége van a húsbálványnak afölött, amely fából készült? Lényegében a bűn és ostobaság mindenféle bálványozásnál egészen egyenlő, csakhogy mi nagyobb felelősséggel tartozunk, mivel több világosságot nyertünk és mégis vétkezünk. Ennél fogva bűnünk is sokkal súlyosabb. A pogányok meghajolnak a hamis istenek előtt, de ők nem ismerték soha az igazi Istent, mi azonban kétszeresen vétkezünk, mivel elhagyjuk az élő Istent és holt bálványhoz ragaszkodunk. Istenünk, tisztíts meg minket e veszedelmes bűntől!

„Hűtlen szolgaként sírj,
Ki gonosz tettekkel
Urát árulja el.”

Május 5.

„Istenük leszek, és ők az én népem lesznek.” (2 Korintus 6,16)

Milyen kedves név: „én népem!” Milyen dicső kinyilatkoztatás: „Istenük leszek!” A legédesebb tartalom teljessége van egybefoglalva e két szóban! Először is kitüntetésről van abban szó. Mert az egész világ Istené; az ég és az egeknek egei az Úré, ki uralkodik az emberek fiain, de azokról, akiket kiválasztott és vérével megvásárolt, olyasmit mond, amit másokról nem mond. „Én népem” –nek nevezi őket. Ebben a mondatban megvan a tulajdonjog fogalma. Egészen különleges értelemben van mondva: „az Úrnak része az Ő népe és Jákób az Ő öröksége”. E földön minden nemzet az Övé; az egész világ hatalma alatt van, de népe, melyet magának választott, egészen különleges értelemben tulajdona – mert velük és értük többet tett, mint másokért, vérével vette meg őket, megához vonta őket csupa jóvoltából, teljes hévvel buzgott feléjük, szíve értük dobog. Meg nem szűnő örök szerelemmel szerette őket, úgy, hogy a vizek hullámai el nem olthatják ezt a szeretetet, még a folyó vizek sem fojthatják el azt. Olyan szeretet ez, melyet az idők folyama sem moshat el, legkevésbé sem gyengíthet meg. Kedves barátom felemelheted szemeidet az ég felé és mondhatod: „Én Uram és én Istenem! Az enyém, azon kimondhatatlanul kedves rokonság folytán, mely feljogosít engem arra, hogy Téged Atyámnak szólítsalak. Az enyém, azon megszentelt barátság és közösség kapcsán, amely az én legnagyobb gyönyörűségem, mivel szent tetszésed folytán kijelented magad nekem, de nem úgy, mint ahogy e világnak.” Felnyithatod-e az Istentől adatott írások könyvét és olvashatod-e abból megváltásod végrendeletének leírását? Megtalálod-e neved, amely drága vérrel van felírva? Képes vagy e érinteni Jézus ruhájának prémjét alázatos hittel és mondani: „Krisztusom!”? Ha igen, akkor úgy beszél Isten rólad és azokról, akik hozzád hasonlók, mint az Ő népéről. Mert ha Isten, a te Istened és Krisztus a te Krisztusod, akkor az Úr különös és benső vonzalommal van irántad. Választott gyermeke vagy, kedvessé lettél az Ő szerelmes Fiában.

Május 6.

„Benne maradunk.” (1 János 4,13)

Kívánnál egy házat, - egy hont lelked részére? Kérdezed: „Mennyibe kerülne?” Ó, annak ára jóval csekélyebb, mint amennyit a büszke emberi természet szívesen megadna érte. Annak az ára: „Ingyen és pénz nélkül”. Te örömest letennél érte tetemes összeget? Szívesen tennél valamit Krisztus megnyeréséért? Ezt a hont azonban nem tudod megszerezni, mert annak nincs ára. Ki akarod-e bérelni Uramnak házát és honát az egész örökkévalóságra, úgy, hogy azért egyebet nem fizetsz szereteted és szolgálatod helypénzén kívül, melyet neki örökre megígérsz és megtartasz? Elfogadod Jézust és akarsz Ő benne lakni? Akkor tehát lásd: ez a ház el van látva mindennel, amire szükséged van. Telve van kincsekkel, melyeket egész életeden át nem meríthetsz ki. Itt a legbensőbb közösségben lehetsz minden nap Krisztussal és szeretetének asztalához ülhetsz. Itt dúsan megrakott asztalok vannak jó ízű ételekkel megrakva, melyek örökké táplálnak téged. Ha gyenge és fáradt vagy, itt enyhe nyugalmat találsz Jézusban. Körös-körül szép kilátásod van és látod a mennyet megnyílni. Kell neked ez a ház? Ó, ha még nem leltél sehol honra, lelked nyugalma helyére, s már kénytelen vagy mondani: „Szeretném, ha ez a ház az enyém lehetne, de hozzá juthatok e?” Nos, nézd, itt van a kulcs. A kulcs ez: „Jöjj Jézushoz.” De azt mondod: „Egy olyan dicső házhoz nem illik az én rossz ruházatom.” Ne hidd azt, van abban elég ruha számodra. Habár bűnösnek és kárhozatra méltónak érzed is magad, azért csak jöjj, s ha a lakás túl jó a te részedre, úgy az Úr Jézus alkalmassá tesz téged a lakásnak megfelelően. Megmos és megtisztít téged s nemsokára vígan fogod énekelni: „Mi Ő benne lakozunk.” Hívő lélek! Háromszorosan boldog és szerencsés vagy, hogy ilyen lakást találtál! Nagyon jól el vagy látva, mert „erős várad” van, amelyben biztonságban laksz. S „ha Ő benne maradsz”, nem csak tökéletes és biztos lakásod van, hanem örök honod is. Ha ez a világ elmúlik is, mint az álom, a mi házunk megmarad mozdulatlanul és törhetetlenül áll, mint a márvány vagy a gránit, örökké, mint Isten, mert ez Isten maga: „Benne maradunk”.

Május 7.

„Sokan követték; ő meggyógyította mindnyájukat.” (Máté 12,15)

Mily csúnya és undorító betegségek sokaságát kellett az Úr Jézusnak folyton szemlélni! Mégsem olvassuk sehol, hogy megutálta volna azokat, hanem azt, hogy minden beteg iránt komolyan érdeklődött. A legkülönbözőbb fajtájú és feltűnő betegségekben levők gyűlhettek össze Ő előtte! Mily undok fekélyek és milyen bűzös sebek! Mégis készen volt a segítséggel a betegség szörnyetegének minden újabb megjelenésekor és diadalmasan legyőzte azt minden alakjában. A tüzes nyilak repdeshettek, Ő eloltotta azoknak emésztő hatalmát. A láz, az ödéma, a köszvény általi elerőtlenedés, az ördöngösség dühöngése, a lepra tisztátalansága vagy a vakság sötétsége: mind tapasztalták szava hatalmát és parancsára elfutamodtak. A csatamező minden részén győzedelmes maradt a bajok felett és fogadta a megszabadított foglyok hódolatát. Ő jött, látott, győzött: az úgy van még ma is. Bármilyen rosszul állok, mindazáltal a kedves orvos meg tud gyógyítani, s bármilyen nyomorúságos is azok állapota, akikre e szempillantásban imámban gondolok, mégis bízhatom Jézusban, hogy képes meggyógyítani őket bűneikből. Gyermekem, barátom, szeretteim, mindegyikőjük iránt reménykedhetem, igen, mindnyájuk felől, kivétel nélkül, ha Uram és Megváltóm gyógyító hatalmára gondolok, s ami engem magamat illet, szintén bátor lelkülettel lehetek, akármilyen nehéz és komoly a bűnnel és a kísértéssel folytatott küzdelmem. Ő, aki meglátogatta e földön a szenvedők és betegek tornácait, még mindig megmutatja kegyelmét és csodát művel az emberek fiai között! Gyere hát menjünk Hozzá most mindjárt komoly őszinteséggel. Magasztalom Őt most, amikor arra gondolok, hogyan gyógyít lelki betegségekből, hirdetem és dicsőítem Őt, ki a mi betegségünket hordozta. „Az Ő sebeivel gyógyultunk meg.” E földön levő gyülekezete olyan lelkekből áll, akiket áldott Orvosunk gyógyított meg, az égi seregeknek meg kell vallani: „Ő gyógyította meg mindnyájunkat.” Jöjj tehát kedves lélek, hirdesd mindenfele az Ő dicsőségét.

Május 8.

„De a meggyógyított ember nem tudta, hogy ki az.” (János 5,13)

A boldogoknak és egészségeseknek gyorsan telnek éveik egymás után, de egy harmincnyolc évig tartó szenvedés, hosszú és nehéz fejezetet képezhetett a szegény gutaütött ember életében. Mikor pedig az Úr Jézus egyetlen egy szavával meggyógyította, amint a Bethesda tó mellett levő tornácban feküd, majdnem magán kívül volt örömében és a nagy változásért való hálaérzete miatt. Így van ez a bűnössel is, kit hetekig és hónapokig kínoz a kétkedés és bágyadtan sóhajtozik és vágyódik a szabadulás után, az átalakulást észre fogja venni, mihelyt Jézus mindenható szavát hallja, aki neki hitében békét, örömöt ajándékoz. Ez a betegség sokkal nagyobb, mintsem annak eltávolítása azonnal fel ne tűnne. Az újonnan nyert élet sokkal fontosabb, mintsem hogy az nyomtalanul és hatás nélkül lakhatna az emberben, a létrejött változás olyan feltűnő, hogy azonnal szembetűnik. Ez a szegény ember mégsem tudta, hogy ki volt gyógyulásának létrehozója. Nem tudott semmit Annak személye Fenségéről, szeretetének és megváltó könyörületének műveiről, melynek az minden idejét és összes erejét szentelte. Nem ismerete isteni küldetését, hogy mi végett jött az emberek fiai közé. Az olyan szívben, mely Jézus vérének erejét önmagán már ugyan tapasztalta, még igen sok tudatlanság foglalhat helyet a Megváltó személyére vonatkozólag. Az efféle tudatlanságért nem szabad elhamarkodva megítélni valakit, hanem ahol látunk valamit az üdvözítő hitből, ott azt is észre kell vennünk, hogy a hit létrehozta a megváltást. A Szentlélek az emberben már rég létrehozta a bűnbánatot, még mielőtt isteni életet élne, és aki hiszi, amit tud, nemsokára világosabban tudja azt is, amit hisz. Mindazáltal a tudatlanság nagy baj, mert ezt a szegény embert nagyon sarokba szorították a farizeusok. A betegségből való meggyógyulás után nemsokára következett a tudatlanságból való kigyógyulás is, mert az Úr Jézus meglátogatta a templomban. E kegyelmes megjelenés után hallani lehetett e nyilvános vallástételét: „Hogy Jézus volna az, aki őt meggyógyította.” Óh, Uram, ha engem boldoggá tettél, jelentsd meg magad nekem, hogy hirdethesselek Téged az emberek fiainak!

Május 9.

„Aki megáldott minket mennyei világának minden lelki áldásával.” (Efézus 1,3)

Krisztus megajándékozza az övéit a múlt, jelen és jövő minden áldásával. Az elmúlt örökkévalóság titokteljes idejében az Úr Jézus az Atya elsőszülöttje volt, s az Ő választásában örökséget ajándékozott nekünk, mert általa és benne elválasztattunk a világ fundamentumának levettetése előtt. Ő öröktől fogva bírta az Istenfiúság kiváltságát, mint Atyjának egyszülött Fia, kinek jótetszését bírta, s a kegyelem országában az elválasztás és újjászületés kapcsán minket is isteni fiúságra emelt, úgy, hogy nekünk, kik Őt befogadtuk, „ajándékoz olyan méltóságot, hogy Isten fiaivá leszünk”. Az újszövetség, mely az Ő kezességén alapszik és esküvel erősíttetett meg, a miénk, amelyben szilárd vigaszt és menedéket találunk. Úgy az elhívó kegyelem örök szándékában, mint a bölcsesség mindenható igéjében, a mi Urunk Jézus szerető tekintete mindig reánk irányult, s mi határozottan bízhatunk abban, hogy a sors könyvében egy betű sem szól a megváltottak jóléte ellen. A dicsőség királyának nagy menyegzői öröme nekünk szól, mert eljegyzett bennünket. A menyegzői ünnepély napja közel van, mely az egész világmindenségnek tudtára adódik. Istennek csodálatos emberré léte, az ezzel kapcsolatosan értünk történt bámulatos leereszkedéssel és megalázkodással egybe. A véres veríték, a megsebzett fej, a szeghelyek: mind a miénk örökké. Az Ő tökéletes engedelmességéből, a létrehozott megváltásból, kiengesztelésből, feltámadásból, mennybemeneteléből és az Isten trónjánál értünk való esedezésből származó összes áldás teljesen a miénk, mint szabad kegyelmének ajándékai. Mellpajzsán viseli neveinket, s amikor Isten trónja előtt mindenben képvisel minket, megemlékezik rólunk és a mi bajainkról. A fejedelmek és hatalmasságok felett való uralmát és mennyei korlátlan méltóságát a benne bízók javára és áldására használja fel. Az, aki értünk odaadta magát a fájdalmak és a halál mélységébe, most sem vonja meg tőlünk szeretetét, amikor felemeltetett a menny legmagasabb trónjára.

Május 10.

„Ámde Krisztus feltámadt a halottak közül.” (1 Korintus 15,20)

A keresztyénség egész lényege azon a tényen nyugszik, hogy „Krisztus feltámadt a halottak közül”, mert „ha Krisztus nem támadt volna fel, hiábavaló lenne a mi prédikálásunk, hiábavaló a ti hitetek is: még a bűneitekben vagytok”. Krisztus istenségének legszilárdabb megerősítése az Ő feltámadásában rejlik, mert „a Szentlélek bebizonyította, hogy Ő Isten Fia, miután feltámadt a halálból”. Nem volna ésszerűtlen, ha istenségét kétségbe vonnánk, ha nem támadt volna fel. Ezen kívül feltámadásától függ uralma is, mert „Krisztus azért halt meg, támadt fel és elevenedett meg újból, hogy élőknek és holtaknak bírája legyen”. Továbbá az újszövetség dicső áldása, tudniillik a mi igazolásunk, szintén szorosan összefügg Krisztusnak azzal a diadalával, melyet a halál és sír fölött aratott. „Mert megöletett a mi bűneinkért és feltámadott a mi megigazulásunkért”. Sőt még több, újjászületésünk is összefüggésben van feltámadásával, mert az Isten „az Ő nagy irgalmasságából újjá szült minket az élő reménységre, a Jézus Krisztusnak halálból való feltámadása által”. S mindenek fölött bizonyos az, hogy Krisztus eljövetelekor való feltámadásunk is ezen az alapon nyugszik, mert „ha annak lelke lakik bennetek, aki feltámasztotta Krisztust a halálból, megeleveníti a ti halandó testeiteket is az ő ti bennetek lakozó Lelke által”. Ha Krisztus nem támadt volna fel, akkor mi sem támadunk fel; hogyha pedig feltámadt, akkor azok sem vesztek el, akik elaludtak, hanem majd testükben meg fogják látni Istent. A feltámadás ezüstzsinórja végighúzódik a hívők összes áldásos élményein, az újjászületéstől kezdve, egészen a feltámadásig, és az egészet összefoglalja egybe. Milyen fontosnak kell tehát lelkük előtt lenni az üdvösség nagy tényének és nagy örömmel örvendezni azon, hogy minden kétségen kívül megáll ez az igazság: „A Krisztus feltámadt a halálból és azoknak, akik elaludtak, első zsengéje lett. A Krisztusban mindnyájan megelevenednek”.

Május 11.

„Íme, én veletek vagyok minden napon.” (Máté 28,20)

Az nagyon jó, hogy van Valaki, aki mindig ugyan az marad és mindenkor nálunk és velünk van. Jó az, hogy az élet tengerének hatalmas hullámai között van egy mozdíthatatlan szikla. Ó lelkem, ne csüngjön szíved a múlandó kincseken, melyeket a rozsda és moly megemészt, hanem azon függj teljes lelkeddel, aki örökké hű marad hozzád. Ne építsd házadat a csalódással teli világ változékony futóhomokjára, hanem erre a sziklára helyezd reményed, mely a zúgó árvíz és a hatalmasan hullámzó vizek áradata közepén is nyugodtan és mozdíthatatlanul áll. Én lelkem, kényszerítlek téged, ebbe az egyetlen biztos kincstárba rejtsd el kincseidet. Gyöngyékszereidet ott tartsd, ahol azt soha de soha el nem veszítheted. Bízz teljes tehetségeddel Krisztusban, ajándékozd meg személyét osztatlan szereteteddel, érdemébe vesd minden reményedet, mindenható vérére helyezd minden bizalmadat, a Vele való társalgásban keresd minden gyönyörűségedet és örömödet. Akkor kinevetheted a veszélyt és gúnyolhatod a bajt, semmiféle veszedelem sem érhet téged. Gondold meg, hogy e világ vigalomkertjében egymás után minden virág elhervad s eljön az idő, amikor abból nem marad egyéb semmi, mint a sötét hideg föld. A halál fekete leple hamarosan kioltja életed világosságát. Ó, mily kedves lesz az majd, amikor gyertyácskád kialszik, a nap ragyog fel neked! Nemsokára hömpölyög a fekete ár, te közötted és aközött amid van. Annak add szívedet, aki soha sem hagy el; arra bízd magadat, aki veled megy a fekete halál áradó folyamán keresztül és téged biztosan az égi parthoz vezet, ahol Vele lakhatsz örökké a mennyei hajlékokban! Menj, fájdalomnak szomorú gyermeke és mondd el ennek a barátnak minden bajodat, aki jobban szeret és erősebben áll melletted, mint saját testvéred. Vesd arra minden gondodat, aki tőled soha nem lesz elvéve, aki téged soha nem hagy el, aki nem engedi meg soha, hogy Őt elhagyd, mert „Jézus Krisztus tegnap és ma ugyanaz és mindörökké ugyanaz marad”. „Íme, én veletek vagyok minden napon”, ez elég lelkemnek, ha mindenki el is hagy.

„Szívemnek kedves vendége,
Jöjj, örömmel fogadlak”.

Május 12.

„És kijelentem neki magamat.” (János 14,21)

Az Úr Jézus némelykor az övéinek egész különös kijelentést tesz szent személyéről. Ha a Szentírás ezt nem is nyilvánítaná ki határozottan, sok szentnek mégis vallást kellene arról tenni saját tapasztalataikból kifolyólag. Urunk és megváltó Jézus Krisztusuktól egészen különleges kegyelemnyilvánításokat nyertek, amilyent sem az olvasás, sem a hallgatás által nem lett volna képes nekik nyújtani. Isten kiváló gyermekeinek életleírásából sok példát hozhatnánk fel arra nézve, hogy miképpen tetszett az Úr Jézusnak kiváltképpen való bizalmas módon szívükhöz szólni és lényének csodáját nekik megjeleníteni. Igen, lelkük oly rendkívüli boldogságba merült, hogy a mennybe vélték magukat érezni, holott nem voltak ott, hanem annak legfeljebb csak küszöbéhez jutottak nagyon közel. Mert ha az Úr Jézus megjeleníti magát népének, az menny a földön, virágzó paradicsom és az örök üdvösség kezdete. Krisztus különös megjelenései üdvös befolyást gyakorolnak a hívők szívére. Legelőször alázatot szül. Ha valaki azt mondja: „Én ezt és azt a mennyei jelenést láttam, ez valami kiváltság nálam”, az ilyenek még sohasem voltközössége Urával és Megváltójával, mert Isten „az alázatosokat nézi, a kevélyeket pedig nagy távolságból látja”. Nem kell közelükbe jönnie, hogy szívüket átlássa. Szeretetét sohasem ízlelteti meg velük. A másik eredmény a boldogság, mert Isten jelenléte az örök örömök teljességét adja nekünk. Továbbá a megszentelés is e megjelenésnek üdvös következménye. Az, aki semmit sem tud a megszenteltetésről, az önmaga sohasem tapasztalta Istennek a kijelentését. Némely ember sokat beszél hitéről és üdvösségéről, de beszédjüket legkevésbé sem lehet komolyan venni, ha szavuknak nem felel meg cselekedetük is. „Ne tévelyegjetek, Isten nem csúfoltatik meg”. Kegyét nem adja az istenteleneknek, mivelhogy „Isten nem veti meg a jámborokat és a gonoszok kezét nem óvja meg”. Így tehát Jézus közelléte háromféle dolgot hoz létre: alázatot, boldogságot és megszentelődést. Ezeket Isten ajándékozta neked, kedves keresztyén!

„Ha Jézust hitben csókolod,
A fő bölcsességet bírod.”

Május 13.

„Este szállást vesz a sírás, reggelre itt az ujjongás.” (Zsoltárok 30, 6)

Kedves keresztyén! Ha a nyomorúság éjében búslakodsz, várd a reggelt, vigasztald lelked Urad eljövetelének reménységével. Légy türelmes, mert

„Az embernek Fia eljön
Az Ő dicsőségében”.

Légy türelmes! A földműves vár, míg behordhatja a termést. Légy türelmes, mert hiszen tudod ki az, aki ezt mondta: „Íme, eljövök hamar, velem van az én jutalmam, és megfizetek mindenkinek a cselekedete szerint”. Ha még oly nyomorult volnál is, most légy bátor!

„Emeljétek fel fejeteket,
Mert elközelgett a ti váltságotok!”

Most talán a nyomorúság többféle tövisével van fejed megkoronázva, de egykor csillagkoronát fog hordani, ez pedig már nem sokáig késik. Nehéz a kezed a sok gond miatt? Nemsokára az égi hárfát fogja pengetni. Ruhádat bepiszkolhatja e világnak pora és szennye, azonban vigasztalódjál, mert egykor fehér lesz, mint a hó. Csak várj még egy keveset. Óh, milyen jelentéktelenek lesznek megpróbáltatásaink és szenvedéseink, ha majd azokra visszapillanthatunk! Ha most azokat közelről megfigyeljük, mily határtalannak tűnnek fel előttünk! De hogyha majd bemegyünk a mennybe, akkor dicsekedni fogunk.

„Sírásomnak immár vége,
Jézus lelkem Vőlegénye!”

Akkor csak könnyű és hamar elmúló meglátogatásnak fognak feltűnni szenvedéseink. Azért bátran előre! Ha még sötétebb volna is az éjszaka, majd jön a reggel, mely korán sincs oly messze, mint azt azok képzelete sejti, kik majd a pokol sötétségébe fognak záratni. Tudod – kedves olvasó – mi az: a jövőből élni, remény által táplálkozni – már előre a mennyet élvezni? Óh, a hitnek boldog gyermeke vagy, ha ilyen bizonyos és vigasztaló reményed van! Most, mintha minden be lenne borulva, de nemsokára kiderül, most még talán mindenfelől nyomorúság környékez, de nemsokára úszni fogsz a gyönyör tengerében. Talán nem baj az, ha „este szállást vesz a sírás”, mert „reggelre itt az ujjongás”.

Május 14.

„Örököstársai Krisztusnak” (Róma 8,17)

Jogerős behelyezés által Krisztus tulajdonát képezik az Atyának végtelen birodalmai a világegyetemben. Mint „mindenek örököse” egyetlen tulajdonosa az Isten által teremtett széles e világnak s Ő megengedte nekünk, hogy mindent sajátunknak tekintsünk és igénybe vegyünk. Erre felhatalmazott minket örökös társaivá való behelyezése folytán, melyet az Úr az összes elválasztottaknak megerősített. A paradicsom aranyutcái, a gyöngykapuk, az élet folyója, a végtelen boldogság és a kimondhatatlan dicsőség Urunk által adatott nekünk örök tulajdonul. Amivel csak bír, mindazt megosztja népével. Királyi koronáját jegyesének és elválasztott gyülekezetének fejére helyezte, országot alapított neki és fiait papságnak, kiválasztott nemzetségnek, királyi és papi népnek nevezi. Királyi koronáját megvonta magától, hogy mi koronáztassunk meg dicsőséggel. Nem ült addig székébe, míg Ő maga helyet nem készített mindazoknak, akik itt vére által győztesekké lesznek. Lásd ez a jutalma minden egyes győzedelmeskedőnek! Krisztus trónja, koronája, jogara, palotája, kincse, öltözete, öröksége – mind a tietek! Túlszárnyal ez minden féltékenységet, önzést és kapzsiságot, melyek nem tudják elszenvedni, hogy valaki az ő birtokukban részes legyen; Krisztus annál boldogabbnak és dicsőbbnek érzi magát, ha népe is részesül dicsőségben. „Én a dicsőséget, melyet nekem adtál, nekik adtam”. „Ezeket szóltam nektek, hogy az é örömöm tibennetek maradjon és a ti örömötök beteljen.” Atyja tetszésének mosolya kedvesebb előtte, ha az övéi is részt vesznek abban. Uralmának fensége és méltósága annál értékesebb neki, mivel az övéi is vele tündökölnek a dicsőség fényében. Diadalainak is jobban örvend, mivel, választottai is tanulnak abból győzni. Gyönyörrel nézi trónját, mivel az övéinek is nyújt helyet. Kedve telik dicsőségének ruhájában, mert öltözetének széle, azokat is fedezi. Örömében az boldogítja legjobban, hogy azokat is behívhatja örök örömébe és gyönyörébe.

Május 15.

„Őáltala mindenki megigazul, aki hisz.” (Apcsel 13,39)

Aki Krisztusban hisz, azonnal megigazulásban részesül. A hit e gyümölcsöt nem később vagy lassanként hozza, hanem most. Továbbá a megigazulás a hit következménye, melyben a lélek ugyanabban a pillanatban részesül, amikor Krisztussal egyesül és Őt elfogadja, mint aki a Legfőbb és Legnagyobb. Megigazultak azok, kik most Isten trónja előtt állnak? Akkor mi is. Mi éppen olyan valóságosan és elvitathatatlanul megigazultunk, mint azok, kik fehér ruhában járnak a mennyei Jeruzsálem utcáin és dallamos énekeiket aranyhárfák hangjaival kísérik. A kereszten függő lator ugyanazon szempillantásban megigazult, amelyben hittel az Úr Jézusra pillantott, s az öreg Pál, miután évekig munkálkodott az Úr szolgálatában, nem volt igazabb, mint a lator, ki semmit sem tett az Isten országa érdekében. Ma már kedvesek vagyunk abban a Szerelmesben, ma fel vagyunk mentve minden bűntől, ma ártatlannak vagyunk nyilvánítva Isten ítélőszéke előtt. Milyen elragadó gondolat! Habár van is néhány fürt az eskoli szőlőtőkén, melyet le nem szedhetünk, míg be nem megyünk a mennyei Kánaánba, de itt van egy vessző, mely a kőfalra futott fel. Ezzel nem úgy áll a dolog, mint az ország gabonájával, melyet csak akkor ehetünk, ha átmegyünk a Jordánon. Ez manna a pusztában, mindennapi táplálékunk egy része, mellyel Isten bolyongásunk ideje alatt táplál bennünket. Most, igen most bírjuk a megbocsátást, most elvétettek bűneink, most már olyan dicsőségben állunk Isten színe előtt, mintha sohasem lettünk volna vétekkel és bűnnel megterhelve. „Semmi kárhoztatásunk nincs immár azoknak, kik a Jézus Krisztusban vannak.” E szempillantásban az Ő népe között levő legcsekélyebbnek rovására, egyetlen bűn sincs bejegyezve Isten könyvében. Ki vádolhatna? Nincs sem szenny, sem szeplő vagy valami afféle a hívők egyikén sem, mindnyájan tökéletesen igazak a világ Bírájának szemei előtt. Óh, bárcsak ez a jelenlegi előny felébresztene jelen kötelességeink teljesítésére is, hogy odaadnánk magunkat, míg Isten életünknek kedvez, a mi hű Megváltónknak.

Május 16.

„Aki megélhetésünkre mindent bőségesen megad nekünk.” (1Timótheus 6,17)

A mi Urunk Jézus mindig adakozó, egyetlen pillanatig sem vonja meg tőlünk kezét. Amíg a kegyelemnek van még olyan edénye, mely nem telt meg csordultig, addig nem áll meg az olaj. Ő nap, mely sohasem nyugszik le; manna, mely szüntelen hull a tábor körül; szikla a pusztában, ki átszúrt oldalából szakadatlanul életfolyamot szolgáltat; kegyelemének esője folyton csepeg; jóvoltának áldása mindig folyik; szeretetének kútfeje mindenkor buzog. Mivel Ő, a király, soha meg nem hal, tehát irgalmassága nem szűnik meg soha. Napról-napra szakíthatunk gyümölcséből és élvezhetjük azt. Naponként lehajlanak ágai kinyújtott kezünk felé, jóságának valamely újabb készletével. Heteinek hét ünnepnapja van, s évei annyi vendégséget számlálnak, mint napot. Ki hagyta el valaha ajtaját anélkül, hogy áldást ne vitt volna magával? Ki állt fel valamikor elégedetlenül szeretetének asztala mellől, vagy: ki távozott karjából gyönyör nélkül? Kegyelme és irgalmassága minden reggel új és felüdít minket minden este. Ki számolhatja meg jótéteményeinek sokaságát, vagy mondhatja meg kegyelmi adományainak számát? Az idő homokóráján átfutó homokszemek nem érhetnek fel koránt sem az Ő szeretetnyilvánításainak számával! Időnk szárnya, jósága ezüstjével és szeretet átlátszó aranyával van bevonva. Az idő folyója az örökkévalóság hegyeiről kegyének arany-homokszemeit hozza át nekünk. A számtalan csillagok csak zászlóhordozói lehetnek az áldásosztogatások még végtelenebb seregének. Ki számlálja meg a port? Az megszámlálhatja a Jákóbra árasztott jókat. Vagy ki számlálhatná meg az Izráellel közölt áldásaink csak negyedrészét is? Mivel magasztalhatja az én lelkem Őt, ki betölt minden napon jóságával és megkoronáz kegyelmességével és irgalmasságával? Óh, bárcsak dicspálmám olyan végtelen volna, mint a te jóságod! Óh, szegény nyelv, miért vagy oly telhetetlen? Miért hallgatsz oly csendesen? Ébredj! Mert különben nem vagy többé dicsőségemre, hanem gyalázatomra. „Kelj fel, én lantom, és hegedűm! Korán akarok felserkenni!”

Május 17.

„Aki azt mondja, hogy őbenne van, annak magának is úgy kell élnie, ahogyan ő élt.” (1 János 2,6)

Miért kell a keresztyéneknek eljárásaikban Krisztust követni? Tenniük kell ezt önmagukért. Ha vágyódnak egészséges lelki állapot után, ha a bűn nyomorából akarnak menekülni és örvendeznének a kegyelemben való növekedés üdítő érzésének, akkor Jézust kell példaképül venniük. Saját boldogságuk végett, ha szeretnének inni a salakjától megtisztított borból, ha vágyódnak az Úr Jézussal való szent és üdvös közösség után, ha szeretnének felülemelkedni e világ szenvedésein és gondjain, akkor úgy járjanak, amiképpen Ő járt. Semmi nem segíthet elő oly hatalmasan titeket a menny felé vezető vándorutatokon, csakis ha az Úr Jézus példáját szívetekre veszitek és minden gondolatotokat és érzelmeiteket ahhoz szabjátok. Akkor vagytok a legboldogabbak és akkor ismertettek el Isten fiainak, ha képesek vagytok a Szentlélek által Jézust lábnyomaiba lépve követni. Péter boldogtalan és nyomorult volt, mihelyt eltávolodott Tőle. Azután meg igyekezzetek Jézushoz hasonlókká lenni hitvallásotok végett is. Óh, szegény keresztyén, milyen kegyetlenül üldöz és sebez ellenséged! De ezek a sebek korántsem oly vészesek, mint az a kár, melyet barátaid okoznak neked. Ki okozta a nemes, isteni kezeken azokat a mély sebeket? Az a tanítvány, ki a hízelgés kígyójának helyet adott szívében. Az, aki magát valaminek képzeli és a juhok közé vegyül, holott nem egyéb, mint báránybőrben rejtőző farkas, az jobban megrontja a nyájat, mint a kívül leselkedő oroszlán. Nincs fegyver, mely feleennyire is olyan halálos volna, mint Júdás csókja. Az ingatag tanítványok, inkább meggyalázzák az evangéliumot, mint az istentelenek galád gúnyja. Mindenekelőtt pedig kövessétek Jézust önmagáért. Keresztyén, szereted Megváltódat? Drága neked az Ő neve? Szíveden van az Ő ügye? Óhajtod, hogy e világ országai az Övé legyenek? Vágyad az, hogy megdicsőíttessék? Vágyódsz azután, hogy lelkek legyenek megnyerve Jézusnak? Ha úgy van, akkor kövesd Jézust, légy „Krisztus levele, melyet olvashat és érthet minden ember.”

Május 18.

„Mert benne lakik az istenség egész teljessége testileg, és benne jutottatok el ti is ehhez a teljességhez” (Kolossé 2,9-10)

Krisztusnak úgy isteni, mint emberi tulajdonságai, szolgálatunkra lettek ajándékozva. Az Istenségnek tökéletes teljessége, és amit csak ez a csodálatos kifejezés magába foglalhat, minket illet, avégre, hogy minket tökéletesekké tegyen. Nem ruházhatott fel Istenségének lényével, azonban, amit tehetett, azt mind megtette, mert isteni hatalmát és méltóságát megváltásunk végett szolgálatunkra ajánlotta fel. Mindenhatóságának, minden tudásának, mindenütt jelenvalóságának, változhatatlanságának és hibátlanságának. Közre kell működni a mi üdvünkre. Fel, hívő lélek, és figyeld meg, hogy az Úr Jézus az Ő magasztos isteni természetét miként fogja be a megváltás diadalkocsijának jármába. Milyen határtalan az Ő kegyelme, milyen szilárd hűsége, milyen rendíthetetlen változhatatlansága, mily mérhetetlen hatalma, milyen végtelen bölcsessége! Az Úr Jézus mindezeket oszlopokká tette a megváltás templomában; s azokat végtelenségük megcsonkítása nélkül örökségül szánta nekünk. A Megváltó szíve megmondhatatlan szeretetének minden cseppje a miénk. Mindenható karjában minden ideg, a dicsőség koronájában minden ékszer, az isteni ismeret végtelensége és az isteni igazság szigora: mind a miénk és javunkra fordíttatik. Mindent, ami Krisztusban van; minden, ami imádatra méltó lényében van, mint Istennek Fiában, ő maga adta át nekünk, hogy minket azokkal megörvendeztessen. Az ő bölcsessége, a mi vezetőnk; tudománya, a mi tanunk; hatalma védelmünk; igazsága kezességünk; szeretete vigaszunk; kegyelme felüdítésünk; változhatatlansága erős várunk. Nála nincs tartózkodás, hanem megnyitja előttünk az Isten hegyének titkos tárnáit és felszólít minket, hogy kutassunk annak aknáiban az elrejtett kincsek után. „Minden, minden, minden a tiétek”, azt mondja: „a jót teljességében birtokoljátok és teljesedjetek be az Úrnak kegyelmében.” Óh, mily kedves tehát Jézust szemlélni, Ő benne bízni teljes bizalommal, mert ha szeretetének és hatalmának közlésére vagyunk szorulva, nem kívánunk semmi mást, mint amit már hűségében megígért nekünk.

Május 19.

„Láttam, hogy a szolgák lovakon ültek; a fejedelmek pedig gyalog mentek a földön, mint a szolgák.” (Prédikátor 10,4)

Alig felserdült emberek gyakran bitorolják a legnagyobb méltóságot és rangot, még az igazán nagyok homályban satnyulnak el. Ezt talánya az isteni gondviselésnek, melynek megfejtése egykor örömmel fogja betölteni minden őszinte ember szívét. Amikor Urunk e földön járt, jóllehet e föld összes királyainak Királya, mégis úgy haladt a fáradtság és szegénység ösvényén, mint a szolgák szolgája; nem csoda tehát, ha tanítványainak, kik jóllehet vérszerinti királyfiak, szintén el kell azt viselniük, hogy rájuk megvetéssel és szánalommal tekintenek. A világ fel van forgatva, azért kell az elsőknek utolsókká, s az utolsóknak elsőkké lenni. Lásd, hogyan haladnak előre e földön a sátán eszes fiai! Hogyan lovagolnak magas lovakon! Milyen büszkén emelik fel szarvukat! Hámán az udvarban van, mialatt Márdokeus a kapuban ül. Dávid a hegységekben bolyong, mialatt Saul teljes pompában uralkodik. Illés a barlangban búsul, mialatt Jézabel elefántcsontból készült házban elbizakodottan parancsolgat. És mégis, ki akarna ezekkel a büszke pártütőkkel cserélni? És ki ne irigyelné e megutált szentek helyzetét? Ha a kerék fordul, akkor az alsó rész felülre kerül, a felső pedig alulra jut. Azért türelem, hívő lélek! Az örökkévalóság teljesen helyre hozza az idők hibáit. Ne menjünk bele a tévedésbe, hogy szenvedélyeinket és testi kívánságainkat engedjük diadalra jutni, mialatt nemesebb erőink a porban hevernek. Az erénynek királyként kell uralkodni és a test tagjait az igazság szolgáivá tenni. A Szentlélek szereti a rendet, azért erőnket és képességünket a megfelelő helyre és fokra helyezi és megmutatja azoknak a lelki tehetségeknek a legmagasztosabb helyét, amely minket a nagy Királlyal a legszorosabb összeköttetésbe hoz; tehát ne zavarjuk meg az isteni intézkedést, hanem kérjünk kegyelmet, hogy testünket meg tudjuk zabolázni és tartóztatni. Nem azért születtünk újjá, hogy szenvedélyeink uralkodjanak rajtunk, hanem, hogy mint királyok uralkodjunk a Krisztus által szellem, lélek, és test hármas királyságán, az Atyaisten dicsőségére.

Május 20.

„Mutasd meg csudálatosan a te kegyelmedet.” (Zsoltárok 17,7)

Ha alamizsnánkkal szívünket is odaadjuk, akkor Istennek tetsző módon adjuk azt, azonban erre vonatkozólag be kell ismernünk, hogy gyakran vétkezünk. Nem úgy a mi Mesterünk és Urunk. Az Ő szeretetnyilvánításai mindig fűszerezve vannak szívének szeretetével. Nem küldi nekünk a meghűlt ételeket, sem az Ő bőségének asztaláról a morzsalékokat, hanem vendégségből egész tál ételt juttat nekünk és megtölti idő előtt éléskamránkat buzgó szeretetének illatos fűszereivel. Ha feltűzi pálmánkra kegyelmének aranycímerét, oly meleg kézszorítással kíséri az adományt, hogy a szívélyesség, mellyel adta azt, nem kevésbé bájol el bennünket, mint maga az ajándék. Vándorlásai közben eljön hozzánk és betér házunkba, de nem úgy tesz, mint egy előkelő büszke ember, ki a szegény ember hajlékát meglátogatja, hanem leül mellénk a gyalulatlan padra, nem utálja szegénységünket, nem néz barátságtalanul nyomorunkra és gyengeségünkre. Szeretett barátaim, milyen kedvességgel beszél Ő! A bölcsességnek mily édes tanai csepegnek ajkáról, milyen aranyigazságokat beszél szelíd szája. Szeretetének és nyájasságának milyen csókjaival vesz körül és boldogít minket! Ha nem ajándékozott volna nekünk többet egy pár fillérnél, úgy az a nyájas adás azt is megaranyozta volna, de inkább úgy van, hogy gazdag ajándékait aranybárkában küldi el hozzánk. Jóakaratának őszinteségében lehetetlen kételkedni, mert minden jótéteménye, vérző szíve lenyomatával van lebélyegezve. Ő gazdagon ad s azt senkinek sem hányja a szemére. Szó sincs róla, hogy Neki terhére lennénk, szegény pártfogoltja iránt való hidegségének nyoma sincs! Hanem bensőleg örül kegyelmességének és keblére szorít bennünket, mialatt értünk adja életét. Ez olyan drága illata az Ő kenetének, amilyen csak az Ő szívéből fakadhat. Ez színmézének olyan édessége, amely abban sohasem létezett volna, ha szívélyes szeretetének teljes tartalma össze nem vegyült volna azzal. Óh, ritka közösség, mely oly rendkívüli szívélyességet idéz elő! Bár folyton ízlelnénk annak áldását és üdvösségét!

Május 21.

„Mivel megízleltétek, hogy jóságos az Úr.” (1 Péter 2,3)

„Mivel”: ez nem elintézett dolog mindenkinél, aki az emberi nemzethez tartozik. Itt fennforog az a lehetőség és valószínűség, hogy némelyek nem kóstolták meg, mily kegyelmes az Úr. „Mivel”: tehát ez nem általános, hanem, egy kiváltképpen való kegyadomány; tehát szükséges arról tudakoznunk, hogy vajon ismerjük-e Istennek kegyelmét belső tapasztalatból? Nincs oly kegyelemnyilvánítás, melynél ne volna alkalmunk szívünket kipróbálni. Ha ez komoly és benső imánk tárgya, akkor ne legyünk addig nyugton, míg valami kétséges dolog nyugtalanít afelől, hogy tényleg megkóstoltuk-e az Úr jóságát. Az őszinte és szent bizalmatlanság önmaga iránt alkalmat ad a hívő szívében ilyen kérdésre, de az efféle kétely tartóssága igazán rossz volna. Nem történhet meg elszánt küzdelem nélkül, ha a Megváltót hitkarjainkba ölelve akarjuk mondani: „Tudom, kiben hittem, hogy az én Ő nála letett kincsemet megtartja ama napra”. Hívő lélek, ne nyugodj addig, míg teljes bizonyossággal nem bírsz szívedben afelől, hogy Jézusé vagy és Őt szereted. Semmi se nyújtson megelégedést, míg a Szentlélek csalhatatlan tanúbizonysága által, mely bizonyságot tesz a te lelkeddel egybe, az isteni fiúság bizonyságához nem jutsz. Óh, itt nem kicsiségről van szó, ne elégedj meg efféle kijelentésekkel: „talán”, „lehetséges”, „ha”, „mert”. Építs az örök igazság fundamentumára, építs rá szilárdan. Iparkodj Dávid bizonyos kegyelme után, s meg is nyered egész határozottan és valóságosan. Reményed horgonyát vesd be a legszentebb helybe a kárpiton belül és ügyelj arra, hogy lelked, elszakíthatatlan kötéllel legyen e horgonyhoz erősítve. Ne állj meg a végzetes „mert”-nél, előre! Ne maradj hátra a kételkedés és félelem pusztájában, lépkedj keresztül merészen a csüggetegség Jordánján és vonulj be a béke ígéretföldjére, hol jóllehet még kánaániták laknak, azonban a föld nem szűnt meg gazdagon teremni gabonát; ott a tej és méz elzárhatatlan patakokban folyik.

Május 22.

„A helyes útra vezette őket” (Zsoltárok 107,7)

A változatos benső élmények gyakran e kérdést idézik elő a komoly keresztyénnél: „Miért van nekem ilyen helyzetem?” Kerestem a világosságot, és íme, sötétség jött rám; kerestem a békességet és nyomorúságot találtam. Azt mondtam az én szívemben: az én váram szilárd, soha sem fogok ingadozni, de mikor, Uram, elrejtetted arcodat, én megháborodtam. Még tegnap világosan ismertem elválasztásomat, ma azonban már minden bizonyságom oda van és reményem beborult. Tegnap fel tudtam hágni a Pisga hegyére és bepillantottam az ígéret dicső földjére, ma már meg van fosztva lelkem minden örvendetes bizalomtól. Csüggesztő félelem vett rajtam erőt, örömöm egyáltalán nincs, de gyászom annál több. Vajon ez Istennek velem való szándékához tartozik? Ez az az út, melyen Isten engem a mennybe akar vinni? Igen, úgy van. Hited elhomályosodása, kedélyed elkomorodása, reményed eltűnése, mind eszköz és út, melyek által Isten a nagy szükségnek megfelelő érettség felé közelebb visz, melyet nemsokára megkapsz. Ezek a próbáltatások hited megerősítését és szilárdságát célozzák; ezek áramlatok, melyeknek hullámcsapásai feljebb emelnek téged a sziklára; csak szelek, melyek hajódat űzik a mennyei kikötő felé. Tehát veled is úgy van, mint Dávid mondja: „És vezérli őket a partra, melyre igyekeztek menni”. Dicsőség és gyalázat által, szidalom és dicséret által, gazdagság és szegénység által, öröm és szomorúság által, üldözés és tisztelet által lesz megtartva és mozdul előre lelki életed és ezek mindegyikének áldásul kell neked szolgálni utadon. Óh, ne gondold, kedves hívő testvérem, hogy keserveid ellenkeznek Istennek veled való szándékával; azok szükségszerűen ahhoz tartoznak. „Sok háborúságon keresztül kell nekünk az Isten országába mennünk”, azért tanuljátok meg „nagy öröm tartsátok, mikor különféle kísértésekbe estek”.

„Ha keresztünk nagy, szebb koronát
Teszel Istenünk részünkre;
S azt egykor trónjánál adja át
Teszi a győző fejére.
Ezt a kincset csak az kapja,
Ki keresztjét nem utálja.”

Május 23.

„Az ÚR javamra dönti el ügyemet.” (Zsoltárok 138,8)

Az a bizalom, melyet a zsoltáros e szavakban kifejez, egész nyilvánvalóan isteni bizalom. Nem mondja: „Olyan kegyelemben vagyok, hogy azt véghez vihetem; hitem oly rendíthetetlen, hogy nem ingadozik; szeretetem oly meleg, hogy sohasem hűl ki; elhatározásom oly szilárd, hogy senki sem tántorít el tőle”, ő nem beszél így, hanem minden reménye és bizodalma az Úr. Ha olyasmibe helyezzük bizalmunkat, ami nem az idők szikláján lett alapozva, akkor a mi oltalmunk és menedékünk kevesebbet ér az álomnál, összeomlik felettünk legmélyebb fájdalmunkra és nagy romlásunkra romjai alá temet bennünket. A zsoltáros bölcs volt, bizodalmát nem építette csekélyebbre, mint az Úr munkájára. Az Úr az egyedül, ki a jó munkát elkezdte bennünk. Ő az, aki azt véghez is viszi, s ha be nem végzi, akkor mindig bevégezetlen marad. Ha igazságunknak mennyei öltözetén csak egyetlen egy öltés is van, amit mi magunk öltöttünk, akkor el vagyunk veszve; bizodalmunk azonban az, hogy az Úr, amit elkezdett, el is végzi. Ő mindent megtett, mindent tennie kell és mindent tenni fog. Bizodalmunkat nem szabad arra helyezni, amit mi tettünk, sem arra, amire szigorúan elhatároztuk magunkat, hanem kizárólag és teljesen arra, amit az Úr akar tenni. A hitetlenség azt súgja: „Sohasem fogod te azt megtenni, nem vagy elég állhatatos. Nézd szíved álnokságát, nem győzheted le a bűnt, gondolj a világ bűnös élvezeteire és kísértéseire melyek téged csalogatnak, azok biztosan elámítanak és megtévesztenek.” Ó, igen, mi bizonyára a romlásba zuhannánk és elvesznénk, ha saját erőnkre volnánk utalva. Ha gyarló járművünket a viharos tengeren mennyei támogatás nélkül volnánk kénytelenek kormányozni, akkor fel kellene hagynunk az utazással, de Istennek hála, „Ő elvégzi, amit elkezdett és minket partra visz az óhajtott célhoz.” Nem túlzunk, ha Istenbe vetjük teljes bizalmunkat, sohasem fogunk csalódni, ha ilyen bizodalmunk van.

Május 24.

„Áldott legyen Isten, mert nem utasította el imádságomat.” (Zsoltárok 66,20)

Ha imánkra őszintén visszatekintünk, ámulat fog el bennünket amiatt, hogy Isten azokat valamikor meghallgatta. Talán vannak köztünk olyanok, akik úgy vélekednek, hogy imáik méltók a meghallgatásra – a farizeusok is úgy gondolták – de az igazi keresztyén, akinek látása tisztább, sír és gyászol imái fölött, és ha a múltat még egyszer visszahozhatná, szeretné imáit több komolysággal és buzgósággal felfűszerezni. Kedves keresztyén, gondolj arra, milyen hidegek voltak imáid. Kamrácskádban tusakodni kellett volna Istennel, mint egykor Jákób, de ahelyett könyörgésed erőtlen és száraz volt, nagyon távol állt attól az alázatos, bizalomteljes és buzgó hittől, amely így kiállt fel: „Nem bocsátlak el Téged, míg meg nem áldasz engem”. Igen, ez csodálatos és feltűnő, hogy Isten a te hideg imáidat meghallgatta. De nem csak meghallgatta, hanem meg is hallgatja. Jusson eszedbe, hogy milyen ritkán imádkoztál, milyen hanyag voltál ebben a tekintetben. Igen, ha valami bajod és szomorúságod volt, akkor sűrűn jöttél a kegyelem trónja elé, de amikor megszabadultál a nyomorúságból hova lett azután állhatatos könyörgésed? Mindannak dacára, ha te megszűntél is oly buzgón imádkozni, mint egyébként tetted, de Isten mindazonáltal nem szűnt meg téged áldásával elárasztani. Ha te távol maradsz a kegyelem székétől, Isten akkor sem hagyja azt el, hanem kegyelmes jelenlétének tündöklő fénye mindenkor látható marad a kérubok szárnyai között. Ó, milyen csodálatos, hogy az Úr tekintetbe veszi szabálytalanul mutatkozó tusakodását tolakodásunknak, amely szükségeinkkel jön és megy. Milyen Isten Ő, hogy így meghallgatja azok imáját, akik sürgős kívánságaikkal jönnek hozzá, de ha kegyelemben részesültek, ismét elhanyagolják Őt, ezek akkor jönnek Istenhez, ha a szükség kényszeríti őket arra, de akkor majdnem elfelejtkeznek hozzá fordulni, ha az áldás oly erősen jön, hogy a gondot mind elfújja. Ó, bárcsak érintené szívünket kegyelme és jósága, mellyel az oly szegényes imát is meghallgatja és olyanok lennénk ezután, mint akik „minden ügyben szüntelen imádkoznak és esedeznek a Szentlélek által”.

Május 25.

„Ne hagyj el engem, Uram, Istenem, ne légy távol tőlem!” (Zsoltárok 38,22)

Gyakran imádkozunk azért, hogy Isten ne hagyjon el minket a nyomor és kísértés idején, de emellett könnyen elfelejtjük, hogy minden időben szükséges így imádkoznunk. Nem létezik életünkben egyetlen egy pillanat sem, bármily szent is legyen az, amikor el tudnánk lenni az Ő támogatása és erősítő hatalma nélkül. Úgy a világosságban, mint a sötétségben, úgy az Ő közelében, mint a kísértések idején, szükségünk van erre a kérésre: „Ne hagyj el engem, Uram, Istenem”. „Tarts meg engem a Te beszéded által, hogy éljek; erősíts engem, hogy meggyógyuljak”. Ha egy kisgyermek járni tanul, szüksége van a folytonos felügyeletre és támogatásra. Mikor a kormányos elhagyja a hajót, azonnal letér a rendes pályájáról és a habok labdaként űzik ide s tova céltalanul. Mi nem nélkülözhetjük a felülről származó állandó segítséget. Tehát ezért naponként kell imádkoznunk. „Ne hagyj el engem, Atyám, ne hagyd el gyermekedet, mert máskülönben az ellenség keze elejti őt. Pásztorom ne hagyd el bárányodat, különben elbolyong a nyájtól és biztos védelmétől. Nagy Kertész, ne hagyd el plántádat, mert elhervad és meghal. Ó Uram, ne hagyj el engem ebben a szempillantásban, de ne hagyj el Istenem soha sem. Ne hagyj el örömömben, mert különben foglyul ejti szívem. Ne hagyj el szenvedésemben, nehogy zúgolódjam ellened. Ne hagyj el engem, ha megtérést ajándékozol nekem, mert elveszíteném a megbocsátás reménységét és kétségbe esnék, de ne hagyj el engem legerősebb hitem idejében sem, mert hitem különben vakmerőséggé fajulna. Ne hagyj el engem, mert nélküled gyenge, veled azonban erős vagyok. Ne hagyj el engem, mert utam veszélyes és buktató hálókkal van kirakva; vezetésed nélkül el vagyok veszve. A kotlós tyúk nem hagyja el csirkéit, fedezz be Te is engem szárnyaiddal, hadd találjak oltalmat szárnyaid alatt. Ne távozz messze tőlem, mert a nyomorúság közel van és senki sincs, aki segítségemre sietne”. „Ne hagyj el engem, Uram, Istenem, ne légy távol tőlem! Siess az én segítségemre, ó Uram, én szabadítóm!”

Ne hagyj el Istenem
Menedékem s fényem.

Május 26.

„Vesd az Úrra terhedet, és ő gondot visel rád!” (Zsoltárok 55,23)

A gondok, - vonatkozzanak azok bár megengedett tárgyakra, - szerfölött elfoglalnak bennünket, az a gonosztól van és bűn. Azt az intést, hogy az aggasztó gondokat kerüljük, a mi Urunk, Megváltónk ismételten szívünkre kötötte, az apostolok is megismétlik, így mi sem hagyhatjuk figyelmen kívül, mert különben kihágást hozna magával. Az aggasztó gondok legmélyebb alapja az, hogy magunkat bölcsebbnek tartjuk Istennél. Azt merészeljük gondolni, hogy Ő – balgatag képzetünk szerint – valamiről megfeledkezhet. Azon fáradozunk, hogy nyomasztó terhünket a magunk hátára vegyük, mintha Ő nem volna képes, vagy nem akarná nekünk azt megtenni. És az engedetlenség az Úr határozott és világos akarata iránt, utasításának ez a megvetése, szavai iránt való efféle hitetlenség és az a merészség, hogy az Ő dolgába akarunk beavatkozni, ez teljesen és túlságosan bűnös. Sőt mi több, a gyötrődő gondok gyakran bűnös cselekedetre vezetnek. Aki nem adja át terheit nyugodtan Isten kezébe, hanem maga akarja azokat cipelni, igen könnyen jogtalan eszközökkel kísérli meg céljának elérését. Ez a bűn rávisz arra, hogy Isten tanácsát és bölcsességét elhagyva, emberi bölcsességben keressünk segítséget. Ez annyi, mint „száraz kúthoz” menni az „élő víz” helyett. Ez olyan bűn, mellyel régen Izrael népe is megterhelte magát. A gond kételyt támaszt bennünk Isten jósága és kegyelme iránt és ezáltal szeretetünk meglanyhul iránta. Bizalmatlanságot érzünk, és ezzel megszomorítjuk a Szentlelket, így imánk akadályozva, életünk, - melynek világítani kellene mások előtt, - be lesz szennyezve és törekvésünk önzéssé alakul. Az Istenbe vetett bizalom hiánya eltávolít tőle, de az ígéreteibe vetett hit által minden terhet, ami előttünk van Őreá vetünk és „nem gondoskodunk semmiről”, mert Ő szívesen gondoskodik rólunk. Ezt tart minket közelében és erősít sok kísértéssel szemben. „Bízzatok Ő benne mindenkor ti népek, a ti szíveteket öntsétek ki Ő előtte, az Isten oltalmunk nekünk”.

Május 27.

„Maga Mefibóset Jeruzsálemben lakott, mert állandóan a király asztalánál étkezett, és mindkét lábára sánta volt.” (2 Sámuel 9,13)

Méfibóset nem volt valami nagy ékessége a királyi asztalnak, mégis állandó helye volt Dávid asztalánál, mivel a király a kedves Jonatán vonásaira ismert ennek arcában. Mi is úgy kiálthatunk fel, mint Méfibóset: „Micsoda a te szolgád, hogy hozzám fordultál, aki olyan vagyok, mint a döglött kutya? ” és mégis felhatalmaz minket az Úr a vele való legbizalmasabb társaságra, mivel vonásainkban észreveszi az Ő szeretett Jézusával való hasonlóságot. Az Úr gyermekei drágák Ő előtte egy másik valakiért. Az Atyának szeretete az Ő Egyszülöttjéhez oly nagy, hogy érte alacsony sorsú testvéreit a szegénységből és a száműzetésből magas rangra és fejedelmi asztalához királyi társaságba emeli. Csúnyaságuk nem foszthatja meg őket ettől az előnytől. A sántaság az isteni fiúságnak nem akadály, a béna épp úgy örökös, mint az, aki úgy tud futni, mint Asáel. Jogunk nem gyengül, ha erőnk fogy is. A királyi asztal nagyon előkelő teríték a sánta lábaknak, s az evangélium menyegzői lakomáján megtanulunk gyengeségeink mellett fenségesnek lenni, mivel Krisztusnak ereje nyugszik rajtunk. De azért léteznek gonosz hibák, melyek a legkedvesebb szenteket is szégyenbe és gyalázatba hozzák. Itt egy Dávid által táplált és megtisztelt egyén volt, de mivel mindkét lábára sánta volt, nem követhette a királyt, mikor ez a városból menekült, amiért megrágalmazta és megkáromolta szolgája Siba. Szentek, kik gyengék a hitben és nem haladnak előbbre az ismeretben, sokat veszítenek, sok ellenségnek vannak kitéve és nem követhetik a királyt minden útaiban. Ez a gyengeség gyakran hanyagságból származik. Rendetlen táplálkozás gyakran azt hozza magával, hogy a megtértek lelki gyerekkoruk idején csüggedtségbe és kételkedésbe jutnak, melyből soha nem tudnak megszabadulni, más esetekben pedig a bűn az oka a tagok hibájának, bénaságának. Uram, ki a megfáradtaknak erőt adsz, és a gyengét gyámolítod, segíts, hogy a sánta ugrándozzon, mint a szarvas és elégítsd meg a tieidet kegyelmed asztala kenyerével!

Május 28.

„Akiket pedig megigazított, azokat meg is dicsőítette.” (Róma 8,30)

Ez egy drága igazság részedre, kedves hívő lélek. Talán szegény, nyomorult és ismeretlen vagy, úgy, felüdítésed végett tekints „hivatásodra” és az abból származó üdvös következményekre, s kiváltképpen arra a drága hatásra, amelyről itt szó van. Amilyen bizonyos, hogy most Isten gyermeke vagy, olyan bizonyos, hogy minden nyomorúságodnak vége szakad nemsokára és mindazzal bővölködni fogsz, ami üdvödre és dicsőségedre szolgál. Várj még egy kicsit és fáradt fejed a dicsőség koronáját fogja hordani, ezek a munkától nehéz kezeid győzelmi pálmát fognak lengetni. Ne panaszkodj szenvedéseid miatt, hanem inkább örülj azon, hogy rövid idő múlva ott leszel, ahol „nincs többé szenvedés, kiáltás vagy fájdalom”. A tüzes lovak és tüzes szekér ajtód előtt várnak s egy pillanat elegendő, hogy átvigyenek téged a megdicsőültekhez. Az örök dicséret és hála már ajkadon van. A menny kapuja nyitva áll előtted. Az örök nyugalomba való bemenetel csalhatatlanul biztosítva van számodra. Ha az Úr téged elhívott, akkor semmi sem választhat el szerelmétől. A nyomor és a szomorúság nem tépheti el ezt a köteléket; az üldözés tüze nem égeti el ezt a bilincset; a pokol kalapácsa nem törheti szét ezt a láncot. Te el vagy rejtve, az a hang, mely téged először hívott, újból fog hívni, de ezúttal a földről az égbe, a halál komor homályából a dicsőség kimondhatatlan fényébe. Ó, hidd erősen, hogy annak szíve, aki téged megigazított, végtelen szeretettől dobog érted. Mindjárt ott leszel a megdicsőülteknél, ott, ahol részed van; itt csak kevés ideig várakozol, hogy előkészülj a szentek örökségének elvételére, mely a világosságban van. Azután az égi követek szárnyaikon felvisznek téged a békesség, öröm és üdvösség hegyére hol énekelni fogsz:

„Üdvözítőm trónjánál
Leteszem a koronám:
Dics, áldás, magasztalás,
Legyen Neked hál’adás!
Hallelujah!”

és nyugszol örökkön örökké.

Május 29.

„Gyűlölöd a gonoszságot.” (Zsoltárok 45,8)

Haragudjatok, de ne vétkezzetek. Aligha volna az jó az emberben, ha nem haragudna a bűnre. Aki az igazságot szereti és az igazságtól van, az gyűlöl minden hamis utat. A mi Urunk Jézus is mennyire gyűlölte a kísértőt, mikor felé közeledett! Háromszor tört rá, mindannyiszor más alakban és mindig e szavakkal lépett fel vele szembe: „Eredj el tőlem Sátán!” Másokban is gyűlölte a hamisságot: s nem kevésbé teljes szívből, habár gyakran e gyűlöletét a részvét könnyeivel és nem a szemrehányás szavaival fejezte ki. De nem lehet szigorúbb beszéd, Illéséhez hasonlóbb, mint e szavak: „Jaj néktek képmutató írástudók és farizeusok, mert felemésztitek az özvegyek házát, és színből hosszan imádkoztok”. Annyira gyűlölte a bűnt, hogy szívének vérét ontotta ki, hogy azt halálra sebezze. Eltűrte a halált, hogy azt megölhesse. Eltemettetett, hogy eltemethesse azt az Ő sírjába, s feltámadt a halálból, hogy azt örökre lábai alá vethesse. Krisztus az evangéliumban ajándékoztatott nekünk s ez az evangélium a hamisságot minden alakjában megveti és ellene áll. Az istentelenség szép öltözettel ékesíti magát és képmutató nyelvvel a szentek beszédmódja szerint beszél; azonban Jézus hatalmas tana, - a kötélből vont durva ostorhoz hasonlóan – kiűzi ezeket az Ő templomából és nem tűri meg a gyülekezetében. Így van ez azon is, melyben Krisztus lakik; elkeseredett harc folyik Krisztus és Beliál között! Ha pedig majd Megváltónk, mint Bíró megjelent, akkor is ama dörgő szavai: „Menjetek, átkozottak az örök tűzre!” (melyek a valóságban nem egyebek, mint a bűnről való tanai előadásának folytatása), az istentelenség iránt való utálatáról fog tanúskodni. Amilyen meleg és benső a bűnös iránti szeretete, oly égető a gonoszság minden neme iránti gyűlölete; amilyen tökéletes az Ő igazsága, olyan teljes lesz a bűnnek megsemmisülése. Ő győzelmes és Hős a szentség ékességében, a gonoszságnak dicső legyőzője, „Te szereted az igazságot és gyűlölöd a hamisságot, ennek okáért, mert megkent téged, ó, Isten, a te Istened vígasságnak olajával a te társaid fölött.”

Május 30.

„Fogjátok meg nekünk a rókákat, a rókafiakat, akik a szőlőket elpusztítják.”(Énekek éneke 2,15)

Egy kis tövis sok fájdalmat okozhat. Egy kis felhő eltakarhatja a napot. A kis rókák elpusztítják a szőlőhegyet, s a kis bűnök szívfájdalmat idéznek elő az érzékeny léleknél. Ezek a kis bűnök garázdálkodnak a szívben és tisztátalanná teszik azt egészen olyan dolgokkal, amit Krisztus gyűlöl, úgy, hogy azután felüdítő társaságát és kedves közösségét nem tarthatja fenn velünk. Valami nagy bűn nem teheti tönkre a keresztyént, de egy kis bűn nyomorulttá teheti. Jézus csak úgy járhat népével, ha azok minden ismert bűnt kiűznek. Ő mondja: „Ha az Én parancsolataimat megtartjátok, az Én szeretetemben maradtok meg, miképpen Én és az Én Atyámnak parancsolatait megtartottam és maradok az Ő szerelmében.” Némely keresztyén nagyon gyéren örvend Megváltója közellétének. Mi okozza azt? Egy érzékeny gyermekre bizonyára nagyon fájdalmas érzés volna, ha azt venné észre, hogy Atyjától el van különülve. Istennek gyermeke vagy és mégis nyugodtan tudsz lenni, Atyád arcának látása nélkül? Hogyan? Krisztus jegyese volnál, és mégis jól érzed magad Tőle távol is? Igazán, te nagyon messzire mentél, mert Krisztus jegyese óhajtozva gyászol, mint a galamb játszótársa után, ha elhagyta őt. Azért tedd fel magadnak ezt a kérdést: „Mi űzte el tőlem Krisztust?” Bűneid kőfala mögé rejtette el arcát. Ez a kőfal lehet, hogy csak apró kavicsokból van összerakva, de az egyre megy. A tenger cseppekből áll; a sziklák apró szemcsékből vannak összetéve; az a tenger is, mely téged Krisztustól elválaszt, lehet, hogy kis bűneid cseppjeivel van tele. S az a szikla, melyen bárkád majdnem ronccsá zúzódik, lehet, hogy kis bűneid piciny korallállatainak naponkénti munkája által keletkezett. Ha Krisztussal akarsz élni, Krisztussal járni, Krisztusra nézni, Krisztussal társalogni, akkor őrizkedj „a rókafiaktól, melyek a szőlőket pusztítják, mert a mi szőlőink virágzásban vannak”. Jézus hív téged, hogy menj Vele azokat megfogni. Ő bizonyosan összefogdossa azokat egykettőre és könnyen, min Sámson. Menj el Vele a vadászatra!

Május 31.

„A király átkelt a Kidrón-patakon.” (2 Sámuel 15,23)

Dávid átment ezen a félelmetes patakon, mikor búslakodó társaival együtt hűtlen fia elől futott. Az Isten szíve szerint való jámbor férfi nem lett megkímélve a nyomorúságtól, sőt inkább egész élete a szenvedések láncolata volt. Miképpen várnánk tehát azt, hogy mi minden félelemtől megszabaduljunk? Nemzetünk legelőkelőbbjei hamuval borított fejjel várakoztak a szenvedés kapujánál; miért panaszkodjunk hát mi, mintha valami különös dolog történne velünk? Maga a Királyok Királya sem járhatott kedvesebb és felségesebb úton. Ő is átment a Kedrón patak piszkos árkán, mely Jeruzsálem szennyvizét vezette le. Istennek van ugyan egy bűn nélkül való Fia, de egyetlen egy gyermeke sincs, akinél hiányozna a meglátogatás veszélye. Nagyon jól esik nekünk az a tudat, hogy Jézus mindenben megkísértetett, ahogyan mi. Mi a mi Kedronunk most? A hűtlen barát, valami szomorító veszteség, egy rágalmazó vád vagy szorongató érzés? A Király átment mindezeken. Vagy talán testi szenvedés, szegénység, üldözés, szégyen az? Ezen Kedron patakok mindegyikén előttünk ment át a Király. Azt a gondolatot, hogy a mi nyomorúságunk rendkívüli volna, egyszer s mindenkorra száműznünk kell, mert Ő, ki minden szentek feje, jól ismeri azt a fájdalmat saját tapasztalatából, amit mi olyan rendkívülinek tartunk. Sion polgárai között nem lehet egy tag sem a tettetett szentek körében, mert Immánuel az ő fejük és uralkodójuk. Nem tekintve a gyalázatot, melyet Dávidnak el kellett viselnie, diadallal tért vissza az ő városába, s Dávid serege is győzelmesen kelt ki sírjából. Azért legyünk bátor szívvel, mert mi is diadalmaskodni fogunk. Meríteni fogunk nagy örömmel az üdvösség kútfejéből, habár most egy ideig a bűn és fájdalom veszélyes folyamán kell is átmennünk. Bátorság! Kereszt harcosai, a Király győzött, miután átment a Kedron patakján; ti is győztök!

Június 1.

„Így lett este, és lett reggel: első nap.” (1 Mózes 1,5)

Már kezdetben is úgy volt? Már az első napon megoszlott a világosság és a sötétség az idő birodalmában? Lelki élményeim terén sem uralkodik mindig a dél vakító fénye, hanem fel kell készülnöm olyan időkre is, amikor gyászolnom kell régebbi örömeim elvesztése fölött és barátomat éjnek idején kell felkeresnem. E tekintetben nem állok egyedül, mert mindazoknak, kik az Urat szerették, énekelniük kellett a törvény és kegyelem, a nyomorúság és a szabadulás, a szomorúság és a gyönyörűség kettős zsoltárát. Az isteni gondviselés vezérletéhez tartozik az, hogy a nappal és éjszaka meg ne szűnjön, úgy a természeti, mint a lelki világban, míg be nem megyünk az ígéret földjére, melyről ez van megírva: „És ott éjszaka nem lesz.” Amit mennyei Atyánk elrendelt, az jól és bölcsen van. Nos, kedves lélek, mi a legjobb részedre? Mindenek előtt tanuld meg e isteni intézkedést megelégedéssel fogadni, s légy hajlandó Jóbbal, miután a jót elvetted az Úr kezéből, a gonoszt is elfogadni. Az után légy rajta, hogy a nap kezdetét és végét, a reggelt és az estét, saját örömödre használd fel. Magasztald az Urat azért, ha örömének napját felhozta rád, de magasztald akkor is, ha az esti homály beáll. Úgy a nap felkeltében, mint a nap lementében van valami fenséges szépség, énekelj arról és dicsőítsd az Urat. Tégy úgy, mint a fülemüle, mely mindig hallatja énekét. Hidd el, hogy az éjszakának nincs kevesebb áldásos haszna, mint a nappalnak. A kegyelem harmatja dúsan esik a szenvedés éjszakáján. Az ígéret csillagai dicsőn tündökölnek a súlyos szenvedések sötét óráiban. Ne tágíts az Istenben való bizalom mellől a sors változatai között. Nappal ez legyen jelszavad: dolgozni, éjjel pedig ez: vigyázni. Minden órának megvan a maga kötelessége, haladj előre hivatásod teljesítésében, mint az Úrnak szolgája, míg majd megjelenik hírtelen az Ő dicsőségében. Lelkem, közeledik az este: az öregség és a halál, ne félj tőle, mert az is a naphoz tartozik!

Június 2.

„Mert a test kívánsága a Lélek ellen tör, a Léleké pedig a test ellen.” (Galata 5,17)

Minden hívő ember lelkében szüntelen harc folyik az ó és új ember között. Az óember nagyon mozgékony és minden alkalmat észrevesz, amikor rettentő felszerelésének halálos fegyverével az újjászülő kegyelemmel szemben síkraszállhat, mialatt a másik oldalon pedig az új ember folyton azon van, hogyan fejthetne ki erősebb ellenállást ellenségével szemben és semmisíthetné azt meg. A bennünk levő kegyelem az ima, a hit, a remény, a szeretet fegyverével küzd, hogy a gonoszt leverje. Felölti „az Istennek páncélját” és küzd teljes erővel. Ez a két ellenséges természet nem szűnik meg az egymással való küzdelemtől, míg e világban élünk. A „Keresztyén” zarándok harca „Apollion” óriással három óráig tartott, de a keresztyénnek önmagával való harca zarándoklásának egész idején tart, „a szoros kapu”-tól egész a Jordán folyóig. Az ellenség oly erősen elsáncolta magát bennünk, hogy kiűzése lehetetlen, míg e testben élünk. Habár meg vagyunk szorítva és gyakran heves harc fejlődik ki, azonban van nekünk hatalmas Segítőnk és Megváltónk, Jézus, üdvösségünk Fejedelme, ki mindenkor velünk van és biztosít arról, hogy minden tekintetben diadalmaskodni fogunk Ő érte. Az ilyen szövetségessel az új természet messze felülmúlja ellenségének erejét. Harcolsz ma ellenfeleddel? Ellened van a Sátán, a világ és a test? Ne légy gyenge és félénk! Folytasd a harcot, mert Isten maga van veled! Jehova Nissi a te zászlód és Jehova Rofi, az Úr a te orvosod, sebeid gyógyítója. Ne félj, mert győzni fogsz! Ki volna képes a Mindenhatónak ellenállni? Folytasd a harcot „Jézusra tekintve”, s legyen bár a tusa hosszú és kemény, győzelmed dicső s a megígért jutalom fenséges lesz.

„Társak fel, haladjatok!
Bátran e zord pusztán át,
Ébren imádkozzatok!
Isten segít hatalmával,
Aki mindent megtehet,
Jézusban ad gyötrelmet!”

Június 3.

„Ezek voltak a fazekasok, Netáim és Gedérá lakói, akik a király mellett, az ő szolgálatában laktak ott.” (1 Krónika 4,23)

A fazekasok bizonyára nem valami fenséges foglalkozást űznek, de a „Királynak” éppen fazekasokra volt szüksége, azért a Király szolgálatában voltak, habár az az anyag, amellyel dolgoztak, csak durva agyag volt. Lehet, hogy mi is a legalsóbb fokon vehettünk részt az Úr munkájában, de mégis nagy kedvezmény az, hogy valamit tehettünk a „Királynak”, azért meg is maradunk hivatásunkban és reméljük, hogy ha mindjárt a mezőn heverünk is, mindazáltal hasonlóak leszünk az ezüsttől tündöklő galambnak szárnyához, vagy amelynek szárnyai hasonlók az aranyhoz. Ez az idézet olyanokról szól, akik a plánták között és kerítések mellett laktak, tehát nehéz munkájukat bozót és tövisek között végezték. Talán inkább laktak volna a városban a városi sürgés-forgás közepette, előkelő társaságban, nemesebb élvezetek között, de mégis megmaradtak a nekik mutatott helyen, mivel a Király dolgát végezték. A mi hivatásunk köre és lakhelyünk is meg van határozva, amelyet kényünk-kedvünk szerint nem hagyhatunk el, hanem iparkodnunk kell, megszabott helyünkön az Úrnak szolgálni és áldásul lenni azoknak, akik közt lakunk. Ezeknek a fazekasoknak és kertészeknek királyi közösségük volt, mert a királynál laktak jóllehet a plánták között, a kerítések mellett – de mégis a királynál laktak. Nincs olyan hely, nincs oly rendes foglalkozás, akármilyen csekély és lenézett legyen is az, amely visszatartana a mi isteni Urunkkal folytatott társaságtól. Ha a legszegényebb sátrakat, a szegények túlzsúfolt szállásait, a munkásházakat vagy a börtönöket látogatjuk meg, mindenütt a Királynál maradhatunk. A szeretet minden munkájában számíthatunk Jézus barátságára és közösségére. Ha az Ő dolgában vagyunk, szeretettel mosolyog ránk. Ti, Istennek ismeretlen szolgái, akik a nyomorultak legnyomorultabbjainak kivetettjei és szemétjei között dolgoztok az Úrért, vigasztalódjatok, mert a hamurakásokon is találtak már drágakövet, az agyagfazék megtelt égi kincsekkel és káros növények nemes virágokká változtak át. Lakjatok a Királlyal az ő dolgában, akkor a ti nevetek is ragyogni fog az ő emléktárgyai között.

Június 4.

„A mi üdvözítő Istenünk jósága és emberszeretete.” (Titus 3,4)

Gyönyörűség, valóban gyönyörűség nézni, hogy milyen nyájasan bánik a Megváltó az ő szeretett gyermekeivel! Nem lehet dicsőbb annál, mint mikor valaki a Szentlélek által az örömnek és gyönyörűségnek e termékeny ligetére lesz vezetve. Ha a lélek egy pillanatig áttekinti a megmentő szeretet történetét, akkor elméje előtt a leggyöngédebb szeretet ezer meg ezer elragadó tette jelenik meg, melynek mindegyike arra céloz, hogy a megújított lélek minden gondolatát és indulatát Jézus lényével egybefonja. Ha e bámulatra ragadó szeretet felett elmélkedünk és megfigyeljük, hogy miként halmozza el őket örökségének bőséges kincseivel a gyülekezet dicsőséges és minden túlragyogó Ura, akkor majdnem magunkon kívül leszünk az örömtől. Ki képes a szeretetnek e nagyságát elviselni? Ha a Szentléleknek tetszik nekünk abból néha kóstolót adni, már az is több mint amennyit a lélek felfoghat. Milyen végtelen lehet tehát annak teljes leplezetlen szemlélése! Ha majd a lélek teljes értelemmel lesz felruházva, hogy az Úr kegyelmi ajándékainak felismerésére képes legyen, amikor bölcsesség adatik neki, azokat teljes értékük szerint méltányolni, amikor elég ideje lesz, azok nagysága, tökéletessége és magasztossága felett elgondolkodni, melynél fogva a jövendő világot nekünk megjelenti és átadja, akkor bensőbb társaságunk lesz Jézussal, mint most. De ki képes magának fogalmat alkotni egy ilyen társaság kedvességéről? Ez valami rész abból, ami az embernek az eszébe sem juthat, amelyet Isten készített az őt szeretőknek. Ó, bárcsak felnyílnának József éléskamrái, hogy látnánk azt a bőséges készletet, melyet számunkra készített! Ez szeretet, mely elragadtatásra késztet minket. Hitben látunk, mint egy távcső által, számtalan kincseinek fénytengeréből valami halvány képet, de ha majd egykor a mennyeieket színről színre látjuk szemeinkkel, milyen mélyen fog folyni a közösség folyama, melyben lelkünk fürödni fog! Addig is legélénkebb énekkel magasztaljuk szeretetteljes jótevőnket, a mi Urunk Jézus Krisztust, kinek szeretete minden szeretetnél csodálatosabb és gyönyörűségesebb.

Június 5.

„Az Úr pedig bezárta Noé után az ajtót.” (1 Mózes 7,16)

Noé be lett zárva és el lett zárva az egész világtól az isteni szeretet keze által. Az elválasztó isteni elhatározás kapuja határt von köztünk és a világ között, mely a gonoszban van. Mi nem e világból valók vagyunk, ahogyan az Úr Jézus sem ebből a világból való. Mi nem vehetünk részt a nagy tömeg hiú törekvéseiben, kedvteléseiben és bűneiben, nem játszhatunk a sötétség fiaival együtt a hiúság városának utcáin, mert mennyei Atyánk ránk zárta az ajtót. Noé Istenével volt bezárva a bárkában. egy helyesebb fordítás így hangzik: „Jer a bárkába”. Ez az Úr hívása volt, mellyel világosan bizonyította, hogy szolgájával és annak családjával a bárkában szándékozik maradni. Boldog nép az, mely ott van bezárva, ahol a Szentháromság mindegyik személye az Atya, a Fiú és a Szentlélek lakik. Mi sem akarjuk figyelmen kívül hagyni azt a kegyelemteljes felhívást: „Menj be kamrádba én népem és zárd magadra az ajtót: rejtsd el magad egy pillanatig, míg a harag elmúlik”. Noé úgy volt bezárva, hogy semmiféle baj nem érhette. Az ár őt csak menny felé emelte és a vihar elősegítette útjában. A bárkán kívül mindenütt romlás és nagy pusztulás volt, belül pedig teljes nyugalom és béke. Krisztuson kívül el kell vesznünk, de Jézus Krisztusban el vagyunk rejtve teljesen. Noé úgy volt bezárva, hogy nem is kívánkozhatott kijönni, úgy azok is, akik Jézusban vannak, elrejtetnek Őbenne örökkön örökké. Nem jönnek ki soha többé Tőle, mert az örök hűség zárta rájuk az ajtót, s a pokol gonoszsága nem képes őket kiragadni. Dávid házának Fejedelme bezárja és senki meg nem nyitja, s ha majd egykor az utolsó időben, mint házigazda felkel és bezárja az ajtót, akkor hiába fognak kopogtatni a csupán külsőleges hitvallók és kiáltani: „Uram, Uram, nyisd meg nekünk”, mert ugyan az az ajtó, mely az okos szüzeket bezárja, a bolondokat kizárja mindörökre. Ó Uram, zárd be énrám is az ajtót, a Te nagy kegyelmességed szerint.

Június 6.

„Íme, én parányi vagyok.” (Jób 39,37)

Ez helyes, felbátorító szó neked, szegény elveszett bűnös! Azt gondolod, hogy nem jöhetsz Istenhez, mivel könnyelmű vagy? No, akkor nézd! Soha nem élt e földön egyetlen egy szent sem, ki nem érezte volna önmagában, hogy ő könnyelmű volt. Ha Jóbnak, Ézsaiásnak és Pálnak be kellett vallania, hogy könnyelműek, tisztátalanok és bűnösök voltak, akkor te szegény bűnös, ugyan miért szégyelled ugyanazt a vallomást megtenni? Ha az isteni kegyelem nem írt ki minden bűnt a hívők szívéből, miképpen reménykedhetsz tehát, hogy azt te magad megteheted? S ha Isten az ő gyermekeit szereti, habár még könnyelműek is azok, mégis azt véled, hogy könnyelműséged akadályozza Őt abban, hogy téged szeressen? Higgy az Úr Jézusban te, ki az emberi társaság számkivetettje vagy! Jézus keres téged, mert így mondja: „Nem azért jöttem, hogy az igazakat hívjam, hanem a bűnösöket a megtérésre.” Valld be épp most: „Te a bűnösökért haltál, én bűnös vagyok, Uram Jézus fecskendezz be engem a te véreddel” s ha bűneidet megvallod, bocsánatot fogsz nyerni. Ha őszinte szívvel mondod: „Én teljesen méltatlan és romlott vagyok, moss meg engem véreddel”, akkor azon szempillantásban megmosattatol. Ha a Szentlélek arra indít, hogy teljes szívből kiálts:

Jézus Krisztus magasztallak Bűnös lelkem megváltottad.

akkor még mielőtt e sorok olvasása mellől felállnál, megnyered összes bűneid bocsánatát. S ha ma reggel annyi bűnnel keltél volna is fel, amennyit valaha ember tehetett, mindazáltal ma este úgy térhetsz nyugalomra, mint aki „kedvessé lett ama Szerelmesben”. S ha annyira alásüllyedtél volna is, hogy a legrosszabb bűnfoszlányokban járnál, még akkor is felöltöztetel az igazság dicső ruhájába és angyalként tündökölve jelenhetsz meg fehér selyemruhában. „Mert most – figyeld meg – van a kellemes idő”. Annak pedig, aki hisz abban, ki megigazítja az istentelent, a hit tulajdoníttatik igazságul. Óh, bár megajándékozna téged a Szentlélek az abban való hittel, ki a legelvetettebbet is elfogadja.

Június 7.

„Akik szeretitek az Urat, gyűlöljétek a gonoszságot!” (Zsoltárok 97,10)

Elegendő okod van a gonoszt gyűlölni, ha meggondolod, hogy mennyi fájdalmat okozott az már neked. Óh, mily sok bajt hozott a bűn rád! A bűn annyira megvakított téged, hogy nem látod Megváltód szépségét és szeretetreméltó voltát. Oly süketté tett, hogy nem hallhatod Megmentőd gyöngéd és szeretetteljes hívását. Lábaidat a bűn, a halál útjára fordította és életed kútforrásába halálos mérget öntött. Szívedet beszennyezte és megfertőztette és azt csalárddá és gonosszá tette. Óh, milyen nyomorult teremtmény voltál, mikor a gonosz veled a legvégsőkig ment, mielőtt az isteni kegyelem miattad közbelépett! A haragnak fia voltál, mint egyebek s lábaid a gonoszra futottak, a nagy tömeggel együtt. Így állt a dolog mindnyájunkkal. Ezért az apostol emlékeztet minket: „De megmosattatok, megszentelődtetek, és meg is igazultatok az Úr Jézus Krisztus nevében és a mi Istenünk Lelke által.” Tényleg alapos okunk van a gonosz gyűlölésére, ha visszatekintünk és annak romboló munkáját megfigyeljük. A gonosz oly szentségtelen állapotot hozott létre bennünk, hogy az lelkünkbe került volna, ha a mindenható szeretet megmentésünkre közbe nem lépett volna. Ő most is az a felkészült ellenség, aki sohasem nyugszik, hanem mindig leskelődik, hogy miképpen árthatna és dönthetne romlásba bennünket. Azért ti keresztyének gyűlöljétek a gonoszt, különben nyomort szereztek magatoknak. Ha ösvényeteket tövissel akarjátok behinteni és halálos ágyatok párnáját tüskékkel megtölteni, akkor hagyjatok fel a gonosz gyűlölésével. De ha boldog életet kívántok élni és nyugodt, üdvös halállal meghalni, akkor járjatok szentség útjain és gyűlöljétek a gonoszt mindvégig. Ha Megváltótokat igazán szeretitek és Őt tisztelni akarjátok, akkor gyűlöljétek a gonoszt. Ha a keresztyén szívében valami szeretet van a gonosz iránt, arra nem ismerünk hatásosabb gyógyszert, mint az Úr Jézussal való gyakori társalgást. Tartózkodjatok sokat az Ő közelében, úgy lehetetlen lesz a bűnnel jó lábon állnotok.

„Ki a gonoszt gyűlöli,
Az Jézusát öleli.”

Június 8.

„Sokan estek el halálra sebzetten, mert az Istentől volt ez a harc.” (1 Krónika 5,22)

Harcos, ki az Úr Jézus zászlaja alatt harcolsz, figyeld meg ezt a verset szent örömmel, mert ahogyan ez régen volt, úgy van még ma is. Ha a harc Istentől van, akkor a győzelem nem marad el. Ruben fiai, a Gáditák és Manasse fél törzse alig volt képes negyvenötezer harcképes férfit előállítani és mégis megöltek a Hágárénusokkal való harcban százezer embert, „mert az Istenhez kiáltottak segítségért harc közben, ő pedig meghallgatta kérésüket”. Az Úrnak nem nehéz, sok vagy kevés által segíteni. A mi teendőnk az, ha kell, vonuljunk ki Jehova nevében, még ha csak egy maroknyi nép volnánk is, mert a seregeknek Ura van velünk, mint fejedelmünk. Azok nem mellőzték a pajzsot, fegyvert és íjat, de mégsem vetették bizalmukat csupán e fegyverekbe. Úgy nekünk is fel kell használni minden alkalmas eszközt, de bizodalmunk teljesen és csakis az Úrban legyen, ki népének fegyvere és pajzsa. Rendkívüli győzelmük hatalmas oka e tényben rejlett, hogy „Istentől volt az a harc”. Szerelmeseim, ha a bennünk lévő vagy a rajtunk kívül eső bűnök ellen küzdünk, továbbá a hamis tanok, helytelen életmód, a nagyok és alacsony sorsúak közt levő lelki romlás, vagy végre az ördög és annak társai ellen, akkor a Jehova harcát folytatjátok, s előbb Neki kell legyőzetni, mielőtt attól tarthatnátok, hogy legyőzettek. Ne remegjetek a túlnyomó erőtől, ne rettenjetek vissza a nehézségektől és lehetetlenségektől, a sebtől és haláltól. Vagdalózzatok a lélek kétélű fegyverével és az elesettek halomszámra fognak heverni. A harc az Úrtól van, Ő kezünkbe adja ellenségeinket. Siessetek szilárd léptekkel és erős kézzel, erős szívvel és lángoló buzgósággal a harcba, akkor a gonoszok serege szét fog szóródni, mint a polyva a szél előtt.

„Amilyen igaz Isten szava
Úgy ördög, pokol kapuja,
S mind mi ahhoz tartozik
Egykor semmiségbe vész el;
Isten velünk, s mi Istennel!
A győzelem megadatik.”

Június 9.

„Hatalmas dolgot tett velünk az Úr, ezért örvendezünk.” (Zsoltárok 126,3)

Némely keresztyén neki adja magát annak a beteges hajlamnak, hogy mindent csak árnyoldaláról tekint meg, s több súlyt fektet a rajta esett szomorító és kellemetlen dolgokra, mint arra, amit Isten avégből tett vele, hogy megáldja és megörvendeztesse. Ha náluk a keresztyéni életben nyert benyomásaik felől tudakoztok, akkor ők ecsetelik nektek folytonos küzdelmüket, súlyos meglátogatottságukat, szomorú sorsukat, szívük bűnösségét, de alig érintik néhány szóval az Istentől nekik nyújtott kegyelmet és segítséget. De az a keresztyén, kinek lelke egészséges állapotban van, az vidám és azt mondja: „Én beszélek, de nem magamról, hanem Isten dicsőségéről. Ő vont ki engem a rettenetes veremből és az iszapból és kősziklára állította lábaimat, hogy biztosan léphessek. Új éneket adott az én számba, ami Istenünk dicsérete. Hatalmas dolgokat cselekedett az Úr én velem, azért vigadok.” A belső tapasztalatnak ilyen kifejezése a legjobb, amit Istennek valamely gyermeke napfényre hozhat. Igaz, hogy háborúságokon kell keresztül mennünk, de az is éppen olyan igaz, hogy abból megszabadulunk. Igaz, hogy vannak hibáink és gyarlóságaink, amit fájdalommal elismerünk, azonban az is éppen olyan igaz, hogy mindenható Megváltónk van, ki e benső romlottságunkat legyőzi és annak uralmától megszabadít. Ha visszanézünk, helytelen volna letagadni, hogy a kételkedés mocsarába feküdtünk és a megaláztatás völgyén vergődtünk át, de éppen oly élhetetlenség volna, ha elfelejtenénk, hogy sértetlenül és épségben jutottunk azokon keresztül. Nem maradtunk azokban, hála a mi hatalmas Segítőnknek és pásztorunknak, ki bennünket „kivezetett és felüdített”. Minél mélyebb a nyomorunk, annál hangosabb az Isten iránti hálánk, ki bennünket áthozott és máig megőrzött. Szenvedésünk nem zavarhatja dicsénekünk dicső hangzását, mert az annak csak mélyebb kísérete: akkor nevetséggel betelik a mi szánk és nyelvünk vígassággal. Azt fogják mondani a pogányok: hatalmasan cselekedett az Úr ezekkel, „hatalmas dolgot tett velünk az Úr, ezért örvendezünk”.

Június 10.

„Ha élünk, az Úrnak élünk.” (Róma 14,8)

Ha az Isten előtt helyes lett volna, úgy mindegyikünk megtérésének pillanatában a legszívesebben azonnal a mennybe ment volna. Nem okvetlen szükséges az örök életre való előkészülésünkhöz, hogy sokáig itt kelljen időznünk. Nagyon lehetséges, hogy valaki a mennyben felvétetik és alkalmasnak bizonyul, hogy a szentek örökségének, mely a világosságban van, részesévé legyen, jó lehet éppen csak rövid ideje, hogy a Jézusban való hithez jutott. Habár szentségünk egy hosszú és szakadatlanul haladó munka s mi nem leszünk azzal készen, míg testünket le nem vetjük és be nem megyünk a belső szentélybe. Mindazáltal az Úr, ha az volna az Ő kegyelmes akarata, elváltoztathatná a tökéletlenséget tökéletességre és rögtön felvehetne minket a mennybe. Ugyan miért vagyunk még itt? Vajon akarja-e Isten a szükségesnél csak egyetlen szempillantásnál is hosszabb ideig távol tartani az Ő szeretett gyermekeit a paradicsomtól? Miért áll még az élő Isten serege a harcmezőn, hacsak egyetlen támadás is győzelmet juttatna neki? Miért bolyong népe még mindig a pusztában ide-oda, hiszen szájának egyetlen szava az óhajtott ígéret föld közepére, a mennybe helyezhetné őket? A felelet így hangzik: Azért vannak itt, hogy az „Úrnak éljenek” és másokkal is megismertessék szeretetét. E földön maradunk, mint magvetők, kik a jó magot hintik, mint földművesek, kik az ugart szántják, mint üdvkövetek, kik békét és üdvöt hirdetnek. Itt vagyunk, mint „a föld szava”, hogy áldásul legyünk a világnak. Itt vagyunk, hogy Krisztust életünkkel megdicsőítsük. Úgy vagyunk itt, mint az Ő munkásai és „munkatársai”. Bár megfelelne életünk az Ő céljának! Éljünk komoly, tevékeny és szent életet, „az Ő dicsőséges kegyelmének dicséretére.” Addig is vágyódunk Ő nála lenni és naponként énekeljük:

Veled óhajtok Jézusom
Lenni abban az örömben,
Íme, reád várakozom
Menyegzői öltönyben.
Vidáman nézek menny felé,
Szívem folyton csak arra kér:
Jövel hamar Úr Jézus!

Június 11.

„Mi tehát azért szeretünk, mert ő előbb szeretett minket.” (1 János 4,19)

A bolygók csak a naptól kapott fényt sugározzák vissza, s a szívből sem származik igazi szeretet Jézus iránt, mely nem magától az Úr Jézustól ered. Isten végtelen szeretetének, Isten iránt való szeretetünknek e túláradó forrásából kell fakadnia. Nagy és határozott igazság marad ez mindörökké, hogy mi nem más okból szeretjük Őt, hanem: mert Ő szeretett először minket. Iránta való szeretetünk hozzánk való szeretetének gyönge sarja. Csontot és velőt borzolgató csodálkozást érezhet mindenki, aki Istennek művét szemléli és abba elmélyed; de a szeretet lángját a szívben egyedül az Isten Szelleme gyújthatja meg. Milyen csoda, hogy közülünk bárkit is arra lehetett rávenni, hogy a Legszeretetreméltóbbat szeresse. Milyen csodálatos, hogy az Úr, aki ellen fellázadtunk, ilyen bámulatos szeretet-megnyilvánulása által kísérel meg ismét Magához vonni minket! Az Isten iránt való szeretetből egy morzsácskát sem találtunk volna magunkban soha, ha az az Ő szeretetének gyönyörűséges vetése által szívünkbe nem plántáltatott volna. A mi szeretetünk Isten szeretetének sarjadéka, amely szívünkbe lett öntve, de miután bennünk az Istentől született, Istenből is kell táplálkoznia. A szeretet üvegházi növény, nem olyan növény, amely magától virágzik az emberi talajban, ezt felülről jövő harmatnak kell megnedvesítenie. A Jézushoz való szeretet olyan virág, amely gyöngéd ápolást kíván, és ha semmi más táplálékot nem élvez, mint azt, melyet szívünk sziklája adhat, úgy hamar el kell hervadnia. Valamint a szeretet mennyből ered, úgy annak mennyei eledellel kell táplálkoznia is. A pusztában nem nőhet, csak ha onnan felülről mannával van táplálva. Szeretetnek szeretetből kell élni. Isten iránt való szeretetünk lelke és veleje az Ő hozzánk való szeretete.

„A szeretet hatalmát áldom,
Mely Jézusban tűnik elém;
Annak dicső nevét kiáltom,
Kitől én por szeretve vagyok;
Magammal én már nem gondolok,
A szeretet árjába hullok.”

Június 12.

„Megmért téged mérlegen, és könnyűnek talált.” (Dániel 5,27)

Jól tesszük, ha minél gyakrabban megmérjük magunkat az Isten igéjének mérlegében. Üdvös gyakorlásnak fogod találni, ha Dávid valamelyik zsoltárát olvasva, minden egyes vers feletti elmélkedésnél megkérdezed magadat: „Mondhatom-e ezt én is magamról? Éreztem-e valaha ugyan azokat, amiket Dávid? Megalázkodott és megtört-e úgy a szívem a bűn miatt, mint az ő szíve, amikor bűnbánó zsoltárait írta? Betöltötte-e valaha úgy a lelkemet az Istenben való bizalom a kísértések között, mint az ő lelkét, amikor Isten kegyelmességét magasztalta Adullám barlangjaiban vagy Engedi várában? Vettem-e a hálaadás poharát, hogy az Úrnak nevét hívnám segítségül?” Azután vedd elő „Krisztus életét” és ha azt keresztüllapoztad, akkor kérdezd meg önmagadat, mennyiben lettél hasonló az Ő ábrázatához. Vizsgáld azután, vajon bírod-e a szelídségnek, alázatnak és szeretetnek szellemét, melyet ő folyton gyakorolt és nyilvánított. S azután, vedd a leveleket és nézd meg, hogy mind abban, amit az apostol az ő belső tapasztalatairól beszél haladsz-e vele? Kellett-e valamikor úgy kiáltanod, mint neki: „Ó, én szegény ember, kicsoda szabadít meg engemet-e halálnak testéből?” Részesültél-e ebből a törekvésből? Tűntél-e úgy fel magad előtt, mint első a bűnösök között, és mint legkisebb minden szentek között? Éreztél valamit az Ő belsőségéből? Egyezhetsz-e vele vallomásában: „Krisztus az én életem, halálom nyereség!” Ha ilyen módon olvassuk Isten igéjét, mint lelkiállapotunk próbakövét, akkor nagy okunk van gyakran megállni és ezt mondani: „Uram, érzem, hogy én még nem jutottam annyira, ó, segíts nekem is azt elérni! Ajándékozz nekem valódi bűnbánatot, mint azoknak, akikről olvasok. Hiszen nem jöttél e világba ítélni, hanem üdvözíteni. Adj nekem élő hitet; adj forróbb lelkesedést; gyújts fel buzgóbb szeretetre; add nekem a szelídség kegyelmét; ó, Jézus, tégy hozzád hasonlóvá. Ne engedd, hogy továbbra is „híjával találtassam”, ha megmérettetem a szentség mérlegében.” Ha magunk ítélnénk magunkat, nem büntettetnénk Istentől.

Június 13.

„Én azt a dicsőséget, amelyet nekem adtál, nekik adtam.” (János 17,22)

Tekints az Úr Jézus rendkívüli bőkezűségére, mert mindenét nekünk ajándékozta. Habár mindannak, amivel ő bír, már csupán a kamatja az angyalok egész világát minden képzeleten felül gazdaggá tehette volna, mégsem elégedett meg, míg mindenét tulajdonul nekünk nem adta. Már az csodálatos nyájasság lett volna, ha annyit engedett volna meg nekünk, hogy kegyelmének asztala alól jóságának morzsáját felszedegessük, és azt ehessük, de amit Ő tesz, nem akarja csak félig tenni. Maga mellé ültet örömasztalához és megosztja velünk lakomáját. Ha királyi bevételéből csak kevés költséget juttatott volna nekünk, úgy elég okunk lett volna szeretetünket örökre Neki ajándékozni. De nem, Ő azt akarja, hogy jegyese éppen olyan gazdag legyen, mint Ő és nem kíván semmiféle dicsőséget és nagyságot, melyben nem osztozkodna vele. Ő nem akart csekélyebbel megelégedni, mint azzal, hogy örököstársai legyünk és így nekünk hasonló örökséget ajándékozott tulajdonul. Minden kincsét kiöntötte „menyasszony” gyülekezete kincstárába és minden dolgot közösnek tart megváltottaival. Nincs olyan helyiség házában, melynek kulcsát visszatartaná övéitől. Teljes szabadságot ad nekik arra, hogy mindazt tulajdonul vegyék, amivel Ő bír. Örömest látja, ha kincseivel szabadon rendelkeznek és megtartanak maguknak annyit, amennyit csak elhordozhatnak. Bőségének végtelen teljessége a hívőknek oly szabadon áll rendelkezésére, mint a levegő, melyet belélegzik. Krisztus az Ő szeretetének és kegyelmének kelyhét odatartja a jámbor ajkához és készteti őt szüntelen inni, mert, ha a kelyhet kiüríthetné ő volna a legkedvesebb vendég. De úgy is, ha sohasem merítheti is ki, csak inni kell tovább, örökké, mert minden az övé. Mit adhatna a föld és ég a közösség erősebb bizonyítékául?

„Az édes öröklétből
Egy cseppnyi szőlőnedv,
Több üdülést eszközöl,
Mint minden gyönyör, kedv.”

Június 14.

„Gyönyörködj az Úrban” (Zsoltárok 37,4)

E szavak értelme azoknak, kik az isteni félelemben folytatott élettől távol állnak, nagyon feltűnő lehet, de a komoly és hívő keresztyéneknek ez nem egyéb, mint az ismert igazság megerősítése. A hívők élete úgy íródik itt le, mint az Istenben való öröm és gyönyörűség és megerősíttetünk abban a meggyőződésben, hogy a valódi istenfélelem boldogsággal és üdvösséggel áraszt el. Az istentelen emberek, és akik csak névleges keresztyének, sohasem látnak a jámborságban valami örvendetest: részükre az rabszolgaság, terhes kötelesség, kényszer, de sohasem öröm és üdülés. Ha éppen keresztyéneknek vallják magukat, akkor az vagy haszonlesésből történik, mivel azáltal remélnek nyerni valamit, vagy félelemből, mert nem mernek másként tenni. Az istenfélő életben létező öröm és gyönyörűség gondolata olyan idegen a legtöbb ember előtt, hogy beszédjükben nincs más két fogalom oly messze egymástól, mint e szavak: „szent élet és gyönyörűség”. De az olyan hívők, akik Jézus Krisztust ismerik, tapasztalatból tudják, hogy a boldogság és hit bensőleg úgy össze van kötve, hogy a pokol kötelei sem szakíthatják el azokat egymástól. Aki Istent teljes szívből szereti, mindig tapasztalja, hogy az ő utjai gyönyörűségesek és az ő ösvényei a békességre vezetnek. Olyan örömet, a gyönyörűségnek oly teljességét és olyan túláradó boldogságot fedeznek fel a szentek Urukban, melynél fogva távolról sem üres szokásból szolgálnak neki, hanem vidáman követik, ha még utálja is nevét a világ jobban a gonosznál. Mi nem kényszerből féljük Istent, hitünk nem fogság, vallomásunk nem lánc, a szent életre nem erőszakkal lettünk odavonszolva, nem rabszolgaként tesszük kötelességünket; nem, a jámborság nekünk öröm, a reménység mennyországunk, életmódunk, gyönyörűségünk, a szeretet vigaszságunk. Az öröm és az igazi istenfélelem egymásba vannak fonódva, mint a gyökér és virág; oly elválaszthatatlanok, mint az igazság és bizonyosság, valóban két fenséges kincs, melyek egymás mellett csillognak aranyfoglalatban „Gyönyörködj az Úrban és megadja neked szíved szándékait.”

Június 15.

„És monda Sára: Nevetést szerzett az Isten, énnekem; aki csak hallja, nevet rajtam.” (1 Mózes 21, 6)

Jóval felülmúlta a természet erejét, sőt annak törvényeivel teljesen ellenkezett az, hogy a nagyon öreg Sára még egy fiúgyermekkel legyen megörvendeztetve. De az is egészen ellene van a dolgok közönséges folyásának, hogy én, szegény, nyomorult bűnös olyan kegyelmet nyerjen, hogy az Úr Jézus szellemét lelkemben hordozzam. Én, ki egykor kételkedtem, - hiszen volt is okom arra, mert természetem oly száraz és hervadt, oly kietlen és átkozott volt, mint egy kiaszott puszta, - méltatlan arra, hogy a szentség gyümölcsét teremjem. Telve lehet szám nevetséggel attól a ritka és bámulatos kegyelem miatt, melyet az Úrtól vettem, mert megtaláltam az Úr Jézust, a megígért „magot”, ki most az enyém örökké. Az Úrnak, aki alacsonyságomat megtekintette, győzelmi zsoltárt éneklek ma és magasztalom Őt dicsénekben, mert: „Örül az én szívem az Úrban, felmagasztaltatott az én szarvam az Úrban; az én szám megnyílt az én ellenségeim ellen, mert én örvendek a Te szabadításodban”. Szeretném, ha mindazok, kik a pokoltól való megmenekülésemtől és kegyelmes meglátogatásomról tudnak, nevetnének velem az örömtől. Milyen nagyon szeretném határtalan békességemmel, örömmel meglepni enyéimet. Szeretném elbűvölni barátaimat folyton növekvő boldogságommal. Szeretném építeni a szentek gyülekezetét hálás vallomásommal. Vágyódom Istenemmel való naponkénti társalgásom élvezetének benyomását hátrahagyni a világnak. Bunyan beszéli, hogy Irgalmasság zarándoknő álmában nevetett, s lehet-e csodálkozni azon, ha álmában az Úr Jézust látta? Az én örömem nem állhat hátrább az övénél, mivel az én barátom elmélkedésem és gondolkodásom tárgya minden nap. Az Úr Jézus az öröm mély tengere, lelkemnek bele kell abba merülni, elnyelettetni a gyönyör habjaitól, melyek az Ő közelléte által hullámzanak. Sára Izsákra nézett és nevetett a nagy elragadtatástól, barátnői is nevettek vele. S te, én lelkem tekints Jézusra és szólítsd fel a mennyet és földet, hadd örvendjenek veled, kimondhatatlan örömmel.

Június 16.

„Én örök életet adok neki, és nem vesznek el soha.” (János 10,28)

Keresztyéneknek sohasem kellene könnyen venni a hitetlenséget, legyen az akár szóban, akár gondolatban. Mert ha Istennek gyermeke nem bízik Istennek szeretetében, igazságában és hűségében, az neki nagyon visszatetsző lehet. Hogyan szomoríthatnánk tehát Őt megtartó kegyelmében való kételkedésünkben? Kedves keresztyén! Isten változhatatlan igéjének minden ígéretével ellenkezne az, hogy valamikor is rólad elfelejtkezhetne, vagy átengedhetne a romlásnak. Ha az lehetséges volna, hogyan lehetne Ő még hű, aki ezt mondta: „Vajon elfelejtkezhet-e az anya az ő gyermekéről, hogy ne könyörülne az ő méhének fián? De ha az elfelejtkezne is, én el nem felejtkezem te rólad.” Mi értéke volna akkor ennek az ígéretnek: „A hegyek meginoghatnak, a halmok megrendülhetnek, de az én irgalmasságom tőled el nem távozik, és az én békességemnek szövetsége meg nem tántorodik, ezt mondja a te könyörülő Urad”? Hogyan állna meg Krisztus szavainak igazsága: „Az én juhaimnak örök életet adok; azok soha el nem vesznek és senki ki nem ragadja azokat az én kezemből. Az én atyám, aki azokat adta nekem, mindeneknél nagyobb és senki azokat ki nem ragadhatja az én Atyám kezéből”? Mi lenne a megigazító kegyelemről szóló tannal? Ha Istennek egyetlen gyermeke elveszhetne, akkor elveszítenénk minden alapot és talajt. Hol maradna Isten igazsága, dicsősége, hatalma, kegyelme, esküvése, ha azok valamelyike, kik reményüket Krisztus vérére építik és teljes bizalmukat belé helyezik, mindazok dacára elvettethetnének? Ó, száműzzétek ezt a hitetlen félelmet, mely Istent annyira sérti. Kelj fel, emelkedj fel a porból és öltözd fel igazságának magasztos ruháját! Gondold meg, milyen bűnös dolog szavában kételkedni, melyben megígérte, hogy soha sem fogsz elveszni. Ó, bárcsak a benned lakozó örök élet hitteljes vidámságban nyilvánulna meg.

„Örök élet lesz majd ott
Kegyelmedből jutalmam,
Istenfia íme most
Vágyakozom utánad!”

Június 17.

„Segíts Uram!” (Zsoltárok 12,2)

Ez az ima már magában érdekes, mert rövid, de magvas, erős és gyermekies. Dávid aggódott amiatt, hogy elfogyott a szent és kevés a hívő az emberek fiai között, s ezért fölfelé irányítja szívét imában, mivel a teremtmények elhagyták a Teremtőhöz menekült. Nyilván érezte saját gyengeségét, különben nem kiáltott volna segítségért. Azonban őszinte szándéka volt kiállni az igazság ügye mellett és küzdeni azért, mert ennek a szónak: „segíts” nincs értelme, ha mi magunk nem ténykedünk. E rövid két szóból álló imában nagy nyíltság, a kívánság világossága és a kifejezés határozottsága található. Sokkal több, mint némely keresztyén ember terjengős szívömlengéseiben. A zsoltáríró egyenesen Istenhez megy jól megfontolt kérelmével. Ő tudja, mit keres és tudja, hol keresi azt. Uram, taníts minket úgy imádkozni, mint Dávid imádkozott. Erre az imára gyakran van alkalom. Milyen találóan alkalmas ez az isteni gondviselés meglátogatásánál, mikor a súlyosan megpróbált hívőknek tapasztalniuk kell, hogy nem találnak segítőt. Hasonlóan komoly gondolkodású keresztyének, akik Isten igéjében kutatnak, ha hitüknek ez vagy az a tárgya fölött való kételkedésnél gyakran erős segítséget találnak abban, ha a Szentlélekhez, a nagy tanítóhoz kiáltanak: „Segíts, vagy tarts meg ó Uram!” Keresztyén harcosok belső küzdelmeikben a kegyelem trónjánál esedezhetnek előmenetelért és megerősítésért, s ez az ima nekik mintául szolgálhat kérelmükhöz. Az égi mező munkásai hasonlóképpen kegyelmet és felüdítést nyerhetnek a szükség idején ezen az úton. Üdvvágyó bűnösök kételyeik és aggályaik között élhetnek ugyanezen határozott kérelemmel. „Segíts Uram,” – ez érvényes életben és halálban, türelem és harc, szenvedés és öröm között. Segítségünk egyedül nála van, tehát ne legyünk restek őt segítségül hívni. Az imameghallgatása bizonyos, ha őszintén visszük azt Jézus nevében Isten elé. Az Úr hűsége kezeskedik nekünk arról, hogy az övéit nem hagyja el, közeli rokonsága, mint Atyánk és gyülekezetének vőlegénye, bizonyossá tesz minket segítsége felől. Jézus odaadása minden jóságának záloga, és ígérete szilárdan áll: „Ne félj, én megsegítlek.”

Június 18.

„Aki megváltott” (Ézsaiás 54,5)

Jézus a Megváltó, teljesen a miénk, Ő miénk örökké. Krisztus minden tulajdonsága és hivatala szolgálatunkra kell, hogy legyen. Ő pap értünk, Királyértünk és próféta értünk. Amikor csak Megváltónk egy újabb nevével találkozunk, sajátítsuk el azt, mert az új elnevezés alatt éppen úgy a miénk, mint minden más elnevezéssel. A pásztor vesszője és botja, az atya fenyítő vesszője, a fejedelem fegyvere, a főpap mellvértje, a király pálcája, a próféta palástja mind a miénk. Jézus nem bír oly méltósággal, melyet ne akarna dicsőítésünkre használni, sem előnnyel, mellyel nem védelmezne és oltalmazna bennünket. Az Ő istenségének teljessége a mi kimeríthetetlen és kiapadhatatlan kincstárunk. Az Ő emberi természete, melyet értünk vett magára, nem kevésbé a mi örökségünk, minden tökéletességében. A mi kegyelmes Urunk egy szennytelen élet tiszta ragyogását hordozza magán és ruházza át ránk, Istennek szentelt élete jogerős érdemét ajándékozza nekünk, gyermeki engedelmességének és hű munkásságának jutalmát adja nekünk. Életének szeplőtelen ruháját a dicsőség takarójául adja nekünk. Lényének tündöklő erényeivel ékesít, mint valami ékszerekkel és drágaságokkal és halálában tanúsított emberfölötti magasztos szelídsége dicsőséget és tisztességet szerez nekünk. Ránk hagyta jászlát, hogy abból tanuljuk meg, hogyan ereszkedett le Isten az emberhez; keresztjét, hogy rámutasson arra, mely úton juthat az ember Istenhez. Minden gondolata, érzése, tette, szava, csodatétele és esedezése ránk irányultak. Értünk ment a fájdalom útján és élete fáradtságának minden gyümölcsét ránk íratta égi hagyatékul. Ebben a szempillantásban éppen úgy a miénk Ő, mint ezelőtt. Nem szégyelli magát a mi Urunk Jézus Krisztusunknak megvallani, jóllehet Ő az egyetlen és fenséges hatalom, a királyok Királya és uraknak Ura. Krisztus minden helyen és mindenütt a mi Krisztusunk, kinek mi most és örökké magasztosan örvendezünk. Ó én lelkem, nevezd Őt ma, most, a Szentlélek ereje által a „te Megváltódnak”. Zebaoth az Ő neve; Ő a te Megváltód, az Izraelnek Szente, kit az egész föld Istenének neveznek.

Június 19.

„Mindnyájan megteltek Szentlélekkel.” (Apcsel 2,4)

Mily dúsak volnának a mai nap áldásai, ha mindnyájan megtelnénk Szentlélekkel! Teljesen lehetetlen volna a lélek oly fokú szentsége gyümölcseinek végtelen teljességét túlbecsülni. Élet, vigasz, világosság, tisztaság, erő, béke és még sok drága kegyelmi kincs elválaszthatatlan a Szentlélek üdvös jelenlététől. Szent olajként keni meg a hívő fejét, elkülöníti a szent papságra és kegyelmet ajándékoz neki hivatala helyes betöltésére. Mint az egyedüli és valódi tisztító víz, megszabadít a bűn hatalmától, megszentel az isteni életre; az akaratot és véghezvitelt is ő műveli bennünk az Úrnak jótetszése szerint. Mint világosság kinyilvánította világosságukat, romlásukat, most pedig kinyilatkoztatja nekünk is bennünk az Úr Jézust és vezérel az igazság útján. Tiszta mennyei sugaraitól megvilágosíttatva nem vagyunk többé sötétség, hanem világosság az Úrban. Mint tűz, megtisztít minket minden salaktól, s egyszer s mind ragyogó fényben tündökölteti megtisztított lényünket. Ő az áldozati tűz, mely által képesek vagyunk lelkünket teljesen odaadni Istennek élő és kedves áldozatul. Mint az ég harmatja véget vet szárazságunknak és megtermékenyíti életünket. Ó bárcsak e reggeli órában tényleg dúsan megszállna bennünket! Ilyen harmatgyönyörűséges kezdete lenne a napnak. Mint galamb, a szelíd szeretet szárnyaival lebeg az ő bárkája és a hívők lelke fölött. Mint vigasztaló elűzi a gondot és kételyt, melyek az Ő szeretett gyermekeinek békéjét zavarják. Az elválasztottakra leszáll, valamint Urunkra is a Jordánban és bizonyságot tesz fiúságukról, amennyiben bennük gyermeki lelkületet kelt, miáltal kiáltják: Abba, szerelmes Atya! Mint szél, életnek leheletét hozza az emberbe. Ahova akar, fúj és élesztő hatást nyilvánít, mely által a szellemi teremtettség mozog és megtartatik. Adja az Úr, hogy Szentlelkének jelenlétét most és mindenkor érezzük. „Ó Isten! Ne űzz el engem a Te arcod elől és Te Szentlelkedet ne vedd el én tőlem!”

Június 20.

„Mert én parancsolok a népeknek, és megrostálom Izráel házát, mintha rostával ráznák, de egy szem sem esik a földre.” (Ámos 9,9)

Bármiféle rostálás egyedül Isten engedelme és rendelete által történhet. A Sátánnak mielőtt kezét jobbra tehetné, előbb engedélyt kell kérnie. Sőt azt mondhatjuk, hogy megrostáltatásaink közvetlenül a menny műve, mert alapigénk így mondja: „megrostálom Izráel házát”. A Sátán ehhez, mint valami rabszolga tarthatja ugyan a rostát abban a reményben, hogy ő majd így megronthatja a gabonát, de a Mesternek mindent kormányzó keze maga végzi a gabona tisztogatását épp olyan bánásmóddal, amely az ellenség kívánsága szerint kártékony lehetne. Te drága, - de az Úr csűréből erősen megrostált búza, engedd magadhoz ömleni boldog meggyőződésből ezt a valódi vigaszt, hogy az Úr kezeli a cséplőfát és rostát az Ő örök dicsőségére és hallhatatlan lelked üdvére. Az egészen bizonyos, hogy a szórólapátot az Úr Jézus maga fogja, s elkülöníti a jót a gonosztól. Nem mindnyájan izraeliták, kik Izráel házából származnak. A szérűn heverő rakás még nem a megtisztított mag, ezért kell a szórólapáttal megrostálni. A rostában megteszi hatását a tényleges súly, de a hüvelytokot és polyvát, melyek tartalom nélküliek, el kell a szélnek hordani, csak a tiszta és valóságos gabona maradhat vissza. Vedd figyelembe azt a tökéletes megőrzést, melyben az Úr búzája részesül, még a legcsekélyebb szem is bírja a megőrzés ígéretét. Isten maga rostál, ezért igazán valami komoly és rettenetes ez. Az övéit Ő mindenütt megrostálja „minden pogány nép között”; valami hatékonyan rostálja meg őket, ahogyan megrostálódik a gabona. Mindennek dacára nem szabad elhullani a legkisebb, legkönnyebb és összezsugorodott szemecskéknek sem. Az Úr szemei előtt minden egyes hívő becses: egy pásztor sem veszítene el örömmel egyetlen bárányt sem; az aranyműves sem egy gyémántkövecskét; az anya sem egyik gyermekét; annál kevésbé az ember testének valamelyik tagját; de mindezeken felül annál kevésbé kívánja az Úr, hogy az Ő választotta és megváltottai közül a legcsekélyebb is elvesszen.

Június 21.

„Legszebb vagy az emberek közt.” (Zsoltárok 45,3)

Az Úr Jézus lénye és élete olyan, mint valami egyetlen drágakő; minden tevékenysége és eljárása pedig, mint valami egyetlen bevégzett pecsétlenyomat. Ő teljesen tökéletes, nemcsak minden részeiben, hanem mint valami dicső, mindent túlragyogó egész. Az ő szent kedélye nem valami szép színeknek tarka vegyüléke, vagy nemes fémek halmaza, melyek rendezetlenül hevernek rakáson, Ő egészen szép és dicső ékesség. Benne megvannak mindazok, „amik igazak, amik tisztességesek, amik igaz cselekedetek, amik jó hírűek”. Dicső lényében nincs egyetlen vonás sem, mely másvalakitől eredne, hanem Ő egészen kedves, egészen kedves Ő. Ó Jézus! Hatalmad, kegyelmed, igazságosságod, gyengédséged, igazságod, magasztosságod és változhatatlanságod olyan egész embert képez; jobban mondva, olyan Istenemberré tesz, amilyenhez hasonlót sem a mennyország, sem a föld nem látott. Gyermekséged, örökléted, szereteted, győzelmed, halálod és hallhatatlanságod mind-mind egybe van szőve egy nagy és pompás díszszőnyegbe, melynek sem varrása, sem hasadéka nincsen. Te jó hírű vagy, kifogástalan; sokféle vagy, de nem megosztott; minden vagy de nem egyenetlen. Valamint a színek összessége egyesülve képezik a dicső és gyönyörteljes szivárványt, úgy találkoznak Benned a mennynek és földnek szépségei és oly csodásan olvadnak egybe, hogy az egész mindenségben nincs hozzád hasonló. Sőt, ha a legnemesebbeknek összes erényei egy csomóba köttetnének, még távolról sem állná meg Veled szembe a hasonlítást, Te minden tökéletességnek tükre. Megkenettél mirha és kécia szent olajával, melyet Isten egyedül a Te részedre tett el. Illatod olyan, mint a szent tömjéné, melyhez hasonlót nem vegyíthet a gyógyszerészek művészete. Minden fűszer kellemes illatú, de mind együttvéve isteni remekmű.

Legszebb szépség! Gerjessz bennem
Mennybe vágyó érzelmet,
Kegy szépséged szemlélhessem
Angyalaiddal odafent.

Június 22.

„Ő fogja felépíteni az Úr templomát, és nagy méltóságra emelkedik.” (Zakariás 6,13)

Krisztus maga az építőmestere szellemi templomának, Ő építi fel változhatatlan szeretetének magaslatára, mindenható kegyelmére és csalhatatlan igazmondására. De, mint a salamoni templom építésénél történt, úgy van itt is. Az épületköveket és építőanyagokat elő kell készíteni. A cédrusfák Libánonon állnak ugyan, de még nincsenek megmunkálva az építéshez. Nincsenek kidöntve, sem megfaragva, nem alkalmasak még arra, hogy cédrusgerendák és cédrusoszlopokul használtassanak, melyeknek kellemes illata az Úr házának tornácát a paradicsomban vidámmá tegyék. A sziklatömbök ott hevernek a kőbányában, hol azokat faragják és csiszolják. Mindez Krisztus műve. A hívők előkészíttetnek, megmunkáltatnak és alkalmassá tétetnek mindegyik a maga helyére az Úr templomában. De ezt az előkészítést maga Krisztus saját kezűleg kezdi meg és végzi be. Próbák és bajok nem munkálják a megszentelődést, ha Ő nem erre a célra küldi azokat. Imánk és fáradozásunk bennünket nem tehet alkalmassá a mennyország részére Jézus keze nélkül, ki tetszése szerint változtatja meg szíveinket. Valamint a salamoni templom építkezésénél „sem kalapácsnak, sem fejszének, sem valami egyéb vasszerszámnak pengése nem hallatszott”, mivel már teljesen előkészülve hevert minden tárgy, hogy rendeltetési helyére kerüljön, - úgy van azzal a templom ügyével is, melyet az Úr épít, az előkészítés egészen itt lenn a földön történik. Majd mikor a mennyországba jutunk, ott nem fogunk elkülöníttetni a megszentelődés szerint, nem készíttetünk elő nyomorúságok által, nem csiszoltatunk szenvedések által. Nem, nekünk itt kell előkészíttetnünk, mindent elvégez Krisztus előzetesen. Végül, mikor már mindent megtett, minket egy szerető kéz átsegít a halálfolyamon és behelyeztetünk a mennyei Jeruzsálembe, hogy ott álljunk az Úr templomában, mint örök oszlopok.

Jeruzsálem városát
Hívőknek lakhelyét,
Istenünk Te választottad
Kövekből építetted.

Június 23.

„Olyan lett Efraim, mint a meg nem fordított lángos.” (Hóseás 7,8)

A lángost, ha meg nem fordítják, egyik oldalán sületlen marad. Így maradt Efraim is némely vonatkozásban érintetlen az isteni kegyelemtől, habár egyrészről bizonyos tekintetben engedelmeskedett is, de más oldalról nagyon is kitűnt sok engedetlensége. Én lelkem, kényszerítlek, vizsgáld meg, vajon nem így van-e veled is? Ami isteni, abban állsz-e egészen? Áthatott-e már egészen a kegyelem, megnyilvánul-e annak működése minden erődben, dolgodban, szavaid és gondolkodásodban? Esedezz, hogy megszenteltessék szellemed, lelked és tested, nem szabad, hogy egyszer megszentelt lény látszatát, máskor meg a bűnnek uralmát tüntesd ki magadon, mert különben te is olyan leszel, mint az a lángos, melyet senki meg nem forgat. Az a lángos, melyet nem fordítanak meg, hamarosan megég a tűz felőli oldalán. Habár az ember soha nem bírhat elegendő isteni félelemmel, mégis vannak olyanok, kik tüzes buzgalmuk által egyoldalúan feketére pörkölődnek vagy pedig érzelmükkel teljesen megegyező jámbor vallásos gyakorlataikban farizeus módra felfuvalkodnak, álszenteskedő szénné változnak. Kitűnő szent életet utánzó látszat igen gyakran párosul az igazi isteni félelem teljes hiányával. Ki szentként lép a nyilvánosság elé, az az ő háza végső épületében ördög. Nappal lisztben vájkál, éjjel pedig koromban. Az a lángos, mely egyik oldalán megégett, a másik oldalán még nyers tészta. Óh, Uram, ha ilyen az én állapotom, akkor fordíts meg engem! Fordítsd szentségtelen természetemet szereteted tüze felé, hadd érezze annak mennyei hőségét. Megpörkölt oldalamat pedig hűtsd le egy kissé, így majd tapasztalhatom, milyen nagy hiányát szenvedem az erőnek és melegnek, amint eltávolodom a Te mennyei lángodtól! Ne engedd, hogy én szellemi sántikálóvá legyek, hanem olyanná változzak, ki mindenható kegyelmednek hatalmas befolyása alatt áll, hiszen tudom: ha lángos maradok, akit senki meg nem fordít, ha nem tapasztalom minden oldalról kegyelmed hatását, akkor örök üszök maradok abban a tűzben, mely soha nem fog kialudni.

Június 24.

„Amikor ezt mondta, a sokaságból egy asszony felemelte szavát, és így szólt hozzá: "Boldog az az anyaméh, amely téged hordozott, és boldogok azok az emlők, amelyek tápláltak!" Erre ő így felelt: "De még boldogabbak azok, akik hallgatják az Isten beszédét, és megtartják." ” (Lukács 11,27,28)

Vannak némelyek, kik nagy előszeretettel dédelgetik magukban azt a képzeletet, hogy Máriára nézve valami nagyon felemelő és boldogító lehetett annak tudata, hogy ő az Úrnak anyja. Ezt feltételezik, mert részesült abban a magasztos előnyben, hogy ő az Úr szívébe olyan bepillantást vethetett, amilyet mi soha nem remélhettünk és nem várhattunk volna. Ebben a feltevésben van valami látszata az igazságnak, de találó alap nélkül. Nem tudunk arról, hogy Mária többet tudott volna, mint mások. Amit tudott, azt „szívében forgatta”. De mindazokból, amiket az Újszövetségből tudunk, legkevésbé sem mutatkozik az, hogy neki mélyebb hitismerete lett volna, mint a Krisztus többi tanítványának. Azokat, amiket tudott, mi is éppen úgy tapasztalhatjuk. Talán csodálkozol, hogy ezeket hallod? Itt van egy idézet, mit bizonyít: „Az Úrnak titka azoknak adatik, akik őt félik, és az Ő frigyét megjelenti nekik”. Emellett jusson eszetekbe a Mester szava: „Nem mondalak titeket többet szolgáknak, mert a szolga nem tudja mit művel az Ő Ura; titeket pedig barátaimnak nevezlek, mert mindent, amit hallottam az én Atyámtól megjelentettem nektek”. Ez az isteni kinyilatkoztató, oly boldogítóan nyilvánítja előttünk szívének minden titkát, hogy semmit nem tart vissza abból, mi nekünk áldásul szolgálhat. Sőt még tovább is biztosít minket: „ha pedig nem volna, megmondtam volna néktek”. Avagy nem nyilvánítja-e még ma is nekünk oly módon, ahogyan soha nem fogja magát nyilvánítani a világnak? Éppen így is van, ezért nem kiálltjuk tudatlanságból: „boldog méh, amely téged hordozott”; hanem tiszta öntudattal adjunk hálát Istennek és kérjük, hogy mi, kik az igét hallottuk és értelmes szívvel magunkban megőrizzük, mindenekelőtt olyan benső közösségben legyünk az Üdvözítővel, mint az Ő anyja: Mária volt. Másodszor pedig, oly annyira bizalmas viszonyban álljunk szíve titkaival, amennyire csak lehetséges azt nekünk elérni. Boldog lelkek, kik ilyen előnyben vannak.

Június 25.

„Magas hegyre menj föl” (Ézsaiás 40,9)

A mi Jézus Krisztusban való ismeretünk kissé hasonló a magas hegyek megmászásához. Ha valamely hegy lábánál vagytok, keveset láttok; a hegy csak fele akkorának látszik, mint amilyen a valóságban. A környező szűk völgyben alig láthattok egyebet a lezúduló patakoknál, mely onnan a mélységben levő folyóba ömölve tovább hömpölyög. Ha felmásztok a legközelebbi dombra, akkor terjed és bővül alattatok a völgy. Ha azután feljebb mentek és körülnéztek a környéken, mely több óra járásnyira van onnan, elragadtatással gyönyörködtök a nagy kiterjedésű kilátáson. De lépjetek csak még feljebb, a kilátás még nagyszerűbb. Végre, amikor felértek a csúcsra és ott körülnéztek kelet, nyugat, dél és észak felé nagy kiterjedésű földrészt láttok magatok alatt. Ott van egy erdő, melyet több napi utazás után lehetne elérni a kopár hegyháton. Ott egy tó tükröződik szemben, amott egy folyó kígyózik, mint valami ezüstszál keresztül-kasul a mosolygó nézők között. Előttetek meg az üzemi terülten a lomhán ágaskodó kéményekből pöfékel kifele a füst, vagy a magas töltésekkel beszegélyezett vízparton összetódulnak a hajók árbocai. Mindezek nagyon megörvendeztetnek bennetek és ezt hangoztatjátok: „Ki gondolta volna, hogy erről a magaslatról ilyen gyönyörű kilátás tárul elénk!” Ez így van, de a keresztyén élete is ebben a sorrendben fejlődik. Mikor hinni kezdtünk Krisztusban, akkor még nagyon keveset láttunk rajta. Minél beljebb jutunk, annál több gyönyört fedezünk fel Benne. Ámde ki érte el már a csúcsot? Ki ismerte meg már Krisztus szeretetének egész mélységét és magasságát, mely minden ismeretnél nagyobb? Mikor Pál apostol megöregedett és hófehér hajfürtjeivel Rómában a hideg penészes tömlöcben ült, akkor ő nagyobb joggal, mint mi így kiáltott fel: „Tudom kinek hittem!” Mert minden tapasztalat egy magaslat megmászása gyanánt tűnt előtte, minden megpróbáltatást egy magasabb hegycsúcs elérésének vett, ahonnan jobban áttekinthette Annak egész szeretetét és hűségét, kinek az ő lelkét felajánlotta. Óh, kedves barátom, csak menj fel egy magas hegyre, „Gyertek fel az Úr hegyére, … hogy megtanítson minket az Ő útjaira.”

Június 26.

„Te is erőtlen lettél, mint mi?” (Ézsaiás 14,10)

Milyen rettenetes lesz a – hűtlenné vált – elszakadt testvér kárhozata, mikor majd meztelen lelkének Isten előtt meg kell jelennie! Hogyan lesz képes ezt a dörgő szózatot elviselni: „Menjetek átkozottak az örök tűzre! Te engem megvetettél, én is megvetlek, nem kegyelmezek meg neked!” Így kell megszégyenülni a nyomorultnak azon az utolsó nagy napon, amikor majd az egybegyűlt népek előtt az áruló álcáját felfedik. Nézd csak az elvetetteket és bűnösöket, akik soha nem akartak hallani istenfélelemről, hogyan emelkednek fel lángágyaikból, megbámulva és ujjaikkal mutogatva hogyan fogadják, „Itt van ő is? Itt a pokolban is prédikálni akarja az evangéliumot?” „Itt van” – mondja a másik – „engem dorgált istenkáromlásért, pedig ő maga is képmutató volt!” „Nini!” mondja ismét egyik közülük, „itt jön egy zsoltárénekes és megszégyenült ember, olyan, aki soha nem mulasztotta el a gyülekezetbe járást. Ez dicsekedett el vele, hogy biztos az ő üdvössége felől, most meg itt van!” A sátáni kínzó szellemek vad dühe nem nyilvánulhat meg jobban, mint azon a napon, amikor a képmutató lelkét az örök romlásba vonszolják. Bunyan ezt szabadon, de a költészeti fogalom rettentő nagyszerűségével ecseteli, amint a pokol mélységéről szól. A nyomorultat hét ördög kötözte meg kilenc kötéllel és lecibálták a mennyei útról, melyen az ő állítása szerint haladt és azután a hátsó kapun át a pokolba taszították. Gondoljatok erre a pokolba esésre, ti, akik Krisztust valljátok! „Magatokat vizsgáljátok meg, hogy a hitben vagytok-e! Vigyázzatok állapototokra! Lássátok meg, hogy a Krisztusban vagytok vagy sem?” Legkönnyebb dolog a világról elítélőleg nyilatkozni, mikor valamelyikünk a nyomor olvasztójában sínylődik. No de igazságosak és egyenesek legyetek ebben. Mindenkivel szemben igazságosak legyetek, de önmagatokkal szigorúak. Gondoljátok meg, ha ti nem kősziklára építetek, hanem homokra, eljön az árvíz vagy a szelek és megütköznek a házban, az összedől és nagyot zuhan. Bár adna az Úr nektek őszinteséget, állhatatosságot és bátorságot, hogy bármilyen rossz helyzetbe jutnátok is, soha el ne forduljatok.

Június 27.

„Csak nagyon messze ne távozzatok” (2 Mózes 8,28)

Az a szó a főkínzó fáraó szájából hangzott el, ami ugyancsak ravasz szó. Mikor a szegény meggyötört és elnyomott Izrael az országból kénytelen volt kinyomulni, akkor alkuba lépett velük, hogy ne távozzanak tőle messzire. Ne menjenek olyan távol, hogy az ő hatalmas karját ne érezzék vagy a kémkedők szemei elől megszökjenek. Ilyen módon a világ sem szereti, ha nem akarunk velük egyenlő színvonalon lenni, ha szavainkban és eljárásainkban, gondolkozásunkban és erkölcsben különbözünk. Szeretne nekünk szívességet tenni és nem akarja barátságát velünk felbontani valami nagyon kemény bánásmóddal. A világnak meghalni, Krisztussal eltemettetni a halálba, ezek olyan tapasztalatok, amiket a testi értelem nevetségesnek tart és gúny tárgyává tesz. Így aztán azoknak, akik magukat Krisztus rendelései és akarata szerint igazítják és Őt őszintén követni óhajtják, becsületes törekvését általában félreismerik, sőt kárhoztatják is. Kevesen vannak, akik ezt még valóban komolyan veszik. A világ okoskodása a mérséklet útját ajánlja és valami „közvetítés”-ről beszél. E testi bölcsesség helyben hagyja azt, hogy az erkölcsi tisztaság valami nagyon kívánatos, emellett arra int, hogy ne vegyük olyan nagyon komolyan. Az igazság valóban nemes cél, de a kételkedést ne ítéljük el olyan szigorúan, a tévelygés úgy sem hárítható el. Ezt beszéli a világ: „Igen, legyetek lelki értelemben, de ne mondjatok le minden vidám társaságról, tisztességes táncról és szép operáról. Mire való valami dolgot annyira becsmérelni, ami különben a jó hangulathoz tartozik és az egész művelt világ részt vesz abban.” Krisztus hirdetőinek egész serege enged ennek az alattomos ajánlatnak saját örök veszedelmükre. Ha az Urat teljesen követni akarjuk, akkor el kell menekülnünk az önlemondás pusztájába és a testies világ Egyiptomát mögöttünk kell hagyni. Búcsút kell vennünk annak alapelveitől, örömeitől, lanyha jámborságától és onnan messze távozni oda, ahova az Úr az övéit meghívja. Minél távolabb lenni a viperától, annál jobb. Minden igazi hívőnek ez harsogja a trombitaszó: „Fussatok ki Babilonból én népem és ne legyetek részese az ő bűneiben, hogy az Ő büntetéseivel ne büntessen bennetek”.

Június 28.

„Nézzünk fel Jézusra, a hit szerzőjére és beteljesítőjére.” (Zsidók 12,2)

A Szentlélek szüntelen azon munkálkodik, hogy tekintetünket önmagunkról Jézusra irányítsuk. De a sátán műve ezzel egészen ellentétben van, mert ő folyamatosan azon mesterkedik, hogy Krisztus helyett önmagunkra nézzünk; szüntelen suttogva: „bűneid sokkal nagyobbak, minthogy azokat neked az Úr megbocsássa. Nincs hited. Nincs benned kellő bűnbánat. Soha nem lehetsz képes arra, hogy mindvégig megállj. Semmit sem tudsz az Ő gyermekeinek öröméről. Óh, hiszen neked nagyon kétes óhajaid vannak Üdvözítődtől”. Ezek mind olyan gondolatok, melyek tulajdon énedet előtérbe hozzák, mi pedig, mikor magunkat szemléljük, sem vigaszt, sem bíztatót nem lelünk. Ámde a Szentlélek eltereli égészen tekintetünket önmagunkról. Megmondja, hogy semmik vagyunk, hogy „minden és mindenekben Krisztus” a fő. Ezért vedd fontolóra, hogy nem a te Krisztushoz való kapaszkodásod és erős fogásod ment meg téged, - az Úr Jézus maga az. Nem a Krisztusban való örömöd boldogít – Krisztus maga az. Még a hited sem, mely az Isten fiában van – habár a hit ehhez az eszköz – hanem Krisztus vére és érdeme, tehát ne tekints annyira a saját kezedre, melyet Krisztus felé kinyújtasz, hanem magára Krisztusra. Ne tekints reménységedre, hanem Jézusra, hited elkezdőjére és elvégzőjére. Mi abban soha szerencsét és boldogságot nem találhatunk, ha imáinkra, érzelmünkre és cselekedetünkre tekintünk. Lelkünknek nem az ad nyugalmat, hogy mik vagyunk, hanem az, hogy mi a Jézus! Ha a sátánt legyőzni és Istennel békét kívánunk, ez csak azáltal történhet, ha Jézusra nézünk. Irányítsd tekinteted gyermekiesen felé, pihenj az Ő erényein, szenvedésén és halálán, dicsőségén, szószólásán és ebben gyönyörködtesd érzelmeidet. Mikor reggel felébredsz, tekints fel Őhozzá, mikor este lefekszel, akkor is nézz előbb Őreá. Óh, ne hagyd reménységeidet és aggodalmaidat Jézusod és te közéd férkőzni, maradj közvetlen közelében és soha nem leszel hiányában.

„Óh, te mennyei fényvilág,
Lelkemet hasd át!”

Június 29.

„Azonképpen az Isten is előhozza azokat, akik elaludtak, a Jézus által ő vele együtt.” (1 Thesszalonika 4,14)

Ne képzeljük be magunknak, hogy a lélek az ő álmát érzéketlenségben alussza. „Ma velem leszel a paradicsomban”, ez az a megígért vigasz, melyet Krisztus a haldokló szentek fülébe súg. Ők „elaludtak a Jézusban”, de lelkeik Isten trónja előtt vannak és az Ő templomában magasztalják Őt éjjel-nappal, zengve halleluját Annak, ki őket vérével megtisztította bűneikből. A test alszik csendes kamrácskájában, a földben, a fűnek zöld leple alatt. Micsoda álom ez? Az alvás fogalmáról a képzelet: „nyugvás”, ezt akarja velünk a Szentlélek közelebbről ismertetni. Az alvás minden éjjelt a nap vasárnapjává tesz. Az alvás bezárja a lélek ajtaját és várakozásra késztet minden betolakodót, hogy a benső élet saját gyönyörkertjében megpihenhessen és felüdülhessen. A munkában elfáradt hívő nyugton alszik, hasonlóan a fáradt gyermekhez, mely az anya keblén szunnyad. Óh, mily boldogok, kik az Úrban halnak meg. „Bizony, azt mondja a Lélek, mert megnyugszanak az ő fáradságuktól, és az ő cselekedeteik követik őket.” Csendes nyugalmukat senki meg nem zavarja, amíg az Úr felkelti őket, hogy kiossza közöttük az ígért kegyelmi jutalmat. Az őrangyalok védelme alatt, az örökkévalóság titkainak függönye mögött tovább alusznak a dicsőségnek ígéret-örökösei, míg majd az idők teljessége meghozza a dicsőülés megvalósulását. Milyen ébredés lesz az, mikor majd szunnyadozásaikból felébrednek! Betétettek utolsó nyughelyükre fáradtan, kimerülve, de nem úgy fognak felébredni. Bementek nyugalmukba bajoktól feldúlt homlokkal és éktelen ráncos ábrázattal, de fel fognak ébredni szépséges dicsőségben. Az összezsugorodott vetőmag, melyen nem volt semmi kellem és szép alkat, úgy jön elő a porból, mint új hajtás tündöklő kedvességben. A sír télszaka kitér a szabadulás tavaszának és a dicsőség nyarának. Valami boldogító a halál körül, hogy az az isteni kegyelem ereje által leveti rólunk a hétköznapi ruházatot, azután felöltöztet a tökéletesség menyegzői ruhájába. „Boldogok, kik elaludtak Jézusban.”

Június 30.

„Aki akarja, vegye az élet vizét ingyen.” (Jelenések 22,17)

Jézus mondja: „vegyetek ingyen”. Nem kíván fizetést, sem előleget. Ha nincsenek is valami jó érzéseid, meghívott vagy, ezért jöjj! Nincs hited, sem bűnbánatod, csak jöjj Hozzá, ajándékul kapod Tőle. Jöjj csak úgy, amint vagy és állsz, vegyél „ingyen”, vásárolj pénz nélkül ingyen. Akiknek szükségük van rá, azoknak ajándékozza önmagát. A nagy városok nyilvános terein és útjain az ivó kutak dicső berendezések, alig képzelhető, hogy kerülne olyan féleszű, aki a szomjúságtól epedezve, ilyen kút előtt álldogálva, előbb erszényét venné elő ás azután kiáltozná: „Nem szabad innom, de nem is ihatok, mert nincs tíz tallér a zsebemben.” Bármilyen szegény legyen az ember, itt áll a kút és ihat ennek vizéből, ahogyan és amennyit tetszik. Akárhány szomjas, aki arra jár, legyen bár durva vászonban, vagy selyemben és bársonyban öltözködve, jöhet, s nem kell tekintgetnie előtte engedélyért, - ugyan szabad-e neki is inni; hiszen ennek a kútnak az a rendeltetése, hogy igyanak belőle, tehát ez kielégítő engedély, hogy a vizet ingyen elfogadják. Néhány jóakaró érzettől áthatott, adakozó értelemmel bíró jó barát ide alapította ezt a felüdítő kristálytiszta kutat, mi pedig merítünk belőle, ehhez nincs szükség további engedélyre. Lehetnek ugyan olyan személyek, akik szomjazva haladnak azon az úton, melyeken ilyen szabad kutak léteznek, előkelő urak és hölgyek, kik négyes fogatukban kocsikáznak el mellette. Lehetséges, hogy nagyon szomjasak, de nem szabad megkísérelniük, nehogy olyan közönségesekké váljanak, hogy egy italért leszálljanak hintójukról. Véleményük szerint, rájuk nézve nagyon megbecstelenítő lenne, ha valamelyik nyilvános kútnál innának, így aztán elhaladnak epekedő ajkakkal. Óh, milyen sokan vannak, akik magukat gazdagnak gondolják jócselekedetekben, emiatt nem jöhetnek Krisztushoz! Ezt mondják: „Nem akarok hasonló módon üdvözülni, mint a házasságtörők és istenkáromlók. Mit, azon az úton menjek a mennyországba, amelyiken ez a koldus? Nem létezik még egy út az üdvösséghez, hanem csak az, amelyen minden tolvaj futkos? Akkor nem akarok üdvözülni!” Ilyen kevély durcáskodók kénytelenek az élet vize nélkül maradni, de: „aki akarja, vegye az élet vizét ingyen”.

Július 1.

„És nyárban és télben is úgy lesz.” (Zakariás 14,8)

Élő vizek jöjjenek ki Jeruzsálemből, melynek folyásait a tikkasztó nyári hőség épp oly kevésbé fog kiszárítani, minthogy be nem fagyasztja a dermesztő hideg télnek havas süvítése sem. Örülj lelkem, hogy tanúskodhatsz az Úr hűségéről! Az évszakok változnak, te is változol velük, de az Úr mindenkor ugyanaz marad; szeretetének folyásai pedig épp olyan mélyek, szélesek és telve vannak, ahogy régen is voltak. A mindennapi gondok epesztő hősége, a nehéz megpróbáltatások az Úr kegyelmének hűsítő áradatába kergetnek engem, hogy abban felüdülést találjak. Odasietek feltartóztathatatlanul a világ tömkelegéből és a bajok iszapos sarából, s ott, a kiapadhatatlan forrásból megelégedésig iszom, mert ennek kristályvizei „nyárban és télben is folynak”. A felső források soha ki nem apadnak, amiért magasztaltassék az Úr neve! Az alsó kutakból sem fogyhat ki a víz soha. Illés tapasztalta, hogy a Kérit patakja kiszáradt, de Jehova ugyanaz a gondviselő Isten maradt. Jób így szólt: „Az én barátaim megcsaltak engem, mint a megáradt patak, és mint az elmúló patakoknak áradása”, - de Istenében túláradó üdülésre talált. Egyiptomnak a Nílus folyó képezi a reményt és bizalmat, ennek vize változó, de Urunk ugyanaz marad örökké. Cyrusz bevezette az Eufrátesz folyóvizét és úgy nyerte meg Babilont, de semmiféle erő vagy hatalom – legyen az földi vagy pokolbéli – nem képes az Isten kegyelme folyamát elterelni vagy levezetni. Az emberi bölcsességeknek hatalmas ősrégi folyóinak medre régóta kiszáradt és elavult, de az örök folyamok, melyek az Istennek korlátolhatatlan kegyeiből és végtelen szeretetéből erednek, mindenkor telve maradnak csordultig. Nemzedékek elfonnyadnak, de az isteni kegyelem hullámai szakadatlanul ömledeznek az idők terjedelmes síkságán keresztül.

Jönnek – mennek az emberek,
De megmarad irgalmad és kegyelmed.

Boldog vagy lelkem, hogy te ezen üde vizek mellett vagy vezetve! Ne térj el más forrásokhoz, mert abban az esetben hallanod kell az Úr dorgáló szavát: „Mi dolgod van Egyiptom útjaival, hogy a Nílus vizét iszod?”

Július 2.

„Csak ő benne vigad a mi szívünk.” (Zsoltárok 33,21)

Boldogító az a tény, hogy a keresztyének a legmélyebb nyomorban és a legnagyobb szerencsétlenségben is tudnak örülni, habár bajok veszik körül őket, annak dacára mégis énekelnek, mint a madarak némelyike, legjobban a kalitkában tudnak énekelni. A hullámok egyre magasabbra dagadnak és már-már a fejük fölött összecsapnak, mindamellett lelkeik a felszínre emelkednek és nézik Isten arcának fényességét. A mentőöv velük van, mi fejüket mindenkor a felszínen tartja, úgy, hogy a rettegő vihar közepette is éneklik: „Te Istenem még mellettem vagy!” Kit illet ezért a tisztesség? Kit mást, mint egyedül Jézust, mindaz Jézustól jön. A bajokat nem mindenkor kíséri vigasz a hívő részére, de az Isten fiának jelenléte, ki vele együtt áll a tüzes kemencében, örömmel tölti be szívét. Ha beteg és szenved, Jézus meglátogatja és felüdíti őt kínos fekhelyén. Netalán már haldokolna és a Jordán folyó rettegtető hullámáradata már a szája körül csapkodna, ekkor Jézus megragadja őt karjánál fogva és ezt kiálltja feléje: „Ne félj kedvesem, meghalni annyi, mint örökölni; a halál áradatának forrásai az égben vannak; azok nem keserűek, hanem édesek, mint a nektár, mert az Isten trónjából csörgedeznek”. Mikor pedig az eltávozó szent ezt a folyót keresztülgázolja, a hullámok pedig körülötte tombolnak, a szívverése elakad, és a látása megmerevedik, ugyanaz a hang ezt suttogja fülébe: „Ne félj, mert én veled vagyok; ne térj el tőlem, mert én vagyok a te Istened”. Mikor pedig elérkezik az ismeretlen öröklétpartjához és már-már visszahökken, az árnyékország kapuinál megszólal Jézus: „Ne félj, mert tetszik a te Atyádnak, neked adni ezt az országot”. Így megerősödve és megvigasztalva nem fél a hívő meghalni, sőt örvend az elváláson, mert már megpillantaná Jézust, mint ama hajnalcsillagot, s így kívánja Őt szemlélni és tekintetét rajta legeltetni, mint a fényes napsugarakon. Valóban, Jézus jelenléte a teljes mennyország, ami után oly nagyon kívánkozunk.

Jézus, Jézus jöjj hozzám,
Óh, halld esdeklő imám,
A Te nagy szereteted,
Üdítse fel szívemet.

Július 3.

„És elnyelték a rút és sovány tehenek a hét szép és kövér tehenet” (1 Mózes 41,4)

A fáraó álma már nagyon sokszor beteljesedett az én éber állapotomban nyert tapasztalataimban. Lankadatlan szorgalmasságom heteiben gyűjtött javaimon rettentő pusztítást vittek véghez henyélő nyugalomban töltött napjaim. Fagyos hidegségem ideje alatt megdermedt lelkesedésemnek minden tüze és heves buzgalmamnak ereje, a világi értelemhez való simulásom az istenes életben tett előrehaladásomat ugyancsak visszalökte az előbbi helyzetbe. Tapasztaltam, mily nagyon szükséges a sovány imáktól, a sovány dicsénekektől, a sovány engedelmességtől és a sovány szívbeli tapasztalatoktól óvakodnom. Ezek felemésztik vigaszomat és szívem kövérségét. Ha én az imát csak a legrövidebb időre mulasztom is el, elveszítem minden szellemi frissességemet mellyel már rendelkeztem. Ha újabb készletet nem kapok a mennyből, felemésztődik csűröm minden régi gabonakészlete az ínségben, mely lelkemet megtámadja. Ha a közönyösség hernyói, a világi gyönyörök sáskái és az öntetszelgés férgei szívemet teljesen kopárrá és pusztává teszik, ezek miatt lelkem elkezd hervadozni, akkor minden előbbi haladásom és növekedésem a kegyelemben, úgyszintén előbbi termékenységem az istenségben – hiábavalóvá lett. Valóban nagyon komolyan kellene őrizkednem a csúnya, sovány napoktól az éhség gyötrő óráitól! Ha napról-napra óhajtott célom felé sietnék, azt hamar elérhetném, de gyakori tévelygéseim még a messze távolban tartanak vissza magasztos hivatásom javától és megfosztanak engem a győzelem azon gyümölcseitől, melyekért már eddig harcoltam. Az egyetlen út, melyen minden napunk „kövér tehenekké” válhatnak az, ha őket a helyes legelőre hajtom, azokat az Úrral közösségben töltöm, az ő szolgálatában, szemei előtt az Ő félelmében és utjaiban. Miért ne lehetne minden következő év dúsabb rakományban, életben, szeretetben, hálában és örömben? A mennyei halmokhoz közelebb jutok, tehát az Úrhoz is jobban kell hasonlítanom. Óh, Uram, tartóztasd távol tőlem a rútság átkát, add, hogy ne legyek kénytelen ezt kiáltozni: „megsoványodtam, megsoványodtam, jaj, nekem!” hanem, hogy megkövéredjek a Te házadban nagy Neved magasztalására.

Július 4.

„Szenteld meg őket a te igazságoddal.” (János 17,17)

Az újjászületés pillanatában veszi kezdetét a megszentelődés is. Az új életet a Szentlélek leheli az emberbe, mely által új teremtménnyé válik a Jézus Krisztusban. Ez a művelet, mely az újjászületéssel veszi kezdetét, kétféle módon folytatódik: az önmegtagadás által, amelyben a test gyönyörei visszaszoríttatnak és elnyomattatnak és a megelevenítés által, mellyel az Istentől belénk plántált élet élő víznek forrásává lesz, mely az örökkévalóságba csörgedezik. Mindkettő naponként végbemegy abban, amit „állhatatosságnak” nevezünk, mely által a keresztyén meg lesz őrizve és növekszik a kegyelemben, megtelik az igazság gyümölcseivel, ami az Isten tiszteletére és dicséretére történt a Jézus Krisztus által. Ez összpontosul és tökéletességre jut „a dicsőségben”, mikor a lélek miután egészen megtisztult, felvétetik a mennyországba, hogy ott lakjon az összes szent lénnyel a felséges jobbján. De mialatt Isten lelke ily módon kezdeményezője a megszentelődésnek, ehhez még észrevehetően járul hatékony erő, amelyet nem lehet figyelmen kívül hagyni. Ezt mondta az Úr Jézus: „Szenteld meg őket a te igazságoddal: A te igéd igazság”. Számos bibliai idézet mutatja, hogy megszentelődésünk eszköze az Isten igéje. Az igazság követelményeit és tanait Isten szelleme közli velünk, az teszi bennünk azokat erőssé és hatékonnyá. Azokat a fül fogja fel és a szív nyeli el, azután munkálják bennünk az akaratot és véghezvitet Isten tetszésére. Az igazság szentel meg minket, mi pedig, ha nem halljuk és olvassuk az igazságot nem növekedhetünk az igazságban. Mi csak úgy élhetünk egészséges keresztyén életet és növekedhetünk az igazságban, ha gyarapodunk az igazság egészséges ismeretében. „Az én lábamnak mécses a Te igéd, ösvényemnek világossága.” Ne mondd valamely tévelygésről ez nem tesz semmit, csak nézetekről és véleményekről van szó. Senki nem tűr az ítéletben valami tévedést anélkül, hogy előbb-utóbb ő is tényleg egy tévedést meg ne engedne magának. Maradj szigorúan az igazság mellett, mert ha ezt teszed, Isten szelleme meg fog szentelni. Uram, szentelj meg engem is a Te igazságoddal, a Te beszéded igazság!

Július 5.

„Hivatalos szenteknek.” (Róma 1,7)

Nagyon hajlandók vagyunk az apostolok korabeli szenteket olyanoknak tekinteni, mint akik a szó szoros értelmében, mélyebb és kiválóbb „szentek” volnának, mint Istennek többi gyermekei. Mindannyian „szentek” azok, kiket Isten kegyelme által elhívott és Szentlelke által megszentelt, de mi ama képzelet felé hajlunk, hogy az „apostolok” valami egészen rendkívüli emberek lehettek, kikben alig lehetettek gyengeségek, aligha voltak olyan kísértéseknek alávetve, mint mi. E vélemény mellett elfelejtjük és szem elől tévesztjük azt az igazságot, hogy minél inkább jár az ember Istennel és él Istenben, annál több alkalom nyílik neki rossz szíve felett bánkódni. Minél inkább vonzódik a Mester szolgálati tisztességére, annál jobban keseríti és bántja t napról-napra a bűn, mi a testéből származik. Valóban így van: ha mi személyesen ismertük volna Pál apostolt, arra a gondolatra jutottunk volna, hogy feltűnően hasonlít Istennek választott családja többi tagjaihoz. Ha pedig vele beszélgettünk volna, e szavakat kellett volna mondanunk: „Rájövünk, hogy az ő tapasztalatai a mieinkkel azonosak”. Ő hívebb, komolyabb, mélyebb ismerettel bír, mint mi, de ugyanolyan bajokkal és kísértésekkel kell neki is megküzdenie, mint nekünk. Sőt valóban mondható, hogy némely vonatkozásban még jobban megkísértetett, mint mi. Ezért ne úgy tekintsetek az első időbeli szentekre, mintha azok minden erőtlenség és bűnöktől mentesek lettek volna, se ne szemléljétek őket valami tartózkodó félelemmel, ami csaknem imádattá lesz. Szentségüket mi is elérhetjük. „Hivatalos szentek” vagyunk, híva ugyanazon hangtól, mely őket is szólította. Minden keresztyén kötelessége, hogy erővel hatoljon be a szentek közössége szűkebb körébe. Ezért kövessük őket a szentségben és buzgóságban. Mi ugyanazzal a világossággal bírunk, mely nekik világított, ugyan ahhoz a kegyelemhez juthattunk mi is, tehát miért elégednénk meg, míg el nem értük őket a mennyei lény érzetében? Ők Jézussal éltek, Jézusért éltek, így azután növekedtek is, mint Jézus. Éljünk tehát mi is ugyanolyan szellemben, mint ők éltek, „nézvén a hitnek fejedelmére és elvégzőjére”, akkor a mi szentségünk mihamarabb láthatóvá lesz.

Július 6.

„Aki pedig hallgat engem, lakozik bátorságosan, és csendes lesz a gonosznak félelmétől.” (Példabeszédek 1,33)

Dicsőn fénylik az isteni szeretet, mikor az a csapások viharéjjelének közepén felragyog. Szép az a magányos csillag, mely felséges nyugalommal sugárzik; a szétfoszló fergeteg felhők közül kedves az az oázis, mely a megmérhetetlen homok pusztában virágzik; olyan szép és dicső a haragáradat közepében a szeretet. Mikor az izraeliták megharagították szüntelen bálványtiszteleteikkel a Magasságost, azzal bűntette őket, hogy megvonta tőlük az esőt és a harmatot, ezáltal országukban súlyos ínség támadt. De mialatt ezt tette, gondoskodott arról, hogy választottai biztonságban maradhattak és bővölködtek. Ha valamennyi patak kiszárad, de Illésnek kell, hogy csörgedezzen egy, s ha ebből is kiapad a víz, tud az Isten neki egy ellátási helyet készíteni. Nemcsak ezt, az Úr nemcsak „Illést”, hanem a kegyelem szerint megmaradt választottakat is, - itt ötven, ott ötven elrejtőzve barlangokban – habár az egész országban éhség tombolt, ezek az ötvenek a barlangokban mégis ellátattak kenyérrel és vízzel; ellátattak Akháb asztaláról, ennek hű udvarmestere: Obadja által. Ebből láthatjuk, hogy Isten gyermekei biztosítva vannak, bármi következzen is be a jövőben. Ha ez a szilárdan megállapított föld hatalmas rázkódtatástól remegne és maga az ég szakadna szét, a hívő a szétrombolt világok közepette mégis biztonságban maradna, csakúgy, mint a nyugalmas csend óráiban. Ha Isten az ő gyermekeit, kik az ég alatt vannak nem akarja megmenteni, akkor meg fogja őket menteni a mennyországban. Ha a világ olyan forró lesz, hogy ők tovább itt nem maradhatnak, akkor a mennyország lesz lakhelyük és menedékük. Ne csüggedjetek tehát, mikor háborúkról hallotok. Jöjjön bármi e földre, ti a Jehova védőszárnyai alatt biztonságban lesztek. Építsetek szilárdan az Ő ígéretére, bízzatok hűségében, űzzetek el minden félelmet és minden kételyt az ördöghöz, ahonnan jönnek, mert itt valóban nem létezik semmi, ami titeket rémíthetne vagy megkárosíthatna. Egyetlen dolgotok, hogy az elragadtatás világára tekintsetek és hallgassatok a bölcsesség és igazságosság szózatára.

Július 7.

„Atyámfiai, imádkozzatok érettünk.” (1 Tesszalonika 5,25)

Imádkozzatok tanítóitokért, kik lelkeitek gondját viselik. Ezt a figyelmeztetést, hogy az evangélium szolgáiért imádkozzatok, szívleljétek meg ma és felkérünk erre minden keresztyén házat, hívő családot, hogy a Szentírás e szavát komolyan vegyék figyelembe mit legelőször az apostol hangoztatott, most pedig mi megismételünk. Kedves testvérek, az igazság tanát hirdetőnek munkája felbecsülhetetlenül fontos, mert ezreknek jóléte vagy rossz helyzete függ ettől. Neki az Úr nevében tárgyalnia kell a lelkekkel a legmagasztosabb és legszentebb dolgokról, s az az ige, melyez hirdetnie kell, vagy jó illat lesz az életre, vagy a halál illata a halálra. Az evangélium tanát nagy felelősség terheli, tehát nem csekély kegyelem, ha utóvégre ártatlanoknak találtatnak az összes emberek vérétől. Mint vezető férfiak, Krisztus seregében az emberek és a pokoli hatalmak előtt leginkább ők a támadások céltáblái. Ellenségeik lépten-nyomon a legéberebb figyelemmel lesik őket annyira, hogy az üldözők hálóitól alig képesek megmenekülni. Szent hivatásuk sok megkísértésnek teszi ki őket, miknek mások nincsenek alávetve, s nagyon sokszor csak azáltal távolodnak el azoktól, hogy ők személyes ismerősei az igazságnak, mi nyilvánosan és hivatalosan kötelezi őket annak cselekvésére. Sokszor belekerülnek a körülményeknek olyan bonyodalmába, miből saját okosságuk által nem kerülhetnek ki. Lelkük legnagyobb fájdalmára látniuk kell, hogyan hullnak el tehetséges lelkek. Mély fájdalommal kell nézniük, hogy ezrek rohannak a veszedelembe, ezek miatt lelkük minden erélyessége elmúlik. Sóvárgó szívvel kívánják, hogy a hirdetett ige áldásul szolgáljon nektek, remélik, hogy gyermekeitek részére áldásul lesznek. Óhajuk, hogy a szenteknek és bűnösöknek segítséget nyújthassanak, ezért testvérek, imádkozzatok Isten előtt értük. Nézzétek, milyen nyomorult emberek vagyunk, ha a szentek imáját nem élvezzük, de boldogok vagyunk, ha a ti értünk való könyörgésetekben élhetünk. Ne nálunk, hanem a felmagasztalt Mesternél keressétek a mennyei áldást, de ezt az áldást Ő már nagyon sokszor szolgái által közvetítette. Ezért mi mindnyájan, kik az Ő igazságának és kegyelmének hirdetői vagyunk, kérünk mindenkit az Úr Jézusért: „Atyámfiai, imádkozzatok érettünk.”

Július 8.

„Mondd meg nékem, miben van a te nagy erőd.” (Bírák 16,6)

Miben rejlik a hitnek titkos ereje? Abban a tápszerben rejlik, mellyel él, mert a hit kutatja, mi az ígéret: az isteni kegyelem folyása, Isten nagy szívének túláradása. A hit pedig ezt mondja: „Az én Istenem nem adhatta volna ezt az ígéretet másként, csakis kegyelemből és szerető könyörületből, tehát egészen bizonyos, hogy szava be fog teljesedni.” Azután ezt gondolja a hit: „Ki adta az ígéretet?” Ebben nem jön elő annyira annak nagysága, mint inkább „Ki annak kezdeményezője?” Megfontolja, hogy a kezdeményező maga az Isten, ki nem hazudhat, Isten a mindenható, a változhatatlan. Ebből következteti, hogy az ígéretnek be kell teljesedni, s így ebben a szilárd meggyőződésben halad tovább. Emlékszik, miért adatott az ígéret, tudniillik, Isten dicsőítésére, és érzi annak teljes bizonyosságát, hogy Isten tisztessége nem rendülhet meg. Címerét nem engedi megbecsteleníteni, sem azt, hogy koronájának fénye elhomályosuljon. Ezért kell és fog beteljesedni az ígéret. Továbbá a hit Krisztus csodás művében világos bizonyítékát látja az Atya szándékának, hogy szavát végre akarja hajtani. „Aki az ő tulajdon Fiának nem kedvezett, hanem őt mindnyájunkért odaadta, mi módon ne ajándékozna vele együtt mindent minékünk?” Mondhatjuk még: a hit a múltakra tekint, mert küzdelmei őt megedzették és győzelmei fellelkesítették. Eszébe jut, hogy Isten soha nem hagyta el őt; mondható, hogy soha nem felejtkezett el egyik gyermekéről sem. Visszatekint a nagy bajok idejére, melyekből kiszabadult; a rettenetes veszélyek idejére, melyeken napjai olyanok voltak, mint az ereje és ekkor felkiált: „Nem, nem tépelődöm amiatt, hogy Ő megváltozna és szolgáját elhagyná. Mindeddig segítségül volt nekem az Úr, ezután is megsegít.” Tehát a hit minden ígéretet összefüggésben lát Azzal, ki azt adta, s így mondhatja teljes bizalommal: „Valóban a te jó voltod és irgalmasságod követnek engem életemnek minden idejében és lakozom az Úrnak házában hosszú ideig.” „Mert nap és pajzs az Úr Isten; kegyelmet és dicsőséget ad az Úr, nem vonja meg a jót azoktól, akik ártatlanul élnek.”

Július 9.

„El ne feledkezzél semmi jótéteményéről.” (Zsoltárok 103,2)

Kedves és dicséretes foglalkozás az Úr kezére figyelni, hogyan nyilvánul az a múltban a szentek vezetésében, nemkülönben az ő irgalmasságát észrevenni, ami akkor nyilvánul, mikor őket a bajokból megszabadítja, - kegyelmét, mikor bűneiket megbocsátja, - hűségét, mikor nekik szövetségét megtartja. Ámde nem lenne-e üdvösebb és áldásdúsabb ránk nézve, ha a saját életünkben figyelnénk az Úr kezét? Avagy nem kellene-e sorsunk vezetésében legalább is oly tisztán és ragyogóan felismernünk az Ő irgalmát és kegyelmét, épp oly meggyőzően az Ő igazságosságát és hűségét is, mint bármelyik szentnek életében, ki már elhaladt előttünk? Jogtalanságot követünk el Urunk ellen, ha azt véljük, hogy a múltak embereivel hatalmas dolgokat vitt véghez, és magát hatalmas Istennek bizonyította, de többé már nem művel már csodákat és a jelenleg földön élő szentjei javára nem mozgatja többé hatalmas karját. Vessünk egy pillantást a múltra. Bizonyára észrevehetünk abban több szerencsés eseményt, mi felbuzdító és Istenünk tisztességéről tanúskodik. Soha nem szabadíttattatok meg szükség és bajokból? Nem gázoltatok még soha keresztül a nyomor áradatán, melyeken az Úr keze vezetett keresztül? Nem nyertetek még kijelentéseket? Nem részesültetek még semmi kegyelmi bizonyítékokban? Az a jó Isten, ki Salamonnak megadta, amit szíve kívánt Tőle, nem vette volna eddig figyelembe sóhajaitokat és vágyaitokat? Az Isten, ki a túláradó jóság, kiről Dávid ezt énekelte: „ki minden jóval megelégíti a te szádat”, nem elégítene-e ki téged is jó voltának kövérével és velejével? Nem legeltetett téged még szép zöld legelőjén? Nem vezetett el a hűs forráshoz? Valóban, az Úr oly kegyelmes és jóságos volt hozzánk is, mint az ókori szentekhez. Ezért foglaljuk egy hálaénekeinket sok kegyelmi ténykedéseiért. Vegyük elő tehát a háládatosság tiszta aranyát és a dicsénekek drágaköveit, készítsünk ezekből egy új koronát Jézus fejére. Lelkeink úgy zengjenek, mint a Dávid hárfái, mikor az Urat magasztalva hirdetjük, kinek kegyelme megmarad örökké.

Július 10.

„Polgártársai a szenteknek.” (Efézus 2,19)

Mit jelent az, hogy mi a mennyben polgárok leszünk? Ennek jelentősége, hogy mi mennyei kormányzat alatt állunk. Krisztus, a mennyország királya, uralkodik szíveinkben. Naponta imádkozzunk: „Legyen meg a Te akaratod, mint a mennyben, úgy itt e földön is.” Azokat az ígéreteket és rendeleteket, melyek a dicstrónból indulnak ki, készségesen és örömmel fogadjuk; ujjongva engedelmeskedünk a nagy király rendeleteinek. De azután, mint mennyei polgároknak részük is van az új Jeruzsálemben, a mennyország tisztességeiben és méltányosságaiban. Az a dicsőség, mely a megdicsőült szentek osztályrésze lesz, minket is illet, mert mi most már Istennek gyermekei vagyunk, hercegi sarjak a legmagasabb vérből. Immár hordjuk Krisztus igazságának szeplőtlen ruháját; most már szolgálatunkra készen állnak az angyalok, szentek a mi útitársaink, Krisztus testvérünk, Isten az Atyánk és a halhatatlanság koronája a mi jutalmunk. Részünk van a mennyei polgárság tisztes jogaiban, mert mi az elsőszülöttek gyülekezetéhez járultunk, kik feljegyeztettek a mennyben. Mint polgárok a menny összes javainak jogosult birtokosai vagyunk. Miénk a menny gyöngykapui és jáspisfalai; miénk a város égszínkékje, hol nem szükséges a világító vagy a nap fénye. Miénk az élet vizének üdítő forrása és a tizenkét féle gyümölcs, melyek a folyó mindkét partján álló élet fáin teremnek. Nem létezik a mennyben olyasmi, ami ne lenne a miénk, „Jelenvalók és elkövetkezők”, minden miénk. Így élvezzük azután még, mint mennyei polgárok a mennyország örömeit is. Ha ott öröm van egy bűnös megtérésén, - egy tékozló fiún, ki hazatér, - akkor mi is örvendünk ezeken. Dicsérik és magasztalják ott a győzelemdús kegyelem nagyságát, tehát mi is azt tesszük. Lerakják ott Jézus előtt a koronákat? Úgy rakjuk le mi is minden tisztességünket lábaihoz. Elragadtatást éreznek egy mosolya fölött? Nem kevésbé kedves ez nekünk is, kik idelenn lakunk. Várják ott az Ő ismételt eljövetelét? Mi is vágyódunk és sóvárgunk megjelenése után. Ha tehát a szenteknek polgártársai vagyunk, akkor legyen eljárásunk és működésünk is összhangzásban magasztos rendeltetésünkkel.

Július 11.

„Ő maga tegyen tökéletesekké, erősekké, szilárdakká és állhatatosakká.” (1 Péter 5,10)

A szivárványt láttátok már, ezt a mennyei hidat, mely a föld színe felett tovanyúlik: színei dicsők és utánozhatatlanok annak egybeolvadásai. Bár gyönyörű, ámde mulandó, s íme, nincs többé. A dicső színek szerteszét folynak, s helyükre ismét a szürke fellegek vonulnak, s az égbolton nem fénylenek többé a mennyei színek. Ezek nem maradandók. Vajon lehetséges lenne ez? Dicső látomás, melyet a napnak futólagosan megjelenő sugarai és a hulló esőcseppek idéznek elő, hogyan is lehetne maradandó? A kegyelmi vonásoknak a keresztyén lényében nem szabad hasonlítaniuk a szivárvány múló szépségéhez, hanem ezzel ellentétben tökéletesedni, erősödni és állandónak kell lenni. Arra igyekezz – kedves hívő testvér, - hogy minden jó, mi benned létezik, valami maradandó legyen. Bár ne lenne olyan az érzelmed, mint a homokba nyomott írás, hanem hasonlítson az a kemény sziklakőbe vésett emlékhez. Bár ne hasonlítana hited valamely fellegvárhoz, hanem épülne az olyan anyagból, mely azzal a rettentő tűzzel dacolna, mely által a képmutató szalmája, szénája és pozdorjája majd megemésztetik. Legyetek a szeretetbe jól megalapozva és meggyökerezve. Meggyőződéseitek legyenek szilárdak, szeretetetek őszinte, óhajaitok igazak. Bár lenne egész életetek olyan alapos és állhatatos, hogy a pokol összes rémülete és a földnek minden vihara ne lenne képes bennetek megrendíteni. De figyeljétek meg, hogyan lehet ehhez a kegyelemhez: „hiterőssé lenni” – hozzá jutni? Az apostol szava utal minket szenvedésre, mint ennek eszközéhez: „kik egy kevéssé megnyomoríttattatok”. Hiábavaló remény, hogy csak úgy fogunk erősen meggyökerezni, ha nem fognak bennünket viharok érni. Az ősrégi tölgyfa gyökerein levő ráncok és azok a hatalmas hasadékok a fa kérgén és ágain tanúskodnak nekünk ama sok viharokról, melyek ezen óriás fölött elvonultak, de egyúttal azt is bizonyítják, milyen mélyre törek utat maguknak a gyökerek. Így lesz a keresztyén is szilárddá és állhatatossá az élet különféle bajai és viharai által. Ne rémüljetek meg tehát az élet viharos szenvedéseitől, hanem vigasztalódjatok és higgyetek, hogy e durva próbákon Istennek üdvszándékai ti rajtatok be fognak teljesedni.

Július 12.

„Az Atya Istentől megszenteltettek.” (Júdás 1,1)
„A Krisztus Jézusban megszentelteknek.” (1 Korintus 1,2)
„A Lélek megszentelésében” (1 Péter 1,2)

Vegyétek figyelembe a három isteni személy egységét minden kegyelmi ténykedéseikben. Nagyon értelmetlenül és bölcsesség nélkül cselekednek azok a hívők, kik a Szentháromságban különbséget tesznek, kik azt vélik, hogy az Úr Jézus megvalósulása mindannak, ami szerelmes és hódolatteljes, mialatt az Atya előttük szigorúan igazságosnak tűnik, Kiben hiányzik minden jóság és nyájasság. Épp ilyen balgatagul tesznek azok, kik az Isten végzését, - az emberiség megmentése érdekében – Krisztus engesztelő áldozatát felmagasztalják, de emellett a Szentlélek munkáját lebecsülik. A kegyelemnek istenországi-ténykedéseiben a három személy egyike sem cselekszik a másik kettő közreműködése nélkül. Tevékenységeikben épp oly megegyezők és egyek, mint lényükben. A választottak iránti szeretetükben egyek, hasonlóan minden eljárásaikban, melyek e nagy eszmeforrásból fakadnak, szintúgy osztatlanul állnak együtt mindenben. Vegyétek figyelembe ezt leginkább a megszentelődésre vonatkozólag. Mialatt mi, az igazsághoz híven a megszentelődést a Szentlélek munkájának tartjuk, mégis óvakodnunk kell, nehogy az ügyet úgy tekintsük, mintha abban az Atyának és Fiúnak nem lenne része. Egészen helyénvaló az, ha mi a megszentelődést az Atya, Fiú és Szentlélek munkájának tekintjük. Az Úristen mondja: „Teremtsünk embert a mi ábrázatunkra és hasonlatosságunkra”, eszerint tehát az Ő művei vagyunk, teremtve Jézus Krisztusban jócselekedetekre, mit Isten előre elkészített, hogy abban járjunk. Lásd, milyen nagyra becsüli Isten az igazi megszentelődést, amennyiben a Háromegység három személye lesz feltűntetve, mint együttesen közreműködő annak az anyaszentegyház előállításán, „úgy hogy azon ne legyen szeplő, vagy sömörgözés, vagy valami afféle”. Így kell – hívő keresztyén – neked is nagy súlyt helyezni a megszentelődés értékére, az élet tisztaságára és az istenfélő járásra. Becsüld nagyra Krisztus vérét, mint reményed talpkövét, de soha ne szólj becsmérlőleg a Szentlélek művéről, hiszen tulajdonképpen az tesz téged alkalmassá a szentek örökségére. Akarjunk tehát úgy élni, hogy járásunk a Szentháromság-Egyistennek bennünk való működéséről tanúskodjon.

Július 13.

„És monda az Isten Jónásnak: Avagy méltán haragszol-e?” (Jónás 4,9)

A harag nem mondható mindenkor és feltétlenül valami bűnös cselekménynek, de azért csak kérdezgessük önmagunkat: „Vajon méltán haragszol-e?” Lehetséges, hogy ezt válaszoljuk: „igen!” A felbőszültnek kezében a harag gyakran gyújtogató fáklya, ám időnként tűz az, mely Illés módja szerint a mennyből száll alá. Helyesen és jól tesszük, ha a bűn miatt haragszunk, azon jogtalanságok miatt, melyek a mi jó és kegyelmes Istenünk ellen követtetnek el, vagy ha önmagunkra haragszunk, amiatt, hogy még mindig olyan oktalanok vagyunk azon sok isteni fenyíték és helyreutasítás dacára; szintén, ha mások miatt haragszunk, ha a haragnak egyetlen oka a gonoszság, melyet elkövetnek. Aki gonosz tettek miatt nem haragszik, az annak részesévé teszi magát. A bűn kárhozatra méltó és gyűlölni való, mit egy újjászületett szív sem képes türelmesen elviselni. Maga az Isten is haragszik minden nap a gonoszok miatt, de meg is van írva: „Kik szeretitek az Urat, gyűlöljétek a gonoszt”. Csakhogy nagyon tarthatunk attól, hogy haragunk nem igazolt, sem nem menthető, ezért kell ezt felelnünk: „nem!” Mi szükségünk van arra, hogy hevesek legyünk gyermekeink iránt, szenvedélyesek a szolgálókkal szemben, felháborodottak a családra? Hoz-e ilyen harag tisztességet keresztyén hivatásunkra, vagy az Isten dicsőségére válik-e az? Avagy nem játszik-e közre a régi gonosz szív, mely utat akar magának törni, miért is nem lenne-e jobb, ha újjászületett emberünk minden erejével küzdene e romlást okozó hajlam ellen? Vannak keresztyének, kik helyet adnak a haragnak, mintha hiábavaló lenne annak ellenállni. Ám a hívő gondolja meg, hogy neki diadalmaskodnia kell mindenen, különben nem koronáztatik meg. Ha mi képtelenekké váltunk szenvedélyeinket féken tartani, ugyan hát mit munkált akkor rajtunk a kegyelem? Egyszer valaki azzal mentegette magát, hogy a kegyelem némely esetben a vadba is beoltatik. „Igen” – válaszolták neki – „csakhogy azután a gyümölcs többé nem vadalma”. Természetes gyengeségünkkel ne mentegessük bűneinket, hanem fussunk olyankor a kereszthez és kérjük az Urat, hogy kívánságainkat és szenvedélyeinket Ő feszítse meg. Ő újítson meg, hogy Hozzá hasonlóan nyájasak és barátságosak legyünk.

Július 14.

„Mert amint faragó vasadat rávetetted, megfertőztetted azt.” (2 Mózes 20,25)

Isten oltárát faragatlan kövekből kellett felállítani, nehogy azon valami emberi ügyesség vagy munka legyen látható. Az emberi bölcsesség arra igyekszik, hogy a keresztről szóló evangélium tanát minél mesterségesebb foglalatba helyezze és rendezze, hogy az elbukott természet torz ízlésének simább legyen. Csakhogy ahelyett, hogy a testi bölcsesség képes volna az evangéliumot megjavítani, inkább megszentségteleníti, és más evangéliumot csinál belőle és teljesen eltér az Isten igazságától. Minden változtatás és az úgynevezett javítgatás az Úrnak szavain nem egyéb, mint annak átalakítása és megszentségtelenítése. A kevély emberi szív nagyon készséges arra, hogy közbevesse magát a lélek igazolására Isten előtt. Álmodoznak Krisztus elé való készületről, mások az alázatosság és bánat érzelmeiben bíznak; mások jócselekedetekre hivatkoznak, némelyek nagyra vannak természeti képességeikkel, s így mindenképpen kísérleteznek, hogy vésőjükkel az Úr oltárán igazítsanak. Jó lenne, ha a bűnösök meggondolnák, hogy az ő testies maguk választotta tehetségük nagyon távol van attól, hogy az az Üdvözítő művét tökéletesíthetné, sőt azt csak becsteleníteni és megszentségteleníteni tudja. Egyedül az Úr magasztalandó az engesztelés művéért, ehhez nem fogadható el semmiféle emberi vésővonás, sem kalapácsütés. Istenkáromlás az, ha valaki megkísérel ahhoz tenni valamit, mit Krisztus halála előtt „elvégeztetett minden”-nek nyilvánított; vagy azt javítgatni, melyen Istennek tetszése teljesen megnyugodott. Rettegő bűnös, el a te kőfaragó vasaddal, s borulj le mély alázattal imádkozni. Fogadd el az Úr Jézus engesztelésed oltárául és csak Ő benne bízzál. Ez a mai fejezet szolgáljon némely hívő megintésére. A keresztyének között nagyon növekszik a hajlam, a kinyilatkoztatott igazságokat megnyirbálni és igazítgatni. Ez elbizakodás és hitetlenség, küzdjünk ellene. Fogadjuk el az igazságot úgy, ahogyan azt mi kapjuk. Annak örvendjünk, hogy a Szentlélek tanai faragatlan kövek, miáltal még alkalmasabbak az Úr oltárának felépítésére.

Július 15.

„A tűz szüntelen égve maradjon az oltáron, és el ne aludjék.” (3 Mózes 6,13)

Tartsátok oltárotokat „ima-kamrátokban” izzó hevületben, ez az igaz istenies élet. A szentély erre az oltárára rakja le a család az áhítatosság tüzes szenét. Ezt a parazsat kell folyton élesztgetni és lángoltatni. A titkon végzett ima az élő keresztyénség lényege, ismertető jelen és fokmérője. Itt égessétek el áldozatotok kövérét. Imáitok kamrátokban a lehetőség szerint rendszeres, gyakori legyen, távol minden szórakozottságtól. A komoly imák sokat tehetnek. Nincs semmi kérnivalód? Ím, lásd csak: a gyülekezet, ennek pásztorai, saját lelked, gyermekeid, rokonaid, szomszédjaid, hazád, Isten ügye és az Ő igazságának terjesztése e világon, mind-mind imára szólítanak téged. Talán csak nem vagyunk imakamránkban sem hidegek, sem melegek? Az áhítatosság tüze talán már csak pislog szíveinkben? A tüzes szekér kerekei talán nyikorgón és lassan fordulnak? Ha igen, akkor serkentsen fel bennünket az álomból a szétzüllésnek e jele. Akkor csak menjünk és esedezve könyörögjünk a kegyelem és ima szelleméért. Mert ha ez a tűz az elvilágiasodás hamva alatt elaludna és elfojtódna, akkor ez akadályozná a családi istentisztelet tüzét is, ami azután nagy befolyással lenne úgy a gyülekezeti, mint világi tevékenységünkre. A jelzett ige alkalmazható a szív oltárára is. Ez az igazi aranyos füstölő oltár. Isten szívesen látja, ha gyermekeinek szíve az ő irányába lángol. Ajándékozzuk szíveinket Istennek, melyek szeretettől lángoljanak. Keressük kegyelmét, hogy tüze soha többé ki ne aludjon, mert nem éghet az, ha az Úr nem tartja meg izzó állapotban. Sok ellenség törekszik azt elfojtani és kioltani, de ha rejtekben a láthatatlan kéz rá önti a kenetnek szent olaját, akkor folytonosan jobban-jobban éled és lángol mindig magasabbra. Rakjuk a Szentírás szavait, mint gyúlékony anyagot szívünk tüzére, mert azok eleven (izzó) szenek. Az evangélium hirdetését fogadjuk el buzdító ajándékul, de mindenekelőtt nagyon gyakran vonuljunk csendes magányunkba Jézussal.

Július 16.

„Szedik pedig azt reggelenként” (2 Mózes 16,21)

Igyekezz arra, hogy az Úr jóakaratától és jó tetszésétől való teljes függésed érzését ébren tartsd, bővölködő örömeid folytonos megújulásául. Soha ne jusson eszedbe, hogy régi mannával élj, se ne sóvárogj e világ Egyiptomának segítsége után. Mindennek Jézustól kell jönni, különben örökre el vagy veszve. Régi olaj nem adhatja neked a lélek igazi kenetét. Fejednek friss olaj kell, mely a szentséges hely aranyszarujából öntetik rá, különben veszendőbe megy annak minden dicsősége. Ma talán az Isten hegyének ormán vagy, de aki téged odavitt, az kell, hogy megtartson és meg is őrizzen ott, különben gyorsabban süllyedsz ismét vissza, mint ahogy azt álmodhatnád. A te hegyormod csak úgy állhat erősen, ha Ő azt jó helyen alapozta. Azonban, ha elrejti arcát, akkor rögtön nyomorúság ér téged. Ha Megváltód látja, hogy a te javad azt megkívánja, akkor nem létezik olyan ablak, melyen át az ég kékségét szemlélhetnéd. Józsué megállította a napot, Jézus pedig a legsűrűbb sötétséggé változtathatja azt. Ő megvonhatja szívedtől az örömnek minden sugarát, szemeidtől minden üde tekintetet, életedtől minden erőt és mozgást. Egyedül az Ő kezében van vigasztalásod s az Ő intésére tűnik el az előled. Az Úr szándékosan akarja, hogy Tőle való állandó függésünket érezzük és elismerjük, mert Ő az egyedüli, ki bennünket feljogosít „mindennapi kenyerünket” kérni és egyedül Ő ígéri, „hogy a mi öregségünk olyan lesz, mint ifjúságunk.” Nem-e legjobb az részünkre, hogy az így van, hogy mi a kegyelem trónja előtt gyakran megjelenhetünk és az Ő szeretetére folyton emlékeztetve leszünk? Óh, igazán, milyen gazdag a kegyelem, mely ilyen szakadatlanul nyújt, s nem rejtőzik el hálátlanságunk elől. Az aranyeső nem szűnik meg soha, az áldás felhői folyton lakásaink fölött lebegnek. Óh, Úr Jézus, eléd hullunk térdeinkre és megvalljuk, hogy Nélküled minden jóra alkalmatlanok vagyunk és a nekünk adott kegyelmi adományokért imádjuk szent nevedet és magasztaljuk kimeríthetetlen szeretetedet, mely a legjobb búzával táplál és a kősziklából folyó mézzel elégít meg minket.

Július 17.

„Tudván, Istentől szeretett atyámfiai, hogy ti ki vagytok választva.” (1 Tesszalonika 1,4)

Némely ember úgy vélekedik, hogy előbb azt kell megtudnia, választva van-e, s csak azután akar Krisztusra tekinteni. Azonban ezt így sohasem fogják megtudni, mert ezt csak azáltal lehet felismerni, ha Jézusra néznek. Ha választatásotokról bizonyosak akartok lenni, erősítsétek meg szíveteket és ragaszkodjatok Isten ígéreteihez. Érzed, hogy bűnnel terhelt, elveszett bűnös vagy? Akkor menj egyenest Krisztus keresztjéhez, panaszold el az Úr Jézusnak és mondd meg neki, hogy az Ő igéjéből olvastad: „Aki én hozzám jön, semmiképpen ki nem vetem”. Mondd neki, hogy Ő mondta: „Igaz beszéd ez és mindenképpen méltó, melyhez ragaszkodjunk: hogy a Krisztus Jézus eljött e világra, hogy a bűnösöket megtartsa”. Fordulj Jézus felé, nézz rá és bízz benne, úgy közvetlenül meg fogsz győződni választásodról, mert amilyen bizonyos, hogy hiszel benne, olyan határozottan és bizonyosan el is vagy választva. Ha teljesen át akarod adni magad Krisztusnak, és minden bizodalmadat Belé kívánod helyezni, de ezt mondod: „Előbb tudni akarom el vagyok-e választva”, akkor kívánsz valamit, de magad sem tudod, hogy mit. Menj a kedves hű Úr Jézushoz úgy amint vagy, ha még oly vétkes volnál is. Dobj el minden kíváncsi kérdést, vajon választott vagy-e te, vagy nem. Menj egyenesen Krisztushoz, rejtőzz sebeibe és meg fogod tudni, hogy választott vagy. Részesülni fogsz a Szentlélek biztosításában, aki által később mondhatod: „Tudom kiben hittem és biztos vagyok benne, hogy az én Ő általa letett kincsemet megtartja arra a napra”. Krisztus részt vett az örökkévalóság tanácsában: „Öröktől fogva való szeretettel szerettelek téged, azért terjesztettem rád irgalmasságomat”. Ha te Krisztust választottad, úgy nem lehet kételkedned azon, hogy elválasztott vagy.

„Szerelmedből választottál,
Krisztusban magadhoz vontál,
Drága mennyei Atyám.”

Július 18.

„Utoljára induljanak az ő zászlóik szerint.” (4 Mózes 2,31)

Dán tábora utoljára kelt fel, mikor Izrael serege pusztai vándorlásának idején tovább vonult. A Dániták az utolsó helyet foglalták el, persze a helytől nem sok függött, mert bár utolsók voltak, mégis éppen úgy a sereghez tartoztak, mint az elől menő törzsek. Ugyanazon tűz – és felhőoszlopot követték, ugyanazon mannát ették, ugyanazon lelki kősziklából ittak és ugyanazon ígéret földje felé vándoroltak. Jöjj lelkem, légy vidám és örülj, bár ha hátsó és utolsó vagy is, részesülsz abban az üdvös előnyben, hogy az Úréihoz tartozol és hogy velük együtt oda mész, ahova az előcsapat megy. Valakinek kell lenni utolsónak, a dicsőségben és tekintélyben, valakinek csekélységeket is meg kell tenni Jézusért, s miért ne lennék én az? Nyomorúságos faluban tudatlan napszámosok között vagy szűk zsákutcában elvetett bűnösök között, szívesen dolgozom Megváltómért, „leszek az utolsó az én zászlóm alatt”. A Dániták nagyon fontos helyet töltöttek be. Az útközben barangolókat és elhullottakat felszedték és magukkal vitték. Tüzes érzületekkel szeretnek előrerohanni a járatlan úton, hogy új igazságokat ismerjenek meg és több lelket vezessenek Jézushoz, némelyek pedig, akik többnyire meggondolt és nyugodt lelki tehetségek, inkább arra alkalmasak, hogy a gyülekezetet előbb hitére emlékeztessék és gyenge fiait erősítsék. Minden helynek megvan a maga kötelessége és Isten lassan haladó gyermekei rájönnek arra, hogy az ő tulajdonképpeni rendeltetésük olyan, hogy az egész seregnek a lehető legnagyobb áldására válhatnak. Az utócsapatnak helye veszedelmes. Ellenségek vannak úgy mögöttünk, mint előttünk. Támadások történnek minden oldalról. Olvassuk, hogy Amálek Izraelnek csapdát állított és az utolsók közül néhányat megölt. A tapasztalt keresztyén sok munkát talál lelki fegyver gyanánt, midőn a szegény kételkedő és rettegő lelkeket támogatja, kik a hitben, ismeretben és vidámságban a legutolsók közt állnak. Én lelkem, vizsgálódj gondosan és lásd meg, mi módon állhatnál támogatóul a hátsók mellé még ma is.

Július 19.

„Íme, az Úr, a mi Istenünk megmutatta nékünk az ő dicsőségét.” (5 Mózes 5,24)

Istennek minden munkájával az a szándéka, hogy az Ő dicsősége nyilvánvaló legyen. Valami más, csekélyebb cél nem volna méltó Hozzá. De miként nyilvánuljon Istennek dicsősége olyan szegény és bukott teremtményekbe, mint mi vagyunk? Az ember szeme nem együgyű, mindig saját dicsősége után kandikál, nagyszerű véleménnyel van a maga ereje és képességei felől, így azután nem alkalmas Isten dicsőségének megtekintésére. Azért világos dolog, hogy saját énünknek félre kell állni az útból, hogy Isten magasztosságának helyet adjon. S ez az oka, amiért az Úr az övéit gyakran nehézségek és rossz viszonyok közé engedi jutni, hogy saját balgatagságuk és gyengeségükre figyelmessé tétessenek s így képesek legyenek Isten méltóságát megfigyelni, mikor jön, hogy megváltásukat folyamatba hozza. Az, akinek élete valami sima és kényelmes úthoz hasonlít, keveset lát Isten dicsőségéből, mert kevés alkalma van magával leszámolni; azért nincs eléggé előkészülve arra, hogy beteljen Isten megnyilvánulásával. Aki hajócskájával csak kis folyókat és csekély öblöket látogat, keveset fog tudni a viharok Istenéről. De „akik a nagy vizeken kereskednek, azok látják az Úrnak munkáit és csodáit a tengeren”. A nélkülözés, szegénység, kísértés és megvettetés hatalmasan tajtékzó hullámain ismerjük meg a Jehova hatalmát, mert itt érezzük az ember csekély voltát. Azért adj hálát Istennek, ha rögös utakon visz keresztül, ez az éppen, amit Isten nagysága és jósága tapasztalatként mutatott meg neked. Nyomorúságaid az ismeret kincseivel gazdagítanak téged, melyet másképpen nem gyűjthettél volna. Találkozási helyeid az Úrral azok a sziklaüregek, melyekbe az Úr vitt, hogy ott, mint egykor Mózes, szemlélhesd Isten dicsőségét, mikor az elvonul előtted. Magasztald Istent, hogy nem hagyott téged a tudatlanság sötétjében, melyet a szakadatlan jólét szokott magával hozni, hanem, hogy a kísértések nehéz harcában képessé és fogékonnyá tett az Ő csodálatos kormányzásában és imádatra méltó vezetésében megnyilvánuló fénysugarainak észrevételére.

Július 20.

„Aki záloga a mi örökségünknek.” (Efézus 1,14)

Óh, milyen szívbeli tisztaságot, örömöt, vigasztalást és gyönyörűséget tapasztal az az ember, ki megtanulta, hogy csak Jézussal, egészen egyedül Jézussal elégedjen meg. S mégis az az élvezet, melyet ez életben nyerünk Krisztus kedvességéből és magasztos lényéből, a legjobb esetben is, még mindig csak tökéletlen. Amint egy régi író mondta: „Ez csak kóstoló!” Megkóstoltuk, „hogy kegyelmes az Úr”, de még nem tudjuk, mily jó és irgalmas Ő. Jóllehet az, amit kedves lényéről tudunk, vágyat kelt bennünk egy bensőbb közösség után. Megkóstoltuk a lélek zsenge gyümölcseit, melyek csak annál nagyobb éhséget és szomjúságot idéztek fel bennünk az égi aratás bősége után. Idelent úgy vagyunk, mint Izrael a pusztában, kik egyetlen eskoli szőlőfürtöt láttak, ott majd a szőlőhegyen fogunk lakni. Itt csak apró szemekben látjuk a mannát az égből hullani, ott azonban mennyei kenyérrel és a királyság gabonájával fogunk élni. Itt csak újoncok vagyunk a lelki nevelőintézetben, mert bár az „abc” első betűit megtanultuk, mindazáltal még nem tudunk összefüggő szavakat olvasni, még kevésbé vagyunk képesek egy egész mondatot összeállítani. De „aki egyszer öt percig a mennyben időzött” – amint valaki kifejezte – „az már többet tud, mint a föld valamennyi tudósa”. Némely vágyunknak itt még most kielégítetlennek kell maradni, de nemsokára beteljesül minden kívánság, mert a gyönyör és örök örömök ama világában minden képességünk bőven fog dolgot lelni. Óh, keresztyén, helyezd bele magadat lélekben már most a menny élvezetébe. Rövid idő múlva fel leszel mentve minden nyomortól és szenvedéstől. Szemeid, melyek most könnyben áznak, majd nem sírnak többé. Kimondhatatlan elragadtatással fogod szemlélni Annak fényességét, ki a trónon ül. Sőt mi több, te is Vele ülsz a trónon. Részesülni fogsz dicsőségének diadalában. Koronája, öröme, paradicsoma a tied lesz, örökös társa leszel mindenek feletti uralmának és kormányozni fogsz Vele örökkön örökké.

Július 21.

„Fejét rázza utánad Jeruzsálem leánya.” (Ézsaiás 37,22)

Az Úr beszéde által lelkesítve és megvigasztalódva, Sion szegény, remegő polgárai nekibátorodtak és fejüket rázogatták, ekként válaszoltak Szanhérib dölyfös fenyegetéseire. Az erős hit olyan állapotba helyezi gyermekeit, hogy nyugodt biztonsággal szemlélik a leggőgösebb ellenséget is: hisz tudjuk, hogy az ellenség lehetetlen dologhoz fogott. Az örök életet igyekszik megsemmisíteni, amely nem hallhat meg, míg Jézus él; az erős várat lerombolni, melyen a pokol kapui sem vehetnek erőt. Rugódoznak az ösztön ellen s önmagukat sebzik meg vele. A Jehova kemény acélból készült pajzsára rohannak, ahonnan sebesülve tántorodnak vissza. Ismerjük gyengeségeit. Mi más egyebek ők, mint emberek. És mi az ember? Avagy nem féreg-e? Zúgnak, mint a tenger vad hullámai, melyek a maguk szennyét hányják ki. Ha az Úr felkel, akkor elszóratnak, mint a polyva a széltől és megemésztetnek, mint a ropogó tövisek a fazekak alatt. Végtelen tehetetlenségük, - ahelyett, hogy ártanának Isten ügyének és igazságának, - Sion seregének soraiban a leggyengébb harcosokat nevetésre ingerlik azoknak nagy bosszúságára. Mindezek felett tudjuk azt, hogy a Magasságos velünk van s ha Ő fegyvert fog, hol maradhatnak meg ellenségei? Ha előjön helyéből, nem perelnek tovább a fazekak a fazekassal. Vasvesszőjével összetöri őket, mint a fazekakat, még emlékezetük is eltűnik a földről. Azért el minden félelemmel, az ország biztonságban van királya kezében. Ujjongjunk és örvendezzünk, mert az Úr király, kinek ellenségei olyanok lesznek, mint a szalma a tűzben.

Jézus tart mindent hatalmas kezében, Uralkodik a bősz ellenségen;
Ő – ki keresztjén mindent elvégezett –
Népének mindig gyámolítója lesz.
Kik itt tiltanak,
Minket bántanak,
Örök üdvünket segítik előbbre.

Július 22.

„Mert én férjetekké lettem nektek.” (Jeremiás 3,14)

Az Úr Jézus az Ő népével – hasonlóan a házastársakhoz – a legbensőbben egyesül. Szeretetből szemelte ki magának gyülekezetét, mint olyan tiszta szüzet jegyesül, ki annak előtte hosszabb idő óta a szolgaság jármába került. Önfeláldozó szeretettől eltelve dolgozott, mint Jákób Ráhelért, mígnem kifizette a teljes váltságdíjat s most, miután lelke által felszólította, magát vele megismertette és viszontszeretettre indította. Várja azt a boldog órát, amikor kölcsönös szeretetből fakadó gyönyörűségük legmagasabb fokát eléri, a Bárány menyegzőjének vacsoráján. A magasztos vőlegény az Ő jegyesét még most nem állíthatja Isten méltósága elé tökéletességben és dicsőségben. Még nincs tényleg behelyezve méltóságának élvezetébe, mint jegyes és királyné, még mindig zarándok a szenvedések világában és lakik a Kédár sátoraiban. De éppen most már Jézus jegyese és választottja, szívének kincse, becses szemei előtt, kézen hordja jegyét és személyével egybe van kötve. E földön részesíti őt a férjhez illő szeretet minden előzékenységeiben. Bőségesen gondoskodik minden szükségleteiről, kifizeti összes adósságát, megengedi, hogy nevét viselje és részesévé teszi minden vagyonának. Soha sem fog másként viselkedni vele szembe. Elválásról sohasem fog szólni ajka, mert Ő mondta: „A ti ifjúságotoknak felesége ellen ne vétkezzetek.” A halál elválasztja a legszeretetteljesebb házastársakat is, de e halhatatlan házasságnak köteléke nem szakadhat el. A mennyben nem házasodnak, hanem olyanok, mint az Istennek angyalai. De ez csodálatosan kivételt képez a szabály alól, mert Krisztus és eljegyzett gyülekezete a mennyben üli meg az örök menyegzői örömöt. Ez a szeretetbeli összeköttetés tartósabb és bensőbb minden földi házasságnál. S volna bár a férfi szeretete még oly tiszta és benső, csak gyenge képe lehet még akkor is annak a lángnak, mely a szívben ég. Gyülekezete iránt való szeretete túlszárnyal minden emberi köteléket, mert érte hagyta el Atyját és egy testté lett ő vele. Ezt mondja az Úr: „Eljegyezlek téged magamnak örökre, és pedig igazsággal és ítélettel, kegyelemmel és irgalommal jegyezlek el, és megismered az Urat.”

Július 23.

„Olyan voltál te is, mint bármelyik közülük.” (Abdiás 11)

Edomnak testvéries szeretettel illett volna viseltetni Izrael iránt a nyomorúság idején, de ehelyett közösségbe léptek Ézsau hegyének férfiai Izrael ellenségeivel. Az előttünk levő versben a „te” szócskán van a különös hangsúly, mint ott, ahol Cézár felkiáltott: „Te is, fiam Brutus?”. A gonosz cselekmény, az azt elkövető személyhez mérten, a rendesnél rosszabb lehet. Ha mi vétkezünk, kik a menny választott kedvencei vagyunk, akkor súlyosan vétkezünk, ami bűnünk égbekiáltó jogtalanság, éppen azért, mert ilyen nagy kegyben és kegyelemben állunk. Ha egy angyal rajtakapna a hamisság elkövetésén, nem tehetne más szemrehányást, mint azt, ami ezen egyszerű kérdésben foglaltatik: „Te vagy az? Mit csinálsz itt?” Oly sok megbocsátás után, oly sok megváltás, oly sok megvilágítás, oly sok szeretetnyilvánítás után és végre oly sok boldogság után még merészkedünk kinyújtani kezünket gonosz cselekedetre? Isten ments! Valóságos áldásként szolgálhat részedre, kedves keresztyén, ha ma néhány pillanatig közelebbről megvizsgálod magad és beismered bűneid. Nem voltál sohasem olyan, mint az istentelenek egyike? Ha esti társaságban valaki sikamlós viccel élt, az azáltal előidézett derültség talán nem volt egészen kellemetlen füleidnek, lásd, akkor te is azok közül egy voltál. Mikor Isten utjairól és vezetéséről megvetően beszéltek, te hamis szégyenből elhallgattad azt, így azok előtt, kik azt hallották, akkor te is azok közül egy voltál. Ha világi emberek nem remélt és jelentős nyereséget csinálnak, nem vagy-e te is kíváncsi a bolondító mammonra, mint azok közül egy? Észre lehetett-e venni valami különbséget azok között és te közted? Van itt valami különbség? Ez közelről érint téged. Légy őszinte teljes lelkedből és légy biztos abban, hogy új teremtmény vagy a Krisztusban. Ha e bizonyosságot megnyerted, akkor óvatosan járj, hogy ne mondhassa ezután senki rólad: „Olyan voltál te is, mint bármelyik közülük.” Ha már nem szeretnél részes lenni azoknak örök kárhozatukban, akkor tehát itt miért akarsz hozzájuk hasonlítani? Lelked ne elegyedjen az ő tanácsukba, máskülönben bele esel romlásukba is. Ragaszkodj Isten megvetett népéhez, nem e világhoz.

Július 24.

„Megálljatok és nézzétek az Úr szabadítását, amelyet ma cselekszik veletek” (2 Mózes 14,13)

Ezekben a szavakban Isten parancsa van, mely arra az időre szól a hívőknek, amikor súlyos harcokat vívnak és rendkívül nehéz helyzetbe jutnak. Amikor nem mehet sem vissza, sem előre, jobbról és balról be van kerítve. Mit tegyen most? A Mester szava hozzá ez: „Légy veszteg”. Nagyon jó, ha ilyenkor Mestere szavára hallgat, mert jönnek más sok rossz tanácsadók haszontalan ajánlatokkal. A kétségbeesés azt súgja neki: „Heverj le és halj meg, hadd vesszen minden”. Isten pedig azt akarja, hogy bátrak és vidámak legyünk s a legrosszabb időben is örvendezzünk szeretetében és hűségében. A gyávaság azt beszéli be nekünk: „Térj vissza; úgysem tarthatsz ki végig a hitéletben nehezedre fog esni”. Azonban bármennyire szorítson is sarokba a sátán átkos munkájával, mégsem követheted őt, ha Istennek igazán gyermeke vagy. Istenednek isteni „legyen”-e, az Ő erejében való naponként növekedésre hív fel téged s így győzelmet aratsz folyton, mert sem a halál, sem a pokol le nem teríthet diadalútjáról. S ha egy kevés időre veszteglésre leszel felszólítva, az csak azért történik, hogy megerősödve és új erővel ellátva, ismét győzelmesen folytathasd pályafutásodat. Az elhamarkodás azt mondja: „Tegyél már valamit. Rugaszkodj neki, vesztegelni és várakozni hasztalan”. Azt gondoljuk, hogy végre már tennünk kellene valamit, meg kell mozdítani kezünket. Ahelyett, hogy az Úrra néznénk, aki nem csak valamit, hanem mindent meg akar tenni. A hiú képzelődés dicsekszik: „Ha előtted a tenger, csak menj neki bátran és várd a csodát, amely be fog következni”. De a hit nem hallgat sem a képzelődésre, sem a kétségbeesésre, sem a gyávaságra, sem a hirtelenkedésre, hanem az Isten beszédére és parancsára: „Légy veszteg”, mint férfi tartsd magad tettre készen a további intésre és figyelj türelmesen és bátran a vezető hangra. Rövid várakozás után Isten azt fogja neked mondani, amit egykor Mózes mondott Izrael népének: „Induljatok el!”

Július 25.

„Ő pedig otthagyta ruháját az asszony kezében és elfutott és kiment.” (1 Mózes 39,12)

Némely bűnnel való küzdelemben másként nem lehet győznünk, csak, ha elfutunk attól. Az ókor természettudósai sokfélét írtak a bazilikusról, amelynek szeme elbűvölte áldozatát s ily módon fáradtság nélkül zsákmányul ejthette azt. Hasonló módon részünkre szintén nagy veszéllyel jár a gonosznak csupán a megpillantása is. Aki őrizkedni akar a gonosz cselekedettől, annak kerülni kell minden bűnre való alkalmat. Köss szövetséget szemeiddel, hogy nem méltatod figyelemre a kísértésre szolgáló alkalmat, mert az olyan bűnöknek csak egy szikra kell, azonnal égni kezdenek és egy pillanat alatt lángokban állnak. Ki lenne olyan vakmerő, hogy egy elzárt leprás csukott cellájába menne és álomra hajtaná fejét a rettenetes veszedelem közepén? Csak aki maga kívánkozna leprássá lenni, az tenné ki magát ilyen módon a fertőzés mérgének. Ha a tengerész tudná, hogy miként kerülhetné el a vihart, mindent megtenne inkább, mintsem kitegye magát azoknak a veszélyeknek, hogy azzal élet-halál harcot vívjon. Az óvatos tengerész nem kívánkozik azt kipróbálni, hogy hányszor mehet el egy szírt mellett anélkül, hogy hajója léket kapna. Amennyire lehetséges, nagyon szívesen marad a biztos vízi úton. Talán ma is ki vagyok téve valami nagy veszélynek. Kígyói okosságra van szükségem, hogy attól távol tartva magamat, kikerülhessem azt. A galamb szárnyainak több hasznát vehetem ma, mint az oroszlán karmainak. Persze, talán némileg kárát vallom annak, ha minden gonosz társaságot ki akarok kerülni, de inkább elveszítem a kabátot, mintsem lelkemet kockáztassam. Hogy meggazdagodjak, az nem szükséges, de az meg van parancsolva, hogy tiszta legyek. Sem a barátság köteléke, sem a szépség béklyója, sem a vakító tehetség, sem veszély miatt nem teszek le arról az elhatározásomról, hogy a bűnt kerüljem. Az ördögnek ellen kell állnom, hogy elfusson tőlem, de a testiségtől nekem kell futnom, különben rászed engem. Óh, szentség Istene, őrizd meg Józsefedet, hogy meg ne ejtse őt Potifár felesége gyalázatos tolakodásával. Bár soha se győzne meg minket a világ, test és a sátánnak rettenetes egyesült hatalma!

Július 26.

„Ugyanerre pedig teljes igyekezetet is fordítva, a ti hitetek mellé ragasszatok jó cselekedetet, a jó cselekedet mellé tudományt, a tudomány mellé pedig mértékletességet, a mértékletesség mellé pedig tűrést, a tűrés mellé pedig kegyességet, a kegyesség mellé pedig atyafiakhoz való hajlandóságot, az atyafiakhoz való hajlandóság mellé pedig szeretetet.” (2 Péter 1,5-7)

Ha a teljes hitbizonyosság megbecsülhetetlen kegyelmét a Szentlélek áldásos befolyása és támogatása mellett élvezni akarod, akkor tedd azt, amit a Szentírás mond: „Ugyanerre pedig teljes igyekezetet is fordítva;” légy rajta, hogy hited valódi legyen, hogy ne csak észhit legyen, hanem együgyű hit, mely csak Krisztusban bízik és egyedül Krisztusban. Figyelj szorgalmasan bátorságodra. Kérd Istent, hogy adjon neked oroszlán-homlokot, hogy isteni fiúságod tudatában felemelt fővel járhass rettenthetetlenül. Tudakozd szorgalmasan az Írást és erősödj meg a tudományban: mert az isteni ige és akarat világos ismerete hited leghatalmasabb erőssége. Igyekezz megérteni a Szentírást, lakozzon annak tartalma bőségesen szívedben. Ha ezt megtetted, akkor „a tudomány mellé ragassz mértékletességet.” Őrizd testedet: légy mértékletes a lelki javak használatában. Tarts mértéket gondolatban és szóban, életedben és érzéseidben. Ahhoz pedig fűzz az Isten Szentlelke által: türelmet. Kérd Őt, hogy ajándékozzon neked türelmet, mely minden kísértést meggyőz. Ha majd kísértésbe esel, olyannak találtass, mint az arany. Fegyverkezz fel türelemmel, hogy ne zúgolódj, se bátorságod el ne hagyjon megpróbáltatásaid idején. Ha e kegyelmét elérted, azután gyakorolj istentiszteletet. Az isteni tisztelet több a jámborságnál. Isten magasztalása legyen életed célja. Járj az Ő arca előtt! Maradj közelében, keresd barátságát, ez isteni tisztelet. Ezekhez fűzz atyafiakhoz hajlandó szívet. Szeresd az összes szentet. Ehhez pedig sorakoztasd az általános szeretetet, mely mindenki felé nyújtja kezét és szereti azoknak lelkét. Ha ezek az ékességek díszítenek, akkor ahhoz mérten, amennyire e mennyei erényeket gyakorolod, „hivatásod és választásod” felől világos meggyőződéshez jutsz.

Július 27.

„Nagy és becses ígéretek.” (2 Péter 1,4)

Ha az ígéretek drága értékét tapasztalatból akarod megismerni és azokat szívedben élvezni, akkor gondolkozz sokat azok felől. Némely ígéret hasonló a sajtoló kádban lévő szőlőfürthöz. Ha préseled, nedv folyik belőle. A kegyelem biztosításairól szóló szent igék fölött való elmélkedés, igen gyakran azok beteljesedésének előjátéka. Mialatt azokon gondolkozol és értük sóvárogsz, a keresett áldás észrevétlenül rád száll és felüdít téged. Némely hívő, aki epekedett a megígért üdv után, segélyt és meghallgatást talált és megkapta a biztosított kegyelmet, amely az isteni ígéretek fölött való elmélkedés közben enyhe esőként hullott lelkébe. Utóbb teljes örömmel tapasztalhatta, hogy az ígéreteket elsajátíthatta a saját szívének. De az ígéretek fölött való elmélkedés mellett igyekezz arra is, hogy azt, mint Isten igaz beszédét fogadhasd szívedbe. Mondd ezt önmagadnak: „Ha valamely ember ígéretéről volna szó, tekintetbe venném annak az embernek képességét és lelkületét, aki nekem az ígéretet tette.” Így áll a dolog Isten ígéretével is. Tekintetemet nem annyira a kegyelem nagyságára kell vetnem – amely talán ingadozóvá tehetne – hanem inkább Annak nagyságára, aki a kegyelmet ígéri; az fel fog bátorítani. Kedves lélek, Isten az, igen, Isten maga; Isten pedig nem hazudhat, ha valamit megígér. E beszéde, amelyet most szívedben forgatsz, olyan igaz, mint az Ő lényének valósága. Ő változhatatlan Isten. Nem változtatja meg szavát és nem vonja vissza ajkának vigaszát. Hatalomban sincs Nála hiány. A menny és föld teremtő Istene az, ki velünk beszél ígéreteiben. Bölcsesség sem hiányzik Nála a helyes idő megválasztására, mert tudja a napot és órát, melyen nyilvánítsa kegyelmét irántunk. Tehát mivel látom, hogy ez a hű, változhatatlan hatalmas és bölcs Istennek a beszéde, hiszek az Ő ígéreteinek. Ha így fogjuk fel az ígéreteket és Arra tekintünk, aki azokat tette, úgy felüdít bennünket kedvessége és részesülni fogunk azoknak beteljesedésében.

Július 28.

„Akkor balgatag és tudatlan volnék én, oktalan állat volnék te irántad.” (Zsoltárok 73,22)

Vedd figyelembe, hogy ez egy Isten szíve szerinti férfi vallomása, s amikor belső életét ecseteli nekünk itt, azt mondja: „akkor balgatag és tudatlan voltam én”. Ez a szó: „balgatag” többet mond annál, amit e kifejezés közönséges használatban jelent. Ászáf írja ugyanebben a zsoltár előző verseiben: „Mert irigykedtem a kevélyekre, látván a gonoszok jó szerencséjét”, amiből kitűnik, hogy az a hiú balgatagság, melyre Ászáf mindkét helyre céloz, bűnös volt. Alázatosan beismeri, hogy „balgatag”. Hogy milyen balgatag, azt nem mondhatja meg, bűnös balgaság volt, bolondság, melyet nem menthet a gyarlóság, hanem kárhozatos a keménynyakúság és szándékos bárgyúság miatt, mivel bosszantotta őt az istentelenek ideiglenes szerencséjének látása és elfelejtette, hogy milyen rettenetes vég vár azokra. Jobbak vagyunk mi Ászáfnál, hogy bölcseknek mondhatnánk magunkat? Beismerjük talán, hogy a tökéletesség felé igyekszünk, vagy, hogy a fenyíték vesszeje már kiűzött belőlünk minden akaratosságot? Oh, ez ostoba gőg volna! Ha Ászáf balgatag volt, mennyivel balgatagabbnak ítélnénk magunkat, ha látnánk, hogy miként áll velünk e dolog! Tekints vissza keresztyén, gondolj arra, mennyire kételkedtél Istenben, holott hű volt hozzád. Gondolj balgatag kiáltásodra: „Nem úgy, Atyám”, - amikor téged megkeserített, hogy annál gazdagabban megáldhasson, gondolj azokra az időkre, amikor sorsod intézését borús ábrázattal vizsgáltad, Isten csodálatos vezetését felismerted és fájdalmas kiáltásba törtél ki: „Minden ellenem van”, holott mindennek javadra kellett válni! Emlékezz rá, milyen gyakran választottad a bűnt mulandó kedvteléseidre, amely kedvtelések keserű gyökérré váltak részedre! Való igaz, ha ismernénk szívünket, be kellene vallanunk bűnös balgatagságunkat és értelmetlenségünket, s e balgatagságunknak tudatában ahhoz az üdvös elhatározáshoz kellene jutnunk, mint Ászáfnak, hogy egyedül Istennél van bölcsesség és felkiáltanánk: „A te tanácsoddal igazgatsz engem!”

Július 29.

„De én mindenkor veled vagyok.” (Zsoltárok 73,23)

De. – Mintha minden balgatagság és tudatlanság dacára, melyet Ászáf épp most beismert Istene előtt, egy porszemnyit sem volna kevésbé igaz és bizonyos az, hogy ő meg lett mentve, boldoggá és kedvessé lett ama Szerelmesben, megy, hogy kétségtelenül meg lett ajándékozva azzal az üdvös kiváltsággal, hogy folyton Isten kegyelmes jelenléténél időzhet. Habár romlott állapotának régi természete alattomosságának és gonosz voltának tökéletes tudatában van, mindazáltal hitbizonyosságának diadalmas kitörésével énekel: „De én mindenkor veled vagyok”. Kedves lélek, ha osztozkodnod kell Ászáf vallomásában és állapotában, úgy törekedj arra, hogy vele ezt is kiálthasd: „Mindazáltal, mivel Krisztusé vagyok, mindenkor Isten mellett maradok!” Ami azt jelenti: mindenkor elméjében maradok; rám gondol folyton, hogy jólétemet elősegítse. Mindenkor szemei előtt. Az Úr szeme nem alszik, és nem szunnyad, hanem állandóan őrködik felettem, hogy jól legyen dolgom. Mindenkor az Ő kezében, úgy, hogy soha senki ki nem ragadhat engem az Ő kezéből. Mindenkor az Ő szívén, keblén hord engem emlékezetnek okáért, miképpen a főpap az Izráel tizenkét nemzetségének neveit mellén hordta, hogy azokról mindig megemlékezzen. Mindig megemlékezem rólad, óh, Isten! Szeretetteljes szíved folyton értem dobog. Mindig azt műveled bölcs gondviselésed szerint, ami javamra szolgál. Szívedre és karodra helyeztél engem, mint egy pecsétet. Erős a Te szereteted, mint a halál, sok vizek sem olthatják el ezt a szeretetet, még a folyóvizek sem. Bámulatos kegyelem! Krisztusban nézel engem s jól lehet saját szemeim előtt gyűlölt vagyok, mindazáltal kedvet találsz bennem, mert Krisztus igazságába vagyok öltözve és vérében megmosva kedvessé lettem Előtted ama Szerelmesben. Így mindig kegyelmedben vagyok „s te melletted maradok”. Itt vigasz és felüdülés van az aggódó lélek számára. Ha a vihar megrázott bensőleg, nézz a nyugalomra, mely körülvesz. „De”, óh, mond ezt szívedben és tedd magadévá az e szavak által nyújtott békét az élet minden viszonyai között, szomorúság és kételyben egyaránt! „De én mindenkor veled vagyok”. Melletted maradok.

Július 30.

„És Péternek eszébe jutott a beszéd… és sírva fakadt.” (Márk 14,72)

Némelyek azt hitték, hogy amíg Péter élt, könnyének folyama számtalanszor megeredhetett, mikor eszébe jutott, hogy ő Urát megtagadta. Nagyon valószínű, hogy az így volt, mert bűne igen nagy volt, de később a kegyelem teljes megváltozást hozott benne létre. Ez általános tapasztalat Isten megváltott gyermekeinek egész családjában, ahhoz mérten, amilyen mértékben Isten lelke a kőszívet, mely a természettől való, elvette és azt hússzívvel pótolta. Emlékszünk mi is, mint Péter, kérkedő ígéretünkre: „Ha mindnyájan megbotránkoznak is, de én nem.” Ha arra emlékszünk, hogy mire vállalkoztunk és azzal ellentétben, mi lett belőlünk, akkor a bánkódás könnyeinek egész záporát szeretnénk árasztani. Péter megemlékezett arról, hogy Urát megtagadta: arról a helyről, ahol az megtörtént; arra a csúnya bűnre szolgáló jelentéktelen alkalomról; az esküdözésről és átkozódásról, mellyel árulását erősíteni igyekezett; arról a rettentő keménynyakúságról, mely annak megismerésére indította. Mikor bűneinkre és azok szerfölötti bűnös voltára emlékszünk, hogyan maradhatunk mereven és érzéketlenül? Nem kellene-e házunkat bűnbánat házává tenni és az Úrhoz kiáltani, hogy biztosítson bennünket újból megbocsátó szeretetéről? Sohase kandikáljunk a bűn után, mert különben nyelvünk nemsokára a pokoli lángok között eped. Péter megemlékezett Mesterének szeretetteljes tekintetéről is. Az Úr a kukorékoló kakas figyelmeztető hangját a gyász, részvét és szeretet intő tekintetével kísérte. Ez a tekintet, amíg Péter élt, soha sem enyészett el emlékezetéből. Ez ékesen szólóbb volt tízezer prédikációnál, melyekből hiányzik a lélek bizonyságtétele. A bűnbánó tanítványnak bizonyára akkor is sírnia kellet, mikor a Megváltó teljes megbocsátására gondolt, amely teljesen visszahelyezte őt előbbi állapotába. Az a tudat, hogy egy ilyen szerető és jóságos Urat mélyen megsértettünk, több mint elegendő ok a folytonos könnyezésre. Urunk, zúzd össze kőszikla szívünket és munkáld, hogy patakok folyjanak!

Július 31.

„Én ő bennük.” (János 17, 23)

Ha ilyen benső közösség van a mi lelkünk és a mi Urunk Megváltónk személye között, milyen mélyen és szélesen kell folyni a Vele való társaság folyamának! Ez nem vékony nádszál, amelyen át egy fonálvékonyságú folyócska folyik, hanem bámulatos szélességű és mélységű vízi út, melynek medrében az élő víz tengernyi árjának hullámai hömpölyögnek. Íme, Ő adott nekünk egy megnyílt ajtót, ne késsünk azon bemenni. A közösség e városának sok gyöngykapuja van, mindegyik kapu egészen ki van tárva, hogy azon menjünk be. A szívélyes és fenséges fogadtatás felől bizonyosak lehetünk. Ha az csak egy szűk ablakrostély volna is, amelyen át az Úr Jézussal érintkezhetnénk, még akkor is nagy előnynek kell azt tartanunk, hogy a szeretet és közösség szavát átjuttathatjuk a keskeny nyíláson. Milyen nagy tehát a kegyelem, hogy ilyen tágas út nyílt a számunka! Ha az Úr Jézus tőlünk nagyon messze volna, ha viharos tenger választana el Tőle, akkor az volna forró kívánságunk, hogy bár követet küldhetnénk Hozzá, ki átvinné Neki szeretetből fakadó üdvözletünket és hírt hozna nekünk Atyjának házából. De íme, lásd az Ő nyájasságát, lakását közvetlen a mi ajtónk előtt ütötte fel, sőt nálunk csinál lakást, s szentélyt állít fel szegény, alázatos szívünkben, hogy ilyen képen állandó érintkezésben maradhasson velünk. Óh, mily balgák lennénk tehát, ha nem maradnánk meg Vele állandó társaságban! Ha az út hosszú, veszélyes és fáradtságos, akkor nem kell csodálkoznunk azon, ha a jó barátok csak ritkán keresik fel egymást. De ha egymás mellett laknak, vajon megfeledkezhet-e akkor Jonatán az ő Dávidjáról? Ha a férj vidéken van, úgy az ő neje nélkülözheti több napon át az ő társaságát. De nem bírna tőle külön lenni, ha tudná, hogy otthon van. Nos, hívő lélek, nem ülsz-e Vele az Ő lakomáján? Keresd Uradat, mert közel van hozzád. Öleld meg, testvéred ő. Ne engedd el, mert a te férjed Ő. Szorítsd Őt kebledre, mert Ő tested és véred.

Augusztus 1.

„Hadd menjek, kérlek, a mezőre, hogy kalászokat szedegessek” (Ruth 2,2)

Csüggedt és bús keresztyén, jöjj és szedegess ma az ígéretek széles mezején. A drága ígéretek dús készlete hever itt, melyek mind a te szükségletedre vannak szánva. Vedd a következőt: „A megrepedt nádat nem töri el és a füstölgő gyertyabelet nem oltja ki.” Nem találó ez teljesen rád? A nádszál gyámoltalan, jelentéktelen, nyomorult és gyenge. Egy töredezett nádszál, mely hangot sem képes adni, gyengébb, mint maga a gyengeség. Nádszál vagy, mely egészen összetöredezett s mindazonáltal Ő nem akar téged teljesen összezúzni, hanem inkább erősíteni és újból helyreállítani. Olyan vagy, mint a füstölgő gyertyabél: nem adsz sem fényt, sem meleget; de Ő nem akar téged teljesen kioltani, hanem feléleszteni enyhe és éltető kegyelmes leheletével, mígnem lángokban lát téged kitörni. Van kedved több kalászt szedegetni? „Jöjjetek énhozzám mindnyájan, akik megfáradtatok és megterheltettetek és én megnyugvást adok néktek.” Mily gyönyörű szavak ezek! Szíved gyenge, de Mestered tudja ezt, ezért beszél veled ilyen enyhén. Nem akarsz Neki engedelmeskedni és Őt most azonnal követni? Végy még egy másik gabonafejet: „Ne félj, férgecske Jákób, én megsegítlek, azt mondja az Úr, a te Megváltód az Izraelnek Szentje”. Miként lehetsz hát félénk, mikor egy ilyen csodálatos bíztatás adatik neked? S így gyűjthetsz tízezer aranykalászt is, ilyeneket: „Eltörlöm a te hamisságodat, mint a felhőt és a te bűnödet, mint a ködöt.” „Ha ti bűneitek skarlátpirosak volnának is, fehérek lesznek, mint a hó; ha pirosak volnának is, olyanok lesznek, mint a fehér gyapjú.” Vagy ez: „A Lélek is és a menyasszony azt mondja jövel, aki a hallja azt mondja, jövel; és aki szomjúhozik, jöjjön el és aki akarja, vegye az élet vizét ingyen.” Mesterünk mezeje dúsan meg van rakva. Figyeld meg a rakásokat, nézd szegény és csüggeteg keresztyén, hisz itt vannak azok előtted! Szedegesd csak fel, tedd sajátoddá, hisz Jézus szólít fel téged, hogy láss hozzá. Ne félj, csak higgy! Ragadd meg ezeket a gyönyörű ígéreteket, csépeld ki azokat elmélkedésed szérűjén, és élvezd örömmel az abból készült kenyeret.

Augusztus 2.

„Aki mindent az ő akaratának tanácsából cselekszik.” (Efézus 1,11)

Isten bölcsességében való hitünk feltételezi, mint feltétlen szükségességet, hogy Ő egy tervet készített, amely szerint a megváltás munkáját végrehajtotta. Mi lett volna a teremtettségből, ha nem lett volna bölcs szándéka úgy az egészre, mint az egyes dolgokra nézve? Van-e egy hal a tengerben, vagy egy madár a levegőben, melynek léte a véletlenségnek lett volna átengedve? Hiszen minden csontban, ízületben és izomban, a test minden porcikájában, rostjában és minden erében felismered Isten kormányzását, aki mindent az Ő végtelen bölcsességének tanácsa szerint cselekszik. És Isten csupán csak a teremtettségben parancsoljon, kormányozzon és rendezzen mindent, a kegyelem országában pedig nem? Az új és szellemi teremtésben a szabad akarat ingadozó lény uraljon mindent, holott a régi teremtettség fölött isteni tanács őrködik? Nézz a gondviselésre! Ki az, aki nem tudná, hogy egy veréb sem esik a földre, a ti Atyátok akarata nélkül? Még a ti fejetek hajszálai is számon vannak tartva. Isten a mi szenvedéseinknek hegyeit súllyal méri és nyomorúságaink hatalmát mérlegeli. Vajon Isten csak a gondviselés igazgatásában legyen Isten, a kegyelem működésében pedig nem? Nem, Ő ismeri a véget már a kezdetén. Ő mindent előre bölcsen elrendelve szemlél; nem csak a szegletkövet, amelyet tündöklő színű ékességében erősített meg és helyezett az Ő drága fiának vérébe, hanem minden kiválasztott követ, melyet kiszakított a természet kőbányájából és kicsiszolt kegyelme által, az előre kiszemelt, megfelelő helyén lát! Ő áttekint mindent az alapkőtől az oromzatig, az alapoktól a csúcsig, a küszöbtől a tetőig. Az Ő lelkében alapos ismerettel bír mindegyik kőről, melynek a részére meghatározott helyre kell jutni és már világos képpel bír az épület nagyságáról és alapjáról. Csalhatatlan bizonyossággal tudja azt az időt, amikor a zárkő be lesz helyezve hangos örömrivalgások között: „Üdv! Üdv! Üdv!” A befejezésnél tűnik ki majd világosan, hogy a Jehova a kegyelem kiválasztott edényeivel, mint sajátjaival, az Ő akarata szerint cselekedett; s hogy a kegyelem művének minden részében elérte célját és megdicsőítette az Ő nevét.

Augusztus 3.

„Annak szövétneke a Bárány.” (Jelenések 21,23)

Figyeld meg a Bárányt, mint a menny szövétnekét. A szövétnek a Szentírásban az öröm képlete. A szentek öröme a mennyben e gondolatban összpontosul: Jézus minket elválasztott, szeretett, megvett, megtisztított, felöltöztetett, megőrzött és megdicsőített. Ezt az örömet és dicsőséget egészen és egyedül az Úr Jézusnak köszönhetjük. E gondolatok mindegyike úgy üdíti a megdicsőülteket, mint az eskoli szőlőfürt nedve. A világosság a szépség forrása is. A szépség nem ér semmit, ha hiányzik a világosság. Világosság nélkül nem ragyog az égnek kék zafírfénye, világosság nélkül nem édesgeti a tekintetét a gyöngy gyöngéd csillogása. Ekként odafent a szentek minden szépsége Jézustól származik. A bolygókhoz hasonlóan, az igazság napjának fényét tükrözik vissza. Hasonló életet élnek azokhoz a sugarakhoz, melyek a mindent megvilágító gömbtől ömölnek szét a bolygók közepette. Ha megvonja magát az övéitől, meg kell halniuk. Ha eltakarja dicsőségét, akkor elhalványul fényük. A világosság az ismeret képlete is. A mennyben tökéletes tudásunk lesz, de ennek forrása maga az Úr Jézus. Isten homályos vezérlete, melyet azelőtt sohasem bírtunk felfogni, ott majd teljes világosságban fog előttünk megjelenni, s mindaz, ami még bennünket érni fog, a Bárány világosságában megelégedésünkre és kellemes bámulatunk felidézésére fog szolgálni. Óh, mily sok dolog lesz akkor előttünk világossá és dicsőíteni fogja Isten szeretetét! A világosság a kinyilatkoztatás képlete is. A világosság kinyilatkoztat. Itt még nem jelentetett meg, hogy mik leszünk. Isten népe elrejtett nép, de majd ha Krisztus az Ő népét megához veszi a mennybe, meg fogja érinteni őket szeretetének vesszőjével és az Ő kinyilatkoztatott dicsőségének képmásává változtatja át őket. Ők szegények és nyomorultak voltak, de micsoda átalakulás! Bűntől voltak beszennyezve; csak ujjával érintette meg őket, s íme, fénylenek, mint a nap és tiszták, mint a kristály. Óh, milyen kinyilatkoztatás! Ez mind a felmagasztaltatott Báránytól származik. A sugarak túláradó ragyogásának középpontja és lelke Jézus maga. Óh, mi lesz akkor, ha egykor Nála lehetünk és szemlélhetjük fényességben, mint királyoknak királyát és az Uraknak Urát!

Augusztus 4.

„Az Istenét ismerő nép felbátorodik és cselekszik.” (Dániel 11,32)

Minden hívő tudja, hogy Istent megismerni a legfőbb és legjobb tudomány; s ez a szellemi tudás a keresztyén részére erőforrás. Erősíti hitét. Ahol a Szentírásban hívőkről van szó, mindig olyanoknak említetnek, mint akik az Úrtól taníttatnak és világosíttatnak meg; ez van róluk mondva: „Megkenetettek attól, aki szent”; s a Szentlélek különös hivatása az, hogy őket minden igazságra vezérelje és hitüket növelje. Az ismeret valamint a hit, úgy a szeretet is erősíti és hatalmassá teszi. A tudás megnyitja a kaput s a megnyílt ajtón át megpillantjuk Megváltónkat. Vagy más hasonlattal élve, a tudás ecseteli elénk Jézus képét, és ha mi ezt a képet megnézzük, megszeretjük Őt; olyan Krisztust nem szerethetünk, akit nem ismerünk, akiről legalább valamit nem tudunk. Ha mi Jézus kívánságairól, arról, amit értünk tett és még mindig tesz, magunkban csak keveset tapasztaltunk, akkor kevéssé szeretjük Őt, de minél inkább megismerjük, annál inkább fogjuk szeretni. Az ismeret reményünket is erősíti. Miként is remélhetnénk valamit, ha annak létezéséről semmit sem tudnánk. A reménység egy távcső, de ha nem kapunk utasítást, hogy hová és hová irányítsuk, ott áll ugyan tudatlanságunk a nyílás előtt, de nem láthatunk semmit sem. A tudás adja meg reményünk irányát és célját; ha tiszta kristályfényes üvegen szemlélődünk, úgy megpillantjuk azon dicsőséget, mely nekünk megjelentetik, és előre élvezzük azt kellemes bizonyossággal. Az ismeret alapot szolgáltat a türelemben való kitartáshoz. Miként gyakorolhatunk türelmet, hacsak nem tudunk Jézus Krisztus kegyelmes részvétéről, és ha nem értjük meg, hogy milyen áldásoknak kell származni azon fenyítékből, melyet mennyei Atyánk küld reánk? A keresztyén számára nem létezik egyetlen kegyelmi adomány sem, mely az üdvös ismeret által ne szolgálna erősítésre és a tökéletesség felé ne vezetné Isten akarata folytán. Mily fontos dolog tehát, hogy mi ne csak a kegyelemben nevekedjünk, hanem a mi Urunk és megtartó Jézus Krisztus „ismeretében” is.

Augusztus 5.

„Tudjuk pedig, hogy azoknak, akik Istent szeretik, minden javukra van.” (Róma 8,28)

Néhány dolog felől a hívő teljesen tisztában van. Tudja például, hogy Isten a hajó hátulsó részén ül és vezeti a kormányt a nehéz viharban. Hiszi, hogy egy láthatatlan kéz kormányozza a világtörténelem járművét, és hogy Isten azt az Ő tanácsa szerint vezeti, bármily csodásan folydogáljanak is az isteni gondviselés áramlatai. Ez a biztos tudat mindenben megnyugvást ad neki és mindenre előkészíti. Kinéz a tomboló habokra és látja Jézus alakját járni a mélység fölött és hallja hangját, mellyel felé kiált: „Légy bátor, én vagyok, ne félj.” Azt is tudja, hogy Isten mindig bölcsen cselekszik, s minthogy ezt tudja, teljesen bizonyos afelől, hogy nem éri veszedelem és balesettel nem találkozik; hogy olyasmi nem eshet meg, aminek nem lenne szükség megtörténnie. Bátran mondhatja: „Bárha mindent elveszítek is, amivel bírok, úgy jobb mindent elveszíteni, mint megtartani, ha Isten azt úgy akarja; a legnagyobb szerencsétlenség, a legjobb és legelviselhetőbb részemre, ha Isten az úgy rendelte”. „Tudjuk pedig, hogy azoknak, kik az Isten szeretik, minden egyaránt javukra van.” A keresztyén szilárdan ragaszkodik ehhez, nem mintha üres képzelődés volna ez, hanem tudja, hogy ez tényleg így van. Most minden javunkra szolgál; a mérges anyagok, helyes viszonyban megkeverve, gyógyulást eszközölnek. A kés éles és biztos metszése eltávolítja a vadhúst a sebből és elősegíti a gyógyulást. Isten minden rendelése ez ideig a legjótékonyabb isteni hatást gyakorolta; így a hívő szívét Isten mindent kormányzó őrködésében – bölcs kormányzásában és azon hatalmában vetett hite, hogy a gonoszt jóra fordíthatja, - megerősíti. Alkalmassá teszi arra, hogy minden nyomorúságot megadással és bizalomteljesen fogadjon úgy, amint az Ő küldi. A hívő kérheti ezt az Istenben helyezett bizalom lelke által: „Istenem, küld rám, amit akarsz, hiszen az tőled jön; gyermekeid közül még egynek sem volt része gonoszban.”

„Lélek légy nyugodt, ha néked
Szenvedésben van is részed,
Hagyd Istenre ügyedet!
Minden bajban bízz Ő benne,
Ki jól tesz mindeneket.”

Augusztus 6.

„Vigyázó! Meddig még az éjszaka, meddig még ez éj?” (Ézsaiás 21,11)

Mennyi ellenség van körös-körül! A tévelygések hatalmas sereget képeznek és minden órában újabbak tűnnek elő. Melyik tévtantól kell őrizkednem? A bűnök előbújnak búvóhelyeikről, ha homályosság uralkodik; tehát az őrhelyre kell lépnem és vigyáznom imában. A mi mennyei Védelmezőnk előre látja a bennünket fenyegető támadásokat, és amikor az előttünk lévő veszélyt ellenségünk még csak kigondolta, ő már imádkozik érettünk, hogy hitünk meg ne inogjon, mikor gabona módjára megrostáltatunk. Kegyelmes Vigyázónk, óvj meg minket tovább is ellenségeinktől és ne hallgass a Sionért. „Vigyázó! Meddig még az éjszaka, meddig még ez éj?” Mi fenyegeti viharként Isten gyülekezetét? Felhők ereszkednek alá vagy tiszta és világos minden fejünk fölött? – Őrködnünk kell szerető gondoskodással az Úr gyülekezetére; most pedig, mikor babona és hitetlenség fenyeget minket minden oldalról, figyeljünk az idők jeleire és legyünk harckészek. „Vigyázó! Meddig még az éjszaka, meddig még ez éj?” Mely csillagokat lehet látni? A nyomorúság idején, mely drága ígéretek tündökölnek felénk, mint vigasztaló hírnökök? Te riasztasz fel bennünket, tehát részesíts vigaszodban is. Krisztus, a sarkcsillag, mozdulatlanul marad az Ő helyén s valamennyi csillag jól van elhelyezve az Úr jobbján. De, vigyázó, mikor virrad meg? A Vőlegény késik. Nincs még jele annak, hogy Ő feljön, mint az igazság napja? Nem jött fel a hajnalcsillag, a nap követe és előhírnöke? Mikor dereng a hajnal, mikor tűnnek el az éjjeli árnyak? Óh, Úr Jézus, ha még ma nem jelensz meg saját személyedben gyülekezetednek, mely Téged vár, mindazáltal jöjj, óhajt szívem Szentlelked által és add, hogy vidáman énekeljek:

„Szenvedjen a jámbor mindig?
Óh, nem, Uram, csak ideig;
Ha nyomora vége jön,
Felüdíted nyugalommal
S örvendezhet örökkön!”

Augusztus 7.

„Igazságot beszélnek, akik téged szeretnek.” (Énekek éneke 1,4)

A hívő lelkek semmiféle más lényt nem szeretnek olyan benső hajlammal, mint az Úr Jézust. Inkább elveszítenék apjukat és anyjukat, mintsem elhagynák Krisztust. Minden múlandó örömöt és földi kincset csak lazán tartanak kezükben. Őt azonban erős őrizet alatt hordják keblükben. Szívesen megtagadják magukat érte, de arra nem képes rábírni őket semmi, hogy megtagadják. Gyenge szeretet az, melyet az üldözés tüze képes megemészteni. A valódi hívő szeretete sokkal mélyebb folyó, minthogy a nyomorúság heve azt kiszáríthatná. A világ megkísérelte a híveket elszakítani Uruktól, de erőlködése minden időben eredménytelen maradt. Sem a dicskoronák, sem a haragos tekintetek nem voltak képesek ezt az erős köteléket megoldani. Ez nem mindennapos hajlam, mert különben a világi zűrzavar nyomása alatt már rég összezúzódott volna. Sem ember, sem ördög nem talált olyan kulcsot, amely ezt a zárat kinyithatná. A sátán csele még soha sem vallott nagyobb kudarcot, mint amikor megkísérelte ezt a két istenileg egybeforrt szív egyesülését felbontani. Való igaz: „A jámborok szeretnek téged.” A jámborok szeretetének bensőségét nem szabad aszerint elbírálni, ahogyan az megnyilvánul, hanem aszerint, mint amilyennek a jámborok óhaja szerint kellene annak lenni. Óh, bár képes volna szívünk több szeretetet felfogni és abban tovább fejlődni! Az egyszeri istenfélő emberrel így sóhajtozunk és kiáltunk fel: „Óh, bár lenne szíveinkben olyan szeretet, amely a földet körülérné, és az egeket körülövezné, igen, az egeknek egeit és tízezer világot, hogy aztán azt kiönthetném a kedves, egyetlen kedves Jézusomra!” Óh, a mi szeretetünk legnagyobb kiterjedése csak egy arasznyi s a mi legbensőbb ragaszkodásunk csak egy csepp a vederben az Ő értékével hasonlatban. Ha a mi kívánságunk volna szeretetünk mértéke, óh, már az nagy volna, s bizton remélhetjük, hogy Isten úgy is veszi azt. Óh, bár egybe foglalhatnánk minden szív szeretetét egy nagy edénybe, hogy eléje hozhatnánk a szeretet-érzelmek summáját, mert Ő kedves, igen, mindenestől kedves!

Augusztus 8.

„És pókhálót szőnek.” (Ézsaiás 59,5)

Nézd meg a pók hálóját és ismerd fel benne a képmutató jámborságnak igen tanulságos képét. Határozottan mutatja, hogy zsákmányfogás a szándéka. A pók elfogott legyekkel táplálkozik, a farizeus kíváncsi pillantásokkal néz jutalma után. Balgatag emberek hagyják magukat rászedni „a látszólagos szentek” jóhangzású és jámbor beszédmódjától, sőt maguk a legértelmesebb bírálók is meg lesznek tévesztve némelykor. Nagyra becsült név, dicséretes igazságos hírben állni: ezek azok a piciny legyek, amelyekre a képmutató hálójával leselkedik. A pók hálója, a művészet csodája. Menj és figyeld meg a ravasz vadásznő művészetét! Avagy nem éppen olyan csodálatraméltó-e egy csaló isteni félelme? Mennyire ért ahhoz, hogy a nyílt hazugságnak a való igaz jellegét adja! Milyen ügyesen ki tudja vinni, hogy értéktelen cafrangjai, az értékes pénz szerepét játsszák! A pókháló egészen a teremtmény belsőjéből származik. A méh a viaszt a virágok kelyhéből gyűjti, de a pók nem szív virágnedvet, mégis végtelen hosszúságban szövi fonalát. Éppen úgy a képmutatók is önmagukban találják fel biztonságukat és reményüket. Horgonyukat a maguk üllőjén kovácsolják és horgonykötelüket saját kezükkel fonják össze. Maguk helyezik le alapköveiket és maguk faragják házuk oszlopait. Szégyellnék, ha Isten korlátlan kegyelmének adósai lennének. De a pók hálója nagyon könnyen szétszakad. Csodálatos művésziességgel készült, de nincs tartósan kidolgozva. Nem maradhat meg a szolgáló seprűje, sem a vándor botja előtt. Nem kell ahhoz súlyos ágyú, hogy a képmutató reménysége halomra dőljön, a legkönnyebb lökésre összeomlik és a szellő földre fújja. A képmutató pókhálójának mihamar el kell tűnni, ha a veszedelem seprűje rajta átmegy és a tisztogatás munkája megkezdődik. Az ilyen pókhálónak nem lehet állandó maradása az Úr házában. Az Úrnak gondja van arra, hogy a pókhálók és akik azokat készítik, az örök kárhozatba hulljanak. Óh, lelkem, bízzál valami jobba, mint egy pókhálóba! Az Úr Jézus legyen örökös menhelyed.

Augusztus 9.

„És a városnak nincs szüksége a napra, sem a holdra, hogy világítsanak benne.” (Jelenések 21,23)

Odafent, abban a jobb világban az örök hajlékok lakói függetlenek minden ideiglenes szükséglettől Nem szükséges ruhájukat megújítani, az Istentől készített igazság tiszta selyméből való fehér ruha sohasem kopik el, sem be nem piszkolódik. Nem szűkölködnek orvosság nélkül, hogy betegségükből kigyógyuljanak, mert az ott lakók közül egy sem fogja mondani: „Gyenge vagyok”. Nincs szükségük az alvásra, hogy testük megújuljon és erőhöz jusson: nem nyugszanak sem éjjel, sem nappal, hanem dicsérik Őt fáradhatatlanul az Ő nagy templomában. Nincs szükségük olyan környezetre, mely őket vigasztalja és felüdítse. A hozzájuk hasonló társaságokból származható boldogság és öröm nem játszik lényeges szerepet boldogságukban, mert az ő Urukkal való közösség a legmagasabb igényüket is teljesen kielégíti. Nincs szükségük tanítóra. Semmi kétséget sem szenved az, hogy társalognak egymással isteni dolgokról, de erre nem okulás szempontjából lesz szükségük. Nem szükség abból tanítást nyerniük, Istentől lesznek mindnyájan taníttatva. Az alamizsnák a mi számunkra a király kapuiban osztatnak ki, ők azonban részt vesznek lakomáján. Itt egy hű barát karjára támaszkodunk, ők pedig ott Szerelmesünk karjára támaszkodnak egészen egyedül. Itt rá vagyunk utalva társaink segítségére, ők pedig ott Krisztusban találják fel mindazt, amire szükségük van. Itt a veszendő eledelre fordítjuk tekintetünket és olyan ruhára, mely megavul és a moly megemészti, nekik pedig ott Istenben lesz menedékük. Itt fogjuk a vedret és tele merítjük a kútból vízzel, ők azonban forrásból isznak, és élő vízzel nedvesítik ajkukat. Itt angyalok hozzák nekünk az üdv üzenetét, ott azonban nincs szükségük többé a menny angyalaira. Nekik nem szükséges ott, hogy egy Gábriel adja át Isten szeretetének bizonyságát, mert színről-színre fogják Őt látni. Óh, milyen boldog idő lesz az, ha túl leszünk minden közvetítésen és közvetlen Isten karjára támaszkodhatunk! Mily magasztos óra, amikor Isten, nem az Ő teremtménye, - amikor az Úr, nem pedig az Ő műve lesz naponkénti örömünk és gyönyörűségünk az örök üdvösségben!

Augusztus 10.

„Krisztus, a mi életünk.” (Kolossé 3,4)

Pál apostolnak csodálatosan dús és tartalom teljes kifejezése mutatja, hogy Krisztus a mi életünk forrása. „Kik meg voltunk halva a vétkek miatt, megelevenített együtt a Krisztussal”. Ugyanaz a hang, mely Lázárt visszahívta a sírból, serkent fel minket az életnek megújulására. Ő a mi lelki- (szellemi) életünk tartalma. Az Ő élete által kaptuk az életet. Ő nekünk a dicsőségnek reménysége, tetteink forrása. Ez az alapgondolat minden más gondolatot ébreszt és mozgat. Krisztus a mi életünknek megtartója. Mi más egyébbel élhetne a keresztyén, mint Jézus testével és vérével? „Ez ama kenyér, amely a mennyországból jött alá; aki e kenyeret eszi, él mindörökké”. Ó, ti fáradt zarándokok, kik a bűn pusztájában vándoroltok, Ő rajta kívül nem juttok soha egy falathoz sem, ami képes lenne lelketek éhségének csillapítására! Krisztus a mi életűnk vigasza. Valódi örömeink mind Tőle származnak; s a nyomorúság idején az Ő jelenléte a mi vigaszunk. Rajta kívül semmi sem érdemli úgy meg életünk összes erejének odaadását és feláldozását; az Ő jósága jobb az életnél! Krisztus a mi életünk célja. Ahogyan a hajó a kikötőbe siet, úgy siet a hívő Megváltója keblére, a kikötő felé. Ahogyan a nyíl az ábrán lévő fekete kör felé repül, úgy repül a keresztyén a Krisztus Jézussal való közösségének befejezése felé. Ahogyan a harcos az ő hadvezéréért harcol és a hadvezér győzelme által azzal együtt dicsőíttetik, úgy harcol a hívő Krisztusért és diadalának jelvényét Ura és Mestere koszorújából szakítja. „Krisztus az ő élete”. Krisztus a mi életünk mintaképe. Ha ugyanaz az élet lakik bennünk, akkor az is szükséges, hogy legalább nagy részben látható legyen eljárásunknak hasonló fejlődése; s ha az Úr Jézussal benső közösségben élünk, akkor nekünk is növekednünk kell, ahogyan Ő növekedett. Szemünk előtt kell Őt tartanunk, mint magasztos mintaképünket, mint isteni képmásunkat és törekednünk kell arra, hogy az Ő lábnyomaiba lépjünk, míg végre Ő az örök dicsőségben életünk koronájává lesz. Óh, milyen elrejtettek, milyen boldogok vagyunk mi keresztyének, mert Krisztus a mi életünk!

Augusztus 11.

„Oh, vajha olyan volnék, mint a hajdani hónapokban.” (Jób 29,2)

Sok keresztyén örömmel tud visszatekinteni a múltba, a jelent pedig hosszú és elégedetlen szemmel nézi. Visszanéznek azokra a napokra, melyeket az Úrral való társaságban töltöttek el, azokat tartva a legkedvesebbnek és a legszebbnek, amit valaha átéltek. De a jelen a keserűség és gyász komor ruhájában tűnik fel előttük. Egykor Jézussal éltek az Ő közelében, most pedig érzik, hogy eltévedtek Tőle és ezt mondják: „Oh, vajha olyan volnék, mint a hajdani hónapokban!” Nagyon sajnálják, hogy elveszítették menedéküket, vagy, hogy most nincs lelki békességük, vagy a kegyelmi eszközök nem nyújtanak nekik örömöt, a lelkiismeret nem oly gyöngéd bennük, vagy, hogy nem tudnak oly tüzes buzgósággal lelkesedni Isten dicsőségéért, mint azelőtt. A dolgok e szomorú állapotának okai nagyon sokfélék. Talán az ima nagymérvű elhanyagolásából ered, mert az imakamra pusztasága minden lelki bukásnak kezdete. Vagy pedig bálványozási hajlamból ered. A szív többet csüng valami más egyebeken, mint Istenén; a szeretet a mennyeiek helyett a földiekhez fordult. Azonban a féltékeny Isten nem érheti be fél szívvel. Azt akarja, hogy Őt elsősorban és a legjobban szeressük. A hideg tévelygő szívtől megvonja kegyelmes jelenlétének napfényét. Vagy pedig önbizalomban és önigazságban rejlik annak oka. A gőg foglalja el a szíveket és az önzés felemelkedik, ahelyett, hogy megaláznák magukat a kereszt tövénél. Keresztyén, ha most másképp állsz, „mint az elmúlt hónapokban”, akkor ne helyezd magad nyugalomba, ne elégedj meg csupán azzal a jámbor kívánsággal, hogy bár visszatérne újból előbbi boldogságod, hanem menj azonnal, keresd fel Mesteredet és panaszold el Neki aggodalmaidat és szükségeidet. Kérj Tőle kegyelmet és érőt, hogy az Ő segítsége folytán Vele szorosabb összeköttetésben maradhass. Alázd meg magad Előtte, úgy ismét fel fog téged magasztalni és arcának világosságát szemlélheted. Ne ülj le sóhajtozni és panaszkodni! Míg a drága Orvos él, mindig van remény, sőt bizonyos az, hogy még a legrosszabb esetben is beállhat a gyógyulás.

Augusztus 12.

„Az Úr uralkodik, örüljön a föld.” (Zsoltárok 97,1)

Míg ez a dicső kifejezés igaz marad, nincs ok a nyugtalankodásra. A földön az Úr hatalma éppen olyan gyorsan lecsendesíti az istentelenek gonoszságát, mint a tenger dühöngését. Szeretete éppen oly szívesen felüdíti a nyomorultak lelkét, mint az eső a száraz földet. Magasztosan világítanak alá a borzalmas viharos felhők közül a villám lángjai, s az Úr dicsőségét hirdeti teljes nagyságában a hatalmas birodalmak bukása és a nagy trónok felfordulása. Az isteni király kezeit felismerjük minden küzdelmünkben és nyomorúságunkban.

„Ím, trónodról rendelkezve
Tekintsz az emberekre;
Isten Fia, nézz szeretve
Megváltott testvéridre.”

A pokolban a bukott szellemek komor kedvtelenséggel elismerik az Ő kétségbevonhatatlan fennhatóságát. Bár meg van nekik engedve, hogy szertejárhatnak, de lábaik erősen meg vannak kötözve. Belzebúb szájába zabola van vetve és a fenevad csak bizonyos korlátok között mozoghat. A halál lövege az Úr lakatja által van elzárva és isteni hatalom a sírok tömlöceinek őre. Az egész világ Bírájának rettenetes bosszúja cselekszi azt, hogy az ellenség sír és fogait csikorgatja, mint az az eb, mely a vadász ostorától retteg.

„Erős kezedbe adta át
Isten a kormánypálcát;
Birtoklod az életet, s halált,
A sír, s pokol kapuját.”

A mennyben senki sem kételkedik az örökkévalóság királya hatalmának tökéletességében, hanem mindnyájan lehullnak színe előtt és kifejezik hódolatukat. Angyalok az Ő udvaroncai, a kiválasztottak az Ő kegyeltjei, kik örömmel kívánnak Neki szolgálni éjjel és nappal. Bárcsak már bemehetnénk a nagy király városába!

„Föld, világ s minden fölött
Uralkodsz Isten jobbján,
Birtokolsz hasonló dicsőséget,
Működsz szentjeid javán.”

Augusztus 13.

„A Libánonnak cédrusai, amelyeket plántált.” (Zsoltárok 104,16)

A Libánon cédrusai a keresztyén nép képlete, mert életüket és növekedésüket egészen az Úrnak köszönhetik, ki őket plántálta. Ez vonatkozik Isten mindegyik gyermekére. Ő sem embertől, sem önmagától, hanem Isten által plántáltatott. A Szentlélek titokteljes keze szórja a szívbe az élő magot, miután azt magának a vetéshez előkészítette. A mennynek valamennyi valódi örököse elismeri azt, hogy őt a nagy Vincellér plántálta. Azonkívül a Libánon cédrusai nem szűkölködnek ember nélkül, ki őket megöntözze. Magas sziklákon állnak, hol emberi kéz sohasem öntözgette őket, mindazáltal a ti mennyei Atyátok gondoskodik azokról. Így van az a keresztyén is, aki megtanult hite szerint élni. Ő független az emberektől, az ideiglenes dolgoktól. Az Úrra, az ő Isteniére néz egyedül, ki megtartja őt kegyelme által mindenkor. Az égnek harmatja az ő üdve és a mennynek Istene az ő kútja. Továbbá a Libánon cédrusait nem védelmezi semmiféle múlandó hatalom. Nem köszönhetik a legcsekélyebb mértékben sem embernek a vihar zúgása és az idők viszontagságai között való megtartatásukat és tenyészésüket. Isten fái, ki őket fenntartja és őrzi, egyes egyedül. Éppen így van ez a keresztyénnel is. Ő nem üvegházi növény, mely védelmezve volna az idő viszontagságaitól. Ki van ő téve szélnek és viharnak, nincs védelme, sem oltalma, kivéve azt, hogy az örök Isten kiterjesztett szárnyai fedezik be a cédrusokat, melyeket plántált. A cédrushoz hasonlóan, a hívők elegendő nedvességgel és életerővel bírnak még a téli hó és dermesztő fagy közepette is a folytonos zöldellésre. Végül a cédrusok vidám, erőteljes tenyészése és méltóságos fejlődése egyedül Isten dicsőségére történik. Az Úr, igen, egyedül az Úr, mindene a cédrusnak, azért mondja Dávod oly szépen zsoltárainak egyikében: „Dicsérjétek az Urat, termő fák és minden cédrusok”. Nincs semmi a hívőben, mi az embert dicsőítené. Az Úr keze plántálja, táplálja és oltalmazza őt. Az Úrtól van az, „hogy az Úrnak fái megelégíttetnek, a Libánusnak cédrusai, melyeket plántált”. Azért áldjad én lelkem az Urat és egyedül Neki adj tisztességet!

Augusztus 14.

„A te kezednek műveiben örvendezem.” (Zsoltárok 92,5)

Hiszed, hogy bűneid megbocsáttattak és hogy Krisztus azokért teljes kiengesztelést hozott? Ugyancsak vidám keresztyénnek kell tehát lenned! Egészen át kell érezned, hogy felülemelkedtél e világ minden szomorúságán és nyomorúságán! Vajon mit árthatna neked más egyéb? Jöhet bármi, ha bűneid megbocsáttattak. Luther mondta: „Verj Uram, verj, mert bűneim megbocsáttattak. Csakhogy megbocsátottál nekem, most már verj, ahogy neked tetszik”. Hasonló értelemben mondhatod: küldj betegséget, szegénységet, veszteséget, keresztet, üldözést vagy bármit. Megbocsátottál nekem, azért vidám az én lelkem. Kedves keresztyén, mivel megmentettél és boldoggá lettél, légy hálás teljes szeretettel. Ragaszkodj a kereszthez, melyre bűneid felfeszítettek! Szolgálj Annak, ki neked szolgált! „Kérlek azért titeket atyámfiai az Istennek irgalmasságára, hogy szánjátok oda a ti testeiteket élő, szent és Istennek kedves áldozatul, mint a ti okos tiszteleteteket.” Ne hagyd, hogy buzgóságod elpárologjon és elenyésszen a dicséret és hálaadás üres és múlandó hullámzásában, hanem mutasd meg szereteted az Iránta való odaadás szívélyes és mélységes jelével. Szeresd Annak testvéreit, aki téged szeretett. Ha van valahol egy sánta és béna Méfibóset, fogd fel annak ügyét Jonatánért. Ha van valahol egy szegény, súlyosan megpróbált hívő testvér, sírj vele és viseld annak keresztjét Azért, aki fölötted sírt és bűneidet hordozta. Mivel te Krisztusért olyan szabad megbocsátásban részesültél, menj és hirdesd másoknak a megbocsátó szeretetről szóló örömhírt. Ne elégedj meg azzal, hogy csak a tied ez a kimondhatatlan kegyelem, hirdesd messze el a keresztről szóló igét. A szent öröm és az üdvös szabadság jó prédikátorává tesznek téged s az egész világ az a hely lehet a részedre, ahol az isteni kegyelmet hirdetheted. A vidám és szent érzelem a leghatásosabb prédikáció, de ezt egyedül az Úr adhatja neked ajándékul. Imádkozz ma azért, mielőtt kimész világi foglalkozásodba. Ha csak az Úrnak rajtunk végzett munkáján örvendezünk, akkor nem nagyon örvendhetünk.

Augusztus 15.

„És kiment Izsák estefelé elmélkedni a mezőre.” (1 Mózes 24,63)

Izsák foglalkozása nagybecsű foglalkozás volt. Ha a balgatagok tudnának bölcsességet tanulni, úgy az imában és az isteni dolgok fölött való elmélkedésben nemesebb társalgást, méltóbb és lekötőbb foglalkozást találnánk, mint azokban a hiúságokban, melyek most oly ellenállhatatlan varázserőt gyakorolnak rájuk. Ha többet volnánk a magány csendjében, előrehaladottabbak volnánk a tudásban, gazdagabbak a kegyelemben, boldogabbak az Istennel való társalgásban, mint a magányba vonulás nélkül. Az érzelmek összegyűlése feldolgozta a lelki táplálékot bennünk, melyet kívülről nyertünk és átviszi azt belső életünk húsába és vérébe. Oly édes az elmélkedés, ha Jézus képezi megfigyelésünk tárgyát. Izsák Rebekával találkozott, amikor imádkozott. Sokan találták már meg éppen az imádkozás alkalmával legdrágább szerettüket. A hely megválasztása fenséges volt. Imakamránk a mezőn Isten mondásaival van ékesítve, hogy azokra emlékezzünk. A cédrustól az izsópig, a suhogó szárnyú sastól az éneklő tücsökig, a kék égbolttól a harmatcseppig minden bölcsességre tanít. S ha Isten megvilágosította szemeinket, akkor ezen oktatás által a lélek sokkal élénkebben indul meg, mint az írott könyvek által. Szűk szobáink nem olyan egészségesek, derültek, kellemesek és meghatók, mint a szabad természet. Semmit se tekintsünk közönségesnek vagy tisztátalannak, hanem gondoljuk meg, hogy minden teremtmény a Teremtőr utal és a mezőt szent hellyé varázsolja. Nem kevésbé volt kedves az idő megválasztása. A nap leáldozásának idején, amikor fátyol húzódik a világra, oly nyugalmat nyújt a léleknek, miközben a földi gondok helyet adnak a mennyei közösség örömeinek. A nap lementének dicsősége csodálkozást kelt bennünk és az ünnepélyesen beálló éjszaka tiszteletre serkent. Ha napi munkád megengedi kedves olvasó, akkor jó, ha este egy órányit a szabadban tartózkodsz, de ha az nem lehetséges, Isten a városban is, csendes magányodban, vagy a zajló tömeg zűrzavarában szintén közel van hozzád. Engedj szívednek kimenőt, hadd keresse fel Őt.

Augusztus 16.

„Adjátok az Úrnak neve tiszteletét.” (Zsoltárok 29,2)

Isten dicsősége az Ő lényéből és tetteiből származik. Ő dicsőséges lényében, mert benne mindaz oly teljességben megvan, ami szent, kedves és jó, hogy Neki telve kell lenni dicsőséggel. Tetteinek, melyeket cselekszik, szintén fenségesnek kell lenni, mert azok az Ő lényéből folynak. S minthogy azt akarja, hogy tetteiben jósága, kegyelme s igazsága nyilvánuljon meg teremtményei előtt, gondosan őrködik afölött, hogy azzal egybekötött dicsőség egyedül Neki adassék. Nincs bennünk semmi, amivel dicsekedhetnénk, mert ki az, aki minket mások fölé emel? Ugyan mink van, amit nem a kegyelem Istenétől vettünk volna? Azért nagy gondot kell arra fordítanunk, hogy alázatosan járjunk az Úr előtt. Mihelyst magunkat dicsérjük és magasztaljuk, a Magasságos ellen lázadunk fel, mint olyanok, kik Vele hasonló dicsőségre számítunk, holott a mindenségben csak egy dicsőségnek van helye. Fellázadhat-e a nap ellen az a féreg, mely egy óráig él, melyet a nap melegít sugaraival, attól kelt életre? Fellázadhat-e a cserépedény a fazekas ellen, ki korongján alakította azt? Perelhet-e a pusztának homokja a vihar szelével? Vagy ellenállhat-e a sivító orkánnak az óceánon egy vízcsepp? „Adjatok az Úrnak, népeknek nemzetségei, adjatok az Úrnak dicsőséget és erősséget! Adjatok az Úr nevének dicsőséget, hozzatok ajándékot, és jöjjetek eleibe, imádjátok az Urat a szentség ékességében.” No de, alighanem az a legnehezebb küzdelmek egyike a keresztyén életében, míg megtanulja ezt a mondást: „Nem nekünk Uram, nem nekünk, hanem a te nevednek adj dicsőséget.” Ezt a tant az Úr folyton ismétli nekünk és gyakran fájdalmas fenyíték által vési emlékünkbe. Ha a keresztyén dicsekedni kezd: „Mindent cselekedhetek” és nem teszi hozzá: „Azáltal, ki engem megerősít”, akkor rövid idő múlva sóhajtozni fog: „Semmit sem tehetek” és porig alázza magát. „Aki dicsekedik, az Úrban dicsekedjék.” Ha teszünk valamit az Úrért, melyet Ő kedvesen vesz, tegyük lábához koronánkat és mondjuk: „Nem én, hanem az Istennek velem való kegyelme!”

Augusztus 17.

„Bízom Isten kegyelmében.” (Zsoltárok 52,10)

Elmélkedj egy kissé az Úrnak erről a jó voltáról, mert ez irgalmasságból fakadó kegyelem. Gyöngéd és szeretetteljes kézrátétellel gyógyítja a töredelmes szíveket és kötözi be azokak sebeit. Éppen oly irgalmas az Ő jóságának nyilvánításában, mint annak nagyságában. Igen nagy jóság ez. Semmi sem kicsiny, ami isteni. Kegyelme végtelen, mint Ő maga. Azt megmérni nem lehet. Az Ő kegyelme oly nagy, hogy a nagy bűnösöknek nagy bűnt bocsát meg, nagy békességet és nagy örömöt nyújt és a nagy Isten nagy egébe emel minket nagy gyönyörűségre. Ez ki nem érdemelt kegyelem. A kegyelem valóságban nem is lehet más, mert megérdemelt kegyelem csak az igazságnak meg nem felelő elnevezés lenne. A bűnös részéről nem lehetett jogot tartani a Magasságos szívélyes részvétére, ha a lázadó rögtön a pokol tüzére ítéltetett volna, a kárhozatot bőségesen kiérdemelte volna. De mivel a haragtól fel lett mentve, az egyedül a könyörülő szeretet műve, mert a bűnösben nincs arra nézve semmi alap. Ez gazdag kegyelem. Vannak nagy dolgok, melyek mindazáltal kevésre képesek, de ez a kegyelem megkeseredett lelkünk kedves vigasza, aranyedényből vett olaj vérző sebünkre, megtört csontjainknak mennyei gyógyulás, megfáradt lábainknak királyi kocsi és szerető kebel remegő szívünk számára. Ez sokszoros kegyelem. Mint Bunyan mondta egyszer: „Isten kertjében minden virág megvan”. Ez nem felaprózott kegyelem. Azt gondoljátok talán, hogy csak egy kegyelmet nyertek, de tapasztalnotok kell, hogy az a kegyelem egész felhőzete. Ez egy bőséges kegyelem. Milliók élvezték azt, de kimeríthetetlen. Mindenkor ugyanolyan friss, szabados és teljes. Ez egy maradandó kegyelem. Ez sohasem szűnik meg. Ha Isten kegyelme a te barátod, úgy veled lesz minden kísértésben és megóv az eleséstől. Veled lesz a nyomorúságban, hogy el ne merülj. Veled lesz az életben, mint arcod világossága. Veled lesz a halálban, mint lelked napja, amikor minden földi vigasz eltűnik. „A te hatalmadról éneklek és a te kegyelmességedet hirdetem minden reggel!”

Augusztus 18.

„A szeretet sokakban meghidegül.” (Máté 24,12)

Én bennem is? Óh, ha úgy van, mondjátok meg nekem, miként gyógyulhat meg újból szeretetem? Az orvosok azt állítják, hogy a beteg részére legalkalmasabb tartózkodási hely az ő hazája, születésének helye. Ha a szeretet bennünk meghidegül és megbetegedik nem gyógyulhat meg másutt, csak ahol született. Hát van Jézus iránti szeretetünk születésének helye? A sínai hegyen született, ahol az Úr leszállt a szent hegyről, hol a szent előlépett a Párán hegyéről sok ezer szentjeivel? Ahol a hegyek megolvadtak az Ő lábai alatt és a sziklák viaszként olvadoztak rettentő jelenléte miatt? Óh, nem! A Tábor hegyén született, hl az Úr megdicsőült és ruhái fényesek lettek és fehérek, mint a hó? Nem! Homály fedte azoknak szemeit, kik Őt ott nézték és elálmosodtak, mert a dicsőség leverte őket. Megmondom nektek, hol kezdődik a szeretet élete. A szeretet a Gecsemáné kertjében született, ahol az Úr Jézus nagy vércseppeket izzadott. Pilátus palotájában nevelkedett, ahol az Úr Jézus hátát tartotta a verőknek és arcát azoknak, kik Őt leköpték és ütötték és ahol fejét tövissel koronázták. A szeretet naggyá nőtt a keresztnél, a haldokló Isten sóhajai között, a Megváltó vérének csörgedezése mellett. Mondjátok meg azt nekem, Istennek gyermekei, honnan ered szeretetetek, máshonnan, mint a kereszt alól? Láttátok e gyönyörű virágot a Golgotán kívül valahol másutt fakadni? Nem csak ott, hol azt a szeretetet láttátok, mely önmagát átadta a megkötözésre és meghalt a saját csapása alatt; mely életét önként odaadta, jóllehet, hatalma lett volna azt megtartani és újra felvenni. Ott született a ti szeretetetek. Kedves lélek, ha beteg szereteted gyógyulását óhajtod, vidd azt ezekre a szent helyekre. Ültesd le az olajfák árnyékában, állítsd fel egy magaslatra, hadd figyelje a vér alácsörgedezését. Vidd a kereszthez és mutasd meg neki a megöletett Bárányt, és törpe szereteted tényleg óriássá növekszik, szereteted elhaló szikrája fel fog lángolni.

Augusztus 19.

„És megáll, és legeltet az Úrnak erejével.” (Mikeás 5,4)

Krisztus uralkodása az Ő gyülekezetében azonos egy pásztor-királyéval. Erővel és hatalommal bír, de ez egy bölcs és szeretetteljes pásztornak hatalma az ő segélyére szorult szerető nyája felett. Ő parancsol és engedelmességre talál, de ez a jól gondozott és szeretettel ápolt bárányok készséges engedelmessége, kik vidáman simulnak szeretett pásztorukhoz, kinek hangját ők jól ismerik. Ő a szeretet ereje és a jóság hatalma által uralkodik. Az Ú uralma jótékony hatású. Az van mondva: „Ő pedig fel fog lépni és legeltetni”. Ő, a gyülekezet egyedüli feje, gondoskodik és ténykedik övéi jólétéért. Nem ül le trónjára büszke nyugalommal, kormányzásában nem hagyja használat nélkül a kezében tartott pálcát. Nem, Ő előjön és legeltet. Ez a kifejezés „legeltetni” úgy az eredeti szövegben, mint a görög nyelvben mindazt jelzi, amit egy pásztor hűsége képes megtenni: vezetni, őrködni, őrizni, gyógyítani, szeretni éppen úgy, mint legeltetni. Az Ő uralkodása maradandó. Az van mondva: „Ő pedig fel fog lépni és legeltetni”, nem az: „Ő majd ekkor vagy akkor fog legeltetni és végre felhagy a hivatásával”; vagy: „Egyszer ébredést fog előidézni s azután magára hagyja gyülekezetét, mígnem az eleped a szárazság miatt”. Az Ő szemei nem szunnyadnak és kezei nem nyugodnak soha. Szíve nem szűnik meg szeretettel dobogni és vállai nem fáradnak meg gyermekeinek terhét hordozni. Az Ő uralmának tevékenysége erős és hatalmas. „És legelteti az Ő népét az Úrnak erejével”. Ahol a Krisztus, ott van az Isten, és mindaz, amit Krisztus tesz, az a Magasságosnak cselekedete. Óh, ez egy drága igazság, ha megszívleljük, hogy Ő, ki ebben az órában népe jólétéért közbe lép, az igaz Istenből való Isten, kinek minden térd meghajol mennyen és földön. Óh, boldogok vagyunk, hogy olyan pásztorhoz tartozunk, ki emberré léte által testvéreivé tesz, és akinek Istensége minket védelmez és oltalmaz. „Jöjjetek, hajoljunk meg, boruljunk le; essünk térdre az Úr előtt, a mi alkotónk előtt! Mert ő a mi Istenünk, mi pedig az ő legelőjének népei és az ő kezének juhai vagyunk.”

Augusztus 20.

„Dávid…Jákób Istenének felkentje és Izráel dalainak kedvence.” (2 Sámuel 23,1)

Mindazon szentek között, kiknek életük a Szentírásban fel van jegyezve, Dávid magaslik ki az ő legérdekesebb, legváltozatosabb és legtanulságosabb életmódja által. Ennek életében találkozunk nyomorúságokkal és kísértésekkel, melyek hasonló egyesülésben az Ószövetség szentjeinek egyikénél sem találhatók meg. Azért Ő a mi Urunk és Megváltónk egyik rendkívül találó képmása. Dávid magán tapasztalt minden emberi állás és hivatás szenvedéseit. A királyoknak megvannak a maguk próbáltatásaik, s Dávid koronát viselt. A földművesnek megvannak a maga gondjai, Dávid pásztori botot is kezelt. A vándornak sok kellemetlenséget kell eltűrnie. Dávid az Engedi szikla üregeiben és barlangjaiban tartózkodott. A hadvezér nehézségekkel küzd, s Dávid nem viselhette el Sérujának fiait, kik őt bosszantották. Az a férfi, ki gyönyörűséges énekszerző volt Izraelben, barátaitól is megkísértetett: Akitófel, a királyi tanácsos, elhagyta és elárulta őt. „Aki velem kenyeret evett, sarkát felemelte ellenem.” Legbántóbb ellenségei saját családtagjai voltak, gyermekei voltak legnagyobb keresztje. A szegénység és gazdagság, a dicsőség és gyalázat, az egészség és betegség kísértései kipróbálták rajta hatalmukat. Külső kísértések zavarták meg békéjét, belső kísértések ásták alá örömét. Alig menekült meg Dávid egyik nyomorúságtól, már a másikba esett. Alig szabadult meg a szomorúság és vigasz nélküli állapotból, újból a nyomor legnagyobb mélységeibe merült. Istennek minden habjai és hullámai rá zúdultak és elborították árjaikkal. Dávid zsoltárai valószínűleg éppen ezért szolgálnak a tapasztalt keresztyénnek általános gyönyörűségére. Lelkületünk minden mozzanatát, elragadtatást és lehangoltságot, Dávid kellően ecsetel tapasztalataiban. Ő jól ismerte az emberi szívet, mert a legjobb iskolában neveltetett, a benső személyes tapasztalat iskolájában. Ha ebben az iskolában kapunk oktatást, akkor növekedünk korban és kegyelemben, akkor Dávid zsoltárai hovatovább mindig kedvesebbek lesznek előttünk és rájövünk, hogy itt „gyönyörűséges és füves helyeken leszünk legeltetve és kies vizek mellé vitetünk”. Lelkem, bár felüdítene és megerősítene téged ma Dávid tapasztalata!

Augusztus 21.

„A mással jót tevő ember megkövéredik; és aki mást felüdít, maga is üdül.” (Példabeszédek 11,25)

Itt az a nagy igazság közöltetik velünk, hogy adnunk kell, ha venni akarunk; hogy vetnünk kell, ha gyűjteni akarunk; hogy másokat kell boldogítanunk, ha boldoggá akarunk lenni. Azután mások lelki jóllétét kell keresnünk, ha óhajtjuk, hogy mi magunk is megerősödjünk lelkileg. „A mással jót tevő ember megkövéredik, és aki mást felüdít, maga is üdül.” Az a törekvés, hogy másoknak használjunk, áldásos működésre fejleszti erőnket. Vannak elrejtett tehetségeink és szunnyadozó képességeink, melyek gyakorlat által napfényre kerülnek. Munkára való erőnk önmagunkban marad elrejtve mindaddig, míg nem merészkedünk kimenni az Úr táborába harcolni, vagy még nincs bátorságunk a nehézségek hegyeit megmászni. Nem tudjuk milyen gyöngéd részvét lakozik bennünk, míg nem törekszünk az özvegyek könnyeit felszárítani és az árvák nyomorát enyhíteni. Gyakran tapasztaljuk, hogy mialatt másokat tanítunk, magunk is gazdagabb ismeretekhez jutunk. Óh, milyen üdvös tanítást nyertek némelyek közülünk a betegek és haldoklók ágyánál! Odamentünk, hogy vigaszul vigyük az írás szavait és elmentünk megszégyenülve tudásunk csekélysége és elégtelensége miatt. Amikor szegény szentekkel beszélgetünk, alaposan megismerjük Istennek útjait és mélyebb belátást nyerünk az isteni igazságba. Innen van az, hogy ha másokkal jót teszünk, alázatosabbak leszünk. Rájövünk, hogy mily sok kegyelem van ott, ahol azt a legkevésbé várnánk, és hogy milyen gyakran túltesznek rajtunk a szegény hívők az igazság ismeretében. Vigaszunk is szaporodik, ha másokért fáradozunk. Törekszünk őket felbátorítani s a vigasztaló szavak felüdítik saját szívünket. Úgy vagyunk, mint az a két ember a havasokban: az egyik betakarta a másik testét hóval, hogy megvédje a fagyás általi haláltól, e munka által saját vérét is mozgásban tartotta, így a saját életét is megmenthette. A sareptai özvegyasszony ételt adott a prófétának szegényes készletéből és attól a naptól kezdve nem ismert szükséget. „Adjatok, nektek is adatik. Teljes, megrázott, megnyomott és elfolyó mértéket adnak a ti szívetekbe”.

Augusztus 22.

„Kényszerítelek titeket, Jeruzsálemnek leányai, ha megtaláljátok az én szerelmesemet, mit mondotok néki? Hogy én a szerelem betege vagyok!” (Énekek éneke 5,8)

Azon hívő szavait halljuk itt, aki Jézus kegyelmes jelenlétét és közösségét óhajtja. Beteg az ő Ura iránt való szeretet miatt. A kegyelemben részesült lelkek soha sem érzik tökéletesen jól magukat, ha nincsenek a Krisztussal való benső egyesülésnek állapotában, mert ha távol vannak Tőle, akkor nincs békéjük. Minél közelebb vannak Ő hozzá, annál közelebb vannak a tökéletes mennyei nyugalomhoz. Minél közelebb vannak Ő hozzá, annál teltebb a szív, mely nem csak békével telik meg, hanem élettel, erővel, örömmel, mert mindez az Úr Jézussal való folytonos érintkezéstől függ. Ami a nap a nappalnak, a hold az éjszakának, a harmat a virágnak: az minekünk az Úr Jézus Krisztus. Ami a kenyér az éhesnek, a ruha a mezítelennek, a magas a szikla árnyéka a vándornak a száraz vidéken: az a mi részünkre az Úr Jézus. Azért, ha nem éreznénk a Vele való egységünket, nem csodálkozhatnánk azon, ha lelkünk az Énekek Énekének szavaiban törne ki: „Kényszerítelek titeket, Jeruzsálemnek leányai, ha megtaláljátok az én szerelmesemet, mit mondotok néki? Hogy én a szerelem betege vagyok!”. E Jézus utáni mély óhajtozás, ez a komoly vágyódás nagy áldással van egybekötve: „Boldogok, akik éhezik és szomjúhozzák az igazságot”. Tehát kimondhatatlanul boldog, aki szomjúhozza az Igazat. Az ilyen éhség üdvös, mert Istentől jön. Ha nem lehet részem megelégedésig a teljes áldásban, akkor ezen áldás elnyerésére az epedő szomjúság és esdeklő éhség édes vágyakozásával törekszem, mígnem Krisztusban felüdülök és megelégszem. Ha Krisztust nem élvezhetem, úgy részemre a mennyei boldogsághoz a legközelebbi kapu az, ha Őt éhezem és szomjúhozom. Ez olyan éhség, mely az Úr által magasztalt boldogságok között tündöklik. De a boldogság dicsérete ígéretet is magában foglal. Az olyan éhező lelkek „megelégítettnek” azzal, amit kívánnak. Ha az Úr Jézus maga iránt vágyat kelt bennünk, azt a vágyat ki is elégíti. És ha ígérete szerint hozzánk jön, ó, mily üdvös találkozás lesz az.

Augusztus 23.

„És nem hallik többé abban siralomnak és kiáltásnak szava!” (Ézsaiás 65,19)

A megdicsőültek nem sírnak többé, mert a szomorúságra szolgáló minden külső körülmény elvétetett. Ott nem létezik megtört barátság. A mennyben nem létezik többé meghiúsult reménység. Szegénység, éhség, veszedelem, üldözés és rágalom ott ismeretlenek. Szenvedés nem bánt, sem a halál gondolata, sem veszteség nem szomorít többé. Ott nem sírnak többé, mert ott tökéletes szentség van. „A csalárd és gonosz szív sem taszítja el többé ez élő Isten színe elől, bűn nélkül állnak trónja előtt és tökéletesen hasonlítanak az Ő fia ábrázatához.” Ott megszűnhetnek bánkódni azok, akik megszűntek bűnt cselekedni. Nem sírnak többé, mert eltűnt a változástól és átalakulástól való félelem. Tudják, hogy örökre el vannak rejtve. A bűn ki lett zárva, ők pedig be lettek zárva. Olyan városban laknak, melyet soha sem lehet bevenni; olyan nap sugarainál sütkéreznek, mely soha sem áldozik le, olyan folyóból üdítik fel magukat, amely nem szárad ki soha, olyan fáról szakítanak gyümölcsöket, mely soha sem hullatja el leveleit. Számtalan világi év múlhat el, de az örökkévalóság nem merül ki soha, s amíg az örökkévalóság tart, addig tart az ő halhatatlanságuk és üdvösségük is. Mindenkor az Úrnál vannak. Nem sírnak többé, mert minden vágyuk kielégíttetett és minden kívánságuk beteljesedett. Nem kívánhatnak olyasmit, amit már nem bírnának. szem és fül, szív és kéz, tudás, képzelőerő, remény, vágy, akarat és minden lelki tehetség tökéletesen ki van elégítve, s habár mostani tudásunk tökéletlen is arra nézve, amit Isten készített az Őt szeretőknek, mindazáltal a Szent Lélek jelentése folytán tudjuk jól, hogy az üdvözültek odafenn a szentélyben kimondhatatlan boldogok. Krisztusnak öröme, mely a gyönyörűségnek végtelen teljessége, bennük lakozik. A végtelen boldogság feneketlen és pártnélküli tengerében fürödnek. Ez az örömteljes nyugalom számunkra van fenntartva. Talán már közel van. Rövidebb vagy hosszabb idő múlva az a fűzfa, melyre hárfánkat függesztjük, a diadalpálmaágával lesz kicserélve és a gond harmatcseppjei az örök gyönyör gyöngyeivé változnak át.

Augusztus 24.

„Előttük megy fel az úttörő” (Mikeás 2, 13)

Mivel az Úr Jézus zarándokutunkon megelőzött bennünket, minden másként alakul, mintha Ő sohasem lépett volna erre az útra. Ő minden ellenséget legyőzött, melyek ezt az utat veszélyessé tették. Légy hát bátor, te csüggedt harcos! Krisztus nemcsak, hogy járt ezen az úton, hanem meg is ölt minden ellenséget. Félsz a bűntől? Nézd, keresztjére szegezte azt. Félsz a haláltól? Ő lett a halál halála. Félsz a pokoltól? Ő elzárta azt a keskeny úttól, melyen gyermekei Hozzá mennek; azok sohasem látják meg a kárhozat fertőjét. Amilyen ellenséggel csak találkozhatna a keresztyén, azokat Ő mind legyőzte. Bár leselkednek az oroszlánok, de körmeik meg vannak rontva; sziszegnek a kígyók, de méregfogaik ki vannak szedve; tombolnak a rohanó folyók, de át vannak hidalva és elgátolva; lobognak a lángok, de mi azt a szennytelen ruhát viseljük, mellyel sértetlenül mehetünk át a tűzön. Az a fegyver, mely megsemmisítésünk végett lett kovácsolva, már eltört; azok a harci eszközök, melyek az ellenség ellenünk készített, már elvesztették élüket. Isten a Krisztus személyében minden hatalmat, mely nekünk valamelyest kért okozhatott volna, eltávolított és ártalmatlanná tett. Nos, rajta hát, Krisztus harcosainak serege felemelt fővel járhat, s te vándorpályádat bátran folytathatod, mert le van győzve előtted minden ellenség. Mit akarsz még mást csinálni, mint bátran előremenni és a prédát elhozni? Leverettek, legyőzettek; összes teendőd abban áll, hogy a zsákmányt eloszd. Persze, még gyakran fogsz harcolni, de csak legyőzött ellenséggel. Kezei meg vannak rontva, jóllehet megkísérli, hogy elejtsen, de ereje nem felel meg romlott szándékának. Győzelmed megkönnyebbül, zsákmányod pedig mérhetetlen.

Föl harcosok, lelkesedve!
Kövessük Üdvözítőnk,
Ő érettünk megszenvedett
És a mennybe költözött,
Fejedelmünk győzött már, -
Szégyen, aki tétlen vár!

Augusztus 25.

„Az ő gyümölcse gyönyörűséges az én ínyemnek” (Énekek Éneke 2, 3)

A Szentírásban a hit mind az öt érzék által van jelképezve. A hit, látás: „Tekints a sziklára, melyből kivágattatok”. A hit, hallás: „Hallgassatok engem, hogy éljen a ti lelketek”. A hit, szaglás: „A Te ruháid mirha, aloe és kasia illatúak”. „A Te drága kenetid jók illatozásra, a Te neved elterjedt, mint a drága kenet”. A hit szellemi tapintás. Ezen hit által ment át az asszony a sokaság között és érintette Krisztus ruhájának szélét, s e hit által fogjuk fel az élet igéjének láthatatlan javait. A hit a lélek számára ízletes: „A Te beszéded édesebb az én számnak a méznél”. „Ha nem eszitek az ember fiának testét és nem isszátok az ő vérét, nem lesz élet ti bennetek”, mondja Krisztus. Ez az ízlelés a hit legmagasztosabb működéseinek egyike. A hit legelső gyümölcse a hallás. Hallgatjuk Istennek hangját, de nemcsak külső füleinkkel, hanem a lelki ember belső füleivel. Ezt a hangot Isten igéjéből halljuk és el is hisszük, hogy az úgy van. Ez a hit „hallása”. Azután az érzelem a nekünk nyújtott igazságot megnézi, azaz: felfogjuk azt és megértjük annak értelmét. Ez a hit „látása”. Azután felfedezzük, mily becses az ige, csodálkozni kezdünk rajta és drága illattal teltnek találjuk. Ez a hit „szaglása”. Azután érezzük a Krisztus Jézusban ajándékozott és készített kegyelem értékét. Ez a hit „érzése”. A hit e működéseinek mindegyike üdvösséget eszközöl. Ha Krisztus beszédét halljuk lelkünkben, mint Isten igazi beszédét, ez boldoggá tesz bennünket. De az igazi örömöt a hit megfigyelése nyújtja, amelyben annak szent ízét tapasztaljuk, ezzel Krisztust magunkba felvesszük és az Ő kedvességének és dicső voltának belső és szellemi elsajátítása által lelkünk táplálékává válik. Így, azután ,,az óhajtott árnyékban ülünk és az ő gyümölcse gyönyörűséges a mi ínyünknek. Virágokkal üdít és jó illatú almákkal táplál bennünket”.

Augusztus 26.

„Elrendelte szövetségét örökre.” (Zsoltár 111, 9)

Az Úr népe örül a szövetségnek, mely részükre a vigasz elzárhatatlan forrása. A Szentlélek gyakran vezeti őket annak lakodalmába és a szeretet lobogója lengedez felettük. El vannak ragadtatva, ha e szövetség magas korát megfigyelik és meggondolják, hogy a csillagok még nem futottak pályájuk körvonalán, mikor már a szentek minden körülményei elrendezve és biztosítva voltak a Krisztusban. Egész különös kedvesség van abban részükre, ha megemlékeznek a szövetség bizonyosságáról és szem előtt tartják „a Dávidnak tett irgalmasságot”. Örülnek annak, hogy magasztalhatják és megénekelhetik e szövetséget, mint olyat, amely aláíratott, megpecsételtetett, megerősíttetett és minden része jól megfontoltatott. Gyakran ugrándozik szívük az örömtől, ha szemügyre veszik a szövetség változhatatlanságát. Ez olyan szövetség, melyet sem idő, sem örökkévalóság, sem élet, sem halál nem képes felbontani. Olyan szövetség ez, mely oly régi, mint az örökkévalóság és oly törhetetlen, mint az idők sziklája. Bensőleg örülnek e szövetség teljességének is és felüdülnek abban, mert látják, hogy abban mindenről gondoskodva van számukra. Isten az ő örökségük, Krisztus a barátjuk, a Szentlélek vigasztalójuk, a föld szállásuk, a menny hazájuk. A szövetségben olyan örökséget látnak, mely fenntarttatik mindegyik lélek részére és biztosíttatik, mely benne foglaltatik az ős, örök adományozási okiratban. Óh, hogyan ragyognak szemeik, mikor az Isten igéjében felismerik e kincsekkel teli hagyatékot! Mennyire eltelik lelkük az elragadtatástól, amikor isteni rokonuk testamentumában és végakaratában látják, hogy az az átruházás csak nekik szól! Egész különös öröme az az Isten gyermekeinek, ha e szövetség kegyelmi gazdagságát megfigyelik. Látják, hogy a törvény félre tétetett, mert az a cselekedetek szövetsége volt és az érdemen alapult. Az újszövetséget pedig megismerik, hogy az maradandó, mert annak alapja, előfeltétele, védelme, vára, hatalma és zárköve a kegyelem. Ez a szövetség gazdagsággal telt kincstár és készlettel teli tárház, élővízzel telt forrás, az üdv tartája, a béke szabadságlevele és a gyönyörrel teljes menny.

Augusztus 27.

„Meddig nem hisznek nékem”. (4 Mózes 14, 11)

Nagy gondot fordítsatok arra, hogy a hitetlenség szörnyetegét távol tartsátok magatoktól. Ez annyira megbecsteleníti Krisztust, hogy megvonja tőlünk az Úr érezhető közellétét, ha azzal haragítjuk, hogy helyet adunk a kételkedésnek. Ez persze olyan konkoly, melynek magvát sohasem lehet tökéletesen kiirtani szívünk földjéből, de törekednünk kell buzgalommal és kitartással annak gyökereit kipusztítani. Az összes gyűlöletre méltó dolgok között a legutálatosabb a hitetlenség. Romlott lénye annyira át van hatva méreggel, hogy aki azzal bánik, vagy vele érintkezik, vesztére válik. Részedről, hívő keresztyén, nagy bűn a hitetlenség, mert az Úrtól eddig nyert kegyelem növeli vétkedet, ha most kételkedsz Benne. Hitetlenséged fejét a legérzékenyebb módon koronázod meg a legszúrósabb tövisekkel. Igazán kegyetlenség egy bensőleg szeretett feleségtől, ha hű és jóságos férje iránt bizalmatlan. Ez a bűn balgatagság, ok nélküli és jogtalan. Az Úr Jézus sohasem adott a legkevésbé sem okot a bizalmatlanságra. Milyen durvaság az, ha azok kételkednek bennünk, akikkel szemben szüntelen szeretettel és őszintén viseltetünk. Jézus a Magasságos fia, ki mérhetetlen kincsekkel bír. Gyalázatosság tehát mindenhatóságában kételkedni és annak elégségében bizalmatlankodni. A hegyeken való sok ezer barom elég a mi táplálásunkra, még ha oly éhesek vagyunk is és az ég csűrjei nem üresednek meg azért, mert eszünk. Ha Krisztus csak víztartó gödör volna, akkor kimeríthetnénk tartalmát, de ki meríthetne ki egy élővíz kútfőt, mely az örökéletbe folyik? Millió lelkek elégítették ki Benne szükségeiket és azok közül egyetlenegy sem panaszkodott a felüdülés hiányossága miatt. El, el e hazug árulóval, a hitetlenséggel, mert egyedüli törekvése az, hogy szétszakítsa a közösség kötelékét, és hogy lelkünket Megváltónk távolléte fölött való bánat töltse be. Öljétek meg ezt az utálatos férget: Le veled, te áruló, szívből útállak téged!

Augusztus 28.

„Mécsbe való olaj.” (2 Mózes 25, 6)

Lelkem, mennyire szükséges neked az olaj, mert olaj nélkül lámpád nem sokáig fog égni? A kanóc füstöl, és rossz szagot áraszt, ha fénye kialudt, ami akkor áll be, ha az olaj kifogy. Emberi természetedben nincs csörgedező olajforrás, tehát az olajárusoknál kell azt beszerezned a magad részére, különben ezt kell kiáltanod az öt bolond szűzzel: „A mi lámpásaink elalusznak!” A szent lámpák sem voltak képesek világosságot terjeszteni olaj nélkül. Habár a templomban álltak, mégis táplálni kellett azokat olajjal. Habár nem fújt rájuk erős szél, mégis gondozni kellet azokat. A te szükségleted is éppen olyan nagy. A legszerencsésebb viszonyok között sem ragyogtathatod hited világosságát egy óráig sem, ha nem öntetik beléd új kegyelmi olaj. Az Úr szolgálatában nem lehetett bármilyen olajat alkalmazni. Sem a kőolajat, mely a régebbi időben, nevezetesen Keleten oly dúsan fakadt a földből; sem a halzsírt, sem a dióolajat nem volt szabad használni. Egyetlenegy olajra esett a választás, amely a legkiválóbb faolaj volt. A természetes szívjóság megfelelő erénye, a külső szentség beképzelt erénye soha sem Isten szíve szerint való olaj. A valódi hívő tudja, hogy az Úrnak nem telhet kedve az olyan olajban, még ha egész folyamot képez is az. Ő a Gecsemánéban lévő olajsajtóhoz megy, és annál szerzi be szükségletét, aki ott sajtolt. Az üdvkegyelem olaja tiszta és mentes az üledéktől és tisztátalanságtól, ennél fogva az ezzel táplált világosság tiszta és fényes. Gyülekezeteink a Megváltó aranygyertyatartói, s mivel e világ világosságainak kell lenniük, sok kell nekik a szentség olajából. Óh, kérjük tehát önmagunk, pásztoraink és gyülekezeteink részére, hogy a „lámpához való olaj” soha ki ne fogyjon. Az igazság, szentség, öröm, ismeret és szeretet, mind a szent világosság lángjai. De ezek nem lobognak rajtunk, ha nem nyerünk imaolajat a Szentlélek Istentől. Ő, a minden jóknak adója, ajándékozzon naponként friss olajat hitünk edényébe, hogy lámpásaink mindenkor készek legyenek a lélek Vőlegényének fogadására!

Augusztus 29.

„Könyörülj rajtam én Istenem.” (Zsoltár 51, 3)

Egykor Istennek egy hű emberétől, — ki e földön a gyülekezet világossága volt, veszélyes betegségbe esett, — megkérdezték: „Ha ez a betegség halálos lesz, melyik szentírási helyet válasszák a gyászbeszéd szövegéül?” Mire ezt felelte: „Ah, érzem, hogy szegény és bűnös teremtmény vagyok, ki nem érdemes arra, hogy róla valamit beszéljenek. De ha a halotti beszédre szükség van, akkor ezekről az igékről tartsák azt: „Könyörülj rajtam én Istenem a te kegyelmességed szerint; irgalmasságodnak sokasága szerint töröld el az én bűneimet”. Az alázatosság ugyanazon szelleme vezette őt abban a felirat meghagyásában is, melyet a sírkőre kellett vésni. Nem tartalmazott az mást, csak nevét, születése és halála napját és e szavakat: „Itt nyugszik egy szegény nyomorult, tehetetlen földi féreg, ki magát az isteni irgalom szerető karjaira bízta.” A legtapasztaltabb és legkedveltebb szent sem közeledhet másként Istenéhez, csak ha a szabados kegyelemre támaszkodik. Az emberiség legnemesebbjei tudatában vannak annak, hogy ők is a legjobb esetben csak emberek. Az üres csónakok magasan kiemelkednek a vízből; de a mennyei jókkal megrakott hajók, mélyen járnak a vízben. A szájhős keresztyének sokat kérkednek, de Isten valódi gyermekei méltatlanságuk tudatában kegyelemért kiáltoznak. Rá vagyunk szorulva, hogy az Úr könyörüljön rajtunk, legyen kegyelmes tetteinknek, imáinknak, bizonyságtételünknek, alamizsnálkodásunknak és minden szentségünket illetőleg. A vér nem csak Izráel lakásainak ajtómellékére és küszöbeire hintetett, hanem a szenthelyre, a kegyelem táblájára és az oltárra is, mivel a bűn legszentebb dolgainkhoz is odatolakodik. Jézus vére okvetlen szükséges ahhoz, hogy azok minden szennytől megtisztítsanak. Ha már isteni szolgálatunk a kegyelem kiengesztelésére szorul, mennyivel inkább bűneink? Mily kedves tehát az a tudat, hogy az örök irgalmasság kegyelmes hozzánk, gyógyítja tévelygéseinket és üdíti megtört csontjainkat.

„Jöjjetek csak bűnös lelkek,
Terheltek és fáradtak
Kiharcolt Ő nektek mindent,
Nála leltek nyugalmat!”

Augusztus 30.

„Várjad az Urat!” (Zsoltár 27, 14)

Úgy tűnhet fel előttünk, mintha a várás könnyű dolog volna, holott ez olyan feladat, melyet a keresztyén hosszas évekre terjedő gyakorlat után tanul meg. Gyors menetelések és sáncmunkák könnyebbek Isten harcosainak a veszteglésnél és várakozásnál. A várakozó bizonytalanságnak vannak olyan órái, amikor a készséges keresztyén az Úrnak óhajtva szolgálni, nem tudja melyik útra lépjen, mire határozza el magát. Mit tegyen akkor? Nyugtalansággal gyötörje magát? Gyáván elfusson, félelemtelten kitérjen jobbra, vakmerően előre nyomuljon? Nem, egész egyszerűen várjon! De várjon imában! Kiálts Istenhez, vesd Ő reá gondjaidat! Mondd meg Neki, mi terhel, mi aggaszt és hivatkozz ígéretére, hogy nem akar téged elhagyni, sem el nem távozik tőled. A kétely idején, amikor különböző, össze nem egyeztethető kötelességek között kell döntenünk, dicső dolog az, ha gyermeki alázatban belenyugszunk a dologba és lelki együgyűséggel várjuk az Urat. Biztosan üdvünkre válik az, ha tudatlanságunkat érezzük, elismerjük, és készséges szívvel hagyjuk magunkat az isteni akarattól vezettetni. De várj hittel! Mutasd meg Benne vetett rendíthetetlen bizalmadat, mert a hitetlen és kétkedő várakozás csak szégyen az Úrra nézve. Hidd, hogy ha bár késő éjjelig várakoztat is, mindazáltal annak idején megjelenik. Jövetele bizonyos és nem késik. Várj csendes türelemmel. Ne lázadj fel amiatt, ha a próbáltatások vesszőjét némán kell tűrnöd, hanem áldd és magasztald Istent azért. Ne kívánkozz ismét a világba visszamenni, hanem fogadj mindent úgy, ahogyan Isten küldi. Menj készséges szívvel és együgyű lélekkel, minden akaratosság nélkül. Engedj át mindent szövetséges Istened kezébe és mondd: „Legyen meg Uram a Te akaratod”. Nem tudom mit tegyek, tanács nélkül vagyok, nem tudok többé kivezető utat, de várok, míg nem eloszlatod az áradatot vagy ellenségeimet visszaűzöd hátam mögül. Várok, ha naphosszat váratsz is, mert szívem egyedül Benned bízik, óh, Isten. Az én lelkem abban a teljes meggyőződésben vár Téged, hogy mindazáltal Te vagy az én vigaszom, osztályrészem, menedékem és váram.

Augusztus 31.

„Engem várnak a szigetek, és karomba vetik reménységüket.” (Ézsaiás 51, 5)

A súlyos megpróbáltatások idején nem bír a keresztyén olyasmivel e földön, amiben bízhatna, és amibe reményét vethetné. Egészen arra van utalva, hogy Istene karjaiba vesse magát. Amikor hajója egész a felső széléig alámerül, s emberi hatalom már nem segíthet, akkor kénytelen magát teljesen Istene gondviselésére és hűségére bízni. Óh, boldogító vihar, mely az embert egy ilyen rendíthetetlen sziklára dobja! Óh, áldott az a szélvihar, amely a lelket Istenhez, egyedül Istenhez ragadja! Némelykor a körülöttünk lévő jó barátok miatt nem tudunk Istenhez menni. De ha az ember nagyon szegény, baráttól elhagyatott és annyira gyámoltalan, hogy már nem tudja hová forduljon, akkor Atyjának karjai közé rohan, hogy szeretettel átölelje. Ha olyan súlyos és sajátságos nyomorúságoktól verettetik le, hogy már egy lélekben sem tud bízni, csak az ő Istenében, legyen azért hálás, mert akkor gazdagabban tapasztalja Urának jóságát és hűségét, mint bármikor azelőtt. Óh, te viharverte hívő ember, milyen üdvös nyomor az, mely téged Atyádhoz hajt! Lásd, meg a meglátogatást! Most, amikor nincs senkid, akiben bízhatnál és reménykedhetnél, keresd Őt, hogy Benne vesd minden bizodalmadat. Ne gyalázd meg kételkedéseddel a te Uradat és Mesteredet, hanem légy erős a hitben és adj dicsőséget az Istennek. Mutasd meg ennek a világnak, hogy neked a te Istened felér tízezer világgal. Mutasd meg a gazdagoknak, hogy mily gazdag vagy a te szegénységedben, mivel az Úristen a te segítőd. Mutasd meg az erőseknek, hogy mily erős vagy minden erőtlenséged mellett, mert az örökkévaló karok gyámolítnak téged. Most van a hit hőstetteinek és a bátor küzdelemnek az ideje. Légy erős és igazi hős, akkor az Úr, a te Istened egész bizonyosan megdicsőíttetik a te gyengeségedben és hatalma hirdettetik nyomorod közepette, oly bizonyosan, minthogy a mennyet és földet teremtette. Az égboltozat méltósága oda volna, ha a mennyezetet csak egyetlen egy oszlop is tartaná, s a te hited is veszítene dicsőségéből, ha valami olyanon nyugodna, amit testi szemmel fel lehetne fedezni. A Szentlélek Isten ajándékozzon meg téged azzal, hogy e hónap utolsó napján Jézus karjaiban nyugodj!

Szeptember 1.

„Tanácsoddal igazgatsz engem, és azután dicsőségbe fogadsz be engem.” (Zsoltár 73, 24)

A zsoltáríró érezte, hogy Isten vezérletére nagy szüksége van. Szívének balgatagságát már régen megismerte, s hogy azáltal újból és újból félre ne legyen vezetve, elhatározta magát arra, hogy ettől fogva Isten tanácsa fogja őt vezetni és kormányozni. Belátásunknak hiányos ismerete egy nagy lépés a bölcsesség felé, kiváltképpen, ha ez arra szolgáltat alkalmat, hogy egészen az Úr bölcsességére bízzuk magunkat. Mert tudjuk határozottan, hogyha bár nem is vagyunk képesek azt mindig belátni, hogy részünkre az a legjobb és legbiztosabb, ha a mindent látó Istenben bízunk. „Te igazgatsz engem.” Ez a legfeltétlenebb bizalom dicső kifejezése. Dávid bizonyos volt afelől, hogy az Úr leereszkedő szeretetteljes művét iránta nem hagyja abba. Ez neked való ige, hívő lélek, csak bízz meg benne. Biztos lehetsz abban, hogy a te Istened tanácsadód és barátod akar lenni, igazgatni akar és minden útadat elkészíteni. Megírt igéjében ez afelől való biztosítás számodra már részben beteljesedett, mert a Szentírásban az Ő tanácsa van veled közölve. Boldogok vagyunk, ha mindig az Isten igéje a mi irányadónk és vezetőnk! Mit érne a tengerész delejtűje nélkül? És mit érne a keresztyén bibliája nélkül? Az a csalhatatlan térkép, az a tengeri térkép, melyen minden sekélyes hely meg van jelölve, amelyen a romlás zátonyától az üdv égi kikötőjéig minden út meg van adva és fel van jegyezve azáltal, aki jártas az egész tengeri úton. Áldott légy, óh, Isten, hogy Benned bízhatunk, és hogy bennünket vezetsz és vezetni akarsz mindvégig! Istennek ez életben való vezérlete mellett megfigyeli a zsoltáros előrelátó tekintetével a végül bekövetkező isteni elfogadtatást: „hogy azután a dicsőségbe fogadj be engemet.” Minő gondolat, kedves hívő lélek! Isten maga fog téged dicsőségébe fogadni - igen, téged. Tévelyegsz, mellékutakon bolyongsz és kóborolsz ide-oda, mindazáltal végre a dicsőségbe fog téged bevenni! Lásd, ez a te örökséged; üdítsd ma ezzel magad, s vegyenek bár nehézségek körül, menj e igének erejében egyenesen a dicsőség trónjához.

Szeptember 2.

„A Simon anyósa pedig hideglelésben feküdt, és azonnal szóltak neki felőle.” (Márk 1, 30)

Kellemesen érint bennünket ez a futólagos bepillantás a halász apostol családi életébe. Mindjárt látjuk itt, hogy a családi öröm és a családi gond nem akadály az evangéliumi tevékenység hű teljesítésében. Nem, sőt inkább azok jobban kioktatják az isteni üdvüzenet hirdetőit, mint akármilyen iskola vagy nevelés, mert alkalom kínálkozik részükre, hogy saját húsuk és csontjuk előtt tanúi legyenek az Úr kegyelmi munkájának. Babona és hitetlenség, az önalkotta szentség és a féktelen szabad gondolkozás elvethetik és kárhoztathatják a házasságot, mindannak dacára az igazi keresztyénség és a kedves családi élet kiválóan egybe illenek. Péter háza kétség nélkül egyszerű halászkunyhó volt, de a dicsőség Ura belépett oda, benne lakozott és csodát művelt ott. Ha könyvecskénk ma valamely szegényes hajlékban lesz olvasva, annak lakói bátorságot meríthetnek ebből az igéből, hogy a király Jézus társaságát keressék. Isten gyakrabban lakik a szegények kunyhóiban, mint a pompás palotákban. Az Úr Jézus megfigyeli földi otthonotokat és várakozik, hogyan és hol tanúsíthatna irántatok kegyelmet. Simon házába betért a betegség, halálos hideglelés döntötte betegágyba anyósát és mihelyt eljött Jézus, elbeszélték Neki a súlyos megpróbáltatást, aki azonnal a beteg ágyához sietett. Van-e beteg a ti házatokban? Akkor az Úr Jézus a legjobb orvos, menjetek rögtön Hozzá és mondjatok el Neki mindent. Ismertessétek meg Vele azonnal körülményeiteket. Övéinek egyikét illeti az, azért nem lehet Előtte közömbös. Figyeljétek meg, hogy a Megváltó a beteg asszonyt azonnal meggyógyította. Senki sem tud úgy gyógyítani, mint Ő. Persze arra nem számíthatunk, hogy az Úr azonnal elvesz minden betegséget szeretteinkről. De azt tudjuk, hogy a hívő ima sokkal hamarabb eszközli a beteg gyógyulását, mint az emberi művészet és tudomány. S ahol az ima nem teszi meg a remélt hatást, alázattal kell meghajolnunk Annak akarata előtt ki az életnek és halálnak Ura. Jézus szerető szíve vár és hallgat sóhajainkra, nyugodjunk meg tehát vidáman akaratában.

Szeptember 3.

„Te, akit az én lelkem szeret.” (Énekek éneke 1, 7)

Dicső dolog, ha olyan állapotban vagyunk, hogy minden „ha” vagy „de” nélkül mondhatjuk az Úr Jézusnak: „Te, kit az én lelkem szeret”. Némelyek csak annyit mondhatnak Jézusról: reméljük, hogy szeretjük Őt, hisszük, hogy szeretjük Őt. De ilyesmivel csak szegényes és felületes tapasztalat elégedhet meg. Senki se hagyjon a legkevésbé sem addig lelkének nyugtot, míg egy ily komoly, mély, életbevágó dologban teljes bizonyosságot nem szerez magának. Ne elégedjünk meg azzal a felületes reménységgel, hogy Jézus minket szeret, sem azzal az üres bizodalommal, hogy szeretjük Őt. Az ókor szentjei nem éltek ilyen határozatlan szavakkal: „de”, „ha”, „remélem”, „hiszem”, hanem őszintén és nyíltan beszéltek. „Tudom, kiben hiszek”, mondja Pál apostol. „Jól tudom, hogy az én Megváltóm él”, mondja Jób. Szerezz biztos tudomást Jézus iránt való szeretetedről és ne elégedj meg kevesebbel addig, míg teljes bizonyossággal mondhatod, hogy részed van őbenne. Bizonyságul szolgál az, „hogy a Szentlélek tanúbizonyságát nyered, és annak bélyegét hordod lelkeden hit által”. A Krisztus iránti valódi szeretet minden esetben a Szentlélek műve, Ő hozza létre a szívben. E szeretetnek hatásos okozója a Szentlélek, de annak belső oka, hogy Jézust szeretjük, magában az Üdvözítőben van. Miért szeretjük Jézust? „Mert értünk odaadta magát.” Az Ő halála által nyertünk életet. Az Ő vére által jutottunk békéhez. Jóllehet gazdag volt, mégis szegénnyé lett értünk. Miért szeretjük mi Jézust? Az Ő személyének kiválóságaiért. Szépségének csodálása, szeretetreméltó voltának elragadtatása és az Ő végtelen tökéletességének ismerete tölt el bennünket! Nagysága, jósága és kedves lénye egy ragyogó sugárrá olvadnak össze, mely a lelket elbájolja és a gyönyör oly tengerébe meríti, hogy így kell felkiáltania: „Igen, Ő kedves, mindenestől fogva kívánatos!” „Óh, boldog szeretet — oly szeretet, mely a szívet a selyemnél puhább kötelekkel kötözi meg és a gyémántnál keményebb béklyókkal.”

Szeptember 4.

„Akarom, tisztulj meg.” (Márk 1, 41)

Ősi sötétség borította kezdetben a földet, mikor elhangzott a Mindenható szava: „Legyen világosság!” és lett világosság. Az Úr Jézus szava sem kevésbé hatalmas és felséges, mint a hatalmas Istenség amaz ősrégi szava. A teremtéshez hasonlóan a megváltásnak is megvan a korlátlan hatalom erős igéje. Jézus szól és úgy lesz. A bélpoklosság nem tágított semmiféle gyógyszertől, de az Úr „akarom” szavára azonnal elröppent. Ez betegségnél nem volt semmiféle jel arra nézve, hogy a felgyógyulást remélni lehetett volna. A természet semmivel sem járult hozzá annak gyógyulásához, hanem a Megváltó egyetlen szava eszközölte a gyógyulást, még pedig azonnal és tartósan. A bűnös még sokkal nyomorultabb állapotban van, mint a bélpoklos. De csak tegyen úgy, mint az tett. Menjen Jézushoz, kérve Őt és „az Ő lábainál leborulván”. Használja azt a kicsiny hitet, amivel bír, ha nem is juthatna tovább e szavaknál: „Uram, ha akarod, megtisztíthatsz engem”. S akkor nem kell attól tartani, hogy könyörgése nem fog meghallgattatni. Az Úr Jézus mindenkit meggyógyít, aki Hozzá jön. Ő senkit sem vet ki. Ha e mai igével kapcsolatos elbeszélést olvassuk, alázatos megfigyelésünkre érdemes az, hogy az Úr Jézus a bélpoklost megérintette. Ez a tisztátalan megrontotta a törvény intézkedéseit, mivel házba ment. De az Úr Jézusnak esze ágában sem volt Őt azért megdorgálni, hanem maga is megrontotta a törvényt, hogy rajta segítsen. Helyzetet cserélt a bélpoklossal, mert mialatt azt megtisztította, magát annak megérintése által lévitailag tisztátalanná tette. S éppen így az Úr Jézus, ki bűntelen volt, bűnné lett miértünk, hogy mi legyünk Isten igazsága Ő benne. Óh, bár mindegyik szegény bűnös Jézushoz jönne és hinne helyettesítő művének erejében! Úgy azonnal érezné magán kegyelmes érintésének hatását. Ugyanaz a kéz, mely a kenyereket megszaporította, a süllyedő Pétert megtartotta, a mélyen megszomorodott szenteket fölbátorítja, a hívőket megkoronázza. Ugyanaz kéz megérint minden süllyedő bűnöst is és egyetlenegy szempillantás alatt megtisztítja azt. Jézus szeretete az üdv forrása. Ő szeret, édesget és üdít bennünket, megérint, hogy éljünk.

Szeptember 5.

„Jaj nekem, hogy Mésekben bujdosom és a Kédár sátrai közt lakom!” (Zsoltárok 120, 5)

Mint keresztyénnek az istentelen világiak között kell élned és laknod, s nem sokat érsz vele, ha felkiáltasz: „Jaj nekem!” Az Úr Jézus nem imádkozott azért, hogy ki legyél véve e világ közül. Tehát amit Ő nem kért részedre, az után nem is kell vágyakoznod. Sokkal jobb, ha szembeszállsz a nehéz megpróbáltatásokkal Úrnak erejében és küzdelmeid által megdicsőíted Őt. Az ellenség mindig lesben áll, hogy járásodban hibát és fogyatkozást fedezzen fel. Azért légy valóban szent. Gondold meg, hogy minden szem rajtad függ és hogy tőled többet várnak el, mint más embertől. Törekedj arra, hogy ne szolgáltass alkalmat a megrovásra. Szóban és magaviseletben való őszinteséged legyen az az egyetlen szemrehányás, melyet neked tehetnek az emberek. Kényszerítsd ellenségeidet, mint Dániel, hogy azt mondják rólad: „Nem találhatunk ebben a Dánielben semmi okot, hanem ha valamit találunk Ő ellene az Ő Istenének törvényében”. Továbbá törekedj nemcsak állhatatosnak maradni, hanem áldásában működni is. Talán azt gondolod: „ha kedvezőbb helyzetben volnék, úgy tehetnék szolgálatot az Úr ügyének, de ott, ahol most vagyok, nem tehetem a jót, melyet akarok”. De minél rosszabbak azok az emberek, akik között laksz és élsz, annál szükségesebb részükre intésed. Ha elferdült érzelműek annál szükségesebb, hogy őket útbaigazítsd, mivel elfordultak, annál inkább törekedned kell gőgös szívüket az igazsághoz fordítani. Hol van az orvos helye, ha nem ott, ahol sok beteg van? Hol nyer a harcos dicsőséget máshol, mint a harc leghevesebb tüzében? S ha megfáradsz a bűnnel való küzdelemben, mellyel minden oldalról találkozol, gondold meg, hogy ezt a próbát valamennyi szentnek ki kellett állni. Ők sem mentek a mennybe puhára kipárnázott nyugágyakon, így nem várhatod te sem, hogy utazásodat kényelmesebbé teheted, mint ők. Ők halálra adták magukat a harcmező halmain, s te sem fogsz koronát kapni, ha a nehéz harcot ki nem állod, mint a Jézus Krisztus jó vitéze. „Azért vigyázzatok, álljatok meg a hitben. Úgy cselekedjetek, mint férfiak, legyetek erősek.” „A hit által való nemes harcot harcold meg; ragaszkodj az örök élethez, melyre hívattattál is és nemes vallást tettél, sok bizonyságok előtt.”

Szeptember 6.

„Az elfordult és elvetemedett nemzetség közepette, kik között fényletek, mint csillagok e világon.” (Filippi 2, 15)

A lámpást világításra használjuk. A keresztyén embernek olyan fényt kell terjeszteni életével, hogy senki se élhessen vele egy hétig sem anélkül, hogy az evangéliumot meg ne ismerné. Beszéde és szavai olyanok legyenek, hogy mindenki, aki körülötte van, világosan felismerje, hogy mely lélek gyermeke és kinek szolgál, és hogy Jézus képét visszatükröződve lássák minden tettében. A lámpásnak vezetni kell. Támogatásunkban kell részesíteni azokat, kik körülöttünk a sötétségben lakoznak. Eléjük kell tartanunk az életnek igéjét. A Megváltóhoz kell utasítanunk a bűnösöket és a fáradtakat az isteni nyughelyre. Némelyek gyakran olvassák a Szentírást, de nem tudják megérteni. Legyünk azonnal készek, mint Fülöp, az üdv után vágyókat az Isten Igéjének jelentősége felől oktatni, az üdvösség útját előttük megvilágítani és az istenfélő életet magasztalni. A lámpásnak óvni is kell. Szirteken és zátonyokon világítótornyokat állítanak fel. A keresztyéneknek tudniuk kell, hogy mindenütt e világon mindenféle hamis lámpások vannak, azért az igaz világosság annál szükségesebb. A sátán partszéli rablói mindig lesben állnak és bűnre csábítják az istenteleneket az élvezet csalogató ígéreteivel. Hamis fényt gyújtanak, de rajtunk áll, hogy minden veszélyeztető sziklára kitűzzük az igaz világosságot és mindenképen rámutassunk arra, hová vezetnek azok, hogy mentesek legyünk minden ember vérétől és fénylegyünk, mint lámpások e világon. A lámpás vigasztaló hatást is gyakorol, éppen úgy a keresztyének is. A keresztyén vigasztaló legyen, kedves szavakkal szájában és benső részvéttel szívében. Napfényt vigyen magával, ahol csak jár és boldogságot terjesszen maga körül, minden útjaiban.

„Mint a nap az égboltjáról,
Jó és rosszra hint sugarából,
Olyan légy te keresztyén!
Tanulj Krisztusként szeretni,
Ebben Hozzá hasonlítani,
Bármilyen a körülmény!”

Szeptember 7.

„És mivel a sokaság miatt nem férkőzhettek azzal ő hozzá, megbontották ama háznak fedelét, ahol Ő volt, és rést törvén, leeresztették a nyoszolyát, amelyben a gutaütött feküdt.” (Márk 2, 4)

A hit talál találékony. A ház tele volt, az ajtóhoz vezető utat elzárta a sokaság, azonban a hit talált utat, amelyen az Úrhoz jutott és a gutaütött embert Hozzá vihette. Ha a megszokott eszközökkel nem tudjuk a bűnösöket oda vinni, ahol a Megváltó van, akkor rendkívüli eszközökhöz kell nyúlni. Ahol sürgős a dolog, ott nem szabad veszélyek és kellemetlenségek miatt azt abbahagyni. Az Úr Jézus ott volt, hogy gyógyítson. Tehát legyen, ami lesz, a hit merészen megtesz mindent, hogy az ő szegény, gutaütött terhe bűnbocsánatot nyerjen. Óh, bár volna merész hitünk, hogy bátrabb bizalmunk lenne a Megváltóban. Bár ez terjedne el közöttünk! Akarunk-e ma olyan hitet szerezni, kedves lélek? De nem csak magunknak, hanem zarándoktársainknak is; és törekszünk-e ma valamilyen jócselekedetet véghezvinni, lelkeket menteni és az Urat dicsőíteni? A világ minduntalan újabb felfedezéseket tesz. A felfedezési szellem segítségére van a testies törekvésnek és vágyakozásnak. Nem fedezhet-e fel a hit is valami újabb eszközt az elvetettek megközelítésére, kik körülöttünk hevernek. Jézus jelenléte idézte elő azt a bátorságot, amely minden nehézséget diadalmasan legyőzött a gutaütöttet vivő négy emberben. Nincs-e most is közöttünk az Úr? Kerestük és szemléltük-e ma reggel az Ő arcát? Tapasztaltuk-e magunkon az Ő gyógyító hatalmát? Ha igen, akkor be az ajtón, ablakon és tetőn keresztül! Zúzzatok össze mindent, ami akadályoz. Munkálkodjatok, hogy a szegény, nyomorult lelkeket Jézushoz hozzátok. A lélek megmentéséhez mindazon eszköz beválik, melyet a hit és szeretet szemel ki igazságban arra nézve. Ha a testi éhség át tudja törni a kőfalat, a lélek utáni éhséget lehetetlen céljában feltartóztatni. Óh, Uram, tégy ügyessé minket, új eszközt feltalálni, hogy hogyan közelíthessük meg a szegény bűnbeteg embereket és adj bátorságot, hogy őket minden ellenálló akadályokon át Hozzád vihessük.

Szeptember 8.

„Tőlem származik a te gyümölcsöd!”(Hóseás 14, 9)

A mi gyümölcsünk Istennél található a Vele való összeköttetésünkből kifolyólag. Az ág gyümölcse egészen a gyökértől függ. Szakítsátok meg közöttük az összeköttetést, meghal az ág és nem terem több gyümölcsöt. Krisztussal való összeköttetésünknek köszönhetjük csak, hogy gyümölcsözhetünk. Valamennyi szőlőfürt először a gyökérben volt, a tőke törzsén áthatolva, a vessző nedvedényein átfolyt és látható fürtté képződött; de először a gyökérben volt. Így minden jócselekedet Krisztusban van először, majd azután válik rajtunk láthatóvá, mint gyümölcs. Óh, kedves lélek, becsüld nagyra a Krisztussal való magasztos összeköttetést, mert csak az lehet forrása mindannak a termékenységnek, amit magadnak remélhetsz. Ha nem volnál Krisztussal egyesülve, akkor bizonyára száraz ág lennél. Gyümölcseink Istentől jönnek az isteni áldásokból kifolyólag. Ha a harmatcseppek az égből hullnak, ha a felhők felülről tekintenek alá és cseppfolyós gazdagságukat alá csepegtetik; ha a napfény duzzasztja a szőlőszemeket, akkor minden égi adomány ezt súgja és mondja a fának: „Tőlem származik a te gyümölcsöd!” A gyümölcs sokat köszön a gyökérnek - ami a gyümölcsözéshez szükséges - de sokat köszön a kívülről jövő befolyásoknak is. Mily sokat köszönünk mi Isten kegyelmes gondviselésének, amely által folyton gondoskodik felüdülésünkről, oktatásunkról, vigaszról, erőről és minden szükségünkről. Mindezeknek köszönhetjük tevékenységünket és erényeinket. Gyümölcseink Istentől jönnek, rajtunk végzett bölcs munkája folytán is. A kertész éles kése elősegíti a fa gyümölcsözését, megtakarítja a termőágat, a fölösleges hajtást pedig eltávolítja. Így van ez nálad is kedves keresztyén, azzal az ápolással, melyben az Úr részesít. „Az én Atyám a szőlőműves. Minden szőlővesszőt, amely én bennem gyümölcsöt nem terem, lemetsz; mindazt pedig, amely gyümölcsöt terem, megtisztítja, hogy több gyümölcsöt teremjen.” Mivel tehát összes lelki gyümölcseink létrehozója Isten, adjunk Neki dicsőséget megváltásunkért, erényeink és üdvösségünkért.

Szeptember 9.

„Kiálts hozzám és megfelelek, és nagy dolgokat mondok néked, és megfoghatatlanokat, amelyeket nem tudsz.” (Jeremiás 33, 3)

Ezek a szavak az eredeti nyelvből különbözőképen fordíttatnak le. Egy fordítás így hangzik: „Nagy és magasztos dolgokat mutatok neked”. Egy másik: „Nagy és hihetetlen dolgokat hirdetek neked”. A keresztyén tapasztalataiban tényleg hihetetlen és különös dolgok fordulnak elő. A lelki élet összes fejleményei nem egykönnyen közelíthetők meg. Jóllehet az általános tapasztalatokat, a bűnbánat, hit, öröm és remény érzéseit a hívők családjának minden tagja élvezi, de létezik az elragadtatásnak, a társalgásnak, a Krisztussal való öntudatos közösségnek egy magasabb országa, mely korántsem képezi még a hívők általános lakóhelyét. Nem élvezzük mindnyájan Jánosnak azt az előjogát, hogy Jézus mellén nyugodhatnánk; sem Pálét, ki elragadtatott a harmadik égbe. Az isteni dolgok felől való tapasztalati tudománynak vannak olyan magaslatai, melyről a ravaszság sasszeme és a világi bölcsesség elméssége még sohasem bírt sejtelemmel, csak egyedül Isten vezethet oda fel. De az a tüzes szekér, amelyen bennünket odavisz és azok a tüzes lovak, melyek azt a szekeret húzzák, a komoly ima. A buzgó ima legyőzi a kegyelem Istenét. „Mikor erős volt, küzdött az Istennel. Küzdött az angyallal és legyőzte; sírt és könyörgött néki. Béthelben találta meg őt, és ott beszélt velünk.” A komoly ima a Kármel hegyére viszi a keresztyént és képessé teszi arra, hogy az eget befedezze az áldás felhőivel, a földet pedig a kegyelem áradatával. A komoly ima felviszi a keresztyént a Pizga hegyére és megmutatja neki az ígért örökséget; a Tábor hegyére emel és megdicsőít, mígnem hasonlók leszünk e világon az Úrnak ábrázatához. Ha a föld alkotta közönséges tapasztalatnál magasabb dolgokat akarsz elérni, nézz fel arra a sziklára, mely feletted magaslik és figyeld meg azt a kitartó ima ablakából hitszemeiddel. Ha a te részedről magad felől kinyitod az ablakot, a másik oldalon nem fog bezáródni.

„Mondjunk hát hő imát,
Mely Istenhez érjen,
Felhőkön átmenjen.”

Szeptember 10.

„Azután felment a hegyre, és magához szólította, akiket akart; és hozzá mentek.” (Márk 3, 13)

Jézus itt korlátlan hatalma és isteni felségjoga szerint választott. A türelmetlen lelkek forrongnak és dühöngnek bár, hogy nem lesznek a legmagasabb kegyre méltatva, de te örülsz azon, drága lélek, hogy az Úr Jézus azokat hívja, akiket akar. Ha csak ajtónállónak fogad el házába, mégis elragadtatva köszönöm meg és magasztalom Őt kegyelméért, hogy megengedi nekem, hogy valami szolgálatot tegyek Neki. Krisztus szolgáinak hivatása felülről van. Az Úr Jézus a hegyen áll, magasan felülemelkedve e világon szentségben, komolyságban, szeretetben és hatalomban. Azoknak, akiket szólított, azoknak fel kellett hozzá menniük a hegyre. Törekedniük kellett Ő hozzá emelkedni azáltal, hogy Vele folytonos társaságban éljenek. Talán nem képesek magas címeket és tiszteletbeli állásokat elérni, vagy ragyogó tanultsággal kitüntetni magukat, de mint egykor Mózesnek, fel kell menniük Isten hegyére és a láthatatlan Istennel bizalmas érintkezést folytatni, különben soha sem lesznek arravalók, hogy a békesség evangéliumáról tanúskodjanak és azt hirdessék. Jézus a magányba vonult, hogy az Atyával való benső közösség által felüdítse magát: Nekünk is ebbe az isteni közösségbe kell jutnunk, ha áldás akarunk lenni embertársainkra. Nem csoda, ha az apostolok a lélek erejében jöttek alá a hegyről, hol Jézus közellétét háborítatlanul élvezhették. Törekedjünk ma az Istennel való közösség magaslatát megmászni, hogy alkalmassá legyünk ottan a nekünk osztályrészül jutott élethivatásra. Ne nézzük addig senkinek se ábrázatát, míg Jézus arcát meg nem leljük. A neki szentelt idő gazdag kamatot hoz. Ördögöket űzhetünk, csodákat tehetünk, ha Isten erejével felövezve szállunk alá a világba. De ezeket egyedül Krisztus adhatja nekünk. Nem ér semmit, ha az isteni küzdelemre vállalkozunk, de még fel nem szereltük magunkat isteni fegyverekkel. Jézust kell látnunk, az a fő dolog. Időzzünk a kegyelem trónjánál, mígnem kijelenti magát nekünk úgy, ahogyan e világnak nem jelentette meg, azután mondhatjuk teljes bizonyossággal: „Kik Vele együtt voltunk a szent hegyen”.

Szeptember 11.

„Annak okáért menjetek ki közülük, és szakadjatok el.” (2 Korintus 6,17)

Habár a keresztyén e világban él, mindazáltal ne legyen e világból való. Különbözzön attól életének magasztos célja által. „Krisztus” legyen „az ő élete”. Akár eszik, akár iszik vagy bármi egyebet cselekszik, mindent az Isten dicsőségére tegyen. Gyűjthettek kincset magatoknak, de a mennybe gyűjtsétek azt, hol sem a rozsda, sem a moly meg nem emészti és a lopók ki nem ássák, sem el nem lopják. Iparkodhattok meggazdagodni, de az legyen dicsekedésetek, hogy „gazdagok vagytok hittel és jócselekedetekkel”. Élvezhettek örömöket, de ha örömötök van, énekeljetek, „nagy kedvvel énekelve i ti szívetekben az Úrnak”. Ne szabjátok magatokat e világhoz sem szellemetekben, sem hajlamaitokban. Ha alázatosak maradtok Isten előtt, ha mindenkor megemlékeztek az Ő jelenlétéről, ha örültök a Vele való társaságnak és ha törekedtek akaratát megismerni, akkor bebizonyítjátok, hogy mennyei nemzetség vagytok. Hasonlóképpen „szakítsátok el magatokat” e világból cselekedeteitek által is. Ami jó és helyes, azt tegyétek, ha károtokra van is. Ami igazságtalan, ha az nagy nyereséggel járna is, gyűlöljétek azt, mint bűnös dolgot, Mesteretekért. Ne legyen közösségetek a sötétségnek ama haszontalan cselekedeteivel, hanem meg is feddjétek azokat. Járjatok méltóképpen magas hivatalotokhoz és választásotokhoz. Kedves keresztyén, gondold meg, hogy te a királyok királyának fia vagy. Azért óvd meg magadat a világ szennyétől. Ne piszkold be azokat az ujjakat, melyek nemsokára a mennyei aranyhárfa húrjait fogják pengetni. Ne hagyd szemeidet a testi kéj ablakain betekinteni, melyek nemsokára szépségében látják a Királyt. Ne szennyezd be lábaidat posványos mocsárban, hisz azok nemsokára a mennyei város aranyutcáin fognak járkálni. Ne engedd megtelni szívedet gőggel és keserűséggel, mert kevés idő múlva a menny tölti azt meg és végtelen örömtől fog áradozni.

„Utánam! Krisztus így kiált,
Keresztyének mindnyájan!
Ki-ki tagadja meg magát
S a lábaim nyomában
Engem követve lépjetek,
Felvévén kereszteteket!”

Szeptember 12.

„Buzgón szerető és bosszúálló Isten az Úr.” (Náhum 1,2)

Urad nagyon féltékeny a te szeretetedre, kedves hívő lélek. Kiválasztott téged, akkor nem viselheti el, hogy mást többre becsülj Tőle. Saját vérével szerzett meg téged? Akkor nem szenvedheti el, ha azt gondolod, hogy önmagadé vagy és e világhoz tartozol. Olyan szeretettel szeretett téged, hogy nélküled nem maradhatott a mennyben, inkább meghalt, hogy te el ne vessz, azért nem viselheti el, hogy az Ő szíve és a te szíved közé tolakodjon valami. Nagyon féltékeny a te bizalmadra. Nem tűrheti el, hogy valami testi dologban bízz. Nem tűri meg, hogy üres kutakat áss, mialatt az élő víznek kiáradó kútfeje ingyen folyik neked. Örül annak, ha Rá támaszkodunk, de ha ragaszkodásunkkal és függésünkkel máshoz fordulunk, ha saját bölcsességünkben bízunk, vagy valamelyik barátunk bölcsességében, vagy ami a legrosszabb, saját tetteinkben véljük bizalmunkat, akkor az nem tetszik Neki és megfenyít, hogy ismét magához vonjon. Ő nagyon féltékeny társaságunkra is. Senkivel se társalogjunk olyan szorgalmasan, mint a mi Urunk Jézussal. Csak Benne maradni, az a hű szeretet, de a világhoz adni magunkat, nyomorunk kellő enyhítését testi vigaszban feltalálni, sőt még hittestvéreink társaságát a Vele való láthatatlan közösség fölé helyezni, nem más, mint féltékeny Urunk megsértése. Azt óhajtja egyedül, hogy Benne maradjunk és állandó közösségét élvezzük. Némely próbának melyeket ránk küldd, csak az a célja, hogy szívünket elválassza a teremtett világtól és annál bensőbben magához bilincselje azt. Az a buzgóság, mely minket Krisztus közelében kíván visszatartani, vigaszt is nyújt nekünk, mert ha annyira szeret, hogy szeretetünk iránt nem közömbös, úgy biztosak lehetünk abban, hogy nem tűri meg, hogy nekünk ártson valami és megvéd ellenségeinktől. Óh, bárcsak még ma nyernénk kegyelmet arra, hogy szívünket szeplőtlen és szent tisztaságban megőriznénk szeretett Urunk számára és iránta való szent odaadással befognánk szemeinket a világ minden megtévesztése elől!

Szeptember 13.

„Átmenvén a Siralom völgyén, forrássá teszik azt; bizony áldással borítja el korai eső.” (Zsoltárok 84,7)

Itt az van elénk adva, hogy az a vigasz, melyben egy valaki részesült, igen gyakran mások részére is hatékonynak mutatkozik. Miképpen a kutakat azok az utazók is használják, akik utóbb jártak arra. Olvasunk valamilyen könyvet, melyből bőven merítünk vigasztalást, mely hasonlít Jonatán méztől csepegő vesszőjéhez. Ah, akkor azt gondolják, ez a testvérünk már előzőleg hozzánk hasonló helyzetben volt, s ezt a kutat nemcsak magának ásta, hanem nekünk is. Némely fenséges „Esti hangok”, „Utazó Zsoltár”, „A Kereszt és Vigasz énekei”, „A sínylődés és diadal ágya”, „Vigasz a szenvedésben” olyan kutak voltak, melyeket valamelyik zarándok magának ásott és mások részére is megmaradt éppen oly üdítőnek. Ezt kiváltképpen észrevesszük a zsoltárokban, például: „Miért hagytad el én lelkem oly igen magadat, és nyugtalankodsz én bennem?” Az utazók gyakran elragadtatással örülnek az emberi léptek nyomainak a sivár pusztaságon, s mi is örömest látjuk a zarándokok nyomait, amikor e siralomvölgyön keresztül utazunk. A zarándokok kutakat ásnak, de különös, hogy azok nem alulról telnek meg, hanem felülről. Eszközöket használunk, de az áldás felülről származik és nem az eszköztől. Kutat ásunk, de a menny tölti azt meg áldásaival. A ló készen áll a harcra, de a győzelem az Úrtól van. Az eszközök összefüggésben vannak a céllal, azonban azt véghez nem vihetik. Íme, az eső megtölti a tavakat és a kutak megfelelnek rendeltetésüknek, mint víztartályok. A munka nem hiábavaló, de az isteni segítséget nem teszi feleslegessé. „Még a kutakat is megtölti az esővíz”. A kegyelem összehasonlítható az esővel tisztaságáért, felüdítő és éltető hatásánál fogva, azért mert felülről jön és mivel Isten tetszése szerint adja vagy megvonja. Záporesők üdíthetnek fel titeket, kedves lelkek és tölthetik meg friss vízzel kútjaitokat! Ah, mik még az üdveszközök és üdvszabályok a menny helybenhagyása nélkül! Eső nélkül való felhők és víz nélkül való kútfők. Óh, szeretet Istene, nyisd meg az ég ablakait és áraszd ránk áldásodat.

Szeptember 14.

„De más hajók is voltak vele.” (Márk 4,36)

Jézus maga volt a tengernagy azon az éjszakán a tengeren. Az Ő jelenléte tartotta meg az egész utazó társaságot. Jézussal jó utazni, még ha egy kis hajóban történik is az. Ha Megváltónk társaságában szállunk vízre, nem számíthatunk jó időre, mert megrázhatja az erős vihar azt a járművet is, amely magát az Urat viszi és nem várhatjuk, hogy a habok enyhébben tajtékozzanak és tomboljanak csónakunk körül. Ha Jézussal utazunk, bele kell abba törődnünk, hogy mi is úgy utazunk, mint Ő maga. S ha a hullámok Neki hatalmasok, hatalmasok azok nekünk is. Csak viharon és hullámtorlódásokon át juthatunk szárazra, ebben Ő megelőzött minket. Mikor Galilea sötét taván a szélvész átvonult, elsápadtak az arcok és aggódva remegett minden szív a hajótöréstől. Mikor minden emberi segítség haszontalannak bizonyult, akkor emelkedett fel a szunnyadó Megváltó és egyetlen szavával átváltoztatta a zivatar dühöngését szélcsendes, hangtalan nyugalommá. Ekkor megnyugodtak a hajócskák, a kíséretben lévők éppen úgy, mint az, amelyikben az Úr utazott. Jézus a tenger csillaga. S habár a tenger aggaszt, mindazáltal örömöt is hoz, mihelyst velünk van Jézus. Bár lenne Jézus szívünk horgonya, kormánya, világítótornya, mentőcsónakja és kikötője! Gyülekezete a tengernagyi hajó. Figyeljünk annak mozdulataira és örvendeztessük meg annak vezetőjét engedelmességünkkel. Ő maga a nagy egyesülő pont. Maradjunk mindig oltalma alatt. Figyeljünk jelzéseire, hajózzunk az Ő előrelátása szerint és ne féljünk, míg Őt láthatjuk. Az Ő kíséretében levő hajók közül egy sem szenved hajótörést. A tenger nagy Hőse minden bárkát jó állapotban fog bevonni a mennyei kikötőbe. Szedjük fel a horgonyt most hit által és hajózzunk ma Urunkkal a nyomorúság tengerén. Szél és habok nem fognak megkímélni, de Neki engedelmeskedni fognak. Akármilyen szélvész támadhat ellenünk kívülről, a hit belülről mindazáltal boldog nyugalmat érez. Ő mindig ott van a viharverte utazók között, örüljünk jelenlétén. Az Ő hajója elérte a mennyet, a mi bárkáink pedig követik Őt.

Szeptember 15.

„Semmi rossz hírtől nem fél.” (Zsoltárok 112,7)

Keresztyén ne félj, és ne rettenj meg annyira a homályos kilátástól, a fenyegető veszedelemtől és a gyászos hírtől, mert ha annyira elrémítetted magad, mi előnyöd van mások felett? Neked van Istened. Más népnek nincs Istene, kihez menekülhetne. Soha sem tapasztalták magukon az Ő hűséget, mint te. Tehát ne csodálkozz, ha leveri Őket búbánat és meggörnyednek a fájdalom miatt. De te más Lélek gyermekének vallod magad, újjászülettél az élő reménységre, szíved a mennyben él és a földiekhez semmi köze. Ha most téged mások szomorúnak látnak, mint a hozzájuk hasonlókat, mi haszna van ama kegyelemnek, amelyet bírsz? Hol marad új természeted magasztalt nagysága? Továbbá, ha nyugtalansággal vagy telve, mint mások, kétség nélkül ugyanabba a bűnbe fogsz jutni, mint amelybe mások szoktak esni a próbáltatások és szenvedések idején. Ha rossz napok lepik meg az istenteleneket, zúgolódnak Isten ellen. Fellázadnak ellene és azt gondolják, hogy Isten keményen bánik velük. Te is hosszúra akarod ingerelni az Urat, mint ők? A meg nem tért emberek igen gyakran helytelen eszközökhöz folyamodnak, hogy a megpróbáltatást elkerüljék. Te is úgy teszel egész biztosan, ha a rád nehezedett nyomor uralja szellemedet. Bízz az Úrban és várd Őt türelemmel! Legbölcsebb kisegítő eszközöd az, ha úgy teszel, mint Mózes a Vörös tengernél: „Ne félj, légy veszteg és nézd az Úrnak szabadítását, melyet ma cselekszik veled”. Mert ha neki adod magad a félelemnek, mihelyt rossz híreket hallasz, mindjárt nem vagy képes a szerencsétlenséget azzal a nyugodt megadással fogadni, mely megedz a kötelesség teljesítésére és a kellemetlenségek között is fenntart. Miként dicsőíted meg Istent, ha elragad a félelem? A szentek gyakran énekkel dicsérték Istent a lángok közül. Azonban a te kételkedésed és gyötrődésed, jajgatásod és panaszod, mintha nem nyernél segítséget, megdicsőítheti-e a Magasságost? Légy hát bátor, bízd magad erős bizalommal szövetséges Istenedre: „Legyen bátor a te szíved és ne féljen”.

Szeptember 16.

„Hogy azok által isteni természet részeseivé legyetek.” (2 Péter 1,4)

Az isteni természet részesévé lenni, nem azt jelenti: Istenné lenni. Ez lehetetlen. Isten lénye a teremtmény által el nem érhető. A teremtő és teremtmény között mindig kell maradni űrnek saját lényükre vonatkozólag. De miképpen az első Ádám Isten képére teremtetett, azonképpen mi a Szentlélek megújítása által, sokkal magasabb értelemben, újjászülettünk a Magasságos képére és részeseivé leszünk az isteni természetnek. Isten kegyelme folytán Istenhez hasonlítunk. „Isten a szeretet”, mi is szeretet leszünk. „Aki szeret, Istentől született az”. Isten az igazság. Mi szintén igazságossá leszünk és szeretjük, ami igaz. Isten jó, s minket is azzá tesz kegyelme által, úgy, hogy mi leszünk azok a boldogok, kiknek szívük tiszta és az Istent meglátják. De még több: az isteni természetnek még sokkal magasabb értelemben leszünk részeseivé. Igen, oly magasztos értelemben, amint csak felfoghatjuk azt, úgy, hogy majdnem magához az isteni tökéletességhez hasonlítunk. Avagy nem leszünk-e tagok Krisztus isteni Személyének testén? Igen, az a vér, mely a fejben kering, átjárja a tagokat is; és az az élet, mely Krisztust áthatja, áthatja népét is, mert „meghaltatok és a ti életetek elrejtetett Krisztussal az Istennél”. Igen, mintha ez még nem volna elég: el fogunk jegyeztetni Krisztussal. Isten eljegyzett minket Neki igazságban és ítéletben, kegyelemmel és irgalmassággal, és aki az Úrhoz köttetett, az egy lélek Ővele. Óh, titokteljes csoda! Óh, csodálatos titok! Szemünk látja ezt, de ki értheti meg? Egy Jézussal, annyira egy, hogy a vessző nincs szorosabban a szőlőtőkéhez kötve, mint mi a mi Urunkhoz, Megváltónkhoz és Megmentőnkhöz. Ha ennek szívből örvendhetünk, akkor gondoljuk meg, hogy az isteni természetben részesültek nagyságának és szent származásának meg kell nyilvánulni a másokkal való társalgásban s meg kell mutatniuk naponként szóban és tettben, hogy ők megmenekültek attól a romlástól, mely a világon uralkodik a mulandó kedvtelések által. „Lássátok, milyen szeretetet adott nékünk az Atya, tudniillik, hogy Isten fiainak hívattassunk!” Valakinek ilyen bizodalma van Őbenne, megtisztítja magát, miképpen az is tiszta. Óh, Urunk adj nekünk kegyelmet szentebb és istenibb életre!

Szeptember 17.

„Hozzátok őt hozzám.” (Márk 9,19)

Kétségbeesetten fordul el a megcsalódott szerencsétlen apa a tanítványoktól az isteni Mesterhez. Fia nagyon nyomorult állapotban volt és minden eszköz és kísérlet balul ütött ki. De tüstént megszabadult a gonosztól ez a boldogtalan gyermek, mihelyt az apa hívő engedelmességgel hitt az Úr szavának: „Hozzátok őt hozzám!” A gyermekek Isten drága ajándékai, de sok aggodalmat és gondot okoznak. Szüleiknek vagy nagy örömöt szereznek vagy pedig súlyos fájdalommá válnak részükre. Betelhetnek az Isten Szellemével vagy pedig a gonosz szellem szállja meg őket. Az Isten igéje minden esetben mutat nekünk valami eszközt, mellyel minden rosszaságukból meggyógyulhatnak. „Hozzátok őt hozzám!” Ah, sokkal buzgóbban és hatásosabban kellene értük imádkoznunk, még kicsiny korukban! Már akkor bennük van a bűn, amely ellen imáinkkal kell küzdeni. Gyermekeinkért való fohászkodásunknak meg kell kezdődni, még mielőtt megszülettek volna e bűnös világra. Már gyermekségük idején elég szomorú jeleit fogjuk észrevenni annak a süketnéma szellemnek, mely az imának ellenáll és nem akar hallgatni Isten szavára az ő lelkükben, de az Úr Jézus mondja: „Hozzátok őt hozzám!” Azután ha naggyá lettek, talán bűnben úsznak, tajtékzanak és lihegnek az Isten iránti ellenségeskedésben; s ha majd szívünk megtörik a fájdalom és bánat miatt, emlékezzünk meg a nagy Mester szavairól: „Hozzátok őt hozzám!” Nem szabad megszűnni az imától, amíg ők még nem szűnnek lélegezni. Nincs reménytelen betegség, míg Jézus él. Az Úr némelykor megengedi, hogy az övéi sarokba szoríttassanak, hadd tanulják meg tapasztalatból, mily nagy szükségük van Reá. Az istentelen gyermekek, kik elfajult szívükkel szembe való tehetetlenségünk tudatára ébresztenek, odaűznek minket az Erőshöz segítségért, ez pedig nagy áldással jár részünkre. De bármi legyen s mai kérelmünk, mint hatalmas folyó, vigyen az ki minket az isteni szeretet végtelen tengerére. Jézus hamar elveheti gondunkat. Az az Ő gyönyöre, ha bennünket vigasztal. Lássunk Hozzá, mert vár reánk és óhajtja, hogy Hozzá menjünk.

Szeptember 18.

„Ha Lélek szerint élünk, Lélek szerint is járjunk.” (Galata 5,25)

Keresztyénségünkben legfontosabb a hit szerint való élet és a hit szerint való járás. Aki mindkettőt jól érti, az közel van ahhoz, hogy az isteni dolgok tudásában mester legyen, mert ez a keresztyén életkérdése. Soha sem akadsz igazi hitre, igazi isteni félelem nélkül. Más oldalról pedig: sohasem találkozhatsz valódi szent élettel, amely ne gyökerezne a Krisztus tökéletes igazságában vetett élű hitben. Jaj, azoknak, kik ezek egyikét a másik nélkül keresik! Némelyek nevelik a hitet, a megszentelődést pedig elfelejtik. Az alapos ismeretben lehet, hogy szépen előrehaladtak, de mélyen a kárhozatban hevernek, mert az igazságot hamisan fogva tartják. Azután vannak olyanok, kik szent életre törekszenek, a hitet pedig megtagadják, mint a régi farizeusok, kikről azt mondta az Úr, hogy „olyanok, mint a megfehérített koporsók”. Hitünknek lenni kell, mert az az alapkő. Szent életet kell élnünk, mert az a felépítés. Mit ér az ember a zivatarban, csupán a ház fundamentumával? Elrejtheti magát benne? Szüksége van házra, amely őt befedi, a háznak pedig szüksége van alapra. Éppen így szükségünk van a szellemi élet kiépítésére, hogy vigaszt és nyugalmat találjunk a kételkedések napjaiban. De ne keressetek szent életet hit nélkül, mert az annyi volna, mint olyan házat építeni, mely nem nyújt állandó oltalmat, mivel nem kősziklára épült. A hit és élet működjenek össze, így aztán, mint valamely híd két oszlopa, jámborságunknak szilárdságot és tartósságot nyújtanak. Miképpen a fény és meleg ugyan abból a napból sugárzik ki, azonképpen a hit és élet áldása egyforma. A templom két oszlopához – Joákimhoz és Boázhoz - hasonlóan, a dicsőség ékességei azok. Két folyó ez, melyek a kegyelem forrásából fakadnak; két lámpa, melyek a szenthely olajával vannak megtöltve; két olajfa, az ég harmatjával megöntözve. Óh, Urunk, ajándékozz nekünk ma Önmagadból egy belsőleg elrejtett életet, mely kívülről nyilvánuljon a Te dicsőségedre! Adj nekünk kegyelmet, hogy „lélek szerint éljünk”, akkor „lélek szerint” fogunk járni és meghozhatjuk a lélek gyümölcseit, Rajtad, mint a szőlőtőkén lévő vesszők!

Szeptember 19.

„Annakokáért a szabadságban, melyre minket Krisztus megszabadított, álljatok meg.” (Galata 5,1)

Ez a „szabadság” felszabadít minket az Isten igéjében foglalt mennyei üzenet elsajátítására. Kedves hívő lélek, drága ige van itt számodra: „Mikor vízen mégy át, én veled vagyok”. Ez szabadon ajándékoztatik neked. Itt van egy másik: „Mert a hegyek eltávoznak, és a halmok megrendülnek; de az én irgalmasságom tőled el nem távozik, és békességem szövetsége meg nem rendül, így szól könyörülő Urad!” Ez is szabadon adatik neked. Szívesen látott vendég vagy az ígéretek lakomáján. A Szentírás egy kimeríthetetlen kincstár, mely a kegyelem beláthatatlan gazdagságával van telve. A mennyország váltóbankja az. Bármennyi nagy értékű váltót hozhatsz ide, de itt minden levonás és ellenkezés nélkül ki lesznek azok fizetve. Csak hittel jöjj! Szívélyesen meg vagy híva az összes szövetséges kegyelem elfogadására. Nincs olyan ígéret a Szentírásban, melynek beteljesedése megtagadtatna tőled. Ez a szabadság a legmélyebb nyomorban is felsegíthet téged; a szomorúság habjai közt felüdíthet. Ha nyilak rajzanak körülötted, ez legyen a te vigaszod. Ez Atyád szeretetének jele: számodra minden időben tárva van minden. A kegyelem trónjához is szabadon mehetsz. Bármilyen kívánságaink és szükségeink is legyenek, mindazt nyíltan Elébe vihetjük. Az mindegy, hogy mennyiszer és mily súlyosan vétkeztünk, mindazáltal mindenkor esedezhetünk bocsánatért és számot is tarthatunk arra, hogy részünk lesz benne. Az nem jön számításba, hogy milyen szegények vagyunk. Bátran hivatkozhatunk ígéretére, hogy minden bajban akar rólunk gondoskodni. Engedélyünk van, bármely időben és órában kegyelmi trónjához lépni, úgy a homályos éjféli órában, mint a dél perzselő hevében. Hívő keresztyén, használd jogodat! Élj szabadságod magaslatán! Szabadon vehetsz részt, a Krisztusban tömörült kincsekben: bölcsesség, igazságosság, szentség és megváltásban. Hogy mire van szükséged, az nem az nem számít, mert a Krisztusban elégség és teljesség van, s mindez a te számodra. Óh, milyen szabadság ajándékoztatott neked! A kárhozattól való szabadság, az összes ígéretek elsajátításához való szabadság, szabad menetel a kegyelem trónjához és végtelen szabadság a menny öröklésére!

Szeptember 20.

„Fegyverre! Az Úrért és Gedeonért!” (Bírák 7,20)

Gedeon kétfélét parancsolt embereinek: égő fáklyákat cserépedények alá rejtve kellett magukkal vinni és egy adott jelre az edényeket kezükben összetörni és a fáklyát feltartani; majd azután pedig a jobb kezükben tartott trombitát fújni és kiáltani: „Fegyverre! Az Úrért és Gedeonért!” Épp ez a keresztyén feladata is. Elsősorban fényleni kell a fáklyátoknak. Törjétek össze azokat a cserépedényeket, melyek fényeteket elfedik. Dobjátok félre azt a vékát, mely eddig eltakarta világosságokat és világítsatok. Hadd ragyogjon a ti világosságtok az emberek előtt. Jó tetteitek olyanok legyenek, hogy ha az emberek rátok néznek, felismerjék rajtatok, hogy ti is Jézussal voltatok. Azután pedig a hangos kiáltásnak is hangzani kell, a trombitáknak zengeni kell. Egy kis megerőltetésbe kerül, hogy összehívjuk és egybegyűjtsük a bűnösöket a megfeszített Jézus hirdetése által. Hozzatok nekik evangéliumot; vigyétek házukba; tegyétek útjukba; ne engedjétek, hogy kikerüljék; fújjátok oly hangosan a trombitát, hogy hasítsa füleiket. Gondoljátok meg továbbá, hogy a gyülekezet igazi harci kiáltása Gedeonnak a jelszava: „Fegyverre! Az Úrért és Gedeonért!” Isten vigyen véghez mindent, az Ő munkája az. Azért mi sem maradhatunk tétlen. Engedjük magunkat eszközül használni: „Fegyverre! Az Úrért és Gedeonért!” Ha csak azt kiáltanánk: „Fegyverre!” akkor lusta lenne részünkről. Ha pedig azt kiáltanánk: „Az Úrért és Gedeonért!” akkor saját karunkba helyezett istenellenes bizalmunkat hoznánk nyilvánosságra. Összhangba kell hoznunk az életben ezt a két dolgot: „Fegyverre! Az Úrért és Gedeonért!” Magunktól semmit sem tehetünk, de Isten segítsége által mindenre képesek vagyunk. Azért az Ő nevében határozzuk el magunkat, hogy kimegyünk a harcra, világítunk szent példaadásunk égő fáklyájával, trombitánkból harsogtatjuk a komoly bizonyságtétel és megvallás hangjait, így vélünk lesz Isten és Midián meg fog szégyenülni. Akik az Urat szeretik, olyanoknak kell lenniük, mint a teljes fényben fennragyogó nap és a Seregeknek Ura fog uralkodni öröktől örökké.

Szeptember 21.

„És örvendezek bennük, ha jót cselekedhetem velük.” (Jeremiás 32,41)

Mily szívet emelő a keresztyén részére az az öröm, melyet Isten az Ő szentjeiben talál! Nem vehetünk észre magunkban semmi okot, amelynél fogva örömet találhatna bennünk. Mi magunk sem találunk önmagunkon semmi kedvelni valót, mert gyakran kell sóhajtoznunk bűneink fölött. Attól is kell tartanunk, hogy Isten gyermekei sem találhatnak bennünk valami nagy örömet, mert sokféle tökéletlenséget és balgatagságot észlelnek rajtunk úgyannyira, hogy inkább gyengeségeinken kénytelenek szomorkodni, mint erényeinknek örülni. Teljes örömmel időzünk tehát e magasztos igazság, e fenséges titok mellett, hogy az Úr épp úgy örül nekünk, mint a vőlegény az ő jegyesének. Sehol sem olvassuk, hogy az Úrnak kedve volna a felhő takarta hegyóriásokban vagy a ragyogó csillagokban, hanem azt olvassuk, hogy öröme van a föld lakóhelyein, és hogy jótetszése nyugszik az emberek fiain. Sőt még azt sem találjuk megírva, hogy az angyalok betöltik lelkét gyönyörűséggel. Még egy Szeráf vagy Kérubról sem mondja sehol: „Ily módon szólítlak: gyönyörűségem”. Mert az Úr gyönyörködni fog te benned. Hanem mindazt oly szegény, és elesett teremtménynek mondja, mint mi vagyunk, kiket a bűn megrontott és elpusztított, de kegyelme által ismét megmentettek, felmentettek és megdicsőíttettek. Mily erős szavakkal fejezi ki népén való örömét! Ki gondolhatta volna valaha a Végtelen felől, hogy örömében hangos ujjongásban törhetne ki? Mégis az van megírva: „Örülni fog neked, kegyelmes lesz hozzád, megbocsát és örvendezni fog benned”. Mikor az Általa teremtett világot megtekintette, azt mondta: „Íme, igen jó”. De ha azokat tekinti meg, kiket Jézus vérrel szerzett, t.i. választottait, akkor úgy látszik, mintha a Végtelen nemes szíve nem tartóztathatná magát tovább, hanem kénytelen az öröm isteni felkiáltásával áradozni. Nem kellene-e hálás válasszal viszonozni szeretetének ily csodálatos megerősítését és énekelni: „Örvendezek az Úrban és vigadok az én üdvösségemnek Istenében?”

Szeptember 22.

„Örvendezzen Izráel az ő teremtőjében.” (Zsoltárok 149,2)

Légy vidám szívvel, kedves keresztyén, de ügyelj arra, hogy örömöd forrása az Úrban legyen. Nagyon sok okod van Istenedben való örömre, tehát elénekelheted Dáviddal: „Isten az én örömöm és gyönyörűségem!” Örvendezz, hogy az Úr uralkodik, hogy a Jehova Király! Örüljetek, hogy a trónon ül és mindeneket kormányoz! Isten mindegyik tulajdonságának egy-egy újabb sugárrá kellene válni, annak kellene örömünkre szolgálni örömötök szivárványában, hogy Ő bölcs, mivel a magunk balgatagságát ismerjük. Az Ő hatalma, hangoljon minket örömre, kik gyengeségeink miatt félelemmel és aggodalommal vagyunk eltelve. Az, hogy Ő örökké megmarad, annak kellene dicsénekeink tartalmának lenni mindenkor, mivel tudjuk, hogy mi elhervadunk, mint a fű, és mint a fűnek virága. Hogy Ő változhatatlan, annak szakadatlan dicséneket kellene adni szánkkal, mert mi minden órában változunk. Az, hogy kegyelemmel teljes, hogy kegyelemtől túlárad, és hogy ezt a kegyelmet szövetségében és testamentumában nekünk ajándékozza, hogy az a kegyelem nekünk megtisztulásra, megőrzésre, megszentelődésre, tökéletesedésre és megdicsőülésre szolgál, mindez a Benne való örömre indítson fel. Az ilyen Istenben való öröm hasonlít egy mély folyóhoz. Mi alig érinthetjük annak csak partjait, mi keveset tudunk annak tiszta, kedves és égi folyamáról, de odafent méltóságosabban és mélyebben folyik és folyása hatalmasabb és elragadóbb. A keresztyén érzi, hogy nemcsak Istenben örvendezhet, hanem abban is, amit Isten a múltban cselekedett. A zsoltárok bizonyítják, hogy a régi időben Istennek népe sokszor és gyakran megemlékezett Isten tetteiről és hatalmának minden egyes fenséges nyilvánulására egy-egy énekük volt. Így tehát az Úr népének még ma is magasztalni kell Urának, Istenének cselekedeteit. Beszélniük kell felséges karjának hatalmas győzelmét, és hirdetni: „Énekeljünk az Úrnak, mert nagyságos dolgokat cselekedett!” Amiképpen napról-napra új kegyelemfolyó folyik számukra, azonképpen kellene az ő örömüknek is az Úr gondviselése és kegyelmes vezetésében gyakorolt szeretet cselekedetéért kitartó hálában és dicséretben nyilvánulni. Örvendezzetek Sionnak fiai és örüljetek az Úrban, a ti Istenetekben.

Szeptember 23.

„Megajándékozott minket ama Szerelmesben.” (Efézus 1,6)

Milyen nagy kegyelem! Isten előtt való megigazulásunkat foglalja az magában, de ez az igevers a görög nyelvben még annál is többet jelent. Azt jelenti, hogy az isteni kedvtelés tárgyai vagyunk; sőt sokkal többet, hogy az isteni öröm és gyönyör tárgyai vagyunk. Mily csodálatos, hogy mi szegény férgek, halandók, bűnösök, az isteni szeretet tárgyai lettünk! De mindezek egyedül „ama Szerelmesben” vagyunk. Némelyek a keresztyének közül nagyon kevéssé értik meg ezt, mert azt gondolják, hogy belső élményeik által lettek kedvessé. Ha lelkük eleven, ha reményük tündöklő, akkor gondolják, hogy kedvesek Isten előtt, mert olyan emelkedettnek, olyan mennyei érzelműnek, annyira felülemelkedettnek érzik magukat minden földieken! De ha lelkük a porig meg lesz alázva, az a félelem környékezi meg őket, hogy most már nem kedvesek az Örökkévaló szemei előtt. Óh, bárcsak érezhetnék, hogy sasként felzúgó szeretetük nem emeli és leverő szomorúságuk Atyjuknak színe előtt nem alacsonyítja le őket, hanem mindig egyforma kedvesek abban az Egyben, aki sohasem változik, Abban, aki örökké Istennek szerelmese, aki mindig tökéletes, akiben soha sincs egyetlen szeplő sem vagy valami ahhoz hasonló. Óh, mennyivel boldogabbak volnának, és sokkal inkább megdicsőítenék azzal Üdvözítőjüket! Kedves hívő lélek, azon örülj tehát, hogy „megajándékozott minket ama Szerelmesben”. De te magadba nézel, és ezt mondod: „Itt semmi olyan nincs, ami Isten előtt kedves lehetne!” De tekints fel Krisztusra és lásd, hogy Istennek minden kedvessége Őbenne lakozik, Isten minden bűnödet háta mögé vetette és kedvessé tett az Igazban. Küzdened kell a bűnös romlottsággal és harcolnod a kísértések ellen, de már kedvessé tettek abban, aki a gonosznak minden hatalmát legyőzte. A sátán kísért téged; légy jó bizalommal, nem ronthat meg, mert kedvessé lettél abban, aki megtörte a kígyónak fejét. Maguk a megdicsőültek sem kedvesebbek Isten előtt, mint te vagy. A különbség csak az, hogy azok a mennyben lettek kedvessé „ama Szerelmesben”, te pedig már idelent a földön kedvessé lettél a Krisztusban ugyanazon kegyelem szerint.

Szeptember 24.

„Mert szégyelltem a királytól kérni sereget és lovagokat oltalmunkra a mi ellenségeink ellen ez útban, mert ezt mondtuk volt a királynak, mondván: A mi Istenünk kegyelme van mindazokon, akik őt keresik, az ő javukra, és az ő hatalma és haragja mindazokon, akik elhagyják őt.” (Ezsdrás 8,22)

Sok tekintetben nagyon kívánatos lett volna a kíséret e zarándokló társaság részére, de bizonyos szent szégyenérzet nem engedte meg Ezsdrásnak, hogy azt kérje a királytól. Attól tartott, hogy a pogány király előtt az ő jó Istenében való hitének megvallása és bizonyságtétele ekként merő képmutatást jelentene, vagy arra a gondolatra juthatna, hogy az Izráel Istene nem képes megvédeni az Ő imádóit. Nem tudott azzal megbarátkozni, hogy emberi kézre támaszkodjon olyan ügyben, mely szemmel láthatóan Istentől indul ki. Így tehát látható védelem nélkül indult el az utazó társaság, nem volt más oltalma, mint az, ki népének fegyvere és pajzsa. Nagyon félő dolog, hogy Isten dicsőségét illetőleg, csak kevés hívő érez magában hasonló szent buzgalmat. Még olyanok is, kik többé-kevésbé a hitéletben járnak, beszennyezik keresztyéni életük fényét alkalomadtán azzal, hogy emberi segítséget óhajtanak. Üdvös dolog az, hogy az embernek nincs szüksége semmiféle támogatásra és törekvésre, hanem szabadon áll az idők szikláján egyedül az Úrtól tartva. Kérhetnék és kívánhatnák-e még a keresztyének a világ segítségét arra nézve, amit az Úrért tesznek, ha meggondolnák azt, hogy az Urat kisebbítik, ha az Ő ügyében igénybe veszik a világi hatalom segítségét? Mintha az Úr nem tudná saját művének szükségeit kielégíteni! Kereshetnénk-e olyan készséggel barátaink és rokonaink támogatását, ha meggondolnánk, hogy az Úr megdicsőíttetik egyedül az Ő karjába helyezett szilárd bizalmunk által? Lelkem, egyedül Istenre várj! De valaki ezt mondja: „Hát semmiféle eszközt sem szabad használni?” Dehogy nem! Hiszen ezen a téren ritkábban hibázunk. Hanem inkább az a baj, hogy balgatagul azokban bízunk, az élő Isten helyett. Túlzásba esünk, ha minden emberi segítséget visszautasítunk, de sokan vétkeznek azzal, hogy azt túl sokra becsülik. Kedvesem, tanuld az Urat megdicsőíteni a teremtménytől eredő segítség mellőzésével, mert azzal megkisebbítenéd az Úrnak nevét.

Szeptember 25.

„Hogy igaz legyen Ő és megigazítsa azt, aki a Jézus hitéből való.” (Róma 3,26)

Megigazulván a hit által, békességünk van Istennel. Lelkiismeretünk nem vádol tovább bennünket. Az igazság immár a bűnös javára dönt, nem ellene. Az emlékezet mély bánattal tekint vissza a múltak bűneire, de a jövendő büntetéstől való félelem nélkül, mert Krisztus az Ő népének adósságát az utolsó fillérig kifizette és megkapta érte az isteni átadási elismervényt. S ha isten olyan igazságtalan tudna lenni, hogy egy azon bűnért kétszeres fizetést kívánna, még akkor sem vettethetik soha a pokolra az a lélek, akiért az Úr Jézus, mint kezes meghalt. Értelmünk előtt, mint világos alapigazság az, mit elhihetünk, hogy Isten igaz. Érezzük, hogy annak úgy kell lenni. Ez először nagy rémületbe hoz minket. Nem csodálatos hát, hogy az Isten igazságában való ugyanaz a hitünk azután bizodalmunknak és békességünknek támpontjává lesz? Ha Isten igaz, akkor nekem, mint bűnösnek, ki védelem és kezes nélkül állok, büntetést kellene szenvednem. De Jézus helyettesít engem és elszenvedi értem a bűn büntetését. S most, mint olyan bűnös, aki Krisztusban van, soha sem lehetek megbüntetve, mert másként Isten nem volna igaz. Természetét kellene megváltoztatnia Istennek előbb, hogy csak egyetlen lélek is - akiért az Úr Jézus kezeskedett - tapasztalhatná magán a törvény ostorát. Minthogy tehát a hívő helyére lépett és a teljes engesztelési díjat kifizette az isteni büntető ítélet elhárítására mindazért, ami népét terhelte, így a hívő e diadalujjongásban törhet ki: „Kicsoda vádolja az Istennek választottait?” Isten nem, mert megigazította őket. Krisztus sem, mert Ő meghalt „sőt fel is támadt”. Reményem nem azért virul, hogy talán nem volnék bűnös, hanem mivel olyan bűnös vagyok, akiért meghalt a Krisztus. Bizodalmam nem abban áll, hogy szent vagyok, hanem abban, hogy - habár szentségtelen vagyok - Ő az én igazságom. Hitem nem azon nyugszik, ami vagyok, amit érzek vagy tudok, hanem azon, ami Krisztus, amit Ő tett, és amit még most is tesz értem.

Szeptember 26.

„A mirtus-fák között, amelyek egy árnyas völgyben voltak.” (Zakariás 1,8)

Az a látás, mely ebben a részben van elmondva, az Izráel állapotát ecseteli Zakariás próféta korában. De ha magunkra alkalmazzuk azt, akkor az Isten gyülekezete jelenlegi földi helyzetének leírását adja az nekünk. A gyülekezet a mirtusbokorral hasonlíttatik össze, mely mély helyen virul. El van rejtve, láthatatlanul, észrevétlenül. Nem hajhász dicsőséget és nem vonja magára az elfogulatlan megfigyelő érdeklődését. A gyülekezet oly dicsőséggel bír, mint Ura, de az elrejtve marad a testi szemek elől, mert még nem jött el az az idő, amikor fényességében megjelenik. Hasonlóképpen a nyugalmas biztonság gondolata is megvan ebben a képben, mert a mirtusbokor csendben és nyugodtan van a mély helyen (ligetben), mikor a hegyek ormán vihar dühöng. A viharok és zivatarok az Alpesek ágas-bogas jegesein töltik ki kedvüket, de odalent, hol a folyó folyik, mely az Istennek városát megvidámítja, díszlik a mirtus friss víz mellett, zavartalanul a szél zúgásától. Mily nagy az Isten gyülekezetének belső csendessége! Sőt még az üldözések és kellemetlenségek között is békességük van, melyet a világ nem adhat, de el sem rabolhat! Az Istennek békessége, mely minden értelem felett van, erőssége az Isten gyermekei szívének és lelkének a Krisztus Jézusban. Ez a példázat ecseteli a szentek békés és folyamatos növekedését is. A mirtus nem hullatja el leveleit, örökzöld. A gyülekezet szintén a legrosszabb időben is boldogan zöldült és növekedett, sőt némelykor a legkeményebb télben ragyogott éppen legszebb díszében. Abban az időben gyarapodott a legjobban, amikor a legnehezebb próbáltatások érték. Ezután utal ennek az igének diadalára is. A mirtus a békesség eszményképe és a diadal jelentőségteljes jelvénye. A régi korban mirtussal és babérral koszorúzták a győzők homlokát. Nem diadalmas-e a gyülekezet mindenkor? Nem kell-e mindegyik keresztyénnek diadalmasoknál feljebb valónak lenni az által, ki őket szerette? A szentek, kiknek békességük van, a diadal fegyverzetével mennek aludni. „Az Istennek pedig legyen hála, ki adott nekünk diadalmat a mi Urunk Jézus Krisztus által!”

Szeptember 27.

„Boldog vagy Izráel! Kicsoda olyan, mint te? Nép, akit az Úr véd.” (5 Mózes 33,29)

Akik azt képesek állítani, hogy Krisztus követése boldogtalanná teszi az embereket, nagyon messzire vannak még az igazi boldogságtól és halvány sejtelmük sincs arról, hogy miben áll Krisztust követni. Igazán érdekes volna, ha a Krisztus iránt való szeretet megnyomorítana, mert íme, mily magas rangra emel az bennünket, Isten fiaivá tesz. Hát azt gondoljátok, hogy Isten minden boldogságot ellenségeire, fog halmozni és minden nyomort és gyászt gyermekeinek fog visszatartani? Ellenfelei örömöt és gyönyört élvezzenek, sarjadékai pedig keservet és fájdalmat örököljenek? A bűnös, kinek nincs része Krisztusban, dicsekedjék a boldogság gazdagságában, mi pedig keseregve járjunk-keljünk, mint a legszegényebb koldusok? Nem, mi örülünk az Úrban mindenkor és dicsekszünk isteni fiúságunkkal, mert „mert nem kaptatok szolgaság lelkét ismét a félelemre, hanem a fiúságnak Lelkét kaptátok, aki által kiáltjuk: Abbá, Atyám!” A fenyíték vesszejéből mindenesetre kijut nekünk is az Ő bölcsessége szerint, de az az igazság csendes gyümölcsét termi számunkra. Ennélfogva mi, kiket „az Úr oltalmaz”, a szent Vigasztaló támogatása mellett örvendezhetünk a mi üdvösségünknek Istenében. Mi el vagyunk jegyezve Krisztusnak, s megengedné azt a mi nagy Vőlegényünk, hogy szerelmese szüntelen szomorúságban éljen? Szívünk egybe van Vele kötve. Mi tagjai vagyunk és habár egy kevés ideig szenvedünk, miképpen Fejünk szenvedett, mindazáltal erre az időre is meg vagyunk áldva Őbenne mennyei javakkal. A Szentlélek vigasztalásaiban birtokoljuk örökségünk zálogát és e vigasz nem csekély, sem nem ritka. Az örök dicsőség és öröm örökösei vagyunk, és már idelenn érezzük a ránk várakozó gyönyör előízét. Az öröm fényének egyes sugarai átvilágítanak hozzánk, hirdetve az örök nap feljövetelét. Kincseink a halál tengerén túl vannak. Városunk, melynek erős alapja van, a Jordánon túl fekszik. Az üdvözült lelkek ama világából a dicsőség fénye elbájolja szíveinket és fölfelé emeli. Igazán elmondható rólunk: „Boldog vagy Izráel! Kicsoda olyan, mint te? Nép, akit az Úr véd”.

Szeptember 28.

„Az égből letekint az Úr, látja az emberek minden fiát.” (Zsoltárok 33,13)

Talán semmiféle képies beszéd sem mutatja nekünk oly kegyelemdús fényben Istent, mintha az van felőle mondva, hogy leszáll trónjáról és eljön a mennyből, megfigyelni részvéttel az emberek szenvedéseit és szívére venni az emberek fiainak nyomorúságát. Mi szeretjük Őt, mert mikor Sodoma és Gomora istentelenséggel megtelt, nem pusztította el e városokat mindaddig, míg személyes meglátogatásával meg nem mutatta kegyelmét nekik. Nem tehetünk mást, ki kell tárni szívünket Urunk iránt való szeretetben, ki a legnagyobb dicsőségből lehajtja fülét hozzánk és a halandó bűnös ajkára teszi, kinek elbágyadt lelke engesztelésért és békéért sóvárog. Mi mást tehetnénk, mint Őt szeretni, mivelhogy tudjuk, hogy még fejünk hajszálait is számon tartja, minden léptünkre figyel és igazgat minden újainkon? Kiváltképpen feltűnik előttünk ez az igazság és meghatja szívünket, ha meggondoljuk, mily figyelmes Ő teremtményeinek nemcsak ideig tartó szükségeire, hanem egész különösképpen szellemi gondjaira is. Jóllehet mérhetetlen távolság van a véges teremtmény és a végtelen Teremtő között, mégis elszakíthatatlan kötelékkel vannak egymáshoz kötve. Ha egy könny hull szemedből, ne hidd, hogy Isten nem veszi azt észre. Mert „miképpen könyörül atya az ő fiain, azonképpen könyörül az Úr az őt félőkön”. Sóhajaid megindíthatják Jehova szívét; suttogásaid ajkadhoz vonják füleit; imád megállíthatja kezét; hited mozgásba hozhatja karjait. Ne képzeld, hogy Isten a magasságban trónolva nem gondol rád és nem kíséri figyelemmel lépteidet. Az Úr rád tekint, akármilyen szegény és nyomorult vagy is. „Mert az Úrnak szemei nézik a földet, hogy megerősítse azokat, akik teljes szívvel szeretik Őt.”

„Ő lépteidre figyel;
Lásd, miként vigyáz szeme!
Bárhova mész, nem hagy el,
Veled van hűen őrködve.
Az Ő erős karjával
Védelmez biztonsággal.”

Szeptember 29.

„És ha látja a pap, hogy íme, elborította a poklosság annak egész testét: akkor ítélje tisztának a fakadékot.” (3 Mózes 13,13)

Különösnek látszik nekünk ez az intézkedés, mindazáltal nagy bölcsességen alapul. Mert ha a betegség kiütött a bőrön, az azt jelentette, hogy a test természete gyökerében már egészséges. Mi is bélpoklosok vagyunk, megverve a bűn bélpoklosságával, ezért a bélpoklosok törvénye ránk is alkalmazható. Ha az ember látja, hogy ő teljesen elveszett, hogy a kárhozat alá esett, mivel tetőtől-talpig a bűn tisztátalansága borítja és nincs rajta többé egészséges rész; ha minden önigazságosságot megutál és az Úr előtt magát vétkesnek vallja, akkor Jézus vére és Isten kegyelme által tiszta. Elrejtett, nem érzett, ismeretlen bűnök képezik a valódi bélpoklosságot. De mihelyt a bűn belátva és átérezve lesz, megkapja a halálos csapást és az Úr kegyelmes szemekkel tekint az attól érintett lélekre. Nincs halálosabb az önigazságnál, nincs, ami nagyobb reményre jogosítana a töredelmességnél. Meg kell vallanunk, hogy nem vagyunk mások merő bűnnél, mert az a vallomás, mely kevesebbet állít, nem felel meg a teljes igazságnak. Ha a Szentlélek rajtunk működik és bűneink tudatára hoz, akkor nem lesz nehéz olyan vallomást tennünk, kitör az azonnal ajkunkon. Milyen vigaszt nyújt ez az ige azoknak, kik mélyen érzik bűneiket! A megbánt és megvallott bűn, lehetne az akármilyen csúnya és utálatos, soha nem száműzi az embert az Úr Jézus színe elől. Aki Hozzá jön, azt nem fogja kivetni. És ha az ember olyan becstelen volna, mint a gonosztévő lator, - oly tisztátalan, mint a nagy bűnös nő,— oly bősz, mint a tárzusi Saul, — oly kegyetlen, mint Manassé, — oly engedetlen, mint a tékozló fiú, mindazáltal a Megváltó szerető szíve gyönyörrel tekint rá, ha érzi, hogy teljesen beteg és megtisztítja, ha a megfeszített Krisztusban helyezi egyedüli bizalmát. Jöjj tehát Őhozzá, szegény, megterhelt bűnös!

„Óh, Úr Jézus, segíts nekem,
Még ma Hozzád menjen lelkem!”

Szeptember 30.

„Énekeljétek az ő nevének dicsőségét; dicsőítsétek az ő dicséretét!” (Zsoltárok 66,2)

Nincs az a mi tetszésünkre bízva, hogy akarjuk-e az Urat dicsérni vagy nem. Istennek a legnagyobb joga van ahhoz, hogy dicsőítve és magasztalva legyen. Minden keresztyén, mint kegyelmének edénye, arra van kötelezve, hogy Istent naponta dicsérje és magasztalja. Igaz ugyan, hogy Isten naponkénti imádására határozott parancsot nem kaptunk; nincs törvényünk, mely az éneklésre és hálaadásra bizonyos órát írna, de a szívbe íratott törvény arra tanít, hogy Istent dicsérjük. S ez a meg nem írott parancs, annyira unszol minket, mintha kőtáblára volna vésve, vagy pedig a dörgő Sínai magaslatáról lenne szívünkbe iktatva. Igen, a keresztyénnek kötelessége Istent dicsérni. Ez nem időtöltésre szolgáló mulatság, hanem elkerülhetetlen életfeladat. Ti, kik mindig gyásszal vagytok telve, ne gondoljátok, hogy annál fogva fel vagytok mentve. Ne képzeljétek be magatoknak, hogy túladhattok Isten iránti kötelességeiteken és dicsénekeiteket visszatarthatjátok. Kötelezve vagytok szeretetének köteléke által nevének magasztalására, míg élet van bennetek. Dicsérete mindig ajkatokon legyen, mert azért áldott, hogy ti viszont áldjátok Őt. „Ezt a népet magamnak készítettem, hogy dicsőségemet beszélje.” S ha nem imádjátok Istent, úgy nem hozzátok meg azt a gyümölcsöt, melyet, mint isteni kertész joggal vár el tőletek. Tehát ne hagyjátok Babilon fűzfáin függni hárfátokat, hanem akasszátok le, hangoljátok fel és iparkodjatok hálás szívvel a legkellemesebb hangokat csalni ki belőlük. Zengjen fenséges hangon éneklésetek! Keljetek fel és énekeljétek meg az Ő dicsőségét. Minden derengő reggellel emelkedjen fel hálaadástok melódiája és minden naplementét hálahimnuszotok kísérje. Övezzétek körül a földet imátokkal, vegyétek körül kellemes dallamok légkörével. Isten a mennyből hallgatni fogja éneketeket és tetszéssel fogadja dicszengéseiteket.

„Imádjátok Alkotónkat
Ének zengésével,
Ki mindenütt csodákat
És nagy dolgokat művel.”

Október 1.

„Minden drágalátos gyümölcsök, ók és újak, melyeket, oh, én szerelmesem, neked megtartottam!” (Énekek éneke 7,13)

A mennyasszony szeretné Jézust minden tőle telhetővel megajándékozni. Szívünk „mindenféle drágalátos gyümölcsöt” terem „ót és újat”, melyeket Szerelmesünknek tartunk meg. Az őszi aratás idején, az év e gazdag szakában, figyeljünk gyümölcseinkre. Idei gyümölcseink vannak. Óhajtjuk az új élet, új öröm és új háládatosság érzését? Vágyódunk új elhatározások után és szeretnénk azokat új buzgósággal és új megerőltetéssel véghezvinni? Szívünk új imában és esedezésben virul és lelkünk új akaratra és működésre serkenti magát. De van még néhány ó gyümölcs is. Mindenek előtt első szeretetünk: egy drága, választott gyümölcs! Az Úr Jézus bensőleg örül ennek. Azután első hitünk: az az együgyű hit, mely által, habár semmit sem neveztünk sajátunknak, mégis minden jóban részesültünk. Ehhez járul örömünk, melyet akkor nyertünk, mikor az Úr Jézus először jelentette meg magát nekünk. Frissítsük fel ezeket magunkban. Megvannak régi emlékeink az ígéretekre nézve. Milyen hű volt Isten hozzánk! Mily jót tett velünk még a betegségben is! Mily kegyelmesen hordozott a mély áradatokon keresztül! Mily sértetlenül megtartott a tüzes kemencében! Ezek tényleg ó gyümölcsök! Ebből sok van nekünk, mert kegyelmének bizonyságai eddig is többek voltak fejünknek hajszálinál. Régi bűnöket kellett megbánni, de Ő adott nekünk olyan töredelmet, mely által végigsírtuk a kereszthez vezető utat és megismertük vérének érdemét. Azonban a fődolog ez: minden gyümölcsöt a mi Urunk Jézusunknak tartottuk meg. Bizonyos, hogy kedvesebb Előtte a hódolat, ha Jézus a mi lelkünk egyetlen célja és kívánsága, s az Ő dicsősége minden törekvésünk egyedüli iránya. Sokféle gyümölcseinket díszesen tárjuk elé, mikor hozzánk jön, és ne rejtsük el az emberek bámuló tekintete elől. Úr Jézus, kertünk ajtajának kulcsát ráfordítjuk és senkit sem eresztünk be, ki gyümölcseid közül csak egyetlen egyet is elrabolhatna, mert véreddel öntözted meg azt a talajt, melyből azok fakadtak. Mindenünk legyen a Tied, csak a Tied, óh, Jézus, szeretett Barátunk!

Október 2.

„A mennyekben nektek eltett reménységért.” (Kolossé 1,5)

Krisztusba vetett reménységünk képezi e földön a jövőre nézve örömünk fő forrását és tartalmát. Élénkíti szívünket, úgy, hogy igen gyakran gondolunk a mennyre, mert itt mindaz meg van ígérve, amit csak kívánhatunk. Itt fáradtak és megterheltek vagyunk, odafent van a nyugalom hona, hol nem verejtékezik többé a munkás homloka a megerőltetés okozta izzadástól, ahonnan a fáradtság és gond száműzve van örökre. Azoknak, kik fáradtak és kimerültek, ez a szó: „nyugalom”, teljes mennyei élvezet. Itt mindenkor a harctéren vagyunk. Annyira kísértetünk belülről és annyira szorongattatunk ellenségeinktől kívülről, hogy csak kevés vagy éppen semmi békességünk nincs. A mennyben pedig a győzelemnek örülünk. Ott a győzelmi lobogó magasan fog lengeni a levegőben, a fegyver hüvelyében fog pihenni és Fejedelmünk így fog hozzánk szólni: „Jöjj jámbor és hű szolgám, menj be a te Uradnak örömébe!” Barát barát után ragadtatik el oldalunk mellől, de immár a halhatatlanság országába megyünk, ahol ismeretlen a sír és halál. Itt a bűn folyton új fájdalmakat okoz nekünk, ott pedig tökéletes szentek leszünk, mert abba az országba nem mehet be semmi tisztátalan. Az égi mező barázdáiban nem burjánzik gyom. Ah, nem öröm-e az, hogy nem kell örökké száműzetésben lenned, nem kell mindenkor a pusztában lakoznod, hanem nemsokára örökölheted az ígéret dicsőséges földjét? De azért ne engedjük magunkról azt híresztelni, hogy a jövőről álmodozva a jelent elfelejtjük, hanem a jövő szentelje meg a jelent akként, hogy azt a legnemesebbre használjuk. A Szentlélek által a mennyre vetett remény a legerősebb hatalommá lesz, miáltal az erény fejlődése előmozdíttatik, az ifjú és élénk erő kútfejévé és a szentség szegletkövévé válik az. Az ilyen reménységgel bíró ember buzgalommal megy munkájára, mert az Úrnak öröme az ő erőssége. Komolyan küzd a kísértés ellen, mert a következő világ reménységéről tehetetlenül pattognak vissza az ellenfél tüzes nyilai. Képes dolgozni anélkül, hogy ez életben jutalmat várna, mert a következő világ által nyújtott jutalomra néz.

Október 3.

„Avagy nem szolgáló lelkek-e mindazok, elküldve szolgálatra azokért, akik örökölni fogják az üdvösséget?” (Zsidók 1,14)

Az angyalok Isten szentjeinek láthatatlan szolgái. Kezükben hordoznak minket, hogy meg ne üssük lábainkat a kőben. Urukkal szembe való engedelmességük tanítja őket, hogy benső részvéttel legyenek szeretetének gyermekei iránt. Örülnek idelent, ha a tékozló fiú visszatér az atyai házba és ujjongva üdvözlik a hívő megérkezését a dicsőség Királyának palotájában odafenn. Istennek gyermekei ezelőtt részesültek az angyalok látható megjelenésében. Még ma is, bár előttünk láthatatlan, mindig nyitva a menny és az Istennek angyalai fel és leszállnak az Embernek fiára, hogy meglátogassák a megváltás örököseit. Még mindig repülnek ide Szeráfok az oltárról vett eleven szénnel, hogy megérintsék azzal egyes kitüntetett és kedves emberek ajakát. Ha megnyílnának szemeink, akkor láthatnánk, miként vesznek minket körül az Úr szolgái tüzes lovakkal és tüzes szekerekkel, mert a sok ezer angyalok seregéhez jöttünk, kik valamennyien az isteni mag őrei és védelmezői.

„Jóságod magasztalom
És hálás szívvel áldom,
Csoda-műveidért!
Engem veszély nem érhet
Ajkam ezért dicsérhet
Hűn őrködő szolgáidért.”

Milyen méltóságra fognak emeltetni a választottak, hiszen a menny tündöklő szolgái az ő készséges és figyelmes szolgáik! Milyen társasába leszünk felemelve, mert a mennyei, tiszta szellemekkel van közösségünk! Milyen jól vagyunk védve, mert Istennek sok ezerszer ezernyi szekerei vannak felfegyverezve védelmünkre! Kinek köszönhetjük mindezeket? Óh, az Úr Jézus legyen nekünk örökké kedves és drága, mert Általa és Érte pihenhetünk a menny térségein, sokkal magasztosabban minden fejedelemség és hatalmasság felett! Az Ő tábora van az Őt félők körül. Ő az igazi Mihály, ki lábai alá tapossa a sárkányt. Óh, Jézus, Isten jelenlétének Angyala, Neked szenteli ez a ház hálás fogadalmait.

Október 4.

„És világosság lesz az estének idején.” (Zakariás 14,7)

Sokszor nézünk várakozásteljesen a jövőbe, az öregség idejére és elfeledjük, hogy „világosság lesz az estének idején”. A szentek közül némelyiknek élete legkedvesebb része az öreg kor. Balzsamos fuvallat érinti a tengerész arcát, amikor a halhatatlanság partjaihoz közeledik, csendesebb hullámok táncolnak hajója körül, gyönyörű vidék mosolyog felé, nyugalom uralkodik körülötte, mély, csendes, ünnepélyes nyugalom. Az öregség oltáráról eltűntek az ifjúi tüzesség hevesen lobogó lángjai, de megmaradt a komoly érzelem valódi lángja. A zarándokok elérték az „Én gyönyörűségem” földjét, azt a boldog mezőséget, mely a mennyországot képezi e földön. Angyalok látogatják, mennyei lég áramlik át rajta, a Paradicsom virágai nőnek benne, a légkört Szeráfok éneke tölti be. Némelyek évek hosszáig időznek itt, mások pedig csak néhány órára jönnek ide elköltözésük előtt, ez földi Éden. Szabad vágyódva várnunk azt a pillanatot, mikor az ottani gyönyörű bokrok árnyékában üdülhetünk, és addig megelégszünk a reménységgel, míg megérkezik az élvezet ideje. A nap, mikor leáldozik, nagyobbnak tűnik, mint mikor magasan van az égen és pompás fény aranyozza meg a lemenetelét kísérő felhőket. A fáradság nem képes megzavarni az öregség kedves alkonyának nyugalmát. A szív a drága tapasztalatok érett gyümölcseit gyűjti felüdülésül az élet vacsorájához és a lélek elkészül a nyugalomra. Az Úr népe világosságnak örvend még a halál óráján is, a hitetlenség remeg és retteg. Az árny leszáll, az éj jön, az élet végéhez közeledik. Óh, nem, kiált a hit, éppen most van vége az éjszakának és felvirrad a valódi nap. Megjött a világosság, a halhatatlanság világossága, Atyád arcának világossága. Tedd össze lábaidat ágyadon, nézd az üdvözült lelkek várakozó seregét! Angyalok visznek el téged. Élj boldogan, szeretett lélek, te elvitettél, integetsz kezeddel. Óh, most lesz világosság! A gyöngykapuk nyitva, az aranyutcák ragyognak a nemes jáspis csillogásától. Mi behunyjuk szemeinket, de te látod a láthatatlanokat. Élj boldogan, testvér, nálad már világosság van estének idején, nálunk még nem.

Október 5.

„És ő felkelt, és evett és ivott; és ment annak az ételnek erejével negyven nap és negyven éjjel” (1 Királyok 19,8)

Minden erő, amit a mi kegyelmes Istenünktől kapunk, az Ő szolgálatára lesz adva, nem pajzánságra, sem dicsekedésre. Mikor a próféta a szén között sült pogácsát és fejénél a pohár vizet meglátta, mikor a fenyőfa alatt ült, az nem hozott neki kényelmet és azok által nem nyert kellemes nyugalmat, hogy magát felüdítse; hanem inkább parancsot kapott, hogy annak az ételnek erejével negyven nappal és negyven éjjel menjen az Isten hegyéig, a Hórebig. Mikor a Mester tanítványait enni hívta ezekkel a szavakkal: „Jöjjetek, ebédeljetek”, az ebéd megtörténte után ezt mondta Péternek: „Legeltesd az én juhaimat”. Azután még hozzáfűzte: „Kövess engem”. Így áll a dolog velünk is. Mi mennyei kenyeret eszünk, hogy erőnket az Úr szolgálatában használjuk el. Vacsorázni jövünk és megesszük a húsvéti bárányt, felövezett derékkal és pálcával kezünkben, hogy azonnal felkelhessünk, mihelyst éhségünket lecsillapítottuk. Némely keresztyén szeret Krisztus által élni, de arra nem sokat gondol, hogy Krisztusért éljen. A földnek az előkészület helyének kellene lenni a mennyre, s a menny éppen az a hely, ahol a szentek a legfelségesebben tápláltatnak, és legtöbb teendőt kapnak. Urunk asztalához ülnek és az Ő templomában szolgálnak Neki éjjel és nappal. Mennyei ételeket élveznek és tökéletességben szolgálnak az Úrnak. Kedves hívő keresztyén, azzal az erővel, melyet napról-napra Krisztustól kapsz, dolgozz Neki, a te Uradnak. Némelyikünknek még sokat kell tanulni Urunk szándékaira vonatkozólag, ami végett kegyelmével ajándékoz meg. Ne tartsuk vissza az igazság drága magvait, ahogy az egyiptomi múmia megtartotta a búzaszemeket évezredeken át anélkül, hogy alkalmat adott volna azoknak a fejlődésre: nekünk hintetni kell az igazságot és megöntözni. Mi célból küldi az Úr az esőt a szomjazó földre, miért adja az éltető napfényt? Nem azért-e, hogy azok a föld gyümölcseinek növekedését előmozdítsák, hogy az emberek dúsan tenyésszenek? Így táplálja és erősíti az Úr a mi lelkeinket is, hogy azután megújult erőnket az Ő dicsőségének előmozdítására fordítsuk.

Október 6.

„Valaki pedig iszik abból a vízből, amelyet én adok neki, soha többé meg nem szomjazik” (János 4,14)

Aki az Úr Jézusban hívővé lett, az teljes megelégedést talál Nála a jelenre nézve és bőséges örömöt az örökkévalóságra nézve. A hívő nem az az ember, akinek napjai komorak, a vigasz fogyatékossága miatt; — akinek éjjele nem ér véget, a szívet emelő gondolatok hiánya miatt, mert Megváltójában az örömnek olyan kútfejére és a vigasznak olyan forrására talál, hogy folyton megelégedett és boldog. Állítsátok őt egy utálatos szemétdomb közepére, még ott is nemes társra talál. Űzzétek ki a sivár pusztaságba, égi mannát eszik, kergessétek ki őt a rokonai közül, a saját házából, ő mindazáltal talál „igaz barátot, ki jobban szeret és szilárdabban támogat a testvérnél.” Hervasszátok el valamennyitek indáját, az idők sziklája oltalmazó árnyékot nyújt neki. Ássátok alá minden földi reményének alapját, szíve mégis rendíthetetlen marad az Úrban való bizalomban. A szív telhetetlen sírüreg, míg be nem vonul abba az Úr Jézus, azután pedig egy csordultig teli pohárrá lesz. A Krisztusban olyan bőség van, hogy Ő egyedül mindene a hívőnek. A valóban szent érzelmű, annyira megelégszik a Jézusban található bőséggel, hogy soha sem szomjazik meg, ha csak azért nem, hogy nagyobb kortyokat ihasson az élő kútfőből. Ez ne a bágyadtság okozta szomjúság legyen, hanem az édes vágyakozás szülte szomjúság. Valami felségesnek fog előtted tűnni, Jézus szeretetének teljes élvezetéért esedezni. Egyszer valaki ezt mondta: „Sokszor és gyakran merítgettem vedremmel a forrásból, de most Jézus után való szomjúságom olyan elégedetlenné vált, hogy szeretném magát, a forrást ajkamhoz emelni és megszakítás nélkül kedvemre inni”. Ez-e a te szíved érzése is, kedves hívő keresztyén? Érzed, hogy Jézusban minden vágyad teljesült és hogy most nincs más kívánságod, mint többet tudni Őróla és Vele bensőbb közösségben állni? Akkor jöjj szüntelen e forráshoz és vedd az életnek vizét ingyen. Jézus nem fogja soha sem azt gondolni, hogy túl sokat veszel, hanem mindenkor szívélyesen fogad és mondja: „Igyál, igen csak igyál mindig, én szerelmesem és barátom”.

Október 7.

„Miért nyomorítod meg a te szolgádat?” (4 Mózes 11,11)

Mennyei Atyánk gyakran küld ránk nyomorúságot, hogy hitünket megpróbálja. Ha valamire való hitünk van, akkor kiállja a próbát. A salak fél a tűztől, az arany nem. A hamis drágakő akármilyen szépen van csiszolva, iszonyodik a próbát megejtő gyémánt érintésétől, de a nemes rubin nem. Szegényes hit az, mely csak akkor bízik Istenben, mikor a barátok hűek, ha a test majd kicsattan az egészségtől, az üzlet virágzik és gazdag nyereséget hoz. Az a valódi hit, mely az Úr iránt való hűségben akkor is kitart, ha barátai elhagyják, ha a test gyenge és sorvad, ha a kedély nyomott, és ha Atyánk arcának világossága elrejtőzik előle. Az a hit, mely a legnagyobb veszélyből is azt kiálthatja: „Íme, meg fog engem ölni, azt én nem várhatom meg. Mégis megvallom Előtte az én útjaimat; Ő lesz az én üdvöm”. Ez egy mennyben született hit. Az Úr megnyomorítja az Ő szolgáit, az Ő megdicsőítése végett, mert az övéinek erényei által igen meg fog dicsőülni, mert azok az Ő kezének munkái. Mivelhogy a háborúság békességes tűrést nemz, a békességes tűrés pedig megkísértést, a megkísértés pedig reménységet, így az Úr tiszteltetik a felvirágzó erények által. Soha sem hallanánk a hárfa fenséges hangját, ha húrjai érintetlen maradnának. Soha sem kóstolnánk meg a szőlőfürt szívet vidámító nedvét, ha nem lenne kinyomkodva a présben. Sohasem éreznénk a fahéj pompás zamatát, ha nem lenne összezúzva és porrá törve. A tűz melegét sem éreznénk, ha nem égne hamuvá a fa. A nagy Művezető bölcsessége és hatalma meg fog nyilvánulni azokban a háborúságokban, amelyeken engedi átmenni kegyelmének edényeit. A jelenlegi szomorúságnak is megvan az a célja, hogy a jövendő örömöt emelje. Tudnánk-e a mennyben oly rendkívül boldogok lenni, ha nem tapasztalnánk magunkon a bűn átkát és e föld szenvedéseit? Nem kedvesebb-e a harc után a béke? Nem édesebb-e a nyugalom a nehéz és fáradtságos munka után? Nem emeli-e a dicsőültek boldogságát a lefolyt nyomorúságra való emlékezet? Még nagyon sok értékes felelet van e mai kérdésre. Forgassuk azt szívünkben.

Október 8.

„Evezz a mélyre, és vessétek ki hálóitokat fogásra.” (Lukács 5,4)

Ez az elbeszélés az ember részéről való közreműködés szükségességét tanítja. A halfogás csodálatos volt. De sem a halász, sem annak hajója és hálója nem maradt amellett tétlen, hanem mindannak közre kellett működni, hogy halhoz jussanak. Így van ez a lelkek megmentésénél is. Isten sokféle eszköz által működik, s míg a kegyelem újszövetsége érvényben marad, Istennek tetszeni fog, hogy az evangélium bolond prédikálása (1 Korintus 1, 21) által tartsa meg a hívőket. Ha Isten a teremtmény közreműködéséről korlátlanul és függetlenül végzi csodáit, kétségtelen, hogy megdicsőültek azok által, de Ő maga bevette az üdvintézkedés tervébe az emberi együttműködést, mint azon eszközt, mely által a legtöbbször megdicsőíttetik ezen a földön. Az eszközöknek magukban véve nincs semmi érdemük és jelentőségük. „Mester, ez egész éjjel fárasztottuk magunkat és semmit sem fogtunk.” Mi okozta a fáradozás sikertelenségét? Talán olyan halászok voltak, kik nem teljesítették hűen hivatásukat? De igen, gyakorlott kezeik voltak. Értették foglalkozásukat. A szorgalom hiányzott belőlük? Nem, dolgoztak. Nem voltak elég kitartóak? De igen, hisz egész éjjel dolgoztak. Vagy nem volt hal a tengerben? Dehogy nem, mert mihelyt ott volt a Mester, seregenként tódultak a hálóba. Mi volt hát a baj? Az, hogy az eszközökben magukban véve nincs erő, ha Jézus nincs jelen. „Nélküle semmit sem cselekedhetünk.” De Krisztussal mindent tehetünk. Krisztus jelenléte biztosítja az eredményt. Jézus Péter hajóján volt és akarata csodálatos befolyása folytán a hálóba vonta a halakat. Ha az Úr Jézus az Ő gyülekezetében felmagasztaltatik, akkor annak ereje és hatalma az Ő jelenlétében van. Királyi dicsének hangzik körükből és mindenfelé jelt adnak magukról. „Ha felemeltetem e földről, mindeneket magamhoz vonzok.” Ha napi munkánkra megyünk, halásszon mindegyikünk emberi lelkeket a maga helyén. Nézzünk felfelé hitben és tekintsünk magunk köré komoly kívánsággal. Dolgozzunk, míg eljön az éj. Az, ki a háló kivetését parancsolja, Ő meg is tölti azt halakkal.

Október 9.

„Aki titeket a bűntől megőrizhet.” (Júdás 24)

A mennybe vezető út bizonyos értelemben nagyon biztos és veszély nélküli, de más tekintetben nincsen fáradalmasabb és veszélyesebb ösvény ennél. Akadályokkal és botrányokkal van behintve. Egyetlen ballépéssel (ami könnyen megesik, ha nem az isteni kegyelem igazgatja lábainkat) a legborzasztóbb mélységbe zuhanhatunk. Mily gyakran kell mondanunk a zsoltáríróval: „Csaknem meghanyatlottak az én lábaim; és kis híja, hogy az én lábaim el nem iszamodtak”. Ha biztos lépésű és szédüléstől mentes látású erős hegymászók volnánk, akkor sem érnénk vele sokat, mert ha saját erőnkben akarunk bízni, arra a tapasztalatra kell rájönnünk, hogy gyengék vagyunk! A legsimább úton is hamar megbotlunk, a legkellemesebb ösvényen is könnyen elesünk. Reszkető térdeink alig bírják hordozni testünk ingadozó súlyát. Egy szalmaszálba eleshetünk, és egy kavicsszem megsebezhet. Olyanok vagyunk, mint a kis gyermekek, kik a hitéletben remegve kísérlik meg az első lépést. Mennyei Atyánk kezünknél fogva tart bennünket, mert egyébként mihamar elesnénk. Ah, ha az eséstől meg leszünk óvva, imádnunk kell azt a türelmes hatalmat, mely napról-napra felettünk őrködik! Gondoljátok meg, milyen serények vagyunk a bűnre, milyen gondatlanok a veszély elkerülésére és milyen nagy hajlamunk van valamit elhamarkodni. Ezek a megfigyelések kedvesebb éneket adnak ajkunkra, mint gondoltuk volna: „Annak pedig, aki titeket megtarthat a bűntől ártatlanul, az egyedül bölcs Istennek, a mi Megtartónknak, dicsőség, nagyság, erő és hatalom, most és mindörökké!” Sok ellenségünk van, melyek szeretnének minket elejteni. Az út darabos és mi gyengék vagyunk, ehhez még ellenségek leselkednek a háttérben és előjönnek, amikor legkevésbé sem számítunk rájuk és azon vannak, hogy bennünket legyőzzenek, vagy a legközelebbi mélységbe taszítsanak. Csak egy mindenható kar óvhat meg e láthatatlan ellenségektől, melyek arra törekszenek, hogy minket megrontsanak. Ilyen kar az, mely minket felvett és meg akar védelmezni. Hű Az, aki ezt megígérte. Ő megóvhat a bukástól, úgy hogy nagy gyengeségünk mély érzése mellett is örvendezhetünk szilárd hittel tökéletes biztonságunk felett.

Október 10.

„És az ő dicsősége elé állíthat feddhetetlenségben nagy örömmel.” (Júdás 24)

Forgassátok szívetekben ezt a csodálatos szót:‚, feddhetetlenségben”! Most még nagyon messze vagyunk attól, de mivel az Úr, a mi Üdvözítőnk, szünet nélkül folytatja tökéletesedésünknek szeretetből fakadó munkáját, valamikor majd el fogjuk azt érni. Az Üdvözítő, aki az övéit mindvégig meg akarja őrizni, végül ,, dicsőségessé teszi Magának az egyházat, úgy hogy azon ne legyen rajta szennyfolt vagy ránc, vagy valami afféle; hanem hogy legyen szent és feddhetetlen”. A Megváltó koronájában lévő drágakövek a legtisztább vízből, a legkisebb hibától is mentesen kerülnek ki. A Bárány jegyesének kíséretében levő összes szüzek, szennyfolt és ránc nélkül való, tiszta szüzek. De miként fog minket az Úr Jézus feddhetetlenekké tenni? Megmos szent vérével bűneinktől, mígnem olyan fenségesek és fényesek leszünk, mint Isten legtisztább angyalai. Fel fogunk öltözni az Ő igazságába, amely igazság, az abban megjelenő szenteket, egészen és teljesen ártatlannak ábrázolja; igen, egészen tökéletesnek Isten színe előtt. Megrovás nélküliekké és feddhetetlenekké leszünk az Ő szemei előtt. A Szentlélek munkája bennünk tökéletessé lesz. Annyira megszentel bennünket, hogy többé a legcsekélyebb hajlamot sem érezzük a gonoszra. Ész, érzelem, akarat: minden erő és tulajdonság megszabadul a bűn rabszolgaságából. Szentekké leszünk, miképpen Isten szent és az Ő jelenlétében lakhatunk örökké. A szentek többé nem lesznek jövevények a mennyben, szépségük akkora lesz, mint a számukra készített helynek dicsősége. Óh, milyen elragadtatás lesz az, mikor majd feltárulnak az örökkévalóság kapui és bemehetünk a megígért örökségbe, hol együtt lakhatunk a szentekkel a világosságban! A bűnnek vége van, a sátán kizáratott, a kísértések örökre megszűntek és mi „feddhetetlenségben” leszünk Isten előtt, — ez valóban a menny! Örülhetünk és vigadhatunk, ha elképzeljük most magunknak azt a dicséneket, mely nemsokára teljes és dús összhangban átrezgi az étert a véren vásárolt sereg ajkáról. Dávid „Hozsánna" kiáltását ismételjük és örvendezünk vele a szövetség ládája előtt a trón előtti elragadtatásunk előjátéka gyanánt.

Október 11.

„Emeljük fel szíveinket kezeinkkel egyetemben Istenhez az égben.” (Jeremiás siralmai 3,41)

Már imáink végzése is mutatja nekünk méltatlanságunkat és ez igen üdvös tudat az olyan gőgös lényeknek, mint mi vagyunk. Ha Isten anélkül részesítene kegyében, hogy kénytelenek volnánk azért imádkozni, úgy soha sem tapasztalnánk szegénységünket, mivel a valódi ima az elrejtett szegénység nyilvánulása. Mivel az isteni gazdagsághoz folyamodik, tehát az emberi szűkölködés megvallása az. A keresztyén legegészségesebb állapota abban áll, hogy saját énjében mindig ürességet érez és folyton az Úrtól függ szükségeit illetőleg, hogy lelkében mindenkor szegény, Jézusban pedig gazdag; saját lénye bágyadt, mint a víz, de Isten által erős, nagy dolgok véghezvitelére. Az ima áldása onnan ered, hogy Isten tisztelete által a teremtmény az őt megillető helyre áll, t.i. a porba. Az ima már magában véve, eltekintve a meghallgattatástól, melyben része lesz, nagy jótétemény a keresztyén számára. Miként a futó naponkénti gyakorlat által edzi magát a versenyfutásra, akként nyerünk mi új erőt az ima megszentelt munkája által. Az ima megtollasítja az ifjú sasok szárnyait, hogy megtanuljanak a felhőkön felülemelkedni. Az ima felövezi Isten vitézeinek derekát és magukat küldi a harcba megedzett inakkal és fokozott bátorsággal. A buzgó imádkozó úgy jön elő imakamrájából, miképpen feljön a nap az ő ágyasházából a világ végéről, mint egy hős és örömmel futja meg útját. Az ima Mózes felemelt keze, mely érzékenyebben veri meg az amálekitákat, mint Józsué fegyvere. Ez az a nyíl, melyet a király a próféta parancsára kelet felé lő, az Úr üdvének nyila, az üdvösség nyila az asszírok ellen. Az ima isteni erővel övezi fel az emberi gyengeséget, az emberi balgatagságot mennyei bölcsességgé változtatja, és Isten békességét adományozza a megpróbált halandónak. Nem tudunk olyasmit, amire az ima nem volna képes! Hála Neked nagy Isten a Te kegyelmi trónodért, mert az csodálatos jóságod és nyájasságod gyönyörű bizonyítéka. Állj mellettünk e napon, hogy azt az egész napon valóban magunkévá tehessük.

Október 12.

„Szívembe rejtettem a te beszédedet.” (Zsoltárok 119,11)

Van idő, amikor a magány elviselhetőbb a társaságnál és a hallgatás jobb a beszédnél. Jobb keresztyének volnánk, ha gyakrabban egyedül lennénk az Úrra várakozva és az Ő igéjének megfigyelése által szellemi erőt gyűjtenénk az Ő szolgálatában való munkához. Már csak azért is kellene az isteni dolgokon elmélkednünk, mert csak ezen az úton meríthetünk abból igazi táplálékot. Az igazság hasonló a szőlőfürthöz. Ha bort akarunk belőle készíteni, össze kell azt zúzni; ki kell taposni és ismételten kipréselni. A taposó lábainak keményen meg kell nyomni a szőlőszemeket, egyébként nem folyik ki a must. Jól össze kell zúzni a fürtöket, másként sok veszne kárba a felséges italból. Így kell kinyomni az igazság szőlőfürtjeit is tudakozó megfigyelésünkkel, ha a vigasz borát akarjuk abból nyerni. Testünk nemcsak abból él, hogy eledelt vesz szájába, hanem csakis az emésztés által erősödnek meg az izmok és az inak, az idegek és a csontok. Csak az emésztés által válik a külső táplálék a belső élet fenntartó eszközévé. Lelkünk nem tápláltatik csupán azáltal, hogy egy ideig ezt, majd meg amazt hallja, ami vonatkozással van az isteni igazságra. Hanem a hallás és olvasás, a figyelem és tanulás belső feldolgozást kíván, hogy azáltal áldásos hatását teljes mértékben kifejthesse. Az igazság e belső feldolgozása főként azon alapszik, hogy azokat szívünkben forgatjuk. Mi az oka, hogy némely keresztyén a sok prédikáció dacára, melyeket hallott, olyan lassan halad előre az isteni életben? Mivel a magányban végzendő imát elhanyagolják, és nem adják neki magukat komolysággal és buzgósággal az Isten igéjén való elmélkedésnek. Szeretik a búzát, de nem tisztítják meg. Szeretnék, ha volna gabonájuk, de nem mennek ki a mezőre, hogy gabonát arassanak. A gyümölcs a fán függ, de ők nem akarják leszakítani. A víz lábaiknál folyik, de nem akarnak lehajolni, hogy abból igyanak. Az ilyen balgatagságtól ments meg, óh, Urunk! Legyen ez mai elhatározásunk: „Szívembe rejtettem a te beszédedet”.

Október 13.

„Mert az Isten szerint való szomorúság üdvösségre való megbánhatatlan megtérést szerez.” (2 Korintus 7,10)

Valódi bűn feletti lelki bánat az Isten Szellemének műve. A bánat sokkal gyönyörűbb virág, hogy sem a természet kertjében növekedhetne. A gyöngyök természetszerűen nőnek a gyöngykagylókban, de a bánat soha sem jelentkezik magától a bűnösnél, csakis akkor, ha az isteni kegyelem hozza azt létre nála. Ha a bűntől való igazi iszonynak egyetlen szemcséje van benned, Isten adományozta azt neked, mert az emberi természet tövisei még soha sem termettek egyetlenegy fügét sem. „Ami testtől születtetett, test az.” A valódi bánatban megvan a határozott, felismerhetetlen vonzalom a Megváltóhoz. Ha megbánjuk bűneinket, akkor egyik szemünket a bűnre, a másikat pedig a keresztre kell irányítanunk. Vagy még jobb, ha mindkét szemünk Krisztuson függ és az Ő szeretetének fényvilágában látjuk összes hamisságunkat. A bűn feletti valódi bánat leírhatatlan áldással jár. Senki sem mondhatja, hogy gyűlöli a bűnt, míg a bűnben él. A bánat feltárja előttünk a bűn rossz voltát, nemcsak gondolatban, hanem valóságos tapasztalatban: az égést szenvedett gyermekek félnek a tűztől. Annyira félünk tőle, mint a nemrég kirabolt ember fél a rablóktól. A bűn feletti valódi bánat magával hozza, hogy nagyon vigyázunk nyelvünkre, nehogy csak egy szót is elhirtelenkedjünk. Buzgón őrködünk mindennapi tetteink fölött, hogy a legkisebb dologban se vétkezzünk. Minden nap az estét azzal zárjuk, hogy őszintén és megalázkodva beismerjük, mily sokféleképen hibáztunk és minden reggel azzal a fohásszal ébredünk fel, hogy Isten óvjon meg az új napon új bűnöktől, nehogy megszomorítsuk Őt. A valóságos és őszinte bánat folyton tart. Aki szívből hisz, az halála napjáig bűnbánatot tart. Ez a csepegő forrás nem szárad ki. Minden gond elmúlik idővel, de ez a szívbeli bánat gyarapszik növekedésünkkel és annak keserűsége olyan kedves, hogy Istennek hálát adunk azért, hogy azt ízlelhetjük és elviselhetjük, míg egykor bemegyünk az örök nyugalomba.

Október 14.

„Sőt annak felette most is kárnak ítélek mindent az én Uram, Jézus Krisztus ismeretének gazdagsága miatt.” (Filippi 3,8)

Jézus Krisztus szellemi ismerete személyes ismeret. Az Úr Jézust nem ismerhetem valaki más által, ki Őt ismeri. Nem, nekem kell Vele megismerkednem: színről-színre és személyesen kell megismernem. Ez az ismeret tudatos legyen: nem úgy kell megismernem, ahogy az álmodozó álmában látja Őt, hanem az ige kinyilatkoztatása szerint. Mindkét természetét ismernem kell, úgy az emberi, mint az isteni természetet. Ismernem kell hivatalait, sajátságait, működését, gyalázatát és dicsőségét. Elmélkednem és tudakoznom kell felőle, hogy „megtudhassam minden szentekkel egybe, mi a szélessége és hosszúsága és mélysége és magassága az Isten jóvoltának. És megismerhessem a Krisztusnak minden ismeretet feljebb való szeretetét.” Krisztusnak ismerete szeretetre buzdító legyen. Ha Krisztust általában megismerem, akkor meg kell szeretnem Őt. Az Ő lényének porszemnyi szívismerete többet ér fejbölcselettel telt hajórakományoknál. Az Ő személye felőli tudásunk, olyan ismeret, mely minden vágyunkat kielégíti. Ha Megváltómat ismerem, színig megtelik érzületem. Érzem, hogy Benne birtoklom azt, ami után lelkem eped. Ő „az Istennek ama kenyere, mely a mennyországból jött alá és életet ad e világnak. Ő az életnek kenyere, aki Hozzá jön, nem éhezik meg”. Egyúttal ez buzdító ismeret. Minél jobban ismerem Barátomat, annál többet szeretnék felőle tudni. Minél feljebb hágok, annál inkább vágyódik tekintetem a csúcs után, mely fejem felett a felhőkbe nyúlik, és annál hatalmasabban igyekeznek lépteim fel a magasba. Minél többet kapok, annál többet szeretnék birtokolni. Mint a fösvényt az ő kincse, engem is folyton nagyobb vágy fog el Aranyom után. Jézus Krisztus ilyen ismerete mindenekfelett boldogító ismeret. Valóban olyan emelő, hogy sokszor messze felülemel minden nyomorúságon, kételyen és szenvedésen, mert az örökké élő Megváltó halhatatlanságával karol át engem és körülövez az örökkévaló öröm aranyövével. Jöjj kedves lélek, ülj Jézus lábaihoz, tanulj ma Tőle.

Október 15.

„De kicsoda szenvedheti el az ő eljövetelének napját?” (Malakiás 3,2)

Első eljövetele minden külső pompa és hatalom megnyilvánulása nélkül történt a valóságban, mégis kevesen állhattak ellene tanúskodása hatalmának. Heródes az egész Jeruzsálemmel egybe megrémült és csodálatos születésének hírére mindnyájan megdöbbentek. Éppen azok, kik azt vélték, hogy várták Őt, bebizonyították, hogy nagyon csalódtak vallomásukban, mert mikor tényleg eljött, megvetették. Földi élete szórólapát volt, mely megtisztította az Istent vallók nagy halmazát és csak kevesen állták ki a próbát. De milyen lesz az Ő második eljövetele? Melyik bűnös hordozhatja el annak gondolatát? „Szájának vesszejével, és ajkai leheletével megöli a hitetlent.” Mikor megalázkodásában, csak annyit mondott a katonáknak és szolgáknak: „Én, vagyok az” hanyatt estek a földre. Mennyire meg fognak hát rémülni ellenségei, ha még tökéletesebben kinyilvánítja magát, mint Az, „aki jelen van”. Halála megrázta a földet és éjbe borította az eget, mennyivel borzasztóbb lesz annak a napnak a fényessége, melyen, mint élő Üdvözítő maga elé gyűjti az élőket és a holtakat? Óh, bárcsak a halál borzalma arra indítaná az embereket, hogy elhagyják bűneiket és csókolgatnák a Fiút, hogy meg ne haragudjon! Ő jóllehet Bárány, de egyúttal Júda törzsének Oroszlánja is, ki zsákmányát darabokra szaggatja. S habár a megrepedt nádszálat nem töri el, mindazáltal ellenségeit megrontja vasvesszővel, és mint a cserépedényt összetöri őket. Ellenségei közül egy sem állhat meg haragjának szélvésze előtt és meg nem menekülhet bosszújának mindent elsöprő áramlata elől, hanem csak egyedül véren vásárolt szeretett gyermekei nézhetnek boldog várakozással eljövetele elé, remélve, hogy félelem nélkül állnak meg Előtte: megolvasztja és megtisztítja azokat, akik hisznek, s miután őket megtisztította, tiszta aranyként jönnek elő. Próbáljuk meg ma magunkat és erősítsük meg a mi hivatásunkat és választásunkat. Óh, Uram, adj nékünk kegyelmet, szabadíts meg minden képmutatástól, hogy őszintéknek találtassunk Előtted a Te megjelenésed napján!

Október 16.

„Mondta nekik Jézus: Gyertek, ebédeljetek.” (János 21,12)

A hívő ezekkel a szavakkal lesz meghívva Jézus szentséges közelébe: „Gyertek, ebédeljetek”, ami annyit tesz, mint asztalához ülni, ebédjében osztozkodni. Némelykor annyit jelent ez, mint mellé ülni és fejünket a Megváltó mellére hajtani. Meghívattunk borospincéjébe és ünnepi termébe, hol a kiengesztelő szeretet zászlaja leng fölöttünk. „Gyertek, ebédeljetek.” Ezek a szavak egy pillantást engednek vetni Jézussal való egyesülésünkre, mert Ő maga az az egyetlen eledel, melyet élvezhetünk, ha Jézussal ebédelünk. Óh, mily boldog egyesülés! Oly mélység rejlik abban, hogy így Jézussal ehetünk, amit az ész nem képes megérteni. „Aki eszi az én testemet és issza az én véremet, az én bennem marad és én is abban.” Ez egyúttal meghívás, a szentek közösségének élvezésére is. A keresztyének különböző véleménnyel lehetnek sok pontra nézve, de szellemi éhsége mindegyiknek ugyanaz. S ha nem is tudunk mindnyájan egyenlően érezni, mégis élvezhetjük ugyanazt az életkenyeret, mely a mennyből jön. Jézus közösségének asztalánál egy poharunk és egy kenyerünk van. Ha a szeretet pohara körüljár, átkaroljuk egymást mindnyájan szívbeli szeretettel és imádkozunk azért a szeretetért. Gyertek közelebb Jézushoz, úgy minél tovább, annál bensőbben egybekötve fogjátok magatokat érezni mindazokkal, kik ugyanazt a mannát élvezik, mint mi. Ugyanúgy látjuk itt az erő forrását is. Krisztusra nézni annyit tesz, mint élni, de a szolgálatához való erőt akkor nyerjük, ha „eljövünk és ebédelünk” Vele. Sokféle szükségtelen gyengeségben szenvedünk, mivel Mesterünk e felszólítását elhanyagoljuk. Egyikünk sem kénytelen sovány ellátásra szorítkozni. Ellenkezőleg, az evangélium velejétől és kövérségétől kell fejlődnünk, hogy azok által erőt nyerve, az Úr szolgálatához való képességek mindegyike a legmagasabb fokig kifejlődjön bennünk. Ha tehát Krisztus közellétét és a Vele való egyesülést akarjátok teljesen élvezni, ha az Övéit akarjátok szeretni és az Úr Jézustól nyerni erőt, „gyertek, ebédeljetek” Vele hit által.

Október 17.

„És monda Dávid magában: Egy napon mégis el kell pusztulnom a Saul keze miatt.” (1 Sámuel 27,1)

Az a gondolat, melyet akkor Dávid szívében forgatott, helytelen gondolat volt, mert bizonyára nem volt oka azt hinni, hogy Ő, kit Isten Sámuel által felkenetett, hiába lett felkent. Egyetlenegy alkalommal sem hagyta el Isten az Ő szolgáját. Gyakran jutott veszélyes helyzetbe, de egyetlen eset sem fordult elő, amikor Isten csodás vezérlete kegyelmesen ki nem szabadította volna. Azon próbáltatások és szenvedések, melyeknek ki volt téve, sokfélék voltak; nem egyforma módon, hanem a legkülönfélébb alakban jöttek. Mindazáltal Az, aki azokat rá bocsátotta, minden egyes esetben gondoskodott különös menekülő útról is. Dávid egyszer sem mutathatott ujjával naplójának valamely lapjára: „Ekkor e napon el akart engem hagyni az Úr”, mert elmúlt életének lefolyása ennek éppen az ellenkezőjét bizonyítja. Sőt inkább azokból, amit Isten már érte cselekedett, levonhatta azt, hogy Isten továbbra is megvédi őt. Részünkről talán jogos volna az, ha Isten segítségében és támogatásában kételkednénk? Óh, az annyit jelentene, mint kételyt és bizalmatlanságot tanúsítani minden alap nélkül. Volt-e csak árnyéka is valaha az arra vezető oknak, hogy Atyánk jóságában kételkedhettünk volna? Nem volt-e csodálatosan nagy az Ő szeretete és nyájassága? Elmulasztotta-e csak egyszer is bizalmunkat igazolni? Óh, nem! Istenünk még soha se hagyott el minket egy szempillantásig sem. Homályos éjjeleket éltünk át, de a szeretet csillaga gyöngülés nélkül világított a sötétségen keresztül. Nehéz küzdelemben voltunk, de oltalmának pajzsát mozdulatlanul tartotta fejünk fölött. Sok nyomurúságon mentünk keresztül, de az soha se szolgált hátrányunkra, hanem mindenkor áldást hozott. S a végeredmény, melyet elmúlt életünkből levonhatunk, az, hogy aki hat esetben velünk volt a nyomorban, a hetedik esetben sem fog elhagyni. „Hat esetben megszabadít téged a nyomorúságból és a hetedik esetben sem illet a veszedelem.” Mindaz, amit hű Istenünktől tapasztaltunk, azt bizonyítja, hogy mindvégig meg fog őrizni bennünket.

Október 18.

„A te nyomdokaidon kövérség fakad.” (Zsoltárok 65,12)

Az „Úrnak ösvényei”, melyekből „kövérség fakad”, számosak, de egy egészen különös ösvény az ima ösvénye. Egy hívő keresztyén sem kénytelen azt kiáltani - aki gyakran időzik imakamrájában: „Miért vagyok ilyen sovány? Miért vagyok ilyen sovány? Jaj nekem!” Azok a lelkek kénytelenek éhséget szenvedni, akik távol tartják magukat a kegyelem trónjától. Ezek olyanokká lesznek, mint az felperzselt mező az aszály idején. Az Istennel való kitartó küzdés az imában erősíti a hívőt, igen, az boldogítja őt. A menny kapujához legközelebb eső hely az égi kegyelem trónja. Ha sokat vagy a magányban, úgy sok belső bizonyossághoz jutsz. Ha ritkán vagy Jézusoddal egyedül, úgy gyenge lábon áll keresztyénséged. Sokféle kétely és félelem szennyezi azt és nem ragyoghat az Úrnak örömében. De az ima lélekemelő ösvénye a leggyengébb szenteket is előrehaladásra hívogatja, mivel nem kívántatnak kiváló képességek. Neked, mint előrehaladottabb keresztyénnek nem ajánltatik a jövetel, mivel a meghívás nyíltan neked szól, mihelyt magad szívből Jézusénak vallod. Ügyelj arra, kedves keresztyén, hogy gyakran járj a csendes önerősödés és magányos ima ösvényén. Hullj gyakran térdeidre, mert azáltal Illés esőt kapott Izrael kiaszott mezőségeire. Az Úrnak még egy másik ösvényén is kövérség fakad azoknak, akik azon járnak. Ez az Úrral való közösségben elrejtett élet. Óh, milyen gyönyörűséget nyújt Jézus társasága! E földön nincsenek szavak, melyekkel ecsetelni lehetne azon lélek szent nyugalmát, ki Jézus keblén nyugszik. Kevés keresztyén tudja, hogy mi az. Mélyedésben élnek és csak ritkán hágnak fel a Nébó magaslatára. A külső tornácban laknak és nem mennek be a szenthelybe, a papi hivatal felséges kiváltságait sem sajátítják el. Távolról nézik az áldozatot, de nem ülnek le a papokkal a szentek lakomájához és nem örülnek az égőáldozat kövérségének. De te, kedves lélek, ülj le Jézus árnyékába. Gyere fel e pálmához és fogd meg annak ágait. Olyan barátod legyen neked, mint az almafa a vad fák között, azután megelégedhetsz kövérséggel. Óh, Úr Jézus, látogass meg minket üdvöddel!

Október 19.

„Mint a Krisztusban kisdedeknek.” (1 Korintus 3,1)

Búsulsz, kedves hívő lélek, hogy gyenge vagy az isteni életben? Hogy hited oly kicsiny és szereteted oly lehangolt? Légy vidám, mert sok okod van, hogy hálás légy. Gondold meg, hogy több dologban tökéletesen egyenrangú vagy a felnövekedett és érett keresztyénnel. Te éppen úgy véren vásároltattál, mint az. Éppen úgy Isten kedves gyermeke vagy, mint minden más hívő. Egy csecsemő éppen úgy valóságos gyermeke az ő szüleinek, mint egy felnőtt ember. Te éppen oly teljesen megigazíttattál, mert megigazulásod nem fokozat szerint megy, mert kicsiny hited téged teljességgel megtisztított. Éppen olyan jogod van a testamentum dicső javaihoz, mint a legelőhaladottabb keresztyénnek, mert a szövetséges kegyelemhez való jogod nem fejlődésedtől függ, hanem a szövetségtől és a testamentumtól és nem az Úr Jézusban vetett hited az irányadó, hanem csak az Őhozzá való tulajdonjogod záloga. Éppen oly gazdag vagy, mint a leggazdagabb, ha nem is élvezetben, de valósággal birtoklod. A legkisebb csillag is, mely fent sugárzik, az égen áll. A fény leggyöngébb sugara is rokon a nagy nappali csillagzattal. A dicsőség családkönyvébe a nagyok és a kicsinyek egy és ugyanazon tollal lettek bejegyezve. Atyád szíve ép annyira becsül téged, mint a család legidősebb tagját. Az Úr Jézus teljes szeretettel és gyöngédséggel viseltetik irántad. Olyan vagy, mint a füstölgő gyertyabél. Egy gyöngédtelen szív kíméletlenül azt kívánná: „Oltsátok el ezt a füstölgő gyertyabelet, mert csak kellemetlen bűzzel tölti meg a levegőt!” De ő a füstölgő gyertyabelet nem oltja el. Olyan vagy, mint a megtört nádszál, s egy durvább kéz, mint a milyen a nagy hárfajátszóé volt, letörne és elvetne téged. De Ő a megtöredezett nádszálat nem töri össze. Ahelyett, hogy szomorkodnál helyzeteden és lehangolt lennél, örvendezned kellene Jézus Krisztusban, a te Üdvözítődben. Legcsekélyebb vagyok Izráelben? Mégis választott vagyok a Krisztusban, hogy a menny térségein trónoljak. Szegény vagyok a hitben? Mégis minden örökséggel bírok a Jézusban. A semminél is kevesebb vagyok, mindamellett dicsekedhetem. A jónak csak gyökere van bennem, mégis örülök az Úrban és dicsekedem az én üdvösségemnek Istenében.

Október 20.

„Mindenestől fogva növekedjünk Abban, aki a fej, a Krisztusban.” (Efézus 4,15)

Némely keresztyén fejletlen és törpe marad a lelki dolgokban, úgy hogy évről-évre ugyanazt az állapotot lehet rajta észlelni. Ők abban maradnak, de mégsem „növekednek Abban, aki a fej”. De hát „fű” maradjunk, holott „fejet” is hozhatunk és talán érett „gabonát” is „a főben”? Vagy ne feszegessük tovább a dolgot. Elég, hogy Krisztusban hittünk és azt mondjuk: „El vagyok rejtve” s ne kívánjunk többet tudni saját tapasztalatunk alapján a Benne található bőségről? Semmi esetre sem, hanem mint okos kereskedők iparkodjunk meggazdagodni a mennyei piacon Jézus Krisztus ismeretével. Az egész helyes és jó dolog, ha az ember mások szőlőjét őrizi, csakhogy amellett nem szabad elhanyagolni saját lelki növekedésünket és érettségünk előmozdítását sem. Miért legyen hát szívünkben sivár tél? Vetési időnek lenni kell, ez eddig jól van, de, bár jönne a tavasz, sőt még több, egy termékeny nyár, mely gazdag és korai aratást ígér! Ha a kegyelem terén akarunk megérni, úgy Jézushoz kell jönnünk és az Ő jelenlétében kell megérlelődnünk nyájas mosolyának napfénye mellett. A Vele való kedves közösséget ápolnunk kell. Arcának távolról való megtekintésével fel kell hagynunk és közel kell lépni Hozzá, mint János. Simuljunk fejünkkel mellére, majd akkor tapasztalni fogjuk, hogy növekedünk a szentségben, a szeretetben, hitben, reménységben és minden drága ajándékokban. Miképpen a nap először csak a magas hegyek csúcsain tűnik fel és megaranyozva azokat sugaraival, hasonlíthatatlan látványt szerez a vándornak: azonképpen gyönyörűséges tapasztalat az e világon, ha valamely szent fejét a lélek világosságának tüzes hevétől megdicsőülve lehet látni. Ki lelki alakra Pálhoz hasonló, minden társain felülemelkedve, mígnem, mint egy hatalmas, hóborította alpesi óriás az igazság napjának sugarait sugározza vissza hittársai előtt és fényének csillogását magasan ragyogtatja, hogy mindenek lássák és dicsőítsék a ti mennyei Atyátokat.

Október 21.

„Mert a Krisztusnak szerelme szorongat minket.” (2 Korintus 5,14)

Mennyit köszönhetsz az én Uramnak? Tett érted valaha valamit? Megbocsátotta bűneidet? Felöltöztetett az igazság ruhájába? Magas sziklára helyezte lábaidat? Biztossá tette lábaidon járásodat? Készített számodra lakást a mennyben? Felkészített téged a mennyre? Beírta nevedet az élet könyvébe? Elárasztott téged számtalan jótéteményeivel? Megőrizte számodra a kegyelem gazdagságát, melyet szem nem látott és fül nem hallott? Akkor tegyél te is valamit, ami szeretetére méltó. Ne hozd haldokló Megváltódnak csupán ajkad üres áldozatát. Mit kell érezned, ha mestered jön és be kell vallanod, hogy semmit sem tettél érte, hanem magadba tartottad elzárva szeretetét, mint valami álló vizet, úgy hogy az sem szegény testvéreid sem az az Ő munkája részére nem folyt? El az ilyen szeretettel! Mit tartanak az emberek az olyan szeretetről, mely sohasem bizonyul és nyilvánul tettekben? Azt mondják: „Jobb a nyilvános fenyítés a titkos szeretetnél”. Ki tudhat valamit az oly szeretetről, mely olyan, hogy egyszer sem ösztönöz téged az önmegtagadás, a nagylelkűség, a hősiesség vagy a lelkesedés egyetlen tettére sem! Gondold meg, mennyire szeretett Ő téged és odaadta önmagát érted! Ismered e szeretet hatalmát? Akkor hadd legyen az a te lelked részére egy hatalmasan zúgó szél, mely világi szereteted felhőit elsöpri és bűneid porát elűzi. „A Krisztusért”, ez legyen az a tüzes nyelv, mely fejedre szálljon. „A Krisztusért”, ez legyen az isteni elragadtatás, a mennyei lehelet, mely téged a föld fölé emel. Ez legyen az isteni szellem, mely neked oroszlán bátorságot ad és az Úr szolgálatában oly gyorssá tesz, mint a sas repülése. A szeretet kell, hogy kölcsönözzön szárnyakat az Istent szolgáló tettek lábainak és erőt a működés karjainak. Istenre tekintve, el vagyunk tökélve Őt tisztelni, még pedig olyan állhatatossággal, melyet semmi nem rendíthet; határozottsággal, mely meg nem tántorítható és sohase lankadó előre törekvő buzgalommal fogjuk Jézus iránti szeretetünket bebizonyítani és megerősíteni. Az isteni mérleg súlya emeljen minket a menny felé Jézushoz!

Október 22.

„Szeretem őket ingyen kegyelemből.” (Hóseás 14,5)

Ez a mondás az isteni bölcsesség egész könyve kicsiben. Aki annak értelmét felfogja, az az Isten tanítványa, s aki jelentőségének teljességébe bemerülhet, az mester Izráelben. Ez az üdv felséges üzenetének összefoglalója, melyben a Krisztus Jézusban, a mi Megváltónkban való hit által részesültünk. Az értelem e szócskától függ: „ingyen”. Ez az a felséges, áldott isteni út, melyen a szeretet az égből a földre ömlik. Valami önkéntes szeretet, mely azokra ömlik, kik azt soha meg nem érdemelték, soha nem keresték és soha meg nem vásárolták. Tényleg ez az az egyetlen mód, ahogyan Isten olyan embereket, mint mi, szeretni tud. Ezen igénk halálos döfés az érdem és önválasztotta méltóság minden neme ellen. „Szeretem őket ingyen kegyelemből.” Lássátok, ha a mi részünkről valamely érdemre lenne szükség, akkor nem „ingyen” szeretne minket, legalább is a szeretet készségének meggyengülése és visszatartása volna az. De ezt mondja az Úr: „szeretem őket ingyen kegyelemből”. Mi panaszkodunk: „Uram az én szívem nagyon meg van keményedve”. „Szeretem őket ingyen kegyelemből.” „De azt, hogy Krisztusra szükségem van, nem érzem úgy, mint ahogy szeretném?” „Nem azért szeretlek, hogy szükségeidet érezzed, ingyen kegyelemmel szeretlek”. „De én nem érzem szívemet oly lágynak, lelkemet oly készségesnek és fogékonynak, mint amilyennek szeretném.” Gondolj arra, hogy a szív lágysága és fogékonysága nem feltétel, mert feltétel egyáltalán nem létezik. A kegyelem szövetsége semmiféle feltételtől nem függ. Úgy, hogy bármilyen érdem nélkül bátran számíthatunk Isten ígéretére, melyet nekünk a Krisztus Jézusban adott e szavakkal: „Aki Őbenne hisz, el nem kárhozik”. Oly boldog ismeret azt tudnunk, hogy Istennek kegyelme részünkre mindig szabad, minden előkészület és jóravalóságunk nélkül ingyen, és pénz nélkül! „Szeretem őket ingyen kegyelemből.” Ezek a szavak visszatérésre serkentik az elszakadt embert. Ez az ige éppen olyanok részére íratott: „Kigyógyítom őket hűtlenségükből; szeretem őket ingyen kegyelemből”. Hűtlen! Ezen ígéret nagylelkűsége valóban össze kell, hogy törje szívedet egy csapással. Megtérsz, és újból keresni fogod megsértett Atyádnak arcát.

Október 23.

„Vajon ti is el akartok-e menni?” (János 6,67)

Sokan elfelejtették Krisztust és felhagytak követésével. Tehát mit hozhatsz fel okul, hogy el akarod Őt hagyni? Valami elmúlt dolog az, ami téged erre késztet? Nem bizonyult be előtted Jézus olyannak, ki neked mindenben minden lehet és akar lenni, ki szerfölött való szeretetét és hűségét irántad megmutatta? Saját bizonyságtételedre hivatkozva, kérdezd önmagadat: „Pusztává lettem én neked?” Megszégyenültél-e valaha csak egyszer is, ha lelked együgyűséggel az Úr Jézusba vetette bizalmát? Nem tapasztaltad-e eddig a pillanatig, hogy Urad kegyelmes és irgalmas barátod volt? Tudnál magadnak jobb barátot képzelni tőle? Akkor ne cseréld fel a régit és kipróbáltat valami új ellenében, amit nem ismersz! És ha a jelenre gondolsz, mi indíthatna téged a cserére? Ha e világon nehéz küzdelembe jutunk, vagy ha a küzdő gyülekezet még nehezebb harcába bevonatunk, úgy valami boldogítónak fogjuk tapasztalni, ha fejünk Jézus keblén pihenhet meg. Az a mi örömünk, hogy tudjuk ma: Benne boldogok és mentve vagyunk. S ha ez az öröm úgy üdít és boldogít bennünket, miért jusson eszünkbe a változtatás? Ki cserélne be salakot arany gyanánt? Nem akarjuk a napot eltávolíttatni addig, míg jobb szövétneket nem találunk. Nem hagyjuk el Urunkat, míg fenségesebb és szeretetteljesebb barát nem mutatkozik. Mivel ez soha sem lehetséges, így lankadatlan erővel ragaszkodunk Őhozzá és nevét jegyként nyomjuk karjainkra. És ha a jövőbe tekintesz, gyaníthatsz-e olyan eseményt, mely téged cserére kényszerítene, vagy okot adhatna arra nézve, hogy a régi zászlóhoz hűtlenné válj és valamely új fejedelmet kövess? Nem gondoljuk. S ha az élet még oly hosszú: Ő nem változik. Szegények vagyunk, kit birtokolhatnánk Krisztusnál jobbat, ki gazdaggá tehetne minket? Betegek vagyunk, mi kell nekünk több mint Krisztus, ki felüdít betegágyunkon? S ha meg is kellene halnunk, az van mondva: „Sem halál, sem élet, sem jelenvalók, sem következendők el nem szakíthatnak minket az Istennek szerelmétől, mely a mi Urunk Jézus Krisztusunkban van!”

Október 24.

„Megelégíttetnek az Úrnak fái.” (Zsoltár 104, 16)

Nedv nélkül a fa nem zöldülhet, és nem virágozhat. Az életerő egy keresztyén részére valami elengedhetetlen és lényeges. Életnek kell benne lenni, éltető erőnek, melyet a Szentlélek Isten önt belénk, egyébként nem lehetünk az Úrnak fái. Az üres keresztyén név holt dolog. Az isteni élet szellemének kell minket betölteni. Ez az élet egy titokteljes erő. Nem értjük egyáltalán, hogy miként végzi a nedv körútját a növényekben, milyen erő által szívódik felfelé és milyen hatalom űzi ismét lefelé. Így a mi benső életünk is egy titok. Az újjászületést a Szentlélek hozza létre, ki az emberbe bevonul és az embernek új élete lesz, s ez az isteni élet az emberben azután Krisztus testével és vérével táplálkozik és isteni táplálék által tartódik fenn. De ki mondhatja és magyarázhatja meg, honnan jön és hová megy? Milyen elrejlett valami ez a nedv! A gyökerek finom rostjaikkal kutatva nyomulnak a talajon keresztül, de nem láthatjuk, miként szívják fel a különböző légnemű anyagokat és a nedvességet, vagy miként alakítják át a föld anyagát növényi elemmé. Ez a munka homályban és elrejtve megy végbe. A mi gyökerünk Krisztus Jézus, életünk Őbenne van elrejtve. Ez az Úrnak titka. A keresztyéni élet alapja éppen olyan nagy titok, mint maga az élet. Mily szakadatlanul működik a nedv a cédrusokban! A keresztyénben az isteni élet mindig tevékenynek és erősnek mutatkozik, nem mindig érlel gyümölcsöket, de a belső növekedés mindig halad előre. Hát a keresztyén kegyelmi erényei: nincs-e azok mindegyike állandóan mozgásban? Élete nem szűnik meg benne uralkodni és működni. Nem dolgozik mindig Istenért, de szíve mindig Istenből él. Miképpen a nedv a fa gyümölcsének képződésében nyilvánul, azonképpen van ez az egészséges keresztyéni élet megnyilvánulásával is: a benne működő kegyelem járásában és beszédében nyilatkozik meg külsőleg. Ha vele beszélnek, ő nem tehet mást, neki Jézusról kell beszélni. Ha tetteit figyelik meg, látják, hogy ő is Jézussal volt.

Október 25.

„Az igazságért, amely megmarad bennünk, és velünk lesz mindörökké.” (2 János 2)

Ha az isteni igazság egyszer bejutott az emberi szívbe és az egész embert alárendeltjévé tette, úgy sem emberi, sem ördögi hatalom nem képes arra, hogy azt kiirtsa belőlünk. Nem mint vendég marad nálunk, hanem mint isteni uralkodó. Ez a keresztyénnek múlhatatlanul szükséges, aki ezt nem hiszi, az nem keresztyén. Aki az evangéliumnak megelevenítő erejét érzi és a Szentlélek hatalmát ismeri, ki az Úrnak beszédét megnyitja, működni engedi és megpecsételi, az inkább engedi magát széttépetni, mintsem engedné magától elrabolni megváltásának evangéliumát. Hány ezer kegyelmi mondás biztosítja azt, hogy az igazság megmarad mi bennünk és velünk lesz mindörökké, hogy az az életben reménységünk, a halálban vigasztalásunk, a feltámadáskor diadalénekünk, az örökkévalóságban megdicsőülésünk lesz. Ez a keresztyén előnye, e nélkül hitünk kevés értékkel bír. Némely igazságon felnövekedünk és mögöttünk hagyjuk, mivel azok csak előgyakorlatok és bevezetések a kezdők részére. De az isteni igazsággal nem bánhatunk hasonló módon, mert: jóllehet a kis gyermekeknek édes és kedves, mint a tej, de egyszersmind erős étel az erőseknek a szó legteljesebb értelmében. Az az igazság, hogy bűnösök vagyunk, kínos nekünk is, megaláz és vigyázóvá tesz. Az a felséges igazság, hogy aki a Jézus Krisztusban hisz, üdvözül, reményünk és örömünk lesz minden időben. A belső tapasztalat, nem hogy meglazítaná a kegyelem tanaihoz való ragaszkodásunkat, hanem minél tovább, annál inkább hozzá bilincsel. Most bizonyosabban és rendíthetetlenebbül hiszünk, mint ezelőtt és számosabb okunk van az e hithez való ragaszkodáshoz, mint valaha. Reméljük biztosan, hogy ez így fog maradni, mígnem a halálban karjainkba zárhatjuk Megváltónkat. Valahányszor ez a maradandó szeretet valóban láthatóvá lesz, kötelességünk szeretetet gyakorolni. Részvétünk ne szorítkozzon csak valami szűk körre, szívközösségünk legyen széleskörű, mint a választott szeretete. Így habár tévedéssel küzdünk, mindazáltal szeressük a testvért ama igazság mértékéért, melyet nála tapasztalunk.

Október 26.

„Sokat vártatok, de íme, kevés lett; haza is hordtátok, de én ráfuvallok arra! Mi okért? Azt mondja a Seregeknek Ura. Az én házamért, amely ilyen romban áll, ti pedig siettek, ki-ki a maga házához.” (Aggeus 1,9)

A fösvények az Úr ügyére az Ő helybeli gyülekezetüknek és a pogány világban levő kiküldöttek szükségletére szánt adományaikat gondosan kiszámítgatják, s azt jótékony és bölcs háztartásnak nevezik, de meg sem álmodják, hogy az olyan fösvénységgel magukat teszik szegénnyé. Azzal mentegetőznek, hogy kötelesek gondot viselni saját családjukról és elfelejtik, hogy az Úr házának elhanyagolása a legbiztosabb útja annak, hogy saját házukat romba döntsék. A gondviselés menete annyira Isten kezében van, hogy munkánkat várakozásunkon felül megáldhatja, vagy pedig keresztülhúzhatja tervünket, úgy hogy szégyennel és kárvallottan kell azt abbahagynunk. Kezének egyetlen intésével a szerencse útjára fordíthatja járművünket, vagy pedig hajónkat a szegénység és nyomor mélységébe taszíthatja. Az írás tanítja, hogy az Úr a szíves adakozót meggazdagítja, a fösvénynek pedig tapasztalni kell, hogy aki a részvétet visszafojtja, szükségbe jut. Széleskörű tapasztalataim folytán nyertem azon meggyőződést, hogy akik a legszívesebben adakoznak, azok egyszersmind a legboldogabb keresztyének is és azoknak jólétük szemmel láthatóan felvirágzik. Láttam, hogy a jókedvű adakozó olyan gazdagsághoz jutott, amit álmában sem remélt volna soha. S éppen oly gyakran láttam, hogy a kopott, részvétnélküli fösvény szegénységbe jutott, azon zsugoriság következtében, melynek véleménye szerint elő kellett volna segíteni. Az emberek a jó sáfárra mindig nagyobb és nagyobb összeget bíznak, az Úr is úgy tesz gyakran. Egész gabonarakományt ad azoknak vissza, kik egy kévét ajándékoztak el. Ahol nem ad gazdagságot, megszaporítja a keveset a megelégedés által. Ezt érzi az istenfélő szív, ha a tizedet Úrnak szenteli abból, amiben őt részesítette. Az önzés először a maga házára tekint, de az isteni félelem először az Istennek országát és annak igazságát keresi. Az önzés idővel kárt hoz, az istenfélelem pedig gazdag nyereséget. Hit kívántatik ahhoz, hogy Istennek megnyissuk kezünket, de tény, hogy megérdemli azt tőlünk.

Október 27.

„Igaz beszéd ez.” (2 Timóteus 2,11)

Pál négy helyen erősíti: „Igaz beszéd ez”. Az első helyet a Timóteushoz írt első levél első rész tizenötödik versében találjuk: „Igaz beszéd ez és teljes elfogadásra méltó, hogy Krisztus Jézus azért jött e világra, hogy megtartsa a bűnösöket”. A következő hely 1 Timóteus 4,8-9: „Mert a test gyakorlásának kevés haszna van; de a kegyesség mindenre hasznos, meglévén benne a jelenvaló és a jövő életnek ígérete. Igaz ez a beszéd, és méltó, hogy mindenképpen elfogadjuk”. A harmadik hely 2 Timóteus 2, 11, mely így szól: „Igaz beszéd ez. Mert ha vele együtt meghaltunk, vele együtt fogunk élni is”. A negyedik helyet a Titushoz írt levél 3,8-ban találjuk: „Igaz ez a beszéd, és akarom, hogy ezeket erősítsed, hogy igyekezzenek jó cselekedetekkel elől járni azok, akik Istenben hívőkké lettek”. Belső összefüggést fedezhetünk fel e négy nyomatékosan erősített igazság között. Az első Isten szabados kegyelmében vetett örök megváltásunk alapját veti meg, mely a nagy Közbenjáró elküldésében nyilvánul. A következő e megváltás által nyert kétszeres áldást bizonyítja. Azt az áldást, melyet a mennyből kapunk, és azt, amely a testi életből fakad, t. i. az időleges és az örökkévalóság áldásait. A harmadik hely rámutat arra a kötelességre, melyre a választottak hívattattak. Mi arra rendeltettünk, hogy Krisztusért szenvedjünk, melyhez ez az ígéret fűződik: „Ha tűrünk, vele együtt fogunk uralkodni is”. Az utolsó hely keresztyénségünk tevékeny oldalát tárja szemeink elé és megkívánja tőlünk, hogy igyekezzünk jócselekedettel elől járni. Így hát itt találjuk: a szabados kegyelemből fakadó megváltás gyökerét. Azután e megváltás áldásait ebben és az elkövetkező életben. Továbbá itt találjuk a Krisztussal való szenvedés és a Krisztussal való járás két nagy ágát, a lélek gyümölcseivel megrakva. Gyűjtsd össze magadnak ezeket az igaz bizonyságokat kincs gyanánt. Válasszuk ezeket életünk, vigaszunk és bíztatásunk vezéréül. A pogányok apostola bizonyítja, hogy ezek a bizonyságok igazak, még mindig igazak. A legkisebb szócska sem esik a földre. Drága értékes igék ezek, azért fogadjuk el azokat most és erősítsük azok bizonyosságát és csalhatatlanságát.

Október 28.

„Én választottalak ki magamnak titeket e világból.” (János 15,19)

E szavakban elválasztó kegyelem és a megszentelő megőrzés van kifejezve, mert közülük néhányan ezután lettek kiszemelve az isteni szeretet és vonzalom kiváltképpen való tárgyaivá. Kedves keresztyén, ne félj vizsgáló tekintetedet a kegyelemből való választás magasztos tanára irányítani. Ha kedélyed nagyon levert és nyomott, tapasztalni fogod, hogy ez az igazság kellemesen erősíti szívedet. Aki a szabad kegyelem tanában kételkedik, vagy azt árnyékba helyezi, Eskol legfenségesebb szőlőfürtjétől fosztja meg önmagát; kövér lakomát, a tiszta bornak, kövérségeknek és seprűjétől megtisztított bornak lakomáját veszíti el. Nincs ehhez hasonló kenet Gileádban. Ha Jonatán vesszőjén lévő méznek már csak a megízlelése élénkké tette a szemeket, úgy ez a méz, szíved erősíti meg és szeretetre buzdítja, s megtanítja Istennek titkaira. Csak egyél, és ne tarts attól, hogy túl sokat eszel. Táplálkozz e drága csemegékkel és ne félj, hogy túlságosan nyalánk táplálkozás lesz ez. A király asztalának étkeitől udvaroncainak egyike se undorodik. Törekedj arra és viseld szíveden, hogy lelki erődet kifejleszd, hogy Istennek örök, el nem múló, megszentelő szeretetét mind inkább-inkább felfoghasd és megérthesd. Ha a kegyelemből való választás magaslatait egyszer megmásztad, úgy időzz annak testvérhegyén mely a kegyelem szövetsége. A szövetségi ígéretek képezik azon hatalmas vár erősségeit, amely mögött el vagyunk sáncolva. A szövetségi ígéretek a mi Megmentőnk és megváltó Jézus Krisztusunk kezességével együtt a reszkető lélek csendes nyughelyei. Ha Jézus kötelezte magát, hogy bevisz a dicsőségbe, és ha az Atya megígérte, hogy Fiának ajándékoz, mint lelki szenvedéseinek végtelen jutalmának járulékát, akkor biztonságban vagy kedves lélek, amíg Isten hű lesz, amíg Jézus meg nem szűnik út, élet és igazság lenni. Mikor Dávid a szövetség ládája előtt táncolt, azt mondta Mikálnak, hogy elválasztatása okozza vidámságát. Jöjj, lelkem, szívednek örömében ujjongj Isten kegyelme előtt.

Október 29.

„Ti azért így imádkozzatok: Mi Atyánk, ki vagy a mennyekben.” (Máté 6,9)

Ez az ima azzal kezdődik, amivel minden igaz imának kezdődnie kell, t. i. a fiúság lelkével: „Mi Atyánk”. Az ima nem kedves Isten előtt, ha nem mondhatjuk: „Felkelek és elmegyek az én Atyámhoz”. Ez a gyermekies lélek gyorsan felfogja a „mennyei” Atya nagyságát és alázatos imádásra buzdul: „Szenteltessék meg a Te neved”. Az a gyermek, ki ezt suttogja: „Abba, azaz szerelmes Atya”, hatalmas kérubbá lesz, ki azt kiáltja: „Szent, szent, szent!” Isten elragadó imádásától csak egy lépésnyire van a megtérő szeretet tüzes szelleme, amely kétségtelenül mindig a gyermekies szeretetből és a tiszteletteljes imádásból származik! „Jöjjön el a Te országod: legyen meg a Te akaratod, mint a mennyben, úgy itt e földön is”. Erre következik az Istentől való függés és a Belé vetett bizalom kedves kifejezése: „A mi mindennapi kenyerünket add meg nékünk ma”. A Szentlélek által jobban megvilágítva, felfedezzük, hogy mi nemcsak Istentől függők, hanem bűnösök is vagyunk. Azért fohászkodunk kegyelemért: „És bocsásd meg a mi vétkeinket, miképpen mi is megbocsátunk azoknak, akik mi ellenünk vétkeztek”. Ha mi megbocsátást nyertünk, ha a Krisztus igazsága nekünk beszámíttatott, ha tudjuk, hogy kedvesekké lettünk ama Szerelmesben, akkor alázattal kérjük a szent megőrzést: „És ne vígy minket a kísértésbe”. Az az ember, ki valóban a megbocsátásban részesült, szívén viseli, hogy ismét ne vétkezzen. A megigazulás birtoklása a szentség utáni komoly vágyat hozza magával. „Bocsásd meg a mi vétkeinket”, ez megigazulás. „Ne vígy minket a kísértésbe, de szabadíts meg minket a gonosztól”, ez szentség, előhaladás a jóban, valamint a gonosztól való megóvás. Mindezekből végül következik egy fenséges, diadalmas dicséret: „Mert tiéd az ország és a hatalom és a dicsőség mind örökké. Ámen”. Örvendünk, hogy a mi Királyunk kormányoz a gondviselés birodalmában, és hogy uralkodni fog kegyelemben egyik tengertől a másikig, a vizektől a világ másik végéig és az Ő uralkodásának nem lesz vége. Így emeli fel e rövid mintaima lelkünket, a mi királyi Urunkkal való közösséghez. Uram, taníts minket imádkozni!

Október 30.

„Dicsérlek Uram teljes szívemmel.” (Zsoltárok 9,2)

Dicséret és hála kísérje imáink meghallgattatását, miképpen a köd a magasba emelkedik a hálás földről, mihelyst az égi szeretet napja felmelegíti a talajt. Kegyelmes volt az Úr hozzád és lehajtotta fülét könyörgésed szavára? Akkor légy halás iránta, amíg élsz. Hulljanak vissza az érett gyümölcsök a termékeny talajra, melyből táplálékukat nyerték. Ne vond meg Attól dicsénekedet, ki meghallgatta imádat és megadta szívednek kérését. Ha Isten kegyelmének nyilvánulását elhallgatod, a hálátlanság bűnébe esel. Az éppen olyan hálátlanság volna, mint a kilenc bélpoklos magatartása, kik nem tértek vissza, hogy hálát adjanak az Úrnak, ki őket meggyógyította. Aki elfelejti Istent dicsérni és hálásan magasztalni, megveti saját üdvét, mert a hála éppen úgy, mint az ima egyike azoknak a hatalmas eszközöknek, melyek által szellemi életünk fejlődése előmozdul. Hozzájárul ahhoz, hogy terhünktől megszabaduljunk, reményünk erősödjön és hitünk növekedjen. Ez a jótevő és erősítő gyakorlat szívünk dobogását erősebbé teszi és a Mester szolgálatában az újabb munkára megedzi. Ha Isten iránt hálásak vagyunk az elvett kegyelmi áldásokért, ezen az úton áldás lehetünk embertársainkra nézve is: „Dicsekedik lelkem az Úrban; s hallják ezt a szegények és örülnek”. Mások, kik velünk hasonló viszonyok közt élnek, vigasztalódnak, ha mondhatjuk: „Magasztaljátok az Urat velem együtt és magasztaljuk az Ő nevét egyetemben. Íme, ez a szegény kiáltott: és az Úr meghallgatta őt és minden ő háborúságából megszabadította őt”. A gyenge lelkek erősödnek, az ingadozó szentek felvidulnak, ha hallják, hogy megmentéssel „dicsekedhetünk” nagy örömmel. Rettegéseik és kételyeik megszégyenülnek, ha egymást tanítjuk és intjük zsoltárokkal, dicséretekkel és lelki énekekkel, az Úrnak énekelve a mi szíveinkben. Ők is fognak „énekelni az Úrnak útjai felől”. A hála a legmennyeibb keresztyéni kötelesség. Az angyalok nem kérnek semmit, de nem szűnnek meg dicséretet mondani éjjel és nappal. És a megváltottak fehér selyembe öltözve, kezükben pálmaágakkal fáradhatatlanul éneklik az új éneket: „Méltó a Bárány”.

Október 31.

„Az erős lelket újítsd meg bennem.” (Zsoltárok 51,12)

Az a hűtlen, kiben még maradt csak egyetlen életszikra is, sóvárog és eped az újbóli megújulás után. E megújuláshoz a kegyelemnek ugyanazon működése és ereje szükséges megtérésünk alkalmával. Bűneinket szívből meg kellett bánni. Itt is arra van szükség. Hitre volt szükségünk, hogy azzal Krisztushoz juthattunk: s most is éppen ez a kegyelem vezethet vissza Ő hozzá. A magasságos biztosítására volt szükségünk, a szerető Isten szájából származó igére, hogy akkor félelmünknek vége szakadjon. Hamarosan tapasztaljuk, ha a jelenvaló bűnök nyomása alatt állunk, hogy olyan biztosításra van most is újból szükségünk. Senki sem újulhat meg a Szentlélek hatalmának ugyanolyan igaz és valódi tanúbizonysága nélkül, mint amit először érzett, mert a munka éppen olyan nagy, és a test és vér épp oly nagyon útban van most is, mint valaha. Személyes gyengeséged, oh, keresztyén, arra utal téged, hogy teljes komolysággal kiálts a te Istenedhez segítségért. Gondolj arra, hogy Dávid nem tette össze kezeit és nem csukta be száját, mikor magát tehetetlennek érezte, hanem a kegyelem trónjához sietett ezzel a kérelemmel: „Az erős lelket újítsd meg én bennem”. Ne ringasson álomba az a képzelődés, hogy semmit se tehetsz, mert el vagy hagyatva, hanem tövis gyanánt legyen az a te oldaladban, mely félelmetes komolysággal űzzön Izráel hatalmas segítőjéhez. Bár kegyelmet nyernél, s tudnál úgy küzdeni, mintha életedért kellene fohászkodni: „Uram, az erős lelket újítsd meg én bennem”. Aki komolyan és őszintén imádkozik Istenéhez, komolyságát azzal bizonyítja be, hogy az Istentől rendelt kegyelmi eszközöket igénybe veszi. Imádkozz sokat! Keresd buzgón Isten igéjében a táplálékot! Öldököld meg a testiséget és kívánságokat, melyek elűzték tőled az Urat! Őrködj gondosan a következő bűnök csírája felett. Az Úr a maga útján jár. Ülj le az útfélen, úgy készen vagy, ha az Úr arra megy. Maradj meg az üdvös parancsolatok mellett, melyek elhaló lelki erődet felfrissíthetik és táplálhatják. S mivel tudod, hogy minden erőnek Tőle kell származni, ne szűnj meg kiáltani: „Az erős lelket újítsd meg én bennem. Ne vess el engem a Te arcod elől és a te lelkedet ne vedd el én tőlem”.

November 1.

„És a te házadnál való gyülekezetnek.” (Filemon 2)

Van ebben a házban gyülekezet? Hozzá tartoznak mindnyájan a szülők, gyermekek, barátok és a háznál levő alkalmazottak, vagy még megtéretlen a család némely tagja? Időzzünk itt egy szempillantásig és fontolja meg mindenki magában ezt a kérdést: „Tagja vagyok én is annak a gyülekezetnek, mely ebben a házban van?” Mennyire ugrándozna az apa szíve a gyönyörűségtől és mennyire megtelnének az anya szemei szentséges örömkönnyekkel, ha a legidősebbtől a legifjabbig mindannyian az Úréi lennének, mindnyájan boldogok és megmentettek volnának! Mindaddig esedezzünk e nagy kegyelemért, míg az Úr meg nem adja azt nekünk. Valószínűleg az volt Filemon szívének legnagyobb gondja, hogy bár az ő házához tartozók mindnyájan üdvözülnének, de ez a kívánsága nem teljesült először a maga teljességében. Volt egy haszontalan szolgája Onézimus, ki miután neki kárt is okozott, elszökött a szolgálatból. Mesterének imái mindenütt követték őt, végre, mikor Istennek tetszett, úgy vezette, hogy ő Pál apostol prédikálását hallotta. Szíve megilletődött, majd visszatért Filemonhoz, de többé nem mint szolga, ki hű szolgálatában, hanem mint szeretett testvér és mint a Filemon házában levő gyülekezetnek új tagja. Hiányzik-e ma egy megtéretlen szolga vagy gyermek a te házi istentiszteletednél? Kérd komolyan az Urat, hogy az hazatérése alkalmával jó hírrel lepjen meg minden szívet azzal, amit a kegyelem végezett rajta! Ha a jelenlevők valamelyike megtéretlen, óh, hasonló szeretettel foglald azt is esedezésedbe. Ha van ilyen gyülekezet házadban, őrködj fölötte és úgy járj el abban, mint Isten színe előtt. Végezzük napi munkáinkat a szentség minden komolyságával, hűséges szorgalommal, szeretettel és őszinteséggel. A házi áhítatosság bensővé és kedvessé teszi a családi életet. A szeretet melegebben és akadálytalanabbul lép fel és az eljárás szentebb és Krisztushoz hasonlóbbá lesz. Ne tartsunk attól, hogy a kicsiny szám kizár a gyülekezetek sorából, mert a Szentlélek itt egy házi kápolnát jegyzett fel az Istentől adatott Szentírásba. Fohászkodjunk Őhozzá, hogy adjon nekünk kegyelmet arra, hogy világosságunk ragyogjon az Ő nevének dicsőségére.

November 2.

„Mert én, az Úr, meg nem változom.” (Malakiás 3,6)

Milyen jó részünkre, hogy az élet változásai és csalogatásai között van Egy, kit nem érint a változás, és akinek beszéde megáll. Egy, akinek szíve nem lágyul meg és akinek homlokán nem von barázdákat az ingatagság. Minden megváltozott és még mindig változik, mi pedig folyton csalódunk. Maga a nap is sötétséggé változik majd, a világ elmúlik, viselt ruhája foszlányokká válik. Az ég és a föld nemsokára elmúlnak; elenyésznek és megavulnak, mint az öltözet. De van Egy, kinek egyedül van halhatatlansága, kinek évei nem érnek véget és lényében nincs változás, sem átalakulás. Az az öröm, melyet a tengerész érez akkor, miután hosszú, zajos utazás után ismét szilárd talajra léphet, nem nagyobb a keresztyén öröménél, ki e csalóka élet változatosságai között hitének lábát ebben az igazságban veti meg: „Mert én, az Úr, meg nem változom”. Az a bizodalom, melyet a keresztyén reménysége folytán érez, ha tekintetét e felséges igazságra függeszti, hasonló ahhoz az erősséghez, melyet a horgony nyújt a hajónak, ha az végre szilárd talajba akadt. „Istennél nincs változás vagy változásnak árnyéka.” Ő az még most is, ami Ő az örökkévalóság előtt volt. Hatalma, bölcsessége, igazsága változhatatlan. Ő népének menedéke, bizodalma és vára volt a szorongattatás hevében és még most is Segítője és Megmentője. Változhatatlan szeretetében. Örökkévaló szeretettel szerette az övéit, s még most is úgy szereti őket, mint valaha. Ha minden földi elmúlik, mint a por szétszóródik az utolsó napon, szeretete mindazáltal ifjúi gyöngédségében fog ragyogni. Felséges ez a bizonyság, hogy Ő meg nem változik! S mivel nem változik, soha sem csalódhatunk Benne. Igaz, hogy a mindenséget igazgató gondviselés kerekei fordulnak, de tengelye mozdulatlan, mely az örök szeretet.

„Ámen, ámen, mind valóság,
Amit mond Isten szája;
Az Ő neve Igazság.
S azt meg nem változtatja.
Amint szól, Ő úgy is tesz,
Szava „igen”, „ámen” lesz!”

November 3.

„Mert íme, imádkozik.” (Apostolok cselekedetei 9,11)

Az imák a mennyben a leggondosabb és legállandóbb figyelemben részesülnek. Mihelyt imádkozni kezdett a tárzusbeli Saulus, azonnal meghallgatta az Úr. Ez vigasz a megkeseredett, de imádkozó léleknek. Gyakran megtört szívvel hajtja meg térdeit az ember, azonban szomorúságát csak sóhajjal és könnyel tudja kifejezni. Mindazáltal ezek a sóhajok az öröm hangjaival töltik meg a menny összes hárfáit. Azokat a könnyeket Isten összegyűjti és az égi kincstár könnytartójában őrzi. „Gyűjtsd össze az én könnyeimet a te tömlődbe”, azt erősíti, hogy egy könny sem veszik el, hanem az Isten szerint való bánat könnyei mind összegyűjtésre kerülnek. Azt a fohászkodót, kinek gyötrelme visszafojtja szavait, a Magasságos nem fogja félreérteni. Csak irányítsa szomorú tekintetét a magasba. Már egy könnyhullajtás is ima. A könnyek mennyei gyémántok. A fohászok énekek, melyek körülveszik Jehova trónját és a Felséges magasztos székéhez emelkedő dallamok közt a legkedvesebbek közé tartoznak. Nem szabad úgy vélekedned, hogy könnyeid és imáid figyelmen kívül maradnak. Bármilyen gyengék és félelmesek is azok, mégis feléd lehajtott fülre találnak. Jákób ősatya létrája magasra felér. Imádat a szövetség angyala viszi fel és így vidáman száguld fel a szédületes lépcsőkön. A mi Istenünk nemcsak meghallgatja az imát, hanem örömmel hallgatja meg. Ő nem felejti el a szegénynek kiáltását. Tényleg, Ő nem figyel a kevély szemekre és a nyájas szavakra. Nem törődik a királyok pompájával és dicsőségével. Nem figyel a katonazene zajára. Nem néz az emberek büszkeségére és diadalára, de ha valahol keserűség nehezedik a szívre, vagy pedig gyötrelem és fájdalom miatt rebeg az ajak, ahol mély sóhaj száll fel vagy a megtérés könnye hull, ott tárva van a Jehova szíve. Emlékezetének pergament tekercsére jegyzi fel azokat. Imáinkat, mint rózsaleveleket emlékkönyvének lapjai közé teszi, s ha ez a könyv egyszer megnyílik, kedves illattár tör elő belőle.

„Áradjon, mindenkor,
Ajkad az imától,
Könyörgés szavától!”

November 4.

„Mert az én erőm erőtlenség által végeztetik el.” (2 Korintus 12,9)

Ahhoz, hogy Istennek szolgálhassunk és Előtte kedvesek legyünk - hogy Istennek munkáját jól végezhessük és diadalmasan vihessük véghez - az kívántatik meg elsősorban, hogy a magunk gyengeségét és tehetetlenségét érezzük. Ha az Isten harcosa önerejében bízva vonul ki a harcba - ha azzal dicsekszik: „Tudom, hogy győzni fogok; erős karom és jó fegyverem kivívják részemre a győzelmet” - akkor közel áll a csúfos vereséghez. Isten nem támogatja azt, aki a maga erejében bízik. Aki olyan biztosra veszi a diadalt, rosszul számít, mert: „nem erővel, sem hatalommal, hanem az én lelkem által, azt mondja a Seregeknek Ura”. Aki kivonul a harcba és ügyességgel dicsekszik, annak vígan lobogó zászlója széttépve és porlepetten kerül vissza és címerét gyalázat fogja borítani. Aki Istennek akar szolgálni, az Ő szokása szerint és az Ő erejében tegye azt, mert máskülönben nem fogadja, és nem ismeri el a szolgálatot. Amit az ember az isteni kegyelem támogatása nélkül cselekszik, azt Isten sohase ismerheti el. A föld szülte gyümölcsöket elveti az Úr. Csak azokat a terményeket gyűjti össze, melyek a mennyekből vettettek idelenn, amelyeket a kegyelem harmata öntözött és az isteni szeretet napja érlelt meg. Isten először mindent kitakarít belőled, csak azután bízza rád tulajdonát. Előbb kisepri raktárad, csak azután tölti azt meg a legjobb búzával. Az Istennek folyóvize teljes vizekkel, de egy csepp sem fakad földi forrásból. Isten akarata, hogy a szent háborúban ne vívjon más erő, csak az, amelyet Ő maga ad. Szomorkodsz gyengeségeden? Bátorodj neki, mert előbb gyengeséged tudatában kell lenned, csak azután ad neked győzelmet az Úr. Belső ürességed csak előkészület ahhoz, hogy megtölthessen téged bőségével, s ha lever téged, csak azért teszi, hogy felemeljen.

„Én szegény és gyenge vagyok;
Istennél van az erő!
Csodatettei mily nagyok!
Kicsoda olyan, mint Ő?
Igen, az Úr meggyógyít
És gyengéket erősít.”

November 5.

„Mert nekem az élet Krisztus, és a meghalás nyereség!” (Filippi1,21)

Krisztus az én életem, s halálom nyereség. Milyen jelentőségteljesen következnek itt közvetlen egymás után ezek a szavak: „élet”, „halál”. Csak néhány betű van közöttük, s úgy van ez a valósággal is, mint itt a szavakkal. Milyen közel van egymáshoz az élet és a halál! Az élet a halál tornáca és földi zarándoklásunk csak a sír felé való utazás. Az ütőér, amely létünket tengeti, a halál felé való menetelésünkhöz veri az ütemet. A vér, mely életünket tartja fenn, a halál mélysége felé úsztat. Ma erejének virágában látjuk barátunkat, holnap halálának hírét halljuk. Tegnap még kezünket nyújtottuk az erősnek, ma pedig szemét fogjuk le. Némelyek fényes és finoman párnázott állami kocsikban haladnak keresztül a városon, néhány óra múlva a fekete halottas kocsi viszi őket a minden élők utolsó nyughelyére. Óh, mily szorosan van egybekötve a halál az élettel! Az a bárány, mely most még a réten ugrándozik, nemsokára késtől vérzik el. A legelésző ökör a vágóhídra hízik. A fák megnőnek, hogy ki lehessen azokat vágni. Igen, sőt még nagyobb dolgoknál is fellép a halál. Világbirodalmak keletkeznek és felvirágoznak, felvirágoznak bukásra és felemelkednek romlásra. A történelmet ha kutatjuk, mily gyakran olvasunk abban államok létrejöttéről és pusztulásáról. Hallunk a királyok koronázásáról és haláláról. A halál ez a fekete szolga, mely az élet kocsija után fut. Íme, az élet, és a halál szorosan mögötte! De, Istennek legyen dicséret és hála! Van még egy hely, ahol a halál nem testvére az életnek, ahol az élet egyedül uralkodik. Ott nem követi már többé az életet a halál. Létezik egy hon, hol nincs többé halálhörgés, hol nem szőnek gyászfátyolt és nem ékesítnek sírokat. Óh, boldog hon a sírokon túl! Ha el akarunk téged érni, meg kell halnunk. De ha bemegyünk a halál után az örök élet dicsőségébe, ha Azt, ki minket a haláltól megmentett és az életre hívott, majd szemeinkkel szemlélhetjük. Azt, ki a halálon erőt vett és az örök élet kulcsait birtokolja. Őt szerethetjük és dicsérhetjük örökké, akkor felkiálthatunk: „Halálom nyereség!”

November 6.

„Mert vizet öntök a szomjúhozóra.” (Ézsaiás 44,3)

Ha a hívő lélek mély bánatba merül, gyakran az által igyekszik abból kimenekülni, hogy komor és kínzó képzelődésekkel gyötri magát. De ezen az úton nem lehet a porból felemelkedni, hanem csak tovább mélyedünk abba. Éppen úgy nem lenne képes a sas a magasba emelkedni, ha szárnyait megkötözik, mint hitünk növekedni, ha ráadjuk a kétely bilincseit. Nem a törvény, hanem a kegyelem szabadítja meg az üdvre sóvárgó lelket. Nem a parancsolatok köteléke, hanem csak egyedül az evangélium szabadsága képes felemelni a gyenge hívőt. A rabszolgai félelem nem hozza vissza Istenhez a hűtlen szökevényt, de a szeretet kedves meghívása Jézushoz csalogatja és meghívja, hogy az Ő keblén nyugodjon meg. Szomjazod ma az élő Istent és boldogtalannak érzed magad, mivel nem leled Azt, aki szívednek öröme és gyönyörűsége? Elveszítetted a boldogító hitből eredő örömöt és esdekelsz: „Add meg nekem a Te üdvözítésednek örömét és az engedelmesség lelkével erősíts meg engem”. Tudatában vagy annak, hogy sivár vagy, mint a kiaszott tartomány, hogy nem hozod meg Istenben azokat a gyümölcsöket, melyeket jogosan várhat el tőled? Tudatában vagy annak, hogy te sem a gyülekezetedben, sem a világban nem műveled azt, amit szíved kíván? Akkor, íme, éppen itt van az az ígéret, melyre szükséged van: „Mert vizet öntök a szomjúhozóra”. Megnyered a kegyelmet, melyet bensőleg óhajtasz, mégpedig kívánságod terjedelmének mértéke szerint részesülsz abban. A víz felüdíti a szomjazót: te felüdülsz, kívánságaid teljesülnek. A víz felfrissíti a szunnyadozó növényéletet: életedet az új kegyelem fogja felfrissíteni. A víz duzzasztja a rügyeket és megérleli a gyümölcsöket. Termékenyítő áldást fogsz te is magadon tapasztalni. Zöldellő és termékeny leszel az Úrnak útjaiban. Az isteni kegyelemben kinyilvánuló valamennyi drága tulajdonságot dúsan élvezed. Az isteni kegyelem összes gazdagságát bőségesen megnyered, mintegy belemerülsz, és teljesen át leszel attól hatva. És ahogy néha a duzzadó patakok elöntik a legelőket, úgy, hogy a mezők tóvá változnak, úgy történik veled is: a száraz tartományvizeknek forrása leszel.

November 7.

„Íme, az én markaimba metszettelek fel téged.” (Ézsaiás 49,16)

Kétség nélkül csodálkozásra méltó az, amely az „íme” szóban nyilvánul meg, melyre az előző kifejezés hitetlen panaszkodása adta meg az alkalmat. Azt mondta a Sion: „Elhagyott engem az Úr, és az Úr elfelejtkezett én rólam”. Milyen borzasztó lehet az isteni érzület előtt az ilyen gonosz hitetlenség! Mi lehetne hitetlenebb dolog, mint Isten kedvenceinek alaptalan kételkedése és ijedelme? Az Úr szeretetteljes intő szava mélyen megszégyeníthet minket. Felkiált: „Hogyan felejtettelek volna el téged, hiszen tenyerembe véstelek be?” Miért vonod azt kétségbe, hogy szüntelen rád emlékezem, mikor az emléklevél testembe van vésve? Ó hitetlenség, milyen megfoghatatlan, bámulatos valami vagy te! Nem tudom, min csodálkozzam inkább, az Isten hűségén-e, vagy népe hitetlenségén? Ezerszeresen beváltja ígéretét és mégis kételkedünk Benne a legközelebbi kísértés alkalmával. Ő sohase tagadja meg segítségét. Ő nem csapolt forrás, nem leáldozó nap, nem pislogó gyertyafény, nem eltűnő köd. S mégis aggodalomnak adjuk magunkat minden újabb gond miatt, kételkedő gyanúra hagyjuk magunkat ragadtatni és megzavartatni a félelemtől, mintha Isten csupán a lég játéka volna. „Íme”, ez olyan szó, mely csodálkozásunkat kell, hogy felkeltse. Igen, valóban, itt ok van a legnagyobb ámulatra. Az ég és föld teljesek lehetnek csodálattal, hogy a lázadók oly nagy kegyelemben részesülnek és oly közel vonzatnak a végtelen szeretet Urához és kezére lesznek felírva. „Tenyerembe véstelek be”. Nem: „a te nevedet”. A név is ott van mindenesetre, de az nem minden: „Tenyerembe véstelek be”. Lásd és figyeld meg ezt a teljességet! Bevéstem személyedet, képedet, gondjaidat, viszonyodat, bűneidet, kísértéseidet, gyengeségedet, szükségedet, munkáidat. Felirtalak téged! Mindent, ami rád vonatkozik, mindent, ami téged illet. Egészen ide helyeztelek téged. Nos, mondod-e még újra, hogy Istened elhagyott téged, mikor saját kezére írt fel?

November 8.

„Amiképpen vettétek a Krisztus Jézust.” (Kolossé 2,6)

A hitélet úgy nyilvánul meg, mint elfogadás. S ez olyan tevékenység, mely éppen az ellenkezőjét foglalja magába mindannak, ami legkevésbé látszik érdemesnek. Az csupán csak egy adomány elfogadása. Ahogy a föld az esőt beissza, a tenger a folyókat felveszi, az éj a ragyogó csillagok fényét kapja, úgy van nekünk, kik semmit nem adhatunk, részünk az Isten kegyelmében. Az a feltevés, hogy mi valamit kapunk, a valóság gondolatát ébreszti fel. Az a dolog, amelyre gondolunk, ezáltal valósággá lesz előttünk. Hiszen árnyékot nem vehet az ember, azt vehetjük el, aminek valósága van. Így áll a dolog a hitéletben is: Krisztus valósággá és igazsággá válik előttünk. Míg hit nélkül élünk, Jézus csak üres név marad részünkre, mint valamely ember, aki valamikor évekkel ezelőtt élt, olyan régen, hogy életének csak történeti értéke van számunkra. Hit által az Úr Jézus lelkünkben valóságos személlyé lesz, akiben szívünk része van. De az elfogadás egyszer s mindenkor megfogást, birtokbavételt is jelent. Az a dolog, amit elfogadok, tulajdonommá válik. Elsajátítom, ami nekem adatik. Ha Jézust elfogadom, Megváltómmá lesz, olyannyira, hogy sem élet, sem halál el nem szakíthatja Őt többé tőlem. Az egész annyi, mint Krisztust elfogadni, mint Istennek szabad adományát szívem előtt Őt valósággá tenni és magamnak elsajátítani. Az üdvöt úgy tekintjük, mint a vaknak adott látást, a süketnek adott hallást, a halottnak ajándékozott életet. De mi nem csak ezeket az adományokat nyertük, hanem az Úr Krisztus Jézust magát vettük. Igaz, hogy minket megelevenített a halálból, bűnbocsánatot ajándékozott és igazságát nekünk tudta be. Mindezek felséges dolgok, de mi nem elégszünk meg azzal. Mi Krisztust magát vettük. Az Isten Fia belénk született és mi vettük és elfogadtuk Őt. Milyen nagyon telve kell, hogy legyünk Jézussal, hiszen az ég és az egeknek egei Őt be nem fogadhatják.

November 9.

„Akképpen járjatok Ő benne.” (Kolossé 2, 6)

Mihelyt az Úr Jézust magát a szívünkbe fogadtuk, azonnal megnyilvánul a mi új életünknek Vele való közeli rokonsága, a Belőle vett hitből való járásban. A járás tevékenységgel van összekötve. Isteni félelmünknek nem szabad csupán imakamaránkra szorítkozni. Azt, amit hiszünk, tevékeny élettel kell megvalósítanunk. Ha egy ember Krisztusban jár, akkor úgy cselekszik, ahogyan Krisztus cselekedne; mert ha Krisztus az ő reménye, szeretete, élete, akkor ő Krisztus képének hasonmása. Az emberek ezt mondják az ilyen emberről: „Olyan, mint Mestere; úgy él, mint Jézus Krisztus”. A járás haladást jelent. „Akképpen járjatok Ő benne.” Lépdeljetek kegyelemtől-kegyelemhez; siessetek előre, mígnem kedves Barátunk ismereteinek ahhoz a végső fokához juttok, melyet az ember elérni képes. A járás kitartást jelent. Szüntelen Krisztusban kell maradnotok. Milyen sok keresztyén van, aki úgy vélekedik, hogy a vasárnapot a Krisztussal való társalgásnak kell szentelni, a hétköznapokat pedig saját munkájára kell felhasználni. Van, aki beképzeli magának, hogy ha reggel és este társalog az Úrral, a nap többi része egészen a világé. Óh, milyen szegényes élet. Nekünk mindig Vele kell maradni, közelében elűzhetetlenül kitartani, lábnyomába járni és akaratát teljesíteni. A járás fogalmával össze van kötve a szokás jelentősége. Ha valamely ember életéről és járásáról beszélünk, azalatt szokásait és életmódját értjük. De ha csak néha élvezzük Krisztust és azután ismét elfelejtjük, az nem szokás: akkor nem járunk Vele. Hozzá kell ragaszkodnunk. Bele kell kapaszkodni és soha el nem bocsátani, hanem Őbenne kell élni és mozogni. „Amiképpen vettétek az Úr Jézus Krisztust, akképpen járjatok Ő benne.” Tartsatok ki azon az úton, amelyen elindultatok, és ha kezdetben az Úr Jézus Krisztus hitetek bizodalma, életetek forrása, tetteitek zsinórmértéke és lelketek öröme volt, úgy maradjon Ő az életetek végéig. Maradjon az, ha a halál árnyékának sötét völgyében jártok és bementek az örök örömbe, Isten népe nyugalmába.

November 10.

„Hajlékod az örök Isten” (5 Mózes 33, 27)

Ez a vers egy másik fordítás szerint így hangzik: „Az örök Isten a te menedéked” vagy „állandó helyed”, amely azt jelenti, hogy Isten a mi otthonunk. Nagy teljesség és valami rendkívül kedves van ebben a képletben; mert otthonunk szívünknek mindig drága, legyen az a legkisebb, legalacsonyabb sátor, a legszűkebb kamara: s még sokkal drágább nekünk a mi szeretett Istenünk, mert Ő általa élünk, mozgunk és vagyunk. Otthonunkban biztonságban érezzük magunkat; kizárjuk magunkból a világot és biztos nyugalomban időzünk. Ha Istennel vagyunk „nem félünk a gonosztól”. Mert Ő a mi védelmünk, oltalmunk és örök menedékünk. Odahaza kipihenjük magunkat; itt üdülést találunk a nap terhe és hévsége után. Így talál lelkünk is nyugalmat Istenben, ha az élet küzdelmeitől és zűrzavarától kimerülve, Hozzá folyamodunk, és szívünket Neki adjuk. Otthon szabadon érez szívünk; nem tartunk attól, hogy félre leszünk értve, vagy, hogy szavainkat elcsavarják és rosszul magyarázzák. És úgy van az, ha Istennel időzünk is, feltartóztatatlanul és akadálytalanul mozoghatunk körülötte és Előtte nyilvánosságra hozhatjuk valamennyi titkos kívánságunkat; s ha „az Úrnak titka azoknak adatik, akik Őt félik”, akkor azoknak titka, kik Őt félik, az Úrnál van és kell is, hogy legyen. Az otthon igazi és legtisztább boldogságunk helye is; s lelkünk Istenben találja fel legédesebb gyönyörűségét. Őbenne van a mi örömünk, mely minden más örömöt messze felülmúl. Az otthonias tűzhelyre való gondolat erőt és bátorságot nyújt a mindennapi munka terhének hordozásához; ugyan úgy erősít minket az Isten iránti szeretet, ha Ő a mi otthonunk. Megemlékezünk Róla szeretett Fiában; s a Megváltó szenvedő arcának sugara indít minket, hogy Őneki munkálkodjunk. Érezzük, hogy dolgoznunk kell, mivel vannak testvéreink, kiket szintén meg kell mentenünk és Atyánk szívét azzal kell örvendeztetnünk, hogy eltévedt gyermekeit felkeressük és hazavigyük; azt a kedves családot, amely között lakunk, szeretnénk megtölteni szent örömmel és gyönyörrel. „Boldog az, akinek segítője a Jákób erős Istene és akinek reménysége van az Ő Urában Istenében”.

November 11.

„Hajlék az örökkévaló Isten, alant vannak örökkévaló karjai.” (5 Mózes 33,27)

Isten, az örökkévaló Isten, a mi támaszunk és védelmünk minden időben. Hatalmas karjain hordoz minket, átölel szeretetkarjaival, befed minket védő karjaival, ha nyomorba és szükségbe kerülünk. Van idő, mikor a keresztyént igen mélyen megalázzák. A nagy bűnösség érzése alatt annyira semminek érzi magát Isten előtt, hogy alig mer imádkozni, mivel nagyon méltatlannak tűnik saját szemei előtt. Ám, te, Istennek szegény és kedves gyermeke, gondolj arra, hogy ha a legnyomorultabb és legrosszabb állapotban vagy is, mégis „alant vannak örökkévaló karjai”. Bármennyire megalázzon téged a bűn, Krisztus engesztelő nagy szeretete annál sokkal mélyebbre ér le. Lehet, hogy mélyre, nagyon mélyre estél, de mégsem eshetsz olyan mélyre, hogy „mindenkor el volnál veszve”, mert „meg is tarthatja mindenestől fogva azokat, akik Ő általa járulnak Istenhez”. Gyakran merül bele a lélek a külső nyomorba és gondba. El van rabolva minden földi támasza. Mi lesz most? Íme, mindazáltal „alant vannak örökkévaló karjai” és Istenének szerető támogatása alatt áll „örökké”. Nem eshet mélyebbre a bánatba és gyötrődésbe, mint amennyire a hűséggel teljes Isten megengedi azt. A keresztyén heves küzdelmei folytán belső kísértésbe is eshet, de akkor sem süllyedhet olyan mélyre, hogy „az örökkévaló karok” hatáskörén kívül esne. Felette, körülötte és alatta vannak, s minthogy ilyen Oltalmazója van a Sátán fortélya és gonoszsága semmit sem árthat neki. Ez a biztos isteni oltalom nagy vigasztalás mindazok részére, akik az Úr szolgálatában állnak. Ez az ígéret felüdülést biztosít nekünk minden napra, kegyelmet minden szükségben és erőt minden munkához. És ha majd a halál jön, ez az ígéret akkor is szilárdan áll. Ha a tomboló Jordán közepén állunk, mondhatjuk Dáviddal: „Nem félek a gonosztól, mert Te velem vagy”. Leszállunk a sírba, de mélyebbre nem, mert „az Ő örökkévaló karjai” fognak minket hordozni, azok a karok, melyek nem fáradnak, nem lankadnak, erejük változatlanul megmarad, mert „az örökkévaló, mindenható Isten nem fárad, és nem lankad”.

November 12.

„Hogy a ti kipróbált hitetek, ami sokkal becsesebb a veszendő, de tűz által kipróbált aranynál, dicséretre, tisztességre és dicsőségre méltónak találtassék a Jézus Krisztus megjelenésekor.” (1 Péter 1,7)

Az a hit, mely nem ment megpróbáltatásokon keresztül, lehet valódi hit, de akkor mindenesetre kicsiny hit az és kétség nélkül piciny és törpe fog maradni mindaddig, míg a próba által jónak nem bizonyul. A hit sohasem növekedik oly dicsőn, mint mikor minden egyesül ellene; a vihar annak nevelő mestere és villám a tanítója. Ha szélcsend uralkodik a tengeren, akármennyire kifeszítitek vitorlátokat, a hajó nem jut közelebb a kikötőhöz, mert a szundikáló tengeren a kormány is nyugszik. De ha a szél sivítva dühöng, ha a hullámok felemelkednek, akkor sas gyorsasággal siet a hajó az óhajtott kikötő felé, bár a fedélzeten is átcsapnak a hullámok és az árbocfák recsegnek-ropognak a telt, duzzadó vitorlák nyomása alatt. Nincsenek annál ragyogóbb, kék színű virágok, mint amelyek a fagyos jégtáblák tövénél nőnek; egy csillag sem ragyog olya fényesen, mint ahogyan az északi égbolt csillagai tündökölnek, sehol sincs olyan üdítő ízű víz, mint az, amely a sivár pusztában fakad, és nincs oly drága hit, mint az, amely e szerencsétlenség közepette életben marad és diadalmasan ellenáll minden kellemetlenségnek. A nyomorúságban türelmesnek bizonyult hit, tapasztalathoz vezet. Nem hitted volna el tehetetlenségedet, ha nem lettél volna kénytelen rohanó folyókon átmenni; sohasem tapasztaltad volna Isten hatalmát, ha nem hordoztak volna karjai a vízáradat közepette. A hit szilárdsága, bizonyossága és bensősége annál erősebben növekszik, minél többször kipróbáltatik a nyomorúság által. A hit becses, nem kevésbé becses megpróbáltatása sem. De ez ne kedvetlenítsen el titeket, kik még ifjak vagytok a hitéletben. Kijut még nektek is bőven a próbáltatásból, ha nem is keresitek azt: annak idején teljes mértékben részesültök a megpróbáltatásban. S ha most még nem élvezhetitek a hosszú tapasztalat gyümölcseit, úgy adjatok hálát Istennek azon kegyelméért, amelyet vettetek; áldjátok és magasztaljátok Őt, a szent bizodalom azon fokáért, ameddig eljutottatok, járjatok e szabály szerint, akkor mindjobban megáld titeket az Úr, mígnem hitetek hegyet mozdít el helyéről és a lehetetlen is lehetséges lesz előttetek.

November 13.

„…a szőlővessző nem teremhet gyümölcsöt magától…” (János 15,4)

Milyen módon kezdted a gyümölcstermést? Az Úr Jézushoz jöttél, az Ő nagy kiengesztelésébe kapaszkodtál, és tökéletes igazságába vetetted bizalmadat. Ó milyen magasztos gyümölcsöket hoztál? Emlékszel-e még első szereteted szép napjaira? Szőlőtőkéd akkor valóban virágzott, előtűntek az ifjú szőlőfürtök, kifakadtak a gránátalmafák és a fűszerek kertje kellemes illatát árasztotta. Azóta meglankadt buzgóságod? Ó, ha úgy volna, kényszerítlek téged, emlékezz meg az első szeretet idejéről és az előbbi cselekedeteidet cselekedd. Ragaszkodj mindenek fölött ahhoz, amiről tapasztalatból tudod, hogy az téged Krisztushoz vonz, mivel Tőle származnak gyümölcseid. Az istentisztelet valamennyi gyakorlása, melyek téged Jézushoz vezetnek, hozzájárul ahhoz, hogy gyümölcsözzél. A nap kétség nélkül a gyümölcsöskert fái termékenységének a legfőbb oka; s az Úr Jézus még sokkal nagyobb mértékben az, az Ő kegyelme kertjében lévő fák részére. Mikor voltál a legterméketlenebb? Nem akkor, mikor a te Urad és megváltó Jézus Krisztusodtól távol éltél, mikor az imában hanyag voltál, mikor a te megváltód vérében való egyszerű hittál eltávoztál, mikor erényeid felfuvalkodottá tettek, ahelyett, hogy az Úrnak adtak volna azért dicsőséget, mikor azt mondtad: „Az én hegyem szilárdan áll és soha meg nem mozdítom;” s elfelejtetted miben van a te erőd – akkor megszűntél gyümölcsözni, nemde? Sokan közülünk lelkünk megrendítő megaláztatása által tapasztaltuk és tanultuk meg az Úrtól, hogy semmink sincs, amit nem Krisztustól vettünk volna, semmink, ha magát Krisztust nem bírjuk mindenek előtt, és amikor láttuk, hogy milyen rendkívül puszta és halott a teremtmény minden ereje azt kiáltottuk gyötrődésünkben: „Tenálad vannak az én gyümölcseim egyedül, mert én sohasem tudtam volna jó gyümölcsöt teremni!” Az elmúlt napok tapasztalatai megtanítottak minket arra, hogy minél együgyűbben bízunk Istennek a Krisztusban nyilvánított kegyelmében, minden dologban és várunk a Szentlélekre, annál több gyümölcsöt fogunk hozni Istenünknek. Ó, várjátok gyümölcsötöket, mint életeteket a Megváltótól és bízzatok egészen és egyedül Őbenne!

November 14.

„Akik leborulnak a háztetőkön az ég serege előtt, azokat is, akik leborulnak az Úr előtt, és esküsznek rá, de esküsznek Molokra is” (Zofóniás 1,5)

Az olyan emberek, mint ezek a csapodárok, azt gondolják, hogy biztonságban vannak, mert mind a két féllel tartanak; futnak azokkal, kik Jehovát követik és amellett térdet hajtanak a Molok előtt. De a kétnyelvűség utálatos Isten előtt és a képmutatást szívből gyűlöli. A bálványimádó, aki határozottan bálványához ragaszkodik, kevésbé bűnös, mint az, aki megfertőződött és szentségtelen áldozatát az Úr templomába viszi, s az alatt szíve a világon s annak bűnein csüng. A megbízhatatlan kétnyelvű ember a mindennapi közönséges életben joggal van kitéve a megvetésnek, de az isteni dolgokban is ez a leginkább átokra méltó bűn, ami csak létezik. Az előttünk levő versben kimondott ítélet rettenetes, de nagyon is kiérdemelt, mert miért is kímélne meg az isteni igazság egy olyan bűnöst, aki tudja, mi a jó, helyesli azt és kötelezi magát, hogy azt zsinórmértékül választja, azonban mégis a gonoszt választja és annak ad helyet szívében? Lelkem, vizsgáld meg magadat e reggelen és lásd meg, vajon nem terhel-e téged a kétértelmű cselekedet és eljárás vétke. Azt vallod, hogy Jézus tanítványa akarsz lenni; szereted-e hát Őt igazán? Őszinte a te szíved Isten iránt? Becsületes vagy, vagy pedig hajlongasz, bókolsz mindennek? Az, hogy élőnek mondanak, keveset segít, ha a valóság szerint halott vagyok a vétkek és bűnök által. Aki egyik lábát az igazság földjére teszi, a másikat pedig a hamisság csalóka tengerére, annak esése rettenetes lesz és egészen a romlásba zuhan. Krisztus mindenünk vagy semmink. Isten betölti az egész mindenséget, tehát nincs hely más Isten számára, s ha szívemben uralkodik, akkor más hatalomnak nincs többé helye. A megfeszítettben bízom-e egész egyedül; Jézusnak élek-e csupán? Benső vágyódásom azt tenni? Erre irányul minden vágyam és óhajom? Ó, akkor legyen magasztalva a mindenható kegyelem, mely engem megmentett. S ha még hiányos vagyok e tekintetben, ó Uram, akkor bocsásd meg bűneimet és adjad, hogy féljem a Te nevedet!

November 15.

„Mert az Úr része az ő népe…” (5 Mózes 32,9)

Miként lesznek a hívők Istennek tulajdona? Az Ő szabad, kegyelemből való választása által. Elválasztotta őket és összes szeretetét feléjük fordította. És azt a nélkül tette, hogy valami jó lett volna rajtuk abban az időben, vagy, hogy azt előre látta volna bennük. Kegyelmes volt, akihez kegyelmes akart lenni és kiválasztott népét örök életre rendelte, így tehát azok az Ő tulajdonát képezik az Ő szabad és korlátlan választása folytán. De azok nem csak azért az Övéi, mert elválasztotta őket, hanem mivel meg is vette őket. Letette és kifizette a teljes díjat az utolsó fillérig értük, minélfogva az Úrnak elvitathatatlan tulajdonjoga van hozzájuk. Nem mulandó ezüstön vagy aranyon, hanem az Úr Jézus Krisztus drága vérén váltatott meg a legteljesebb módon az Úrnak öröksége. Semmiféle követelés sem fér az Ő birtokjogához, semmiféle gátló tiltakozást nem lehet emelni ellene, a váltságdíj nyilvános törvényszék előtt lett letéve és elismerve, ennélfogva a gyülekezet az Úr szabad tulajdona örökké. Nézd a vérjelet minden választotton, ez láthatatlan az emberi szem előtt, de Krisztus ismeri azt, mert tudja az Úr, kik legyenek az Övéi, nem feledkezik azok egyikéről sem, akiket az emberek közül megváltott; megszámlálja a juhokat, akikért életét adta és gyülekezete, melyért magát feláldozta folyton emlékezetében van. De az Övéi azért is, mert legyőzte őket. Milyen küzdelembe került az Neki, míg megnyert bennünket! Milyen sokáig tartotta megszállva szívünket! Mennyiszer felszólított bennünket a megadásra! De mi elzártuk előtte ajtónkat és megerősítettük kőfalainkat vele szemben. Nem emlékszünk már arra a nagy napra, mikor szívünket ostrommal bevette? Mikor keresztjét kőfalainkra felállította, sáncainkat megmászta és tornyainkra kitűzte az ő mindeneket legyőző kegyelmének vérpiros lobogóját? Igen is, mi az Ő mindenható szeretetének legyőzött foglyai vagyunk. Mivel tehát ekképpen kiválasztattunk, megvétettünk és meggyőzettünk, ennél fogva, a mi isteni Urunk joga érinthetetlen; örülünk annak, hogy sohasem lehetünk a magunkéi és óhajtjuk naponként akaratát cselekedni és dicsőségét kinyilatkoztatni.

November 16.

Az Úr az én osztályrészem - mondom magamban -, ezért benne bízom. (Jeremiás siralmai 3,24)

Nem az van mondva: „Az Úr majdnem teljesen az én örökségem”, se nem az: „Az Úr az én örökségemhez tartozik”, hanem Ő maga az én lelkem örökségének összege és tartalma. Ezen terület térfogatában meg van mindaz, amit kívánhatunk és birtokolhatunk. Az Úr az én örökségem. Nem csak az Ő kegyelme, szeretete és szövetsége, hanem maga a Jehova. Ő minket örökségévé választott, mi pedig örökségül választjuk Őt. Persze, először az Úrnak kell kiválasztani örökségünket, mert mi azt magunktól nem tehettük volna, de ha valóban elhívattattunk az Ő elválasztó kegyelmének szándéka folytán, úgy énekelhetjük:

"Jézus én örökségem,
Drága kincs, üdvösségem;
Örök Isten szent Fia,
Te vagy lelkem jutalma."

Az Úr a mi elégséges örökségünk. Isten tartja azt fenn saját lényével, s ha Isten már önmagában elégséges, akkor részünkre Ő is kell, hogy legyen Az, aki szükségünket pótolja és minden kívánságunkat teljesen kielégítse. Nem könnyű egy ember kívánságát kielégíteni. Mikor azt gondolja, hogy mindent elért, amire szíve vágyott, akkor nemsokára eszébe jut, hogy még van valami, ami azon kívül esik és szíve telhetetlensége azonnal kiáltja: „Add meg, add meg!” Azonban mindaz, amit valaha csak kívánhatunk, isteni örökségünkben megvan, úgy, hogy ezt mondhatjuk: "Kicsoda volna nekem mennyekben Te nálad több? És Te nálad egyébben nem gyönyörködöm e földön. Elfogyatkozott az én testem és az én szívem, az én szívemnek kősziklája és az én erősségem Te vagy ó Isten, mindörökké”. Mi gyönyörködhetünk tényleg az Úrban, ki örömének folyamából itat minket. Hitünk kiterjeszti szárnyait és sasként emelkedik az isteni szeretet egébe, ahol hazája van. „A mi sorsunk esett nekünk kies helyen, nyílván szép örökség jutott nekünk.” Örüljünk az Úrban mindenkor, mutassuk meg a világnak, hogy mi boldog nép vagyunk, hogy azt keljen mondanunk: „Veletek megyünk, mert halljuk, hogy az Isten veletek van."

November 17.

„Övé a dicsőség mindörökké. Ámen” (Róma 11,36)

Neki legyen dicsőség mindörökké! Ez legyen a keresztyén egyetlen kívánsága. Minden más kívánság ennek alárendeltje legyen, és ennek álljon szolgálatában. A keresztyénnek szabad azt kívánni, hogy hivatása boldogsággal és sikerrel legyen koronázva, de csupán azért, hogy az által azt a nagy kívánság beteljesedését segítse elő: „Neki legyen dicsőség mindörökké!” Lehet neki arra törekedni és azért imádkozni, hogy több adománnyal és több erénnyel legyen megáldva, de csupán azért, hogy a fő cél annál inkább el legyen érve: „Neki legyen dicsőség mindörökké!” Nem feleltek meg kötelességeteknek, mint Isten gyermekei, nem az Úr dicsőségére vetett együgyű hívő tekintet sarkall benneteket, hanem valami más ok. Mivel keresztyén vagy, tehát „Istentől” és „Isten által” vagy: azért hát „Istenért” élj. Soha se dobogjon szíved valami egyébért oly hatalmasan, mint Ő érte. Az Ő iránta való szeretet legyen az élet folyamának hullámverése. Ez a nagyravágyás tüzelje fel lelkedet, ez legyen minden vállalatod alapköve, amelybe bocsátkozol, és ez serkentsen téged, ha buzgóságod lehűl; Isten legyen a te egyetlen célod. Arra számíthatsz: ahol az én, ott megkezdődnek a gondok is, de ha Isten az én legfőbb gyönyörűségem, Ő gondot visel rám. Isten dicsőítése és tisztessége utáni vágyódásunk növekedő kívánság legyen. Te imádtad Őt ifjúságodban, ma már ne érd be hasonló dicsérettel és imádattal, mint akkor. Megáldott Isten téged hivatásodban és vállalkozásaidhoz szerencsét és sikert adott? Adj neki többet, mivel Ő dúsabban adott neked. Ajándékozott neked Isten belső tapasztalatokat? Tisztelt Őt erősebb hittel, mint kezdetben gyakoroltad azt. Növekedtél a tudományban, akkor kedvesebb énekeket énekelj. Boldogabb időket élsz, mint egykor amilyenben részesültél? Betegségedből, mint egy újjászületve keltél fel újból és szenvedésed békességgé és örömmé változott? Akkor kellemesebben pengesd hárfádat, hints több izzó szenet és drága tömjént hálaimád füstölőjébe. Adj neki dicsőséget eljárásod által és fejed dicséneked, élő isteni szolgálatod „Ámen”-ével.

November 18.

"Bezárt kert az én húgom, menyasszonyom, bekerített forrás, lepecsételt kút."(Énekek éneke 4,12)

Ebben a hasonlatban nyílván a titokzatosság fogalma lép elénk. Van egy bekerített forrás: volt keleten egy kút, amelyre egy ház volt építve, úgy, hogy a forráshoz nem juthatott más, csak aki az elrejtett bejáratot ismerte; ilyen elzárt forráshoz hasonlít a hívő szíve, ha az megújul a kegyelem által; titokteljes élet van annak belsejében, mely nem emberi művészet és ügyesség következménye. Ez titok, melyet senki más nem ismer, igen, ezt még annak tulajdonosa sem képes felebarátjai előtt kinyilvánítani. Képletünk nem csak a titokzatosság gondolatát kelti fel bennünk, hanem az elkülönítés gondolatát is. Ez nem olyan nyilvános forrás, melyből minden arra menő ihat, ez olyan forrás, melytől az idegenek és jogtalanok távol vannak tartva; ez olyan kútfő, mely különös bélyeget visel, egy királyi birodalom pecsétjét, melyből mindenki felismerheti, hogy ez nem nyilvános kút, hanem olyan forrás, mely csak tulajdonosa számára van. Így van ez a lelki élettel is. Istennek választottai el lettek különítve az örök tanács által; ki lettek választva Istentől a megváltás napjára; el lettek választva másoktól annak az életnek a birtoklása által, mely azoknál hiányzik, s ők lehetetlen, hogy otthon érezzék magukat e világ fiai között vagy, hogy felüdüljenek e föld örömeiben. E képlet megfigyelésénél a szentség gondolata is felötlik. Az elzárt forrás egy meghatározott személy használatára van fenntartva; ugyan úgy a keresztyén szíve is. Ez a forrás Jézus számára van fenntartva. Minden keresztyénnek éreznie kell, hogy ő Isten pecsétjével van megpecsételve és szükséges, hogy elmondhassa Pál apostollal: „Ezután senki nekem bántásomra ne legyen, mert én az Úr Jézus bélyegeit hordozom az én testemben”. Mégy egy másik gondolat is előtérbe nyomul, ez a biztonság. Ó, milyen biztos és elrejtett a hívőnek belső élete! Ha az összes földi és mennyei hatalmasságok feltámadnának ellene, még akkor is megállja a helyét ez a hallhatatlan erő, mert aki ezt az életet adta, saját életét adta oda annak megőrzésére.

November 19.

„De kerüld az ostoba vitatkozásokat” (Titusz 3,9)

A napjaink meg vannak számlálva, sokkal jobban cselekszünk, ha azokat valami jó dologra fordítjuk, mintha olyan dolgokon vitatkozunk, amelyek a legjobb esetben is teljesen alárendelt jelentőséggel bírnak. Azok a férfiak, akikre az ezelőtti nemzetség nevelése és oktatása bízatott, munkájuknál azt a ballépést követték el, hogy folyton olyan tárggyal foglalkoztak, amely a gyermekek látkörétől nagyon messze esett, s a hívő keresztyének gyülekezete pedig sok kárt vall a jelentéktelen kérdések és elrejtett dolgok fölötti kicsinyes szóharcok miatt. Mikor mindenki elmondta a magáét, egyik fél sem lett okosabb, tehát a vitatkozás nem segíti elő sem az ismeretet, sem a szeretet; ennél fogva balgatagság, ilyen, különben termékeny földet ekképpen bevetni. Kérdést feltenni olyan dolgokról, amelyekről a Szentírás hallgat, - titkokról, melyek egyedül Istent illetik, - ingadozó magyarázattal bíró jövendölésekről és a külső isteni szolgálat rendjének neméről és módjáról, merő balgatagság és az okos emberek kikerülik azt. A mi kötelességünk abban áll, hogy balga kérdéseket ne tegyünk fel, és ne adjunk feleletet azokra, hanem adjunk túl rajtuk, és ha az apostol utasítása szerint azon leszünk, „hogy igyekezzünk jócselekedettel elől járni”, akkor oly bőségesen el leszünk foglalva a hasznos cselekvéssel, hogy nem marad szabad időnk a hozzánk nem illő, szükségtelen és céltalan elmélkedésekre. De vannak más kérdések, melyek nem balgák és nem idővesztegetésre valók, amelyeket nem kell kikerülnünk, hanem őszintén azon kell lennünk, hogy velük foglalkozzunk: „Hiszek-e én az Úr Jézus Krisztusban? Megújultam-e az én elmémnek lelke szerint? Növekszem a kegyelemben? Ékesíti-e az én viselkedésem Istennek és az én Megváltómnak tanítását? Várom-e az Úrnak eljövetelét és éber vagyok e, mint az a szolga, aki várja az ő Urát és Mesterét? Mit tehetnék még Jézusért?” Ilyen és hasonló kérdések egész figyelmünket lekötik, és így felhagyva a szőrszálhasogatással, mostantól fogva hasznosabb dolgokkal fogunk foglalkozni. Tartsuk meg a békességet és legyünk rajta, hogy úgy beszédünk, mint viselkedésünk által visszatartani igyekezzünk másokat a „bolond kérdések”-től.

November 20.

„Te perelted, Uram, peremet, és megváltottad életemet.” (Jer.sir. 3,58)

Figyeljétek meg, milyen határozottsággal beszél a próféta. Nem mondja: „Remélem, hiszem, úgy gondolom némelykor, hogy Isten intézi az én lelkemnek ügyét”, hanem úgy beszél arról, mint egy kétségtelen és befejezett tényről: „Megítélted Uram az én lelkemnek ítéletit”. A szentséges vigasztaló kegyelmi támogatása mellett akarjunk megszabadulni minden kételytől és rettegéstől, melyek békénket és vigaszunkat annyira megkárosítják. Imádkozzunk, hogy többé semmi közünk se legyen a gyanú és bizalmatlanság rekedt, krákogó hangjához, hanem, hogy tudjunk a teljes meggyőződés és kételymentes bizonyosság tiszta, hangzatos, csengő hangján szólni. Figyeljétek meg, milyen hálásan fejezi ki magát a próféta, mert minden dicsőséget egyedül Istennek tulajdonít. Látjátok, hogy egyetlen szóval sem tesz említést sem személyéről, sem könyörgéséről. Szabadulását semmiképpen sem tulajdonítja embernek, még kevésbé a maga érdemének, hanem ezt mondja: „Te perelted, Uram, peremet, és megváltottad életemet”. A keresztyénnek mindenkor hálás érzületre kellene törekedni, s kiváltképpen a nyomorból és szükségből való szabadulás után fel kellene készülnünk Isten dicsőítésére. A föld templom legyen, melyet a hálás szentek dicséneke töltsön be és minden nap egy füstölő edény, mely dics- és hálaimánk kellemes tömjénfüstjétől illatozzék. Milyen vidám hangulatban van Jeremiás, ha az Úr irgalmasságára és jóvoltára gondol! Mily diadalmi örömmel emelkedik fel imája! Noha a tömlöc mély verméből jutott ki, akkor a még mindig gyászoló próféta, mindazáltal tisztán halljuk, miként Mária dicséneket, miként ujjaival verte a dobot a körtánchoz, csengeni, miként Debóra diadalujjongását, mikor Bárák elé ment győzelmi énekekkel; Jeremiás próféta hangját is halljuk ama könyvből, mely „Siralmak” néven van említve, menny felé emelkedni: „Megítélted Uram az én lelkemnek ítéletét, megszabadítottad az én életemet”. Ó, Istennek gyermekei, keressetek élénk kifejezést hálás érzelmeiteknek, melyet az Úr jósága és nyájassága ébreszt bennetek, és ha a helyes kifejezést megtaláljátok, úgy szóljatok arról nyilvánosan és őszintén, énekeljetek hálás lelkülettel, vigadjatok harsogó diadallal!

November 21.

„És ne szomorítsátok meg az Isten Szentlelkét…” (Efézus 4,30)

Minden jó, amivel a hívő bír, Krisztustól származik és az Ő adománya, de azt csak egyedül a minden kegyelem Lelkének közvetítése révén kapja. S mivel minden áldásban a Szentlélek által részesülsz, így a szent gondolatokat, a buzgó áhítatosságot és a szeretet munkáit illetőleg nem származhat tőled semmi jó egyébként, csak ha ennek a léleknek a megszentelő ereje munkálja azt benned. Még ha a jó mag el is lett ültetve benned, az is szunnyadó állapotban marad, ha Ő nem hozza létre benned az akaratot és a véghezvitelt az Ő ingyen való jókedvéből. Szeretnél Jézus Krisztusról vallást tenni, miként volna az másként lehetséges, mint azáltal, hogy a Szentlélek megérinti a te nyelvedet? Szeretnél imádkozni? Ó, milyen bágyadtak és restek a mi imáink, ha a Szentlélek közbe nem lép! Szeretnél a bűnnek meghalni? Szeretnél megszentelődni? Óhajtod követni Uradat és Mesteredet? Kívánnál a szellemi élet magasabb légkörébe emelkedni? Vágyódsz Isten angyalaihoz hasonlóvá válni és Urad iránti buzgósággal és tűzzel betelni? Mindezekre képtelen vagy a Szentlélek nélkül: „Nálam nélkül semmit nem cselekedhettek”. Ó, szőlővessző, te nem gyümölcsözhetsz a tőke nélkül! Ő, Istennek gyermeke, nincs benned élet, ha távol vagy attól az élettől, melyet Isten ad neked a Szentlélek által! Azért ne illessük Őt keserűséggel és ne ingereljük haragra bűneinkkel. Az Általa felkeltett leggyöngédebb gerjedelmet se oltsuk meg lelkünkben, hallgassuk meg minden sugallatát és kövessük készséggel minden felhívását. Ha a Szentléleknek tényleg akkora hatalma van, akkor semmire sem vállalkozunk Nélküle; semmit se tegyünk fel magunkban, vállalkozásba nem fogjunk és egy munkát se végezzünk el anélkül, hogy áldásért ne esedeznénk. Adjuk meg neki az Őt megillető hódolatot, amennyiben nyíltan bevalljuk és őszintén érezzük, hogy Nélküle tehetetlenek vagyunk, és egyedül Őbenne bízunk; imánk pedig ez legyen. „Nyisd meg Előtted az én szívemet és egész lényemet, készíts bennem lakást és a Te lelkedet tartsd meg nálam, miután azt belső emberem már megnyerte.”

November 22.

„…egy asszonyért szolgált Izráel, egy asszonyért őrizte a nyájat” (Hóseás 12,13)

Jákob Lábánnál való társalgásában, ezekben a szavakban ecseteli fáradtságát és munkálkodását: „Immár húsz esztendeje, hogy nálad vagyok, a te juhaid és a te kecskéid nem vetéltek el, és nyájad kosait nem ettem meg. Amelyet a vadak megszaggattak, azt haza nem vittem, hanem én fizettem meg, mert az én kezemből kívántad azt meg, azonképpen, amit vagy nappal, vagy éjszaka elloptak. Noha nappal a nagy hévség emésztett meg, éjszaka a hideg; és az álom az én szemeimtől távol volt”. Ennél még fárasztóbb volt a mi Megváltónk élete ezen a földön. Ő valamennyi juha fölött őrködött úgy, hogy végül elmondhatta: „Akiket nékem adtál, megőriztem és egy is azok közül el nem veszett”. Fejét permetezte a harmat és a hajfürtjeit az éjjeli nedvesség. Az álom elszállt szemeiről, mert éjjelenként imában küzdött térdein az övéiért. Péterért esedezett, majd meg egy másik tanítvány késztette Őt esedezésre. A hideg éjjeli égbolt alatta üldögélő és a csillagokat szemlélgető pásztorok egyikének szívéből sem szállhatott el olya sóhaj hivatásának terhes volta miatt, mint amilyenre az Úr Jézusnak lett volna oka kemény szolgálata miatt, mellyel jegyeséül választott gyülekezetét szerezte, ha Ő panaszkodni szándékozott volna:

"Szíved szeretete
Szívünk arról meggyőzte:
Mily hévvel szerettél,
Mikor értünk szenvedtél!”

Milyen gyönyörűséges és dicső dolog, ha Jézusnak ezt a hűségét szembeállítjuk Jákob felelősségével, kinek kezéből Lábán összes juhait megkívánta. Ha vadállatok szaggatták el azokat, Jákobnak jóvá kellett tenni a kárt, ha egy meghalt, mind kezesnek, neki be kellett számolni a teljes létszámról. Nem úgy dolgozott és fáradt-e szintén az Úr Jézus is, mint aki személyes kezesség terhe alatt a felelősséget magára vállalta, hogy minden hívőt épségben visszaszolgáltasson Annak kezébe, ki azokat gondjára és őrizetére bízta? Nézd meg a nehéz szolgálatot teljesítő Jákobot, s úgy látod benne Annak mintaképét, kiről ezt olvassuk: „Mint egy pásztor, úgy legelteti az ő nyáját!”

November 23.

„…közösségünk van vele,…” (1 János 1,6)

Jákob Lábánnál való társalgásában, ezekben a szavakban ecseteli fáradtságát és munkálkodását: „Immár húsz esztendeje, hogy nálad vagyok, a te juhaid és a te kecskéid nem vetéltek el, és nyájad kosait nem ettem meg. Amelyet a vadak megszaggattak, azt haza nem vittem, hanem én fizettem meg, mert az én kezemből kívántad azt meg, azonképpen, amit vagy nappal, vagy éjszaka elloptak. Noha nappal a nagy hévség emésztett meg, éjszaka a hideg; és az álom az én szemeimtől távol volt”. Ennél még fárasztóbb volt a mi Megváltónk élete ezen a földön. Ő valamennyi juha fölött őrködött úgy, hogy végül elmondhatta: „Akiket nékem adtál, megőriztem és egy is azok közül el nem veszett”. Fejét permetezte a harmat és a hajfürtjeit az éjjeli nedvesség. Az álom elszállt szemeiről, mert éjjelenként imában küzdött térdein az övéiért. Péterért esedezett, majd meg egy másik tanítvány késztette Őt esedezésre. A hideg éjjeli égbolt alatta üldögélő és a csillagokat szemlélgető pásztorok egyikének szívéből sem szállhatott el olya sóhaj hivatásának terhes volta miatt, mint amilyenre az Úr Jézusnak lett volna oka kemény szolgálata miatt, mellyel jegyeséül választott gyülekezetét szerezte, ha Ő panaszkodni szándékozott volna:

"Szíved szeretete
Szívünk arról meggyőzte:
Mily hévvel szerettél,
Mikor értünk szenvedtél!”

Mikor hit által Krisztussal egyesültünk, oly teljes közösségbe jutottunk Ő vele, hogy eggyé lettünk Vele, minélfogva az Ő és a mi hajlamaink kölcsönösen és egybehangzóan alakultak. Közösségében vagyunk Krisztussal az Ő szeretetében, mindazt, amit Ő szeret, szeretjük mi is. Ő szereti a szenteket, mi is. Ő szerei a bűnösöket, mi is. Szereti a szegény eltévedt emberi nemzetet és esdve esd azért, hogy e föld pusztasága az Úr paradicsomává változzék át, mi szintén. Közösségünk van Ővele vágyaiban. Ő óhajtja Istennek dicsőítését, arra törekszünk mi is. Óhajtja, hogy a szentek Nála legyenek, ahol Ő van, s mi is Nála óhajtunk lenni. Óhajtja, hogy a bűn megsemmisüljön; íme, mi az Ő zászlaja alatt harcolunk. Szeretné, hogy Atyjának neve szeretve és dicsérve lenne minden teremtmény által; mi is azért imádkozunk naponként: „Jöjjön el a Te országod; legyen meg a Te akaratod, mint a mennyben, úgy itt e földön is”. Közösségünk van Krisztussal az Ő szenvedéseiben. Jól lehet, nem leszünk keresztre függesztve, s nem kegyetlen halállal halunk meg, de ha Ő gyaláztatik, mi is gyaláztatunk Ővele; s tényleg, Ő érte gyalázatot szenvedni üdvös; megvettetni, mivel az Ő követségében járunk, s emiatt a világ ellenségünk lesz. Nem nagyobb a tanítvány az Ő Mesterénél. Nekünk közösségünk van iránta az Ő fáradozásaiban és munkáiban is, amennyiben szolgálunk az embereknek az igazság beszéde és a szeretet munkája által. A mi életünk és üdvünk, mint az Övé; ami abban áll, hogy Annak akaratát cselekedjük, Aki minket küldött és elvégezzük az Ő dolgát. Ekként közösségünk van Krisztussal az Ő örömeiben is. Boldogsága boldogít minket és örülünk az Ő felmagasztalásának. Megkóstoltad-e ezt az örömet kedves hívő lélek? Nincs tisztább és elragadóbb gyönyör, s nem ismerünk az ég alatt annál nagyobbat, hogy Krisztus öröme tökéletességgel bennünk van. Hogy örömünk szerfelett legyen, dicsősége várakozik ránk, hogy közösségünket teljessé tegye, mert gyülekezete együtt ül Vele királyi székében, mint az Ő bensőleg szeretett menyasszonya és királyi hitvese.

November 24.

„Mert dicsőséges lesz ott az Úr, folyók lesznek azon a helyen, messze elágazó folyamok” (Ézsaiás 33,21)

A széles vízi utak és folyamok megtermékenyítik a földet s gazdagsággal és bőséggel árasztják el a vidéket. A nagy folyamok melletti mezőségek és szántóföldek kitűnnek növényzetük sokféleségével és a dús aratás által. Isten mindezt megadja az Ő gyülekezetének. Ha Istenben bízik, úgy bőségben úszik. Mit kívánhatna, amit Isten meg nem adhatna neki? Mit tudna megnevezni, amivel meg nem ajándékozhatná? „A seregeknek Ura szerez minden népnek e hegyen lakodalmat, kövér állatokból, megtisztult borból.” Kívánjátok az életnek kenyerét? Mannaként csepeg az alá az égből. Óhajtjátok az üdülés patakjait? A kőszikla, mely a Jézus Krisztus, követ benneteket. Ha valamiben hiányt szenvedtek az a magatok hibája; ha megszorultok, annak oka nem Őbenne keresendő, hanem a ti saját bensőtökben. A bővizű folyamok kedveznek a kereskedelemnek is. A dicsőségnek Ura, a mennyei kereskedelemnek helye a mi részünkre. Megváltónk által kereskedelmi összeköttetésben állunk a múlttal: a Golgota drágaságai, a szövetség kincsei, a kegyelmi választás ősrégi napjainak gazdagságai, az örökkévalóság készlete, mind a mi kegyelmes Urunk széles folyóvizén jut el hozzánk. Hasonló képen kereskedelmi összeköttetésben állunk a jövővel is. Azok a vízi járművek, melyek annyira meg vannak terhelve, hogy még a fedélzetük is alig emelkedik ki a vízből, jönnek át hozzánk az ezeréves országból! Milyen fenséges jelenségekben részesülünk, melyek a földön levő menny korszakára vonatkoznak! A mi kegyelemdús Urunk és Megváltónk által érintkezésben állunk az angyalokkal; közösségünkben van a megdicsőült, vérrel megmosott szellemekkel, kik Isten trónjánál állnak; igen, sőt mi több, közösségünk van magával a Végtelennel és Örökkévalóval. Ó, milyen csodás oltalma Isten az Ő gyülekezetének! Az ördög nem lépheti át Istennek ezt a széles folyamát. Mennyire szeretné e folyamot levezetni: de ne félj, mert Isten változatlanul ugyanaz marad. A sátán dühönghet, de nekünk semmit sem árthat; idegen evező nem érinti folyónkat, ellenséges vitorlás nem járhat azon.

November 25.

„Hogy a szabadulást hirdessem a foglyoknak” (Lukács 4, 18)

Senki más, egyedül az Úr Jézus hozhat a foglyoknak szabadulást. Az igazi szabadságot egyedül Ő adja. Ez egy jogosan adott szabadság, mert a Fiúnak, ki mindenekkel bír, joga van az embereket megszabadítani. A szentek tisztelik és becsülik Isten igazságát, mely szabadulásukat állandóvá és bizonyossá teszi. Ez egy drágán szerzett szabadság. Krisztus tejhatalmának erejében mondja azt ki nekünk, de Ő azt vérével szerezte, megszabadít téged, de azért önmagát engedte megkötöztetni. Te szabaddá lettél, mivel terhedet Ő hordozta érted, te fel vagy mentve és szabad vagy, mivel Ő helyetted szenvedett. De habár ezt a szabadságot drágán vette meg, mégis ingyen adja azt. Jézus nem kíván tőlünk semmiféle előkészületet e szabadsághoz. Zsákban és hamuban talált minket és felszólít, hogy öltsük magunkra a szabadság dicső ruháját; amint vagyunk, éppen úgy tesz minket szabaddá és boldoggá és pedig egészen a mi segítségünk és érdemünk nélkül. Akit Jézus megszabadít, annak szabadsága örökre biztosítva van; azt nem lehet soha többé újra megbéklyózni. Ha a Mester azt mondja nekem: „Fogoly, én megszabadítottalak”, az érvényes mindörökre. A sátán előveheti minden cselét és hatalmát, hogy minket újból rabszolgává tegyen, de nem sikerül neki, mert velünk az Úr, s kitől féljünk? A világ kísértéseivel azon lehet, hogy minket félrevezessen, de hatalmasabb az, aki mi mellettünk van mindazoknál, akik mi ellenünk vannak. A mi csalárd szívünk cselszövése zavarba hozhat és veszélybe sodorhat bennünket, de aki a jó munkát elkezdte bennünk, véghez is viszi és befejezi azt. Istennek és az embereknek ellenségei összeszedhetik hadierejüket és tajtékzó dühvel törhetnek ránk, de ha Isten minket megigazít, kicsoda kárhoztatna? A sas, mely sziklán rakott fészkébe száll és majd ezután a felhőkön felül szárnyal, nem szabadabb annál a léleknél, kit Krisztus megszabadít. Ha nem vagyunk többé a törvény alatt, hanem mentesek vagyunk annak átkától, szabadságunk abban nyilvánul, hogy hálával és örömmel szolgálunk Istennek. „Én kétség nélkül a Te szolgád vagyok, a Te szolgálóleányodnak fia, ki az én kötelemet elszaggattad. Mit akarsz, Uram, hogy cselekedjem?”

November 26.

„Tedd meg mindazt, ami a kezed ügyébe esik, és amihez erőd van” (Prédikátor 9, 10)

Valamit akarsz cselekedni a te kívánságod szerint. Ez olyan dolgokra vonatkozik, amelyek lehetségesek. Vannak olyan dolgok, melyek önként kínálkoznak, és mégsem valósíthatjuk meg azokat. Jó, ha olyasmi van örömünkben; de, ha lehetőleg hasznosak akarunk lenni, nem szabad azzal beérnünk, hogy valamit szívünkben elhatározunk, és talán arról beszélünk, hanem tényleg gyorsan azon kell lennünk, hogy megtegyük, „amit kívánságunk szerint cselekedni akarunk”. Egyetlen egy jótett többet ér ezer fenséges és fényes tervnél. Ne várjunk sokáig a jó alkalomra, hanem tegyük meg gyorsan, „amit tenni akarunk”, napról-napra. Nekünk nem adatott az élethez más idő, mint a meglévő. A múlt oda van, a jövő még nincs itt, így sohasem áll más idő rendelkezésünkre, mint a jelen. Tehát ne várj arra, hogy előbb régi tapasztalataid legyenek, hogy aztán akkor kezdj szolgálni Istennek. Törekedjél már most gyümölcsözni. Szolgálj Istennek most, de ügyelj arra, hogy miképpen teszed azt. Valamit akarsz cselekedni a te kívánságod szerint, azt „gyorsan” cselekedd. Tedd hamar, ne fecséreld el életedet azzal, hogy mindig csak arról készíted a tervet, amit holnap fogsz csinálni, mintha azáltal a mai nap eltékozolt idejét visszapótolhatnád. Még soha sem tett valaki azzal szolgálatot Istennek, hogy holnap akart valamit cselekedni. Ha Krisztust tiszteljük, és Tőle áldást nyerünk, az azáltal történik, amit ma tettünk. Valamit Krisztusért teszel, tegyed azt teljes szíveddel; add neki magad lelked minden erejével. Ne hozz mesterednek hanyag munkát, melyet hányt-vetetten végeztél, ekkor is egy keveset, máskor is egy keveset; hanem, ha Neki szolgálsz, tedd azt teljes szívedből, teljes lelkedből és minden erődből. Miben van a keresztyén ereje? Nem magában, mert ő merő lehetetlenség, az ő ereje az Úrban, a Seregeknek Urában van. Azért keressük segítségét, imádkozva és hittel menjünk a munkára, és ha megtettük, „amit kívánságunk szerint cselekedni akartunk”, várjuk, hogy az Úr megáldja azt. Amit így teszünk, jól van téve és nem lesz elhibázva.

November 27.

„Azután megmutatta nekem Jósua főpapot, aki az Úr angyala előtt állt” (Zakariás 3,1)

Jósua főpapban, Isten gyermekei mindegyikének képmását látjuk, azokét, kik most közelvalókká lettek a Krisztus vére által, az oltár körül forgolódnak és bemennek a kárpiton keresztül a szentek-szentébe. Jézus papokká és királyokká tett minket Isten előtt és már itt e földön szent élet és az Istennek tetsző szolgálat papságához tartozunk. Da arról a főpapról az van mondva, „hogy áll az Úrnak angyala előtt”, mely azt jelenti, hogy papi hivatalát végezve állt ott. Így találják mindenkor azt, aki a hitben hűen kitart. Minden hely Istennek temploma és az Ő népe mindennapi hivatásában és üzleti munkája közben éppen olyan szolgálatot tesz Neki, mint az Ő házában. Ők mindig az oltár körül forgolódnak, a hála és ima áldozatával áldozzanak és önmagukat hozzák „élő áldozatul”. De figyeljétek meg jól, hol állt Jósua, mikor főpapi hivatalát végezte: a Jehova angyala előtt. Csak egy közvetítő közbejövetele folytán válik lehetségessé, hogy mi szegény, beszennyezett emberek Isten papjaivá lehessünk. Amit áldozok, azt a Messiás, a szövetség Angyala, a megváltó Úr Jézus elé teszem, s Ő általa lesznek imáim, melyeket saját imájához csatol, Isten előtt kedvesekké és úgy hallgattatnak meg; dicsénekeim azért legyenek gyönyörűségesek és azért telnek meg kellemes illattal, mert egybekötődik a Krisztus fűszeres kertjéből való mirhával, aloéval és kásiával. Én nem hozhatok Neki egyebet könnyeimnél és Ő azokat saját könnyeivel hozza áldozatul az Ő edényében, mert Ő is sírt egykor; ha nem hozhatok Neki semmit, csupán sóhajaimat és vágyaimat, mégis kedves áldozat gyanánt fogadja azt, mert az Ő szívét is megtörte egykor a fájdalom s mély sóhaj szállt fel lelkéből. Ha Őbenne vagyok, akkor kedvessé lettem a Szerelmesben, s valamennyi szennyes cselekedetem, jóllehet magukban véve elvetendők Isten előtt és merő utálatosság szeme előtt, mégis úgy fogadtatnak, hogy tetszés édes illatává válnak Előtte. Ő meg van elégedve, s én dúsan meg vagyok áldva és boldog vagyok. Lássátok azért, milyen méltóság és szentség ajándékoztatik a hívőnek, hogy ő, mint „főpap állhat az Úrnak Angyala előtt”.

November 28.

„Nagyon örültem, amikor testvérek jöttek, és bizonyságot tettek a te igazságodról, minthogy te igazságban jársz.” (3 János 3)

Az igazság Gájusban volt, Gájus pedig az igazságban járt. Ha az előbbi nem történt volna, a másik sem lett volna lehetséges; s ha nem lehetett volna ezt felőle bebizonyítani, úgy az is alaptalan állítás lett volna. Az igazságnak be kell hatolni a lélekbe, meg kell azt tölteni és átfűszerezni, különben nincs értéke rá nézve. Az üdvösség azon tanai, melyeket csak az ész fog fel, hasonlók a kézben tartott, de a test táplálására fel nem használt kenyérhez; de a szívbe fogadott tan, megemésztett táplálék, mely tápanyaggá való alakulása és a vérbe való felvétele által a testet táplálja és növeli. Az igazságnak élő erővé, valóságos tevékenységgé, bennünk lakozó valósággá és lényünk mozgásának és életének egy részévé kell bennünk válni. Ha egyszer bennünk van az igazság, akkor nem tudunk többé nélküle élni. Egy keresztyén meghal inkább, de az igazságot nem képes megtagadni. Most az egy általános természeti törvény, hogy az, ami bennünk van, külső tevékenység által nyilatkozzon meg, miként a fény az ő sugarait átlövelli a lámpa üvegén; ha tehát az igazság fénye meggyújtatott a belső emberben, úgy mihamar kitör annak fénye a külső eljárásban és beszédben. Azt állítják, hogy bizonyos hernyók tápláléka megfesti azt a selyemgubót, amelybe magukat beszövik; éppen így az a táplálék, mellyel az ember belső természete táplálkozik, minden szónak és tettnek, mely tőle származik, valamiféle színt ad. Ha igazságban járunk, úgy annak fejleménye lesz igazságban, szentségben, hűségben és együgyűségben folytatott élet, mint az igazság annak az alapelvének természetes következménye, melyet az evangélium tanít, és amelynek elfogadására az Istennek lelke képesít. A lélek elrejtett titkaira abból következtethetünk, amiképpen az az ember eljárásában és magatartásában megnyilvánul. Ajándékozzál meg minket ma azzal, ó Szentlélek Isten, hogy isteni akaratod szerint engedjük magunkat vezettetni és kormányozni, hogy így semmi hamisság és bűn ne uralkodjon szívünkben.

November 29.

„Ne terjessz rágalmakat néped között! Ne törj felebarátod életére. Én vagyok az Úr! Ne gyűlöld szívedben atyádfiát! Fedd meg bátran honfitársadat, hogy ne légy részes a vétkében.” (3Móz 19, 16-17)

A rágalom mérge három fele hat, mert megbélyegzi a rágalmazót, meg azt, aki a rágalmat hallgatja és azt is, akit rágalmaznak. Akár igaz, akár hamis alapja legyen a rágalomnak. Istennek e szavaiban meg van tiltva minden rágalom és annak terjesztése. Isten gyermekeinek jó hírneve drága és becses legyen szemeink előtt és szégyennek tartsuk azt, hogy segítségül legyünk a sátánnak abban, hogy az Úrnak és az Ő gyülekezetének neve rossz hírbe keveredjék. Némely nyelvnek sokkal inkább szüksége van fékre, mint bíztatásra. Sokan dicsekszenek vele és azt gondolják, hogy öndicsőségükre fog szolgálni, ha testvéreiket letiporják, mintha azzal magukat emelnék. Noé két bölcs fia kabátot dobott anyjára, de aki gyalázatra tette őt ki, rettenetes átkot aratott. Talán valamelyik napon nekünk is szükségünk lehet testvéreink megbocsátására és elnézésére, azért szeretetteljesen bánjunk hasonlóképpen azokkal, akiknek ma erre szükségük van. Legyen házi szabályunk és személyes kötelességünk: Senkiről se mondj rosszat. Mindazonáltal a Szentlélek megengedi nekünk, hogy a bűnt megfeddjük és megmondja, milyen módon kell annak végbemennie. Úgy, hogy testvéreink szemébe megmondjuk azt és nem a háta mögött rágalmazzuk. Az ilyen intés férfias, testvéries, keresztyéni és így az Úr is ott van kegyelmével, hogy azt hasznossá tegye a jobbulásra. Visszaborzad ettől a test? Akkor annál inkább hallgassunk a lelkiismeret szavára, vegyünk erőt magunkon és fogjunk a munkához, hogy mi részeseknek ne találtassunk azon bűnben, melyet barátainkban hallgatagon eltűrtünk. Százak lettek már megóvva nagy bűnöktől a hű lelki ápolók és testvérek idején való bölcs és szeretetteljes intése által. A mi Urunk Jézus jó példaként áll előttünk arra nézve, hogy hogyan kell bánnunk a tévelygő barátokkal azon intés gyakorlásakor, melyet Péterrel szemben tett, azon imában, mellyel érte esedezett és azon gyöngédségben, mellyen kérkedő bizonyosságára, mintha neki volna szüksége vigyázatra és intésre – megfelelt.

November 30.

„Amacjá ezt kérdezte az Isten emberétől: De mi lesz azzal a száz talentummal, amit az izraeli csapatnak adtam? Az Isten embere így felelt: Tud az Úr neked annál többet is adni!” (2Krónika 25, 9)

Nagyon fontos kérdésnek tűnt ez fel Júda királya előtt és lehetséges, hogy a megpróbált és megkísértett keresztyének részére még jóval fontosabb az. Valami nagy összeg elveszítése, sohasem valami kellemes dolog. S ha keresztyéni hitünk alapelvei megkövetelik azt tőlünk, testünk nem mindig mutatkozik hajlandónak az ilyen áldozatra. „Miért veszítsem el azt, amit olyan hasznosan tudnék forgatni? Hiszen jó pénzen még az igazságot is meg lehet venni. Gondoljatok gyermekeinkre és csekély bevételünkre”. Ezek a kifogások és még több ezer abba a kísértésbe ejthetik a keresztyént, hogy hamis nyereség után kapkod, vagy visszatarthatják attól, hogy megtegye azt, amire lelkiismerete indítja, ha jelentős veszteséggel járna annak kivitele. Nem minden ember tudja e dolgokat a hit által felfogni, s éppen Krisztus tanítványainál gyakran igen sokat nyom a latban ez a mondás: „Élnünk kell!” „Az Úr neked annál sokkal többet adhat!” Egy teljesen kielégítő felelet erre az aggodalmas kérdésre. Atyánknál van a pénztár kulcsa, és amit Őérte elveszítünk, ezerszeresen pótolhatja. A mi feladatunk, hogy akaratát cselekedjük, és ezután bízhatunk abban, hogy Ő gondot visel rólunk. Az Úr senkinek sem fog adósa maradni. A Szentek tudják jól, hogy egy szem lelki békesség felér ezer tonna arannyal. Aki jó lelkiismeretét durva, félig-meddig foszlányos ruhával fedi, az nagyobb lelki kincset hord magával, mint amennyit elveszített. Istennek tetszése és egy kis hajlék elég a hú szív számára, ellenben az Ő haragja és egy palota a kegyelemben részesült lélek részére elviselhetetlen pokol lenne. Bár rosszat rossz kövessen, s minden gazdagság elenyésszen, mégsem veszítjük el kincsünket, mely fenn van, ahol a Krisztus van, az Istennek jobbján ülve. De már most is úgy intézi az Úr, hogy az alázatosok bírják e földet és nem enged a jóban szükséget látni a jámboroknak, akik őszintén járnak.

December 1.

„Te alkottál nyarat és telet” (Zsoltárok 74,17)

Lelkem, kezd Istennel a karácsony havát. A hópehely és a csípős szél arra emlékeztetnek téged, hogy az Úr szövetségét megtartja nappal és éjjel. Ez bizonyossá tesz téged afelől, hogy azt a magasztos szövetségét is meg fogja tartani, amelyet veled kötött a Jézus Krisztusban, a te Megváltódban, Ő, ki hűen áll szava mellett e szegény, bűntől bemocskolt világ idejének és napjainak minden változásai között nem tűri azt meg, hogy kormányzásában hűtlenséget lehessen felfedezni, az Ő drága, szeretett Fia miatt.

„Isten, aki igazgatod
Az időket s kormányzod,
Tölts meg fény’ s kegyelemmel!”

Tél a lélekben semmi esetre sem kellemes évszak, és ha az éppen most állott be nálad, nagyon érzékenyen hathat rád, de van amellett vigasz is, tudni illik az Úr az, aki a telet előhívja. Ő küldi a szenvedés metsző viharát, hogy visszatartsa türelmetlenségünk rügyeit; „hinti a zúzmarát, mint a hamvat” örömeink egykor oly zöld mezejére, „a jeget darabokra fagylalja” életünk folyamában a gyönyör hullámai keménnyé fagynak. Mindezt Ő cselekszi, Ő a tél nagy Királya és uralkodik a fagy birodalmában, tehát nem szabad zúgolódnod. A veszteség, nyomorúság, keserv, betegség, szükség és számtalan egyéb bajok az Úrtól bocsáttatnak, és bölcs szándékából jönnek ránk. A fagy megöli az ártalmas rovarokat és akadályozza a pusztító nyavalyák terjedését; szétzúzza a szögeket és porhanyóssá teszi a talajt. Ah, bár a nyomor minden tele ilyen áldásos következményekkel járna részünkre! Ó, csak most tudjuk eléggé becsülni a tűz jótékonyságát! Milyen jól esik annak zajos pattogása és éltető heve! Hasonlóképpen becsüljük Urunkat is, ki szívünk melegének és vigaszának állandó forrása a szükség minden idejében. Menjünk Hozzá és keressünk Nála hitben örömet és békességet magunknak. Burkolózzunk be ígéreteinek meleg ruhájába és fogjunk ahhoz a munkához, amely igen hideg időben előadja magát, mert rosszul menne sorsunk, ha vonakodnánk megfogni az eke szarvát; mint a rest, aki borzad a hidegtől, az ilyen szűkölködik és koldul aratáskor.

December 2.

„Mindened oly szép, kedvesem” (Énekek éneke 4,7a)

Bámulatos, mennyire csodálja az Úr az Ő eljegyzett gyülekezetét, szépségét melegen és hévvel ecseteli. Nemcsak szép az Neki, hanem „mindenestől szép”. Önmagában szemléli azt, mert megmosta bűnt engesztelő vérével, felöltöztette igazságának érdemébe és most nézegeti s dicsérgeti, hogy mennyire el van telve kellemmel és kedvességgel. Nem csoda, hogy ez így van, hiszen csak a maga jelességét csodálja benne, mert gyülekezetének szentsége, dicsősége és tökéletessége nem egyéb, mint az Ő maga ruhája, mellyel bensőleg szeretett Jegyesét fedezi. Az nemcsak tiszta és derék, hanem valóban kedves és szép! Különös kivallósággal bír! Bűn okozta fogyatékosságai meggyógyultak és nyomtalanul eltűntek, de mi több: az Úr által erénydús igazságossághoz jutott, ennek folytán a valódi szépség birtokába jutott. A hívő lelkek tényleges igazsággal bírnak, mellyel akkor ajándékoztatnak meg, ha „kedvesekké lettek a Szerelmesben”. A Jegyesgyülekezet nemcsak kedves, hanem mindenekfelett szeretetreméltó. Ura így nevezi: „Te legszebb vagy az asszonyok között”. Oly valóságos méltósága és dicsősége van, melyet nem érhet el semmiféle nemesség, sőt királyi tekintély sem. Ha az Úr Jézus Menyasszonyát felcserélhetné is a föld valamennyi királynőjével vagy császárnőjével, vagy a menny szent angyalaival, még sem tenné, mert azt nevezi először és mindenekfelett „az asszonyok legszebbikének”. Ő az a hold, mely túlragyog minden csillagot. Ezt a nézetet nem szégyelli, mert az egész világot felszólítja annak meghallgatására. „Íme” szót helyez elől, a csodálkozásra való különös felszólítás jeléül, hogy azáltal a figyelmet lekösse: „Íme, én jegyesem szép vagy, íme, szép vagy”. Már most erősíti és hirdeti véleményét és majd egykor dicsőségének trónjáról az egész összegyűjtött emberiség előtt megszilárdítja azt: „Gyertek el én Atyámnak áldottai”, elválasztottai szépségének és kedvességének ünnepélyes megerősítése gyanánt fog ez akkor hangzani, „és bírják az országot, mely nektek megkészíttetett e világ kezdete előtt”.

December 3.

„Semmi hibád sincsen” (Énekek éneke 4,7b)

Miután az Úr eljegyzett gyülekezetét magasztalta és szépségét bebizonyította, dicséretét még megerősíti egy minden hibától való dicső megóvás által: „ És semmi szeplő nincs benned”. Mintha a Vőlegénynek azonnal eszébe ötlött volna, hogy a gonosz világ azzal gyanúsíthatja meg, hogy csak bájait ismertette, hibáit és fogyatékosságait pedig mind elhallgatta. Emiatt egybefoglalja az Ő elérhetetlen és kifogástalan szépségének dicsérgetésével a legcsekélyebb hibától való védekezést is. Egy szeplőt könnyen el lehet távolítani és valamennyi hiányosság között a legkevésbé zavarja a szépség teljes élvezetét, azonban e könnyű hibától is mentes a hívő az ő Ura szemei előtt. Ha azt mondta volna, hogy lényében nem található csúnya redő, sem elcsúfító torzalak vagy halálos kelés, már az elég lett volna legnagyobb csodálkozásunk előidézésére, de mivel azt erősíti, hogy még a legcsekélyebb szeplőtől is mentes, a kifogás durva okai ki vannak zárva és a csodálkozás nagysága ezzel még fokozódik. Ha azt ígérte volna, hogy apránként minden szeplőt eltávolít, úgy okunk lett volna örülni örökké, de mivel úgy beszél arról, mint ami már megtörtént, ki állhatna még ellene a gyönyörűség és a legteljesebb megelégedés eleven érzelmeinek? Ó, lelkem, kövérség van itt számodra, lakjál jól és üdítsd fel magadat e királyi csemegékkel. Jézus Krisztus nem verseng eljegyzett gyülekezetével. Az sokszor elbolyong Tőle és keserűséggel illeti Szentlelkét, de Ő nem engedi, hogy ennek hibája az Ő szeretetén csorbát ejtsen. Néha büntet, de mindig a legszeretetteljesebb módon és a legjobb szándékkal, még akkor is mindig így szólítja: „Én szerelmesem”. Balgatagságairól nem emlékszik meg soha, nem gondol felőle rosszat, hanem megbocsát és szeret a sértés után is éppen úgy, mint azelőtt. Milyen jó nekünk, hogy ez így van, mert ha az Úr Jézus olyan indulatos lenne minden megsértés alkalmával, mint mi, hogyan tudna még szeretni? Némelykor az élet nehézségei miatt kedvetlenség vesz erőt a hívőn, de a mi szeretett Urunk jobban ismeri balga szívünket, mintsem megharagudna illetlenségeink miatt.

December 4.

„Mert nekem sok népem van ebben a városban” (Ap. csel. 18,10)

Keresztyéni tevékenységünkben buzdításul szolgáljon az, hogy a nyomorultak söpredéke, a legelvetemedettebbek, a legzüllöttebbek és a leggonoszabbak között is van Istennek kiválasztott népe, melynek megmentetni és üdvözülni kell. Ha ti az igét viszitek hozzájuk, azért teszitek, mivel Isten rendelt titeket arra, hogy lelküknek hirdessétek az örök életet és ők elfogadják azt, amint az Isten örök elhatározásában előre látta. Már most, valóságos megtérésük előtt, az örök szövetség vére által való kibékülésük befejeződött. Ők most már Krisztus tulajdonosai s talán ebben az órában még kocsmába járnak és megutálói mindannak, ami szentnek mondatik, de mivel az Úr Jézus megtérésüket előre látta és annál fogva egész szeretetével átfogta őket, nem veszhetnek el azok Ő rá nézve. Nem hűtlen az Isten, hogy az Ő Fia, általa letett váltságdíjáról megfeledkezzen. Nem tűri, hogy helyettesítése valahol hatástalan és gyümölcstelen maradjon. Ezerszer-ezer kiválasztott nem született még újjá, de újjászületésük bizonyos! S ez a mi vigasztalásunk, ha kimegyünk hozzájuk Isten életadó igéjének hirdetése végett. Sőt mi több, Krisztus imádkozik ezekért az istentiszteletekért a trón előtt. „Nemcsak ő értük könyörgök pedig ” – mondja a nagy Közbenjáró – „hanem azokért is, kik az ő beszédeik által hívők lesznek én bennem”. Szegény, tudatlan lelkek! Nem gondolnak arra, hogy magukért imádkozzanak, de Jézus imádkozik értük. Neveik fel vannak írva mellpajzsára s nemsokára meghajtják merevedett térdeiket és a bánat sóhajai szállnak fel ajkukról a kegyelem trónja elé. „Még nem jött el a fügeérésnek ideje”. Az előre látott óra még nem ütött, de ha elérkezik, akkor engedelmeskedni fognak, mert Isten bírni fogja az Övéit; akkor majd azzá kell lennünk, mert mikor szellemi erejének tejében jön, eltűnik minden ellenállás; az élő Isten készséges szolgáivá kell válniuk. „Győzelmed után készséggel fog a te néped áldozni Neked a szent hajlék ékességében”. Ő sokakat megigazít. „Az ő lelke fáradtságának meglátva hasznát, megelégszik”. „Annak okáért neki részt osztok a nagyokkal és a hatalmasokkal osztja meg a zsákmányt”.

December 5.

„Kérjetek, és adatik nektek.” (Máté 7,7)

Van valahol egy helység, ahol még manapság is minden átutazónak, ha azt kívánja, kenyeret ajándékoznak a szállóban. Így az Úr Jézus olyan szeretettel van a bűnösök iránt, hogy egy szállodát állított fel számukra a Golgotán, ahol minden éhező bűnösnek csak kopogtatni kell és minden szüksége kielégítésre kerül. Igen, még többet is tett, a szálloda mellé fürdőt is csatolt, s bármely bűnösnek, aki szennyes és piszkos, csak oda kell mennie és meg fog mosattatni és tisztulni minden bűnétől. A kút mindig tele van és mindenkor alkalmas a tisztításra. Még soha sem tapasztalta egy bűnös sem, aki odament, hogy ez a kút nem volna képes szennyeit lemosni. A vörös és rózsaszínű bűnök teljesen eltűntek és a bűnös fehérebb lett a hónál. De, mintha mindez még nem volna elég, a golgotai szállodához még egy ruhatár is csatoltatott és az a bűnös, aki magát együgyűen bűnösnek vallja és jelentkezik, teljesen fel fog ott öltözni, és ha kedve van Krisztus harcosává lenni, akkor nemcsak közönséges használatra való ruhát kap, hanem azon felül teljes fegyveres felszerelést, mely tetőtől talpig befedezi. Ha szüksége van rá és kér egy kardot, azt is megkapja s hozzá egy pajzsot is. Ami csak szolgálatára lehet, nem lesz megtagadva tőle. Amíg él, kap zsebpénzt és az értékes kincsek örökké tartó öröksége el van készítve számára, melyet, mihelyt bemegy az ő Urának örömébe, azonnal átvesz.
  Ha mindezek a jók a kegyelem ajtaján való egyszerű kopogtatás által elérhetők, ó, akkor lelkem, kopogtass ma erősen és kérj nagy dolgokat a te nagylelkű Uradtól. Ne menj el a kegyelem trónjától, míg valamennyi kérelmedet az Úr elé nem hoztad és hit által bizonyossá nem lettél afelől, hogy azok megadatnak néked. Ne tartson vissza a balga szégyenlőség, ha az Úr Jézus meghív. A hitetlenség se hátráltasson téged, ha Megváltód valamit ígér neked. A lágymelegség se tegyen késedelmessé, amikor ilyen áldásokat sajátíthatsz el megadnak.

December 6.

„És amilyen a mennyből való, olyanok a mennyeiek is.” (1Korithus 15,48)

A Fő és a tagok egy és ugyan azon természetnek részesei és nem hasonlítnak ahhoz a nagy és rettenetes képhez, melyet Nabukodonozor álmában látott. Feje aranyból volt, mellkasa és karjai ezüstből, hasa és oldalai rézből, lábszárai rézből, lábai vasból és agyagból voltak vegyesen. Krisztus teste nem ellentétes részeknek észnélküli összetétele, a tagok halandók voltak, s ezért Krisztusnak is meg kellett halnia, a megdicsőült Fő halhatatlan és ezért a test is halhatatlan, mert így van megírva: „Én élek, ti is éltek.” Amilyen a mi szeretett Főnk, olyan a test is és minden tag külön-külön. Kiválasztott fej és kiválasztott tagok. Valamint a Fej tiszta aranyból van, úgy a test minden része szintén tiszta aranyból van. Ekként a természetek kétszeres egyesülése képezi az összeköttetésben lévő benső közösség alapját. Állj meg itt olvasó és lásd, vajon vigasztalhatod-e elbájoló ámulat nélkül az Isten Fiának végtelen leereszkedését, ki a te alacsonyságodat és nyomorult voltodat egyesíti az Ő dicsőségével. Te olyan megutált és lenézett vagy, hogy halandóságodra gondolva, azt kell mondanod a rothadásnak: „Atyám vagy”, s a féregnek: „Testvérem vagy”, mindazáltal a Krisztusban oly nagyra vagy becsülve, hogy azt mondhatod a Mindenhatónak: „Abba, azaz szerelmes Atya”, s a testté lett Istennek: „Testvérem és Vőlegényem”. Igazság szerint, ha a régi és nemes családokkal való rokonságra büszkék az emberek és azt nagy dolognak tartják, nekünk több okunk van a dicsekedésre az összes fejedelmeknél. A legszegényebb és legmegvetettebb hívő is ragaszkodjon ezen kiváltsághoz, ne engedje magát félrevezetni érzéstelen bárgyúság által, hogy törzsfáját elhanyagolja és vigyázzon arra, hogy az élet hiúságaihoz való balgatag ragaszkodás foglyul ne ejtse gondolatát, nehogy kizárják majd e magasztos előnyből és a Krisztussal való egyesülés mennyei dicsőségéből.

December 7.

„És azokat választotta ki az Isten, akik a világ szemében nem előkelők, sőt lenézettek” (1Korinthus 1,28)

Ha valamely nagy város utcáin jártok-keltek holdvilágos éjjelen, ha ugyan van ehhez bátorságotok, akkor láthattok bűnösöket. Vigyázzatok, ha az éjszaka sötét és a szél süvölt, a tücsök ciripel, és a szú rágicsál az ajtófélfában, látni fogtok bűnösöket. Menjetek el minden fogházba és látogassátok meg a rabok celláit és dolgozótermeit, figyeljétek meg azon sötét, kiálló szemű embereket, akikkel nem szeretnétek éjjel vagy magányos helyen találkozni – akkor bűnösök lesznek előttetek. Menjetek el a javító- és kényszermunka intézetekbe és tekintsétek meg ott azokat az ifjú, megromlott gonosztevőket, kiknek lelkében a buján tenyésző gonoszság termékeny talajra talált – és láttok bűnösöket. Utazzatok el a tengeren át a szigetekre, ahol az ember olyan csonton rágódik, melynek emberhús szaga van, ott is találkoztok bűnössel. Menjetek mindenüvé ahová csak akartok, sehol sem kell sokáig keresgélnetek, hogy bűnösökre akadjatok, mert ők mindnyájan egy általános fajt képeznek, minden sarokban és minden város valamennyi utcájában, minden helységben, faluban és tanyán megtaláljátok őket. S az ilyen emberekért halt meg az Úr Jézus. Ha kiválasztjátok nekem a legelvetemedettebb embert a föld színén, hacsak asszonytól született, nem adom fel iránta való reményemet, mivel Krisztus Jézus eljött, hogy a bűnösöket megkeresse és megtartsa. A kiválasztó szeretet kiszemelt néhányat a legromlottabbak közül, hogy azokat legjobbakká tegye. A patak kavicsát a kegyelem drágakövévé változtatja, hogy a király koronájában ékeskedjék. Az éktelen salakot pedig a legtisztább arannyá változtatja. A kiengesztelő szeretet a legromlottabb emberek között is látott némelyeket, akik a Megváltó szenvedésének jutalmává lesznek. Kedves olvasó, azon szeretetnél, mely Jézus könny teljes szeméből néz ki, - azon szeretetnél, mely vérző sebeiből folyik – ezen hű szeretetnél, ezen erős szeretetnél, e tiszta, érdeknélküli, állandó szeretetnél – a Megváltó szívénél és részvételénél kérve kérlek téged, ne fordulj el attól, mintha az téged egy cseppet sem érdekelne, hanem higgy és üdvözülsz. Bízd lelkedet Őreá, úgy Atyjának jobbjára visz téged az örök, boldog dicsőségbe.

December 8.

„De vannak nálad néhányan Szárdiszban, akik nem szennyezték be a ruhájukat, és fehérben fognak járni velem együtt, mert méltók rá.”
(Jelenések 3,4)

Ezt a kifejezést a megigazulásra vonatkoztathatják. „Fehér ruháikban járnak”; az jelzi a hit által való e megigazulás fölötti szakadatlan, folytonos és öntudatos örömöt; meg fognak arról emlékezni, hogy a Krisztus igazsága nekik tulajdoníttatott, hogy teljesen megmosattak és fehérebbekké lettek a frissen hulló hónál. Ez a kifejezés örömeikre és fájdalmaikra is vonatkozik, mert a fehér ruha a zsidóknál ünnepi ruha volt. Aki ruháját be nem fertőztette, mindig jókedvű és vidám arcú lehetett; ők tapasztalatból értik Salamon mondását: „No, egyed vidámsággal a te kenyeredet és igyad vígan a te borodat, amíg kedvesek Istennek a te cselekedeteid”. Aki Isten előtt kedves, az az öröm és gyönyör fehér ruháit fogja viselni, mindaddig, míg az Úr Jézussal való boldog közösségben jár. Miért van annyi kétely, annyi nyomor, annyi szomorúság és panasz? Mivel sok hívő megfertőztette ruháját bűnnel és tévelygéssel, s azáltal elveszítik megváltásuk fölötti örömüket és az Úr Jézussal való boldogító közösséget; nem járnak többé idelent fehér ruhában.
 Ez az ígéret arra is vonatkozik, hogy az Isten trónja előtt járnak fehér ruhákban. Aki idelenn nem fertőztette be ruháit, bizonyosan fehér ruhákban fog odalenn is járni, ahol a megdicsőültek tündöklő serege szüntelenül „Halleluját” énekel a Magasságosnak. Kimondhatatlan üdvösséget élveznek, egy nem sejtett üdvösséget, boldogságot, melyet a legmerészebb kívánság sem remélt elérhetni. „Boldogok, akik megőrzik az Ő tanúbizonyságait, és akik teljes szívvel keresik Őt. Ó, bár igazgattatnának az én útjaim, a Te parancsolataidnak megőrzésére!” Kegyelemből részeseivé lesznek mindennek, nem érdemből, sem cselekedetből. Fehér ruhákban fognak járni a Krisztussal, mert kegyelme által lettek „méltók” arra. Az Ő boldogító közösségében inni fognak az élő víznek forrásából.

December 9.

„De még vár az Úr, hogy megkegyelmezhessen” (Ézsaiás 30,18)

Isten késik néha az ima meghallgatásával. Erre vonatkozólag a Szentírásban különböző példák vannak megőrizve; Jákób az angyaltól nem vette el az áldást csak hajnal felé, egy egész hosszú éjjelen át kellett Vele amiatt küzdenie. A szegény görög, siro-főniciai nő sokáig egyetlen egy szótagot sem kapott válaszul. Pál háromszor könyörgött az Úrhoz, hogy „az ő testébe ragadott hegyes ösztön” vétetne el, de nem lett biztosítva afelől, hogy az eltávozik tőle, hanem ahelyett egy ígéretet kapott: hogy elégedjék meg Istennek kegyelmével. Ha kopogtál az isteni kegyelem kapuján és nem kaptál választ: megmondjam-e neked, miért nem nyitotta meg az ajtót a mindenható Teremtő és miért nem engedett be téged? Atyánknak különös okai vannak, ha minket várakoztat. Néha tejhatalmát és korlátlanságát akarja nekünk azzal bebizonyítani, hogy az ember ismerje el, hogy a Jehovának joga van adni vagy venni. Még gyakoribb az az eset, mikor üdvünkre nézve a késedelem válik szükségessé. Talán várnod kell, hogy ezáltal vágyad bensőbb és forróbb legyen. Isten tudja jól, hogy a várakozás az óhajt élteti s növeli; s ha téged várakoztat, segélyre szorult voltodat annál inkább beismered, a segítséget komolyabban keresed és a kegyelmet a hosszú késés miatt annál többre becsülöd. Talán valami bűnös dolog tapad hozzád, melynek el kell távolíttatni, mielőtt az Úrnak örömében részesülnél. Talán az üdvtervre nézve még hiányos a te értelmed, vagy valamiképpen még magadban bízol ahelyett, hogy együgyűen és teljesen az Úr Jézusba helyeznéd bizodalmadat. Vagy pedig azért várakoztat Isten egy ideig, hogy végül kegyelmének gazdagságát annál teljesebben megmutassa neked. Imáid mind megőriztetnek a mennyben, s ha azonnal nem is hallgattatnak meg, nem lesznek elfelejtve, hanem kevés idő múlva beteljesednek örömödre és megelégedésedre. Ne tömje be szádat az aggodalom és kétkedés, hanem folytasd tovább komoly esedezésedet. „Könyörülvén-könyörül rajtad a te kiáltásodnak szavára; mihelyt hallja azt, azonnal megfelel neked”.

December 10.

„És így mindenkor az Úrral leszünk” (1 Thessz. 4,17)

Milyen rövidek azok a kedves és gyöngéd látogatások, melyeket Krisztus tesz nálunk és milyen hamar múlnak! Egy pillanatig szemléli Őt szemünk és kimondhatatlan és dicsőséges örömmel, de kevés idő múlva nem látjuk többé, mert „Barátunk eltávozott tőlünk ismét, mint az őz vagy a szarvas, úgy ugrándozik a hegyeken és szökik a halmokon; a fűszerek hegyére ment és nem legeltet többé a rózsák között”.
 Ó, milyen gyönyörű dolog, hogy kilátás van olyan időre, amikor többé nem távolról szemléljük Őt, hanem majd színről-színre nézhetjük és legeltethetjük magunkat az Ő látásán, mikor nem csak, mint ideiglenes vendég jön hozzánk, ki csak egy éjjelt tölt nálunk, hanem örökké átkarol minket és dicsőségének kebelén ad nyugodalmat. Nemcsak néhány szempillantásig fogjuk Őt látni, hanem szünet nélkül örvendezhetünk benne.


„Szerelme lesz majd ott a nap,
Mely örök gyönyört osztogat”.

A mennyben nem fogja megszakítani gyönyörködésünket sem a gond, sem a bűn; nem fogják elhomályosítani szemeinket a könnyek; nem von el földi foglalkozás boldog és gyönyörteljes gondolatainktól, semmi sem fog hátráltatni abban, hogy szüntelenül és fáradhatatlan szemekkel szemléljük az igazság Napját. Ó, ha már az oly édes és dicső, hogy Őt itt egyszer-másszor néhány pillanatig megfigyelhetjük, milyen dicsőséges lesz az, ha örökké e kedves szemek közé nézhetünk, ha nem száll Ő és mi közöttünk zavaros felhő, ha nem lesz szükség többé szemünket elfordítani e gyengeséggel és fájdalommal terhes világra! Ó, boldog nap, mikor jössz el már? Emelkedjél, kelj fel te nap, mely soha nem megy többé le! Az érzéki örömöket elhagyjuk, bármily hamar is, mert az gazdagon kárpótolva lesz részünkre. Ha a halál csak átmenet a mi szeretett Megváltónkkal való hallhatatlan közösségbe, úgy a halál tényleg nyereség és ezeket a zavaros cseppeket elnyeli a diadalom végtelen tengere.

December 11.

„Hű az, aki elhív erre titeket; és ő meg is cselekszi azt” (1Thessz. 5,24)

A mennyország az a hely, ahol nem leszünk többé a bűnnek alávetve, ahol nyugodtan és félelem nélkül pihenhetünk, s nem lesz szükség a szüntelen vigyázatra a fáradhatatlan ellenséggel szemben, mert ott nincs többé kísértő, ki botrányt vethetne lábaink elé. Ott az istentelenek nem szomoríthatnak többé bennünket és a megfáradtak pihenhetnek. A mennyország „makulátlan örökség” a tökéletes szentség országa, tehát a teljes zavartalan biztonság helye. De vajon a szentek nem élvezik-e már ezen a földön is némelykor a boldog nyugalom és biztonság örömét? Isten igéje tanít minket, hogy mindazok, kik lelküket Krisztus oltalma alá helyezték és magukat kezeibe ajánlották, Őbenne hű és változhatatlan Védelmezőt bírnak. Ha tehát ilyen tanra támaszkodhatunk, úgy akkor már e földön is örvendhetünk egy bizonyos biztonságnak, habár nem annak a magasztos és dicső biztonságnak, mely szabaddá tesz minket minden ingadozástól és elcsúszástól, de az a szent biztonság ez, mely Jézusnak egy bizonyos ígéretéből ered, hogy kik Ő belé vetik bizalmukat, azok egyike sem pusztulhat el, hanem Nála lesznek, ahol Ő van. Kedves hívő lélek, mi gyakran és vidám hálával gondoljunk a szentek megoltalmaztatásáról szóló tanra, s szent buzgalommal tiszteljük Istenünknek ezt a hűségét. Bár adná meg Istenünk nektek, biztonságotoknak azt az érzetét, melyet Jézusban kaphattok meg! Adná meg nektek annak bizonyos tudatát, hogy neveitek bele vannak vésve kezeibe; bár megsúgná mindnyájatoknak e ígéretét: „Ne félj, mert én veled vagyok”. Tekintsetek Őrá, a szövetséges kegyelem Kezesére, mert Ő hű és igaz, s így Ő van arra kötelezve titeket, leggyöngébb testvéreit, a választott néppel együtt előállítani az Isten trónja elé. Ebben a boldog látomásban fogtok inni abból az Úrtól nektek készített must- és gránátalma borból és megízlelitek a paradicsom értékes gyümölcseit. Gyönyörködni fogtok azon örömök előérzetén, melyek odafönn a tökéletesekké lett szenteket elragadtatják ama örömök következtében, ha ezt rendíthetetlenül hihetitek: „Hű az, aki elhív erre titeket; és ő meg is cselekszi azt”.

December 12.

„Témán felől jön az Isten, Párán hegyéről a Szent.” (Habakuk 3,3)

Felségesek az Úrnak útjai, mert az úrnak útjai állhatatosak. Kénytelenek vagyunk hangoztatni: „Isten, szent a Te utad!” Az emberek útjai állhatatlanok, de az Úréi örök utak. Sok alapja van ennek a vigasz teljes igazságnak, figyeljük meg mindjárt ezt: az Úrnak útjai a bölcs végzések eredménye. Ő minden dolgot akaratának tanácsa szerint fog fel. Az ember cselekménye sokszor a hevületes szenvedélyek következménye vagy a rettegett félelmeké, amiket követ a bánat és a fájdalom, de a Mindenhatót semmi sem lepheti meg, s nem történhetik más csak az, amit előre meghatározott. Az Ő útjai a megváltozhatatlan lény gyümölcsei, melyekben felismerhetők az Istennek változhatatlan és örök tulajdonságai. Csakis úgy, hogy az Örökkévaló is alá lenne vetve a változandóságnak, akkor az Ő útjaiban és cselekedeteiben is az lenne, de Ő örökké változhatatlan. örökké igazságos, kegyelmes, hű, bölcs és szeretetteljes, így tehát ugyanazon kiválóságok tüntetik ki útjait is mindenkor. De, mert Istennél nincs változás, sem a világosságnak, sem a sötétségnek változása, tehát útjai is örökké hasonlóan változhatatlanok maradnak. Nem létezik semmiféle külső ok arra nézve, ami Isten útjait gátolhatná, mert azok egy ellenállhatatlan erő működései. „Feláll az Isten és elosztja a földet, rájuk tekintett és elolvasztotta a pogányokat; megijesztetnek az örökkévaló hegyek, megaláztatnak az örökkévaló halmok, örökkévalók az Ő útjai.” A nap és hold megállnak helyeiken a Te népednek szabadítására a Te Krisztusoddal. Kicsoda tartóztathatná fel kezét és mondhatná Neki: „Mit cselekszel?” De nem csak a hatalom ad állhatatosságot, mert Isten útjai szintén az örök igazság alapjainak kijelentése is s ezért nem múlhatnak el soha. Az istentelenek magja kivész, de a jámborok és jók megmaradnak, mert az élet, mely bennük van, örökségükben sem távozik el tőlük. Így tehát teljes bizalommal menjünk máris mennyei Atyánkhoz és gondoljuk meg, hogy Jézus Krisztus tegnap, ma és mindörökké ugyan az marad. Őbenne Isten mindenkor kegyelmes az Ő népéhez.

December 13.

„…sót pedig akármennyit.” (Ezsdrás 7,22)

Sót használtak minden égőáldozatnál és „az Úrnak tüzénél” s mivel annak fenntartó és tisztító ereje van, érthető mintaképe ez az Isten kegyelmének a lélekben. Megérdemli ez teljes figyelmünket, hogy amikor Artaxerxes Ezsdrásnak sót adott, nem szabott határt a mennyiségnek, mi pedig bizonyosak lehetünk abban, hogy a Királyok Királya, az Ő „királyi papsága” javára nem adja szűken a kegyelmet, mely neki áldozatánál nélkülözhetetlen. Sokszor hiányt látunk önmagunkkal kapcsolatban, de az Úrnál soha. Aki sok mannát szeretne gyűjteni, az tapasztalja, hogy csak annyi áll rendelkezésre, amennyire éppen szüksége van és kívánatos. A szellemi Jeruzsálemben soha nincs olyan drágaság, hogy ennek polgárai kénytelenek lennének a kenyeret mérték szerint enni és vizüket mérték szerint inni. Több dolog szükséges Isten kegyelmi háztartásához, például: részünkre az ecet és epe olyan pontossággal mérődik, hogy soha nem kapunk abból egy cseppel sem többet, de a kegyelem sójára nézve nem szabatott határ. „Mindent, amit imáitokban kértek, megkapjátok, ha hisztek”. A szülőknek el kell zárnia a gyümölcsöt és az éléskamrában lévő édességet, de a sótartót ne helyezze lakat alá, mert ritka gyermek az, ki azt keresné. Lehet valakinek sok pénze vagy sok becsülete, de soha nem részesedhet túl sok kegyelemben, kegyelmi fölösleg lehetetlen. Több gazdagság, több gond, ámde több kegyelem, több öröm. Aki bölcsességben nevelkedik, sokat nyugtalankodik, de a szellemi kegyelem bősége bőséges öröm. Hívő lélek! Borulj le a kegyelem zsámolya előtt és kérj a mennyei sóból eleget. Ez felüdít bajaidban, melyek sótlanul nagyon ízetlenek és nem emészthetők, az tartja fenn szívedet egészségben, ami különben elrothadna és megromlana, ha nem kapna sót, de megöli bűneidet is, mint ahogyan a só megöli a férget. Sokra van szükséged, tehát kérj sokat és kapni fogsz eleget, mert az Úr kegyelme az égig hat és az Ő igazsága a felhőkön is túl.

December 14.

„Újult erővel haladnak, és megjelennek Istennél a Sionon.” (Zsoltárok 84,8)

Erőről-erőre jutnak. Ez a vers többféleképen lett fordítva, de valamennyi fordítás egybehangzóan valami haladást jelez. A mi átdolgozott kiadásunk elegendő anyagot szolgáltat nekünk mai megfigyelésünkhöz. „Erőről-erőre jutnak”. Azaz: ők hovatovább férfiasabbá, hatalmasabbá és bátrabbakká válnak. A menetelésben, küzdelemben, közvetlen a győzelem és erő után bekövetkezik rendesen az elbágyadás, ellankadás. Reggel felüdülve és élénken kelünk fel, de a nappal forró, a nap perzsel, törölgetjük az izzadságot homlokunkról és kívánjuk a felüdítő pihenést, azután ismét folytatjuk az újabb megerőltetést. De a keresztyén harcos, ki folyton újabb kegyelmi erősítésben részesül, az évek alatti fáradtság és rettenthetetlen viaskodás után is még olyan üde és erős, mint kezdetben. Talán nem olyan tüzes és gyors többé buzgalmában, mint valaha, de annál mértékadóbb mindenben, amit valódi erőnek nevezhetünk. Halad, bár meggondolva, de annál biztosabban előre. Némely ezüstfürtű katona olyan hősiesen és híven tartott ki az igazság zászlaja mellett, olyan győzedelmesen hordozta ezt a harcban, mint ifjú napjaiban. De sajnos azt is be kell vallanunk, hogy ez nem így van általában, mert sokakból kihűl a szeretet és az igazságtalanság felülkerekedik. Ennek a tulajdon bűnűk az oka és nem a fenti ígéret, mely még mindig szilárdan áll a jó hívekben: „Meglankadnak és megfáradnak a gyermekek és az ifjak elesvén elesnek; de akik az Úrban bíznak, azoknak erejük megújul, és szárnyukkal magasra repülnek, mint a saskeselyűk, futnak, és nem fáradnak el, járnak, és nem lankadnak meg”. Félénk lelkek elhanyatlanak és a jövővel törődnek, így sopánkodnak: „Ó, egyik szomorúságunkat a másik követi!” Úgy van, te kishitű, de éppen azok által jutsz erőről erőre. Soha nem lelsz olyan sok sanyarúságot, melyben egyúttal nem lenne elegendő kegyelem is mellékelve. Abba a teherbe, melyet az Úr a felnőttek vállaira rak, ajándékoz Ő az érett férfi képességéhez megfelelő erőt is. „Mert én vagyok a te Urad Istened, ki a te jobb kezedet fogom és azt mondom neked: ne félj én megsegítlek téged!”

December 15.

„…majd Orpá megcsókolta az anyósát, Ruth azonban ragaszkodott hozzá.” (Ruth 1,14)

Szeretetteljes volt Naominak mindkét menye, ezért együtt indultak vele útnak, mikor visszautazott Júdába. De majd elkövetkezett a próba és elhatározás ideje; Naomi eléjük tárta teljesen önzetlenül mindazokat a bajokat, amik rájuk várnak és kérte őket, hogy térjenek vissza anyáik házához, rokonaikhoz, hogy ott még valami új és kedves sors virulhasson számukra. Előbb mind a ketten kinyilatkoztatták, hogy ők vele akarnak menni népéhez és osztozni fognak sorsában, de majd további tárgyalások után mélyen megindulva és tisztelettudó búcsúcsók után elhagyta Orpa az ő anyósát, népét, Istenét, míg Ruth teljes szívvel átadta magát tulajdonul anyósa Istenének. Egészen más valami az Úrnak útját szeretni, mikor ez kényelmes és kellemes utakon vezet keresztül, s más az is, a szenvedések közepette és csüggesztő nehézségeken át a jámborok útján kitartani. A külső vallomás tiszteletteljes csókja olcsó és könnyű, de a hű ragaszkodás az Úrhoz, mely szent komolyságban bizonyul be az igazságért és szentségért, az nem valami könnyű dolog. Hogyan állunk mi erre való tekintettel? Vajon szívünk Jézusra irányul, áldozatunk a szeretet kötelékével van-e az oltár szarvaihoz erősítve? Megcsináltuk-e a költségvetést és hajlandók vagyunk-e komolyan a Mesterért valami földi veszteséget elviselni? A jutalom, mely utána következni fog, megmérhetetlen nyereség, mert Egyiptom kincsei nem érnek fel azzal a dicsőséggel, mi egykor rajtunk nyilvánulni fog. Orpáról tovább nem tudunk semmit; kényelmes nyugalomban és bálványtisztelő örömök között fonnyad el élete a halálba, de Ruth tovább él a Szentírásban és a mennyországban, mert a kegyelem beplántálta őt abba a törzsbe, melyből a királyok Királya született. Boldogok azok az asszonyok, kik Krisztusért le tudnak mondani mindenről, de elfeledtetnek és elfelejtődjenek azok, kik a kísértés idején lelkiismeretükön erőszakot tesznek és a világ örömeihez térnek vissza. Soha ne elégedjünk meg a külsőséges áhítatosság puszta csókjával, hanem munkálja bennünk kegyesen a Szentlélek, hogy mi teljes szívvel Üdvözítő Urunkhoz ragaszkodjunk.

December 16.

„Jöjjetek én hozzám” (Máté 11,28)

Jöjjetek! Ez a lelkes kellemes szózat, melyet az evangéliumi üdvüzenet intéz hozzánk. Az ószövetség törvénye szigorú hangon ezt kiáltotta: „Menj, vigyázz lépteidre, hogy helyesen járj. Ha megtöröd a törvényt, meg kell halnod; tartsd meg a parancsolatokat és élsz”. A törvény a rettentés szövetsége volt, az evangélium a szeretet kötelékeivel vonja magához a bűnöst. Jézus az a jó pásztor, ki a juhok előtt halad, aki követésére szólítgatja és vezeti őket a menny gyönyörű magaslataira ezzel az édesgető szózatával: „Jöjjetek!” A törvény megkeményít, az evangélium édesget. A törvény nyilvánvalóvá teszi azt a közbevetést, mely az Isten és ember közé van erősítve; az evangélium áthidalja ezt a rettentő mélységet és átviszi a bűnöst biztonságba. Lelki életed kezdetétől egészen át a mennyei dicsőségbe menetelig szól néked Krisztus hívása: „jöjj, igen, én hozzám jöjj!” Éppúgy, mint valamely anya, ki odanyújtja ujjait gyermekének és ezekkel a szavakkal bíztatja a járásra: „jöjj!”. Így tesz az Úr Jézus is. Ő szemeitek előtt mindenkor követésre szólít fel benneteket, mint ahogyan a harcos követi a vezérét. Ő szüntelen előttetek lépdel, hogy nektek utat törjön és pályafutásotokat megalapozza; ti pedig halljátok felbuzdító hangját, amint titeket egész életeteken keresztül szólítgat, hogy csak Őt kövessétek; a halál ünnepélyesen komoly pillanatában azzal a drága hívásával szólít el a mennyei hazába: „Jöjjetek, Atyámnak áldottai!”. De ez nemcsak Jézus hívó szava hozzád intézve, hanem, ha te hiszel benne, akkor ez a te sóvárgó szavad is: „Jöjj el Uram, Jézus!”. Te sóhajtozol belső szívbeli társalgásra Ővele. Mikor az Ő szava téged hívogat: „jöjj!”, úgy felel vissza a te hangod is: „ó jöjj Uram, maradj nálam! Jöjj és vedd szívemet egyedüli birtokodba és uralkodj benne; uralkodj benne korlátlanul és osztatlan hatalommal, engem pedig szentelj fel egészen szolgálatodra.”.

December 17.

„Emlékszem rád: ifjúkorod hűségére, mátkaságod szeretetére” (Jeremiás 2,2)

Olyan felüdítő és vigasztaló, hogy Krisztus olyan benső gyönyörrel emlékszik meg gyülekezetéről és tetszéssel szemlélgeti szépségét. Valamint a madárka többször repked össze-vissza fészke felé, meg, mint ahogy a vándor siet hazája felé, úgy kísérgeti ez érzületszeretetének tárgyát. Soha nem fárasztó nekünk kellemes arculatát látni; szeretnénk, hogy az, ami előttünk kedves és becses, mindenkor szemünk előtt lenne. Így van Jézus is vele. Örök időktől fogva gyönyörködik az emberek fiaiban. Gondolatai még az időket is megelőzték, hogy választottai e világra mikor szülessenek. Már előre látta őket mindentudó tükrében, mielőtt léteztek. „Az én testemet, mikor még forma nélkül volt, látták a Te szemeid és a Te könyvedbe mindezek beírattak, a napok is, melyeken azok formálva voltak, mikor még azokban egy sem volt”. Mikor e világ alapjaira helyeztetett, Ő akkor jelen volt, ekkor határt szabott a népeknek az Izrael fiainak száma szerint. Még annak előtte, mielőtt testben eljött, előbb leszállt a földre emberi ábrázatban; a Mamre völgyében (1 Mózes 18), a Jabbok patakjánál (1 Mózes 32, 24-30), Jerikó falai alatt (Józsué 5,13) és a babiloni tüzes kemencében (Dániel 3, 19. 25.); mindezen helyeken meglátogatta az embernek Fia az övéit. Mivel ők tetszettek az Ő lelkének, nem maradhatott távol tőlük, mert az Ő lelke kívánta őket. Soha nem voltak ők Előtte idegenek, mert neveik az Ő kezeibe jegyeztettek és oldalába vésettek. Valamint azon melltáblácskában, melyet a főpap hordott, melybe bele volt vésve az Izrael nemzetségének tizenkét neve, mi a legbecsesebb és legdicsőbb ereklyének tekintetett, - úgy lettek Krisztus választottai és szerettei az Ő legdrágább ékszerei és ott ragyognak tündöklő fényben az Ő szívén. Gyakran elfeledjük szívünkben forgatni Urunk, Üdvözítőnknek előnyeit és dicső tulajdonságait, de Ő nem szűnik meg ránk gondolni. Valóban bájuk meg tehát teljes szívünkből a múltban elkövetett feledékenységünket és emiatt büntessük önmagunkat; esedezzünk kegyelemért, hogy ezek után édes emlékünkben megtarthassuk. Atyám, rajzold bele lelkem szeme fényébe fiadnak képét elmúlhatatlan színekkel.

December 18.

„Szíveteket szaggassátok meg, ne a ruhátokat” (Joel 2,13)

Az nem valami nehéz, ha mi belső, istenfélő hangulatunknak valami külső, látható módon, ruháink megszaggatásával adunk kifejezést, sőt nagyon gyakran valami képmutatásszerű ez, de valódi őszinte bánatot érezni nehéz, azért ritkább is. Az emberek minden habozás nélkül figyelembe veszik a külsőséges istentiszteleti rendeletek legcsekélyebb és legkényelmetlenebb szabályait, mert ez tetszik a testi érzékeknek, de az igaz istenfélelem nagyon megalázó és szívre ható, nagyon ellenkezik a testi embernek legbensőbb érzékével, sokkal inkább előnyben részesítenek valami tartalmatlant, világiast és feltűnőt. A külső szabályok jótékonyan hatnak a futólagos és ideig való értelemre, sőt hízeleg neki. A szem és fül meg vannak elégedve; az öncsalódás táplálódik; az önigazság felfuvalkodik, de ezek a külső megfigyelések nagyon csalárdak, mert a halálos órában és majd az ítéletnapon a léleknek valamivel többre van szüksége, támaszul valami igazabbra van szüksége, mint az üres alakiság és a tartalom nélküli látszat. Ha amellett nincsen meg az élő istenfélelem, akkor az istentisztelet hiábavaló és haszontalan, ha hiányzik annál az őszinte szív komolysága, akkor az istentiszteletnek minden külső alakja a mennyország felségének nagyszabású gúnyolása és vakmerő megcsúfolása. De a szív megszaggatása valami isteni és mélyen érzett hatás. Ez rejtett szenvedés, ami személyesen érezhető, nem valami külsőség, hanem a lélek mélyre ható műve a Szentléleknek, ami behat a hívő legmélyebb velejéig. Ez hatalmasan megalázó és teljesen ellentétben van mindennel, ami bűn, de épp ez által becses előkészítés azon kegyelmes vigaszra, amit dölyfös, meg nem alázkodott lelkek soha nem érezhetnek, ez teljes elhatározást munkál, ami egyedül csak az Isten választottainál található. Alapigénk arra szólít minket, hogy szíveinket szaggassuk meg, ámde ezek természetüknél fogva kemények, mint a márvány; tehát hogyan lehetséges? Fel kell vinnünk szívünket a Golgotára. Egykor a haldokló Üdvözítő hangja kősziklákat tépett szét, az még ma is olyan hatalmas.

December 19.

„Az ember végzi a sorsvetést, de mindig az Úrtól való a döntés.”
(Példabeszédek 16,33)

Ha a sorsvetés úgy esik, ahogyan az Úr akarja, akkor kitől függ egész életünk sorsa? Ha Ő már az egyszerű sors vetését is kormányozza, annál inkább tartja kezében életünknek minden eseményét, már azért is, mert felmagasztalt Üdvözítőnk biztosít erről: „Nektek pedig fejeteknek hajszálai is mind számon vannak. Ne féljetek azért, ti sok verebecskéknél drágábbak vagytok”. „Egy sem esik azok közül a földre a ti Atyátok akarata nélkül”. Kedves barátom, érzelmeidnek megnyugtatására szolgálna, ha ezt mindig meggondolnád. Lelked annyira megszabadulna minden rettegéstől, hogy az eddiginél képesebb volnál türelmesen, nyugodtan és békességben járni-kelni, ahogyan ez keresztyénhez illő. Mikor az ember félelemmel van eltelve, akkor nem képes teljes bizodalommal imádkozni; ha a világi dolgok miatt szomorkodik, nem szolgálhat Mesterének, hanem minden gondolatát a magáéra – illetve sajátjára – irányítja. Ha te valóban „először Isten országát és annak igazságát” kívánnád, akkor minden egyéb megadatna neked. Törődöl ugyan Krisztus ügyével, de emellett a földi gondok miatt saját üdvödet elhanyagolod. Te gondoskodni akartál, de a fő gondról elfelejtkezel, ami saját teendőd, t.i. Istennek engedelmeskedni. Légy bölcs, várj engedelmesen és hagyd Krisztust gondoskodjon rólad. Jöjj és őrizd Atyád készletházát és kérdezd meg Őt, hogy képes-e téged éheztetni, holott oly nagy készletet rakott el tárházában? Tekints könyörülő szívébe, lásd, vajon jóságát megváltoztathatná-e? Nézz kifürkészhetetlen bölcsességére; lásd, téved-e valamikor? Mindezek fölött nézz Jézus Krisztusra, közbenjáródra és kérdezd meg önmagadtól, Atyád jöhetne-e feléd kegyelme nélkül, holott tulajdon fia esedezik érted? Ha még a verebekre is gondol, mi módon felejtkezhetne el szegény gyermekei között a legcsekélyebbről? „Vessed az Úrra a te terhedet és Ő gondot visel rólad és nem engedi, hogy az igaz ember örökké háborgattasson”.

Rajta hát, nyugodj Uradba,
Bizalmad vesd Atyád karjaiba,
Nincs Ő távol tőled segélyével,
Minden szükségedben őt keresd fel;
Megáld bőven, Ő az Úr, ne búsulj!

December 20.

„Örök szeretettel szerettelek” (Jeremiás 31,3)

Az Úr Jézus némelykor kinyilatkoztatja szeretetbeli szándékait jegyesének, a gyülekezetének. Nem elégszik meg azzal, hogy hátuk mögött magasztalja őket; megmondja fülük hallatára: „Íme, szép vagy én mátkám, íme szép vagy!” Ez ugyan nem közönséges modora; Ő bölcs barátunk és jól tudja, mikor kell visszatartania szeretete ömlengéseit, de azt is, mikor teheti ezt minden tartózkodás nélkül; vannak idők, mikor ebből nem csinál titkot; idők, mikor minden leplezgetés nélkül feltárja szívét az övéinek. Tetszik némelykor a Szentléleknek, hogy lelkünknek Jézus szeretetéről egész barátságosan és kegyelmesen szóljon. Veszi azt, ami Krisztusé, azután nyilvánítja nekünk. Nem hallunk valami hangokat a felhőkből és nem látunk valami jelenést az éjszakán, mégis kapunk olyan bizonyos tanúságot, mint ama kettőnek egyikétől. Ha egy angyal szállna ide az égből, ki a szentet kioktatná személyesen Jézusnak iránta való szeretetéről, akkor az a bizonyíték nem lenne egy hajszálnyival sem találóbb, mint az, amit a Szentlélek maga visz a szívbe. Kérdezd meg Istennek azon gyermekeit, kik legközelebb laknak a menny kapuihoz, s majd megmondják neked, hogy értek ők már olyan időt, hogy Krisztusnak irántuk való szeretete oly tiszta és bizonyos volt előttük, hogy azon épp oly kevésbé kételkedtek, mint azon, hogy ők valóban léteznek. Úgy ám, kedves hívő lélek; te meg én is élveztünk már az Úr jelenlétében felüdítő időket, akkor hitünk elérte bizonyossága legmagasabb tetőpontját. A leggyermekiesebb buzgalommal hajtottuk fejünket Jézus ölébe, s ama szeretett tanítvány, mint János is legkevésbé sem kételkedtünk Mesterünk szeretetében. Sőt többet mondok, ez a félelmes kérdés: „Uram, én vagyok-e az, aki elárul tégedet?” távolról sem jutott többé eszünkbe. Ő megcsókolt minket szájának csókjával és szívbéli ölelésével megfojtotta bennünk a kételyt. Szeretete kedvesebb lett előttünk a bornál.

Mily jó nekem! Lelkem barátja
Szerető közelében nyughatom.
El, félelem! Íme, azt várja,
Hogy csüggedésem elhagyom.
Mennyország ez már itt e földön, -
Nos, mily öröm lesz majd odafenn!

December 21.

„Örök szövetséget szerzett velem” (2 Sámuel 23,5)

Ez a szövetség isteni az ő eredetében. „Örök szövetséget szerzett velem”. Ó, nagy szó: az Úr maga! Figyelj kedves lélek: Isten, az örök Atya, tényleg szövetséget kötött veled; igen, ugyan az az Isten, ki egyetlen szavával teremtette a világot a semmiből; Ő, aki nyájasan leereszkedett magasztos felségéről, karon fog téged és szövetséget köt veled. Nem olyan tény-e ez, mely szívünket örökké elragadtatná, ha csodás leereszkedését képesek lennénk felfogni és megérteni? „Szövetséget kötött én velem”. Nem valamely király kötött velem szövetséget, már ez is sok lett volna, hanem a királyoknak Királya e földön, a seregeknek Ura, a teljes Tökéletesség, az idők Jehovája, az örök Isten kötött velem „örökkévaló” szövetséget. De vedd figyelembe, itt valami különös viszonyról van szó. „Örök szövetséget szerzett velem”. Ebben valami kedvesség rejlik minden hívő részére. Az engemet nem illet, hogy a világnak békességet adott, nekem azt kell tudnom, velem szerzett e szövetséget? Ó, boldog bizonyosság, hogy immár tudom: „örök szövetséget szerzett velem!” Ha ezt nekem Isten, a Szentlélek határozottan biztosítja, akkor üdve az enyém, megváltása enyém, szíve enyém, Ő maga az enyém: Ő az én Istenem! Ez a szövetség örökké tartó. „Örök szövetséget”, ez olyan szövetséget jelez, melynek nincsen kezdete, mely soha-soha véget nem ér. Milyen jól esik tudnunk e föld múlandóságai és bizonytalanságai között: „Istennek erős fundamentuma megáll, melynek pecsétje: az Úr ismeri övéit!” Milyen becses, hogy részesei vagyunk Isten ígéreteinek: „meg nem töröm az én szövetségemet, meg sem változtatom, mely az én számból jött ki”. Erről akarok éneket zengeni, mint Dávid az ő halála idején, habár házam nem is lenne úgy Istennel, mint a szívem kívánja. „Mert a hegyek meginoghatnak, és a halmok megrendülhetnek, de az én irgalmasságom tőled el nem távozik és az én békességemnek szövetsége meg nem szűnik, azt mondja a te könyörülő Urad”.

December 22.

„Megerősítlek.” (Ézsaiás 41,10)

Istennek erős tehetsége van e kötelezettség teljesítésére, melyet magára vállalt; hiszen mindent megtehet, Ő mindenható. Hívő lélek, amíg képtelen vagy a Mindenható óceánját kimeríteni; amíg azt sem bírod megtenni, hogy a mindenható Erő gyémántos hegy óriásait szertezúzd, addig nem szabad félned. Ne hidd, hogy valamikor emberi képesség a Mindenható hatalmát legyőzhetné. Amíg a földnek hatalmas oszlopai szilárdan állnak, elég okod van arra, hogy hitedben erősen megállj. Ugyan az az Isten, ki e földet pályáján kormányozza, ki e napnak perzselő erejét táplálja és a mennyei fényeket ellátja, azt is megígérte, hogy téged naponként meg akar erősíteni. Amíg Ő arra képes, hogy a világ mindenségét állapotában fenntartsa, addig ne is álmodd, hogy neki lehetetlen volna ígéreteit beteljesíteni. Jusson eszedbe, mit tett Ő a kezdetek előtt, az előző nemzedékek idején. Gondolj arra, hogy Ő mondta és lett; parancsolt, és íme, mindjárt előállt. Vajon Ő, ki a világot teremtette, valaha elfáradhatna? A földet Ő függeszti a semmire; vajon Az, ki ilyesfélét tehet, ne lenne képes gyermekeit hordozni? Talán azért lehetne hűtlenné szavaihoz, mert megfogyott ereje? Ki uralkodik a szeleken, ki parancsol a viharoknak? Avagy nem halad-e a szelek szárnyain, s teszi a felhőket szekereivé és tartja a tengert kezei között? Mi módon lehet Neki veled balsikere? Ha ilyen hűséges ígéretet ajándékozott, mint ez, adhatsz-e csak egy pillanatra is helyet aggodalmadnak, mintha Ő többet ígért volna, mint amennyit megtarthat, mintha tovább ment volna, mint ezt Neki ereje megengedi! Ó, soha, soha! Tovább nem kételkedhetsz.

Szava szerint megerősít,
Bízom Benne, Ő megsegít:
Isten hű!

Ó, Te, ki nekem Istenem és erősségem vagy, valóban elhihetem, hogy ez az ígéret részemre teljesülni fog, mert a Te kegyelmi bőséged tengere kimeríthetetlen és erődnek túláradó folyama barátod által soha-soha ki nem iható, annál kevésbé tartóztathatnák fel lefolyásában azt a Te ellenségeid.

December 23.

„Barátom, ülj feljebb!” (Lukács 14,10)

Mikor a kegyelem élete megkezdődik valamelyikünk lelkében, akkor ugyan Istenhez közeledünk, de csak is nagy félelemmel és fokozott remegéssel. A lélek bűnössége tudatában ez alatt az Isten jelenlétének fenséges komolyságától mélyen megalázkodva legyőzöttnek érzi magát, lehanyatlik a Jehova nagyságának érzetétől, ki előtte áll. Tettetés nélküli töredelmében érzi, hogy neki a mennyországban a legalsó hely való. A további életben, mikor a keresztyén a kegyelemben növekedik, bár nem felejti el Istennel szemben foglalt állásának komoly voltát, s a szent tiszteletet sem veszti el iránta soha sem, ami a kegyelemben részesült embert kell, hogy átlengje, mikor Isten jelenléte előtt áll, ki teremthet és megsemmisíthet, amit és ahogy akar, de félelmétől elvétetik minden rettegtető, szent tiszteletté válik az neki, és nem árnyékot vető rémületté. Valami magasabb fokra hívattatik meg, szabadabb menetele lesz Istenhez a Jézus Krisztusban. Akkor közeleg az ember Istenhez, mennyei dicsőség sugaraiban járva és ez a dicső Kerubhoz hasonló arc Krisztus vére és igazsága két szárnyával eltakarva, tiszteletteljesen és alázatos lélekkel közeledik a trónhoz, a trónon pedig megpillantja a szeretet Istenét, a jóság, a kegyelem, mindenekelőtt felismeri Benne a hű, irgalmas és kegyelmes Istent. Istenben inkább a jóságot, mint a nagyságot, inkább szeretetét, mint felségét szemléli. Azután örvend a lélek az imának szentebb szabadságán, habár olyan alázatosságban, mint ezeknek előtte, mert amennyiben a végtelen Isten dicsősége előtt a porban hever, ama felüdítő tudat, által vitetik, hogy Ő a határtalan kegyelem és végtelen szeretet közelében van, s hogy „kedvessé tétetett, ama Szerelmesben”. Ezek folytán a hívő mind jobban felbátorodik arra, hogy magasabbra törekedjen, és végül magának sajátíthatja az Istenben teljes határtalan öröm előnyét és szent bizalommal Hozzá közeledve mondhatja: „Abba, szerelmes Atya”.

Oh, szeretet, ki felvetted híveidet,
Mindenekért áldoztad életedet, -
Oh, Atyánk, legdrágább ott fenn és idelent
Krisztusban hozzánk való szereteted!

December 24.

„Gazdag létére szegénnyé lett értetek” (2 Korintus 8,9)

Az Úr Jézus örök időktől fogva gazdag, dicső és magasztos volt; de „mikor gazdag volt” mégis miérettünk szegénnyé lett. Ahogy a gazdag hívőnek nem lehet igazi közössége szegény testvéreivel, ha a magáéból nem nyújt nekik segélyt, hasonlóképpen lehetetlen, hogy a mi isteni Urunk és Üdvözítőnk igazi közösséget tarthatna fent velünk, ha nem tett volna bennünket bőséges gazdagságának részeseivé; ha nem lett volna szegénnyé, hogy minket gazdagokká tegyen. Ha dicsőségének trónján maradt volna, mi pedig tovább maradunk a bukott bűnös állapotban, anélkül, hogy részeseivé leszünk megváltásának, akkor a közösség mindkét részről lehetetlen maradt volna. Abban a helyzetben, melybe bűnbe esésünk által jutottunk, a kegyelem szövetsége nélkül az elbukott embernek éppen olyan lehetetlenné tette volna az Istennel való érintkezést, mint ahogyan Krisztus nem egyezhet Beliállal. Tehát, hogy az érintkezés és közösség lehetővé váljon, kénytelen volt a gazdag vérrokon – az embernek fia – minden gazdagságát szegény atyjafiaira átruházni. Az igazságos Üdvözítőnek kellett bűnös testvéreinek a tulajdon tökéletességét ajándékul adni, mi pedig a szegények és bűnnel terheltek részesülhettünk a bőséges kegyelemből kegyelemben, ilyen módon az adásban és elvételben lejött az Egyetlen az Ő magasságából, mi pedig előléptünk az alantasságból s így együtt igazi és szívbeli közösségben átkarolhattuk egymást. A szegénységnek gazdagsággá kell változni az által, akiben a végtelenség kincsei rejlenek. Mielőtt igazi közösség létesülhetne, a bűnös énnek is el kell pusztulnia a betudott és ajándékozott igazságban csak azután lehetséges a léleknek zavartalan közösségbe jutni. Jézusnak kell az övéit az Ő tiszta selyemruháiba felöltöztetni, mert különben nem bocsáthatja be őket dicsőségének palotájába. Neki kell saját vérével megmosni őket, mert különben tisztátalanok nyájasságának csókjához és az átölelésre való közösségéhez. Ó, hívő lélek, ez valóban szeretet! Te érted lett az Úr Jézus szegénnyé, magát megüresítette és szolgai alakot vett magára, hogy téged önmagához közösségébe felemelhessen.

December 25.

„Íme, a szűz fogan méhében, és szül fiat, s nevezi azt Immánuelnek”
(Ézsaiás 7,14)

Menjünk el Betlehembe, csodálkozzunk a pásztorokkal, lássuk és imádjuk a bölcsekkel Azt, ki a zsidók királyául született; mert hit által részünk van Benne és ujjongva énekelhetjük: Gyermek született nekünk! Jézus a testben jött Jehova Urunk és Istenünk mellett még barátunk és testvérünk is; imádjuk és tiszteljük Őt. Emlékezzünk meg csodás emberré létéről. Kezdettől fogva hallatlan és azóta nem történt többé, hogy ez szűz fiat szült volna. „Mert az Úr új dolgot cselekszik e földön: az asszony körülveszi a férfit”. Az első ígéret így hangzik: „Az asszony magva”, s nem a férfi utódjai. Mióta az asszonynak kívánsága a bűnnek utat tört, mi által elveszett részünkre is a paradicsom, úgy hozza meg Ő, egyedül csak Ő hozza a világra az elveszett paradicsomnak visszahozóját. Üdvözítőnk, habár igazi ember volt, de amellett emberi természetében az Istennek szentje. A Szentlélek ereje által született Ő szűz Máriától, az eredendő bűn szeplősítése nélkül, mi különben megvan mindenkiben, ki testtől született. Hajtsuk meg magunkat mély tisztelettel a szent gyermek előtt, kinek ártatlansága visszaajándékozza az emberiségnek a kezdetben volt dicsőségét; kérjük, hogy szülessék meg bennünk reményül és dicsőségül. Vegyétek jól figyelembe az Ő szegény vérrokonságát. Igénk az Ő anyját „szűz”-nek nevezi, nem fejedelemnőnek, prófétanőnek vagy gazdag és előkelő nőnek. Habár származása nem csekély, mert királyi vér pezsgett ereiben, érzülete sem volt érzéknélküli vagy műveletlen, mert egy dicső magasztaló éneket hagyott nekünk; mégis mily szerény volt helyzete, mily szegény a férfi, kivel eljegyeztetett, mily szegényes ellátásban az újszülött király. Itt megszenteltetett a szegénység és a mélységben levő emberek felmagasztaltattak nagy tisztességre. Minden hívő Krisztus képmása, de a szegény szent ugyanaz a jól sikerült képlet, ugyanazon szegénységbe keretezve, mely Mesterünk képét köríti.

December 26.

„Az utolsó Ádám” (1 Korintus 15,45)

Jézus az Ő választottainak szövetséges fejedelme. Valamint a test és vérnek minden örököse személyesen részese Ádámnak, mint az emberi nemzet szövetséges fejedelmének és helyettesének a törvény cselekedeteihez mért állásához képest, azonképpen minden megváltott lélek a kegyelem törvénye alatt egy az Úrral, ki a mennyországból jött, ki a második Ádám, a választottak szenvedő Helyettese és Szószólója a szeretet újszövetségében. Pál apostol fejtegeti, hogy Lévi már Ábrahámban rejtőzött, mikor Melkisédek vele találkozott és ilyen bizonyos értelemben igaz az, hogy minden hívő elrejtett Jézus Krisztusban, a Közbenjáróban, mivel az idők előtt elmúlt örökkévalóságok napjaiban nekik a kegyelmi szövetségnek hagyományai meghatároztattak, jóváhagyattak és mindörökre megerősíttettek. Ezért Krisztus mindent, amit csak tett, gyülekezete egész testülete részére be is fejezett. Megfeszíttettünk és eltemettettünk Ővele, s ami még csodásabb, Vele együtt feltámasztattunk és Vele felemelkedtünk a magasságba, a trónhoz. Így a gyülekezet a törvényt betöltötte és „kedvessé tétetett ama Szerelmesben”. Ezek után tetszéssel le rájuk az igazságos Jehova, mert bennük Jézust látja, s nem tekinti őket másként, mint akik egybe vannak kötve szövetséges Fejedelmükkel. Mint az Izráel felkent megváltójának, az Úr Jézus Krisztusnak nincs semmi olyas, mi Őt gyülekezetétől elválasztaná, hanem amivel csak bír, mindazokat egyedül nekik és miattuk bírja. Ádám igazsága minket illetett, amíg ő abban megmaradt; úgyszintén bűnei is, attól a pillanattól kezdve, mikor azt elkövette; hasonlóan miénk mindaz, ami „az utolsó Ádám”-ban rejlik, és amit tesz, mint ahogyan Ő maga is a miénk, mindene egyedül a mi javunkra van, mert látjuk, hogy Ő minket képvisel. Itt van kegyelmi szövetségünknek alapköve. Ez a kegyelmes helyettesítés, ami Jusztin vértanút e szavakra fakasztotta: „Ó, boldog átalakulás, ó, boldog megváltozás!” alapja megváltásunk evangéliumának, melyet elfogadunk erős hittel és elragadó szeretettel.

Jézusban a kegy alapja,
Melyben a hit részes;
Üdvözítőm keresztkínja
Nekem üdvösséges.

December 27.

„Felnő-e a nád mocsár nélkül? Megnő-e a sás víz nélkül?” (Jób 8,11)

A káka szívós és üres; épp olyan a képmutató is; nincsen benne szilárdság és megbízhatóság. Őt minden külső befolyás és a tudománynak bárminemű szele ide-oda hajtogatja, mint a gyenge nádat; ezért nem tűri meg a kákát a szélvihar, de a képmutatók sem szenvedtetnek meg a bajok általi üldöztetésekben. Éppúgy nem szeretnék csaló, mint megcsalatott lenni; talán arra fog szolgálni e mai lecke, hogy nekem megmutassa, képmutató vagyok-e vagy nem? A káka természeténél fogva vízben él és fennállását a nedvességnek és sárnak köszönheti, melyben gyökeret vert, de csak hadd száradjon ki az iszap, azonnal elhervad a káka, gyarapodása teljesen és egészen külső körülményektől függ: a bőséges víz burjánozva neveli, ámde a szárazság rögtön tönkreteszi. Vajon így állok én is? Csak akkor szolgálok Istennek, mikor a jámborok között vagyok, vagy mikor az isteni félelem nekem hasznot és nyereséget hajt? Vagy csak akkor szeretem az Urat, mikor kezeiből ideigvaló szerencsét kapok? Ha így van, akkor nyomorult képmutató vagyok, s a fonnyadó kákához hasonlóan el kell pusztulnom, ha a halál megfoszt engem a külső örömtől. De ha őszintén tanúskodhatom arról, hogy habár testi jólétem csekély, környezetem pedig a kegyelemmel szemben inkább ellenséges, mint reményre buzdító, de én ennek dacára mégis szilárdan megállok jámborságomban, akkor remélhetem, hogy valódi élő istenfélelem lakik bennem. A sás nem növekedhet, ha nincsen nedvessége; de azok az ültetvények, melyeket az Úr plántált, még a szárazság idején is virágzanak. Némelykor az istenfélő ember akkor gyarapszik legjobban, mikor ideigvaló körülményei és viszonyai rosszabbodnak. Aki Krisztust csak a zsákmányért követi, az iskariótes Júdás; aki csak kenyérért és halért követi, az a hitetlenség fia, de aki Őt személye iránti, mesterkélten szeretetből követi, az a szeretett népéhez tartozik. Uram engedd, hogy életemet Benned leljem és ne a nyereség mocsarában vagy e világnak kedvezményeiben.

Segíts engem, hogy a szívem
- Tied szerint – tiszta legyen,
Változatlan érzelemben.

December 28.

„Amit most testben élek, az Isten Fiában való hitben élem” (Galata 2,20)

Amikor az Úr nagy irgalmasságában itt járt és minket vérünkben fetrengeni látott, mindenekelőtt ezt mondta: „élj!” Ezt tette legelőször, mert a szellemi (lelki) életben ez egy elmulaszthatatlan és első követelmény; míg ez nekünk nem adatik, addig nem vagyunk arra alkalmasak, hogy részesedjünk a királyság javaiban. De az az élet, melyet a kegyelem a szenteknek abban a pillanatban ajándékul ad, mihelyt a lélek új öntudatra ébred, nem más, mint Krisztus élete, mely felénk belőle ömlik, mint a törzs nedve az ágaknak és lelkünket élő összeköttetésbe hozza a Jézussal való kölcsönös együttérzésben. A hit ama kegyelem, mi ezt az egyesülést munkálja, mert Belőle indult ki, mint első zsenge. Ő az a nyak, mely a gyülekezet testét a dicsőn sugárzó fővel összeköti.

Ó Irgalom, Dicskoronám,
Kinek menny és föld hódol, -
Tied vagyok, tekints reám
Téríts meg a gonosztól;
Ó, végy szíved irgalmába,
Csak Te moshatsz meg tisztára
És életem megújul.

A hit benső és rettenthetetlen szeretettel ragaszkodik az Úr Jézushoz. Ő ismeri annak méltóságát és értékét, ennek kiválóságát és dicsőségét; semmiféle megkísértés nem veheti rá, hogy valami egyébbe helyezze bizalmát; az Úr Jézus pedig oly nagyon gyönyörködik ezen a mennyből származott kegyelmen, hogy soha nem szűnik meg ezt erősítgetni és fenntartani az Ő örök karjainak szerető ölelésével és minden tekintetben kielégítő erejével. Ezért van meg itt az élő, érezhető és gyönyörteljes egyesülés, mely megajándékoz bőséges szeretettel, bizalommal, részvéttel, jósággal és örömmel, melyekből mindketten: a Vőlegény és a Menyasszony oly örömmel isznak. Mikor a lélek láthatólag ezt a krisztusi jegyet önmagán észreveszi, akkor ugyan az a pulzus, ütőér ver mindkettőjük szívében, s egyféle vér pezseg mindkettőjük ereiben. Akkor a szív olyan közel van a mennyhez, amennyire csak lehetséges e földön és el van készítve a legmagasztosabb és leglelkesebb szeretetbeli közösség élvezetéhez.

December 29.

„Mindeddig megsegített bennünket az Úr!” (1Sámuel 7,12)

Ez a szó „mindeddig” egyúttal kéz is, mely visszautal a múltra is. Habár húsz vagy talán már hetven év telt el életünkből, mégis így van: „mindeddig megsegített bennünket az Úr!” Szegénységen és gazdagságon, betegségen és egészségen át, otthon, az idegenben, szárazon és vízen, tisztességben és gyalázatban, üldözésben és örömben, szomorúságban és győzelemben, imában, kísértésben; mindenütt és mindenkor így áll ez: „mindeddig megsegített bennünket az Úr!” Szívesen tekintünk a hosszan nyúló fasorok zöldlombos termeibe. Csodás szép látvány az, a sor egyik végétől a másikig azt a dicső kilátást élvezni, mintha zöld templomot látnánk, mely sugároszlopon nyugszik és a bolthajtásos, egymáson keresztülnyúló ruganyos ágak, melyek a lombtetőt hordozzák; ezekre tekintünk éveinknek hosszú termein keresztül, fölöttünk megpillantjuk a kegyelem zöld lombívét, oldalt pedig Üdvözítőnk hűségének és jóságának erős oszlopait, melyek örömeinket hordozzák. Ezen zöld ágak között nem énekelnek madarak? De igen, itt sokan vannak a kedves énekesek, s valamennyien magasztalják azt a kegyelmet, melyben mi „mindeddig” részesültünk. Ez az ige rámutat a jövőre is, mert ha valamely ember egy bizonyos mérföldkőhöz érkezik és feljegyzi „eddig”, akkor még nem áll a végén, hanem van még út előtte egy meghatározott távolságig. Több szomorúság, több öröm; több kísértés, több diadal; több könyörgés, több felmagasztalás; több fáradtság, több erő; több küzdelem, több győzelem; végül elérkezik a betegség, öregség, elgyengülés és a halál. Nos, ekkor vége mindennek? Nem! Ekkor következik a feltámadott testben az ébredés, Jézus tökéletességének képlete szerint, ekkor következnek a trónok, a hárfák, énekek, zsoltárok, fehér ruhák, Jézus meglátása, a szentek közössége, Istennek dicsősége, az örök javaknak özöne, a végtelenül boldog gyönyör. Ó, legyél hát jó bizodalommal és örömmel te hívő keresztyén, s hálával hangoztasd: „Eben Haezer!” Ha te a menny világosságánál olvasod: „Mindeddig megsegített bennünket az Úr” – mily dicső és csoda teljes látvány fog akkor álmélkodó szemeid elé tárulni!

December 30.

„Jobb valaminek a befejezése, mint az elkezdése.” (Prédikátor 7,8)

Nézzetek Dávid Urára és Mesterére; lásd az ő kezdetét. Ő volt a legmegvetettebb és a legalábbvalóbb, teljes fájdalmakkal és betegséggel. Oly nagyon megvetett volt, hogy előle elfedezték az arcukat. Nos, meg akarjátok látni még miként lett vége? Ott ül ő Atyjának jobbja felől, míglen minden ellensége lába alá tétetik zsámolyul. „Amilyen Ő, mi is olyanok vagyunk a világon”. A keresztet kell hordoznotok, mert különben soha nem fog benneteket díszíteni a korona; át kell gázolnotok a mocsarat, mert különben soha nem járhattok az aranyutcákon; ezért légy víg és örvendezz, te szegény keresztyén ember. „Jobb valaminek a befejezése, mint az elkezdése.” Nézd meg csak a csúszómászó hernyót, milyen szánalomra méltó látvány! Ez kezdete ennek a teremtménynek. Ott látod-e, azt a pillangót gyönyörű, széles és fénylő szárnyakkal? Lásd, ott ringatózik a nap sugaraiban és a fakadozó virágok kelyheiből iszik; teljes élettel és boldogsággal; az a vége ennek a teremtménynek. Te magad vagy az a csúszó hernyó, míg csak be nem szövődsz a halál gubójába; de majd mikor Krisztus megjelenik, akkor hasonló leszel Őhozzá, mert látni fogod Őt valóságban. Örvendj addig is, míg hasonlítanod szabad Őhozzá, te, mint egy féreg, nem ember, hogy azután – mint Ő – elvehessed a teljes jutalmat, mikor majd újra felébredsz az Ő képmása szerint. Ez a nyers gyémánt a köszörűs nyikorgó kövére vitetik; Ő leköszörüli minden oldalán. Némi részecskék elpusztulnak, több részei, melyek magának a gyémántnak is értékesnek tűnnek. Íme, a király megkoronáztatik; ez az ékesség a király fejére lesz helyezve, mialatt örömrivalgástól harsognak a trombiták. A koronából valami fénylő sugár törtet elő; ez ugyan abból a gyémántból csillámlik, mellyen nemrég a köszörűs olyan kíméletlenül bánt el. Teljes nyugalommal hasonlíthatod magadat ehhez a gyémánthoz, mivel te tagja vagy az Úr népének, ez az élet pedig a köszörülés és fényezés ideje. Hagyd csak a hitet és türelmet munkálkodni rajtad, végezzék dolgukat, mert ama napon, mikor majd az örök, halhatatlan és láthatatlan királyi fejére tétetik a korona, belőled is ki fog csillámlani a dicsőség sugara. Ezt mondja a seregek Ura: „És lesznek nekem azon a napon, melyen ígéretemet beteljesítem, kiváltképpen való népemmé”. „Jobb valaminek a befejezése, mint az elkezdése.”

December 31.

„Az ünnep utolsó nagy napján felállt Jézus, és így kiáltott: "Ha valaki szomjazik, jöjjön hozzám, és igyék!” (János 7,37)

Hogy az Úr Jézus tökéletes türelemmel bírt, mutatja az a körülmény, hogy Ő az ünnepnek utolsó napjáig beszélgetett a zsidókkal és igyekezett rájuk hatni; így tesz velünk is az évnek utolsó napján, és várja, hogy részesíthessen kegyelmében. Valóban csodálatra méltó Urunknak hosszútűrése, amellyel némelyeket közülünk hordoz és ápol évről-évre, dacára annak, hogy állandóan ellenkeznek vele és Szentlelkét szomorítják. Ó, csodák-csodája, hogy még mindig a kegyelem országában élünk. Az Úr Jézus részvéte nyomatékosan nyilvánult meg, mert kiáltott, ami nem csak azt jelentette, hogy fennhangon kiáltott, hanem meghatottságát és megindulását is jelezte. Ő kérlel, hogy engesztelődjünk ki Istennel. „Isten általunk szólít fel titeket – mondja az apostol – a Krisztus képében kérünk benneteket”. Ó, mily komoly és átható szavak! Mily mélységes lehet az a szeretet, amely az Urat könnyekre indítja a szegény bűnös fölött és késztet bennünket keblére borulni, mint anya az ő gyermekét keblére vonja. Bizonyára szívesen hallgatunk az ilyen gyöngéd meghívásra. Szükségleteinkről gazdagon van gondoskodva mindenről, ami csak az embernek lelki szomja csillapítására szolgálhat. A lelkiismeret részére kiengesztelés és béke vár; az értelemnek az evangélium a legfőbb és legdúsabb tananyagot nyújtja; a szív részére Jézus személyisége a legnemesebb szerelemnek tárgyát képezi; az egész embernek pedig a Krisztusban levő igazság a legfenségesebb és legtisztább üdülési élvezet.

Óh, jöjjetek, kész minden már,
Kegyelmi lakomára;
A kapuk nyitva vannak már
S mindenki meg van híva.
Te rettegéssel telt kebel,
Alázott szív néz oda fel.
Meg leszel vigasztalódva.